Álomvilág: Elbeszélések - 10

megrándult, s az előadás megkezdődött.
Az első hangok elvesztek. A közönség élvezni akarta a ritka
látványosságot, s minden szinházi üveg a szomorú kis fejet kereste, mely
egyedül sáppadozott a vakitó fehér vállak és gyémántok pompájában. Az
öreg erre az alkalomra meg volt mosdatva, s a hölgyek úgy találták, hogy
Itália büszkesége nagyon szép aggastyán.
Itália büszkesége vagy negyven év óta megért már egy egész sereg
szinházi diadalt, de ő sem ért meg nagyobbat és lármásabbat, mint ezé a
_Semiramis_é volt. A tüntetésnek, a tetszés-zajnak nem volt se vége, se
hossza; Corticellit és a franczia tenort egész orkán hívta minden
jelenet után.
A második felvonás végén nem lehetett többé kétség, hogy a siker óriási;
és Lippi, a félelmetes Lippi, a foyerban úgy beszélt, mintha kéjgáztól
csipett volna be. Szerinte a mester felülmulta önmagát; felülmulta
Aidát, Othellot, és mindent, a mit csak felül lehet mulni. Csak egy
nézet volt az egész szinházban: az, hogy a mi nagyszerüt a mai zenei
tudás és a melódiában való gazdagság karöltve alkothatnak, az mind benne
van ebben a _Semiramis_ban. S a lelkesedésnek nem volt határa többé. A
harmadik felvonás után Laetitia herczegnő átment a mester páholyába s
megcsókolta az ősz ember kezét; a közönség ujjongott és tombolt.
– Ki volt ez a szép fiatal hölgy? – kérdezte a mester a polgármestertől,
mikor a herczegnő kiment a páholyból.
Egész este ez volt az egyetlen megnyilatkozása. Különben szótlanul állta
az ünneplést, s néha szinte ijedten nézte a mámoros tömeget, mint egy
megrémült szent madár, melyet a bálványimádók körültánczolnak. Már az
első felvonás után kimeritette a temérdek ráparancsolt hajlongás. A
pellengéren állók kifejezéstelen arczával nézte a rászegezett
messzelátókat, majd bambán, üres szemmel nézett a szinpadra, mint a
kinek fogalma sincs róla, mi történik előtte.
Csak egyszer látszott rajta némi élet: a harmadik felvonásban, Ninus és
Semiramis nagy kettőse alatt. Ekkor mintha érdekelte volna egy kissé a
zene; a szeme pislogott s a keze reszketett. Aztán ismét visszasülyedt
érzéketlenségébe.
Lippinek feltünt ez a csodálatos viselet, s nem állhatta meg, hogy meg
ne kérdezze a marchesetől, a ki öt percznyi pihenésre a foyerba
menekült:
– Mi baja a mesternek? Mintha beteg volna.
A marchese vállat vont.
– Mi baja? Álmos! Mindig álmos.

III.
A marchese tévedett. Mikor haza értek, az aggastyán, méltó bámulatára,
arra kérte, hogy maradjon vele.
– Ne menj ma a klubba. Igyál velem egy csésze teát. Még nem akarok
lefeküdni.
Lám, lám! A kadávert életre galvanizálta a diadalmas est. Tehát mégis
van valami, a mi nem sorvadt el benne tökéletesen; s ki hitte volna: a
hiúság!
Elég szomorú tea volt, annyi bizonyos. Az öreg a pohara fenekét
nézegette. A marchese, titokban, minden öt perczben rápislantott az
órájára.
Egyszerre, váratlanul, s mintha előbb gondolkozott volna valamin,
megszólalt a kadáver:
– És te elhiszed, hogy tetszett nekik a darab?!…
– De mester, hisz az egész ház el volt ragadtatva!
S elmondta a bizonyságait. Az öreg végig hallgatta a fejtegetést, s
aztán a fejét rázta:
– Bolonddá tesztek. Mindnyájan bolonddá tesztek. Még te is.
Majd kikivánkozott az erkélyre. Teli volt ez este különös szeszélyekkel.
Girolamo nem bízott a langyos tavaszi levegőben, s körülbástyázta az
urát pokróczokkal. A marchese engedelmet kért, hogy elolvashassa az esti
lapját. Visszahuzódtak; s az aggastyán magára maradt a nagy erkélyen.
A Piazza már teljesen el volt hagyatva, s az utczalámpásoknak csak a
fele égett. Még ezek a pisla lángok is bántották, s behunyta a szemét.
De alig hogy behunyta, megjelentek előtte az elektrom tüzkígyói. Ujra
maga előtt látta a villamos lángokból kirakott ragyogó félkört, a
meztelen vállakkal s a neki szegezett messzelátókkal. Fülében a nagy
kettős néhány akkordja zsongott; s egy pillanatra úgy tetszett neki,
mintha a fúvók harsogását hallaná.
Az arczokra és a szavakra nem emlékezett többé. Csak egy szép fiatal
hölgyet látott, a ki a kezét csókolta, s a kinek a nyakáról gyémántok
szórták szerte a tűzsugarakat.
– Bolonddá tesznek – motyogta magában. – Mindnyájan bolonddá tesznek. Az
egész nem ér egy hajitófát.
Aztán nem látott, nem hallott és nem gondolt semmit. Valami édes
zsibbadtság szállotta meg, mely oly csillapitó, oly megnyugtató volt, a
milyen lehet majd az a legutolsó. A Piazza házai himbálózni kezdtek
körülötte és szempillái lezárultak.
Egyszerre vidám fütty-szó verte fel szenderéből. Egy elkésett mulató
bandukolt végig a Piazzán, s léptei nagyokat koppantak a kövezeten. Jó
kedve lehetett. mert czikk-czakkosan sétált, s nem feszélyezte magát. Az
aggastyán felkapta a fejét s fülelni kezdett.
A kapatos úr a _Szerelmes Gladiátor_t fütyölte, a _Szerelmes Gladiátor_
elcsépelt bordalát:
Quintilla esküjét a szél
Elvitte messze, messze…
Valami mesterlegény lehetett, a ki nem igen állott a zenei műveltség
magaslatán, s a ki egy kissé elmaradt a kortól.
A _Szerelmes Gladiátor!_ Az első operája. A negyven év előtti
_Gladiátor_, mely azóta kintornák és hangolatlan zongorák prédája! A
_Gladiátor_, mely azóta otthon van minden csapszékben, s bejárta az
egész világot.
A _Gladiátor!_ Bizony több mint negyven éve annak!…
És látta magát szaladgálni igazgatótól igazgatóhoz, csikorgó hidegben
nyári kabátban, melyre ildomos foltot varrt a Nanetta kis kövér keze.
És látta a kis Nanettát is. Egyszerre csak elébe mosolygott az a helyes
kis arczocska. Látta kaczagó szemét, pittyes száját, gyönyörü fogait és
az örök veres pántlikát a kalapkája mellett.
Különös! Az imént arra sem igen tudott visszaemlékezni, a mi két órával
ezelőtt történt vele, és most mintha csak előtte állna a nagy pohárszék,
a kakukkos óra, a fehér csipketakarós ágy, Cherubini egy ujságból
kivágva, s a piaczi virág a festett cserepekben.
Mintha egyéb se hiányzott volna, csakhogy: »Tessék! Isten hozta, fiatal
úr!« – belépjen a régi szobájába. És látta, a mint szemközt könyökölnek
a kis görbe lábu asztalkájukon, vacsora után, a vasárnapi fél lirás bor
mellett. Nanetta nevet és ő handabandázik. »Tudod, Nanetta, ha majd a
_Gladiátor_t előadják, veszünk egy nagy álló tükröt, egy virágasztalkát
és porczellánt tizenkét személyre. Tudod-e, hogy akkor nagyon sok
pénzünk lesz?! És soha ki nem fogyunk a pénzből, mert meglátod, ha a
_Gladiátor_-t előadják, én híres ember leszek.« Nanetta kaczag és azt
feleli: »Hagyj nekem békét a szamár gladiátoroddal!« Ő elkezd
vitatkozni: »Ne bántsd a gladiátoromat.« És Nanetta: »Ó, ismerem már ezt
a híres gladiátort!« Aztán nevetnek, mert mindig nevetnek…
A szegény kis Nanetta! Vajjon hová lett?! De hát hová lett a tavalyi
hó?!…
A messzeségből még mindig hallatszik a füttyszó. A virágos kedvű úr most
már a gladiátor dalára gyújtott rá, melyet a vándor tenoristák annyira
elkoptattak:
Ha visszatérek a porondról,
Csókod lesz a pályabér…
A dal egyre távolabbról és távolabbról hangzik, végre elhal. És a Piazza
ismét csöndes.
* * *
A marchese, elolvasván a tőzsde-tudósitást, fölkelt s megindult az
erkély felé. Ugy találta: ideje, hogy az öreget kiszedjék a
pokróczokból, s dunyhái közé tegyék.
De alig tett pár lépést, álmélkodva állt meg az erkély nyitott
ajtajánál. Aztán oda intette magához Girolamot s igy suttogott hozzá:
– Nézd csak, nézd!
Az öreg halkan fütyörészett s a bárányfelhőket nézte, mialatt két nagy
könnycsepp gördült végig az arczán.


TELEPATHIA.

I.
Orgonanyíláskor, egy édes áprilisi este, a kis Pallayné búcsút vett
ettől a rossz világtól, s minden nagyobb lárma nélkül szépen lecsukta a
szemét, azt a híres nefelejcsszemet. Közel a villához, egy kávéházban,
valami malacz-banda _Rip van Winkle_t nyomorgatta; a kocsik szemtelenül
dübörögtek az ablak alatt; a hold bepislantott az erkély-ajtón s aztán
nyugodtan sétált tovább az égen; egy szobaleány elszaladt a klubba
Pallay urért; és a világ tovább forgott.
Mikor az ember egy gyönyörűen fésült rendező karján, először lép be a
vigadó nagy termébe, s ott nem lát mást, csak százezer kis csillagot:
bizonyára másként képzeli el egy bálkirálynő halálát. De meg volt irva,
hogy a kis Pallaynénak, a mint az életében nem sikerült semmi, ne
sikerüljön a halála sem.
A temetést elmosta az eső, s a közrészvétet kissé megtompitotta az
Operaház uj vendége, egy amerikai énekesnő, a ki _Dinorah_ban hihetetlen
gyémántokat rakott magára. Ezek a gyémántok biborszinü tüzükkel
lefoglaltak minden érdeklődést, s a kis Pallayné, a kit már három év óta
meglehetősen elfelejtett a világ, nem kaphatott a közfigyelemből némi
kárpótlást, most, utóljára sem. Az ő halála már régen befejezett ügy
volt; s találkoztak, a kik azt kérdezték: »Hát csak most halt meg
szegény?!«
Az arczképei lassankint eltünedeztek a kirakatokból s a régi barátnők
egyre szórványosabban tárgyalták a szomoru esetet: »Mit szólsz a szegény
Klárihoz? A fűző ölte meg; az a bizonyos, mesés, botrányos, képtelen
fűző!« Pallay úr egy darabig gyászához méltó komolysággal osztogatta a
whist-kártyákat, s illőképpen borongó arczczal hallgatott, ha lányos
történeteket meséltek körülötte, de később ő is engedett a
szigorúságából. Sőt, amiképpen vihar után az ég, derültebbnek látszott
mint azelőtt. Hiába, egy tüdővészes asszony soha se tréfa dolog. S
koronkint voltak hangulatai, melyek ismerőseit a műegyetemen töltött
éveire emlékeztették.
Helén, az első komorna, birta ki legtovább a gyászszal járó
fáradalmakat. Egy hétig tüntető makacssággal járt ki a temetőbe. A másik
héten azonban férjhez ment egy derék mészárosmesterhez, a kit a Pallay
úr végső utalványa teljesen meghóditott. A lakzi után Helén is jónak
látta beszüntetni a temetőt. És a hullámok szépen összecsaptak a kis
Pallayné emléke felett.
Azaz, hogy még sem egészen.
Legalább lelkiismeretes életrajz-írók hozzá tennék a kis Pallayné
történetéhez, hogy Török Ernő egy fél esztendeig száraznak és ízetlennek
talált minden szivart a világon, s untalan korholta a legényét, a mi
azelőtt nem volt szokása. Sőt azt is, hogy a nevezett úr néha, hajnal
felé, kénytelen volt meggyújtani a lámpáját, csak azért, hogy ne lásson
a sötétben folyton egy nefelejcs-szempárt, mely ha mosolygott, akkor is
mintha könnyezett volna, ha pedig könnyezett, akkor is mintha titokban
kissé mosolygott volna a részvevő baráton.

II.
Hogy mi köze volt Török Ernőnek a kis Pallaynéhoz? Egy kicsit a
szeretője volt neki szegényke. De, istenem, olyan kevéssé!
Ugy három esztendős lehetett ez a meglehetősen légies összeköttetés.
(Mert viszonynak nem volt nevezhető; legfeljebb viszonyocskának.) Abban
az időben keletkezett, mikor egyszer véletlenül találkoztak Meránban.
Egy este az Ernő látogatása valamivel hosszabbra nyúlt, mint rendesen.
Ott ültek a _Hôtel de France_ első emeleti nagy szobájában, az
erkélyajtó mellett. Az est meleg volt, s a jerikói loncz, mely kívül
szerelmesen tapadt a falhoz, bekandikált a szobába, mint egy,
rostélyának magasáról csúfolódó kis majom. Versekről beszélgettek. Az
enyhe levegő, mint husvétkor a pápa a loggiáknál, csak bocsánatot
hirdetett, a kis Pallaynét előtte való nap nagyon elkínozta a fejfájás,
aztán Meránban akkor tavasz volt, szóval, nincs mit mondanom tovább.
Mindez úgy esett meg, mint az álom. Azt mondják, előfordul ilyesmi a
legjobb családokban is.
Hölgyek, a kik kedvelik az érzelmes jeleneteket, az ilyen alkalmakat nem
szokták csak úgy, hiába, elszalasztani. De a kis Pallaynénak meg éppen
egész tavai voltak a könnyekből. Valóságos síró masina volt ez a szegény
kis Pallayné. És világos, hogy nem engedhette el Ernőnek a hasonló
helyzetekben szokásos nyilatkozatot:
– Miért akarta ezt, mikor…?!
A többit már csak a tekintete mondta hozzá, de a tekintete elég nyiltan
beszélt. Ezt lehetett kiolvasni belőle:
– Miért akarta ezt, mikor tudja, hogy mást szeretek?!
Ernő magában azt mondta rá, hogy: »Hogy miért?… Ezt ugyan kitalálhatná!«
– és másnap sokat pödörgette a bajuszát. Ismerte ő már az efféle
asszonyi beszédet. Tudta, hogy vannak asszonyok, a kik zárdanövendékek
módjára pironkodva mennek keresztül mindenen, de azért keresztül mennek:
gázlón, sekélyen s vizeséseken.
Azonban, hogy igazságosak maradjunk hozzá, el kell ismernünk, hogy nem
volt sokáig nagyra a hóditásával. Néha később is megtévedett ugyan, s
voltak órái, mikor a kis Pallayné odaadásával azokra az elragadó bibliai
asszonyokra emlékeztette, a kik, mint Ruth és Rebeka, szolgálóik is
tudtak lenni uraiknak és parancsolóiknak: de csak ritkán áltatta magát.
A sok sírásban a szegény Klárinak néha-néha szétbomlott a haja, de a kis
bibliai teremtés, mihelyt megfésülködött, ismét csak visszaváltozott
síró babává. S egyszer, mikor Ernő elég ügyetlen volt észre nem venni,
hogy a baba egy cseppet sincs bibliai hangulatában, a kis Pallayné fel
is lázadt a sorsfordulat ellen:
– Nem, nem, ez gyalázatos. Ez nem méltó hozzám, de nem méltó önhöz sem.
A leggonoszabb az volt, hogy magában egy kissé igazat adott neki. De
semmi se köt le jobban, mint a fél-győzelem, a mely voltaképpen mindig
fél-kudarcz.
És mert keresett, talált is egy kitünő okot arra, hogy ne álljon tovább.
Elhatározta, hogy visszavonulni, megrongyolt méltóságérzettel, éppen oly
nevetséges volna, mint a milyen színarany ostobaság. De bizakodott is
egy kissé. Azt remélte, hogy a síró baba majd csak bele fog törődni
asszonyi sorsába, asszonyiságból.
A jó szándék nem is hiányzott szegényből. Ilyenformán igyekezhetett az
elrablott szabin nő, hogy római nővé változzék át. Ernő már-már azt
hitte, hogy a győzelme meg van foltozva szépen. De utóbb kiderült, hogy
ez az igyekezet tisztára lovagiasság volt. A síró baba mintha csak
gavalléros kötelességet teljesitett volna, mikor sorsát átengedte
amannak a másiknak. Jónevelés dolgának tarthatta az egészet. Talán úgy
gondolkozott, hogy a ki á-t mondott, annak tisztességből b-t is kell
mondania. Ernő dühöngött, de azért nem tudta rászánni magát, hogy végre
is szakítson.
Ezenközben pedig nagyon megszokta és nagyon megszerette a kis síró
babát. Jó kis lány volt az minden regényességével, minden
ábrándosságával, minden csacsiságával egyetemben. És ha szabadjára
hagyták, a jobb óráiban nagyon kedves is tudott lenni. Ernő leszámolt az
esettel, és néha úgy nézett furcsa kis szeretőjére, mintha most látná
először.
Lassankint valami evangéliumi hangulat érte utól. Mi haszna tartja
szegénykét a karjában, mikor az a rejtelmes kis lélek olyan messzeségben
van tőle s oly örökkön megismerhetetlen előtte, mint maga a Sirius?!
Hiúságának a sebe hamarább behegedt, mint képzelte volna, s egy nap, az
nap, mikor a síró baba először volt nagyon rosszul, azon lepte meg
magát, hogy önzése elcsitult, s hogy a mit a szegény teremtés iránt
érez, az inkább mélységes szeretet, mint akármi más.
S a mint fáradtan hagyta abba ennek az elérhetetlen, meghódithatatlan
érzésnek az üldözését, az a rejtelmes valami mintha közeledett volna
hozzá, a hogy egy neki bátorodott őz közeledik a vadászhoz, a ki már
megunta a lest s leheveredett a fűbe. A nagyon érzékeny és szemérmes
lélek kezdett megnyiladozni előtte. De ez a siker már örömtelen volt.
Mert csak azok a könnyek érdekelnek igazán, melyeket értünk ontottak.
Aztán jött a nagy betegség, és utóbb le kellett mondani egészen.
Ernőben ekkor már a bukott Don Juan valóságos dajkává változott át. Ha
koronkint ki akart tárulni a karja, csak azért volt, mert szerette volna
az ölében hurczolni ezt a szegény, elhagyatott, összeesett teremtést,
mint egy kis babát, a kinek a fájdalmai, a bajai, az apró örömei nem a
mi fájdalmaink, bajaink és örömeink, s a kit mégis jobban szeretünk,
mint összes lelki rokonságunkat. Tudta, hogy a betege menthetetlen, s
nem volt egyéb gondolata, mint hogy, a mig lehet, apró örömöket
szerezhessen neki. És végezte, a hogy a régi világban kezdették: a
troubadourok figyelmességével.
Szerelmük egyre hasonlatosabbá vált a tripoliszi szőnyeg-alakok, a
haláluk után érzelgő Jaufre Rudel és Melisande árnyék-szerelméhez. De a
síró baba épp ilyennek kivánta az ő spanyolját. Kissé meg is hatotta ez
a minden önzéséből kivetkező hűség, s egyszer, egy nagyon kegyes
órájában, meg akarta jutalmazni betegápolóvá alázkodó lovagját.
Kiválasztott egyet a fehér rózsáiból, s egy királynő mozdulatával, a
kinek az ujjai érintése nyomán ereklyék támadnak, ajándékozta meg utolsó
udvarlóját:
– Ezt a rózsát magának adom.
Azután mindennap megkapta fehér rózsáját a betegápoló. Azután egyszer
megkérdezte tőle: »Hallja, mit csinál maga az én virágaimmal?« (Azt
felelte, hogy a rózsák Musset-versek mellett hervadnak el, s magában azt
gondolta, hogy már nem fog annyi rózsát kapni, mint a hány rózsátlan
Musset-verse van.) Azután ez így volt egy kis darabig. Azután nincs
tovább.

III.
Fodros tükörén a haboknak
Kikötve van egy piczi csolnak…
Ez az operette-dalocska únos-untalan ott zümmögött a Török Ernő fejében,
mint egy bánatos légy, mely valami sötét kamarába tévedt. Hallotta
éjszaka, a szobája csöndjében, hallotta az utczán, a százféle lárma
közt, hallotta olyan tisztán, mint akkor, mikor ott ült a haldokló
mellett, s a nyitott ablakon becsapott a szobába a kávéházi zaj.
– Milyen furcsa állat az ember! – dühöngött, mikor észrevette ezt a
boszantó kiséretet. – Szépen elbúcsúzik a nagy dolgoktól; leszámol velök
nyugodtan, mintha álom lett volna minden. A kicsiny dolgok pedig belénk
csimpajkodnak, s viszszük őket magunkkal, mint a porszemet a ruhánkon.
Ez a dallam élt benne a legélénkebben a három esztendős szerelmi
regényből. A többi apró emlékeit sietett eltemetni a »nagy dolgokkal«. A
virágok, az arczképek, a négy-öt sornyi szarkalábak, a selyem- és
csipkerongyok, melyeknek történetük volt, be voltak zárva
diófa-sirboltjukba. A »nagy dolgok« sem nagyon sokáig kisértették. Még
egy darabig hallotta egy-egy szavát, a kaczagását; s néha egész elevenen
látta maga előtt. Mosolygónak, sugárzónak látta, a milyen akkor volt, a
mikor még a báltermeket járta; soha se betegen, soha se könnyei közt. De
egyre ritkábban látta. Mert bizony nyomorult dolog az emberi emlékezet.
Hanem ez a dal elég volt rá, hogy rosszkedvűvé tegye egy egész
kiállhatatlan, hosszú nyáron át.
Egy este, a mint a verandáján ülve, _Anyégin_t lapozgatta, nem tudni
hányadikszor, ismét megcsendült a fülében az elkoptatott, elcsépelt
dallam. És – ki tudná, hogyan? – egyszerre eszébe jutott, a mire nem
gondolt réges-régen:
– A levél!
Szinte ijedten ugrott fel a székéről.
Igazság, a levél! De hogy is felejtkezhetett meg róla ilyen sokáig?!
Az igaz, hogy soha se vette komolyan ezt a levelet. De most már, most
már kezdte érthetetlennek találni, hogy akkoriban nem vette komolyan.
Bizonyára csacsiság volt ez az egész levélhistória. Egy szegény, beteg,
érzelgős asszonykának az izléstelensége. Azóta se volt szó róla többet;
meglehet, ő maga se irta volna meg még egyszer. És mégis…
Annyi bizonyos, hogy egyszer megfogadta valakinek, hogy el fog küldeni
helyette egy levelet, meghatározott időben. Ez az idő azóta elérkezett,
s a levél még most is nála van, elzárva a legkomolyabb irásai között.
Már vagy két éve lehetett, hogy ott van. Attól az időtől fogva, mikor a
síró baba először lett ijesztően rosszul.
Akkor azt hitte szegényke, hogy ez az Ultima Thule. Később rá se gondolt
a halálra. Mindig azt képzelte, hogy javulóban van, s még utóljára is
készült arra a bizonyos jövő farsangra, a mely sehogy sem akart
elkövetkezni. Hanem abban az időben nagyon meg volt rémülve.
És egyszer igy szólt Török Ernőhöz:
– Ha élne az édes anyám, vagy ha volna egy testvérbátyám, nem merném
magát kérni arra, a mit akarok. De nekem senkim sincsen magán kívül.
Megteszi, a mit kérek?
– Természetesen.
– Akármi lesz az?
– Akármi.
– Jó. Visszaadom a szavát, ha sérti, a mit kérek. Arra akarom kérni,
hogy küldjön el egy levelet valakinek, ha majd meghaltam. Nem akarom,
hogy itt találják meg a párnám alatt.
– Hátha én halok meg előbb? Én vagyok az öregebb.
– Semmi kibúvó. Én tudom, hogy nagyon rosszul vagyok.
Egy darabig azon vitatkoztak, hogy mennyire van rosszul. De a kis
Pallayné véget vetett ennek a vitának.
– Annál jobb, ha magának van igaza. Maga elteheti ezt a levelet olyan
helyre, a hol, mig él, senki se férhet hozzá. Elviszi ebben a
szekrénykében, az egyik kulcscsal. A másik kulcs nálam marad. Ha egészen
egészséges leszek, visszakérem a levelemet. Ha maga hal meg előbb,
elmegyek a levelemért. De ha én halok meg előbb, akkor megteszi, a mire
kértem. Ha nem teszi meg, azt hiszem, hogy megsértettem a kérésemmel.
Nos, megteszi?
– Megteszem.
Ki ellenkeznék beteg gyermekekkel? S a beteg gyermek néha hálás is tud
lenni.
– Mondja, Ernő, hisz maga a telepathiában?
– Hiszek benne, ha maga úgy akarja.
– Hát hinni fog benne, majd aztán. Mert meglássa, én ezt nagyon, de
nagyon szépen meg fogom köszönni akkor. Én hiszek a telepathiában.

IV.
Kinyitotta a szekrénykét. Csakugyan annak az úrnak a neve volt a
levélen, a kire gondolt. Nem ismerte ezt az urat, csak hallott róla
egyetmást. Annyit azonban tudott felőle, hogy már esztendők óta valahol
a pusztáján él és gazdálkodik.
Egy kissé el volt érzékenyedve, a hogy megpillantotta az ismerős irást.
Az ő kis szarkalábjai! És nem nagyon zavarta meg, hogy ezek a kedves
szarkalábak most azt fogják mondani annak a másiknak, hogy: »Mindig csak
téged szerettelek, a sírban is szeretlek« – vagy más hasonló
ostobaságot.
Egy perczig sem kételkedett benne, hogy el fogja küldeni a levelet. De
csupa olyan dolog járt az eszében, a mely azt suttogta, hogy a
kötelesség nem olyan világos. Végre is, micsoda gyerekség! Aztán ez a
neki osztott szerep! Szerelmi levélhordója legyen annak, a kit
szeretett! A közvetitő közte és a közt a másik közt! A férj, az özvegy
háta mögött, a kivel kezet szokott fogni! És ilyen komédiázás a halál
után! Persze, hogy elvállalta a megbízást, de nem azért, mintha komolyan
vette volna a dolgot, hanem azért, hogy megnyugtassa szegénykét.
És vajjon ő megirta volna-e ezt a levelet a halála előtti napon? Az
alatt a két év alatt sok megváltozott. Beszélni nem beszélt róla azóta;
ki tudja, talán meg is felejtkezett a leveléről? Az asszonyi szív nem
ismer lehetetlenséget.
Mindegy. Persze, hogy el fogja küldeni a levelet. S egy hétig mindennap
mondta magában:
– Persze, hogy el fogom küldeni a levelet.
A nyolczadik nap aztán véletlenül megpillantotta az ujságban annak az
úrnak a nevét. Azt olvasta róla, hogy kellemetlenségei vannak a
biróságnál. Olyan szerencsétlenül találta megfegyelmezni az egyik
béresét, a ki a búzáját lopta, hogy a jámbor elköltözött apáihoz, ama
bizonyos mezőkre, a melyek alkalmasint búzaföldekben is dúsabbak, mint
az idevalók.
– Ugy látszik, az én levelem nem sürgős – jegyezte meg magában Török
Ernő. – Alighanem jobban érdekli most a béres esete, mint az én levelem.
S halogatta a dolgot még egy pár napig. De aztán véleményt változtatott:
– Nem, nem szabad késnem. A halál mindnyájunkkal szabad. Hátha addig, a
mig habozom, őt üti agyon egy másik bérese?!
Elküldte a levelet s egy nagy kő esett le a szivéről.

V.
Még aznap vasútra ült. Ment haza, a falujába, a hol már nem volt régen.
S este, tiz óra felé, a maga kis tornáczán szítta el a szivarját, közel
a réthez, a hol gyerekkorában szaladgált, nem álmodva, micsoda
nyomorúságok vannak ezen a szép, holdfényes világon.
Ragyogó júliusi est volt. A tisztes, öreg eperfákon egy levél se
rezdült, s a levegőben megvolt az a ritka, édes mozdulatlanság, mely az
emberrel megszeretteti a békés Halált. Köröskörül mélységes csend; egy
alvó falu csendje. Török Ernő nem emlékezett rá, mikor érezte magát
olyan jól, mint ezen a nyugalmas, kezdődő éjjelen. Nem gondolt semmire;
csak nézte árnyékfátyola alatt a templomtornyot, mely ott borongott
szemben az udvarával, az ismerős tornyot, mely azóta úgy megkisebbedett.
És az álom, mely régen kerülte, szeliden végig simitott a szempilláin.
Ugy tetszett neki, hogy ha még sokáig kinn marad, el fog aludni ott, az
ültőhelyében.
Egyszerre felriadt a tompultságából. Az egyik templom-ablak fekete
mélyedéséből felröppent valami, egy darabig keringett a levegőben, aztán
beszállt az udvarába.
Éppen oda szállt a lába elé. Egy fehér galamb volt, mely valami fehér
virágot tartott a csőrében. Aligha látta előbb az árnyékban ülő embert,
mert mintha nagyon megrémült volna, irányt változtatott; ott hagyta a
virágját s fölrepült a magasba.
Ernő lehajolt a virágért s megdobbant a szive. Egy fehér rózsát hozott
neki a fehér galamb. Az árnyékban ülő ember arra gondolt, hogy talán
csakugyan vannak rejtelmes erők, a melyek éppen úgy hatnak ránk, mint a
hang vagy a fény, de a melyeket mégsem a levegő közvetit.


A SZEGÉNY KIRÁLY FERI.

I.
Az _Arany Bika_ kisebbik termében, mely az udvarra nézett, este hat óra
felé egymás mellé állitották az összes asztalokat, s megteritettek
ötvenhét személyre. Maga a fiatal Arany Bika rendelkezett ebben a
főbenjáró dologban. Figyelme kiterjeszkedett a legapróbb részletekre is,
s czilindere úgy járt a kezében, mint valami karmesteri pálcza.
Végezetül személyesen zárta el a nagy ebédlő ajtaját, a másik ajtóra
pedig, a mely a folyosóra nyílt, czédulát ragasztott, figyelmeztetésül
hogy itt »Zárt-Körü Társaság« fog összegyülekezni.
Ez a papirlap ugyanoly sorsra jutott, a milyenre a többi intő czédulák:
senki se látta meg. S mikor, hét óra tájban, rendre megérkeztek a
mindennapos sörözők, a csepühajú s telihold ábrázatú tehetséges ifjú
pinczérnek, a ki a szobát őrizte, minduntalan elő kellett ugrania a
sötét sarokból, a hol a walesi herczegről álmodozott, hogy kijelentse a
helyiséget ostromlók előtt:
– Bocsánat. A terem el van foglalva, negyven éves találkozás miatt.
Az emberiség legnagyobb része olyan jól meg van nevelve, hogy
közönségesen megnyugszik mindenben, a mi megérthetetlen, és abban is, a
minek semmi értelme. A törzsökös vendégek nagy tömege tehát megelégedett
a kissé hézagos felvilágositással, s minden további okvetetlenkedés
nélkül visszafordult a lépcsőházba, a honnan aztán bevezették őket a
nagy terembe. De akadtak kivételek. A járásbiró például, a ki jóban,
rosszban, szóval, a mikor csak szerét tehette, szeretett egy kicsit
hepcziáskodni, nem állhatta meg, hogy föl ne förmedjen:
– Mi a csuda?! Negyven éves találkozás miatt?! Micsoda negyven év?
Micsoda találkozás?
A fiatal Gambrinus legkellemesebb mosolygásával felelt:
– Öreg urak, nagyságos uram. Csupa öreg ur.
Ez a fiatal Gambrinus valóságos senyvedő pálma volt. Nemrégiben még a
Nemzeti Kaszinóban szolgált, s mélységesen megvetette ezt a kis várost,
a hol meg kellett huzódnia. Nagyúrias érzése sokat szenvedett ebben a
levegőben, mely sehogy se felelt meg finomabb szervezetének. Hanem a
járásbiró iránt nagy jóindulatot érzett. A járásbiró, kivált ha részeg
volt, szép borravalókat adott, s a senyvedő pálma felismerte benne a
rokon, úri vért.
Nem is tagadta meg tőle kitüntető bizalmát.
– A szobát, mára és holnapra, a polgármester úr foglalta le. Itt fognak
összejönni, ő meg az iskolatársai, a kik negyven esztendővel ezelőtt a
helybéli gimnáziumban tettek érettségi vizsgálatot.
– Ilyen sokan? Hát még mind megvannak?
– Az öreg urak csak tizenegyen vannak. Hanem úgy egyezkedtek, hogy az
ünnepen családostul fognak megjelenni.
– Szépen megszaporodtak. Nem is lakoma lesz ez akkor, hanem valóságos
bál.
– A lakoma csak holnap lesz, nagyságos ur. Ma az ismerkedési estét
tartják.
– Ugyan, ne beszélj! Most fognak ismerkedni?
– Rég nem látták egymást. A polgármester úr az egyetlen, a ki helyben
lakik. A legtöbben vidékről jöttek. Két család pedig Pestről érkezik a
nyolcz órai vonattal. Az egyik pestit bizonyosan ismeri a nagyságos úr.
Lovassy Mihály.
– A kúriai bíró?