Álomvilág: Elbeszélések - 14

nyakát s aztán boldogan nyargaltunk a mezőre.
Brunswicknak a jóhire eleitől fogva meg volt állapítva, igazi hivatását
azonban csak később ismertük fel. Egy nap veszett kutya rohant keresztül
a falun; megmart néhány szegény állatot, s a vasvillás emberek nem
tudták utólérni. Hogy, hogy nem, Brunswick, a ki különben egész nap az
állomáson lustálkodott, egyszerre a helyszinén termett, űzőbe vette a
szerencsétlen párát, eléje került s egy igazán halálos ugrás után torkon
harapta. A következő pillanatban a veszett eb élettelenül hevert a
gyepen.
Ez után a dicsőséges kaland után szegény barátomat becsukták.
Megfigyelés alá vették, a mint ma mondanók. Óvatosságból beadtak neki
egy pogácsában megsütött legyet – Mező-Laborczon azt tartották, hogy ez
kitünő óvószer a veszettség ellen – s kilencz napig aggodalmasan
kinálgattuk a vizet. Ivott, mint a gödény, s végül: nem lett semmi baja.
Tized napra kieresztettük fogságából.
Ez a kis esemény csodált alakká tette ifjú rugaszkodásaim hű
osztályosát. Nem féltünk többé a veszett kutyáktól, a kik pedig
országgyűlést tartottak a környéken; nyugodtan vártunk minden támadást,
s ha gyanús ebet jeleztek valahonnan, biztosra vettük, hogy: »Brunswick
majd végez vele.« Mihelyt idegen kutya jelent meg a faluban, barátomat
azonnal »készenlétbe helyezték.«
– Hol van Brunswick? Elő kell hozni Brunswickot.
S a derék dán fényesen, gyönyörűen felelt meg a beléje helyezett
bizalomnak. Rövid idő alatt egy egész csapat veszett ebet pusztított el,
s ezekből az élet-halál harczokból ő maga mindig épen, sértetlenül
került ki. A laborczi közvélemény azt tartotta, hogy Brunswickon nem is
fog a veszettség; egyesek a pogácsában sütött légynek tulajdonítottak
csodatevő erőt. Ha nem elégszünk meg ezekkel a magyarázatokkal, azt a
föltevést kell elfogadnunk, hogy Brunswick mindig érintetlen maradt a
küzdelemben, ha ugyan küzdelemmel jár az a gyors műtét, a melyet minden
egyes esetben alkalmazott. Mint Jack The Rippernek, a rémes
hasfelmetszőnek, neki is meg volt a maga saját külön módszere; s
áldozatait meg lehetett ismerni a torkukon tátongó rettentő sebekről.
Mindig ugyanarról a helyről szakított ki egy darabot, úgy hogy a
megtámadott őt nem marhatta meg. De ha az érdeme csak ennyiből állott
volna, mindezt nem beszélném önnek.
Brunswick azonban – s ez már különösebb – nem volt vak eszköze a
mező-laborczi közbiztonságnak; inkább tanácsadója volt. Brunswick nem
szolgált az embereknek, hanem jót tett emberrel, kutyával.
– Azt hiszem, tanár úr, a kutyák más nézeten voltak – szólt közbe a
külvárosi Stanley.
– Akkor nem volt igazuk. Az én derék barátom igen sok kutyának
megmentette az életét. S többet mentett meg, mint a mennyit kivégzett.
Brunswick válogatott. Elbánt a veszett ebbel, de mikor ártatlanul
gyanúsított állatot kergettek eléje, megnézte a gyanús alakot s aztán
szépen, nyugodtan visszafordult. Azokat, a kik jobbak voltak hírüknél,
Brunswick nem bántotta.
Akkor még semmit sem tudott a világ a virus rabicusról, de az én barátom
értette a dolgát. Ha futni hagyta, a kutya nem volt veszett.
S a diagnózisa mindig bevált, csodálatosan bevált. Egyszer azonban…
* * *
A tanár elhallgatott, mert keresték. A komornyik jött utána.
Halkan mondta el a jelenteni valóját, de az öreg úr nem csinált titkot a
dologból:
– Az ujság az, hogy szamár voltam. Betegünk már haldoklik.
Letette a szivarját s követte a komornyikot.
A külvárosi Stanley másnap kétezer sornyi táviratot és sürgős levelet
küldött haza. Csak a temetés után találkozhatott a tanárral, a
gyorsvonat étkező kocsijában.
– Tanár úr nem fejezte be a Brunswick történetét.
– Nem fejeztem be? Nos, az egyetlen lény, a ki igazán tudott diagnózist
csinálni, egyszer tévedett. Rettenetesen tévedett. Futni hagyott egy
veszett kutyát, s ez megmart három vagy négy kuvaszt, meg egy nyolcz
esztendős fiút.
A tanár rosszkedvű volt.
– Tudja, az ember, mikor bakot lőtt, tovább megy; Brunswick-kal nem így
történt.
Az állomásfőnök, talán hogy több vigyázatra serkentse, kegyetlenül
elkorbácsolta szegény barátomat. Brunswick ebből megértette, mekkora
hibát követett el. Nemsokára elpusztult, szegény; azt hiszem,
szégyenében halt meg.
Nagyon büszke volt, nem tudta megbocsátani magának, hogy ekkorát
tévedett. Áldozata lett a gőgjének. Csalhatatlannak hitte magát, s
csalódását, bukását nem tudta túlélni.
Lássa, ez a mi felsőbbségünk. Minket, kivált ha megöregszünk,
alázatosságra tanít az élet. Megtanuljuk, hogy közös sorsunk:
minduntalan tévedni, s megelégszünk azzal, ha nem mindig tévedtünk.


A ZENÉLŐ ÓRA.
A vendéglőst is pofonokkal nevelték, mint a gerolsteini nagyherczegnő
unokaöcscsét; nem ugyan azért, hogy komolyságra szoktassák, hanem az
eljárás egyszerüsítése érdekében. Sőt nevelést jóformán csak pofon
alakjában kapott, mert az a sok figyelmeztetés, mely az embert
ismeretekre, ügyességre, jó modorra oktatja, nála mind ily
epigrammatikus és csattanós formát öltött. Úgy hozzá szokott a pofonhoz,
mint a hegyes vidékek lakói az esőhöz. A főpinczérek között található
Pestalozzik azt állítják, hogy még nem volt sörhordó fiú, a kinek ez a
nevelési rendszer megártott volna; és tagadhatatlan, hogy nincs a
tettlegességnek az a sokasága, mely megakadályozná a pálma-természetű
kis ficzkókat, hogy úgy nőjjenek, mint a sóska, és idővel nyalka
számoló-pinczérekké, egészségtől duzzadó fogadósokká, sőt terebélyes
városatyákká gömbölyödjenek ki. De hogy ez a nevelési rendszer valami
különösen kedves emlékeket hagyna maga után a növendékek lelkében, ezt
már senki se állítja. A vendéglősnek tehát nem volt rá oka, hogy
elérzékenyedjék, ha a multra gondol, s hogy visszakivánja a régi szép
időket. Mindazonáltal neki is megvolt a maga napsugaras gyermekkora.
Ez a napsugaras korszak siralmasan rövid ideig tartott s megelőzte azt
az időpontot, a mikor a vendéglős a pinczéri pályára lépett. Az apja még
élt és falun laktak. A hogy’ körülnézett a világban, látta, hogy ő egy
urasági kertésznek a fia. Ez nem gátolta abban, hogy a kis gróffal
barátságot tartson. A kis grófot éppen akkor fogták el a
Robinzon-hajlandóságok: ő volt a Péntekje. Naphosszat a mezőn
csatangoltak; koronkint bebarangolták a nádast vagy az erdőt; övék volt
az egész világ, és pedig az igazi. Nem mondhatni, hogy a
gyönyörűségekből, melyek akkor az útszélen hevertek, a kertész fiának
kevesebb jutott volna, mint a nagyúri csemetének.
Ebben az oly rövid korszakban történt valami, a mit a kertész fia soha
többé nem felejthetett el. Egyszer a kis gróf így szólt hozzá:
– Játszszunk beteget. Te lészsz a beteg; én leszek az orvos, majd meg
foglak gyógyítani.
– Nem bánom – felelt Péntek.
– Igen, de akkor fel kell jönnöd hozzánk.
Véletlenül senki se volt otthon, és a kis gróf becsempészhette barátját
a kastélyba. Belopóztak a méltóságos nagypapa szobájába, és a kis gróf
előkereste a játékszert.
– Látod, ez egy fecskendő – szólt a kis gróf – ezzel gyógyítják a
nagypapát. Én most beszúrok a hátadba, bele fecskendezem az orvosságot,
te csak nyögj, én majd meggyógyítalak.
A kertész fia levetette a zekéjét és az ingét, a műtét megtörtént, és a
sikerült művelet után egyebet játszottak. De a kertész fia szórakozott
volt.
– Mutasd meg a többi orvosságot is! – kérte barátját.
A kis gróf megmutatta a nagypapa összes szerszámjait, elmagyarázta
rendeltetésüket, és ezen nagyokat nevettek. Aztán bevitte barátját a
többi szobába is.
– Hát ez mi? – kérdezte Péntek, a tejüvegből készült poharakra és
csészékre mutatva, a melyeket az ebédlő nagy edény-szekrényén látott.
– Ez? – felelt a kis gróf, – ez szájmosó. Evés után ezzel mossuk ki a
szájunkat.
– Bolonddá akarsz tenni – kételkedett Péntek.
– Becsületszavamra – erősítette barátja.
A kertész fia elképpedve nézegette a grófi házban felhalmozott
csodadolgokat. Egyik ámulatból a másikba esett. A kis gróf mulatott
barátja megilletődésén.
– Várj – szólt – mutatok én neked valamit, hogy olyat még az öregapád se
látott.
Bevitte Pénteket egy másik terembe, s ott egy fali órához vezette. A
fali óra nagy, négyszögletes alkotmány volt; üvegburkolatát széles,
aranyozott keret környezte; az üveghez simuló számlapon egy tányérka
alakú kivágást, s e mögött képet lehetett látni; a kép várkastélyt
ábrázolt.
– Látod – szólt a kis gróf – én most meghúzom ezt a zsinórt és
csodálkozni fogsz.
Megrántotta az óra mögül lefityegő vörös zsineget; a várkastély előtt
tátongó ürbe egy különös öltözetü alakocska ugrott ki, valami hangszert
tartva a két keze közt.
– Ez a trubadúr a mandolinnal – magyarázta a kis gróf.
Zene szólalt meg, s nemsokára a várkastély kiugró erkélyén egy másik
alakocska jelent meg: a vár kisasszonya. A zene tovább szólt, végre
elhallgatott, s abban a pillanatban eltünt úgy a trubadúr, mint a
kisasszony. Péntek nem akart hinni a szemének, és a fülének; úgy bámulta
és hallgatta a csodát, mint a ki megkótyagosodott. S mikor az óra
elhallgatott, mintha álmából ébredt volna fel.
– Nem szól tovább? – kérdezte.
– Nem, mert nem akarom – felelt a kis gróf. – Menjünk játszani.
A kertész fia akkor éjjel nem aludt olyan jól, mint máskor. Mindenféle
zsibongást érzett a fejében; a trubadúr a mandolinnal meg a vár
kisasszonya minduntalan megjelentek ágya előtt, s néha úgy tetszett
neki, mintha az éjszakában ujra hallaná a zenét. Az akarat ezen az
éjjelen ébredt fel benne. Arra gondolt, hogy egyszer majd meg fog nőni,
és akkor neki is lesz holmija, a mit egészen a magáénak mondhat, talán
még zenélő órája is lesz, a mely annyiszor szól, a hányszor akarja.
És ettől fogva napközben is sokat gondolt a zenélő órára. Föltámadt és
folyvást bizsergett benne valami várakozás, a melyet azelőtt nem ismert.
Gondolkozásának zürzavarában homályos, apró kivánságok kezdtek
kergetőzni, de az égi szó, mely azontul folyvást ösztökélte – nem tudta:
mire – továbbra is az a zene maradt, a melyet csak egyszer hallott s oly
rövid ideig!
Álmodozóvá lett, de az álmodozás korszaka nála nem sokáig tartott.
Kevéssel utóbb meghalt az apja, s őt bevitték a városba, hogy kenyeret
keressen. És az első pofon, melyet gazdájától kapott, megismertette a
való élettel.
* * *
Mikor üzletet nyithatott, már negyven esztendős, megállapodott
gondolkozású férfiú volt, a kinek lehettek hibái, a kiről azonban az
ellensége se mondta volna, hogy álmodozó természetű, vagy talán
hóbortos. És mégis eszébe jutott a gyermekkori vágya, a melyről sohase
tudott végképpen letenni. Addig motoszkált a fejében ez a gondolat, míg
végre elhatározássá érlelődött. Igenis, vásárol egy zenélő órát; hisz
nem is kerül olyan sokba. Hajdan, a mikor először szállotta meg ez a
vágy, a zenélő óra még új dolog és nagy fényűzés volt. Csak grófok
engedhették meg maguknak, hogy ilyen játékszerrel szórakozzanak. Azóta a
grófok kényesebbek lettek. Most már más játékokkal mulatnak, és azok a
tárgyak, melyek nagyapáik termeinek díszét alkották, átköltöztek tőlük a
közepes sorsú emberek lakásaiba. A zenélő óra nem ritkaság többé;
népszerű lett és olcsó.
A terv tehát, melyet a napsugaras mult sugallt, nem tartozott a
nagyralátás és a hóbortos költekező kedv ötletei közé. És a gyakorlati
érzék, melyet a vendéglősben a fiatalkori pofonok már régóta
felébresztettek, nagyra növeltek és élesen látóvá tettek, határozottan
helyeselte ezt a tervet. Üzletét a kis emberek, a sokat iddogáló
szegények számára nyitotta meg. Az ilyen ember mindig örömet talál egy
kis muzsikában; a zenélő óra vonzani fogja a vendégeket, és meglehet,
költekezésre csábítja őket. Így összekötheti a hasznost a kellemessel.
Kielégítheti lelkének a szükségletét és gyarapítja üzletének jó
esélyeit.
Számítása bevált. Potom pénzért remek szerszámot vásárolt. Az órát nem
kellett zsinórral rángatni, hogy megszólaljon. Ha annak idejében
felhúzták, azon kívül hogy pontosan mutatta az időt, minden negyedórában
eljátszotta műsorának egy részét: egynegyedkor a _Gerolsteini
nagyherczegnő_ négyesének hat figuráját, félkor »egyveleg«-et a
_Troubadour_ból, háromfertálykor az _O, du lieber Augustin_t és más
kedélyességeket, óratöltekor pedig a legkedveltebb komoly zeneműveket:
néhány himnuszt és indulót, a _Búsul a lengyel_t, a _Fel, fel
vitézek_-et, a politikai költészet négy vagy öt gyöngyét, azokat, a
melyek följegyezték, hogy: »jön az ánglus a hires vasuton«, s a
melyekből tudjuk, hogy: »a portugáli finom gyapjat óhajt.«
Az órának a külseje is megfelelt a haladottabb kor igényeinek.
Aranyozása úgy csillogott a vendéglőnek puritán ízléssel hófehérre
meszelt falán, mint az ékköves gyűrű a tisztára mosott munkáskézen. A
környékről csodájára jártak, s a _Vadszőlő_ közönségének előkelő része
hetekig beszélt a zeneszámok szépségéről és változatosságáról.
Vasárnaponkint, mikor az óra kora reggeltől késő éjszakáig szólt,
annyira fokozta az általános jókedvet, hogy a legtakarékosabb embereket
is könnyelműségekre, tékozlásra csábította s a vasárnapi bevétel rövid
időn megkétszereződött.
A vendéglős az ilyen szép vasárnapoknak csöndesebb óráiban boldogan
merengett el az óra csengésén-bongásán. Mégis csak szép az élet! Sorát
ejti mindennek s a türelmes ember megéri, a mikor az élvezete is
kamatokat hajt, apró kamatokat, a melyek azonban szaporodnak minden
egyes zeneszámmal, minden egyes óraütéssel.
* * *
Az idő haladt; esztendők teltek el. A vendéglős nem gyönyörködött többé
órájában. Megunta, mint megunta folyton locsogó feleségét, a kit egy
könnyelmű pillanatában a konyhából emelt magához, mert egy hitves, a ki
főz, mégis csak kevesebbe kerül, mint egy jó szakácsné.
Azokat a sebeket, a melyeket az idő ejt, az idő gyógyítja be. Ha a
vendéglős megcsömörlött az örökösen hallott kétféle muzsikától, viszont
érzéketlenné vált velük szemben. Idővel egyszerűen nem hallotta meg se
az egyiket, se a másikat; nem törődött velük.
Csakhogy e közben a _Vadszőlő_ közönsége is megváltozott. A helyiségnek
másodszori, fényesen sikerült átalakitása után finomabb és módosabb nép
kezdte ellepni a vendéglőt. Ez az ujabb elem már nem igen élvezte az óra
muzsikáját. A törzsökösebb előkelők közül néhányan fel is szólaltak,
hogy éppen elég volna, ha az óra csak vasárnaponkint játszanék.
A vendéglős nem is bánta volna már, ha akár soha se játszik az órája.
Éppen torkig volt a _Troubadour_ral. De az óra, ha nem szólt, nem is
járt. A helyébe tehát más órát kellett volna venni. A gyakorlati érzék
pedig ekkorra már erősen kifejlődött a vendéglősben. Egy csöndes,
jóviseletű fali óra ugyan nem került volna sokba, de a vendéglős,
miközben megvagyonosodott, elvül tűzte maga elé, hogy: kerülni kell
minden fölösleges kiadást, már csak babonából is.
S ha valamelyik vendég kifakadt az óra ellen, sok »igenis« és
jobbra-balra hajlongás után így szólt magában:
– Csak nyeljétek le a muzsikát. Lenyeltek ti egyebet is.
Ámde az idő mindinkább rohant, az üzlet egyre jobban virágzott s a
vendéglős gazdag emberré lett. Most már szűknek találta a _Vadszőlő_t;
más, nagyobb helyiséget bérelt, egész szállót, melynek aranyozott, óriás
czímbetűi _Chicago város_ dicsőségét hirdették. Az uj vállalkozással azt
is sikerült kivívnia, hogy a nyolczadik kerületbeli szabadelvű és
demokrata kör _Chicago város_ bérlőjét kinevezte udvari vendéglősévé.
Ebédelő termeit tehát felülmulhatatlan fényűzéssel kellett berendeznie,
mert a kör vezetői a szabadelvűséget és a demokrácziát úgy értelmezték,
hogy vannak ők olyan urak, mint a Nemzeti Kaszinó tagjai. Multjával
azonban nem akart teljesen szakítani. Tudta, tapasztalásból, hogy a kis
piszkos garasokból lesz a szép vagyon, s azért _Chicago városá_ban is
fentartott egy termet a kisebb igényű közönség számára. Itt, a vörös
terítékes asztalok közelében a zenélő óra is helyet találhatott.
De nemsokára a vörös terítékes asztalok mellett szorongó vendégek
is beteltek a régi danákkal. A terem kicsiny volt a látogatók
számához képest; a zaj nehézzé tette a beszélgetést, s a folyton
ismétlődő egyformaság idegessé tette a vendégek új nemzedékét. A
köz-elégedetlenség nem maradhatott titok, s a zenélő-órát száműzték a
söntésbe. A csaposlegények arra valók, hogy helyt álljanak minden
viszontagságban, elbánjanak a garázda vendégekkel, elviseljenek minden
kalandot, s elviseljék szükség esetén a zeneművészetet is.
Hanem a söntés magától záródó ajtaját folyton csapkodták ki és be; hol
az egyik, hol a másik ajtószárny nyilt ki, hogy helyet adjon a sok
nyargalászó sörösfiúnak, s a hányszor valamelyik ajtószárny kinyilt,
mindannyiszor kihallatszott az óra siránkozása:
Az olasz hitéért, a magyar jobblétért,
Egyedül a lengyel küzd a szabadságért!
A vendégek ismét felzúdultak; a vendéglős dühbe gurult.
– Nem megmondtam, – kiabált a söntésben – hogy azt a disznó órát senki
fel ne merje húzni?!…
A tilalom arra való, hogy áthágják. A csapos-legények óhajtották tudni,
hogy mikor hány óra, s bízván abban, hogy a gazda a fogadó kevésbbé
előkelő helyiségeit csak ritkán tiszteli meg személyes felügyeletével,
mégis csak felhúzták az órát.
Egyszer egy vendég, a kinek öt krajczárral többet számítottak fel, mint
remélte, boszúságában maga elé idézte a gazdát.
– A pörkölt rossz volt – lázongott – és az a nyavalyás óra folyton
zakatol.
A vendéglős tánczolt a dühtől.
Kirohant a söntésbe és üvöltött, mint egy sakál.
– Tüstént vigyétek a kamarába ezt a gyalázatos klepsidrát, mert ha még
egyszer meghallom a nyafogását, mindnyájatokat megnyúzlak!
Egy sörhordó fiú ész nélkül kapta le az órát a szegről, a melyen
csüngött, s száguldott vele a kamarába. Az óra még útközben is siratta
Ponyatovszkyt.
A fiú, elkeseredésében, egy nagyot püffentett az ócska szerszám hátulsó,
deszka-burkolatára. Aztán becsukta a sötét kamarába, mint egy rossz
gyermeket, a kit meg kell fenyíteni.
Hanem a kamara nem maradhatott folyton bezárva; egyért-másért koronkint
ki kellett nyitni, s a mint az ajtaja feltárult, a söntésbe és a vörös
terítékes terembe minduntalan behallatszott az óra folytonos sírása.
… Így járnak az emberek közül is sokan, a kiknek nincs egyéb hibájok,
csak az, hogy, míg körülöttük minden megváltozott, ők ugyanazok
maradtak.


SZENT SZERAFIN MEGTÉRÉSE.
Élt Firenze városában egy érsek, Seraphino nevü. Apja után
tulajdonképpen Calzolaio-nak hívták, de fiatal korában feljebbvalói és
társai a mennyei szelídségért, mely lelkében lakott, és szép, kedvesen
jóságos arczáért, mely a szeráfokra emlékeztetett, Seraphinónak nevezték
el; és ez a név rajta maradt, mert – ámbátor sokáig élt – soha se
cselekedett olyat, a mi erre a névre ráczáfolt volna.
Seraphino egyike volt a legerényesebb embereknek, a kik valaha e földi
tereken bolyongtak.
Abban az időben Firenze városát polgárháborúk dúlták. Mindenki kivette
részét a harczból: fiatalok és öregek, férfiak és asszonyok, a papok épp
úgy, mint a világiak. Erőszakosságok, gyilkosságok, rokonnak rokon ellen
támadása: a köznapi dolgok közé tartoztak. Ebben a sötét korszakban
Seraphino volt az egyetlen, a kinek szívében épen élt Szent János rövid
tanítása: »Fiaim, szeressétek egymást!« Seraphino a békét hirdette, a
béke művén fáradozott, és életének egy nevezetes része abban telt el,
hogy folytonosan könyörgött a körülötte viaskodóknak: hagyjanak fel az
örökös küzdelemmel és éljenek istennek tetsző életet!
Ő maga soha se bántott senkit; mindenkivel szemben nyájas volt, és nem
vétett a légynek se. Szerette társait, szerette minden felebarátját,
haragosainak – mert mégis voltak haragosai – megbocsátott. Az
igazságtalanságot elszenvedte visszatorlás, panasz és szemrehányás
nélkül; a maga kis körében fölmerült ellentéteket elsimítani,
kiegyenlíteni törekedett. Az emberi életet mindenekfölött drágának
tartotta; sőt azt vallotta, hogy az állatokat se szabad bántani, mert ők
is isten teremtései. A mi nagy szó volt abban a korban, mely ugyancsak
megszokta a vérontás látványát.
Seraphinónak ehhez a jó tulajdonságához más erények is járultak. Szerény
volt és kivánságok nélkül való; lelkében nem talált helyet se a
kevélység, se a nagyravágyás. Hűségesen engedelmeskedett minden isteni
és emberi törvénynek; őszintén alázatos volt, és érdemei nem tették
elbizakodottá. Végül – a mire akkortájt se özönlött a példa – tiszta
életet élt.
Úgy látszott, nem csupán a haragot zárta ki a szívéből, hanem minden
indulatot, minden szenvedélyt.
Szóval Seraphino ékes volt minden erénynyel, főképpen minden keresztény
erénynyel.
Azért nem szorúl magyarázatra, hogy – bár távol esett tőle a
nagyravágyás – már negyven éves korában érsekké lett. Nemcsak hogy nem
törte magát ez után a nagy tisztség után: minden áron el akarta hárítani
magától, mert a feladatot súlyosnak, erejét meghaladónak és mások jogos
várandóságának tartotta. De hiába szabódott; vállalnia kellett.
A nép örült ennek a választásnak. Seraphinót mindenki tisztelte, és
azok, a kik unták már a sok háborút és belső villongást, azt remélték,
hogy az új, békésebb állapotoknak Seraphino erős oszlopa lesz.
Érsekségének mindjárt a legelső évében Seraphinónak még egy, eddig nem
ismert erénye tudódott ki. Kiderült, hogy nemcsak jóságos, békeszerető
és kifogástalan életű, hanem egyszersmind ékesszavú.
Silvestrot, az új gonfalonieret, gyönyörű beszéddel üdvözölte, a mely
mindenkit elragadott. A beszéd oly bátor volt, hogy még Silvestrónak is
tetszett. De nem csupán bátor, hanem tartalmas is. Magasztos
gondolkozásra valló, bölcs és megszívlelésre méltó tanácsok foglaltattak
benne; gyönyörű útmutatás arra nézve, hogy az új gonfaloniere hogyan
teljesítse tisztjét. Ezeket a bölcs tanácsokat ugyan Silvestro soha se
fogadta meg, de ha a beszédnek nem is volt foganatja, ez nem
kisebbíthette Seraphinónak az érdemét. Nem a hasznáért kell becsülni a
szépet; a mi szép, önmagában is szép, szép akkor is, a mikor haszon,
eredmény, siker nem kiséri.
E sokat igérő kezdet után Seraphino érsek egy vagy két éven át többször
is szólt a firenzei néphez. És minél többször szólt, annál
általánosabban csodálták ékesszólásának művészetét. A második alkalomtól
fogva mindannyiszor a földi lét hívságairól és a másvilág örömeiről
beszélt. Ez a fenséges tárgy sohase lelt hivatottabb magyarázóra.
Seraphino olyan meggyőzően ecsetelte a földi élet nyomorúságait, és
olyan lángoló lelkesedéssel, annyi rajongással, oly fennen szárnyaló
képzelettel azokat a gyönyörűségeket, a melyekre a másvilágon tehetünk
szert, ha idelenn szabályszerűen élünk, hogy az embernek kedve
kerekedett nyomban meghalni, mert ki ne vágyott volna rá, hogy minél
hamarább legyen része abban a tökéletes megtisztultságban, a melynek
örömeit Seraphino eladdig el se képzelt színekkel tudta lefesteni?!
És ha Firenze polgárai akkoriban igen sűrűn küldözgették egymást a
másvilágra, ez meglehet, nem egyszer tisztára jóindulatból és
felebarátságból történt. Azoknak is, a kik inkább csak hirtelen
indulatból vagy egyszerűen gonoszságból öltek, némi mentségéül szolgált,
hogy gonoszságukat nem tetézték hitetlenséggel s lelkiismeretükön
valamelyest könnyítettek azzal a tudattal, hogy embertársukat csupán az
egyik és éppen a hitványabbik életétől fosztják meg.
Természetesen Seraphinót nem lehet felelőssé tenni azért, mert kortársai
az ő legtisztább szándékait rosszra magyarázták és rosszra használták.
Közös sorsa ez minden tiszta szándéknak és öröktől fogva, mert a világi
rossz öröktől való.
Nem lehet felelőssé tenni annál kevésbbé, mert Firenze lakosainak csak
igen kevés alkalmuk volt arra, hogy az érsek ékesszólását félre
magyarázzák.
Érsekségének harmadik évétől fogva Seraphino nem hallatta szavát;
egyszer se, soha többé. Hirtelen kivonta magát mindenből, a mi a
nyilvánosság előtt folyt le, s halvány, jóságos arcza örökre eltünt a
prédikáló székből. Híre terjedt, hogy nagyon beteg; s az, hogy hetekig
feküdt, igaznak bizonyult. Nemsokára lábra állott ugyan, de
ékesszólásának csodálói ezután is hiába várták. Mindentől és mindenkitől
visszavonultan élt a »halmok« magaslatán, és csak ritkán látták, a mint
papjai kiséretében, botjára támaszkodva, olykor-olykor kisétált a
sorompó felé. A kik sétautján találkoztak vele, fehér arczának láttára,
aggodalmasan suttogták:
– A szent ember nagyon beteg!… A szent ember nem fog sokáig élni!…
És imádkoztak az életéért.
Pedig voltaképpen nem volt súlyosabb baja és az élete nem forgott
nagyobb veszedelemben, mint azoké, a kik imádkoztak érte. De azt hitte,
hogy valami lassan ölő, titokzatos kórság környékezi, úgy érezte, hogy
testi ereje rohamosan hanyatlik, és ez az érzés nagyon megriasztotta.
Első ifjúságában ugyanis beteges és rendkívül gyönge testalkatú volt.
Gyakran vesződött kisebb bajokkal; koronkint lappangó lázak gyötörték és
egyszer olyan csudálatos betegségbe esett, mely társait, a jó
testvéreket, valósággal megijesztette. Nem tudott magáról és
félrebeszélt. A jó testvérek rémületükben elhivatták Ruggiero mestert, a
ki mindenkinél jobban ismerte a csillagok járását, az emberi szervezet
titkait és a füvek gyógyító erejét. És a kis Seraphino, vagy az
orvosságtól, vagy a sok fejcsóválástól, jobban lett. De mielőtt
föllábadt, egy napon, a mikor azt hitték, hogy alszik, kihallgatta
Ruggiero mesternek Filippo testvérrel való beszélgetését.
– Attól félek – szólt Filippo testvér – hogy szegény testvérünk nem lesz
hosszú életü.
– Bizony, nem sok reménysége van rá – felelt Ruggiero mester. –
Mindenből az látszik, hogy fiatalon fog meghalni, de ha nagyon vigyáz
magára, ha mindenekben kiméli magát, megérheti, míg érsek lesz belőle.
Ez a beszélgetés nem ment ki a Seraphino fejéből. Nem szólt senkinek, de
attól fogva őrizkedett a megfázástól; gondja volt rá, hogy a munkában
való elmerüléssel meg ne erőltesse magát; távol tartotta magától az
izgalmakat, és ha valaki olyat cselekedett vagy mondott, a mi mást
haragra lobbantott volna, Seraphino megfékezte indulatát és így szólt
magában:
– Nem, nem… azért is másra gondolok!… mert ha felindulok: ezzel is
megrövidítem az életemet!…
Néha a rosszban is van valami jó, és nem lehetetlen, hogy Seraphino
lelkének tökéletes épségét éppen ennek a mindig óvatosságra intő,
elűzhetetlen, leküzdhetetlen, sötét gondolatnak köszönhette. Mert
ifjúkorában őt is megkörnyékezte a kisértés, de Seraphino így szólt
magában:
– Nem, nem… a kisértés a gyehennához vezet!… A bűn megöli a lelket…
megöli a lelket, és azonkívül aláássa az egészséget is!…
S ez a meggondolás erőssé tette a csábítással szemben.
Ruggiero mester intelme Seraphinot végig kisérte egész életén. Nem mult
nap, hogy ne gondolt volna rá; elhatározásait, majdnem minden lépését ez
irányította; nyomot hagyott a szavain, rá nehezedett egész
gondolkozására. Később, a mint mult az idő, és még folyvást életben
találta magát: a kellemetlen emlék elveszítette erejét; néha, kivált
tavasz idején, a napfény óráiban, fölszabadúltnak hitte magát, mint az
elitélt, a ki a jó jelekből azt reméli, hogy kegyelmet kapott. De később
is megtörtént, jóllehet ritkábban, hogy az éj sötétjében hirtelen
felriadt, s virradatig küzködött a felejthetetlen mementóval.
Gondolatainak szövevényéből akaraterejének minden megfeszítésével se
tudta kiirtani; akármivel foglalkozott, a mementó ott vigyorgott
elméjének munkája mögött.
Mikor érsekké lett, az új hivatalával kapcsolatos elfoglaltságok egy
kissé elszórakoztatták. A köztisztelet sokféle megnyilatkozása jól esett
neki és elevenebbé tette; új tennivalói, az ezekkel járó gond, a több
emberrel való érintkezés egy kissé elterelték figyelmét a közelében
borongó sötétségről, a melyről azelőtt alig tudta levenni a szemét. De
ez nem sokáig tartott. Új környezete egy-két évi megszokás után nem
szórakoztatta többé; betelvén legtitkosabb óhajtása is, nem volt, a mit
czélul tűzhetett volna maga elé; elfoglaltságát megunta és rábízta
alantasaira; tehette, a mit akart, tehát: csak gondolkozott, töprengett,
tépelődött.
És ekkor egyszerre, váratlanul, újra meglepték azok a lappangó lázak, a
melyek ifjúságát megrontották. Több, mint húsz esztendő múlt el azóta;