Álomvilág: Elbeszélések - 07

bort. Időnkint, midőn a helyesirás kérdései kétségbe ejtették, felnézett
ama munkáról, melyet Jules Janin később czinikusnak itélt, s a hogy a
falat diszitő, ablaküveg alaku kis tükrökben megpillantotta a tulajdon
összeaszott, ránczos ábrázatát, a vele született őszinteséggel s
franczia nyelven, a hogy fogalmazott, így szólt magában:
– És ha meggondolom, hogy ez az összetöpörödött kis majom, a ki szembe
néz velem, valaha régen, Mikhaélának, a szegény Visitandine-apáczának,
maga volt a kék ég, az álom és a földi gyönyörűség!… Haj, haj, ejnye,
ejnye, ejnye!…
S miután kiköhögte magát, a vele született élni tudással, hosszan,
tudósan, feneketlen gyönyörrel tubákolt.
– Az a görbehátú csontváz – folytatta magánbeszédét – a ki, tányérnyi
holdvilággal ormótlan koponyáján, vaksi szemén monoklival, csámpásan,
meg-megbicsakló léptekkel fogja végigróni a jövő század csodavárosait, s
varázsával ennek a történeti névnek: »Don Rodrigo de Bivar«, szédülésbe
fogja ejteni a még meg nem született ártatlanságokat: hozzám képest a
Hajnal. Ó mily ronda vagyok, ó mily alávaló dolog emlékiratokat irni!…
És Lujza, Lujza egy időben meghalt volna értem! Igaz, hogy különben is
meghalt a szegény, nem én érettem, hanem csak úgy, ingyen!…
Ekközben eszébe jutott, hogy a helyesirás szabályai nemes emberre nem
kötelezők, s folytatta a munkáját.
Éppen ama híres részletnél tartott, a melyben elmondja, hogyan szabadult
ki az ólomfödelek alól, midőn egyszerre kopogtatást hallott, s az
ajtóban egy mindenféle kenőcscsel megkent komornyik-fej jelent meg.
– Mi az? Nem mondtam, hogy senki se háborgasson?!
– Könyvtáros úr, egy látogató kéri, hogy bocsássam be.
– Látogató? Ebben az időben?
– Azt mondja: messziről jött s csak azért, hogy a könyvtáros urat lássa.
A váratlan látogatás sehogy se tetszett Waldstein gróf könyvtárosának.
– Ezt a messziről jött vendéget kissé gyanúsnak találom – tanakodott
magában. – Milyen az alakja? Fiatal, vagy öreg?
– Fiatalnak látszik s jó öltözetű.
– Mit gondolsz, nem az ördög? – kérdezte Casanova, tovább is
bizalmatlanul.
– A világért se – felelt a komornyik. – Nagyon jó képe van.
– Akkor hát bocsásd be. De itt legyen a szemed, és ha észreveszed, hogy
el akar vinni, tartóztasd egy kicsit és alkudjál meg vele. Remélem,
igazán Nápolyban születtél? Jó, akkor megbízom benned.
A komornyik kiment, s az ajtón, a melyet nyitva hagyott, barátságos
arczú fiatal ember lépett be, a ki feltünően hasonlitott ahhoz a jeles
szinművészhez, a ki a mai korban a nagy eszmékért lelkesedő ifjakat
szokta a szinpadon személyesiteni.
A nyájas, ifjú arcz s a tisztelettel teli üdvözlés némiképpen
megnyugtatták az öreg velenczeit. De azért kissé gyanakodó hangon
kérdezte:
– Kihez van szerencsém?
– Én a Tanitvány vagyok – felelt az idegen.
– A Tanitvány? Kinek a tanitványa?
– Most az öné.
– Igen megtisztel… de nem volna szabad tudnom a nevét?
– Nevem nincs – válaszolt a vendég mosolyogva – s hogy egészen őszinte
legyek, meg kell vallanom, hogy én tulajdonképpen nem is vagyok ember,
csak: elvont fogalom.
– Nagyon örülök… Az igazat megvallva, most van először szerencsém elvont
fogalommal beszélgetni; a kézzelfogható dolgok kissé lefoglaltak… Ön
tehát az abstrakcziók honából érkezik?
– Nem tagadom.
– Igen el lehet fáradva… Méltóztassék helyet foglalni.
– Köszönöm, mester. Sokáig voltam tanitványa egy bizonyos Doktor
Faustusnak, hallgattam a Kepler előadásait, de nyiltan szólva, most
történik meg velem először, hogy székkel kinálnak.
– Nincs ön nagyon elnyűve?
– Századok óta sűrűn ismétlődő fellángolásaim elhamvasztottak egyet-mást
régi énemből. Tanultam jogtudományt, medikát, híve voltam minden
világnézetnek, minden rendszernek, minden izmus-nak, s végre rájöttem,
hogy: csak önnek van igaza. Nem a régi hévvel mondom ezt, de teljes
meggyőződéssel.
– Ah!
– S egyes-egyedül azért jöttem oly messziről, hogy ezt szemtől-szembe
megmondhassam önnek. Különben érteni fogja érdeklődésemet; ön is
meglátogatta Voltaire urat Ferney-ben.
– Kérem, ne emlékeztessen erre a szerencsétlen látogatásra. Még most is
fáj, hogy azt a nagy embert megbántottam. De az ördög gondolta, hogy
annyira tele van hiusággal! Mikor azt magyarázgattam neki, hogy az
_Henriade_-ot nem lehet a _Megszabaditott Jeruzsálem_hez hasonlitani, s
hogy _Pucelle_-je kontár munka az _Orlando_-hoz képest, még csak szóba
állt velem valahogy, de a mikor Rousseaut kezdtem magasztalni, dühbe
gurult, mint egy szinésznő, a ki előtt a másikat dicsérik. Ez az emlék
igen fáj nekem, s higyje el, ön is meg fogja bánni, ha az érdeklődés
czimén szemtől-szembe jól lebírál…
– Eszem ágában sincs az afféle szándék. Ellenkezőleg, csodálni jöttem
önt, mint minden idők legnagyobb gondolkodóját.
– Ó, kérem, fogalmazásaim oly hézagosak!… S mit titkoljam? A helyesirás
ma is sok gondot okoz szegény fejemnek…
– Ha egy nagy gondolkodóról beszélünk, ki törődnék ilyen
csekélységekkel, mint: stilus, helyesirás?
– De, sajnos, irásaim egyéb bajokban is bővelkednek. Igy jóval többet
foglalkoznak pajzán mitológiai jelenetekkel, mint a lét és a végső ok
nagy kérdéseivel.
– Ki tépelődnék ezeken a kérdéseken, a melyekre nincsen felelet?
Nyüglődni az objektiven és a szubjektiven, a magánvalón és a többi
galimatiászon, ez nem bölcselkedés, nem gondolkodás, hanem haszontalan
rongálása az agyvelőnek. Az igazi bölcselő ön, a ki a legbölcsebben élt
minden ismert nagy ember közül. Egyedül Epikur vetekedhetnék önnel, de ő
fölöslegesen sokat értekezett. A bölcsészet az, hogy: minden órádnak
leszakaszd virágát, a többi ostobaság. Nos, többet már nem igen lehet
szakitani a jóból, mint a mennyit…
– Ó, kedves barátom – szakitotta félbe a Tanitványt Waldstein gróf
könyvtárosa – én genovai családból származom, s felmenőim hetedíziglen
tolvajok voltak. Mi tagadás benne, igen sok terheli a lelkiismeretemet.
Haszontalan, vén kártyás vagyok, a ki – önnek megmondhatom – alkalom
adtán igazitgatott egyetmást a szerencsén. Emlékirataimban persze ezzel
nem hozakodom elő, de kérem szives figyelmét hirtelen elutazásaimra.
Őszintén szólván, mindig azért utaztam el hirtelen, mert nem igen
kedveltem a rendőrséget. Szóval, születésemkor zöld posztóba pólyáltak s
zöld posztó lesz a szemfedőm is. Bizonyára, ha pharaóbankról van szó,
kiállok Plátonnal és Arisztoteleszszel, de ne felejtse el, hogy a
kártyából ugyan meg lehet élni, de a kártya nem boldogit. Ó, én
legnagyobb vétkem!
– Mester, az ön egykori foglalkozását az erkölcsbirák nem dicsérik
valami különösen, de ennek a foglalkozásnak megvolt az a jó oldala, hogy
nem számitva az ön három napig tartó kártya-párbaját, meglehetős békében
hagyta az idegeit. Igy testi-lelki képességeit nem bénitotta meg se a
czéltalan elmélkedés, se a Munka, a mely az emberiség életét rövidebbre
fogja, mint a háborúk és a dögvész… És szerelmei? Ön nem beszél
szerelmeiről. Hát nem a szerelem a legnagyobb bölcseség a világon?
– A szerelem? – kérdezte Waldstein gróf könyvtárosa. – A szerelem igen
szép dolog, ha az ember húsz éves. Eszembe jutnak Anna és Marion… Olyan
vidámak voltak, mint két kölyök kutya. Ó, nagyon kedvesek voltak, Anna
és Marion!… De hogy megszenved az ember ezért a néhány évért! Persze, ön
nem ismerte Charpillont. Nem képzeli, mennyire megkinzott a bestia, csak
azért, mert nem voltam húsz éves!…
– Annát és Mariont majdnem egy félszázad választja el Charpillontól. És
a közbülsők, Mester, a közbülsők? Az egész litánia?
– A közbülsők? A közbülsők kissé egyformák voltak s oly gyorsan tüntek
el egymás után, mint egy laterna magica büvös képei. A szerelem szép
dolog, úgy általánosságban, de higyje el, mindenkinek nagyon kevés jut
belőle. Olyan rövid az egész históra! Jobb volna el se kezdeni.
– Bizonyára fájdalmas lehet letenni róla.
– A legnagyobb bölcseség a világon: a lemondás, a lehető legtöbbről
lemondás. Ha húsz éves koromban beláttam volna, hogy a helyes
élet-filozófia nem ez, hogy: sok asszony és kevés könyv, hanem az a
másik, hogy: sok könyv és minél kevesebb asszony, a gonosz Charpillonnak
nem lett volna hatalma rajtam. A mihez az ember nem szokott hozzá, az
nem hiányzik. Anna és Marion nagyon kedvesek voltak, de mennyi öröme
lehet annak az embernek, a kinek a jóléthez nem kell egyéb, csak egy
kancsó friss viz, meg egy pár jó könyv, példának okáért… ó, nem az én
emlékirataim!
– És ezt ön mondja, Mester?! Ön, az élni tudás legnagyobb művésze! A ki
sohase dolgozott, csak örült!
– Azt mondhatnám: mint szakértő szólok a dologhoz.
– Mit gondol, ha módjában volna még egy emberéletet élni, nem kezdené
elülről?
– A világért sem.
– Pedig ön nagyon szerencsés volt.
– Ó igen. S azt hiszem, ez a szerencse velem született. Benne volt a
véremben. Valami naivság lakott a szivemben, a mi pótolta nálam úgy az
okosságot, mint az erkölcsöt. Elhinné-e, hogy mindig szerelmes voltam,
hogy szerelmes voltam Annától egész Charpillonig, minden kedvesembe, a
hány volt, valamennyibe?! Aztán mindig kész voltam koczkára tenni
mindent, az életemet is, öt garas sikerért. Nos, ez a szerencse kulcsa.
Mit nyertem vele? Hetvennyolcz esztendőt.
– S ha ujra húsz éves volna, a mai tapasztalásával?…
– Először is óvakodnám a szerelemtől, a mennyire csak lehet. És
másodszor: rajta volnék, hogy könyvtáros lehessek valahol. Nem Waldstein
grófnál, mert itt nincsenek könyvek, csak likőrök. Hanem ott, a hol
minél több az elzevir. Higyje el, nincs szebb szenvedély, mint a
könyvek. A jogtudomány, a medika, meg a többi, a miket ön
haszontalanságoknak nevez. Mennyi örömet adnak minden váltság nélkül!…
Néha talán irnék, de nem szonetteket, hanem disztichonokat!…
– Seingalt lovag, ön kiábrándit engem. Arra kényszerit, hogy még ma este
eltávozzam innen, uj mestert és más filozófiát keresni.
– Igazán rosszul teszi. Egy gyönyörü könyvet adnék önnek esti
olvasmányul.
– Bocsásson meg, lovag, de legyen szabad emlékeztetnem, hogy én a
Tanitvány vagyok. Végzetem az, hogy folyton a Mestert keressem. Nekem a
mester az, a mi másnak a levegő.
– El fog tévedni a duxi erdőben.
– Az erdőből csak kitalál az ember. Bár úgy volnánk az élet nagy
kérdéseivel is, mint a fák sűrűjével!…
– Az élet nagy kérdéseivel legjobb nem törődni. Ha egy párszor beverik a
fejünket, lassankint megokosodunk.
– Nekem még ez is ábránd – felelt a Tanitvány. – Ne felejtse el, hogy én
csak elvont fogalom vagyok.
– Fogadja részvétemet – szólt Casanova. – Embernek lenni nem jó, mert
homo homini lupus. De egy szegény absztrakcziónak még rosszabb lehet a
sora. Ki gondol egy boldogtalan, jobb sorsra méltó, szegény
absztrakczióval?!
Ezzel elbúcsúztak és a Tanitvány elpárolgott.
Mikor eltünt, Croce, a minden gonoszsággal megkent vén komornyik, a kit
annyira át meg átjárt a bűn, hogy a rossz folyvást párolgott és csak úgy
gomolygott körülötte, kiváncsian kukkantott be az ajtón.
Casanova örömmel ujságolta neki:
– Nem az ördög volt, csak a fia.


LÓRÁNTFY ÖZVEGYE.
Egyszer, néma, rideg, deczemberi éjen Lórántfynénak megjelent Lórántfy.
Pánczél-inge ezüst párában fürdött; sisakja csillogott a holdvilágtól. A
legendás fekete bársony-fürtök csigákban omoltak alá hatalmas vállára;
mandulametszésü szép szemében, e két égő zsarátnokban, kékes láng
lobogott. Lórántfyné megismerte Zampa jelmezét; igy jelenhetett meg
Lórántfy a barcellonai operában, mikor az andalúz hölgyek a szinpadra
dobálták minden virágjokat.
Lórántfyné remegett, mint a nyárfalevél. A jelenés közelebb lépett, s
azzal az utánozhatatlan mozdulattal, mely a bordal után mindig taps
orkánokat támasztott, igy szólt:
– Zsuzsánna! El ne felejtkezzél a zálogczédulákról!
– Igenis – felelt volna Zsuzsánna. Az ajka mozgott, de hang nem jött ki
összeszorult torkából.
Másnap Lórántfyné jókora lázra ébredt. De az urfiak és a kisasszonyok
iskolába mentek; föl kellett őket öltöztetnie.
Csak a legkisebbik maradt otthon. Ez az egy azonban, hogy ha magában
volt, több dolgot adott Lórántfynénak, mint a többiek sokadalma.
Még fel se húzta a kis bársony-nadrágját, már elkezdet nyivákolni:
– Zsuzsa néne, mesélj valamit.
Zsuzsa néne egy kicsit elgondolkozott. Igen; úgy harmincz nappal ezelőtt
megint lejárt vagy három czédula. Az angol királynő gyűrűje, a Grisi
zafiros amuletje, s a bajor király arany-érme, az az egy példány, melyet
Lórántfy tiszteletére veretett, mikor ez a Troubadourt először énekelte.
Sietni kell, hogy oda ne veszszenek.
A bársonynadrágos kis fiú türelmetlenül játszott arany óralánczával,
melyet Miklósnapra kapott a nagyapjától.
– Zsuzsa néne, téged azért fizetnek, hogy mesélj nekem. Mondd tovább,
hogy mi történt a hamupipőkével.
Lórántfyné folytatta, a mit este elhagyott:
– Mikor a királyfi megtalálta a kis czipőt, igy szólt: Ej, haj, micsoda
kis czipő! Keressétek meg azt a lányt, a ki ezt a kis harangvirágot
elvesztette, mert az a lány lesz az én feleségem!
Déltájban Lórántfyné bement a méltóságos asszonyhoz s szabadságot kért
az ebéd idejére.
– Mi baja magának, Lórántfyné?
A méltóságos asszony megijedt az öreg bonne violaszin arczától. Sok
gyereke volt s rettegett minden betegségtől.
– Nekem? Semmi, méltóságos asszony. Egy kis dolgom volna a városban, s
mivel a nevelőnő úgy is itt lesz…
Elbocsátották; de az ebédnél feltünt, hogy nincs helyén, a macska-asztal
elnöki székében.
– Hát Lórántfynéval mi történt? – kérdezte a háziúr.
– Lórántfyné? – vágott közbe a vendég, egy festő, a ki a Viola
kisasszony arczképén dolgozgatott abban az időben. – Még ma is viseli
valaki ezt a regényes nevet?
Egy hét óta ebédelt már a házban, de azért nem sejtette, kiről lehet
szó. Lórántfyné nem sok vizet zavart.
– Az a sápadt, öreg hölgy, a ki a gyerekek közt szokott ülni –
magyarázta Viola kisasszony.
– Valami szegény rokona a nagy énekesnek?
– Annyira rokona, hogy az özvegye – felelt a háziúr.
– Ugyan ne tréfáljanak velem – szólt a festő. – Nem sokat tudok abból, a
mi a születésem előtt történt, de azt tudom, hogy Lórántfyné igen
fiatalon halt el s hogy az egész ország részvéte kisérte a sirjába. A mi
nagy költőnk róla irta azt a hires verset, a mely így kezdődik, hogy:
»Meghalt a pacsirta…« s véletlenül azt is tudom, hogy egy sokat
emlegetett úr, a közélet egyik nevezetes alakja, a kinek ifjúkori, s
mint mondják, plátói szerelme volt, vagy három évtizeden át minden héten
friss virágokat vitt a sirhalmára, egész a haláláig… Ezt nevezem aztán
szerelemnek!
– Akiről ön beszél, az Lórántfynak első felesége volt. De a nagy énekes
másodszor is megházasodott, s ez a második feleség az, a ki itt velünk
szokott ülni.
A háziúr egy kicsit közelebb hajolt a vendégéhez, hogy a kisasszonyok ne
hallják.
– Tudja, magunk közt, azt hiszem, hogy a »feleség« szó e helyütt egy
kissé sok. A mi öreg hölgyünk talán inkább csak a betegápolója volt a
világhirü Ördög Róbertnek. Lórántfy már csak romja volt önmagának, a
mikor Pestre visszakerült. Igaz, hogy ezt a romot egy vakitó dicsőség
lehunyó napja aranyozta meg. Ebbe a nagy hirnévbe, dicsőségbe
szerethetett bele a mi bonne-unk, mint egészen fiatal leány.
– S Lórántfy második feleségét vagyon, nyugdij, minden nélkül hagyta
hátra? – érdeklődött a festő.
– Nem maradt arra egyéb, csak a régi dicsőség, meg sok-sok babér. Ugy
hiszem, az utolsó esztendőkben elúszott Lórántfynak mindene, még
emléktárgyai is, a melyek valaha egy kis vagyont képviseltek.
– S mégse ment férjhez másodszor?
– Azt képzelem, hogy nem volt módja benne. Különben a mi bonne-unk
meglehetősen különös teremtés; kitelik tőle, hogy beérte azzal a sovány
emlékkel, a mije maradt. Egy cseppet se közlékeny természetü; s ön nem
fogja elhinni, de ennek az öreg asszonynak valami titka van.
– Miből következteti ezt?
– Ne vegye olyan komolyan. Talán csak cselédpletyka az egész. Elég az
hozzá, észrevették, hogy titkos útjai vannak. Minden két, vagy három
hónapban egyszer elkéredzkedik hazulról, s ilyenkor gondosan eltitkolja,
hogy hová megy. Máskor alig lehet rávenni, hogy kilépjen a házból; s
ezeken a napokon nem engedi, hogy elkisérjék. De a legkülönösebb ezekben
a kirándulásokban az, hogy nagyon sok pénzébe kerülnek. Máskor soha egy
krajczárt se költ magára; ilyenkor mindig magával viszi az erszényét s
pénz nélkül jön haza.
– Csak nem gondolja, hogy…
– Az én koromban, kedves barátom, az ember nem gondol semmit és nem hisz
semmit. Egy elhagyott gyermek… Mit tudom én, mi?…
Aztán másról beszéltek.
Lórántfyné a vacsoránál sem jelentkezett. Haza jött, de olyan betegen,
hogy mindjárt ágyba kellett feküdnie.
A gyerekeket gondosan elválasztották tőle, de Violát másnap reggel
beengedték hozzá.
– Zsuzsa néni, kedves kis Zsuzsa néni, mi lesz? Olyan rosszul érzed
magad, hogy föl se kelsz az eljegyzésem napján?
– Soha se törődjél velem, édes Violám!… Azért én nagyon boldog vagyok
ma, hidd el. Féltem, hogy le fognak beszélni erről a házasságról, s az
igen nagy baj lett volna. Mert én tudom, bizonyosan tudom, Viola, hogy
ezen a világon csak egy boldogság, csak egyetlen egy jó van: ha ahhoz
mehetünk férjhez, a kit szeretünk.
A vőlegényről beszéltek; mert Viola úgy se tudott volna másról beszélni.
– Olyan szép szeme van, mint az én emberemnek, – szólt Lórántfyné. –
Csak a haja nem olyan szép. Ne engedd, Viola, hogy úgy tövig lenyirassa
a haját; az én időmben a férfiak fürtöket viseltek, s az sokkal szebb
divat volt.
Viola még sohase találta ilyen közlékenynek.
Aztán, mikor Viola biztositotta, hogy a gyerekek már gratuláltak neki,
megcsókolta a leányt.
– Nem jó – szólt – ha először vén asszony kiván szerencsét. De, tudod-e,
Viola, hogy én vettem észre legelőbb a dolgot?! Az én áldásomat nem most
viszed magaddal; veled van az már régen.
Megint ölelkeztek, mint asszonynép szokta, mikor egy kicsit
elérzékenyül, s úgy volt, hogy az napra elbúcsúznak. Viola már az
ajtóban volt, de Lórántfyné visszaszólitotta.
– Mi az, Zsuzsa néni?
Lórántfyné egy kicsit habozott.
– Te, Viola – szólt aztán, kissé megváltozott hangon – tégy meg nekem
egy szivességet!
Viola visszament az ágyhoz.
– Parancsolj velem.
Egy kicsit elcsudálkozott, mert Lórántfynétól még soha se hallott
affélét, a mi kéréshez hasonlitott.
– Úgy-e, eddig nem igen voltam terhedre? Most is nagyon bánt a dolog. De
lásd, attól félek, hogy nagy beteg leszek. Talán elvesztem az
öntudatomat is, ki tudja? És ez a… ez a zálogczédula már a mult hónapban
lejárt; egy hét mulva már nem lehet meghosszabbitani.
A párnája alá nyúlt, s Lórántfy régesrég megsárgult, megfakult arczképe
mellől egy kis erszényt vett elő, a mely telides teli volt kék, sárga,
barna, mindenféle szinü zálogczédulákkal.
Violát, a szegénység e levéltára láttára, valami ijedtséggel vegyes
megilletődés fogta el.
– De… szivesen, kedves Zsuzsa néni, nagyon szivesen… – hebegte.
– Csakhogy pénzt… pénzt nem tudok adni hozzá – folytatta Lórántfyné egy
kicsit elfordulva. – Tegnap kiadtam, a mi volt. Meg kellett
hosszabbitanom az angol királynő gyűrűjét, a Grisi amuletjét és a bajor
király érmét. Erre már nem maradt.
– Nem engednéd meg, hogy kiváltsam?… – kérdezte Viola félénken. – Ma,
hiszen tudod…
– Ne mondd tovább, ne szégyenitsd meg szegény öreg dadádat. Nem úgy
gondoltam én, a hogy te gondolod. Azt is, a mi ennek a zálogczédulának a
meghosszabbitásához kell, csak kölcsön kérem tőled, majd megadom, hogy
ha meggyógyulok. Csak azért vagyok terhedre, hogy oda ne veszszen. Már
nagyon sok odaveszett. A barcellonai hölgyek aranykoszorúja s a czár
gyémánt-gyűrűje legelőbb. Ezeknek a kamataira nagyon sok kellett volna;
nem volt. Azóta is, évről-évre kevesebb az emlékem, a mi megmarad.
Viola szólni akart, de az öreg asszony félt, hogy ismételni akarja, a
mit előbb fölajánlott.
– Ne itélj el bennünket ezért, nagyon szegények voltunk akkor… S azóta
se tudtam annyit szerezni, hogy kiválthassam az emlékeimet. Tudom, hogy
rosszul esik effélét hallanod. Nem mondanám el, ha nem volnék kénytelen
vele. De ez a gyűrű éppen a legkedvesebb emlékem. Akkor kaptam tőle, a
mikor Párisba vitt magával. Micsoda szép napok voltak azok! A Champs
Élysées!… Te még nem voltál ott, nem tudod, hogy mily szép a
Champs-Élysées! Azt akarom, hogy ez a gyűrű az ujjamon legyen, a mikor a
koporsóban fekszem.
Viola intett, hogy szólni szeretne.
– Nem, ne szólj. Csak kölcsön kérem; majd megadom neked, ha
fölgyógyulok. Még élni akarok addig, a mig kiváltom az emlékeimet. Ki
fogom váltani őket, Viola.
|
Ezalatt Lórántfy nyugodtan pipázott odafenn, az elíziumi mezőkön, s
lepillantva a földre, ősi megszokásból, halkan ismételgette ezt a szót:
»Hozom.«


NICARAGUA ŐRNAGY.
Délután hat órakor Nicaragua őrnagy még aludt. Álmában – végre-valahára
– megjelent előtte a Vörös Ász, fiatal szépségének egész pompájában, a
Vörös Ász, a kit titkon érző szive óhajtva sejtett, immáron hetek óta…
A jelenésen biborba játszó koráll-szin selyem ruha volt. Gömbölyü nyakán
rubint-füzér csillogott; éjszinű hajában tűzrózsák ragyogtak. Intett, s
az őrnagy fel akart ugrani fekvőhelyéről, de nem tudott megmozdulni.
… Odább, a másik kis szobában döczögő lábú asztal mellett, a mely
folyvást dülöngélt és kopogott, mint valami elégedetlen, dörmögő öreg
szolga, egy sápadt, szőke asszony gunnyasztott szegényes kézimunka
fölött. Mellette kis fia Robinson történetét betűzte.
Első pillantásra nem lehetett kitalálni, hogy a szőke asszony húsz, vagy
negyven esztendős-e? A szine sok szomorú esztendőt vádolt, de a szemében
volt valami gyermekies bizalom, a mit az évek még nem tudtak onnan
letörülni. Szakasztott úgy nézett a világba, mint a kis fia.
A szobát csak egy gázláng pislogó, sárga fénye tette félig-meddig
világossá. A lakás azelőtt bolthelyiség lehetett; s fölhasználva a
szerencsés berendezést, a szőke asszony nem égetett petróleumot. A
Szerecsen-utcza udvari lakásaiban a pazarlás nem szokásos.
A kis fiú megszólalt:
– A papa nem megy ma hivatalba?
– Még ráér – felelt a szőke asszony. – A hivatal csak kilenczkor
kezdődik.
– A mikor én lefekszem?
– A mikor te lefekszel.
A kis fiú egy darabig ismét Pénteknek szentelte a figyelmét, de aztán,
tenyerébe hajtva a fejét, megint anyjához fordult:
– Mama, mondd, micsoda hivatala van a papának?
A szőke asszony halovány arczán valami bágyadt pirosság jelent meg.
– A papa őrnagy – felelt röviden.
– Azt tudom – szólt a fiú. – De miért nem visel katona-ruhát, mint a
többiek?
– Mert ő már eleget csatázott – magyarázta amaz. – Most a fiatalabbak
csatáznak, ő pedig ir a hivatalban.
A kis fiú már tudta, hogy a mit a szőke asszony mond, az szent, s nem
kérdezősködött tovább.
A fali óra egyhanguan tiktakkolt tovább. A szőke asszony egy kicsit
elmélázott, aztán lassu mozdulattal fölkelt s átment a sötét szobába.
Esze ágában se volt, hogy fölkeltse a férjét. Az őrnagynak valami
szívbaja volt; ha fölverték az álmából, három napig se tudta kiheverni.
Leült szépen az ágya mellé s csöndesen várakozott.
Nesztelen volt, mint egy remegő kis egér; az őrnagyot mégis felköltötte
ez a tekintet, a mely a sötétben ránehezedett.
– Te vagy az?
– Én vagyok.
– Hány óra?
– Mindjárt hét.
– Gyujts gyertyát.
Engedelmeskedett s visszatelepedett a székébe. Ugy ült ott, mint maga a
csöndes megadás.
Az őrnagy zavaros tekintettel nézte az ismerős árnyékot.
– Akarsz valamit? – szólt rövid szünet után. A szőke asszony kérdéssel
felelt a kérdésre.
– Vesztettél?
– Vesztettem.
– Sokat?
– Nagyon sokat. Miért?
Az asszony egy kicsit tétovázott.
– A cseléd a bérét követeli – szólt végre. – Már a negyedik hónapja,
hogy nem fizettünk neki. A szénszámlát is mindennap elhozzák. Mit
mondjak nekik?
Az őrnagy egy kicsit elgondolkozott.
– Várj holnapig – szólt. – Ma lehetetlen. Az egész vagyonom ötvenhét
forint.
Mikor ezt mondta: száz évesnek látszott.
Aztán bement a fürdőszobájába, megfürdött és felöltözködött.
Rövid félóra multán, a két lépésnyi sötét zugból egy előkelő
megjelenésü, simára borotvált öreg úr lépett ki, kitünően szabott esti
ruhában; gyönyörü plasztronján vakitóan csillogott a két hamis kő, s a
krizantémum, a mely gomblyukában díszlett, azt a látszatot erősitgette
folyton, hogy ennek a gavallérnak a haja ősz, de karja fiatal.
Pár szót váltott a kis fiúval, aludni küldte, s fölvette téli bundáját,
a családi klenódiumot. Majd menni készült.
De az ajtóban megállott.
– Igaz – szólt vissza a szőke asszonyhoz – ne nyugtalankodjál a cseléd
miatt. Reggel végy ki a tárczámból száz forintot, s fizesd ki, a mi
fizetni való.
Ugy intett a feleségének, mint egy nagyurat játszó, kedves szinész a
játékos társának, valamely nehéz jelenet után. S elsétált. Ragyogóan
sima magastetejü kalapja szinte megszépitette a szennyes
Szerecsen-utczát.
Egy darabig gyalog ment, de a Deák-tér közelében kétlovas kocsira ült. A
klub-szolgák ne tudjanak meg semmit. Elhelyezkedett a kocsiban, s
hangtalanul így beszélt magában:
– Ötvenhat forint.
Mikor a kocsi már közel ért az Ifju Magyarok klubjához, rágyujtott a
forintos szivarjára. Mint a hamis kövek, a téli bunda és a krizantémum,
ez a forintos szivar is csak üzleti befektetés, fundus instruktus volt.
A klubban a semmi iránt se érdeklődő emberek tökéletes nyugalmával járta
végig az összes termeket; meg-megállt beszélgetni s a szinésznőkről
kérdezősködött. Végre leült az egyik játék-asztalhoz, mint a ki nem
tudja, hogy mivel üsse agyon az idejét.
Mindenki elismerte, hogy gyönyörüen kártyázik. A játék menetét egy
szóval se zavarta; se jó-, se balszerencse nem látszott meg az arczán.
Ugy osztott, nyert, vagy vesztett, mintha mindez a legkevésbbé se
érdekelné; mintha unná az egész életet.
A kipirult és elzöldült arczok között csak az ő érdekes feje őrizte meg
az első percz hidegvérét. Egy egyiptusi istenség mélységes nyugalmával
vett részt a közömbös partikban; a nagy összeütközések alkalmával pedig
rideg és ünnepies volt, mint egy főpap, a ki nagy ünnepen celebrál. Mig
a többiek, hajnal felé, izgatottan lesték egymás gyűrődött, kiélt
arczát, az ő szemén nem látszott indulat, a mint keményre vasalt,
hófehér ingén nem lehetett észrevenni a port. Reggel is feltünt az
idegeneknek:
– Mily éber és nyugodt ez a szép öreg úr!
Mert arcza, a melyen a szem gyűrűi, az arczcsontok, s az ajak ránczai
oly élesen voltak barázdálva, mint a hogy csak arczképeken látni
(azoknak a festőknek az arczképein, a kik igen jól rajzolnak s keresik
mindazt, a mi stilizált): szép, érdekes arcza egész éjjel egyforma
maradt.
Ez este ismét nem volt szerencséje. Minden nagyobb megilletődés nélkül
elveszítette ötvennégy forintját s megpillantván egy ritkábban látott
ismerősét, nyugodtan abbahagyta a játékot.
– Ugy-e, őrnagy úr, ön pápai zuáv volt? – kérdezte az ismerős, a mint,
karonfogva, az étkező terem felé haladtak. – Fogadtam erre valakivel, s
azt hiszem, megnyertem a fogadásomat.
– Megnyerte – felelt az őrnagy, s elmondta ismerősének a pápaság egész
történetét. Mintha nem is ővolna az, a ki egész vagyonát odakint hagyta
a másik teremben.
De magában egy párszor megjegyezte:
– Teringettét, ha Boldizsár ma este nem talál felnézni?!…
Szerencsére, Boldizsár fölnézett.
– Igaz, őrnagy úr, én önnek adósa maradtam száz forinttal…
– Kérem, szót se érdemel!
– Ellenkezőleg, nagyon köszönöm.
Nicaragua őrnagy még egyszer végig sétáltatta unalmát az összes
termeken, aztán megállapodott a játékosok mögött. Egy darabig nézte a
tusát, s mintha unná az egész földi létet, ujra leült a játékosok közé.
A Boldizsár száz forintja jobban kamatozott, mint az első garasok. Már
nyereségben volt, a mikor egyszerre két vörös figura jutott a kezébe.