A gazdag szegények: Regény - 09

– Oh az nagyon jó lesz. Én még sohasem háltam széken.
– Hát min?
– Csak egy zsákot tettem a földre s egy pokróczot húztam magamra, úgy
aludtam.
– No majd ezután neked is jobb dolgod lesz. Tanulhatsz.
Azzal szétnézett a varróleány az elhagyandó otthonban.
– Mégis olyan nehezen esik a szivemnek, hogy ezt a helyet itt kell
hagynom. Úgy megszoktam már ezt az egész «zöld paradicsomot», mintha
valósággal paradicsom volna. – Hát még a jó Zsuzsa nénit. Nekem olyan
volt, mintha édes anyám lett volna. – Igazi édes anyám. Olyan jól esett
az Ádám bácsi kegyes dorgálásait hallanom hébehóba. Semmi hibát nem
hagyott szó nélkül. Ki mond már nekem ezután őszinte igazságokat? A jó
Gagyulánét sem hallom többet panaszkodni a rossz világ ellen, se a
hagymás asszony nem dicsekedik előttem többet a magas
összeköttetéseivel, a miket a honatyákkal föntart. Hát a szegény Zsiga
czigány porontyát ki itatja már meg ezután? Úgy ismert már, úgy
nevetett, ha meglátott. – Hát még a jó Paczal János, a konstábler! – Az
új szállásomat, kedveskedésből kifüstölték otkolonnal. S én úgy
vágyódtam még egyszer visszatérni ide, – a szappanszag, a vasaló gőz
közé, a mit annyi idő óta megszerettem.
Ennél a szónál a Zsuzsa asszony szemei is megteltek könynyel.
– Én sem vihetem magammal a virágágyaimat. De kár! mondá a Csicsonka.


XX. FEJEZET. HÁROMSZOROS HALÁL.
Keszt herájn! Tu Luder! Wart Spitzpub! Wart! deklamált a Pikusz az
ablakban. – Ez a Vigyázznak szól!
– Hát az a kutya megszökött?
– Kiugrott az ablakon.
– Bizonyosan a gazdája után futott.
– No majd adok a semmiházinak.
Már ott kapar az ajtón.
Zsuzsa asszony beeresztette.
De a Vigyázz ezúttal nem azzal a sunnyogó alázattal jött be, a mit a
bűnös cselekedet tudata diktál, hanem leült a konyha közepére s a nyakát
elnyújtva, a fejét egyenesen fölemelve, elkezde valami baljóslatú
vonítást támasztani.
– Mi lelt, Vigyázz? Mi bajod?
A kutya még keservesebben vonított, s hogy az asszonya odament hozzá,
annak a térdére tette a fejét s elkezdett keservesen szükölni, nyafogni.
Úgy sírt, mint egy valóságos ember.
– Mi lelte ezt az ebet?
Egyszer csak jön lelkendezve a Gagyuláné, a nagykendője csak úgy repült
utána. Rémült volt az arcza, a kezeit tördelte.
– Zsuzsa néni! Szent atyám! Meg ne ijedjen! Itt hozzák az urát.
Kegyelmes Istenem!
– Az én uramat? Szent Isten! Mi történt vele?
– Jaj! uram irgalmazz! Elgázolta a lóvonatú. Kezét, lábát összetörte.
Itt hozzák lepedőben! Én előre szaladtam, ott hagytam pereczet,
pattogatott kukoriczát, mindent a standon!
Ez még alig végezte, jön futvást a hagymás kofa, mint egy őrült léggömb
a százránczú szoknyáival s odakinn elkezdi a kiabálást:
– Krisztus atyaam! Ne hagyj el! Eedes Zsuzsa neeni! Aarvasaagra
jutottunk! Itt hozzaak a szegeen Aadaam apót. Leugrott a vaaroshaaz
tornyaabó! Egyszerre szörnyet hótt.
Azután hárman is rohantak be egyszerre, a Zsiga czigány, meg a két
rajkója, egymás csizmájára taposva, azok mind a hárman egyszerre
kiabáltak:
– Jáj! Jáj! oda vagyunk! Az Ádám bácsi beleugrott a lánczhídról a
Dunába. Ott voltunk. Láttuk, mikor kihúzták. Kámpesz neki! Vége van már.
Itt hozzák. Dikhecz a másvilágra. Szegény Ádám apó!
– Akkor én is elölöm magamat, mondá Zsuzsa asszony s futni akart.
Lidi kisasszony megfogta a kezét s visszatartá.
– De édes Zsuzsa néni! Ne veszítse el az eszét! Gondolja meg, hogy az
tiszta lehetetlenség, hogy az Ádám bácsi a toronyból is leugorjon, a
Dunába is belefuladjon, meg a lóvonatuval is elgázoltassa magát. –
Hármas halállal még nem halt meg ember.
Zsuzsa asszony erre a szóra gondolkodóba esett.
– No az igaz, hogy ez nem lehet. De mégis «úgy» hozzák.
– Hát meglehet, hogy elszédült, ledobbant, megesik az öreg emberen
gyakorta, ezek azt mind nem látták. Hisz hol van ide a városháza, a
lánczhíd, meg a lóvonatú vasut? Mire ide értek a hírrel, már akkorára
háromféle halállal mulasztották ki.
No de most jött egy igazi hirnök, a ki valósággal szemtanu volt: a
Frányó! Csak úgy csörömpölt a sok ibrik a kosárban, a mint szaladt.
– No csak nem kell megcsinálni nagy larmat! Ne filjen Zsuzsa asszony!
Semmi se nem meg van baj! Csak az Adam bacsi egy kicsit meghalta magat.
De nem nagyon; hanem csak egy kicsit. Megirta aztat mar halhatatlan
poeta, Vojtina Matyas: «egy kis halal nem tesz sokat: őseinknek szintúgy
volt.»
– Oh te bolondos Frányó! mondá Panna asszony, a tenyerével nagyot csapva
a legény gombakalapjára: ne veszkődj most, mikor szomorusaag van a
haaznaal!
Pedig hát igaza volt a Frányónak. Az Ádám apó csak egy kicsit volt
meghalva. Ketten hozták a karjánál fogva: a János konstábler, meg a
Szüköl Makár. A maga lábain lépegetett, hanem a feje a mellére volt
lehorgasztva. A szürke kabátja elől csupa vér.
A Zsuzsa asszony hangosan jajongva rohant eléje.
– Jaj, jaj, édes jó uram! Mi történt veled?
– No lássa, hogy se keze, se lába nincs eltörve, figyelmezteté Lidi
kisasszony.
Makár úr rá kiáltott az asszonynépre.
– No csak nem kell a házat felforgatni a nagy lármával. Elszédült, aztán
elesett az öreg az utczán.
– De csupa vér a ruhája! Jajveszékelt Zsuzsa asszony.
– Igen, mert betörte az orrát, magyarázá a constabler.
– S az volt a nagy szerencséje. Mondá Makár úr. Érvágás helyett szolgált
neki. Tolják ide azt a karos széket, hadd helyezzük bele. El van
szédülve még, de majd életre tér azonnal.
A Lidi kisasszony, meg a Csicsonka iziben odatolták a gördülő széket, s
abba aztán a két férfi beleültette az Ádám apót.
Ekkor indult aztán csak meg istenigazában az asszonyhadnak a
lamentatiója. (A Zsiga czigányt, meg a Frányót is bizvást az
asszonyokhoz lehet számítani.)
– Mit csináljunk? Hogyan segítsünk rajta? sopánkodék Zsuzsa asszony.
Sohasem szokott ez vele történni.
– Egy kulcsot kell a nyakacsigájára tenni, attól elmulik, tanácsolá a
Gagyuláné.
– Menjen innen azzal a kulcscsal! hisz az az orrvérzés ellen való! szólt
Zsuzsa asszony.
– Legjobb lesz neki kicsi palinkat tölteni ’z orraba: attul halalt
mindgyar kiprüszköli, javaslá a Frányó, készséggel tartva oda a
butykosát.
– Semmi sem jó ilyenkor, mondá a Zsiga czigány, mint forró
spanyolviaszkot csepegtetni a tenyerébe. (Szerencsére nem volt
spanyolviaszk a háznál.) A kolofonium is megteszi! (Az pedig van minden
muzsikusnál.) Hol egy gyufa, te gyerek! Gyujtsd meg frissen!
S már csepegtették volna a markába az égő gyantát, ha a patiens fel nem
mordul.
– Elmenj! Mert úgy nyakon teremtelek, hogy…
– Már motyog valamit! Lelkendezék Zsuzsa asszony. Mit mondtál, édes?
– Meghaltam. Dörmögé az öreg, s megint félreszegte a nyakát.
Ekkor aztán neki állt a Panna asszony. Félretaszigált mindenkit az
útból.
– Én tudom ennek csak a módját, szólt neki türkőzve. Majd kidömöczkölöm
een ennek a haataabaó a neheez nyavalaat. Tudom hogy nem keevanja meg
többet.
S azzal elkezdte az izmos tenyereivel az Ádám apó vállát, hátát
hatalmasan dömöczkölni.
– A hüvelykujjait kell neki huzogatni! Az a legjobb, kommandirozott a
klarinétos, s azzal a Miska, meg a Ferke megkapták az Ádám apó két kezét
s ketten két felül, neki vetve a lábaikat a karos széknek, elkezdték
annak a hüvelykujjait egész tehetségük szerint czinczálni.
De már ezt az Ádám apó maga is megsokalta, felugrott, lerázta a kínzóit
a nyakáról.
– Menjetek a pokolba! Ne czibáljatok, dagaszszatok engem! – Ti hienák!
Még a halottnak sem hagytok békét?
A Zsuzsa asszony örült ennek a legjobban. Ámbár a többiek is mind nagy
diadalban voltak. Mindenik a maga gyógykezelésének vindikálta a
bámulatos sikert.
– Oh jaj! Kedves galambom, egyetlen uram! Csakhogy életre tértél!
– Dehogy tértem, házsártoskodék az öreg. Holt ember vagyok. – Tudom én,
hogy miért haltam meg! Ok nélkül csak nem bolond az ember, hogy
meghaljon.
Ekkor aztán a János lépett közbe.
– No de «halál ellen is van orvosság». Van-e még abbul a fuxinos borbul?
Lidi kisasszony sietett azt előhozni.
– No öreg! Mondá János, odatartva a palaczk száját a pátienséhez. Mit
mond Petőfi? «Járjunk e temetőbe: Ily szomoru időbe.»
Addig nem vette el a szájától az üveget, a míg jót nem huzott belőle.
– Hallja, János, mondá (intra parenthesim) Makár úr. Egy szó sem igaz
abból a fuxinból. Négy hivatalos óráig aludtam tőle.
– Mondtam én, hogy ez csak «szabónak méreg, kovácsnak orvosság». No hát
Ádám apó! Ugy-e, hogy élünk?
– Az mindegy, dörmögé Ádám. Ha testileg élek is, de in effigie ki vagyok
végezve.
– No hát mi történt? unszolá Makár. Talán elutasította a tanácsos úr a
folyamodásával?
– Jaj, dehogy utasított, dehogy utasított! Inkább azt mondta, hogy olyan
szép folyamodás, hogy méltó volna a «Főváros»-ba kinyomatni. Aztán
mindjárt ráirta a hátára, hogy «fiat piscis», vagy mit szokás oda írni.
– No hát akkor minden jól van! Mondá Makár úr.
– Magának jól van; de nekem nincs jól.
– Beszéljen hát világosan.
– Jaj, csak meg ne erőtesse magát a sok beszédben, aggoskodék Zsuzsa
néne.
Az öreg szétnézett mogorván. Leránczolta a bozontos szemöldeit.
– Nem lehetne ezt a sok auditoriumot innen kiexpediálni? Egyébiránt, mit
bánom? maradjanak itt. Úgy is előbb-utóbb kitör a szeg a zsákból.
A Ritka Panna nem birt már a kiváncsiságával.
– Most mingyaar een aajulok el, ha meg nem tudhassam, mi törteent vele?
Az Ádám apó összeszedte magát s még egy szíverősítő kortyot huzva a
borospalaczkból, ráadta a fejét:
– Hát, mi türés-tagadás? A biz így van. A mint én korán reggel
felballagtam a városházára, azt mondom a portásnak: itt van-e már a
tekintetes tanácsnok úr? Az már tudta, hogy melyik tanácsnok urat
keresem: azt mondta, csak menjek fel a grádicson, aztán mindig balra,
csak mindig a szaga után: ottan találok egy dupla ajtót, csak azon
rontsak be. Ott is igen jól fogadtak, mindjárt bejelentettek; nem
várakoztattak sokáig. Ott álltam iziben a tekintetes tanácsnok úr előtt.
A tekintetes úr elvette a kezemből a folyamodást, elolvasta elejitől
végig, s azt mondta rá: «bene, benissime! Nagyon jól van. Kapor Ádám!
Kend burokban született, szerencséje van. Épen van üres hely a szegények
házában: embernek is, asszonynak is, holnap akár mindjárt bele
helyezhetik magukat Kapor Ádám, feleségével együtt, Kömény Zsuzsánnával.
Ejnye de jól összeválasztották a nevüket: nincs valami fiuk? Az
bizonyosan Petrezselyem Jóska volna».
– No, hála a magas egeknek! sóhajtott fel hangosan Zsuzsa asszony.
– No csak ne ereszd még az égnek a hálálkodásod sárkányát! Most jön a
bökkenő. – Mikor minden megvan. Én már kezet is akartam fogni a
tekintetes urral; de ő azt mondta: «nem, nem engedem a kezemet
megcsókolni»; akkor, csak úgy a háta mögé, azt dobja oda nekem: «No most
még csak egy dolog hiányzik a folyamodás igazságaiból, a mit kend
kifelejtett, de azt majd utólagosan is utána lehet pótolni: – a
házasságlevél, a pap bizonyítványa a felől, hogy Kapor Ádám, meg Kömény
Zsuzsa mikor és hol esküdtek össze, mint férj és feleség?»
Zsuzsa asszonynak a térdei megroskadtak erre a szóra.
– Én Istenem!
– Hej hogy végig szaladt rajtam a hideglelés erre a szóra! Mondá Ádám
apó. – Mit feleljek? Hazudni nem tudok. – Ha tudnék, sem segítenék vele
senkin. Csak úgy néztem a szoba tetejére, a függő lámpásra. – A
tekintetes úr aztán oly kegyes volt, hogy lendíteni akart rajtam: «no
öreg! régen volt az, ugy-e? De arra csak emlékszik, hogy melyik évben,
miféle napon volt az esküvőjük, s melyik templomban keltek össze? Hát
csak azt diktálja fel, majd én aztán kiiratom a bizonyítványt a
mátrikulából.» – Nagyon kegyes volt! – Szólnom kellett volna rá valamit.
– De nem vitt rá a lélek, hogy füllentsek. Meg kellett vallanom, hogy
biz olyan templom nincsen a világon, – és hogy minket soha pap nem adott
össze.
– Jaj, most mindjárt kiég a két szemem. Rebegé Zsuzsa, a kötényével
takarva el az arczát.
– «Akkor sajnálom önöket jó öreg, így szólt a tekintetes úr. De a városi
statutumok egyenesen azt rendelik, hogy a városi szegények házában
csupán törvényesen egybekelt házastársakat lehet felvenni.»
– Most már én is halott vagyok. Sóhajtá Zsuzsa asszony.
Az öreg ember végig borzolta az ősz haját a kezével.
– Mikor én ezt meghallottam, csak úgy tánczolt körülöttem az a sok
almárium, tele nagy könyvekkel, iráscsomagokkal. Két ablak helyett
négyet láttam magam előtt. A tekintetes úr nyilván azt hihette, hogy le
akarok esni a lábamról, mert odajött hozzám, megfogta a galléromat, és
megrázott emberül: «no hát, vén toprongyos! Nem tudja kend, hogy ez
esetben mi a teendője? Azonnal czurukkoljon haza: vigye rögtön a
Zsuzskáját a paphoz, s a mit elmulasztott ötven esztendeig, most az
ötvenedikben üsse helyre. Esküdjék meg az élete párjával. Elég soká
jártak jegyben. Azóta csak kiismerhették egymást. Akkor aztán megkapja a
pátenst a szegények házába. De a jó erkölcsöket fenn kell tartani. Ez
alól nincs kivétel. Meg kell házasodni.
– No hát, hisz ez a legegyszerübb dolog. Mondá Makár úr.
– De uram, ha én nekem azt mondták volna, hogy penitencziából négy
kézláb menjek végig a városon s emberi szó helyett röfögjek, mint ama
kőbányai sertés barom: nem esett volna olyan nehezemre, mint az a
regula, hogy én most jöjjek haza s itt valamennyi ismerősöm előtt a
jámbor tisztességes becsületes emberek előtt mondjam el, hogy az én jó
drágám, a kivel én ötven év óta annyi keserves időt hűségben átéltem:
nincs ám velem oltár előtt megesketve, hogy ezt az ő becsületes arczát
örökre megpirítsam, az ő szemeiből könyeket fakaszszak, a miket nem
tudok letörülni, hogy a kit eddig minden ember úgy becsült meg, hogy
«édes Kaporné asszonyom», ezután az utolsó repedt sarkú polyka is úgy
szólítson, hogy «hallod-e te Kömény Zsuzska!»
Az öregnek a szavát elfojtotta a zokogás. Csak úgy ütögette a tarkóját
az öklével.
– Azt sem tudom, hogy jöttem ki a városházából? hogyan kerültem az
utczára? Csak azt tudom, hogy mikor lépegettem, minden kő ki akart futni
a lábam alól, s azok a nagy házak mind rám akartak dűlni. A fülemben egy
tenger zúgott; de azon keresztül is hallottam az emberek kaczagását.
Mind rajtam nevettek: én rám mutogattak. Hogy menjek én most haza? Mit
mondjak, ha kérdezik miben jártam? Ne adj Isten, hogy a konstábler
úrral, vagy a diurnista úrral összetalálkozzam.
– Pedig jó, hogy épen szembejöttünk a nagy patikánál.
Az ám. Ott volt azon a tájon, a hogy egyszer csak beszakadt a lábam
alatt a föld; én csak azt éreztem, hogy esem lefelé a Szentgellért
tetejéről. Bele a feneketlen semmibe. Csak azt tudom, hogy meghaltam.
– No, no, Ádám bátya, nem kell kétségbeesni.
– Hiszen már nem mozdulok. Megadtam magamat. Jöhetnek a férgek.


XXI. FEJEZET. MIKOR MÉG ÁDI ÉS ZSUZSIKA VOLTAK.
Most Zsuzsa asszony lépett oda az emberéhez: megfogta a kezét s
gyöngéden visszaültette a karszékébe. – A szegény, alacsonysorsú
némbernek az arczán csupa jóság volt kifejezve.
– Hát nem úgy van az, édes jó társam! A te asszonyod nem fogja az
orczáját kendőbe takarni a szégyen miatt, se a két szemét nem fogja
kisirni. – Igaz. Úgy van. Mi nem vagyunk egymásnak esküdt hitvesei. – De
hát majd most én mondom el ezt a történetet: hallja meg, a ki akarja, s
aztán dobjon ránk követ, a ki gyalázatot talál rajtunk. – Épen ebben a
hónapban mult annak ötven esztendeje, hogy ez történt. Én akkor tizenhat
éves leány voltam; az én Ádámom pedig húsz esztendős legény. Mind a
ketten itt laktunk a Ferenczvárosban: az én anyámnak a háza szemközt
volt az ő anyjának a házával. Szerettük egymást, el voltunk egymásnak
jegyezve. Úgy volt, hogy a ránk jövő farsangon meg fogunk esküdni. Már a
kelengyém is készen volt s az Ádámnak a moring pénze. Mind a kettőnk
szülői jómóduak voltak: már a hogy alacsonysorsú emberek között mondják.
Az anyám milimári volt; négy szép tehene állt az istállóban, magam
hordtam be a tejet a városba egylovas szekérrel. Az Ádám anyja pedig
hentesné volt, s a fia vitte az egész üzletet.
– Jaj, hogy hagyhatott fel ezzel a nemes mesterséggel? Szólt közbe a
Szüköl Makár úr.
– Majd elmondom én azt rendén. Azt mondják, hogy «ember tervez, Isten
végez». – Meg hogy «szegény ember akaratját boldog Isten birja». – Azon
a télen januárban mind a kettőnknek meghalt az anyja. Mintha csak
összebeszéltek volna: egy napon halt meg mind a kettő, egyszerre
kisértük ki őket a temetőbe, egymás mellé lettek eltemetve. Úgy
emlékszem rá, mintha most is látnám. Két koszorút vettünk mind a
kettőnek a keresztfájára – téli zöldből, meg piros csipkebogyókból. Én
is árva lettem: ő is. A kettős gyász miatt elmaradt az esküvőnk a
farsangról. Abban reménykedtünk, hogy majd talán megtartjuk «új
kenyérrel», vagy később «új borral». S az alatt csak úgy az ablakon
keresztül beszéltünk egymással, a hogy tisztességes jegyeseknek illik.
– A biz úgy volt! Erősíté Kapor Ádám.
– Ekkor jött az a márczius 15-ike, a mi nekem is, másoknak is örökké
emlékezetes marad. A Duna árja átszakította a gátakat s két oldalról
rohant a városra. Úgy emlékezem rá, mintha csak az idén történt volna. –
Sötét éjszaka volt. A mi utczánknak csak a végén pislogott egy
olajlámpás.
Egyszer csak ágyúdördülések hangzottak a Duna felől. Én kiszaladtam az
utczára, s az utczaajtóban találkoztam az Ádámommal. Ő azt mondá, hogy
nem lesz semmi baj. Császári pattantyusok ágyúzzák a megtorlódott jeget
Promontornál.
Nemsokára azonban a Szent-Gellért fokáról kezdtek az ágyulövések
megvillanni. Az ágyuk mind a város felé voltak fordítva, hogy a
dördülésüktől minden ablak csak úgy csörömpölt. Hát ez mit jelenthet?
Egyikünk sem tudta. Minden lakós kinn volt az utczán a ház előtt, de még
senkinek sem jutott eszébe, hogy valamerre fusson. Hisz ha jókor tudtuk
volna a veszedelmet, volt lovunk, szekerünk, idején elmenekülhettünk
volna.
Egyszer csak azt látjuk, hogy az utczánk sarkán égő lámpásból két lámpás
lesz. Hát már akkor ott volt az árvíz. Annak a tükrében látszott a
második lámpás.
Mi rögtön szaladtunk vissza a magunk házaiba. Első gondolatunk az volt,
hogy a mi értékes holmicskánk van, azt a padlásra felhordjuk. Én siettem
ágynemüt, fehérnemüt felczepelni. Magamra maradtam. A mi cseléd volt a
háznál, az mind elszaladt: ott hagytak magamra. Azt gondoltam, hogy majd
azután is ráérek még a négy tehenet, meg a lovat az istállóból
kiszabadítani. De mire le akartam jönni a padlásról, már akkor az
ajtóragasztóig ért az árvíz. Én ott rekedtem a padláson. De még oda is
utánam jött a víz; úgy hogy ki kellett másznom a háztetőre.
– Hát nem tudott konstábler után kiáltani? mondá János.
– Hát a tűzoltók? A mentőtársaság? Kérdé Makár úr.
– Volt is akkor konstábler, tűzoltó, mentő-társaság! – A nagy jéghasábok
egymás hegyén, hátán torlódva harsogtak végig az utczán: csak úgy
rengett alattam a ház. Itélet napja volt az! Rettenetes volt hallgatnom
az állatok rémítő bömbölését, a mik az istállóba rekedtek. Átellenben az
Ádám lovai nyerítettek s a sertései visítottak a halálos vivódásban.
Minden állat olyan hangon ordított, a minőt ember sohasem szokott
hallani. Még rettenetesebb volt, mikor minden elcsendesült. Csak a
varjak károgtak. Egyszer-egyszer valami nagy robaj hangzott, a mint egy
ház összedült az utczasorunkban. Akkor a pesti házak csak vályogból
voltak építve.
S a víz még egyre nőtt. Az utcza sarkán égő lámpás, meg az a másik ott a
vízben, mindíg közelebb értek egymáshoz; utoljára egygyé lettek, nagyot
lobbantak: a víz kioltotta a lámpást.
Én felmenekültem a kéményre. Azt tudtam, hogy legtovább kitart, mert
téglából van építve. Annyi lelkem volt, hogy egy fél kenyeret, meg a
nagy kendőmet magammal vittem. Onnan néztem, hogy döntögeti le a jeges
vízözön a házakat körülöttem. Csak azért imádkoztam akkor is, hogy az
átelleni ház, az én kedves Ádámom háza össze ne roskadjon.
– Hát a propellerek nem jöttek a segítségükre? Meg a csónakegyletek?
szólt közbe Lidi kisasszony.
– Jaj, lelkem kisasszony, mind nem volt az akkor! Hát egyszer, mikor már
a magunk háza is recsegett-ropogott alattam, mit látok? Az Ádám
padlásának az ajtaján, a hol a szénát szokták felvinni, valami sötét
alkotmány nyomul előre. Odáig ért már a víz. Az Ádám nagy hirtelen a
padlásajtót két üres hordóra rászegezte, s azt tolta ki a vízre. Ő maga
ott állt a tetején. Tutajt csinált magának.
– Az a valami: a tutaj! kiáltott közbe a Frányó.
– Kivált a jeges árvízben! A mint az Ádám meglátott engem a kéménybe
kapaszkodva, oda kiáltott hozzám, hogy csak maradjak nyugodtan, a míg
értem jön a tutajjal. De hát arra gondolni sem lehetett, hogy azzal a
gyarló alkotmánynyal át lehessen vádolni a jégzajon. Hasztalan volt
minden erőködése. Végre egy nagy óriási jégtábla egészen elzárta az
utczát, keresztbe állt a kettőnk háza előtt. Az utána jövö jéghasábok
úgy torlódtak föl a háta mögött, mint egy sáncz. «No most frissen!» Én
hirtelen leugrottam a háztetőről, rá a jégtáblára, hogy majd átfutok az
Ádámhoz. De ő már a fele útján elém jött, s aztán a kezét nyujtva
vezetett a jégen keresztül a tutajáig. Ott azután magához szorított,
megcsókolt, először életünkben.
– Jajh. Még a sarkamban is meghült a vér, sohajtá a Ritka Panna.
– De már most igyekezzünk innen sebtén, mondá az Ádám, mert ha ez a
megrekedt jégsáncz egyszer megindul, összetör bennünket, tutajostúl.
Azzal ő egy hosszú rúddal a kertek felé irányozta a tutajt, a hol
kevesebb volt a jégzaj. Arra lehetett csak haladnunk, a merre a viz árja
sodort. Nekem folyvást arra kellett ügyelnem, hogy az egyensulyt
fentartsam a tutajon. Ha az Ádám balra lépett, én jobbra léptem. Mikor
sűrűbb jég közé szorultunk, akkor kezdődött a «luláj-machen». Erről sem
tud már semmit a mai budapesti ember, pedig akkor így járták a jeges
Dunát egyik parttól a másikig. Valamennyien szétterpesztett lábaikkal
hol jobbra, hol balra nehezedtek a testükkel «lulaj rechts, lulaj links»
így törték a jeget, s a hol nagyobb jégtábla került elénk, ott
kiugrottunk s a tutajt úgy toltuk rajta keresztül, a míg vizet értünk.
Az volt a «nász-utazás», galambom, szerelmem!
Mindenki áhítattal hallgatta a matróna beszédét.
– Azt hiszem, hogy három éjszaka összeragadt, olyan hosszú volt ez az út
a sötétségben. Az ég fekete volt, alattunk a havas jeges víz fehér.
Végre, mikor szürkülni kezdett az ég, valahol egy partos dombon, ott a
városi homokbányák táján szárazra jutottunk. Ott kellett megvirradnunk.
Hideg, metsző szél fujt. A két üres hordóból, a padlásajtóból, az én
nagy kendőmből, meg az Ádám köpönyegéből csináltunk egy sátort, ez volt
a mi menyegzői sátorunk. Én hoztam magammal fél kenyeret, ez volt az én
kelengyém, az Ádám hozott el egy darab szalonnát, ez volt az ő móringja.
Együtt, összetéve, ez volt a mi lakodalmi traktánk.
– Minek is menekültünk mi meg akkor? motyogá Ádám apó. Mi szükség volt
két koldussal többnek megmaradni a világon?
– Igaz, hogy koldusok lettünk. Mikor vége volt a nagy veszedelemnek, mi
is visszatértünk a városba, addig jámbor földmívesek fogták pártunkat.
Nem város volt itt, hanem temető. Elkezdtük keresni a házainkat. De még
csak az utczának se találtunk a nyomára, a melyben szülőinknek a lakása
állt valaha. Egy pusztaság volt az egész városrész, beterítve sárnak
ázott falakkal; a tetőket, gerendákat össze-vissza hányta halomra az
árvíz, nem lehetett ottan járni. Minden vagyonunk oda volt eltemetve
abba a rettenetes nagy sárhalmazba. Most valami nagy piacz van a házaink
helyén. Mikor egyszer kutat ástak a piacz közepén, megtalálták az én
koráll nyakkötőmet, a mit az anyámtól kaptam egyszer karácsonra.
Kisütötték róla, hogy pogány korbeli maradvány s betették a museumba.
Ott láttam meg.
– Kezdek a sorsommal kibékülni! sohajtá fel a diurnista.
Az öreg asszony derültebb arczczal folytatá.
– De hát azért még sem voltunk kétségbeesve. Én szerettem az Ádámot, ő
meg szeretett engem, s megesküdtünk egymásnak, hogy soha el nem hagyjuk
egymást. Igaz, hogy nem az oltárnál, nem a viaszgyertyák fénye mellett,
hanem csak egy virágos kökény-bokornál, a csillagok ragyogása mellett;
de azóta is, valahányszor egy virágzó kökénybokrot látunk, pedig a
kökényfa minden esztendőben kivirágzik, mindig újra eszünkbe jut, hogy
mit esküdtünk akkor egymásnak.
Szüköl Makár szomoruan szólt közbe.
– Hát én még egy kökénybokrot sem láttam virágozni soha.
A Ritka Panna pedig azt az észrevételt tette rá, hogy:
– Bizony pedig héj de sokan vannak, a kiknek a viaszgyertyánál se jut
eszükbe, hogy mit esküdtek előtte.
A Zsuzsa asszonynak szünetet kellett tartani, hogy a szemeit
megtörülgesse. Azután csendesen folytatá.
– Állhattunk volna szolgálatba mind a ketten. Ádám elmehetett volna
henteslegénynek, hisz jól értette a mesterségét; én is beállhattam volna
szobaleánynak. Csinos voltam, ügyes voltam. De hát nem akartunk
egymástól elválni. Inkább együtt tűrtük a nyomoruságot. Pesten elkezdték
az ujbólépítkezést, mi ketten együtt eljártunk napszámba s a mit
kerestünk, azt hiven megosztottuk. Megéltünk belőle. Soha
alamizsna-kenyérre, soha ispitályra egyikünk sem szorult. Ha
egyszermásszor az egyikünk kidőlt a munkából, a másik dolgozott dupla
emberszámba.
– Hallja ezt? Lidi kisasszony! dörmögé Paczal János.
– Hát hiszen a mit a törvény elénk szabott, az egyházi esketést is
szerettük volna mi megtartani, folytatá a Zsuzsa asszony, de soha annyi
módunk nem volt, hogy azt meggyőzhettük volna. Elég volt nekünk annyit
megvonni a szánktól, hogy a lakbért félretehessük. Ha szegények voltunk
is, de szerettünk tisztán lakni. Hanem egyszer még is történt valami, a
mi rákényszerített bennünket. Az Úr Isten megajándékozott bennünket egy
kis fiucskával. Most is könybe lábad a két szemem, ha reá gondolok.
Olyan volt, akár egy kis angyal, a kik ott az oltárképen a Szűz Máriát
körülrepkedik; csakhogy épen a szárnyai hiányzottak. Úgy szerettük mind
a ketten. Mikor dolgozni mentünk, magunkkal vittük.
– Nem volt bölcsőde? kérdé Lidi.
– Dehogy volt! Ha lett volna sem váltunk volna meg a kedvestől. Egy
napon aztán így szólt hozzám az én Ádámom. «Hallod-e, Zsuzsa, ennek a
kis fiunak becsületes nevet kell ám adni, hogy ha egyszer megnő, ki ne
csufolják a többi gyerekek, hogy neki még igazi, apáról való, neve
sincsen. Nekünk egybe kell kelnünk annak rendi szerint, akárhogyan
zsugorgatjuk is meg a hozzávaló költséget.»
Ettől fogva aztán még többet dolgoztunk, én még éjszakával is megtoldtam
a napot. Akkor kaptam rá a mosónő mesterségre. Eljártam szapulni. Az
Ádám meg télen havat is lapátolt. S a mellett úgy éltünk, hogy hétszámra
eldanolhattuk volna: «nem ettem én ma egyebet, fekete retket, kenyeret!»
mégis összekuporgattunk annyit, a mennyi elég volt a tisztességes
menyegzőre, nekem egy menyasszonyruhára, meg a jó czimboráinknak egy kis
áldomásra. A napja is ki volt már tűzve, vízkereszt utáni vasárnapra.
Itt nagyon elfogta az indulat Zsuzsa asszonyt, össze kellett szedni
minden erejét a további beszédhez.
– Ekkor egy éjszaka a mi kis Jancsikánk nagy hirtelen beteg lett.
Járvány volt az egész utczában. Valamennyi gyerek mind megkapta, mind
belehalt, ő is elment velük. Harmadnapra a mi kis csevegő piros képű
angyalkánk helyett egy kis fehér halottunk volt. A lakodalomból temetés
lett. A menyegzői költség felment a gyászszertartásra. Ettől fogva aztán
nem gondoltunk többet az esküvőre. Minek már? Kinek kell az? Minket
összekötözött erősen a közös szegénység. Nem volt kinek dicsekednünk,
nem volt ki előtt pironkodnunk. Senki sem törődött velünk a világon, mi
sem a világgal. Így aztán lassacskán megvénültünk, s ha ez a mostani
nyomoruságunk rá nem kényszerít, soha se tudta volna meg senki, hogy
abban a két gyalulatlan deszkakoporsóban, a mit ebből az udvarból
egyszerre kivisznek, nem igazi férj és feleség feküsznek.
– Oh én édes párom, de igazán mondod! rebegé Ádám apó, zokogva ölelve át
hű élettársát.
S ez aztán ragadós. Kiki borult a szomszédja nyakába, a Lidi a
Csicsonkát ölelte; a Panna a Frányót, a Gagyuláné a Miska czigányt,