A gazdag szegények: Regény - 15

fejhordozású állat, táguló orrlyukakkal, fényes granátvillogású
szemekkel. Az egész tekintete mutatta, hogy mennyivel előkelőbb lénynek
tartja magát ennél a két lábon biczegő fajzatnál. A kötőféket tartó
lovász egész figyelmét igénybe vette, hogy egyet ne harapjon rajta, vagy
lábával fel ne köszöntse.
– Hejh! Te gyilkos! mondá neki a grófnő, mikor odament hozzá, s a nyakát
megveregette.
A My Dream valamit mondott rá: a maga nyelvén, a mi azt tehette, hogy
«te is az!»
(Úgy-e te se tudod tűrni a korbácsütést?)
E közben megérkezett a bécsi ügyvéd. Másod magával jött. A kisérője egy
zsandár volt, teljes fegyverzetben.
– Ön csendőr kiséretében jön hozzám? kérdé elbámulva a grófnő.
Az ügyvéd inte a fegyveres vitéznek, hogy maradjon künn, s aztán
felvezetve a grófnőt a veranda lépcsőin, halkan mondá neki:
– Kiséretet kellett hoznom magamal: ilyen nagy összeg pénzzel nem merek
egyedül járni.
– Nagy összeg pénzzel?
– Igen. Az egész félmilliót hozom. És még azon fölül is. A mi az elhunyt
gróf ritkaságainak árveréséből begyűlt.
– Hát a kiknek tartozott?
– Nem jelentkezett a kitűzött határidő alatt senki.
– Ez csodálatos.
– Nem csodálatos biz az, grófnő. Az öngyilkosnak nem maradnak
becsületbeli adósságai. Az a négy lat ólom mindent kifizetett. A
gentleman bajtársak, a kiknek vesztett fogadásokkal tartozott, mind
félre ugranak mellőle, nehogy a vére rájuk frecscsenjen, s másnap
mindenki azt mondja: «Szegény Oszkár! de kár érte! Vajjon kinek
tartozhatott?» A halálnak nem akad gazdája.
– Holmi apró iparos árjegyzéken kívül, a mi a tárczájából fedezve lett,
semi tartozása sem volt a grófnak. Én a rámbizott összeget visszahoztam,
nem akarom magamnál tartogatni. A paripákat is elhoztam magammal. A gróf
halála órájában végrendeletet tett, s a grófnőt nevezte meg általános
örököséül.
Tehát még ő örököl férje után! Milyen ironia!
Az elmondottak után ismét fölébredt egy alvó szörnyeteg a grófnő
lelkében. A gyanu, a féltés. – Hátha nem is igaz a nagy veszteség, a
miért most nem jelentkezik senki? Hátha az a nemes gyopár vezet a
rejtély titkára?
A sértett becsvágy legtovább élve marad az emberben. Corday Sarolta
levágott feje, a hóhér arczulütésére még elpirul.
– Nem hagyott semmi levelet maga után a gróf? kérdezé az ügyvédtől,
indulattól fuladozva.
– A végrendeletről szóltam.
– De egyébről?
– Meg kell mondanom az igazat. Volt egy lepecsételt levél az asztalon,
de azon csak egy keresztnév volt.
– Minő keresztnév?
– A grófnőt úgy tudom Katharinának híják. – Nem az volt rá irva.
– Hát mi?
(A sárkány tüzet okádott már!)
– «Amelie»-nak volt czímezve.
(Aztán fejére zúdult a tenger.)
– Az a leányom neve.
Az ügyvédnek gyámolítani kellett a grófnőt, hogy a lábáról le ne
rogyjon. Alig tudta a lépcsőn felvezetni a szobáiba.
Ott aztán leveté magát a grófnő a kerevetre és zokogott keservesen.
– Milyen igazán szerette őt!
Azután lassankint magához tért s letörlé a könyjeit.
– Hol van az a levél?
– Elébb hadd adjam át az összeget.
– A levelet kérem elébb.
Eleget tettek a szeszélyének.
Kezébe vette azt a finom vieux saxe papirra irott levelet, a koronás
monogrammal lezárt borítékban s hosszan elbámulta a ráirt betűket.
– Milyen szép betűket rajzolt, mikor halni készült. Nem nekem irt, hanem
a leányomnak.
– De most, kérem, vegye át az összeget a grófnő.
– Csak vigye ön vissza és tegye valahová letétbe. Ez az összeg ne égesse
az én lelkemet többé. Tudok egy jó czélt, a mire fordítani lehet.
Hirdettesse ön ki, hogy félmilliót kap tőlem, a ki az eltünt leányomat
visszahozza.
– Hát a grófkisasszony nem ment kolostorba? kérdé bámulva az ügyvéd.
A grófnő előkereste a szekrényéből a leánya leveleit, a miben az
rettenetes búcsút vesz az anyjától.
– Olvassa ön ezt.
Az ügyvéd egyeneslelkű ember volt. Nem birta felháborodását eltitkolni.
– De hát, grófnő, most jut eszébe önnek az eltünt leányát kerestetni?
– Eddig is nyomoztattam, de sikertelenül. Nem tagadom, rettegtem
rátalálni. Irtóztam a gyalázattól. De most már nem törődöm semmivel.
Találják fel akárhol, akárminő helyzetben; elbukva, eléktelenítve; csak
hozzák vissza. Nem lehet annyi bűne, a mennyit az én gyászfátyolom el ne
takarjon. Legyen ön segítségemre!
– Jól van, grófnő. Ha ez szilárd elhatározása, akkor adok önnek egy
tanácsot. Ha a leánya oda szállt le, annak a tengernek a fenekére, a
mivel önt megfenyegette, ott őt senki más meg nem találja, mint csupán a
saját édes anyja. Akkor önnek kell a leányát felkeresni.
– Annak a tengernek a fenekén?
– Annak a sártengernek a fenekén.
… Az ügyvéd aztán elmondta az egész tervet, a mit a grófnőnek követni
kell.
A grófnő ráállt, hogy felölti a buvárkészüléket.
És ahhoz valóban merész elhatározás kellett, hogy valaki ezt a tervet
keresztül vigye. – Miről volt szó?
Egy fiatal grófleány meggyűlöli az előkelő társaságot, s abban legfőkép
a hűtelen jegyesét és vetélytársnőjét, az édes anyját. – Boszút akar
rajtuk állni és az egész társaságon. – Meg akarja gyalázni a családja
nevét. – Nem is új találmány ez. – Egy herczegkisasszony, a ki családi
controversiából kávéházi énekesnővé inaugurálja magát, s a herczegi
czímert a harisnyájára hímezteti, a hol az egész világ láthatja.
Az ötlet bizarr, de egészen lélektani.
Meghurczolni a legfényesebb optimatesnevet a «mob», a «hanjagel» között.
Összepárosítani a diadémot a phrygiai süveggel. Foghagymabűzt lehelni az
ájuldozó haute-volée arczába. Van benne valami dæmoni elégtételvevés.
Azonban az eltünt leány levelében még ennél nagyobb fenyegetés volt. Ez
már nem arról a «félvilágról» beszélt, a hol a fényes «nevet»
bepiszkolják, hanem a hol már semmi «nevet» sem viselnek. Ez már az
«alvilág», a mi a cafée chantantok podiumán is alul következik.
Az ilyen nagy kedélytévedésre már csak a pathologia ád magyarázatot.
Hanem az ád. Ha egy angyal elbukik, abból egyszerre dæmon lesz. Ha egy
vesztaszűz leveti fátyolát, a bajadér jön ki alóla. S ennek mind az
idegszervezet az oka. Idiosyncrasia a neve. Gyakran előfordul a
klinikán.
Abban tehát mind a grófnő, mind a jogtanácsosa megállapodának, hogy az
eltünt leányt egy bizonyos világ sphæráján belül kell keresni. Abban a
gőzkörben, mely parfümből és ser-zamatból, szivarfüstből és lámpagázból
verődött össze.
A grófnőnek le kellett mennie Budapestre teljes incognitóban. Nem is
vasúton, hanem «gyors parasztokkal».
Ott kifogadott egy üresen álló szállást, a hol a házmesterné szolgálta
ki.
Férfiruhát öltött, a mi termetét nem árulta el. Egész deli gavallérnak
nézett ki benne. A haját felbodorított fürtökben viselte. Nagyon
hasonlított egy hegedűművészhez.
A budapesti főkapitányság azután adott a rendelkezésére egy ügyes és
bátor detektivet, a ki őt az ismeretlen alvilág labyrintjában kalauzolja
és megvédelmezze: ez volt «Reznek» úr.


XXXIII. FEJEZET. REZNEK ÚR.
Reznek úr volt a fővárosi alvilág lakóinak a réme. A legügyesebb kutató
rendőr.
Már egyszer találkoztunk vele. Ama hófúvásos éjszakán, a mikor a ruttkai
vonat elkésve érkezett meg a «losonczi» pályafőhöz.
Hogy akkor a jelezett grófkisasszonyt elszalasztá, az nem az ő hibája,
hanem a Paczal János konstáblernek az érdeme.
A detektivnek a kezében volt a téves személyleirás, a mit a kiindulási
állomásról megküldtek a budapesti rendőrségnek, de az épen nem illett rá
a vonattal érkezett egyetlen fiatal fehércselédre. Azért azt mégis
figyelmébe vette volna a detektiv, ha véletlenül a váltóőr pártul nem
fogja. Ha az a leány egyedül megy ki a pályaházból, akkor a konstábler
intésére a detektiv mindenütt a nyomában marad. Így azonban a kantinból
visszatérő detektiv, a ki a napszámosokat kérdezte ki, azt a tudósítást
vette az őrt álló konstáblertől, hogy «megkerült a Kapor Ádámék
elveszettnek hitt szobalakó mamzellje». S ezzel az egész szimat el lett
vesztve.
S minthogy a koldusok szövetsége még erősebb és szervezettebb, mint a
szent Hermandad szolgáié, a személycserét, a kik sejtették, tudták, azok
sem árulták el soha. Hiszen nem volt bűnös, a kit rejtegettek. A saját
nyomorúságuknak enyhítője volt az a tudat, hogy ezt szívesen osztja meg
velük valaki, a ki, ha akarná, palotában lakhatnék, a ki maga is szenved
– és nem mondja senkinek.
Jutalom eddig is volt kitűzve, ezerekbe menő az eltünt grófleány
feltalálójának, de arról csak a rendőrségi közegek tudtak, hírlapokban
nem lehetett azt kikürtölni. Képtelenség volt feltenni egy rendőrről,
hogy az, ha valami gyanút talál, mely nyomra vezet, azt fel ne
használja, a szép dijazás reményében, kivált miután a feljelentettnek
ezáltal nem kárt, de hasznot tehet. De hát azt már láttuk, hogy Paczal
János nem volt rendőrnek való ember.
Reznek úr már az volt.
Hát bizony ő sem született annak. Nem is készült erre a derék pályára. A
«detektivséget» nem tanítják se az egyetemen, se a polytechnikumon.
Reznek úr valamikor épen azon az úton járt, a melyen Oszkár gróf.
Csakhogy ő, mikor a nagy árok keresztül állt az útjában, nem ugrott bele
a nyakát kitörni, hanem szépen leszállt abba s folytatta tovább a
sétáját az árok fenekén.
Neki is voltak egykor négyesfogatai, a mikkel nagy ostorpattogtatva
vágtatott végig az utczán; ő is udvarolt a világszép hölgyeknek, ő
alatta is futott a versenyparipa a steple chasen: vele is kaczérkodtak a
«négy dámák» a fáraó-banknál, párbajairól beszélnek az arczán látható
vágások rúnái. Mikor egyszer aztán kiszaladt a föld a lába alól, (a föld
forog!) s ő úgy maradt a világon, mint a kit a hajótörés után kidobott a
tenger, hát akkor nem lőtte főbe magát, hanem beállt a rendőrséghez
detektivnek.
Ez a tudománya maradt meg az eddigi tanulmányainak a kursusából.
Úri mulatságból keresztül-kasul kitanulta mindazt az életet a
fővárosban, a mi a vonalon alól van. Titkos játékbarlangokkal,
tolvajtársaságokkal, lélekvásárlókkal, anarchistákkal, a lebujok
orgiával alapos ismeretségei voltak. És a mellett a salonok chronique
scandaleusét is könyvnélkül tudta. A tolvaj jargont csak olyan jól
ismerte, mint a clubbok repülő-szavait. Uzsorásokat, zálogüzleteket,
orgazdákat fel tudott találni, s a névtelen istenasszonyoknak
(névtelenségük daczára) egész természetrajzát volt képes megirni.
Miért ne vette volna hasznát ennyi szép tudománynak, mikor minden kötél
elszakadt?
Minden munka tiszteletre méltó s a detektiv munkája bizony az.
S ennyi szükséges ismeret mellé még egyéb kiváló tulajdonokkal is
rendelkezett Reznek úr.
Személyes bátorsága a csodával volt határos. Egyedül be mert törni olyan
rejtett bűnbarlangokba, a hol a késdöfést könnyen osztogatják, s testi
erejével imponált a gonosztevőknek. Győzte a spirituozumokat, soha senki
le nem tudta itatni. A nőcsábítástól sem tartózkodott, ha valami titkot
kellett ez által kicsalni. Arczát, alakját úgy el tudta változtatni,
hogy a társaság, a mely közé keveredett, hozzátartozónak vette; a
nyelvükön is értett, s meglepően tudott utánozni minden tájkifejezést, s
a mellett minden előkelő európai nyelven beszélt folyékonyan.
És azonkívül azzal az adománynyal birt, hogy a kit egyszer meglátott,
annak az arczára évek mulva is vissza tudott emlékezni. Tízezer nevet
tartott a fejében.
Ez az úr lett kiadva a leányát kereső grófnő mellé.
A hajsza egész komolyan indult meg. A grófnő idegei bámulatos módon
kibirták azt a kalandozást az alvilágban.
Egy olyan világrészben, a melyről neki eddig sejtelme sem volt.
Néha talált egy olyan alakot, a mely hasonlított azéhoz, a kit keres.
Ijedség és öröm szállta meg egyszerre az idegeit. Azt megfogta, odavonta
az ölébe, letörölgette az arczáról az ámító festéket, vallatóra fogta,
aztán megint egy visszás keveréke az érzéseknek váltotta föl az előbbit:
ismét a bánat, hogy «ez nem az», és az öröm, hogy «még sem ez az».
Egész csapatvizsgáját tartotta a kisérteteknek. Körülvették a nevető,
tánczoló koboldok. Feltünt néha a bacchikus jelenetek között egy-egy
madonna arcz is. Bukott angyal. Egy ilyennek a láttára még jobban
megerősödött az a hite, hogy az ő leánya is ebben a világban lehet.
Egyszer aztán azt mondta neki a kisérő detektiv.
– Grófnő, mi hamis nyomon járunk. Ebben az athmosphærában mi nem fogjuk
feltalálni azt, a kit keresünk.
– Saját levele utasít ide.
– Épen azért nem igaz. Én furfangosságom daczára ráhagytam magamat
szedetni. Hisz a ki szökni akar, nem mondja meg a valódi helyet, a hová
menekül. Ez a levél csak arra való, hogy elámítsa az üldözőket.
– Mit gondol ön?
– Én azt gondolom, hogy a grófnő leánya, ha esett, nem lefelé, hanem
felfelé esett.
– Ha ez igaz volna!
– Nekünk vissza kell fordulnunk és más kiindulási pontot keresnünk.
– Tud ön ilyent?
– Nekem van egy sejtelmem. Azon a napon, a melyen az itteni rendőrséghez
a grófnő távirata megérkezett az eltünt grófkisasszony felől, az
elkésett vonaton csak egy fiatal leány érkezett, a többi utasok
elmaradtak a hófuvat miatt egy közbeeső állomáson. Annak az egyetlen
fiatal leánynak személyleirása semmiben sem hasonlított a grófnő által
megküldötthöz. A leány hozzátartozni látszott ahhoz a tojásszedő
kofához, a kivel egy kocsiban ült, annak a kosarait segített czepelni, s
a míg az a pénzügyőrség szobájába ment, annak a kosarait őrizve maradt
hátra s leült egy padra. Én nem láttam őt eltávozni, de az a konstábler,
a ki mellém volt adva, beszélt is vele s úgy emlékezem, hogy meg is
mondta nekem, hogy az a leány hova fog szállni? Ez volt a 116-ik számú
konstábler a VI-ik kompaniából; a neve: emlékezem már rá: Paczal János.
– Akkor siessünk ezt a konstáblert felkeresni.
– Csakhogy azzal egy nagy baj van. Ez a rendőr, épen e napokban, egy
veszedelmes internationalis tolvaj elfogása közben, a mikor bátor
önfeláldozással teljesíté kötelességét, olyan súlyos sebeket kapott,
hogy most a veres kereszt kórházában fekszik, élet-halál között. Ha
felgyógyul, bizonyosan megkapja az ezüst érdemkeresztet. De bizony
meglehet, hogy csak fakereszt jut neki.
– Siessünk ezt az embert felkeresni.
A grófnő, férfi öltözetét megtartva, kocsizott át Budára, a detektiv
kiséretében.
Ott a felügyelő-orvos nem akarta őket a beteghez beereszteni. Annak a
sebláza egyre tart, beszélnie pedig épen nem szabad.
A detektiv felvilágosító szavaira azonban beereszték a grófnőt a
megsebesülthöz.
Paczal János extasisban ragyogó, merőn felnyitott szemekkel feküdt a
kórágyon; arcza láztól veres, homlokán veritékgyöngyök, száraz ajkai
félig felnyitva, valamit beszélni látszottak, de hogy mit? azt nem
lehetett megérteni.
Az ápoló irgalmas néne azt monda, hogy a lázroham már éjfél óta tart s
ha meg nem fordul, akkor vége van a betegnek. Folyvást deliriumban van.
A grófnő elfeledé, hogy férfiöltönyt visel s imára kulcsolta kezeit.
Imádkozott egy embernek az életeért, a kit soha sem látott azelőtt.
Reznek úr odahajolt a beteg fölé.
– János pajtás! Nem lesz semmi baj, mondá neki.
A sebesült nyitott szája mosolyogni kezdett; szemeire félig lezáródtak a
veresre gyuladt szemhéjak, eszmélni látszott.
– Vizet… lihegé, forró lehellettel.
A grófnő maga sietett oda hozzá a pohárral, s egyik kezével a beteg
fejét gyöngéden fölemelve, a másikkal odatartá száraz ajkaihoz a
mandulatejes poharat.
A lázbeteg mohón nyelte a hűsitő italt.
Az ápolónő mondá, hogy már hét nap óta egyedüli tápláléka a mandulatej
és tiszta húslé.
Az italtól kissé nyugodtabb lett a beteg arcza.
A grófnő azalatt a míg így föléje volt hajolva, ezt sugta lopva a
fülébe: «Amelie»???
A beteg arcza egyszerre elkomorult. Homlokát összeránczolta, szemei
lezárultak, ajka becsukodott. Olyan lett, mint egy halott.
Csak az összevont szemöldök tanusíták, hogy él. A halott arczán nincsen
harag.
A grófnő pénzt hagyott hátra a kórházfelügyelőnél, arra a czélra, hogy
ha a sebesült felocsudik, minden kivánsága teljesítve legyen, a mit
ugyan az ő nagylelkűsége nélkül is megtesznek vala.
Mikor a veres kereszt kórházából kijöttek, azt mondá a detektiv a
grófnőnek.
– Most megint jutott valami eszembe. Azon az említett éjszakán nekem
ugyanez a konstábler azt az értesítést adta, hogy az ott alkalmazott
vasúti váltóőrnek a lakásán albérletben levő mamzell megkerült. Előtte
való napokban fel lett jelentve, hogy ugyanez a mamzell eltűnt és nem
jött vissza a szállására. Tudom jól, hogy mindenfelé kerestük. A
konstábler értesítése szerint ama vonattal érkezett leány lett volna az
eltünt varrónő. De hátha az volt, a kit épen mi keresünk.
– Ah! az lehetséges.
– Az a vasúti őr vitte magával a vonattal érkezett leányt.
– Akkor annak kell felőle bizonyosat tudni.
– Most már annak a lakására is emlékezem. A Stácizó-utcza szegletén van
egy ócska hajdani fogadó, egy roskadozó ház, a «Zöld paradicsom»-hoz
czímezve.
– Siessünk oda.
Most már kezükben volt a gombolyag fonálkezdete.
Talán még most is ott van az a leány?
S ha nincs is már ott; de a nagyszámú lakók közül csak akad egy, a ki jó
szóért, jobb pénzért, elmondja, hogy milyen volt az arcza, az alakja a
tudakolt leánynak? talán azt is megmondják, hogy hová költözött, ha ott
nincs. S ha nem mondják is; már azután a rendőrség kitudja sütni, csak
egyszer a helyes személyleirás legyen a kezében.
A grófnő és a detektiv a legvérmesebb reménynyel hajtattak vissza
Pestre, egész a Stáczió-utcza végéig.
Forró nyári nap volt. Azoknak a földszinti házikóknak, a mik a külső
Stáczió-utczát alkotják, minden ablaka nyitva volt. Szellőztettek,
poroltak mindenfelé. A vánkosok az ablakokba voltak kirakva. A vasrácsok
mögül virágzó muskátlik kandikáltak elő; szorgalmas gazdasszonyok az
ablakokat mosták, törülgették. Csak a «Zöld paradicsom» ablakai voltak
végig mind bezárva.
Aggasztó jelenség!
A mint a ház előtt megállt a bérkocsi, a detektiv kiszállt, s odament a
kapuajtóhoz. Az be van zárva. Csöngetni akart; a csöngetyühuzó le volt
szakítva. Dörömbölni kezdett a kapun. Senki sem jött elő azt kinyitni.
Sorra járta az ablakokat, azok tele voltak sárpettyekkel, a hogy a
szenes szekerek a tavaszi latyakkal tele fecskendték. Alig lehetett
rajtuk belátni. Valahol egy tábla be volt törve, azon be lehetett nézni.
Csak a vedlett falak látszottak. Valami dohos bűz jött ki a nyiláson. A
kapu fölött lóggó hajdani korcsmaczímeren csak a rézrozsda tartotta még
a zöld színt, a többi lekopott róla. A pecsenyesütőné utczai ajtaja
keresztbe tett deszkával volt beszegezve.
A szomszédban építettek egy új házat, átellenben meg egy régit bontottak
le. Ott az ójtott mész gőze, itt a mészpor segített kellemessé tenni a
levegőt.
A detektiv kérdezősködésére előállt végre valami pallérféle uraság, a ki
megadta a felvilágosítást.
A «Zöld paradicsom»-ot a városi hatóság, mint egészségtelen
hagymázfészket két hó előtt bezáratta, a lakosokat kiszállásolták
belőle. Azokat, ki tudja, merre fújta szerteszéjjel a szél. Szegény
ember volt valamennyi, a kinek «hátán a háza, kebelében a kenyere».
Senki sem volt, a ki a «Zöld paradicsom» krónikáiról hirt tudott volna
mondani.


XXXIV. FEJEZET. A «BURG-GENDARME»-NÁL.
Paczal János kiheverte a sebeit.
Bár azokba holmi rendes kompactioju ember belehalt volna, de hát ehhez
«hozzá volt varrva a lélek», a hogy mondani szoktuk.
Dehogy panaszkodott! Inkább tele volt dicsekedéssel.
Soha e világi életében olyan fejedelmi dolga nem volt, mint a veres
keresztben.
Midőn már annyira magához tért, hogy szabad volt neki az ételből
«csipegetni», azt sem tudták, mivel keressék a kedvét?
Ha vadpecsenyét engedett meg a doktor, hoztak neki fáczánt, meg
császár-madarat. A drága befőttek, franczia kompótok soha el nem fogytak
nála. Spárgával hizlalták, a mi ebben az évadban már ritkaság, s
mindennap articsókát hoztak neki, de már abból nem kért. Inni pedig nem
kapott mást, mint tokaji aszubort.
– Hallod-e Kristóf barátom! mondá egy napon Paczal János az ő kedves
pajtásának a Reznek detektivnek, a ki mindennap meglátogatta őt a veres
keresztnél. Alig várom már, hogy kiszabaduljak ebből a nagy uraságból.
Unom már a sok fáczánt, meg békát. S mikor a tokaji bort látom, olyan
mintha orvosságos üveget nyitnának fel előttem. Csak már egyszer annyira
segítene az úr Jézus, hogy egy kis jó libapecsenyével ülhetnék szemközt,
hozzá tepertyüs öntöttsalátával! Mindjárt ember lenne belőlem: azt
tudom.
– No csak még egy pár napig türtőztesd magad, János pajtás. Akkor lesz
libapecsenye a «Burg-gendarme»-nál.
A «Burg-gendarme» egy nagyon széles körben jól ismert korcsma ős
Budavárában.
Vendéglőse valamikor udvari csendőr volt, a míg, kapta magát, felcsapott
korcsmárosnak: átruházva a rangját a vendéglőjére.
Derék, délczeg alak maga a korcsmáros; maga szolgál fel a vendégeknek,
két szép leányával, a felesége pedig maga süt-főz.
Látogatják a korcsmáját jómódú polgárok, szinészek, művészek, miniszteri
hivatalnokok. Némely estén egész hosszú asztalt ülnek végig csupa
királyi táblabirák. És a mellett tisztességes munkások, kézművesek is
lakmároznak ugyanazon étteremben.
Parancsolgatni, megrendelni nem szokás a «Burg-gendarme»-nál, nem is
illik; de nem is vezetne semmi czélhoz.
A ki jön, helyet foglal a hol talál, kiabálni nem szükség, úgy is
meglátják, hogy ott van; s ha a poharat csengeti a késfokkal, legfeljebb
azt mondják neki, hogy el ne törje, mert öt krajczár az ára.
Válogatni sem lehet az étlapban, mert mindennap csak egyféle étel van,
hanem az aztán fölséges. Egyik nap malaczpecsenye káposztasalátával,
másik nap gulyáshús csipedettel, harmadikon paprikás halászlé turós
galuskával; negyediken libapecsenye öntöttsalátával és így tovább. Az
egész heti menu ki van irva krétával kívül az ajtóra. Mindennap tudhatja
az ember, hogy mit kap, s hogy holnap mit várhat. Az ára is meg van
szabva, hogy hány krajczár kerek számban? (Igen olcsó.) Bor is csak
egyféle van. Budai veres. Abból mindenkinek jár egy literrel. Ha sok,
ott hagyja. Az is olcsóbb, mint másutt; de legalább tiszta igazi bor.
Ide invitálta meg Reznek úr a barátját, Paczal János konstáblert az első
napon, a mikor a kórházból kibocsátották. Az a nap vasárnap volt, a
libapecsenye és tepertyüs öntöttsalátának a napja.
Ezen a napon tűzték fel a konstábler mellére a jól megszolgált ezüst
érdemkeresztet megfelelő ünnepélyességgel.
Este tíz órakor érkezett meg a «Burg-gendarme»-hoz Reznek úr Paczal
Jánossal, mikor már a többi vendégek elmentek. Ezek mind tiszteséges úri
emberek, a kik tíz óra ütéskor kihörpentik az utolsó poharat s mennek
haza.
A detektivnek, meg a konstáblernek pedig akkor van a vacsoráló ideje, a
mikor tudniillik nem hivatalból, hanem csak a maga kontentumára
vacsorál. Mert ha korábban telepedik le két ilyen vendég valami népszerű
korcsmában, akkor egyszerre vége van a hangos diskurálásnak. Egyik
vendég a másiknak súg: «Ott ül egy detektiv! meg egy konstábler! Valakit
keresnek!» Azután minden ember gyanakodva néz a szomszédjára: «Nem te
vagy az?» vagy pedig magába száll s elgondolkodik rajta, «vajjon nem
engem akarnak elcsipni?» S lassan elpárolognak, a mi nem kedves dolog a
korcsmárosra nézve.
Azért ez a két alak csak akkor szivesen látott vendég, a mikor már üres
a csárda. Akkor aztán meg is törlik a széket előttük a házi
kisasszonyok.
Minden megsürgetés nélkül ott áll előttük azonnal a pirosra sült,
ropogós bőrű fáintos libapecsenye; a párolgó öntöttsalátával, melyet
kettőbe vágott lágykemény tojások s koczkára aprított tepertyük tesznek
kinálatossá.
Hozzá látnak komoly emberek étvágyával. Okos ember nem áll szónak addig,
a míg meg nem vetette az ágyát a beszédnek s el nem egyengette az útját
egy-két pohár borral. A libapecsenyénél ez még inkább ajánlva van; mert
azzal nem elég jóllakni, hanem még a csontocskákat is egyenkint le kell
faragcsálni és megrágogatni; s utoljára a jó barna «szaft»-ot a tál
fenekén villára szúrt kenyérdarabkákkal kimártogatni. Hogy tiszta munka
legyen.
Csak aztán következik a poharazás, beszélgetés.
Először is összekoczintják a poharaikat.
– Az Isten éltessen János pajtás.
– Isten tartson meg soká, Kristóf barátom.
(Most teszik le a «remeket», a Kristóf ki akarja vallatni a Jánost.)
– Hát hogy ízlett a budai libapecsenye, a veres kereszti úri koszt után,
János?
– Hidd el Kristóf, hogy egészen beleuntam már, egyik nap fogolypecsenye,
másik nap fáczán, mindennap kompótok. Aztán olyan borok, a miket
piskótával kell mártogatni. Alig várom már, hogy egy kis jó fokhagymás
pecsenyéhez jussak, uborkasalátával.
– No még azt egy hétig nem szabad enned. «Non datur saltus in natura».
Nem szabad ugrálni a természetben. Ma csak érd be a libapecsenyével.
– Ez is fölséges volt! «Burg-gendarme» úr! Megmutathatja a feleségének a
tálat: nem maradt rajt egyéb, csak a csontok. No ezzel a pohárral a
derék házi asszony egészségére.
Erre aztán maga a vendéglős is, a «Burg-gendarme» koczintott a
vendégeivel.
– No ezzel a pohárral meg annak a derék asszonyságnak az egészségére, a
ki az én barátomat Jánost, a nagy betegsége alatt oly hűségesen ápolta.
– Az apáczáéra?
– Nem az apácza egészségére, az egészséges, ha mi nem iszunk is érte. A
grófnééra!
– Miféle grófnéról beszélsz?
– Hát a bájos X. X. Katalin grófné. Nem tudod?
– Nem én. Semmit.
– Hiszen mindennap meglátogatott, mikor olyan nagy lázban voltál.
– Nem láttam én egyebet, mint boszorkányokat, meg sárkánykigyókat.
– Mert deliriumban voltál. Szólt is hozzád.
– Úgy tetszik, mintha hallottam volna. De már nem tudom, mit.
– Hát a sok fáczánpecsenye, befőtt, tokaji bor és piskóta mind a
grófnétól jött.
– S vajjon mit követtem én el ebben az életben, hogy egy ilyen
méltóságos úrhölgy gyöngéd gondoskodására érdemes legyek?
– Hát tudod: az a szegény grófné, azért, hogy olyan gazdag, mégis nagyon
szegény. Rövid idő alatt elvesztette két legnagyobb kincsét: a leányát,
meg a férjét.
– Tudom: hiszen együtt lestük a leányát veled a losonczi pályafőnél. A
férjét is jól ismertem. Kétszer tartóztattam le a phaëtonját kis
gyerekek elgázolása miatt. Egyszer meg kiugrott előlem az ablakon, mikor
a titkos roulette-bankot lefoglaltuk. Jó ismerősök voltunk.
– De a szegény grófnőt mégis nagyon sajnálni lehet a szerencsétlenségei
miatt.
– Maga volt az oka. Hagyta volna a férjét a leányának, akkor most meg
volna mind a kettő.
– No de az egyiket már nem lehet feltámasztani. Hanem a másik még meg
volna menthető.
– Az már igaz.
– Abban járunk már két hét óta. A grófnő is férfi ruhában. Egyik
spelunkáról a másikra. Olyan helyeken, a hol az ember egyik kezét mindig
a zsebében tartja a revolver markolatán.
– Hát spelunkákban keresitek a grófkisasszonyt? kérdé János különös
tekintetet vetve a barátjára.
A detektiv ebből a tekintetből azt vette ki, hogy a pajtása tud valamit.
– Odanyujtá neki a felnyitott szivartárczáját.
– Gyujts rá pajtás. Csempészett szivar.
– Köszönöm. Én jobb szeretem a pipát.
Azzal kivette a kurtaszárú tajtékpipáját, megtömte a szűzdohánynyal, s
az egy szál faggyúgyertyánál rágyujtott szipakolva.
– Hát te azt hiszed, hogy rossz nyomon járunk. Nem a spelunkákban
kellene keresnünk a grófkisasszonyt?
A Jánosnak nagyon nehezen akart meggyulladni a pipája: erősen kellett
befelé szívnia a gyertyalángot. Azután meg egy hatalmas füstfelhőt
bocsátott ki a szájából, a mivel homályba burkolta az arczát.
– Nem hiszek én semmit. Soha sem voltam én úri társaságban. Te jobban
ismered őket. Te tudhatod, hogy szoktak-e a konteszek a «markotányos
pinczébe» járni?
– Magam is úgy tudom, hogy nem szoktak. De az eltünt leány azzal
fenyegette az anyját.
– Hát én a magam együgyü eszével azt itélem, hogy ha az elszökött
grófleány ezzel a fenyegetésével azt akarta volna elérni, hogy az úri