A gazdag szegények: Regény - 10

egész sírás-verseny támadt, csak a konstábler János tudta megőrizni
hivatalos méltóságát, a Szüköl Makárnak pedig épen kaucsukkal volt
behúzva a szíve az ilyetén érzékeny jelenetek ellen.


XXII. FEJEZET. LUKÁCS EVANG. XXI. RÉSZ 4. V.
Mikor vége szakadt valahogy a nagy siralomnak, azt mondá Makár úr:
– Hát ez mind igen szép, édes hiveim, hanem ezért a szépséges orrfuvási
concertért nektek senki beléptidíjat nem fizet. A miket Zsuzsa asszony
elmondott, azok mind elfogadhatók, enyhítő körülmények gyanánt; hanem
azért ezek mind nem változtatnak semmit azon a szigorú itéleten, hogy a
mit ötven esztendeig elmulasztottatok, azt most a tizenkettedik órában
hozzátok rendbe. Menjetek szépen a paphoz és tartsátok meg az
esküvőtöket, különben nem nyílik meg előttetek a városi szegények
házának az ajtaja.
– Igaz, igaz! kiabáltak minden oldalról a hivek, ráesve Ádámra meg
Zuzsára. Nagyon igaz!
– Igaz! Igaz! Nagyon igaz! rekapitulálta a véleményeket Ádám apó. Hogy
meg kell tenni, a mi nincs meg. Ezt bolond nélkül is tudom! önök mind
úgy beszélnek, mintha az esküvőhöz nem kellene egyéb, mint egy
menyasszony, meg egy vőlegény.
– Hát mi kell még? kérdé Makár.
– Hát az, a mi a háboruviseléshez kell.
– Talán bizony pénz? szólt egész fitymálással a diurnista.
– Hát persze, hogy pénz. Krisztus koporsóját sem őrzik ingyen. Az
esketésért fizetni kell. Stólát kell ám adni.
– Ugyan mennyit kell fizetni?
– Legalább is egy forintot.
Erre általános nevetés támadt.
– Hahaha! Egy forint! Hisz az nem pénz!
– De mikor mink a mai napon annak az egy forintnak sem vagyunk urai,
mondá Ádám apó.
Erre minden jelenlevő büszkén és nagylelküen kapott a zsebéhez. S aztán
lett belőle egy általános egymás szeme közé nézés, arczoknak
elveresedése, mikor nagy zseb, kis zseb, egyik sem adta elő a kivánatos
rongyos egy «flóres»-t.
– Csodálatos! mondá Makár úr, a ki abban a hitben nyult a mellénye
zsebébe, hogy abból egy forintost húz elő, s akkor látta, hogy az nem
más, mint egy árva czigaretta-papir. Nagyon csodálatos, hogy
szent-György-napján az egyforintosok hogy eltünnek szem elől.
Be kellett vallani az egész társaságnak, hogy «actu» mind valamennyinél
hiányzik az a reális egyforintos. «In spe», theoriában mindenkinek van
több forintja is; de az a tényleges kezdő egy forint, az a bizonyos
«monas», a mi a világot alkotja, az nincs sehol.
– Micsoda? kiálta ekkor a Frányó. Egy forint? Senkibe sincs egy forint.
Szíp magyarok! No hat csak tót leginnél megtalálja magát az a ’zegy
forint. Én megcsinálom egy forintot.
– Csak nem akarsz tán bankót csinálni? riadt rá Makár.
– Oh nem. Csinálom forintot csak rézbül. Itt van zacskóban huszonöt
nigykrajczáros. Ipen egy forint. Most szedtem össze kamaradoktul jövő
iczakára halas-pinzt. Most odaadok Kapor bacsinak forintot. ’Z ijjel nem
halunk kamaraba.
– Hát akkor hol háltok, te golyhó?
– Hum! szólt ravasz hunyorgással a legény. Van nekünk kegyes patronus,
konstabler úr. Fogunk csinalni nagy larmat utczan, mintha volnank
riszegek. Konstabler úr bekiséri minket rendőrsighez, becsuknak dutyiba.
Ott halunk jó szalman ingyen; jobban, mint itthon nigy krajczárért.
Probaltunk mink mar aztat! Forint megmaradja magát. Itt van Adam bacsi.
Ez már a kenteké. Mehetnek lakodalomba.
– Istenem! sopánkodék az öreg; hiszen még jegygyűrűt sem tudunk
egymásnak adni.
Erre meg a Ritka Panna ugrott elő.
– Jajh! Ha csak jegygyűrő kell. Van een nekem kettő is. Mert nekem keet
uram is vaót. Az egyik meghótt, a másik megszökött. Isten nyugtassa meg
mind a kettőt. Nincs maa nekem egy csepp kivaansaagom se ezekhez a
gyűrőkhöz: csak az ujjamat szorítják. Odaadom én azt igen szivesen
kigyelmeteknek: viseljeek egeeszseegvee!
Azzal nagy erőhatalom mellett lesrófolta a kövér ujjairól azt a két
ezüst gyűrűt, a melynek okozói nyugosznak már, (ki az Úrban, ki a
tömlöczben) s ráerőteté az Ádámra meg a Zsuzsa asszonyra.
– De nekem még csak egy tisztességes öltözetem sincsen, a miben az Úr
szine előtt megjelenhessek, mondá Zsuzsa asszony.
– No az meg az én gondom legyen, szólalt meg a Gagyuláné. Van én nekem,
édes lelkem egy gyönyörüséges szép virágos merinó ruhám, a miben az
urammal megesküdtem. Én már nem viselhetem, mert kihíztam belőle; de
magának ráillik a termetére. A Lidi kisasszony majd hozzáigazítja.
– Igen! Igen! vállalkozott a Lidi kisasszony. Én varrok főkötőt is
hozzá, a miben a templomba elmehet. Keztyüt, czipőt mind összeszerzek.
Ez az én dolgom lesz.
– Én meg csinálok egy szép menyasszonyi bukétot; csevegé a kis
Csicsonka.
A Gagyuláné továbbra is gondolt. Én adok pereczet, a szomszéd milimári
ád hozzá turót, tepertyűt: pompás lakomát csapunk.
A Pannának ez egy új eszmét adott.
– Hohó! A zsidóasszony, a ki a kisboltban ludfertályt árul, tudom hogy
ád pecsenyét. Én odaadom neki valamennyi hagymámat érte.
De a Paczal János sem maradt hátra.
– Én csak egy szót szólok a Przepiorka komának s itt lesz a tormás
virsli, a mennyi csak kell. Bor is lesz hozzá.
A Miska czigány is tudott valamit adni.
– Mink meg kitartjuk muzsikával a lakodalmat.
– Úgy bizony! szólt a tenyerébe csapkodva a Panna. Kitartjuk mi magunk
az egeesz lakadalmat, nem szorulunk senki nagy urasaag szeep
graacziaajaara. Ne feljeen semmit Zsuzsa neenő! Mink is ott leszünk
akkó! Veegig muzsikaaltatjuk magunkat az utczaan. Soha se laattak a
Staaczió-utczaaban olyan galoppaadaat!
– Haj no! Adam bacsi! noszogatá Frányó, könyökkel oldalba taszigálva az
öreget. Csak kicsi kurázsi.
Az öreg azt sem tudta: égen van-e, vagy földön.
– Olyan nevethetnékem van… Mintha belülről csiklandozna valami. Mit
mondasz, te drágám?
Zsuzsa félrefordítá a fejét, a kezét a szája elé téve.
– Oh, én úgy szégyenlem magamat!
Az Ádám eléje lépett, az arcza úgy ragyogott, olyan piros volt, hogy
szinte elmultak róla a ránczok. A kezeit eléje nyujtá.
– Hát megkérjelek szépen? Ennyi tisztességes ember füle hallatára.
Akarsz-e az én hitvestársam lenni? Szeretetből hozzám jönni? Velem örök
hűséget esküdni? Holtomiglan, holtodiglan!
Nagyon érzékeny jelenet volt ez. Azért, hogy a vőlegény és menyasszony
két öreg ember volt, s a násznép csupa koldusokból állott.
Hanem az a prózai diurnista egészen elrontotta az egész poezist. Való is
az ilyennek szerepet osztani.
Odalépett a két öreg közé s kétfelé tartotta őket.
– Csak rendén! Fiatal szerető pár! Ne olyan sietve! Még nincs itt a
pillanatja az ölelkezésnek. Nem megy ám ez olyan könnyen, mint a
szinpadon, hogy «szeretsz-e?» «szeretlek!» «no hát menjünk a paphoz!» A
szent házasságnak teketóriái vannak. A jegyeseket előbb háromszor
kihirdetik, három vasárnap. Ha pedig mi három hétig várunk a
lakodalommal, azalatt a szegények házában régen betöltötték az üres
helyeket; mert szegények dolgában gazdagok vagyunk, titeket pedig az
alatt Tarafás Bazilius uram kitesz az utczára. Azért már most hát én
következem. Én tinektek se pénzt nem adhatok, se bukéttal nem
kedveskedhetek; hanem azért mégis hozok valamit, a mire legtöbb
szükségetek van. Nálam kitelik az a maga foltjából. Én rögtön elmegyek a
főtisztelendő prépost úrhoz s kikönyörgöm számotokra a dispensatiót.
Azzal aztán holnap mindjárt mehettek az oltárhoz, megtarthatjátok a
lakodalmat, s aztán megkezdhetitek a nászutazást a szegények házáig.
Most szabad már ölelkezni.
De a két öreg nem egymásnak, hanem a közbekerült Makárnak borult a
nyakába, s azt csókolták össze-vissza.
– Köszönöm, köszönöm, dörmögé Szüköl Makár. De az a multkori csók talán
még is jobban esett.


XXIII. FEJEZET. A TITKOS KÖLTŐ ÉS AZ Ő HALLGATÓSÁGA.
Az egész társaság mind sietett kimeríteni a magasztalásai tárházát
Szüköl Makár irányában. Ő volt a csoda jóltevő. – Lám, hogy még egy
diurnistának is lehet jóltevőséget gyakorolni. Van egy világ, a mit ő is
protegálhat. A fénybogárnak is van Sphærája!
– Csak nagyon kérem, hogy ne tessék erről nagyon sokat beszélni,
szabadkozék Makár, mert ha kitudódik, hogy én dispensatiókat
«sollicitálok», azért kemény megrovást fogok kaphatni «hivatalbeli
hatáskör túllépése» miatt, s könnyen «hátralépővé» tétetik a várt
kineveztetésem.
Azzal iparkodott is jelenlétét befejezni.
Azt azonban még sem tartá lelkiismeretbe vágó ténynek, hogy a Lidi
kisasszony kézszorítását elfogadja.
S ez nem olyan illemszabály szerinti kézszorítás volt, a minőt a «fion»
társaságokban szokás váltani, könyököt kifelé, kézfejet befelé
fordítani, hanem igazi, őseredeti, meleg kézszorítás, teljes izomzattal.
– Van-e önnek ma este üres ideje? kérdé Lidi kisasszony.
– Nekem?
– Eljöhetne hozzám egy csésze theára?
– Én? Ide? A kisasszonyhoz?
Lidi kénytelen volt elmosolyodni a nagy fiú zavarán.
– Hát, lássa: én ma utolsó nap vagyok itt; holnap beállok a
divatkereskedésbe, a hol minden ellátást készen kapok: más fog
kiszolgálni; én csak az üzlettel foglalkozom. Még van itthon maradék
theám, maradék rhumom és maradék kétszersültem, azt el kell fogyasztani.
– Hehehe! Nevetett a másfélszemű emberke. Tehát «kárlátóba». Ma mindent
el kell fogyasztani, hogy tiszta munka legyen. Dehogy van ma este
dolgom. Azaz, hogy van. De nem hivatalos. Hogy ne jönnék el? Ha kegyed
megengedi. Csókolom a kezeit!
Ettől a kitüntető meghivástól egészen szeleburdi lett a Szüköl Makár.
Szinte látható volt az ellenhatás a Paczal János ábrázatján. Csak úgy
pödörgette a hegyes bajuszát.
Lidi kisasszony vette azt észre.
– Hát Paczal úr nem jöhetne el szintén egy csésze theára?
A szíves meghívás helyreütötte a symmetriát. János abba hagyta a
neheztelő bajuszpedrést. Áttért a kevélykedő pofaszakáll simogatásra.
– Köszönöm a kegyes meghívást, de máskorra tartom fel ezt a szerencsét.
Miután ma egy igen nevezetes fogáshoz készülök. Ma megcsípem a
Przepiorka Straduariussát.
– Hogyan? hogyan? kérdé Lidi kiváncsian.
– Bocsánat! Ez azon titkok közé tartozik, a miket még Lidi kisasszony
előtt sem tárhatok fel. Csak azért jeleztem a tényt, hogy holnap aztán
senki se csodálkozzék, ha görnyedni fog a lakodalmas asztal füstölt
húsnemüektől, s senki holmi trikókról, vagy corruptióról ne
hallucináljon. Gyerünk, diurnista úr!
S miután neki magának menni kellett, a diurnistát is magával vitte. Akár
csak a pók a legyet.
Vasárnap lévén az idő, az egész társaság kiült a folyosóra s folytatá a
Kaporék szép jövendője fölötti ábrándozást.
Pontban nyolcz órakor kopogtatott Szüköl Makár Lidi kisasszony
kamrácskájának ajtaján.
Nagyon ki volt csipve ez alkalomra. Zergeszínű madapolán inggallér,
tarkítva felkantározott lófejekkel és összetekert lovagkorbácsokkal,
volt kihajtva a veres nyakravalójára: a legujabb façon szerint. A
salonkabátja kissé fényes volt a régiségtől; de a hol a moly lyukat
rágott rajta: az gondosan be volt tópolva. Hogy a czipői közül a jobb
lábra valónak más szabásmintája volt, mint a minőt a bal lábán viselt:
az valószínüleg tévedésnek az eredménye.
Lidi kisasszony már várt reá. A himző-asztal át lett alakítva
theázó-asztallá. Azon volt felhalmozva tányérkákra irósvaj, szalámi
szeletkék, kétszersült, a kellemes illat, a mi a konyhába belépéskor már
megütötte az embernek az orrát, azzal kecsegtetett, hogy még sült
burgonya is lesz!
Ah ez a kedves sült burgonya illat! Mikor az ember egy ilyen félig
barnára pirított fakó ficzkót az öklével kétfelé tör, s aztán annak a
sárga közepéből kipárázó gőz fölé tartja az arczát! Arabiának minden
fűszere elülhet e mellett!
– Kisasszony! Én örök hálára érzem magamat kegyed iránt lekötelezve.
Tudja-e azt kegyed, hogy ez az első eset életemben, hogy engemet valaki
thea-estélyre meghív!
– Az bizonyosan onnan van, hogy kegyed maga nem keresi az
ismeretségeket.
– Az már igaz. Ezt eltalálta. A kiket én ismerek, azokat én nem
szeretem, a kik pedig engem ismernek, azok meg engem nem szeretnek.
– Látja ön: én az első tekintetre felismertem, hogy önben nem az a
száraz, üres lélek lakik, a kit a külső megjelenés mutat. Én mernék rá
fogadni, hogy ön odahaza, mikor a hivatalból megkerül és egyedül marad,
verseket ir.
– Hahaha! És novellákat úgy-e? De hát honnan találta ezt ki?
– Épen a külső viseletéről. Csak a kiben egy költő vagy egy művész
lakik, az érzi magát feljogosítva nem törődni vele, hogy a kalapja hány
helyen van behorpadva?
– No lám! Milyen éles esze van! Mintha nem is varrónő volna! Hát ha
kegyed magától ki nem találta volna, én magam vallottam volna azt be
kegyednek, úgy van biz az! Mikor a karmentőt ledobom a hivatalban, s a
makulatur papirokat, a miknek még a hátára lehet irni, zsebredugom: nem
megyek én se korcsmába, se kávéházba, hanem sietek haza a szállásomra.
Az az egyedüli luxusom, hogy egyedül lakom. Egy kis padlás-szobában, a
minek az ablakából a veres cserépfödélre, a rézcsatornára van kilátás.
Aztán a csatorna szélén túl emelkedik még föl egy nagy ákáczfának a
koronája. Az télen, nyáron tele van verebekkel. Odagyülnek éjszakára,
nagy csiripeléssel. Az az én hallgatóságom: az én közönségem. Azoknak
olvasom én fel az én költeményeimet, regéimet. S mentől jobban
csiripelnek, annál jobban meg vagyok elégedve: azt hiszem, hogy nekem
kiáltoznak «bravo, bravo, fuora!» Télen, mikor fehér a háztető a hótól,
akkor kenyérmorzsákat hintek az ablakom párkányára. Arra a verebek oda
jönnek, sorba ülnek a párkányra. Ez az elite publikum; a többiek a
hosszú rézcsatornát lepik el: ez a karzati populé. Én aztán eldeklamálom
előttük az én elmeszüleményeimet: azok hallgatják, a tollaikat rázva,
igazgatva, a fejüket előre-hátra forgatva, akár csak a hölgyek a
páholyban, s aztán mondogatják egymásnak, hogy «ennél bizony akárhány
rosszabb előadást láttunk az arenában». Hát ez az én mindennapi
mulatságom.
– Hát úgy magasabb érzelmi fokon álló lényeknek nem szokta ön a műveit
felolvasni?
– Ugyan hol venném őket?
– Hát például nekem. – Hanem elébb igya meg ezt a csésze theát. Czukrot,
rumot saját tetszése szerint tegyen bele.
– Ha kegyed saját kezével tesz bele «egy» darabot, attól az nekem
egészen édes lesz. Rhum pedig fölösleges a theához, mert ha én egyszer
felolvasok valamit, attól egyszerre ittas leszek, de olyan ittas, mint
más ember, ha reggelig korhelykedett.
– Hát tán hozott is magával valami felolvasni valót.
– A miről még eddig csak az ég verebei tudnak.
– Az nagy megtisztelés lesz rám nézve.
– Higye el, hogy azt senkinek kegyeden kívül meg nem tenném. Ha
százasokkal fenyegetnének, még akkor sem.
Azzal elővont a belső zsebéből egy összehajtogatott papirt, a mi első
tekintetre azt látszott hirdetni, hogy valami adóbevallási iv; hanem
aztán, közelebbről nézve, elárulá, hogy a kitöltött rovatai valami
kötetlen poémát tartalmaznak. Lidi kisasszony leült az ágya szélére, a
Csicsonka fejét az ölébe vonva, nehogy a kis fruska nevetni találjon, a
míg a felolvasás tart.
Makár úr helyreigazítá a manchettjeit és olvasott.

A BOGÁNCS ÉS A FÁJVIRÁG.
(Mese.)
Van egy nagy főváros túl a Morva vizén és annak van egy pompás
sírkertje, a melybe csak a nevezetes embereket temetik, a kik vagy elég
gazdagok arra, hogy maguknak márvány siremlékeket emeltessenek, vagy
olyan híresek, hogy az utókortól követelhetik, hogy az ő szobraikat
kőből kifaragtassa.
Azok a híres megholt emberek ott is együtt tartanak, egyik sorban
feküsznek a híres hadvezérek, a kik sok ütközetet megnyertek, vagy
elvesztettek, a mi egyre megy; a másik csoportban a nagy gyárosok, a kik
milliomokat szereztek; megint odább a közkedveltségű zeneművészek, a kik
egymással szembenézve, márvány kezeikben érczhegedűt tartanak, s úgy
várják a nagy karmester intését, hogy mikor kezdjék rá a tulvilági
hármas symphoniát. Egy sor pedig a költők számára van felhagyva, a kik
békében feküsznek egymás mellett: gond van rá, hogy valami kritikust oda
ne temessenek közéjük, a ki őket háborgathatná.
Egyszer láttam, mikor két híres költőt temettek el ebbe a hosszú sorba.
A dísz-sírhelyet, meg a dísz-emlékkövet a város ajándékozta a maga
költőinek, a kiket holtuk után meg szokott becsülni, hanem már az, hogy
a sírjaikra virágokat is ültessenek, nem a városi tanács gondja.
Így történt az, hogy az egyik költőnek a sírja virág nélkül maradt; azon
módon, a hogy felhantolták. Nem maradt senkije a földön, a ki szerette
volna. Ez afféle meséket irt, a miken a gyermekek mulatni szoktak, s a
miken a szegény emberek nagyokat nevetnek, a miket az öreg anyókák
szentül elhisznek, azt gondolják, igaz történet, az okos emberek pedig
azt mondják rájuk, hogy mesebeszéd, bolondság!
Hanem azért a gyerekeknek meg a szegény embereknek csak ő vala a
kedvenczük. Azért is maradt a sírja virágtalanul, mert a gyerekeknek nem
szabad hazulról elcsatangolni, a szegény embereknek meg más dolguk van,
mint hogy ők virágokat ápoljanak a temetőben.
Annál pompásabb virágágy termett a szomszéd sír tetején, a hol a másik
költő volt eltemetve. Ezt nagyon szerették, mert a szép asszonyokat
magasztalta, s a szép asszonyokkal együtt a czethalat, meg a
selyembogarat, mivelhogy a karcsuságukat a halcsont, a szépségüket pedig
a selyem teszi tökéletessé. Azért is, a ki csak szép asszonynak akarta
magát tartatni a nagy városban, az mind kiment a költő temetésére s
veresre sírta a szemeit.
Hét szép delnő pedig fogadást tett, hogy kedvencz költőjüknek a sírját
teleültetik nefelejtssel, fájvirággal és boglárkával, s naponkint, a
hogy a sor rájuk kerül, egy közülök kimegy a temetőbe, a közerővel
ültetett virágokat megöntözni: ezt nem bizzák a kertészlegényre.
Meg is tartották a fogadásukat tavasztól nyárig, pontosan és
lelkiismeretesen. A sok fájvirág felnőtt, olyan volt, mint egy ágasbogas
gyertyatartó, szép átlátszó üvegforma száraival, mindenféle színben
lángoló virágkelyheivel s ugyancsak hirdette a költő dicsőségét, a kit
az általa felmagasztalt szép asszonyok még holta után is szeretnek.
Ezalatt a másik sírnak a közepéből pedig kinőtt egy magányos bógáncs.
Nem ültette ezt oda senki. Ez úgy szokott felnőni a puszták közepén; ez
a feledékenység virága. Nem öntözte, nem ápolta senki, mégis kihajtotta
csipkés leveleit, előtolta nagy bozontos gombalakú virágát, a mi tüskés
pikkelyek közül piros bojtot fejleszt széjjel. Gyönyörű virág ez! Ha
olyan paraszt szokása nem volna, hogy csak az útszélen, meg az avaron
szeret tanyázni, rég a díszkertekben nevelnék üveg alatt.
A fájvirágok a szomszéd síron csúfolódva integettek a tüskés
szomszédhoz.
– Ej ha! De kitett magáért a pórköltő sírja! Milyen szép burjánt nevelt
fel a tiszteletére. Egészen ő hozzá méltó. Hogy tűri meg a kertész ezt a
dudvát a mi közelünkben! Tán egy szamárra vár, a ki lelegelje.
– Ne csúfolódjatok velem, üvegszárú szép virágok! felelt nekik a
bógáncs. Engem nem ültetett ide ember keze, engem nem öntöz más, mint az
ég harmatja. De én őrzöm az én jó barátomnak a porait magam jószántából,
a kivel értettük egymást. Ő az én dalnokom, én az ő virága. Mély föld
alól törtem elő, s lemegy a gyökerem egész az alvó poráig, még a vihar
se téphet ki innen!
Egyszer aztán, mikor nagyon meleg napok jöttek, azt mondá a hét öntöző
hölgy közül az egyik:
– Ejh, én bizony sajnálom ma befogatni a lovaimat, kifárasztani a
temetőig. Hisz ha egy nap nem kapnak is vizet a virágok, másnap majd
annál jobban esik nekik, ott van a barátném, a numero kettő, az majd
holnap megöntözi.
A numero kettős szép hölgy pedig azt gondolá magában:
– Ejh, ha én ebben a nagy melegben kimegyek a temetőbe, olyan fejfájást
kapok, hogy egész éjjel nem alszom tőle. Hisz holnap majd úgy is
megöntözi a numero három.
A numero hármas szép delnő pedig azt mondá magában:
– Ejh, de kár volna ma öntözni, mikor az ujságban az áll, hogy az időjós
nagy esőzést jövendölt. Hisz ott van még a másik hat barátném, meg a
mennyei felhők. Ha nem csurran, cseppen.
A fájvirágokat aztán nem öntözték meg sem a szép hölgyek, sem az égi
felhők, azok lelankadtak, elhervadtak, a sír szélére hajtották le
kókkadt virágkoronáikat; nefelejtsnek, boglárkának még a gyökere is
kiszáradt. A magányos bogáncs pedig embermagasra nőtt a rekkenő
aszályban, daczolva égető nappal és forró szelekkel; szétmeredő ágain
virított a koldusok rózsája teljes pompájában, a mikor én láttam. Tőle
hallottam ezt az egész történetet.
Lidi kisasszony nagy figyelemmel hallgatá a mesét, de még a Csicsonka is
mozdulatlan tudott maradni erre az időre.
A felolvasás alatt egészen átalakult a vézna emberke. Elfeledteté a
hunyorgó félszemét, a savószinű bajuszát, az esetlen alakját.
– De hisz ez igen szép volt! Mondá Lidi kisasszony.
– Van ilyen több is, mondá Makár, öntudatos arczragyogással.
– Miért nem adja ön ki?
– Kiadni? Hol?
– Valami hírlapban.
– Az Isten engem attól őrizzen meg! Hiszen ha «én» valamiféle poétai
terményt napfényre hoznék, úgy elvernének, mint a kétfenekű dobot. A
kritikusok azt mondanák: «hogy mer meséket irni egy diurnista?» – a
hivatalnokok meg azt mondanák: «hogy mer egy diurnista meséket irni?» s
innen is kidobnának, meg amonnan is.
– Hát csak úgy czél nélkül irogat ön?
– Oh nem, drága szép kisasszony. Elmondom igazán. De nagyon kérem, hogy
el ne mondja senkinek, mert ha kipattan a dolog, holt ember lesz
belőlem. Hát – a hivatalfőnököm ugyanabban a házban lakik, a hol én, ő
az első emeleten: én pedig a padlás-szobában. Annak van egy szép leánya.
– Ahá! Értem.
– Annak szoktam én ezeket az én meséimet elmondani, a mikor a kertbe
lejön – a dajkájával.
– A dajkájával? Hát hány esztendős a kisasszony?
– Úgy három és négy év között lehet. Hát az engem nagyon szeret. Ha
meglát, már messziről kiált elém: «mondjon szép mesét, Makár bácsi!» Hát
majd ha én nekem egyszer annyira felviszi Isten a dolgomat, hogy a
ranglajtorján felkapaszkodom a titkári állásig, akkor kiadhatom
egyszerre a két kötetre szaporodott költői elbeszéléseimet. Akkor már
nem csúfolnak ki érte. Akkorra a kis leányból is nagy leány lesz. Hát
aztán lehet még belőle valami. – Tizenöt esztendő mulva.
Ilyen emberek is vannak még a világon!


XXIV. FEJEZET. «NECESSITAS» MESTER S EGYÉB TITKOK, A MIKET NEM SZABAD
TOVÁBB ADNI.
A felolvasás idejét azonban nem töltötték a leányok hivalkodással. A
holnapi nevezetes nap sok tennivalóval látta el őket. A Gagyuláné
virágos merino ruháját át kellett alakítani az «arany menyasszony»
termetéhez. Azt a Csicsonka szétfejtette, a Lidi ujraszabta, s aztán a
darabokat ismét a Csicsonkának kellett összevarrni. A Lidi ezalatt
maradék selymekből a főkötőt illesztette össze.
A Csicsonka kezében nagyon lassan ment az öltögetés. («Nem szokta
czigány a szántást!»)
– Ha nekem is adna Lidi kisasszony tűt, czérnát, meg gyűszűt, hát talán
én is tudnék segíteni a varrásban. Ajánlkozék Makár úr.
Lidi kisasszony nevetett rajta. Már csak a tréfa kedvéért is megtette,
hogy előadta Makár úrnak a kivánt varróeszközöket.
De hát nem lett azon mit nevetni. Makár úr olyan szabályszerüen tudta a
tüzögetést, öltögetést, agyonvarrást, sebes-öltést, mint a legeminensebb
szabólegény.
Lidi kisasszony nem titkolhatta el e fölötti csodálkozását.
– Hát már ezt ki tanította önnek?
– Hja! Derék majszterem van nekem! – Az több legénynyel dolgozik, mint a
Nagy-Kristófbeli nagy szabó. Majszter «Necessitas» nak hívják.
– Sohse hallottam a nevét! Hol van a műhelye?
– Ohó! Ezer műhelye van! Minden utczában van. Csakhogy persze nincs
czégére kiakasztva, mert nincs engedélye a várostól.
– Akkor az nagyon gazdag lehet.
– Nem gazdag az, mert ingyen dolgoztat.
– Hogy én azt nem ismerem.
– Dehogy nem ismeri a kisasszony! Hát mikor egyszer-egyszer kezdem már
magam is észrevenni, hogy a posztó kabátom nagyon kopott már, a
kollegáim nagyon csúfolnak miatta, akkor tanácsot tartok Necessitas
mesterrel. Azt mondja: «édes Szüköl Makár! Te tanultad a kétszer kettőt,
tudod, hogy kilenczet a semmiből nem lehet kivenni: kölcsönkérni pedig
veszedelmes dolog. Tudod mit. Ennek a te egyetlen salonkabátodnak csak a
külseje van megkopva, a belseje vadonnat új, ha megfordítanák, egészen
új kabát lenne belőle. Csakhogy az ilyen műtétért megint a szabó fog
igénybe venni feltalálhatatlan számú forintokat. Vedd a tollkésedet,
fejtsd szét a kabátot, aztán végy tűt, czérnát és varrd össze szépen
magad. Szüköl Makár megfogadja májszter Necessitas bölcs tanácsát, s így
teremt magának az ócska kabátból új kabátot, egy forint ára új bélés
hozzáadásával.
– Már most tudom, hogy ki az a «májszter Necessitas»? mondá Lidi
kisasszony, a min aztán mind a ketten nevettek.
És valóban nagyon jó segítség volt Lidi kisasszonyra nézve látogatójának
közreműködése. – Ejh! ha az divatba találna jönni, hogy a thea estélyre
meghivott gavalléroknak tűt, czérnát, varrni valót adnának a kezükbe a
bájos delnők, hogy ne unják magukat!
A kakukkos óra azonban már háromnegyedet huhukolt tíz felé, Lidi
kisasszony gyöngéden figyelmezteté a vendégét.
– Nem aggasztja önt a kapuzárás közeledése.
Tudta jól, hogy annak a kapunyitásért járó összeg sem áll a «dies
nefastus»-on rendelkezésére.
– Oh az engem nem aggaszt. Én a kapunyitásért nem fizetek.
– Ingyen teszi meg a házmerter?
– Ingyen nem. De viszonosság alapján.
– Miféle viszonosság lehet az?
– Hát a házmesternek van egy nyomorék fia, a ki nem járhat iskolába, én
azt tanítom irni, olvasni. Ezért aztán kapok viszonszolgálat fejében
szabad mosást, takarítást és kapunyitást. («Do, ut des, facio, ut
facias». «Adok, hogy adj, teszek, hogy tégy».)
Lidi kisasszony egészen helyeselte ezt a jogelvet. Ez képezi a
szegényeknek a gazdagságát, «teszek, hogy tégy».
– Hanem bátor vagyok tiszteletteljesen figyelmeztetni a kisasszonyokat,
hogy ezek felől az én mellékes működéseim felől ne méltóztassanak
senkinek beszélni, mert ha ezek kitudódnak, én a «hivatalos tekintélyt
lealacsonyító üzelmek» gyakorlásáért akkora hivatalos orrot kapok, hogy
pályázhatok az állatkerti elefánttal.
S azzal vigan folyt tovább a munka.
A mai est az egész «zöld paradicsomban» igen hosszúra nyúlt. Mindenkinek
adott valami foglalatosságot a holnapi nevezetes ünnepség, a Kaporék
lakodalma. A Gagyuláné sütötte a pereczet. A Ritka Panna kukoriczát
pattogatott. Zsuzsa asszony az Adám tisztáját vasalta. (Az öregnek korán
le kellett feküdni, mert a kabátját elvitték a szomszéd szabóhoz, hogy
új gallért varrjon rá, a csizmáját pedig a csizmadia komához, a ki
azokra új talpat fog öntetni. Reggelre minden meglesz.
Éjfél felé a Zsigáék is hazakerültek, azok aztán odalenn a pinczében
elpróbálták az új népszerű nótát: «Hallod-e te, kőrösi kis lány, kőrösi
kis lány! kőrösi kis lány!»
A mint ezt a nótát meghallotta a Ritka Panna, mindjárt utána kezdte
dalolni, az elragadt a Gagyulánéra, az ilyen fülbemászó nótáknak ördöge
van, még Zsuzsa néne is el hagyta magát általa csábítani, a mi aztán a
Csicsonkának teljes jogot adott, hogy ő is hozzá kezdjen a danoláshoz,
maga után rántva Makár urat, ki szörnyű hamis hangon, de becsületes
jóakarattal kisérte a dallost, míg elvégre maga a Lidi kisasszony is
belevegyült, szelid pianó zengésű hangjával, s úgy énekelte az egész
zöld paradicsom, hogy «Jaj, jaj, jaj! Jaj az átkozott! Úgy szeretett,
majd megevett, mégis elhagyott!»
Fogadni lehet rá, hogy a távollevő Frányó és két tuczat kebelbarátja
szintén ugyanezt a nótát harsogtatták végig az utczán, míg egy jóltevő
konstábler valamennyit be nem kisérte az áldott dutyiba, a hol olyan jól
lehet aludni – és ingyen.


XXV. FEJEZET. NAGYSZERŰ ELŐKÉSZÜLETEK.
Elérkezett a nagy nap reggele. A mosókonyha egészen át lett alakítva.
Teknőt, vaskatlant, szapulót felhordtak a padlásra, a Kaporék asztalához
hozzátoldották a Gagyuláné asztalát, s leterítették szép veres
abroszszal.
Annyi mindenféle lett már összehordva, hogy a két asszony, a Gagyuláné
meg a Panna alig győzte elhelyezni.
A Zsuzsi ez alatt a Lidi kisasszony kamrájában volt, azt ott