A gazdag szegények: Regény - 13

mintha ő nyerte volna meg a nagy ternót. Nehány nap mulva a budapesti
hegedűgyárosnál tudakozódott egy idegen úr a hegedű történetéről. Mind a
budapesti, mind a bécsi kereskedők értesítve voltak a rendőrség által.
Az bizonyította, hogy a hirlapi tudósítás való. – A következő napon a
bécsi kereskedőhöz állít be egy elegans orosz prémes bundába öltözött
finom uraság. Átutazó hegedűművész s azt mondja, hogy ő szeretné
megvenni azt a kiállított Stradiváriót.
– Az nem Stradivário, mert az Dnifloplugár, még becsesebb műemlék…
Az idegen igért érte nyolczezer rubelt. A kereskedő kineveté vele.
– «Uram, ez egyike annak a nyolcz hegedűnek, a mit Paganini maga után
hagyott. Ez az egy Lipinszky kezén keresztűl jutott Magyarországba,
Lavottához, annak a halála után eltünt, hasztalan keresték, míg most egy
tolvaj tudtán kívül jó üzletet csinált vele – magának is, de nekem is.
Ez az a hirhedett hegedű, a melynek a «G» húrján Paganini azt a
csodálatos «Les clochettes» variatióit játszotta. Egy garassal nem alább
a kiirt árnál.
Az utazó virtuóz és a hegedűgyáros nem tudtak megegyezni, s szét váltak.
Mi erről is tudósítva lettünk a rendőrségnél.
Ettől fogva én mindennap ott voltam kora reggeltől késő estig a
Przepiorka házánál a boltra nyiló szobában.
A harmadik napon jön a hentesboltba egy félmankón tipegő köhögős, kopott
ember s azt mondja, hogy a gazdával akar beszélni.
– Mit adjak? kérdi a hentes.
A lázár azon kezdi, hogy ő az a szerencsétlen beteg muzsikus, a kinek a
fia az országos zeneiskolában tanult. Ő arra egy apjáról ereklyében
maradt hegedűt bízott. Most olvassa a hirlapokban, hogy az elvetemedett
rossz gyerek azt a drága hegedűt eladta a hentesnek, ez meg tovább adta
egy bécsi kereskedőnek. Ez tisztán orgazdaság! Ő nem akar biróhoz menni,
hercze-hurczát csinálni (közbe nagyokat köhögött). Hanem azt követeli,
hogy a hentesmester, legalább azt az összeget, a mit a bécsi
kereskedőtől kapott, az ő drága hegedűjeért, a vételáron fölül vele
megoszsza. Ellenkező esetben pert indít s visszaköveteli a beleegyezése
nélkül eladott hegedűt.
Ez volt az én emberem!
A Przepiorka jeladására én rögtön kiléptem a mellékszobából, s a mankós
embert felszólítottam a törvény nevében, hogy kövessen a kapitányi
hivatalhoz.
Erre az egyszerre eldobta a mankóját, s kisült, hogy nemcsak nem
nyomorék, köhögős beteg, hanem egy valóságos akrobata.
No de hát, ha ő akrobata, én meg bucanier voltam. Utoljára a nagy
tusakodásban mégis csak én gyűrtem le őt a földre, s a hentes segélyével
megkötöztem.
Ekkor derült aztán ki, hogy a kelepczébe ejtett csaló egyike a
legveszedelmesebb internationalista félkézkalmároknak, a ki számtalan
furfangos csalást követett el Európa minden fővárosában. – Ennek
kézrekerítéséért nyertem ezt az érdemkeresztet.
– Ez igazán nagyon eszes furfang volt, mondá Lidi kisasszony. S remélem,
hogy ez önnek megérdemlett előléptetésére fog szolgálni.
– Én azonban ezt nem veszem igénybe, mondá János. Szándékom a
hivatásomat elhagyni s a polgári életpályára térni. Az elevátornál
ajánlanak egy felügyelői állást a számomra, a mi hajlamaimnak sokkal
inkább megfelel.
– Szerencsét fogok önnek hozzá kivánni.
– Bocsánatot kérek, hogy alkalmatlankodtam a kisasszonynak.
– Nagyon örültem rajta. És igen csodálkozom, hogy miután ez a nevezetes
eset olyan régen történt, hamarább nem közölte azt velem.
– Nem tehettem, mert a legutóbbi napokig a «Veres kereszt»-ben voltam.
– Mit csinált ön ott?
– A kórházban feküdtem. Azzal a gonosztevővel való tusakodás közben
kilencz késdöfést kaptam, a mik közül nehány életveszélyes lehetett.
Csak a napokban épültem fel egészen.
Lidi kisasszony e szavaknál egészen elfeledkezett magáról, s megragadva
a rendőr kezét mind a két kezével, érzéstől áthatott hangon rebegé:
– Az Istenért! Vigyázzon ön magára.
A mire a konstábler János, magát mélyen meghajtva azt mondá:
– Lidi kisasszony! Erre a kézszorításra sokkal büszkébb vagyok, mint a
mellemen függő érdemkeresztre.
Azzal magát ajánlotta és elment.


XXIX. FEJEZET. AZ, A KIT A NŐK BÁLVÁNYOZNAK.
A háta mögött «Szép Diegó»-nak hivták; de ha meghallotta, sem haragudott
meg érte.
Ős eredeti magyar typus volt. Mikor a huszáregyenruháját felvette,
(tartalékos főhadnagy volt) akkor mintaképe volt egy daliának, ha pedig
darutollas kalappal a fején, lobogós ingujjban, félvállára vetett
dolmánynyal vágtatott végig a gyepen, a legderekabb csikós vált volna
belőle. Frakkban meg épen ellenállhatatlan jelenség volt: senki sem
mondta volna, hogy nem franczia.
Arról az Y. Y. grófról beszélünk, a ki X. X. grófnőt elvette.
És ezt is teljes joggal számíthatjuk a gazdag szegények közé.
Hogy szegény volt, az köztudomású adat. Öröklött birtokát már húsz éves
korára az utolsó kapukulcsig mind elverte. Költséges utazásokat tett a
világ minden részében, s úgy költött, mint egy herczeg. Mikor az utolsó
ezrest is felváltotta, akkor hazajött.
És itthon lett belőle csillaga a magas régióknak.
A kinek semmije sincs, az «szegény», a ki sokat tud költeni, az
«gazdag». A kettő együtt «contradictio in adjecto». És ő tudta ezt a
paradoxont személyesíteni.
Senkinek olyan elegáns garçon lakása nem volt a fővárosban, mint neki:
hangulathiven díszítve külföldről elhozott iparremekművekkel s a
legritkább vadász troféumokkal. Egy nevezetesebb lóversenyről sem maradt
el s saját paripái több ízben fényes versenydijakat nyertek. A turfon
«Capitain Green» volt a felvett neve.
Azt mondták, hogy igen nagy összegeket nyert a versenyeken fogadásokban,
a miknek merészsége gyakran meglepő volt. Sohasem a favoritokra
fogadott, hanem olyan paripákra, mikből senki sem nézte ki a leendő
nyertest. És legtöbbször sikerült neki.
Aztán kártyán is mesés szerencséje volt.
Hiresek voltak a párbajai, a melyekben megsebesítette ellenfelét; kitünő
pisztolyozó volt, míg ő maga sohasem kapott sebet.
Hát még a nőknél? Ő rajta ugyan nem teljesült a példabeszéd, hogy
«szerencsés a játékban, szerencsétlen a szerelemben». A kit csak
ostromolt, azt meg is hódította. Otthon volt minden kastélyában és
palotájában az országnak és a fővárosnak. Ezzel ne legyen az mondva,
mintha a kunyhókat és lebujokat kikerülte volna. Azokkal is elismerteté
ellenállhatlanságát. Vándor chansonette énekesnő nem utazott át
bűntetlenül a magyarok metropolisán.
Végre őt is utolérte a nemesis. Beleakadt a szerelem hálójába.
A Felvidék egyik legszebb leányába lett szerelmes, a kinek a kedvéért el
tudta hagyni a kártyaklubbot, sőt még a lóversenyeket is: egy egész
nyarat ott töltött a Kárpátok között, a hol az X. X. grófi család
őskastélya állt, s mindennap lehetett őt látni, a midőn a két grófnő:
anya és leánya, kikocsiztak, paripáján a hintó mellett ügetni.
Őszre bekövetkezett a komoly nyilatkozás pillanatja.
Egy holdvilágos estén, a hattyús tó partján sétálva, ezt mondá szép
Diegó a grófkisasszonynak:
– Milyen kár, hogy nincs itt ezen a tóparton két pálmafa.
Erre a szóra a nyomukban járó társalkodónő jónak látta hátramaradni,
olyan ürügy alatt, mintha fénybogarakat szedne a fűből.
Ez nyilatkozat volt.
A mai búcsú-ebéden ugyanis utazási élményeiből a következő adomát
mesélte el Y. Y. gróf az asztaltársaságnak.
«Tananarivában abból áll a házassági szertartás, hogy a házasulandó ifju
és leány felmászik két egymás közelében álló pálmafára. Akkor aztán mind
a kettőnek rokonai pálmaháncsból sodrott köteleket hurkolnak a két
sudárfa derekára, s elkezdik azokat egymáshoz közel húzni. Ha annyira
tudják húzni, hogy a két pálmafa koronája egymáshoz ér, akkor kész a
szent házasság, ha elszakad a kötél, akkor nem lesz belőle semmi.»
Ennek a megtudása után kétségtelen a jelentése az ifju hős által tett
nyilatkozatnak.
– A két pálmafa itt van, mondá a grófleány, de elég erős-e a
pálmaháncs-kötél?
– Olyan nehéz az egyik pálmát meghajtani?
– Talán nehéz, talán könnyű. Minden a másik pálmán áll. Én három
igéretet kérek öntől, hogy nem fog szerencsejátékot játszani; hogy nem
vív párbajt és hogy nem csal meg.
Az ifju hős térdre bocsátkozék s a csillagokra esküdött, hogy meg fogja
tartani mind a három kivánatot.
És aztán, hogy bekövetkezett az ősz, akkor is gyakran felrándult az ifju
hős a Kárpátok közé, elmulasztotta az őszi lóversenyek napjait, az
erdélyi medvevadászatokat, a versenyparipáiért bánatpénzt fizetett. Nem
beszélt többet a kalandjairól, hanem a magas politikával foglalkozott.
Határozott pártállást foglalt el, s megigérte, hogy a párt jelöltjének
érdekében mind szóbeli, mind pénzbeli áldozatokra kész leend. Egyszóval
egész komoly férfiuvá lett. A gazdálkodás iránt is fölöttébb
érdeklődött. A komlótermelést kivánta a Felvidéken meghonosítani, s nagy
tanulmányokat tett a gazdasági szeszfőzés terén, melytől e vidék
felvirágoztatását reméli. Arra pedig nem volt rávehető, hogy kártyát
vegyen a kezébe.
Egy téli reggelen aztán, mikor ismét egy hosszabb tartamú látogatás után
búcsút vett a fiatal gróf, a kit mindenki a grófkisasszony jegyesének
tartott: a Miskolcznál keresztező vonat a következő tartalmú levelet
hozta a grófkisasszony számára:
«Mélyen tisztelt grófnő!»
«Én nem vagyok a kegyed fennkölt hajlamaira érdemes. Kegyed egy szent,
én pedig egy elkárhozott. Én a kegyed anyját veszem nőül. Vesse ki a
semmibe az emlékezetemet.»
Az is oda volt még írva «Az ég önnel.» Hanem ezt keresztül húzta. Eszébe
jutott, hogy ott az ő váltóit nem honorálják.
Ez a levél tette a szép grófkisasszonyt földönfutóvá.


XXX. FEJEZET. AZ ANYA ÉS VETÉLYTÁRSNŐ.
A milyen szép volt az álom, olyan rettenetes volt a fölébredés.
A grófleány egy mérhetlen örvényt látott maga előtt megnyilni, tele
alakváltoztató szörnyképekkel.
Minő társadalom ez? A hol még a szerelméért, még az üdvösségéért sem
lehet egy férfinak megtenni azt, hogy az elhatározásának helyt álljon.
Itt csak az önzés az istenség, s a szenvedély a teremtő erő.
A ki egyszer «úr»-nak született, annak a szivéből ki van véve az az erő,
hogy saját magának «ura» lehessen. Az rabja a hajlamainak, az játéka a
pillanatnak.
Elhagyja őt, a kit imádott, és az anyját veszi nőül.
Talán nem is azért, mert azáltal egyszerre dúsgazdaggá lesz, hanem
inkább, mert az nem követel tőle lemondást.
A leány elhatározta, hogy kitépi magát ebből a társadalomból. Kitépi
úgy, hogy még csak egy visszaemlékező vágyat sem visz magával belőle;
nem egy elszakadt ideget, mely mint az amputált kéznek az idege, még
azután is érzi a fájást, a mikor már az elveszett tag hiányzik.
Nem szólt senkinek, nem mutatott az arczán semmi változást.
Titokban, azon ürügy alatt, hogy pártfogolt szegények számára vásárol,
szedte össze a házalóktól a kopottas öltönyöket s azokat el tudta
rejteni jól.
Tél volt; a tó befagyva, a hattyúkat bevitték az ólba; a tóparton levő
hattyúsház üres volt, oda rejtett el mindent.
Egy szeles, havas napon azután leosont a kastélyból a tóhoz, magával
vitte a korcsolyáit. Talán látta is valami cseléd, mikor kiment.
A tóhoz érve, besurrant a hattyuházba, ott öltözött át a kopottas
ruhákba, s aztán átkorcsolyázott a tónak a tulsó partjára, a hol széles
nádas volt. Ezen keresztül eljutott az országútig, s az a vasúti
állomásnál végződött. Lábnyomait befútta hóval a szél.
A grófnő az utóbbi napokban kerülte a találkozást a leányával. Elég nagy
oka lehetett rá. Csak este felé, mikor a cselédek észrevették, hogy a
grófkisasszony nincs a kastélyban, kezdték keresni, hogy hova lehetett.
A kik látták őt korcsolyáival a tó felé menni, ott kutatták, de nem
találták semmi nyomát. Csak a midőn fáklyafénynél kerestek össze minden
zeget-zugot, jöttek arra a gondolatra, hogy a hattyúházba is
betekintsenek. Ott azután megtalálták a levetett öltönyeit. A ruhája
zsebébe volt egy levél az anyjához czimezve.
A levél tartalma ez volt.
«Grófnő!»
«Ön tudja jól, hogy én miért hagyom el e házat. Ne kerestessen. Nem
fogok visszajönni. Öngyilkos nem leszek. Annál rosszabbat is tehetek.
Beledobom magamat a társadalom iszapjába. Olyan fertőben fogom magamat
megkeverni, hogy senkinek ne legyen kedve rám ismerni valaha. Nem fognak
rám találni másutt, mint a bűnök kloakáiban. Irtózni fognak tőlem. Isten
bocsásson meg önnek, a hogy én megbocsátok s legyen boldog.»
«No name.»

A grófnő képesnek hitte a leányát arra, hogy fenyegetését beváltsa. Ő
maga is csupa szenvedély volt. Hátha a leány is örökölte a vér
hajlamait?
Sietett azonnal a vasuti állomáshoz. Ott semmi grófkisasszonyt nem
láttak. Didergő, hótól belepett alakok jöttek a pénztárhoz, a kik a
harmadik osztályú kocsikra váltottak jegyet.
A grófnő táviratoztatott a budapesti rendőrségnek, a közbeeső városok
rendőrközegeit már késő volt értesíteni, a vonat már azóta messze járt.
A végállomáson is csak úgy előzte meg a távirat, hogy a hózivatar
megnehezítette a közlekedést.
Azt a választ kapta vissza, hogy a leírt alak sem az éjjeli, sem a
nappali vonattal nem érkezett meg.
Kapor Ádám váltóőrnek a közbejövetele, meg a konstábler téves
félreismerése utat nyitott a grófleánynak a főváros néptengerében való
eltünésre.
Azontúl pedig hamis nyomra vezette a fürkészőket a grófnőhöz irott
levele.
Arra képesnek hittek egy grófleányt, hogy az a külvárosi sörházakba
álljon be pinczérnőnek, vagy a bűzös dalkávéházak barlangjaiban
mulattassa csúfdalaival a mámoros népet, hanem arra a szörnygondolatra
senki sem tudott vetemedni, hogy hátha ez az égből lehullott csillaga az
előkelő mennyországnak nem esett az iszapba, hanem fennmaradt egy
fonálszálon, azon a czérnaszálon, a mi a szegény munkásnőket tartja
felemelve! hogy a grófleány napszámba dolgozik!
Nem! Ilyen bolondot nem hitt el senki!
Ez a «mal-entendu» nem zavarta meg a folyamatban levő ügyeket. A
grófnőnek gondja volt rá, hogy leányának eltünéséből ne legyen nyilvános
botrány. Az ismerős világban az a hir lett elterjesztve, hogy a
grófleány zárdába vonult, s ennek az okát mindenki kitalálta.
A grófnő pedig a kapott fájdalomra talált ellenmérget a leánya
levelében. Most már neki volt oka azt elitélni, s ebben az itéletben
megtalálni a saját felmentését.
Az már az emberi természetben fekszik, hogy ha valakit nagyon
megbántunk, okot találunk rá, hogy azt gyűlöljük is.
Régi mese, de mindig megujul az a rege a bűvös tükörről, mely azt mondta
a belenéző szép mamának: «Szép vagy, szép vagy, szép királyné; de mégis
szebb a leányod!» A mi elég ok volt rá, hogy a leány meghaljon.
A fényes menyegző zavartalanul ment végbe. Következett utána a
nászutazás.
Az is elmeháborodott volt, a ki kitalálta, hogy egy férfi és egy nő,
mikor már elérték, a mi után vágytak, hogy egymáséi lehettek, akkor azt
az egy darabban kapott nagy kincset felváltsák apró pénzre, s a helyett,
hogy az isteni örömök óráit egyedül töltenék el, odadobják magukat a
zónatarifás szunyograj közé; kiabáltassák fülükbe húsz perczenkint az
állomások neveit, élvezzék a füttysikoltás, csengetyűszó interpunctióit,
vaczogtassák a fogaikat fűtetlen olasz fogadókban; profanálják első
ömledezéseiket idegen szobaszomszédok csúfondáros észrevételeinek.
No de hát ez az észrevétel csak az ordináré embereknek szól. Gazdagok
nászutazása raffinált élvezetekkel jár.
Külön coupée: sleeping car: helybeszolgált lakomák, s a hol nagy város
jön, vagy valami nevezetes táj, ott kiszállás, kényelmes elhelyezkedés,
kiaknázása a látni és hallani való élvezeteknek. Monte Carlóban egy kis
szerencsepróba, Rómában pápai áldás, Nápolyban Vezúv-látogatás, virágzó
narancsligetek, sorrentói idyll. És a többi.
A többi?
Hát azt meg kell engedni, hogy a grófnő harmincznyolcz éve mellett még
mindig feltünő szépség, a ki a figyelmet képes lekötni: még a saját
férjeét is. Karcsú, inkább vállban, mint csipőben széles termete még
fiatalabbnak mutatja. Arcza azok közé tartozik, a mik az évekkel nem
változnak, halvány olajbarna szinnel, erős sugár szemöldei hódító
kifejezést adnak nagy, mély tüzű szemének; vékony, classikus metszésű
orra, a lüktető czimpákkal, felvetett piros ajkai mind heves
temperamentumot árulnak el. A hangjában is van valami, a mi megigéz,
mély hang, melyet csak érczes csendülése különböztet meg a férfiétól. És
aztán azok a kicsiny kezek és lábak!
Igazán nem lehet csodálni, ha ő maradt a szépségversenyben a győztes.
Ugyan ki adná az arany almát Minervának?
A mézes hetek valóban azok lehettek.
Vissza is vonjuk, a mit fentebb mondtunk a nászutazások feltalálójáról.
Ez csak a parasztoknak szólt.
De sőt nagyon czélszerű az a nászutazás, mert azalatt a férj nem járhat
a klubba, kaszinóba, lóversenytérre: nem szökhetik el semerre; meg van
fogva.
Vége is van aztán annak a boldogságnak, a mint haza került az új
házaspár Bécsbe. Ott szándékoztak a tavaszt tölteni.
Itt aztán az ifjú gróf folytatta a régi életmódját.
A grófnő tanulmányozta a férjét. Azt tapasztalta, hogy az némelykor csak
úgy szórja a pénzt, lakomákat rendez, új fogatot vásárol: máskor meg a
legsundább uzsorások kérdezősködnek utána, hogy fölkelt-e már, s
benyitnak hozzá kopogtatás nélkül.
Egyszer reggelizésnél megkisérlé a grófnő a fájós fogára tapintani a
férjének.
– Kedves Oszkár. Egyre kérem én önt, ha meg nem neheztel érte. Ne üljön
ön le kártyázni mindenféle emberekkel.
– «Mindenféle» emberekkel? Például?
– A kiknek a jelleme felől nincs egészen tisztában.
– Hát mi közöm én nekem azoknak a jelleméhez, a kikkel kártyázom?
– Azt önnek jobban kellene tudni, én csak sejtem. Lehetnek emberek, a
kik a játékot professzióból űzik, s nem igen ügyelnek a korrekt
becsületesség szabályaira.
A férj nagyot nevetett erre a szóra, a közben gyöngéden megveregetve a
neje kacsóját.
– Hát a kártya-asztalnál tanuljuk a korrekt becsületességet?
– Én azt hiszem, hogy oda is magunkkal visszük.
– Kedvesem: a ki kártyázni leül, az mind rabló, zsebmetsző. Ott minden
szabad, csak észre ne vegyék.
– Akkor ön nagyon rosszul teszi, hogy nagy pénzben játszik.
– Hát kis kutyákat fésüljek krajczáros tarokkban?
– Ön a napokban nagy pénzzavarban volt. Egy pár filiszteusát az
előszobában fogtam el, mikor önhöz be akartak törni, s kiváltottam tőlük
önnek a váltóit.
– Azt nagyon rosszul tette ön, mert engem hamis világításba állított
vele. Annak nem szabad kiszivárogni, hogy egy gentlemannek a váltóit
valaki más fizeti ki.
– De mikor már lejártak volt?
– Én tudtam volna, hogy mit csináljak velük.
– Drága uzsorát fizetett volna értük? Ez kártyaadósság volt?
– No hát az volt. Valami vidéki kukkó, a ki most cseppent be először a
klubba, veszedelmes szerencsével játszott ellenemben. Én szándékosan
hagytam szemtelenkedni.
– Miért szándékosan?
Azért, hogy holnapután megint visszajőjjön, elbizakodva a tegnapelőtti
disznó-szerencséjében: akkor aztán majd én vetkőztetem le.
– Ez szivtelenség.
– Hát biz a kártyázó szoba nem felebaráti segélyző intézet. Inkább
temetkezési egylet. Az én guvatom «holt ember.»
Ezen volt elég oka a férjnek nevetni.
– De hátha megint a szegény halott kerül fölül s az temeti el a sirásót.
– Ah – ah! – A férj elővette a dohánytartó szelenczéjét s egy szivarkát
(czigaretta) csavargatott magának. Holnap rajtam lesz a bankadás sora.
Mikor én osztom a kártyát, olyankor én mindig ura vagyok a helyzetnek.
– Lorettói szent szűz! Csak nem ismeri ön a kártyákat a hátlapjaikról?
– Haha! Nevetett a férj, az égő szivarókát szájába dugva. A hátlapjukról
nem.
Azzal odatolta a neje elé a dohányos szelenczéjét.
– Ugy-e milyen szép tabatiére ez?
Aranyból volt. A födele tükörsimára volt csiszolva: s minthogy domboru
volt, a bele néző arczát miniatureban mutatta. Az ilyen tükörben látva,
olyannak tűnik fel az ember, mint valami «nap-lakó».
– Nagyon szép.
– Hát ez a tabatiére rendesen elém van téve, mikor a kártyát osztom.
Ennek a tükörlapjában előre meglátom a kártyát, a mit másnak adok, s a
mi nekem következik. S ez az «onze et demi»-ben nagy előny.
A grófné fölugrott a helyérűl.
– De uram! Hisz ez «tricherie».
– Ah dehogy! Ez csak «avantage», a bankár előnye: épen mint a «refait».
– Nem! nem! Ez nem tisztességes dolog! Ezt senki sem teszi.
– Ah bah! Ez az én találmányom. A mihez nekem épen olyan kizárólagos
szabadalmam van, mint Edisonnak a villanyvilágításhoz, mint Behringnek
az általa felfedezett tengerszoroshoz.
– De nem szeretném, ha e találmány az ön nevét viselné.
– Hát – hitves társak között nincsen titok: én csak meg akartam önt a
felől nyugtatni, hogy a fáraó-asztalnál én vagyok az mindig, a ki
utoljára nevet.
Azzal zsebébe dugta a dohányszelenczéjét; kezet csókolt és
elbalancirozott.
A grófnét nagyon elmélázóvá tette az, a mit a férjétől hallott. Ha ez
nem tréfa?
Két nap mulva ismét a reggelinél találkozának. A gróf még álmos volt,
mert alig szunnyadt egy pár órát. Reggel került haza a klubból.
– Apropos! Mondá a harmadik ásítás után. Azokat a váltókat, a miket ön a
napokban helyettem kifizetett: most visszaváltom. Kérem, sziveskedjék
előkeresni.
S azzal az inexpressibleje zsebébe nyúlva, kihúzott egy csomó összegyürt
százast és ezrest s kezdett belőlük válogatni. A pénzcsomag közül
egy-egy névjegy is hullott ki, a mire a név mellé irónnal valami szám
volt felirva: «Jó 10000 forintig.» Ez is mind pénz.
A grófnő iszonyattal tolta el magától ezt a pénzt.
– Vigye ön előlem! Ilyen úton még nem került pénz az én chatouillomba.
– Dehogy nem! Apai ősei Raubritterek voltak, s anyai nagyapja
Armeeliferant.
A grófnő görcsöket kapott s elkezdett csuklani.
Oszkár vállat vont: «Én megkináltam önt: ha nem tetszik, nem tehetek
róla» s azzal nyugodtan szürcsölte tovább a theáját. Ezuttal Bokk
szivart szítt hozzá…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Azután következtek a tavaszi lóversenyek.
Oszkár egész nap a traininggel volt elfoglalva: nem lehetett vele
egyébről beszélni, mint lovakról és jockeykról.
A Derby-nap nagy izgalommal folyt le; a nagy állami dijért nyolcz paripa
futott: mind korábbi versenyeken győztes kitünőségek s a nyolcz
versenyző közül épen az lett az első, a melyre legkevésbé számítottak a
«My Dream». A favorit, a melynek diadalát biztosnak hitték, hátramaradt
rossz harmadiknak. Óriási volt a sensatio!
A győztes paripa portraitját minden illustrált lap közölte, s nevével a
legujabb hazai pezsgőt keresztelték el (ominosus szó!)
Azt pedig minden hirlap ujdonságai között lehetett olvasni, hogy ezen a
Derby-napon az ismeretes «Captain Green» (tudvalevőleg gróf Y. Y.
Oszkár) kétszázezer forintot nyert fogadásokban.
A grófnőnek el kellett hinnie, hogy ez igaz, mert Oszkár rögtön megvette
a nyertes paripát, súlyos összegen: s a nejének azt mondta, hogy
szeretne Bécsben egy palotát megvenni; csak azért, hogy a versenyparipái
számára ott tarthasson istállót: a minek a tervezetét el is készítteté
egy előkelő épitészszel.
– De édes Oszkár, monda a grófnő egy kedvező pillanatban, a midőn hozzá
juthatott, hogy a férjével beszéljen: – édes Oszkár! Ha ön most
kétszázezer forintot nyert a lóversenyen fogadásokban: nem történhetik-e
meg, hogy egy másik lóversenyen épen annyit fog elveszteni: vagy talán
kétszer annyit?
– Az rajtam nem esik meg.
– Az megeshetik minden emberen. Itt van N. N. gróf, a kinek a
leghiresebb istállója van Magyarországon. Paripái a legkitünőbbek. És
mégis mindenütt megbukik velük.
– Igen, mert csak félig tanulta meg a leczkéjét.
– Hogyan félig?
– Hát úgy, hogy «csak» a saját jockeyit fizeti igen jól. De aki egészen
tudja a leczkéjét, az a saját jockeyit is jól fizeti, de a
versenytársaiét még jobban, mint a saját gazdájuk.
A grófnő elképedt.
– Ne kivánja elhinnem, hogy ön is ezt teszi!
– Hát bolond legyek?
– Hiszen ez supercherie!
– Édesem! nem ért maga ehez. A hol lovakról van szó, ott minden meg van
engedve. Szemesnek áll a világ.
– Jól van! nem moralizálok. Ráhagyom, hogy «lovar» és «lovag» nem
egyértelmű szavak. Megengedem, hogy a hol «ló» a thema, ott a
«mylordnak» ugyanaz a pátense van, a mi a czigány lócsiszárnak. Én csak
a kérdés prózai oldalát érintem. Hátha valaki más az ön versenytársai
közül is él ezzel a privilégiummal: s önnek a jockeyját vesztegeti meg?
Oszkár gróf nagyot nevetett.
– Hát persze hogy megteszi! Hogyne tenné? Legközelebb, mikor a budapesti
gyepen fogok a mostani nyertesemmel futtatni: bizonyos vagyok felőle,
hogy a jól ismert jockeymat tetőtül talpig megkenik. Csak hadd fizessék.
Jól esik szegénynek. Két felesége van. Az egyiktől elvált, de azt is
tartani kell neki. Én úgy teszek mintha semmit se sejtenék: bejegyzem a
tárczámba a fogadásokat. Most már én teszek 2-őt 1 ellen. A futtatás
napján aztán az én öreg lovászom hirtelen gyomorcsikarást fog kapni: nem
ülhet maga a lóra. Nekem pedig tartalékban van egy másik jockeym, a
kiről senkinek sincs sejtelme, s az fog futtatni a My Dreammel. – Hoha!
– Tőlem nem lehet lopni.
A grófnő elhallgatott.
Voltak azonban mások, a kik kevésbé voltak megnyugtathatók. A
jockeyklubban valami kellemetlen rencontre volt Oszkárnak épen a
legközelebbi versenyfuttatás miatt. Valaki nagyon fennhangon példálózott
a nyereségének homályos eredetére.
Hát erre is van trompf. A párbaj. Azzal minden kellemetlen észrevételnek
utját lehet vágni.
Egy reggel azt mondá Oszkár gróf a nejének, hogy ő neki sietve kell
lerándulni Budapestre. Nagy szavazás lesz a főrendiházban. Veszélyben
Izrael!
Hát csak teljesítse hazafiúi kötelességét.
A másnapi lapokban aztán olvasá a grófnő, hogy a budapesti régi
lóversenytéren a délutáni órákban pisztolypárbaj folyt le Y. Y. Oszkár
gróf és Q. X. idegen mágnás között: az utóbbinak a karja lett keresztül
lőve: az elébbi sértetlen maradt. A párbaj oka összeszólalkozás.
Mikor ez a tudósítás a lapokban megjelent, már akkor Oszkár gróf otthon
volt a szobájában. Az éjjeli vonattal tért vissza: s aztán mindjárt
lefeküdt. A grófnő még aludt akkor.
Rögtön átrohant a férje szobájába: az olvasott lappal a kezében. Az alig
engedte magát felébreszteni, olyan jól aludt. Budapesttől Marcheggig
folyvást pezsgőzött a két secundánsával: még most is egészen mámoros
volt. Csak igen nehezen ismert rá a feleségére s elébb sorba próbált
neki mindenféle neveket adni, míg rájött az igazira.
Akkor meg sehogy sem találta bele magát abba a sentimentális hangulatba,
a mibe a neje óhajtotta volna belevezetni.
Nem értette meg, hogy mi nagy öröm van azon, hogy ő neki se keze, se
lába nem hiányzik? Meg hogy mit akar az asszony azzal, hogy most az ő
arczát könnyeivel összeáztatja?
– Ki halt meg?
– Csak hogy te élsz!
– Hát mi sirni való van azon?
– Te párbajt vívtál?
– Nem tudom én: régen volt már!
– Oszkár! Az Istenért! Ha megöltek volna.
– Akkor legalább most aludni hagynának.
– Az égre! Ne szólj így! Én kétségbe vagyok esve. Igérd meg, hogy nem
fogsz többször párbajt vívni.
– No itt van – nesze – a numero kettő!
– Mit beszélsz numero kettőről?
– Kettő meg kettő, kétszer kettő.
– De hát beszélj okosan.
– Az egyik kettő: te, meg a leányod. Ő is azt kivánta tőlem, hogy
először ne kártyázzam, ne fogadjak, másodszor, hogy ne párbajozzak. Még
egy harmadik kivánsága is volt. Azért hagytam ottan. S most már te jösz
ugyanezekkel a követelésekkel. Még megérem, hogy a harmadikra is rájösz.
– Én csak az életed miatt aggódom.
– Sohse félts te engem!
– Nem bánom, verekedjél karddal, de ne pisztolylyal. Egy ostoba golyó: –
és én egy üdvösséget veszítek el.
– Hiszen nem vívok én soha holmi koczapuskással, a ki vaktába lövöldöz s
bivalyfővel belém téveszti a golyót: csak a kiről jól tudom, hogy
kitünően lő pisztolylyal.
– És mégis abba kötsz bele?