A gazdag szegények: Regény - 07

valami turpisságot kideríteni.
– Ta schau her! Ide nézzen, a ki nem vak! A szegény emberek nagyon jól
élnek. Hát ez a pecsétes, arany etikettes palaczk hogyan került ide? Ezt
is a János hozta? kérdezé Ádám apótul.
– Igen is, én hoztam, deponálta János.
– Ne feleljen «ön», mikor nem «önt» kérdezem! Még az ön vallomásának a
jegyzőkönyve nincs lezárva. Elébb arra kell önnek megfelelni, hogyan
mert ön egy ilyen életveszélyes élelmi szert a megsemmisítési rendelet
törvényes következményei elől elodábbítani?
– Hát úgy, hogy nem félek én attól a trikótól! Ettem én már krokogyélust
is!
Ezen nyilatkozat által Szüköl Makár a hivatalos tekintélyét érezte
megcsorbítva.
– Konstábler úr! Paczal János! Fontolja meg jól, hogy mit ejt ki a
száján? Itt minden szó protokollumba kerül. Hogy evett volna ön
krokodilust?
– Fentartom az állításomat. Hát mikor Mexikóban voltam, a dicső Miksa
császár mellett, mint kukta, az történt velünk, hogy majd éhen vesztünk.
Egyszer kinn a táborban nem tudtunk mást puskavégre kapni, mint egy
krokogyélust. De bizony megettük. Egy kicsit békaizű volt; de csakhogy
volt. Hát ha egy százfogú varasgyéktul meg nem ijedtem, egy ilyen
hitvány kis szörnyetegtől, a kit még nagyító üveggel kell keresni, csak
nem szaladok az operencziára. Vallja meg az úr, hogy az úr sem hiszi,
hogy vannak ilyen pirinyó kis szörnyetegek.
– Én valljak magának? Én nem vallok, csak konstatálok. Nohát
konstatálom, hogy én sem hiszem, hogy legyenek, hanem azért muszáj nekik
lenni, mert ki van adva legfelsőbb miniszteri rendeletben. Ez el van
döntve. Másik kérdés az, hogy miként jutott ön ezen nagybecsű alkohol
tartalmú palaczkhoz? Ez sem corruptiós bor?
– Megkövetem; de ez sem az. Hát ehhez meg úgy jutottam, hogy a
főphisikus úr felfedezte, hogy egy borkereskedőnek a palaczkos boraiban
«rókák» vannak: e miatt azokat ki kell önteni a csatornába. Én lettem e
megsemmisítési eljárással megbizva. Hát egyet, kettőt, hármat elhoztam a
palaczkokból. Tetszik tudni: vegyelemzés végett, hogy megtudjam,
vannak-e benne rókák?
– Rókák? Miféle rókák?
– A főphisikus úr németül ejtette ki, de én a mindent megmagyarosító
egylet tagja vagyok.
– Csak nem fuchsin?
– Igenis, úgy mondta.
– Jajh! Végem van! Most meg a fuchsint itatták meg velem! Kétszeresen
meg vagyok mérgezve.
– Ne kiabáljon az úr! Én már egy hét óta mérgezem vele magamat mindennap
s még sem másztam tőle a falra.
De Makár úrban újra feltámadt az életfentartási ösztön. Borgia Lucretia
óta ilyen drastikus mérgezési jelenet nem került még a szinpadra.
– Gyilkosok! Méregkeverők barlangja! Megálljatok: majd megfizetek én
nektek ezért a traktáért! Jaj, hogy égeti a hátam közepét ez a fuchsin!
Hol egy tükör? Az arczomnak skarlátveresnek kell már lenni.
Ezzel kivett az oldalzsebéből egy kis görbe üvegcsét, s annak a dugóját
kezdte el kifelé húzogatni a fogával.
Zsuzsa asszony nagy jámborul intézé hozzá ezt a kérdést:
– Kérem szépen: ez is valami ellenméreg?
Makár úr a nélkül is nagyon mérges volt már. Rárivallt.
– Ez nem ellenméreg. Ez igazi méreg! Ez tinta! Megálljatok csak! Majd
drága lesz ennek a trichinnek meg a fuchsinnak az ára! Most én
mindezekről jegyzőkönyvet veszek föl.
Azzal kihúzott a zsebéből egy ív rovancsolt papirt, azt kiterjeszté az
asztalra s hozzáült. Irni kezdett.
– Mai napon alulirott által a helyszinén fölvétetett! Kapor Ádám és a
felesége. Simulált szegények. Vallásháborító muzsikus. Kassai sonka.
Hagyma fentőstül. Kosár perecz. Virágcsokor. Huszonkétfokú meleg szoba.
Különféle kések. Danoló kisasszony. Tejet ivó kisded. Hivatali
visszaélést elkövető konstábler. Egészségügyi rendelet bűnös kijátszása.
Életbiztonság elleni merénylet. Kettős mérgezés trichin és fuchsin
által. Noh! Lesz ebből szép kis ügydarab!
– Jaj! Feleség! sápitozott Ádám apó. Végünk van. Nem a szegények házába,
hanem a dologházba kerülünk mi mind valamennyien.
Makár úr egy nagy poczát ejtett a protokollumba, azt vitézül felnyalta.
– Majd Paczal János uram is megemlegeti ezt a mai Gabelfrustukkot.
– No hát mi lesz belőle? pattogott vissza János. Legfeljebb elcsapnak.
Ugyan nagy dolog! Megyek zsákot hordani. Ott legalább nem abczugolnak
meg többet. S nem hivnak szamárnak, olyan urak, a kiknek azt mondhatnám,
hogy ha én szamár, akkor kegyelmed «urambátyám».
– Úgy! Akkor még azt is hozzá irom: «Felsőbbség irányában nyilvánított
magas fokú tiszteletlenség. Hivatali titok elárulása.»
Ezzel aztán a hajához törlé a tollát s ismét elrejté azt a tolltartóba.
– Itten végeztem. Megyünk egy házzal odább.
Azzal szétnézett a kalapja után. Nem találta.
– Hol a kalapom?
Nem kapva az általánosságban tartott interpellatióra választ,
specialiter ráförmedt a konstáblerre.
– Hol van a kalapom?
A János föltette az uniformisos sapkáját a fejére s feszesre húzta a
derekán a dolmányát.
– Én tudom, hogy hol van? De ez hivatalbeli titok, a mit majd csak az
alkapitány úrnak terjesztek elő a rapporton.
– De kalap nélkül csak nem mehetek el!
– Az nem tartozik rám.
– Hát rablók vannak itten? Hová tették a kalapomat?
Zsuzsa asszony alázatosan bátorkodott megjegyezni.
– Kérem tisztelettel. A kalapját a Lidi kisasszony vitte be a szobájába.
– Micsoda? Eldugta a kalapom, hogy el ne mehessek! No még ez is
belekerül a jegyzőkönyvbe.
Tintát, tollat, rovancsolt papirt újra elővett a törvényes hatóság és
beleirta az ujabb kihágást.
«Lidia kisasszony. Hatósági személynek erőszakos letartóztatása.
Tiszteletlen magaviselet a hivatalos tekintély ellenében.»
Ez is megvolt.
– Egészen organizált rablóbanda!
– Jaj én édes Jézusom, sopánkodék Zsuzsa asszony. Soha se irtak még a mi
lakásunkban jegyzőkönyvet.
– A kalapom pedig itt legyen ebben a nyomban!
A Lidi kisasszony már jött vele a hálószobájából. A czilinder ki volt
vasalva szép fényesre.
– No itt van uraságodnak a kalapja. Ne essék kétségbe.
Makár a kalap után nyult s nagy volt a megütközése, a mint azt kezébe
kapta.
– Micsoda? Ez nem az én kalapom. Az enyim ócska volt. De bizony mégis az
én kalapom. Bele van irva a nevem veres tintával. Hát hogy lett ez ujjá?
– Hát egy kicsit kivasaltam.
– Kivasalta? S attól lett ilyen fényes? Hisz ez új korában sem lehetett
külömb, a mikor én még nem ismertem.
Mosolygó arczczal forgatta előre-hátra a kalapot.
– Ilyen kalap nincs az egész irodában. Ha ezt az a nagy dandy expeditor
meglátja a fejemen, a sárga irigység fogja ellepni. Hát aztán?
Itt egyszerre visszaesett a régi hivatalos hangba.
– Hát aztán mondja csak Lidi kisasszony, hogyan jött magának az a
spuriussa, hogy ezt az én kalapomat kivasalja?
– Hát megsajnáltam önt, hogy olyan elhagyatott kinézése van.
Makár úrnak még a hunyorgó szeme is felnyilt erre a szóra.
– Megsajnált engem? Ez a szó ismeretlen az én szótáramban. Hisz én, a
mióta élek, csak azért vagyok a világon, hogy leszidjanak, meg
kinevessenek. Ha másnak csinálok bajt, akkor leszidnak, ha magamnak
csinálok, akkor kinevetnek. Azért én sem szántam soha senkit. S itt most
akadok egy emberi lényre, a ki engem megsajnál. Hát igazán megszánt
engem a kisasszony, hogy olyan madárijesztő vagyok? S akart rajtam
valamit igazítani? No hát én sem maradok adósa. Mi jár egy kalap
kivasalásért? Elfogadja a kisasszony fizetés fejében ezt a
jegyzőkönyvet?
Azzal kihúzta az oldalzsebéből a veszedelmes protokollumot s odanyujtá a
hölgynek.
– Azt tehetem vele, a mit akarok?
– A mi a két kezének tetszik.
De percz mulva nem volt már az a protokollum protokollum, mert azt a
Lidi kisasszony finom ujjacskái harminczkét darabra tépték.
– Akkor köszönöm.
Jókor köszönte már.
Makár úr nevetett, két sor, jobb sorsra érdemes, hatalmas fogat tüntetve
elő, a miket ugyan sohasem látott senki. Nevetni nem szokott, ásítani
nem szabad.
– Huh de hamar elbánt vele! Ez kéne nekünk az irodába kisegítőnek! Egy
hét alatt nem lenne retardatum. No de hát ez még nem elég. Most már hát
kitöltöm még azt a szegénységi bizonyítványt is.
Azzal még egyszer leült az asztalhoz, még egyszer kisrófolta a
tolltartót. Kihúzta a fogával a dugót a kalamárisból, s elkezdte a
blankétát kitölteni.
Zsuzsa asszony örömrepesve sugá Ádám apónak:
– Lásd? Mégis csak megirja a szegénységi bizonyítványt.
Ádám apó csak a fejét ingatta s felfelé nézett a gerendára.
– Én azt hiszem, hogy most is csak álmodom. Egyszer csak fütyül a
lokomotiv, felébredek s akkor látom, hogy hibás váltóra igazítottam a
Blitzczúgot.
– Nem! Nem! Ez valóságos igazi szép szegénységi bizonyítvány, a
milyenért ma reggel imádkoztunk.
– Itt van ni! mondá Szüköl Makár. Megvan. S azzal a nedves papirosra a
bicsak fokával port vakart a falról. Vegyétek! Legyetek szegények, nem
bánom. Nem akarom útját állni a szerencséteknek. Pedig megtehetném!
Hanem hát megsajnált engem!… Kivasalta az ócska kalapomat. Fogja öreg,
itt az irás.
Ádám apónak a szeme is megtelt könynyel, mikor azt a kebeléhez
szoríthatta. Aztán oda adta a feleségének. Egyik sem tudott bele nézni,
mindkettőjüknek a szeme előtt összefutott az irás. Utoljára a Lidi
kisasszony olvasta fel nekik.
Sokféle öröm születik a világra egy irott sor láttán. Mikor a gazdag
bankár megkapja az érdemrendet, mikor a képviselő szinről-szinre látja a
mandátumát, mikor a vasuti concessio alatt megpillantja a vállalkozó a
miniszter aláirását; de mi ez mind ahhoz az örömhöz, a mi a Kapor
Ádáméké volt, mikor elnyerhették azt a szegénységi bizonyítványt.
Mégis csak van igazság a földön! De bizony alkotmányos világban élünk!
– De hát megálljunk csak még egy szóra, mondá Makár, a szelidebbik
tekintélyét, azt a kegyosztó, azt a pártfogást kisugárzó tekintélyt
öltve az arczára. Még valamit akarok ti nektek mondani.
Most már tegezte őket. Szárnyai alá fogadta.
Aztán szétnézett, hogy hová tegye le a kalapját? A mosókonyhában minden
ragad. S «most már» nem lehet azt a kalapot letenni akárhová.
– Oh kérem, tessék föltenni a fejére.
– Tessék! tessék!
A két hölgy ráerőltette, hogy tegye föl a kalapját. Meg is tette. Még
pedig egy kissé nyalkán a hunyorító szeme fölé félrehúzva.
– Hát azt akarom mondani, hogy még ez a bizonyítvány maga nem teszi meg.
Ti édes öregeim bizonyosan a szegények házába akartok fölvétetni, a hogy
Ádám apó felsóhajtásából megértettem. Hát arra még egy folyamodás is
kell, a mire ráirhatják az indorsátát. Hát nehogy még egyszer
visszaküldjék az öreget a városházától, majd gondoskodom én magam a ti
folyamodástokról.
Megint csak levette a kalapját, úgy gyönyörködött benne.
– No majd irok én egy olyan…
Itt félbeszakítá a szót: észrevéve, hogy a konstábler még mindig ott
van.
– Ugyan édes Paczal János konstábler úr, legyen szives megnézni, hogy
nem lopta-e el valaki az esernyőmet? a folyosón hagytam kifeszítve.
A János megtette a kérését.
– «Ez» előtt nem beszélhetek. Mert ha megtudja valaki, hogy én
folyamodást irok, bevádolnak zugirászat miatt.
– Oh a János nem olyan ember.
– Csak hagyjátok, édeseim! Hétszáznyolczvanhét olyan paragraphus van, a
mit egy hivatalnoknak tudni kell, hogy mitől féljen? Mit nem szabad neki
cselekedni. Félek én már akkor is, a mikor a nyakravalómat felkötöm, de
még jobban, a mikor leoldom. A hányat lépek, annyiszor félek. No hát azt
nem szabad senkinek megtudni, hogy a folyamodástokat én irtam. Olyan
instantia lesz ez, fogadom, hogy mikor azt elolvassa a tanácsnok úr,
bömbölni fog, mint egy tengeri oroszlán! Beleirom, hogy ötven esztendeig
éltek példás házasságban, most is a jó erkölcsöt istápolják, a mi
kevesük van, azt is megosztják a maguknál még szegényebbekkel. Bele jön
az árva czigány gyerek is, meg a szorgalmas Lidi kisasszony, a ki
csodaszépsége mellett keze munkája után él s nincsenek «bizonyos
valakijei». Nem azokat az úrfiakat sajnálja meg, a kik fénymázos
kamáslit hordanak a czipőjük felett, s a keztyüiket az oldalzsebükből
fitogatják, az egyik szemükkel monoklisok, a másik szemükkel
szemtelenek, hanem azt a szegény ördögöt sajnálja, a kinek félre van
gázolva a csizmasarka. Irok én olyan instantiát, hogy Hirsch báró
megirigyli ha elolvassa, s felcsap szegénynek.
Kapor Ádám discrét ember volt. Sietett felhasználni azt az időközt, a
míg a konstábler kivül van, oda sugott Makárnak:
– Aztán én nem kivánom ám ingyen azt az instantiát.
– Hát természetes, mondá Makár.
– Kinek kinek meg kell a munkája diját kapni.
– Az rendén van.
– Mennyiért tetszik azt megirni?
– No hát mit mondjak, öreg. Egy ebédért.
– Nagyon jó lesz! Kapott rajta az öreg. A feleségem nagyon jól főz.
– Hja: nem itt nálatok! Ide én nem jöhetek, mert akkor kitudódik.
– Hát hol?
– Valami közhelyen, a hol nem tünik fel. Ott azután a folyamodást
átadhatom.
Ádám apó nagyon felhúzta a vállát. «Valami közhelyen?» Vendéglőt ért
alatta? Jaj, ha a Grand Hotelt találja kivánni.
– Igenis. Hát hol kivánja, hogy ebédeljünk?
– Hát hol? A hol a magam forma rangbeli férfiak szoktak ebédelni. A
népkonyhában. Ott tíz krajczárért olyan pompás gulyáslevet adnak, hogy a
primás se eszik külömbet. Ergo holnap egy órakor a népkonyhában. Te
fizeted az ebédet.
Ennél a szónál Zsuzsa asszony megkapta a Makár kezét s nagy zokogva
csókolta meg. «Oh drága jó uram».
– Mi ez? mondá Makár. Ne bolondozzatok! Valaki megcsókolta a kezemet.
Ilyet is megértem!
De nemcsak ezt érte meg, hanem még azt is, hogy a Lidi kisasszony, az az
oltári szépség átölelte a fejét, s ezzel a szóval: «Maga derék ember!»
egy hatalmas csókot czuppantott a tíz krajczáros patronus ordináré
arczára.
Az csak ámult és bámult.
– Hát ez mi volt? Egy szép leány csókja! Az én kicsufolt pofámon! Milyen
gazdagok ezek a szegények!


XV. FEJEZET. A VARRÓLEÁNY ÉJSZAKÁJA.
Lidi kisasszony himzés közben rájött, hogy van egy kellemes érzés, a mit
ő úrhölgy korában nem ismert: az ambitio.
(Az «ambitio» szót minden nyelv úgy tartotta meg, a hogy a latintól
örökölte, mi sem szolgálhatunk mással. Van synonim szó elég: «dicsvágy,
becsvágy, nagyravágyás, feltörekvés», de az egy sem fejezi ki az
ambitiót.)
Ambitio az, mikor egy budapesti varróleány felteszi magában, hogy ő fog
olyan finom izlésü virágokat himezni eredeti felfogással egy darab crepe
de chinere, mint akármelyik párizsi divatművésznő.
Az ambitio igen jótékony indulat. S ezt a kellemes érzést a szegény
emberek monopolizálják. Ha az ambitio a magasabb sphærákba kerűl, ott
már elfajul nagyravágyássá. Olyan, mint a retek: lapályon termesztve
édes izű, hegyvidéken elültetve keserű, mint a torma.
Az ambitio több várost felépített, mint a mennyit a nagyravágyás
lerontott.
De hát ezuttal csak egy crepe de chineről van szó, meg az arra himzett
csodaszép orchideákról, passiflorákról és arabeszkekről.
Lidi föltette magában, hogy egész éjjel fönmarad és reggelre elvégzi a
rábizott munkát.
Zsuzsa asszony megtudva ezt a szándékát, még lefekvés előtt szenet
rakott a tűzre, s azt tanácsolta a varrónőnek, hogy hagyja nyitva a
hálókamrája ajtaját, mikor bemegy dolgozni, hogy a meleg bejusson.
Milyen jó érzés az, mikor egy dolgozó ember magára maradhat!
A munkában nem hosszú az éjszaka. Csak úgy repülnek az órák. A kakukkos
óra minden negyedet meghuhukol.
Ádám apó még napfénynél lefeküdt a hárságyra. Sok volt a mai nap
fáradsága az öregnek. Aztán jól is lakott. Bort is ivott. Hát még a
lelki versenyfuttatás! Neki is volt ambitiója. S az már teljesüléséhez
közeledett. Az a szép diszes szegények háza ott a város szélén!
Nyolcz órára elvégezte a munkáját a Zsuzsa asszony, az egész ruha be
volt vasalva. Holnap csak haza kell hordani. Nem is fog holnap négy
órakor fölkelni. Kialuszsza magát. Csak hat órakor kel föl.
Nyolcz órakor hazakerültek a napszámos legények. Olyan lármával jöttek,
mintha veszekednének. Pedig csak beszélgettek. De hát ők nem tudnak
halkan értekezni. Nemsokára tele volt velük a fáskamra, s lassankint a
lárma elcsillapult odabenn.
Egy vasajtó becsapódása az utcza felől jelenté, hogy kilencz az óra. A
lúdfertályos nő bezárta a boltot.
Az utczán a nehéz üres társzekerek csörömpölnek végig, a mik egész nap
szenet, téglát szállítottak; azok mind ebben az utczában tanyáznak.
Tíz órakor a kapu nyilik, hintó gördül be az udvarra. A konfortáblis
érkezett meg. Az kifog, beviszi a lovat. A paripa egy kis ideig röhög a
zabra, aztán az is elpihen.
Csendesség lesz a háznál. Csak mint egy távol fürészmalom dorombolása
szürődik át az éjszakán a mindenféle kaliberü torkoknak a horkoló
versenye.
Ekkor kinn a kerti lak körül elkezd egy andalgó macskapár egymással
szerelmi nyilatkozatokat váltani. A macskafüleknek az bizonyosan
kellemetes ének. Milyen nagy registerü hangterjedelme van a kandurnak!
Két oktáván keresztűl birja.
Ez még jó volna. De a macskamernyákolásra meg a Vigyázz ébred fel. Az
előrohan az ágy alól, s bomlottul ugat és az ajtót kaparja.
Erre Ádám apó tápászkodik fel, s odaczammog az ajtóhoz, kinyitja a
kutyának. A Vigyázz nagy morogva rohan ki a kertbe s szétriasztja az
éjjeli ábrándozókat, azok prüszkölve szaladnak fel a padlásra.
A Vigyázz mérges, hogy oda nem szaladhat utánuk, s sírva csaholva
panaszolja a keservét.
– Keszt herein! Be jösz mindjárt! kiabál rá az öreg, s mikor végre be
tudja idézni a Vigyázzt, jót húz a hátára a nadrágszijjal.
A Vigyázz aztán nem is bujik az Ádám ágya alá többé; hanem bemegy a
Lidihez, s annak a lába elé kuporodva, panaszolja el nyöszörögve a
mostani czudar világ romlottsága felőli nézeteit. Különösen ezek a
macskák!
Ádám apó megint lefekszik. De már nem tud ujból elaludni.
Tizenegy óra felé elkezdi egészen csendesen a maga zsoltárját énekelni.
«Perelj uram perlőimmel,
Harczolj én ellenségimmel!
Te paizsodat ragadd elő:
Én segedelmemre állj elő.
Dárdádat nyujtsd ki kezeddel,
Ellenségimet kergesd el!
Mondjad azt az én lelkemnek:
Tégedet én megsegitlek!»
Ettől aztán megenyhül a lelke s ismét elalszik.
Fél óra mulva két kocsmalátogató jön végig az utczán, hangos disputát
folytatva. A Kaporék ablaka alatt megállnak; mert ott az utczaszeglet.
Ott el kell válniok. Minden szavukat meg lehetett hallani.
Az volt a vitás kérdés, hogy el lehetett volna-e Gurkót fogni a
Sipka-szorosban, vagy nem? Az egyik turkophil volt, a másik russophil.
Mindakettő nagy stratéga. Egyik sem engedett a maga álláspontjából egy
lábnyomnyit sem. Reggelig ott folytatták volna a háborut, ha az egyikért
érte nem jött volna a felesége. Annak aztán meg kellett magát adni
kényre-kegyre. Azt vitték hadi fogságra. De még a tulsó utczából is
visszakiabált, hogy «éljen Gurkó!» a mit az ellenfél hasonló stentorral
torolt vissza. «Éljen Ozman Gházi!»
Tizenkét órakor rendőri szabály szerint minden kocsmát bezárnak.
A kizavart borozók jöttek nagy danolással végig az utczán. Versenyeztek
egymással, hogy melyik tudja a másikat rekedtté ordítani abban az
elkeseredésében, hogy «Volt nekem egy daruszörü paripám; De eladta a
szegedi kapitány».
Ezek alig haladtak el, jön egy másik marhacsorda; aztán meg sertéseket
hajtanak végig az utczán. Ezek is úgy énekelnek, a hogy tudnak.
Majd meg a czigányok érkeznek haza: a Zsiga a két rajkójával. Addig
csoszogva lépegetnek, a míg a konyhán keresztűl mennek; hanem oda lenn a
pinczében kezdődik el a hadd el hadd. A Zsiga szidja a nagyobbik fiut, a
mint a «tányérolt» pénzt számba veszi. «Hát te bibast, hogy tudtad
elvenni a fületlen gombot pénz helyett? Hát e micsoda? Hisz e meg
tavalyi kutya bélyeg! Csupa ujpesti hatosok! Minek veszel el mást, mint
rézpénzt, ha szamár vagy? Hát már most én kit csaljak meg vele?»
Aztán már csak a tolvajok járnak az utczán. Gyanus füttyök hangzanak fel
itt-amott, a mik titkos jeladások lehetnek.
Valaki lassu léptekkel közeledik s megáll a zsidó asszony boltajtaja
előtt: kulcsot próbálgat a zárba. A boltban lárma támad: a betörő
elszalad.
Aztán elkezdenek az átelleni kovácsműhely ajtaján dörömbölni. Bizonyosan
a majszter érkezett haza, de nem bir lelket verni az inasba, a ki a
műhelyben alszik. Üti bottal, kővel az ajtót; csak úgy hangzik bele az
egész utcza, míg egyszer csak beeresztik.
Három óra felé asszonysikoltozás riasztja fel az utczát. Segítségért
kiabálnak.
Erre mozgás támad a padláson, a János konstábler szalad le nagy
dobogással a lépcsőkön. Nem tekinti, hogy még tart a fráj nap, erőt vesz
rajta a hivatás buzgalma: rohan ki az utczára. Hangzik az éles
siphangja, a mivel jelt ád a távoli rendőröknek. Odakinn dulakodás
támad: többen vannak, a kik kiabálnak; de a János hatalmas hangja
uralkodik a lármán. Ő most a «Lohengrin». Megszabadítja az üldözött
ártatlanságot. Ő a megtorló igazság lovagja. Bekiséri a gonosz
cselszövőket Odin haragja elé.
Végre, hogy semmi se hiányozzék az éjszakai élvezetek repertoirjából,
négy óra tájon nagy trombitaszó hangzik az utczán. Vágtatva csörömpölnek
a tüzoltó szekerek. «Tra-ri!»
A kertre nyiló ablak egyszerre megvilágosodik. Valami nagy épület
gyuladt ki: a felhőkig ér a lángja.
A veresfény betölti a szobát. A varrónő kénytelen a nagy kendőjével
lefüggönyözni az ablakát; mert a tüzvilágítás egészen elveszi a
szinérzékét. Akkor aztán dolgozhatik csendesen: nem háborgatja semmi. A
falióra is megállt. Néha eszébe jut megpihenni. Öreg már az is.
Csak arról tudja meg, hogy vége az éjszakának, mikor a város végén levő
gyárak gőzkürtői elkezdenek mammuth-bőgéssel jelt adni a munkásaiknak a
felgyülekezésre: «búh, bőh!» vastagon és vastagabban, a minek az indulni
kész gőzhajó leviathán-üvöltése kontráz «huhúh!» Erre aztán elkezdődik
az átelleni kovácsműhelyben is a pőrölyök csattogása: a szenes
társzekerek mind neki indulnak a munkának, megelevenül az utcza; a
szemetes legény csenget kapuról-kapura.
Mikor leveszi a varróleány a nagykendőt az ablakáról, már akkor az a
része az égnek, mely éjjel a tüztől veres volt, mostan fekete a füsttől,
s az átelleni része tűzveres. Itt jön fel a nap.
Átvirrasztotta az egész éjszakát s meg volt vele elégedve. A himzet
teljesen elkészűlt.
Hát… gondoljuk, mintha most volna vége a kotillionnak.


XVI. FEJEZET. AZ, A KINEK ÉP SZIVE VAN.
Zsuzsa asszony csak összecsapta a kezeit, mikor reggelre kelve,
megmutatta neki Lidi kisasszony az elkészült himzést.
– Kegyed valóságos tündér! Hogy tudott annyit elvégezni?
– Egész éjjel dolgoztam rajta.
– Hanem ezt ne produkálja sürün, mert az éjszakázással elrontja az
egészségét.
– Hiszen még az idén egy bálban sem voltam.
– Én Istenem! Milyeneket tud mondani.
Zsuzsa asszony nem engedte magától azt az elégtételt megvonatni, hogy az
összes házi lakókat egyenkint be ne hivogassa, a Lidi kisasszony remek
munkáját megtekinteni. (A tótokat képviselte corporative a Frányó.) No
mert voltak közöttük skeptikusok, a kik kétségbevonták, hogy ez a Lidi a
másik Lidivel azonos személy; most aztán mikor látták, hogy mit tud? és
különösen mikor azt megtudták, hogy egész éjjel dolgozott, egy sem volt,
a ki tüzbe ne tette volna a kezét azért, hogy «ez a Lidi kisasszony
ugyanaz a régi Lidi mamzell, a ki szintén egész éjjel fenmaradt a munka
mellett, mikor sürgős volt.»
Még csak a Csicsonkának kivánta a Lidi megmutatni a munkáját. A
gyermekszáj véleményére szokott legkiváncsibb lenni minden művész. Addig
nem viszi el az üzletfőnökhöz a munkát, a míg a kis leánynak meg nem
mutatta.
Az pedig ma nagyon későn került elő.
Hja! mert ugyan csak ki volt csipve. Olyan czifra volt, mint egy
kötéltánczosnő. Volt rajta piros szoknya, fehér mellényke, bodrokkal, a
haja elől kurtára vágva és tincsekbe bodorítva; hátul pedig széles piros
szalagok közé fonva. Még a virágai is czifrábbak voltak, mint máskor; az
ibolyák közé egy-egy rózsabimbó, a gyöngyvirágok közé pedig árvácskák
tüzve.
– Ej ha! Te talán a czirkusba készülsz tánczolni, hogy úgy fel vagy
teremtettézve? Monda Zsuzsa asszony.
– Hát uj ruhát kaptam a nagymamától.
– Nem tudott okosabb öltözetet kigondolni a számodra. Olyan vagy, mint
egy kutyakomédiásné.
– Kérem, néni, ez szép ruha.
– A szád is ki van neked festve, mi?
– Nem. Csak szőlőzsírral van bekenve, mert kicserepesedett.
– No no! Aztán hová készülsz te most ezzel a nagy parádéval?
– Hát megengedték, hogy a grand hôtelben árulhatok ezután virágot.
– Úgy? Virágot? Tudom már! Az a te boszorkány nagyanyád is azt tartja,
hogy a retek addig jó, a míg apró.
A Lidi kisasszony még is csak megmutatta neki a kész munkáját.
A Csicsonka csak állt előtte tátott szájjal.
– No hát nem szép? nógatá Zsuzsa asszony.
– Szép, szép; de csak mégis szebb az eleven virág! Fecsegett a leány s
azzal megfordult a lábújjhegyein és kitánczolt. Sértve érezte magát az
által, hogy az új ruhájában nem találta senki szépnek.
– Vigyenek hát a rosszak! dörmögött utána Zsuzsa asszony. Te is ott
kezded, a hol az anyád kezdte; majd ott is végzed, a hol ő végezte.
Aztán látott minden ember a maga dolga után. Lidi kisasszony elvitte a
himzést a főnök úrhoz; Zsuzsa asszony elhordta a tiszta ruhákat, Ádám
apó pedig felment a vasúthoz, kikérni a bizonyítványát, hogy húsz
esztendeig hűségesen és józanul szolgált és semmi vétséget el nem
követett. Ez is jó lesz majd az instantiához. Onnan aztán el kellett
mennie a népkonyhába s ott bevárni a patronusát, s megtraktálni azt tíz
krajczáros gulyáshússal. Ő fog legkésőbb hazakerülni onnan. Akkor már
késő a városházára fölmenni; marad a folyamodás beadása holnapra.
Ma még kávét sem főztek idehaza.
Hiszen olyankor nem is éhes az ember, mikor reménységgel táplálkozik. S
ma mindenkinek volt valami magasbanjáró reménye.
Hányan fognak megcsalatkozni?
A ki leghamarább átesett rajta, az a Csicsonka volt.
Már két órára hazakerült; de csaknem minden virágja meg volt a
kosarában. Nem is hazament egyenesen; hanem beállított a Kaporékhoz.
– No, hát? Csicsonka! Nem jól ütött ki a grand hôteli virágvásár? kérdé
Zsuzsa asszony.
– Jaj, édes Zsuzsa néni; nem megyek én oda többet. Kiég nekem ott a
szemem. Megpróbáltam a virágárulást. Egyik asztaltól a másikhoz hordtam.
Egy helyen elpirongattak, más helyen meg olyanokat mondtak, hogy inkább
ne is vettek volna a virágomból. Egyszer aztán egy kopaszfejü ifjú úr, a
ki virágot vett tőlem, azt kivánta, hogy tűzzem a csokrot a gomblyukába.
És aztán olyan rossz volt, hogy én megharagudtam, fejéhez vágtam a
csokrot, s sírva szaladtam haza. Nem megyek én oda többet.
S megint elkezdett sírni.
– Derék kis leány vagy! mondá Lidi kisasszony, s megcsókolta a
leánykának a homlokát.
Az sírva ment a filagoria felé a virágos kosarával.
– Hiszen derék kis leány, mondá Zsuzsa asszony; de majd lesz ennek
nemulass, ha a nagyanyjának elmondja a vitéz tettét.
– Inkább az anya keze verje meg, mint a sorsé.
Hát hisz abban az anyai kézben nem is volt fogyatkozás. A fabódé falain
keresztűl lehetett nyomban hallani a kis leány visítását, a mi hirdeté
az ellazsnakoltatást.
Lidi kisasszony indulatosan járt alá s fel a mosókonyhában, mint egy
nőtigris, e gyermeki sikoltozás alatt. Fellázadtak az idegei.
A mint aztán a sikoltozás éles hangjai elmultak, akkor meg következett
rá valami még nyugtalanítóbb nyavalygás, rimánkodás, nyögés nesze; mint
mikor egy védtelen gyermeket kínoznak.
– Nem! Ezt én nem tudom eltürni! Bemegyek hozzájuk! mondá Lidi
kisasszony.
Zsuzsa megfogta a kisasszony kezét.
– Ne ártsa bele magát, kisasszony, a mások dolgába! A szegény embereknek
nem csak a maguk baját kell türelmesen venni; hanem a más szegényekét
is. Kivált az ilyen fajta szegényeket nem kell háborgatni; a kik
bepiszkolják azt, a ki őket a földről felsegíti.
– No én ezt nem türöm el.
S azzal kirohant a kertbe. Benyitott a filagoriába.