A gazdag szegények: Regény - 02

Az egy szarka volt. Ott állt az asztal hidján, a csőrével felemelve az
abroszt s aztán a fejét féloldalra fordítva s egy szemével felsandítva
azt mondá:
«Frájla… Gud moring.»
S azzal egyet hibbanva, nagy hirtelen fenntermett a leány által üresen
hagyott széken s onnan papolt egyre, «komm czhausz, – gib flájsch.»
Ádám apó nevetett.
– Ugy-e, megijedt a kisasszony, mikor meglátta, hogy valaki megszólal a
lába alatt? Azt gondolta, valami kisértet. Hát pedig csak a Pikusz. No
gyere ide Pikusz! ugorj ide az asztalra. Mutasd meg, hogy hogyan kell a
krajczárt kivenni a pohár vizből.
A Pikusz engedett a felhivásnak. Felrepült az asztalra. Ádám apó eléje
tett egy pohár vizet, abba bele dobott egy krajczárt. A szarka elébb
megpróbálta belenyulni a pohár száján keresztül; de a mint az orrába
ment a víz, hirtelen kikapta a fejét és nagyot prüszkölt. Utoljára kapta
magát, ráugrott a pohár szélére, a pohár feldült, a víz kifolyt, a
krajczárt aztán felkapta s elrepült vele. Alig akarta visszaadni.
– Önnek mind oly okos állatjai vannak. Monda a leány. A kutyája is olyan
eszes állat.
– Hát mit csináljon a szegény ember? Mikor nap nap után egy helyben kell
ülnöm, mintha szurokba ragadtam volna. Az sincs, a kihez egy szót
szóljak. Ha ez a kutyám nem volna, rég meg kellett volna gárgyulnom. A
szarkát meg a feleségem tanította be: azért beszél németül. Ez meg az ő
egyedüli mulatsága. Ez a mi theátrumunk, a mi circusunk. A Vigyázz
különben nem az én érdemem. Ez úgy maradt rám örökségben egy vak
koldusról, a ki rám hagyta, a mért megengedtem neki, hogy ott ülhessen a
pályaház mellett. Ez a kutya olyan okos volt, hogy a szájába vett egy
kis fatányért s azzal sorba járta az uraságokat, a kik oda jöttek
ácsorogni s koldult a gazdája számára. A mit kapott, odahordta neki. Azt
mondom, kisasszony, hogy külömb lélek van ebben a kutyában, mint sok
rossz emberben.
Ez alatt lejött az asszony a padlásról egy darab szalonnával. Tányért is
tett késsel, villával a kisasszony elé.
– Hahaj! Ki látta azt: tányérról enni a szalonnát villával? Protestált
az öreg gazda. Majd megtanítom én a kisasszonyt, hogyan kell szalonnát
enni. Először levágja az ember a kenyérnek a haját, arra ráfekteti a
szalonnát, bőrével lefelé. Akkor a bicsakkal leszeli a szalonna
tetejéről a hájas részét (a ki teheti!) Akkor azután egy késhegy
paprikát elken rajta; annak a tetejébe egy csipet sót. No most egy
falatot a kenyérből vágjunk, egy másikat a szalonnából, mind a kettőt
egyszerre a szánkba teszszük. Ugy-e hogy milyen fölséges? Valamennyi
herczegnek a hires szakácsa mind összeverheti a fejét, még sem talál ki
olyan difinyós eledelt, mint egy darab paprikás hasaszalonna kenyérrel.
Egyesítve van ebben a mennyei mannától elkezdve az isteni ambróziáig
minden csemegének az ize! A kinek egy darab szalonnája van, s azt meg
tudja becsülni: nem kell annak a kaszinó spájzczédulája. Hát még a ki a
bőrkéjét is meg tudja rágni! Az ám a valami. De már nekem nincs hozzá
való fogam.
S addig-addig magasztalta a szalonnát, míg hol ő vágott, hol a
kisasszony szelt belőle, hogy utoljára «mores»-nek való sem maradt a
darab szalonnából.
A lakmározástól természetesen a két kedvencznek sem lehetett elmaradni.
A Vigyázz odaült a gazdája mellé a két hátulsó lábára, a két első
praczliját illedelmesen lefelé hajlítva, de néha megtaszítá az egyikkel
a gazdája térdét.
– Jó, jó! Nem feledtelek el: csak várj.
Aztán mikor egy darab szalonnát elfogyasztott az öreg, s annak csak a
levágott hájas része és a lefaragott bőre maradt: akkor a hájdarabot oda
tette a bertáfoló kutyának az orrára. De mielőtt a szegény pára
bekaphatta volna, egy percz alatt ott termett a fején a Pikusz, «Keszt
ausz!» mondá s elkapta a kutyának az orráról a hájat. Az csak fájdalmas
szemmel nézett utána.
– Látod, kutyám! Ez a világ sorja. Ő a te feljebbvalód, mert repülni
tud; te pedig négykézláb jársz. Ő tud németül, te pedig csak ugatni
tudsz. Ezért az övé a szalonnából a hája; tied pedig csak a bőre. Ez a
világnak a rendje.
S a kutya belenyugodott egészen ebbe a szép világi rendbe.
– No már most Lidi kisasszony; mondá Zsuzsa néne, jó lesz alunni menni.
Ez után a mai keserves út után. Majd holnap aztán – beszéljünk a magunk
dolgáról.


III. FEJEZET. A FEKETE HATTYÚ.
Isteni álom!
A ki a halandó embert mindentudóvá, mindent tehetővé, mindenütt
jelenlehetővé teszed!
Milyen szép volt álomban visszamenni az elhagyott ősi hajlékba. Látni a
menyegzői előkészületeket. Látni saját magát a tükörterem falain
megsokszorozva; menyasszonyi öltözetben; narancsvirágból van a dísz, az
az ő kedvencze. Ő a menyasszony és nem más: az már bizonyos. Hogy
lehetett ebben kételkedni? De hát a vőlegény kicsoda? A keblén függ egy
szivalaku medaillon; közepén egy nagy solitair. Az megmondja. Hisz az ő
arczképe van benne. Itt jön ő maga is – valósággal. Egy nagy menyegzői
csokrot hoz, csupa fehér rózsákból, a mik még nincsenek kinyilva. Hát
mégis hű maradtál? Nem árultál el? Nem adtad el testedet, lelkedet?
Válasz helyett megszólal a «Serenade-walzer.» Ez az ő kedvencz
keringője. Vállára teszi a két kezét s aztán repülnek együtt. Igazán
repülnek, a lábuk nem jár a földön: végig a hosszú táncztermen. Hát
visszatértél? nem is hagytál el? Szeretsz, mint régen? örökké így fogunk
egymás karján repülni éveken, évtizedeken át? mire visszakerülünk a
keringő tourból, a honnan kiindulunk, a tükörben az én hajam fehér lesz,
a te fejed kopasz? És a közben folyvást hangzik a serenade-walzer
bűbájos zenéje. A tánczterem végtelenbe nyúlik, átalakul vasuti
indóházzá, a csillárokból vasuti lámpák lesznek, a menyasszonyköntös
narancsvirágaiból zuzmara virágok. Hanem azért a serenade-walzer egyre
szól s a vőlegény egyre szorosabban öleli menyasszonyát magához. «Hát te
vagy az? Te? Te? Te?» s a mint ismét ránéz: hát még sem ő az, hanem – a
János konstábler a vasuti pályaháztól.
Erre fölébred s a mint a szemeit felnyitja, csakugyan a János rendőr
ábrázatját látja maga előtt, ki a kissé felnyitott ajtón bedugta a
fejét.
– Ezer milliom bocsánatot kérek, kisasszony. Azt gondoltam, már fel
méltóztatott kelni. Nyolcz óra van.
– Nagyon el találtam aludni.
– Engedelmet kérek az alkalmatlankodásért. De hivatalból vagyok itten
valami fölvétel végett.
– Kérem: küldje be hozzám a Zsuzsa asszonyt.
– Ezer bocsánat. A bedugott fő visszavonul. A kalap most is a fején
volt; de ezuttal nem volt rajta a viaszkos vászon: a fehér lószőr kócsag
nyalkán fityegett az oldalán.
A hölgy természetesnek találta, hogy biz egy varró mamzellnek az ajtaján
minden órában benyithat egy konstábler.
Csak azt találta csodálatosnak, hogy a serenade-walzer zenéje még most
is tovább szól. Már a finale járja. Pedig hiszen már ébren van. Ugy
tetszik, mintha mélyen a föld alul jönne fel minden accord, s aztán
lassankint elmulna a föld alatt.
Még ez az álomhoz tartozik-e?
A Zsuzsa néne jött sietve a hálókamrácskába.
– Nem vettem észre, hogy a konstábler bejött; különben elfogtam volna.
Odakint öblögetünk a kútnál a napszámosnéval.
– Mit akar ez velem?
– Hát a Lidi mamzellnek az eltünése fel lett jelentve a rendőrségnél.
Hivatalból meg lett indítva az eltüntnek a nyomozása. Nem találtak rá. A
szerencsétlen leány bizonyosan a Dunába ölte magát. Megcsalta a
szeretője. Azt nem is fogják megtalálni soha. Előtte való nap két font
ólmot hozatott a boltból, s az vele együtt eltünt. Most azután, hogy az
uram mondta a konstáblernek, hogy megkerült az elveszettnek hitt lakó:
ennek jelentést kellett tenni az alkapitányságnál. Onnan megint vissza
lett küldve, hogy vegye fel a protokollumot, hogy hol járt hát az alatt
a «Lidi» kisasszony, a míg a rendőrséggel kerestette magát.
– Mit mondjak neki?
– Most csak öltözzék fel szép csendesen, félig nyitva hagyom az ajtót.
Hallgassa ki, hogy mit beszélek én a konstáblerrel, aztán mondja utánam.
– Kérem még egy szóra, Zsuzsa asszony! Álmodom én most, vagy ébren
vagyok?
– Már bizony egészen ébren van a kisasszony.
– De én az elébb olyan világosan hallottam valami zenét, mintha mélyen a
föld alatt muzsikálnának.
– Hát persze, hogy muzsikálnak. Itt a pinczelakásban alattunk lakik a
Zsiga czigány: az tanítja ilyenkor a két fiát muzsikálni.
Ez a reális adat egészen szétszórta a hölgy lelkében kisértő mysticus
emlékeket. Hát nem dæmonok, hanem csak fekete rajkók laknak odalenn a
mélységben?
Zsuzsa asszony kiment a mosókonyhába.
– No hát mit akar a protokollumba, konstábler úr?
– Legelőször is mi a neve a kisasszonynak?
– Mi is a neve? Magam sem tudom már. De itt van a keresztlevele nálam,
az majd megmondja: «Gratulin Lidia.»
«Gratulin Lidia!» ismétlé magában az új családi nevet a hölgy odabenn a
hálókamrában, «Gratulin Lidia…»
– «Született 1867-ben. Atyja Gratulin Fridolin, asszonyszabó. Anyja
Perpera Amália Rimaszombatban. Itt van a bizonyítvány, hogy szülői
meghaláloztak: az árvaleányt felnevelte Koricsna Ursula özvegyasszony.
Az is meghalt. Azután itt van a rimabatyi előljáróságnak a levele, hogy
a leány a varrásból él és tisztességes személy.
– Hát mért tünt el a szállásáról ezelőtt öt nappal?
– Hát mért no? Mert egy kis beszedni való tartozásai voltak Batyiba.
Hirt vett róla, hogy egy adósa haldoklik: nem akarta elszalasztani.
(Milyen kész fantáziájuk van ezeknek a mosónéknak!)
– Akar még egyebet is megtudni a konstábler úr?
– Azt majd a kisasszonytul kérdezem meg.
A hölgy ezalatt felöltözött s kijött a hálószobából.
Daczára az egyszerű öltözetnek, előkelő jelenség volt. Tiszta nemes
metszésű arczvonások, finom ajk, mély tüzű szemek, s dúsgazdag
aranyszőke haj, mely mint egy tiara volt háromszor a feje körül
csavarva.
A konstábler egészen lassu beszédüvé lett, a mikor meglátta. Sugva mondá
a Zsuzsa asszonynak:
– Én eddig a Lidi kisasszonyból nem láttam egyebet, mint a haját: de
nekem úgy tetszik, mintha az gesztenyeszinű lett volna.
Nevetett ezen a mosóné, de nagyon.
– Jaj! Lelkem konstábler úr! Ártatlan maga az ilyen dolgokban. Ha két
éjjel egymásután szódával megmossák a hajat, mind ilyen aranyos szőke
lesz az egyszere.
– Az már más.
Hát azután elmondatta a fentebbi adatokat rendben a kisasszonynyal, a ki
már most tudta, hogy kinek hijják? hol született? hol nevelkedett? s
miért volt távol a szállásáról?
Ugy ment minden, mint a karikacsapás.
Mikor ezeken mind átestek, akkor a konstábler egy selyemkendőt vont elő
a katonaköpönyege zsebéből.
– Hát azt nem tudná-e megmondani Lidi kisasszony, hogy ez a kendő hogyan
került a Margithidra a mult pénteken éjjel, a mikor kegyed hazulról
eltávozott?
Zsuzsa asszonyban egyszerre meghült a vér. Most kellene valami jó
hazugságot diktálni a leánynak.
Csak az tartotta meg előkelő nyugalmát.
– Ez a kendő soha sem volt az enyim s én soha sem voltam a Margithidon.
– De hiszen a lakók mind ráismertek, hogy ez a kegyed kendője volt, a
mit a fején szokott viselni, ha kiment.
– De ha én azt mondom, hogy nem az enyim.
– Hit alatt is erősítheti ezt?
– Megesküdhetem rá, hogy soha sem volt az enyim.
Tehette bátran: hiszen igazat mondott.
– Akkor hát nincs több kérdezni valóm kegyedtől, engedelmet kérek az
alkalmatlankodásért. Még az öreget szeretném kihallgatni.
– Kit? Az uramat? szólt Zsuzsa asszony. Dejsz azt hiába keresi már
itthon. Visszament az, a mint feltápászkodott, a vasuthoz.
– Hiszen huszonnégy órára volt neki szabadság engedve.
– Hiszen ismeri, hogy milyen ember? Nincs neki maradása idehaza. Mindig
azt hajtja, hogy hátha azalatt történik valami szerencsétlenség a
vasúton, a mikor ő nincs ott. Meg a Vigyázz sincs ott. Nem bízik a
sufflensben. Hátha hamis vágányra találja igazítani a váltót. Még
hajnalban visszabotorkált a pályaházhoz.
Elment biz az öreg azért hazulról, mert érezte a hivatalos firtatás
pecsenyeillatát, s nem akarta a szembesítésnél magát ellenmondásokba
kevertetni.
A konstábler aztán szépen engedelmet kért a korai alkalmatlankodásért s
eltávozott.
Mikor a távozó léptei elhangzottak, akkor nagyot fohászkodva mondá
Zsuzsa asszony.
– No ezen szépen átestünk. Most már új bejelentési czédula sem kell: a
Gratulin Lidié itt van nálam. Hát csakugyan arra van elhatározva kegyed,
hogy itt fog lakni ebben a szegény kis kamrában, s varrómunkával keresi
a kenyerét! Előre mondhatom, hogy nehéz munka, sovány kenyér.
– De ha lehetne, még nehezebb munkához fognék. Kapálni mennék, vagy fát
vágni; ha értenék hozzá. De himezni igen szépen tudok, s a
ruhaszabáshoz, piperéhez van tehetségem. A mennyit keresek, annyival
beérem. Aztán a mi nincs, az nem kell.
– No hát ez a szegény embernek az arany mondása: «a mi nincs, az nem
kell.» A ki ezt nem tudja, az a falba verheti a fejét. Már most hát
tanuljon bele az életmódjába. Itt van ebben a köcsögben a tej, ebben a
papirosban meg a kávé. Ott van a tűzhely. Magának kell megfőzni a
kávéját. Annyit főzzön magának belőle, hogy délre is, meg estére is
maradjon: mert ez lesz az ebéd is, meg a vacsora is. Vasárnap
megengedheti magának azt a luxust, hogy délre savanyu káposztát hozzon
magának s rá egy szalvonádlit. Ámbár a szalvonádli sört kiván maga után,
s a sörre még ráér kegyed később rákapni. Én most nézek az öblögetés
után; kegyed az alatt reggelizzen meg; a bőröndjéből rakja ki a
fehérnemüit a fiókos állványra: mindent számbavegyen és felirjon, a mije
van. A mosásról én gondoskodom, hanem a mi «putzwäsche» van, azt magának
kell kivasalni.
A mosónő kiment teregetni. Az idő szépen kitisztult reggelre, jól
száradtak a ruhák.
A leány odabenn maradt a mosókonyhában megfőzni a tejet, meg a kávét.
Soha sem próbálta; de hamar beletanult.
Aztán hozzálátott a tegnapi czafatolásban átázott, bepiszkolt ruháinak
és topánkáinak a kitisztogatásához.
Mikor azzal készen volt, keresett egy seprüt, s kiseperte a
hálókamráját. Radikális takarítást vitt végbe. Az előbbi «Lidi» úgy
látszik, hogy e tekintetben nagyon felületes elveket követett, mert az
ágy mögött a szögletben sok lerakodott szutyok verődött össze. Mielőtt
az összesepert szemetet a bádoglapáton kivitte volna, elébb gondosan
megvizsgálta, hogy nincs-e közte valami megmentendő tárgy. Csakugyan
talált közte egy himző rámába való srófot. No lám! Azt a hajdani Lidi
vesztette el, s aztán helyettesítette egy darab czirokseprűággal.
Azonkívül talált a szemét közt egy összetépett fényképet. Kiváncsi volt
összerakni a darabjait. Egy kétfelé választott haju kamasznak az
arczképe került ki belőle. Ilyenekért ugranak a vízbe a leányok.
Azt kitalálta magától, hogy a tűzhely mellett azért áll egy deszkaláda,
hogy abba kell a szemetet üríteni: azt viszik azután ki a szemetes
szekérre, mikor reggel a szolgalegény becsenget.
Akkor azután hozzálátott a reggelijéhez s a maradékot eltette a
hálókamra ablakába. Ott van a szegény leányok éléskamrája. Még egy pár
piros alma most is volt ott az elébbi leánytól. Az ablak egy kis kertre
nyilt, melynek a közepén állt egy deszkabódé, hajdani festés nyomaival
az oldalain. A bódé füstölgött, köröskörül meg volt az oldala tömve
trágyával: nem volt kellemes illat. Pedig abban alkalmasint laknak.
Talán azok találták ki ezt a módját a Meiszneri légfűtésnek.
A kert oldalában volt egy hosszu fáskamra forma épület. Hanem annak az
ajtaja az udvarra nyilt. Látta, hogy az ajtón kilép egy rongyokban
telhetetlen férfi alak: hasonlatos azokhoz, a kikkel a mult éjjel
találkozott, ugrik egyet, mikor kijön, vaslapát a vállán. Egy percz
mulva kiugrik a másik. Azután a harmadik, a negyedik és így tovább. A
huszadiknál megunta számlálni s betette az ablakot.
Azután kiment a kamrából a mosókonyhába s elgondolkozott rajta, hogy mi
dolgot találna még? Előszedte a varró eszközeit: gyűszűt, tűt, selyem
motringokat.
Koczogtatás hangzott az ajtón kívülről, s ez a kategorikus felhivás:
«mach auf tu Luder!»
Ez szépen kezdi!
Persze, hogy Pikusz úr ő méltósága volt, a ki bekérezkedett. Ő jött
legelől nagy tekintélyes léptekkel; mögötte a Zsuzsa asszony, meg a
napszámosnő czepelték a nagy ruhás kosarat a kicsavart ruhákkal: azokat
ide benn kell kikeményíteni.
– Vigyázzon kisasszony! Itt a szarka! kiálta félijedtséggel a mosónő.
A Pikusz már akkor fenn volt az asztalon s vitte a gyűszűt. Az ágy alul
kellett elővadászni, hogy visszaadja.
– Ez ám az a konstábler, a ki rendre szoktatja a varró kisasszonyokat. A
ki tűt, czérnagombolyagot, gyűszűtmit, szerteszélylyel hagyogat, a
szarka rögtön felszedi s eldugdossa, hogy soha se látjuk többet.
Pikusz úr aztán, mikor látta, hogy senki sem akar vele játszani, s nincs
semmi ellopni való többé, felrepült a karszék támlányára, a szárnya alá
dugta a fejét s fél lábon állva elkezdett szunyókálni.
A napszámosnő a ruhákat huzogatta ki az asztalon. Ez nem tudott, csak
tótul, e felől lehetett németül értekezni. A Zsuzsának ez könnyebben
ment.
– No kisasszony, lelkem, mondhatom, hogy szerencsés órában érkezett meg.
Épen sürgetős munka van. Ezt is én szereztem annak a szerencsétlen
leánynak, a kinek a helyét most maga elfoglalja; de már nem várhatta
meg. Pedig én nem zaklattam a házbér miatt. Nekem két hónapival
tartozott. Nyolcz forintom veszett oda. Nem panaszolom fel neki.
Nyugodjék békével. Minden pénzét arra költötte, hogy lefotografiáztatta
magát s küldözte a képeit annak, a ki elbolondította.
– Mi az a munka?
Egy igen előkelő családból való menyasszonynak a kelengyéje. Tizenkét
tuczat damaszt kendőre kell egy grófi czímert színes selyemmel,
aranynyal, ezüsttel felhímezni. Darabjáért fizetnek hatvan krajczárt, a
selymet, aranyfonalat a kereskedő adja. Hat hét alatt el kell készülni.
Meg lehet győzni, ha lámpásnál is dolgozik. Hanem akkor tegye fel a kék
szemüveget, mert sok fekete és arany szín van rajta, a mi a szemet
nagyon rontja.
– El tudom végezni ez idő alatt, ha nem nagyon czifra a czímer.
– Oh nagyon egyszerű. Itt van a minta, a mi után kell dolgozni.
A mosóné elővette a szekrényéből az összehajtott damaszt kendőket, s a
selyempapirba takart czímer-mintát.
A leány kibontotta a czímert
Egy fekete hattyu volt rajta arany mezőben.
A szívdobogása elállt egy pillanatra. Közel volt hozzá, hogy
megszakadjon. Szemeit elfutotta a köny.
Az a fekete hattyu arany mezőben az ő saját családi czímere volt.
Oda szorítá a kezét a szivére s kényszeríté azt csendesen dobogni.
Azután nyugodtan mondá a mosónőnek.
– El fogom végezni a munkát hat hét alatt s kifizetem az árából, a mivel
a Lidi adós maradt.
A czigányok oda lenn a pinczében megint játszották a serenade-walzert.


IV. FEJEZET. A ZÖLD PARADICSOM.
Az első Ádám az igazi paradicsomban aligha gyűjthetett maga körül
vegyesebb társaságot, mint a milyennel Kapor Ádámék körül voltak véve a
zöld paradicsomban.
A zöld paradicsom ez idő szerinti tulajdonosa, Tarafás Bazilius uram,
vette ezt a házat birói árverésen 1813 forintért osztrák értékben.
Testvérek között sem ér annyit.
Az adóbevallási íven pedig következő rováncsolás olvasható:
|Lakosztály|Minőség|Lakó neve|Évi házbér|
|1. sz.|Mosókonyha, kamra, pinczelak és padlás-szoba|Kapor Ádám vasuti őr|320 frt|
|2. «|Lakószoba, konyha, sütőkemenczével|Gagyuláné pereczsütőné|190 «|
|3. «|Lakószoba, udvarra|Ritka Panna hagymaáruló|160 «|
|4. «|Utczai bolt|Spitzmauzné ludsütőné|240 «|
|5. «|Kerti lak|Ribiczáné virágáruló|120 «|
|6. «|Bőrraktár|Pinkász bőrszedő|144 «|
|7. «|Istálló, kocsiszin|Schlotta Pál fiakker|100 «|
|8. «|Fás kamara|0 0|0 0|
|||Összesen|974 frt|
A bevallott összegből látható, hogy a zöld paradicsom elég jól
jövedelmez. Van azonban még be nem vallott tétel is. Úgymint a Nro 8. Ez
fáskamara czím alatt szerepel. Arra azonban semmi szükségük a lakóknak,
mert azok kőszenet használnak, annálfogva a fáskamrát is lehet más
nemzetgazdászati czélokra felhasználni. Az kiadódik éjjeli szállásul
azoknak a felsővidéki hazafiaknak, a kik a rengeteg budapesti
építkezéseknél segédkeznek. Csekélységet fizetnek, egy éjszakára négy
krajczárt. A megjelenők száma 20 és 30 között váltakozik. Mind elférnek
szépen. (20+30)/2×365 = A kinek erős oldala az arithmetika, az
kiszámíthatja, hogy mekkora jövedelmet vet évenkint a fáskamra. Ezt
azonban a háziúr nem köti az adóhivatalnak az orrára, a kinek csakugyan
mindegy, hogy hasábfák vannak-e egymáson keresztül rakva a fáskamarában,
vagy tót legények. Télen, mikor nincs építkezés: ezek a hólapátolók.
Idő jártával mind megismerkedett a Lidi kisasszony a vele egy
paradicsomban lakókkal. Leghamarább azokkal, a kik a Zsuzsa asszonynak
az albérlői. A constablerhez már közelebbi viszony fűzte. Paczal János,
az által, hogy nem feszegette tovább annak a Margithidon elhagyott
selyemkendőnek az ügyét, holmi gyönge hivatalbeli visszaélést követett
el a kisasszony kedvéért. Egy kis bűntársi összekeveredés volt ez már,
valljuk meg az igazat.
Azután következett a Zsiga czigány; családi nevén Gugyori, a két
rajkójával, a Miskával, meg a Ferkével. A Miska volt hat esztendős, a
Ferke hét. Az ifjabbik volt a nagyobb, az öregebb kisebb, amaz volt a
primás, emez a kontrás. Maga az apjuk klárinétos volt. Este jöttek elő a
pinczelakásból, akkor mentek «dolgozni» a «mezitlábos» kurta kocsmába.
Reggel kerültek haza, de addig le nem feküdtek, a míg el nem húzták
ébresztőül a Lidi kisasszonynak a kedvencz nótáját, a serenade-walzert.
A Lidi kisasszony iránti nyájas érzelemnek pedig az volt az alapja, hogy
a Zsigának a mult őszszel halt meg a felesége, s itt hagyott neki még
egy kis hat hónapos princzet.
Az aztán magára maradt otthon, mikor az apa meg a testvérek muzsikálni
mentek. Mikor aztán nagyon ordított a gyerek, a Lidi kisasszony lement
hozzá és valami úton-módon elcsillapította. Ezért volt olyan háladatos a
czigány.
A pereczsütőné is bejött a Zsuzsa asszonyhoz minden reggel, mikor a
pereczeivel útnak indult. Ez ott árult a koszorú-utcza sarkán egy fás
kert palánkja mellett – az ég alatt télen nyáron.
A hagymaárulónő se ment útra a maga kincstárával a nélkül, hogy be ne
szóljon s meg ne mondja, hogy milyen idő van odakinn.
A kerti bódé lakói közül az egyiket, az öreg asszonyt soha sem lehetett
látni, mert az már régóta nem tud a lábán állni. Van egy növendék
leányka unokája, a kit úgy hivnak, hogy «Csicsonka». Az szokott kijárni
a bódéból, egy kosárka ibolyával, vagy gyöngyvirággal. Azért van
körültrágyázva a bódé, hogy a virágokat odabenn termesztik, odabenn is
trágyamelegágyak vannak. Két ilyen melegágy között nagyon jó a
Csicsonkának aludni a földön. Azért mégis csak felnőtt a leány. Korához
képest nagyon is ki van fejlődve; a haja bozontos, de hisz az divat
most, azonban fekete és tömött; a szája, meg a szemei mindig nyitva
vannak, a hogy gyerekleányoknál szokott lenni, a kik még nem tudják,
hogy mire való a szemlesütés. Ez is szokott egy-egy szál gyöngyvirággal
kedveskedni a Lidi néninek.
Még a tót legények kohorsából is különvált egy alak, a kit a Lidi
kisasszony meg tudott jegyezni magának. Ez magasabb hivatású volt, mint
a többiek; a kereskedői osztályhoz tartozott. Fanyelű késeket árult,
aztán meg czifra cserépbögréket, felváltva. Az öltözetére is adott
valamit. Nem volt se szurtos, se rongyos. Fehér abaposztó dókát viselt,
a fölött ujjatlan, szironynyal hímzett bőrkosokot; háromcsattos tüszőt a
derekán, tisztességes bocskort a lábain, a fején keskeny karimájú
serpenyőkalapot, mely kerekre nyirott haját takarta. Olyan őszinte,
vidám képe volt a fiunak, daczára, hogy már ránczos volt; de azért
borotválva volt (minden vasárnap reggel). Lehetett már valami
harminczesztendős. Amerikában is megfordult már, de megint
visszakivánkozott. Valahányszor a Lidi kisasszony ablaka alatt
elballagott, a nyakába vetett portékáival, mindig elővette a furulyáját,
s valami szép magyar népdalt billegetett el rajta. Ha aztán valami
szembejövő asszonyféle jót húzott a hátán a tenyerével, annak bolondul
tudott örülni.
A zöld paradicsom lakói közül csak az egy lúdfertálysütőnével nem jött
össze a Lidi kisasszony soha. No mert ha még azzal is szóba állt volna,
azt már csakugyan soha meg nem bocsátotta volna neki – a fekete hattyu
az arany mezőben. Azonban hát a zöld paradicsomnak is volt ghettója. A
boltba csak az utczáról jártak be; ott ült annak az ajtajában egész nap
a zsidó asszony, kopott nagykendőjében, posztó mamuszokkal a lábán; fakó
paróka a fején, s azon bársony főkötő, hajdan aranynak vallott
csipkékkel. Ennek soha szavát sem lehetett hallani. A hátulsó kijárás a
boltból egy elpalánkolt szűk udvarba vezetett. A deszkakerítés teteje
szegekkel volt betörésmentesítve. Ott tartották az áldozatra szánt
ludakat. Ez a legrégibb lakója a háznak. Már akkor itt volt, a mikor a
zöld paradicsom még vendéglő volt. Együtt liczitálták el a házzal. Ő
volt a pretium affectionis. Pontosan fizető. – Nem is háborgatta soha
senki. Kivéve azt a három napot, a mikor az eszlári leányért boszút
kiáltott a felséges utcza. Akkor neki is be kellett zárni egy időre a
boltját.
Hogy ebben a consortiumban Kapor Ádám és Zsuzsa képezték az
aristocratiát, az igen természetes. Nem csak azért, mert az öregnek
hivatalos állása megillető tekintélyt biztosított; rendes fizetése volt,
egyenruhát is hordott; hanem voltaképen azért, mert csakugyan helyes
eszű ember volt; sokat látott, tapasztalt, mindennap ujságot olvasott;
értesülve vala az események meneteléről; s a szétágazó politikai
vélemények közül ki tudta válogatni a leghelyesebbet. Ezért valódi
patriarchai fölényt gyakorolt a zöld paradicsom lakói fölött, mely
kiterjedt még az átellenben lakó szatócsra is, sőt tért foglalt messzebb
regiókban is, colportáltatván a Spitzmanné legifjabb unokája által, a ki
mozgó óraláncz- és melltű-kereskedő volt pakfongban és talmiban.
Öregbítette a Kapor név tekintélyét a Zsuzsa asszony példányszerű
magaviselete főképen, a ki mosónői hivatásánál fogva sok úri házhoz volt
bejáratos. Pörölni nem szokott senkivel, azonban a szigorú erkölcsöt
fentartá a háznál. A varró mamzellnek férfi látogatót elfogadni ugyan
nem volt szabad s számot kellett adnia, hogy hol járt? Ha ünnepnapon az
Orczy-kertbe akart sétálni menni, maga is velement s megóvta minden
csábítástól. Emlegette is, hogy ő nem úgy tesz, mint sok más asszonyok,
a kik a rájuk bízott szép fiatal leányokat… Ne is beszéljünk róla!
Lidi kisasszony szorgalmasan hozzálátott az elvállalt munkához.
Az pedig rettenetes feladat! Száznegyvennégyszer megöltögetni ugyanazt a
fekete hattyut, ugyanazt a grófi koronát, ugyanazokat a pillempátyokat a
czímer két oldalán, a kéket ezüsttel, a vereset aranynyal czifrázva.
Mikor már tizenkettőt elkészített belőle, azt hiszi, hogy minden bűnét
leszolgálta ezen a földön. S akkor arra gondolni, hogy még tizenegyszer
ennyi van hátra! Rabnak való munka! Hanem ezért fizetnek. A lélek utóbb
egészen belefásul; megszünik valami másról is eszmélni, mint selyem
czérnáról, meg arany fonálról. A mintát sem nézi már. Úgy megszokta,
mint egy gép.
Saját kis kamrájának nagyon kicsiny az ablaka, s ha beteszi az ajtót,
hideg lesz, az ablak befagy, a keze elgémberedik. Azért inkább a
mosókonyhában telepedik le a nagy ablak elé a himző rámájával. Ott pedig
a Zsuzsa asszony mángorol, huzogat, vasal egy napszámos leánynyal. A
leány folyvást egy nótát dalol, a mi megtetszett neki a népszinházban:
«azért leány a nevem, hogy a legényt szeressem». Ezt fujja reggel hat
órától este hatig. Csak akkor áll be a szája, mikor a kávét iszsza. Ezt
is úgy megszokta már a Lidi, hogy nem is hallja. Változatosságot a
munkájában csak a Pikusz úr szokott előidézni. Az oda ül a
himzőasztalára s a hogy a kisasszonynak a keze jár a tűvel a kifeszített
damaszton keresztül, úgy jár a szarkának a feje is fel s alá, s
egyszer-egyszer megkérdi: «was macht di frájla». A Lidi kisasszony aztán
magyarul mondja vissza: «mit csinál a kisasszony?» s addig mondja a
madárnak, a míg az megtanulja a magyar szót. Ez is egy kis diadal.