A gazdag szegények: Regény - 12

ajtót rögtön. Még most rendőr vagyok!
A Zsigának szégyenszemre megint fel kelle nyitni a pínczeajtót.
Pedig milyen jó tréfa lett volna: egy fél napra bezárni a Tarafás uramat
a pinczébe; s az alatt elvégezni az esküvőt, elkölteni a lakomát; s nagy
áldomásokat inni a házi úr egészségére; a míg az a gólyás sinkójával
dörömböz a pinczeajtón.
Az apja helyett most a fia lopakodott oda a Jánoshoz.
– Nini János bácsi, kiloptam a házi úr zsebéből azt a kutyakaparta
irást. Dugja el frissen a kalapja alá!
– Ejnye te pernahajder! riadt rá a konstábler; hát még itt az én
jelenlétemben lopsz? Én nem vagyok «János bácsi», mikor a kalapom fel
van téve; hanem «konstábler úr». No megállj! Elviszlek Aszódra.
A czigánygyereknek nem tetszett ez a biztatás. Azt már tudta, hogy
Aszódon van az a nevelőintézet, a hol a gyermek-gonosztevőkből
köszörülnek jobb erkölcsű gyémántokat.
Az asszonynép ezalatt összedugta a fejét s valami követ fúttak. Mindenki
a Csicsonkához beszélt, s az meg látszott érteni a dolgot. Elvállalta a
rábizott szerepet. A miért aztán a Lidi kisasszony megcsókolta az
orczáját.
Csak az öreg Ádám apó viselte magát e nehéz percz alatt egész
szenvedőlegesen. Olyan volt, mint egy álmodozó. Magában dünnyögött.
– «Rum-rum-rum.» Már is hallom a dübörgését. A villamos csengetyű is
szól: «kin-kin-kin-kin». Most ér az utolsó őrházhoz: a jeladó harang
szól, háromszor egymásután: «kiláng-kiláng-kiláng». Én itt állok a két
sin között és nem tudok megmozdulni, ólomból van a lábam.
Tarafás uram visszajött a pinczegádorból.
– No hisz itt van mit lefoglalni! Egy meztelen poronty! Mindegy! Az
albérlőért a szállásadó a szavatos. No hát konstábler úr! Nézzük meg az
óráinkat. A tíz percz meg van. Végrehajtja ön ezt a rendeletet?
Akkor hült el aztán, mikor a zsebébe nyulva, azt üresnek találta.
– Hehej! Kilopták a zsebemből!
– Már megkerült. Itt van nálam, mondá János.
– Derék rendőr! szólt elismerőleg Tarafás uram.
János nagyot feszített a mellén.
– Kikérem magamnak az észrevételeket a magamviseletéről! Dicséretet csak
előljáróimtól fogadok el.
Ekkor a Csicsonka állta el az útját Tarafás uramnak, letérdelt eléje és
összetette a két kezét könyörögve.
– Édes kedves, aranyos Tarafás bácsi! Áldja meg az a csillagszemű ur
Jézus. Kegyelmezzen meg az én szegény fogadott szülőimnek, a jó
Kaporéknak. Lássa: Nekem se apám, se anyám; a nagyanyám is a
tébolydában. Ha ők pártul nem fognának, a szeméten kellene elvesznem. Az
Isten meg fogja azt önnek fizetni. Önnek is van bizonyosan kis leánya,
vagy kis unokája, az is juthat még árvaságra. Gondolja meg, hogy az
Isten úgy fogja meghallgatni annak a könyörgését, a hogy kegyed
meghallgatja most az én kérésemet.
Tarafás uram e vakmerő beszédre még fel is fujta a pofáit, hogy a
megpukkadáshoz közellétét kifejezze.
– Púh! Hát még te is itt vagy? Még te is megszólalsz? Te virágáruló
leány! Hát mért nem mész gyönyvirágot árulni? Gyöngyvirágnak meg
gyöngyleánynak míndig van keletje. Mit tartod én elejbém a két
tenyeredet? Hát mézeskalácsos vagyok én, a ki félkrajczárért két
puszedlit ád? Takarodj előlem nagy hirtelen! Mert ha én segítek rajtad,
ott marad a csizmatalpamnak fotográfiája a szép fehér ruhádon.
– Jaj! Megesz! hüledezék a Csicsonka gyorsan elkotródva Tarafás uram
közeléből.
Most aztán maga Lidi kisasszony tette meg az utolsó kisérletet:
odalépett Tarafás uramhoz, szépen körülczirogatta.
– Édes jó Tarafás úr! Kegyedet az Isten megáldotta jó móddal; nincs arra
szorulva, hogy a szegény emberek könnyeivel öntözze a szép birtokát.
Legyen nagylelkű ez alkalommal. Majd meglássa, milyen jól esik az az
ember szivének, ha a nyomorultak áldását viszi el magával.
Ez meg már épen vaddá tette Tarafás urat.
– No csak három lépésnyire tőlem frajla! Nekem semmi érintkezésem
sincsen az olyan personákkal, mint maga.
– «Personákkal!» ordíta fel e szóra dühösen a konstábler. Az úr
personának merte nevezni a Lidi kisasszonyt? No hát servus egyenruha!
Azzal hirtelen levágta magáról a kabátját.
– Nem vagyok konstábler többé; hanem vagyok Paczal János; a ki
elégtételt követel azért a pimasz megbántásért, a mit ön egy
tisztességes hölgyön elkövetett. Hogyan akar az úr velem megverekedni?
Karddal vagy pisztolylyal? Nekem mindegy.
Tarafás uram el volt szörnyedve. A botját hátratéve, abból harmadik
lábat csinált magának s úgy állt ott, mint egy feldönthetlen tripósz.
A Zsuzsa pedig jajveszékelt.
– Jaj Istenem! Ennek rossz vége lesz! Kisasszony! ne engedje, hogy
kegyed miatt verekedést támasszanak.
– Nagyszerű! Debacchált Tarafás uram. Eredeti! Mondhatnám, hogy unicum!
Egy konstábler pisztolyra, kardra provocálja azt a felet, a kinek az
ügye rá van bizva! Ázsiai állapotok!
A Frányó oda sugott a Jánosnak.
– Nem szereti az ázsiait! Talán amerikai kell neki. Amerikai párbaj!
kövecset kell húzni. A melyik fekete kövecset kihuzza, felakasztja magát
akáczfára. Ne féljen János bácsi! én fehér kövecset megmelegítem, maga
húz először.
– Hát én nem vivok sem európai, sem ázsiai, sem amerikai párbajt; hanem
majd megmutatom, hogy milyen az a retek-utczai párbaj.
S azzal az ajtó felé indult.
Ádám apó motyogott ébren-álmában.
– Zuhogás, zuhogás, zuhogás! Már itt van… Már látom a két tüzes szemét
közelítni… Most mindjárt fütyülni fog.
Tarafás uram nádpálczájának agancsfogantyúja madárfejjé volt kifaragva,
olyan elmés szerkezettel, hogy annak a csőre sipnak volt használható. Az
ajtót felnyitva jelt adott az utczára ezzel a sippal.
– Már fütyült! monda Ádám apó.
Erre a füttyszóra egyszerre rohant be a konyhába négy markos teherhordó
fustélyokkal és istrángokkal ellátva.
Tarafás uram diadalmaskodó tekintettel mondá.
– Szokott rá gondom lenni, hogy magammal hordjam a nyomatékos
argumentumokat. Legények! A ki ellenkezik, azt le kell ütni, aztán
megkötözni. Ilyen a retek-utczai párbaj!
Ez meg már aztán egész vad oroszlánt csinált a Paczal Jánosból.
– Mit nekem ezek a rongyos csirkefogók? Valamennyit mind káposztának
aprítom gazdástul együtt egy magam.
S azzal kirántotta a kardját.
Nossza rögtön ott termett a Frányó, mind a két kezében egy villogó
hegyes késsel.
– Ne félsz magad János bácsi! Én is voltam katona. Ketten megvagyunk
vitézek! Én meg hasítom belőlük karmonadlit.
– Csak ne fájna a lábam, majd megmutatnám én is, hogy ki vagyok? Kiabált
a Zsiga czigány s avval bebujt az asztal alá.
De még a Vigyázz is elszakítá a madzagát, a mivel az ágy lábához volt
kötve s az meg a Tarafás uram uszkárjának esett neki s bele kapaszkodott
a fülébe.
Tarafás uram felfutott a padlás lépcsőre; onnan kiabált a négy hordárra.
– Nem kell félni! Védelmi állást kell elfoglalni.
Az asszonynép sikongatva veté magát közbe, mint hajdan a rómaiak és
sabinusok összezördülése alkalmával. A Zsuzsa meg a Lidi a János
karjaiba csimpajkoztak, a Panna meg a Gagyuláné a Frányót fogták el, míg
a Csicsonka a marakodó kutyákat igyekezett szétválasztani; miközben a
harczvágyó férfiak dühösen kiabáltak, hogy ők ma vért akarnak inni!
A Zsiga czigány, négykézláb az asztal alatt, kibukkanó fejével a veres
abroszt felemelve, hörgé gyászjóslatú szóval.
– Most mingyá kiüt a ribillió.


XXVII. FEJEZET. A «ZÖLD PARADICSOM» ÉS A «ZÖLD POKOL.»
Midőn a krizis a tetőpontjára hágott, akkor érkezett meg a «Deus ex
machina», a hogy ez minden classicus drámában elő szokott fordulni.
Könnyen ki lehet találni az előzményekből, hogy ez senki sem lehet más,
mint a többször tisztelt Szüköl Makár úr, a ki egyedül hiányzott még az
összes személyzet közül.
Jött nagy sietve be az ajtón.
Egy ilyen hivatalbeli tekintélynek a megjelenése minden helyzetben nagy
hatással szokott birni. Még a budapesti hitelszövetkezetnek a gyülésén,
sőt a czipészsztrájk constituáló meetingjén is nagyszerű kalmirozó
befolyást szokott gyakorolni egy hivatalos személynek a megjelenése a
fegyvert forgató karok egyszerre lelohadtak, még a két marakodó kuvasz
is elbocsátotta egymásnak a fülét.
Makár úr pedig nem vett észre semmit az idejöttét megelőző izgalomból,
hanem a mint meglátta az Ádám apót leginkább exponált helyzetben a
középen állni, egyenesen hozzá sietett.
– No öreg! Itt van a dispensatio! Hála legyen a papnak! Most igazán a
papnak legyen hála; mert az adta ki.
Ez jó élcz lett volna; de senki sem mosolyodott el rá.
Makár úr e kedélytelenséget a pillanat komolyságának rótta fel.
– Gőzerővel ment minden. Mondhatom, hogy extraczúgon jártam.
Még ez sem hatott. Ádám apó bámult maga elé, mint a sóbálvány.
– Ádám apó! kiálta rá Makár, a vállára ütve.
Erre felriadt az öreg s nekilódult.
– Ahó! Itt a vonat! Szaladok a váltóhoz.
– Szalad bizony kend az oltárhoz most mindjárt! Engem csak nem néz tán
lokomotivnak? Ha csak e miatt a kürtőkalap miatt nem.
Most aztán ráismert az Ádám apó.
– Ah, Ah! A tekintetes diurnista úr.
– «Segédfogalmazó», öreg. Igazítá Makár. Ma van a hivatalos lapban. De
az nem tesz különbséget. Hatszáz forint fizetés! No már most menjünk a
templomba. A sekrestyés ott vár.
Az öreg előre-hátra ingadozott, mintha nem tudná, hogy merre kell neki
eldülni?
– Hanem omnibuszt bizony nem kaphattam, mondá Makár. Valamennyi mind a
lófuttatáson van. Minden ember, a kinek egy fölösleges forintja van,
viszi a totalizatörbe.
Nem tetszett neki a kifejezés, a mit a társaság arczán látott.
– Ni milyen savanyú pofákat vágnak valamennyien arra a szóra, hogy nincs
omnibusz. Valami viczczet kell nekik mondani, hogy egy kicsit kedvre
derüljenek.
Azzal megfogta az öregnek a vállait a két kezével.
– No öreg, mondhatom, hogy nagy fifikus kend! Úgy kalkulálta ki a
dolgát, hogy egy füst alatt tartsa meg az esküvőjét is, meg az arany
lakodalmát is. Ennél csak én voltam fifikusabb; mert én meg azt tettem,
hogy január elsején születtem, s Makárnak kereszteltettem. És így az
ujesztendő napját, a névnapomat, meg a születésnapomat mind egyszerre
tarthatnám meg: – ha valaha megtarthatnám. Ni még erre sem nevetnek!
Pedig ez igazán humorisztikus ötlet volt. Bizonyosan apprehendálnak,
hogy megvárakoztattam a társaságot. Uraim és hölgyeim! Elismerem, hogy
egy kissé elkéstem; de hát ennek is oka van. Útközben észrevettem, hogy
valami húzza a zsebemet lefelé. Az a pénz.
– «Pénz!» Hangzott Tarafás uram ajkairól.
– Sssssssss! sziszegett egyszerre az egész női társaság.
– Hát az esketési sportula, monda Makár. A huszonöt darab
négykrajczáros. Gondoltam, az még sem lesz illendő, hogy mi a káplány
úrnak a stóláját csupa négykrajczárosokban számláljuk le. Beváltom én
azt egy pénzváltónál egy darab ezüst forintosra.
Most meg egyszerre mind valamennyien elkezdtek neki kézzel fejjel
integetni, hogy hallgasson, ne beszéljen.
Nem értette a dolgot.
– Ni, most meg hogy integet rám valamennyi! Hát ezeket mi lelte? Azzal
késtem el egy kicsit, hogy a legfényesebbet választottam ki.
Ezzel kivette zsebéből a papirba takargatott egyforintos monétát.
A Zsiga czigány e veszedelem láttára előmászott az asztal alól s
odalopakodott a Makárhoz, a fülébe sutsutogva:
– Ne beszéljen arról a pinzrül!
– Hát te mit suttogsz a fülembe? Nem vagyok én theátrista, hogy nekem
súgják a szerepemet.
A Zsiga még közelebkről suttogott neki.
– Itt van a zöld paradicsombeli sátán.
– Ne csiklandozd a nyakamat!
Azzal kibontotta a szép fényes ezüst forintost, a két ujja közé
szorítva.
– Úgy-e milyen szép ezüst forintos!
Tarafás uram ez alatt odalépkedett a háta mögé nesztelenül.
– Vége van! suttogá Zsuzsa asszony.
– Már elkapta! mondá Gagyuláné.
– Az övé már! sopánkodott a Panna.
– Itt van! mondá Makár úr, ledobva az ezüst forintost az asztalra.
Tarafás uram abban a nyomban rátette a tenyerét.
– Én pedig ezt azonnal lefoglalom.
Makár úr hátra nézett s aztán a maga tenyerével leszorítva Tarafás uram
kezét, azt kérdezé:
– Kihez legyen szerencsém?
– Én vagyok Tarafás Bazilius; a «zöld paradicsomhoz» czímzett bérháznak
a tulajdonosa.
Erre Szüköl Makár azt viszonzá, még jobban ragyogó orczával:
– Én pedig vagyok Szüköl Makár, a «zöld pokolhoz» czimzett
adófelülvizsgáló hivatalnak a segédfogalmazója.
Erre Tarafás uramnak egyszerre nyitva maradt a szája, úgy visszahökkent.
– Ahán! mondá Makár úr. Ez erős torma volt! Ez nem tetszik neki.
Csavarja az orrát.
– Kérem alássan. Hebegé Tarafás úr, békét hagyva az egy forintosnak.
– Igen szivesen. Épen kiküldetésben járok. Itt van a zsebemben az
uraságod adóbevallási ive.
Tarafás uramnak most egyszerre nagy mehetnékje támadt.
– Kérem alássan. Nekem most nagyon sürgetős dolgom van, a másik hat
házamnál.
– Majd oda is mind elmegyek. Elébb csak itt jöjjünk tisztába. Lássuk
csak a bevallási ívet. Fáskamra: jövedelme: egy nagy bolond zérus.
Konstábler Paczal János.
János erre a szóra hirtelen felölté az egyenruháját s feltette a
kalapját.
– Parancsra várok.
– Mondja csak: hányan hálnak éjenkint a «zöld paradicsom» kamrájában?
– Huszonöt napszámos.
– Kérem! Emendált Frányó, én vagyok «olajkáros».
– Tehát huszonnégy napszámos és egy kereskedő. Fizetnek naponkint?
– Bizony fizetünk nigy krájczár.
Makár utána számított.
– Négyszer huszonöt az száz. Száz krajczár az egy forint. Egy évre
háromszáz hatvanöt forint. Tarafás úr! Ön eltitkolt az adóalap kárára
házbérjövedelméből 365 forintot. Ezért az 1883-iki LXIV-ik törvényczikk
100-ik §-a értelmében nyolczszoros birsággal fog megterheltetni.
Ezzel a szóval rögtön ki lett véve a szive Tarafás uramnak. A
legvékonyabb hangon fisztulázta:
– Kérem alássan, tekintetes úr.
S a meghódított egy forintost vissza akarta nyomni a markába.
– Mit? Még vesztegetési kisérlet is? Ez is terhelő körülményül fog
felrovatni. Takarítsák le ezt a sok czókmókot az asztalról!
– Kérem alássan, szólt Tarafás úr igen nyájasan. Tessék otthagyni. Ez a
szegény jámbor embereknek a lakodalmához való.
– De nekem hely kell az asztalon, hogy én a «Befund»-ot megcsinálhassam.
– Jaj, kérem alássan, csak Befundot ne tessék csinálni: esedezék a
megszorult martyrja a házbér beszedésnek s súgva tevé hozzá: inkább
elengedem nekik az egész fertályról való házbért.
A Frányó kegyetlenül ujjongott dühös örömében.
– Ahán! Most akadtál emberedre Bazilicza! Ilyen a bodzafa-utczai[3]
párbaj.
– Halljátok jámbor zsellérek! Hirdeté a szót fenhangon Makár úr. Ő
nagysága, a kegyes házi úr, tekintve a rendkívül nyomasztó
pénzviszonyokat, az idei rossz termést, nagylelküen elengedi
mindnyájatoknak a györgynapi házbért.
– Kérem, én csak a Kaporékét értettem.
– Most már nem lehet engemet compromittálni. Hivatalos nyilatkozatot nem
lehet kikorrigálni! – Ez fel fog vétetni az adóbevallási ívbe.
Nosza rohant minden érdekelt fél a nagylelkű háziúrhoz, forró háláját
kifejezni. Zsuzsa, Panna, Gagyuláné, Zsiga czigány a két fiával, ha
mégannyi keze lett volna is, mind elkapkodták volna, míg ő boszusan
rángatta azokat vissza a sűrű csókok elől. A négy hordár pedig követelte
a fellépti díját.
– Menjetek mind a pokolba.
– Oda is követjük a nagyságos urat – két forint napidíj mellett.
Az általános öröm közepett csak Kapor Ádám tartotta meg a pessimista
nézeteit. Az ilyen becsületességben petrifikált léleknek volt az iránt
érzéke, hogy ebben a kedvező fordulatban kell lenni valami morális
bökkenőnek.
Félrevonta Makár urat s így szólt hozzá:
– De hát, uram, összefér-e az önnek a hivatalos esküjével, hogy az állam
rovására a mi javunkért ilyen egyezséget kössön? Ön felfedezi, hogy egy
háziúr eltitkolt egy adóalapul szolgáló helyiséget, szabad ezt önnek
elhallgatni? csak azért, hogy rajtunk segítsen?
Makár nagyot hunyorított a behunyt szemével.
– Hiszen nem vagyok én semmiféle adóhivatali segédfogalmazó. Pia fraus
volt az egész. Tudtam, hogy a Tarafással mai nap ilyen conflictusba
jövünk, azért léptem fel ilyen apparatussal. Ma sem vagyok én egyéb,
mint diurnista a kerületi előljáróságnál, s mint ilyennek semmi bajom
vele, ha a háziurak még a kéményüket is kiadják lakásnak.
– Az már más.
– De már most – más vágányba ne igazítsd öreg a váltót, mert hátba
váglak.
Azzal, nagyobb biztonság okáért betuszkolta az öreget a hálókamrába.
– Még egy szóra Tarafás úr.
– Van még valami parancsolat?
– Igen is van. Ennek a boldog párnak szüksége van még egy násznagyra.
– S az én legyek?
– A «kiadó» násznagy, a ki a menyasszonyt vezeti.
– Értem.
– Azután, mivelhogy az eső esik, nagy a sár, gyalog nem lehet a
templomig menni.
– Hát én vigyem el az egész násznépet a butorszállító szekeremen, úgy-e?
– És vissza is hozza. – Ha a sekrestyésnek, a ministráns gyerekeknek
pénzt fog osztogatni, azt nem tekintendem vesztegetésnek.
– Nagyon kegyes.
– És azután, visszatérett, ön fog presideálni a nászlakománál.
– És az első toasztot is én mondom a boldog párra? Tökéletes!
– És ön fizeti a czigányokat.
Erre a szóra a Miska a jobbik lábára emelkedett rögtön, s egy fejjel
nagyobb lett. (Mikor szomorú volt, akkor a kurtábbik lábára szállt le.)
– Rajkók! Hol van a hegedű?
– Ugyan kérem, mondá Tarafás úr, a kezét Makár úr karja alá öltve, nem
tetszett valamikor borbélynak lenni?
– Ha az lettem volna, most is volnék. Miért kérdi?
– Azért, hogy olyan jól tetszik tudni az érvágáshoz.
– Barrrátom! Ez még csak köppölyözés.
– No hát, üsse part. Ha elveszett a fejsze, vesszen a nyele is. Kitartom
a lakodalmat. Hanem aztán holnap benne legyen az ujságban!
– Arról én fogok gondoskodni.
A haragos, mérges ember, ha egyszer megszelidül, akkor aztán nagyon
megszelidül, s a zsugori, ha egyszer kénytelen megnyitni az erszényét,
akkor aztán prédál! Tarafás uram is ilyen volt.
Magában arra gondolt, hogy a mi ennél a mulatságnál pocsékba megy, majd
kiveti a másik hat háza lakóira. Legyen hát igazi hajczéczó!
Ekkor aztán kibocsájtá Makár úr Ádám apót a kalodából.
– No vőlegénykém. Most már mehettek az esküvőre, – s onnan aztán
kibontott zászlókkal a szegények házába.
Az öreg megállt a konyha közepén, széttekintve érzékenyen.
– Legyen nekem megengedve búcsút vennem ettől a háztól. (E szókkal a
Zsuzsa kezét a magáéval imára kulcsolta.) Oh te édes Istenem, a ki annyi
csodát tettél én velem, a ki annyi veszedelemből kiszabadítottál, áldd
meg ezt a házat, a hol oly sok boldog napot eltöltöttem az én kedves
társammal együtt. Adjad, hogy a kik mi utánunk e hajlékban letelepülnek,
azok is olyan megelégedettek legyenek, mint mi voltunk minden időben! –
És most, midőn eljuttattál bennünket a mi életpályánk végső czéljához, a
boldog nyugodalmas szegények házába, legyen áldva mi általunk a te szent
neved, én uram Istenem.
A gyönge szivűek mind sírtak, nem állhatták meg a nélkül.
A Vigyázz kutya is ott állt, a farkát sebesen csóválva, s felnézett a
gazdájára. A szájával nem tudott beszélni, a szemeivel kérdezé: «hát én
velem mi lesz azután?»
Ádám apó elérté a kérdést s megczirógatá a kutyájának a fejét.
– Ne félj, édes szolgám, nem jutsz árvaságra. Velünk nem jöhetsz, mert a
szegények házában nincs helye kutyának. Van nekem egy derék jó emberem.
Egy láb nélküli koldus, a ki a két kezén jár, zsámolyra támaszkodva, itt
tartja a helyét a templom szegletén. Annak adlak, az téged meg fog
becsülni, s aztán te is segíthetsz neki a mesterségében.
A Vigyázz meg volt nyugtatva.
A Pikusz urat nem kellett utasítani, az magától odarepült a Lidi
kisasszony vállára s onnan kérdezgeté, hogy «mit csinál a kisasszony?»
Tarafás uram pedig elővette a jobbik eszét, s míg a násznép lassankint
kisorakozott a konyhából, nemeskeblű elhatározással bocsánatot kért a
Lidi kisasszonytól a száján kiszalasztott gorombaságért, mely
satisfactio után a János is kénytelen volt béke-jobbot nyujtani neki.
S a mint így az egyik kezében a Lidi kezét, a másikban a Paczal Jánosét
tartá, olyan furcsán, olyan hamisan sandalgott, hol az egyiknek, hol a
másiknak a szemébe, hogy azoknak el kellett érteniök az arczjáték
titkát.
– Haj haj! sohajta nagyot Paczal János.
– Majd – ötven esztendő mulva… mondá Lidi kisasszony.
Makár úr mindent megfigyelt, mindenkit párjával előre bocsátott, maga
leghátul maradt.
– Ezek hát boldogok, mert már czélt értek, gondolá magában. Ezek is
boldogok, mert remélik, hogy valamikor czélt fognak érni, csak én vagyok
az a fáról leesett fia veréb, a kiről senki sem jegyezte föl, hogy mi
lett belőle, mikor leesett a fáról?
Azzal a felpakolt násznépet a társzekérrel előre bocsátva, maga gyalog
lépést tartott a szekérrel egész a templomig, ott aztán egyenkint
lesegítette szállni a kocsiból, a ki segítségre szorult, s mikor mind
együtt voltak a templom ajtóban, akkor megáldotta őket, búcsút vett
tőlük.
– Nekem sietnem kell a hivatalba, csak délig kaptam szabadságot.
És azzal elsietett. Még csak részt sem vett a kis lakozásban, a mi nála
nélkül soha sem jött volna létre.
Talán nem is volt igaz, hogy nincs tovább elmaradni engedélye, de az
575. §. közül valamelyik meginté, hogy «hivatalnoki tekintélylyel össze
nem férő társaságban való mulatozásért» rengeteg nagy orrokat
osztogatnak.
Az esküvő megtörténtével az egész násznép visszatért a zöld
paradicsomba, s ott a harmadfél czigány zenéje mellett igen jól
mulatának, Tarafás urammal együtt.
Este felé oda került a lábnélküli koldus is a lakodalmas társaságba. A
Vigyázz kutya erővel oda hozta. Tarafás uram annak is bőkezűen töltögeté
a bort, míg utoljára a lábatlan koldus olyan kedvre derült, hogy együtt
járta a Frányóval a csárdást, ez a két lábán, ő meg a két kezén a két
zsámolyával, a hogy ez a jelenet harmadnap a legderekabb néplapban meg
is lett örökítve irásban és képben, e czím alatt: «koldusok
aranylakodalma». Tarafás uram nagylelkűsége különösen ki volt emelve.
Makárról nem volt szó. A czikket bizonyára ő küldte be – álnév alatt.


XXVIII. FEJEZET. AZ EZÜST ÉRDEMKERESZT ÉS A STRADUARIO.
Lidi kisasszony még a lakodalom nap estéjén átköltözött az új
szállására.
Új társaság, új világrend fogadta ott s abba is gyorsan beletalálta
magát.
Ellentéte volt az mind az eddiginek. A zöld paradicsomban a szegénység a
rongyok között, a divatkereskedésben a selyem és csipkék között, – ott
is a szegénység.
A ki szegény, az a nem az ő számára rendelt fény és pompa között érzi
csak igazán, hogy milyen szegény. S az a leány, a ki még ott is meg van
elégedve a maga szigorú sorsával, erős lelkűnek született.
Mennyi rigolyát, mennyi szeszélyt, boszantást, hóbortot el kell viselnie
azoktól, a kik a világ pompájában válogatnak.
A czég főnöke bámult rajta, hogy az új «kisasszony» egy hallásra hogy
megtanulja a divatczikkeknek őrült sok elnevezését, a kelmék szineinek
meghatározását, még inkább a tökéletes jártasságát a divat változatos
bizarr fordulataiban, s finom izlését és az árakban való fluctuátiókat.
Vajjon hol szerezte mindezt?
Ott, a hol parancsolnak. Most hasznát veszi itt, a hol szolgálnak.
Daczára annak, hogy folyton érintkeznie kellett a főváros leggazdagabb
hölgyeivel, még eddig senki sem ismert rá. – Ennek pedig az a nagyon
egyszerű magyarázata, hogy a «legfelsőbb tízezere» a magyar
társadalomnak egyenesen Párisból hozatja a divatczikkeit. – Ugyan a
budapesti divatárú kereskedésekben is szint azokat kapnák meg, mert a
czégek főnökei folyvást érintkezésben vannak a párisi firmákkal, s
minden új találmánya a divatnak azon a napon látható a pesti
kirakatokban, a melyen a «Printemps» vagy az «Au bon marchée»
szalonjaiban. Csak hogy a párisi háromszor olyan drága, s azt a
czímünkre való büszkeség nem engedi, hogy a mit drágán is megvehetünk
külföldön, alacsonyabb áron szerezzük meg itthon. A pesti
divatkereskedésekben csak a gazdag polgári osztály, meg a szinésznők
vásárolnak.
S ezek nem ismerik a hajdani X. Y. grófnőt.
Vannak kivételek is. Igazi előkelő aristocrata hölgyek, a kik szintén a
budapesti czégeknél dolgoztatnak. (Nem készen veszik, készíttetnek.)
Hanem ezek csak a télire költöznek majd be a falusi kastélyaikból. Addig
a Lidi kisasszonynak lehet ismeretlenül maradni.
Megesik ugyan, hogy egy előkelő «úr» is odavetődik a divatkereskedésbe,
valami megrendelést tenni, meglepetésül szívválasztottjának s azok egy
pillanatra meg is látják a tanácstartás közben a Lidi kisasszonyt, s
aztán nem is titkolhatják el a főnök előtt azt az észrevételüket, hogy
ez a feltünő szépség mennyire hasonlít egy eltünt grófkisasszonyhoz.
Hanem aztán a chef megmutatja nekik a könyveiből, hogy a kisasszony már
tavaly nyár óta dolgozik az üzlet számára.
Az egykori zöld paradicsom világából csak az egy Csicsonka maradt Lidia
mellett, most már azt is Czilinek hívták, s kihordó-leánynak használták,
a többi nem kerül erre a tájékra.
Egy vasárnap délután azonban, a mikor az üzlet zárva volt, Lidi
kisasszony, szokása szerint, egyedül ült az udvarszobájában, a midőn
kopogtatnak az ajtaján, s a «szabad»-ra benyit János konstábler.
Nyár volt, csak a délczeg dolmány volt rajta, s annak a baloldalán ott
pompázott a koronás ezüst érdemkereszt. – Csak azt jött bemutatni.
Végre tehát még is megkapta.
Ezerszer engedelmet kért, hogy a kisasszonyt háborgatni bátorkodik
elegáns szállásán.
– Én itt is csak olyan szegény leány vagyok, a milyen ott voltam, s
örülök, ha a hajdani jó barátok közül valakit láthatok.
– Tudom, hogy a kisasszony jó szíve érdeklődik a szegények iránt, a kik
olyan nagyon szerették.
Aztán formális rapportot tartott sorba valamennyiről, kinek mennyire
vitte fel Isten a dolgát. A Kaporék jól vannak az asylumban. A Szüköl
Makár is megérte, hogy fizetéses segédfogalmazóvá lett kinevezve. A
Kranyecz Frányó hazament a feleségét birtokba venni. – És a
Przepiorkának Stradiváriusa is megkerült. – Magáról nem szólt a János.
Erre hát nagyon kiváncsi lett Lidi kisasszony, hogyan került meg az a
boszorkányos hegedű? vagy annak az ára.
– A mikor leutoljára szerencsém volt találkozni a kisasszonynyal,
méltóztatik rá emlékezni, hogy említést tettem arról, hogy a tolvajt
kézre fogom keríteni. Meg is tettem.
– No azt igazán szeretném megtudni, hogyan lehetett?
– Ha nem untatnám vele. Eddig úgy is csak a balfogásaimról tetszett
értesülve lenni. – Hát az így ment végbe. Én szoktam a hirlapoknak a
rendes értesítéseket adni a rendőrség körében történtekről, a miknek
nyilvánosságra hozatala kivánatosnak látszik. A Przepiorka ügyet is én
irtam meg, úgy a hogy megtörtént, hanem aztán azt a következő mesét
toldtam hozzá:
«A szegény hentes látva rászedetését, kétségbeesetten futott egy itteni
(általam megnevezett) hegedűgyároshoz, megmutatni neki a nyakán veszett
hegedűt, a mit kész volt eladni minden árért. A mester azt mondta neki,
hogy ne hamarkodja el a dolgot, az csakugyan valami ritka régi hegedű, a
mi sokat érhet. Azonban, nagyobb biztosság kedvéért, menjen fel vele
Bécsbe, ott van a karintiai utczában egy nagy hegedű-kereskedő czég,
mutassa meg annak a jószágát. A hentes nem sajnálta a kisérletet,
felsietett Bécsbe. A kereskedő megnézi a hegedűt, s azt kérdi a
hentestől: «Tudja ön, hogy miféle hegedű ez?» – «Nekem azt mondják, hogy
valami Straduarius». – «Még annál is nevezetesebb, az egy «Dnifloplugár»
olasz tyroli készítmény. El akarja ön adni?» – «El biz én. Mit ád az úr
érte?» – «Kétezer ötszáz forintot». – A hentes egy szót sem szólt
többet, ott hagyta a hegedűt, s szaladt haza a pénzével, nehogy még
visszakérjék. – És most ez a tévedésből hozzánk került hegedű ott
pompázik a karinti utczai czég kirakatában, alája irva: «ára
tizenhatezer forint».
Ez a «hiteles» tudosítás megtette körútját valamennyi bel- és külföldi
hirlapban. Elhitte mindenki. A hentes annyi kolduló levelet kapott,