A gazdag szegények: Regény - 04

De ezuttal nemhogy megverték volna, hanem minden ember czirógatta,
beczézgette. Hanem a gazdája felé mégis hason csuszott s az asztal alá
iparkodott.
– Nem oda, kedves kutyám, nem az asztal alá. Ide ülsz a székre mellém.
Itt ez előtt az egész társaság előtt, a ki látta a megveretésedet,
megkövetlek. De minthogy abból te nem értesz semmit, hát hoztam egy pár
virslit. Az egyik az enyim lesz, a másik a tied.
De nem a kolbász tetszett a hű párának inkább, hanem a jó szó. Mikor a
gazdája maga mellé vette, majd kibujt a bőréből, olyan öröme volt.
Nyalta a kezét, megnyalta a borostás állát, s úgy tudott ránézni azokkal
az okos szemeivel, mint egy valóságos lelkes állat.
Egyszer aztán csak kirugta magát a gazdája kezei közül, átugrott az
asztalon s azzal «auvau-babau!» Egy macska jött be az ajtón, s a mint
azt meglátta, egyszerre megint csak kutya lett belőle.


VIII. FEJEZET. EGY ESŐS NAPON.
Másnap volt a kritikus nap, a mikor Kapor Ádámnak meg kellett próbálni,
hogy milyen koldus lett volna belőle. Nehezen vette a nyaka!
– Nem tanultam én sirni soha.
No ha ő nem tudott sirni, annál jobban tudtak a fellegek. Egész éjjel
szakadt az eső, nappal meg folytatta. Nem jó idő ez a szegény
embereknek! A mezei munkások is sokalják már az áldást. Előbb a nagy hó
miatt nem jutottak a szántás-vetéshez, most meg a sok eső zavarja ki
őket minduntalan belőle. A városi munkásra nézve meg épen csapás ez a
locspocs idő. Kőmüves, napszámos nem állhat a szakmába, a ki meg
műhelyben dolgozik, annak a drága petroleumot kell égetni, mert sötét
van, az eső lenyomja a füstöt, minden műhely tele kőszéngőzzel, a
fuvaros bőrig ázik s üti a lovait és káromkodik, mikor a szekere
megfeneklik a sárban. De legjobban meg van verve a szegény mosóné.
– Óh én szentséges szűz Máriám! sopánkodik a Zsuzsa asszony, könyörögj
érettünk! Hiszen szombat nap van, ilyenkor te is szárogatni szoktad a
Jézuska ruhácskáit! Nem tudok kiteregetni már egy hét óta. A padlást is
kiadta a házi úr árendába, az tele van kukoriczával. Mind idebenn a
konyhában kell szárogatnom a ruhákat.
A száraztott fehérnemü gőzétől pedig megfájdul az asszonynépnek a feje,
azért kénytelenek nyitva tartani az üveges ajtót, hogy kimenjen a gőz.
Ebből meg az a baj lett, hogy a nyitott ajtón kiszökött a Vigyázz, s
utána szaladt a gazdájának. Pedig nem is tudhatta, hogy az a városházára
megy. Eltalált a szimat után. A dohánygyár előtt érte utól. Az öreg
aztán szidta, kergette, kővel is dobálta, hogy menjen haza. De az megint
csak vissza került hozzá. Pedig szájkosara sem volt. Visszafordulni
pedig nem akart vele, mert visszatérni az útból bizonyos
szerencsétlenség. Már el kellett vinnie magával a városházára. Nehogy
elfogja a gyepmester, kénytelen volt neki útközben egy szájkosarat
venni, ugyanazon a pénzen, a mit a Vigyázz maga koldult össze.
Ez aztán az igazság! A hűség jutalma szájkosár! S még azt mondják, hogy
alkotmányos világ van.
Moslék idő!
Árvíz lesz az idén megint!
A Stáczió utcza szűk kijáratánál, a hol még akkor egy rongyos, de nagy
földszinti ház zárta el az utat (ma már pompás palota épült a helyén
renaissance stylben) két terhes szekér farolt neki egymásnak. Ádám apó
nem állhatta meg, hogy ne segítsen a kocsisoknak a kibontakozásban. A
hatvani utczán meg egy bérkocsis lova feküdt az aszfalton, azt is neki
kellett talpra állítani. Csupa sár lett bele. Pedig a Zsuzsa olyan
szépen kikefélgette, mikor elereszté hazulról!
De legnagyobb baja volt a Lidi kisasszonynak a mostani rossz
világítással. Ő a nagy kereskedőtől most épen egy olyan megbizást
kapott, a mi egyértelmű azzal, a mit «remekbe» dolgozásnak neveznek. Egy
darab ofélia-szinű crép de Chinere kell himezni leggyöngédebb szinű
virágokat és arany arabeszkeket. A főnök rábizta a Lidire, hogy a saját
fantáziája szerint gondolja ki a virágokat, minta nélkül. Ez a munkája
lesz az, a mi ha sikerül, megszerzi a számára az első mamzell állását.
Ehez neki épen nagy tehetsége van. A virágfestészet volt kedvencz
mulatsága hajdan! Csakhogy ezen a kényes alapszinű szöveten nagyon
vigyázni kell az alkalmazott szinekkel. Ahoz kellene a derült nap.
Lámpafénynél nem lehet a hatást megitélni. Azért még sem a saját
panaszának ád kifejezést.
– Szegény Kapor bácsi! de összeázik most.
– Hát hisz azt megszokhatta vasuti őr korában, mond Zsuzsa. Biz ott sem
tartottak föléje paraplét. Bár még most is ott lehetne! De hát igazuk
van az uraknak, hogy a toprongyos öreg embereket elteszik onnan. Milyen
iszonyu szerencsétlenségek voltak! Hányan meghaltak, megsebesültek! egy
pillanat alatt mennyi özvegy és árva lett! És ez mind «egy» embernek a
gyatrasága miatt. Igazságuk van az uraknak: elébb való a közönség élete.
Legjobb is volna, ha nálunk is úgy tennének a vén emberekkel, a hogy a
vadak tesznek, hogy mikor már nem képesek a maguk élelmét megkeresni,
akkor agyonütik őket.
– Ej ej, Zsuzsa néni! Már megint ilyeneket beszél. Ne essünk mindjárt
kétségbe.
– Mindjárt? De hát ötven esztendő nem «mindjárt». Száz esztendőnek a
fele talán elég a nyomoruságot megelégelni. Sorra kóstoltam mindent, a
mi nyomoruság. Mintha csak egy patikának valamennyi üvegét egymásután
szedtem volna elő. Mikor kegyed kivette kezünkből a mérget, meg a
mordályt, mikor kibeszélte a fejünkből a rossz gondolatot, az Isten
áldja meg azt az aranyos száját, azt mondta ugy-e: Nézzenek meg engem,
esett-e valaha valaki a mennyországból a pokolba olyan nagyot, mint én?
Hát én is nagyot estem. Nekem is volt szép, nyugodalmas házam, csak
olyan kedves, mint a grófoknak a márvány palotája, talán még kedvesebb,
mert én szerettem az otthont. S aztán én is úgy láttam azt a lábam alatt
összeroskadni, minden kincsemet semmivé lenni.
– De egy megmaradt, ugy-e? Az, a kit szeretett! Annak a hűsége.
– Már az igaz. Ez az egy megmaradt. Tudja-e azt a kisasszony, hogy a
minapában, mikor azt a kis áldomást tartottuk az uram születése napján,
az volt az ötvenedik évfordulója annak, hogy – hogy – hogy – (válogatta
a szót, hogyan is mondja csak?) hogy egy kenyeret törünk meg egymással…
Félbe szakította a beszélgetést a Gagyuláné közbejötte. Jött be két nagy
kosárral a karján, mind a kettő abrosszal leterítve. Ő maga úgy
össze-vissza volt kötözgetve nagy kendőkkel, hogy csak a két szeme volt
látható. Harczba készült szállani az elementumokkal.
– Ugyan, édes Kaporné szomszédasszony, engedje meg, hogy az egyik kosár
pereczemet ide tegyem a tűzhelyére, itt jó szárazon marad. Nálam beesik
az eső a padláson át. S most épen közeledik a Szent-György napja, nem
merek a házi urhoz menni, hogy csináltassa meg a padlást. Tudja mért?
Hogyne tudta volna a Zsuzsa. Neki is voltak tapasztalatai. Abban aztán
megegyezett a két asszonyság, hogy sokkal tanácsosabb az embernek az
állatkerti oroszlán ketreczébe bedugni a lábát etetés előtt egy órával,
mint a házi urnak a szobájába belépni vele ezzel a szóval «reperatura».
Szent-György nap előtt egy nappal.
– Elég lesz ma egy kosár perecz is a standon. Magyarázá Gagyuláné. Ezt
sem tudom, hogy adom el. Persze, ha nekem is butikom volna. De hát az
már nagy uraság! Én csak úgy a kapu alatt árulok. Nálam csak a szegény
napszámosok, kocsisok vásálnak, azok pedig ilyen locspocs időben inkább
kevesebb pereczet esznek, csakhogy több pálinkát ihassanak.
– No csak tegye le oda a kosarát a windófnira, édes szomszédasszony:
nekem úgy is tüzelnem kell egész nap a vasaláshoz.
– Aztán a kulcsomat is itt hagyom a szekrényen. Nézzen be a
rezidencziámba egyszer egyszer édes szomszédasszony: ott van a teknő a
szoba közepén, a mibe a gerendáról leszivárgó esővizet felfogom. Öntse
ki a mikor megtelik. Csupa gomba már minden holmim a nyiroktul. Még ezt
is elvállalta a Zsuzsa asszony.
Még aztán kimenet azt is megtudakolta a pereczsütőné, hogy nem jött-e
még vissza a Kapor bácsi a városházáról?
– Magam is nehezen várom.
– No csak az Isten segítené meg a maga szándékában.
– Köszönöm a jó kivánságát. Az Isten áldja meg.
Azért a beszéd közben is folytatta a vasalást Zsuzsa asszony.
Mikor aztán a Gagyuláné eltávozott, még annak a sorsa felett kezdett
sajnálkozni.
– Ennek is nehéz keresete van, szegénynek. Nap nap után hóban, vízben a
palánk mellett, vagy a kapu alatt ülni, egy fazék parázsnál a kezét
melengetni. Jó szerencse, hogy valamennyi szenes kocsi mind a
Stáczió-utczán megy végig, s azok annyi szenet elhullatnak, hogy hat-hét
rongyos kölyöknek dolgot ád összeszedni. Azok aztán odahordják azt a
Gagyulánénak. Kapnak érte egy pereczet. No de ilyen rossz időben
lesheti, a míg egy késes tót oda vetődik pereczet vásárolni.


IX. FEJEZET. A KI A NAGY POCSÉTÁN ÁTVÁDOLT.
Épen hangzott a furulyaszó az ajtó előtt. A Krányecz Frányó jelent meg a
küszöbön.
Ez a bicsakkereskedő, a bögreüzér.
Fiatal még a legény, alig több 26–28 esztendősnél, de a képe olyan
ránczos már a sok viszontagságtól, mint egy vén emberé. Ellenben a
minden tréfára kész mosolygás megint olyan fiatal rajta, mint a
gyermekábrázaton szokott lenni.
– Ihol van la! Monda Zsuzsa asszony. Farkast emlegetünk s a kert alatt
kullog.
A tót legény még kedélyesebb nevetésre húzta szét a száját.
– Jaj, kirem: nem vagyok én farkas, vagyok én csak birka. Dicsirtessik a
Jézus Krisztus.
Folyékonyan beszélt magyarul; csakhogy azzal a bizonyos felvidéki
accentussal, a mely önkénytelen humort kever a beszédbe.
– Mind örökké, ámen. Hát maga Frányó, hogy maradt ilyen későre? A
kamerádjai már mind elmentek.
– Hát kamerádjaim a napszámosok. Azoknak parancsolja pallér. Mikor
harangoznak, kell nekik ugrani. De én vagyok ’zúr! Nekem nem parancsolja
senki: még montenegrói vladika sem. Mikor nekem tetszik, megyek végig
hosszú utczán: fújom tilinkómat, eladom kést, bicsakot, főzőkanalat. Nem
vagyok paraszt. Tudok beszilni szakácsnékkal, asszonyságokkal szipen.
– Hát jól megy a kereset?
– Jól menne magát; csak átkozott sok pálinkás bolt ne gyünne elejbém.
Aj! Bizon muszáj mindig keresztet vetni magamra, mikor látok boltablakba
kirakva szipnil szebb klázlikat, piros, sárga, zöld! Az mind ismeri
engemet! Aszongya «poty szem». Hát sak nekem kell itthon maradni
utoljára, mert én vagyok kaszirus: én szedem be háláspinzt kamerádoktul
előre, holnapra valót.
Lidi kisasszony is megszólította a sipotárt.
– Ugyan Kranyecz «úr»; mondja csak, hogyan van az? Én a minap reggel
húsz embert számláltam meg, a ki abból a maguk hálóhelyéből kilépett: mi
az?
– Hát drágalátos oltári szipsig! Azok ottan hálnak.
– Mind a huszan?
– Aj nem annyian. Csak huszonöten.
– Uram ne hagyj! Huszonöten egy fáskamrában!
– E csak semmi! Hát mikor elmentünk keresztül a nagy pocsétán!
– Miféle pocsétán?
– Hát a ki van utjába Amerikának.
– Hát magának az Atlanti tenger csak nagy pocséta?
– De nagyon nagy pocséta! Hát ottan háltunk százan egy rakáson.
Fabódéban. Huszonöten feküttünk így keresztben, másik huszonöt
hosszában. Többi meg hosszu, vastag kötélre akasztva; így ni: hogy két
karja lelóggta magát.
– Hát aztán mért nem maradt ott Amerikában, ha már odaát volt?
– Hát csak, mert nem tetszette nekem. Pinz van, annyi, mint polyva.
Krumpli is van: nagyon jó. De nincs becsület.
– Hogyhogy nincs becsület?
– Hát úgy nincs, hogy ott minden ember goromba. Úgy níznek rám, mintha
loptam volna nekik. Volt nálunk nagy árvíz, elvitte tizezer embert:
egísz várost. Aztán ránk fogtak «magyarokra», kifosztottuk halottakat.
Ezt enyim gyomrom be nem veszi! Gyere csak ide goromba yanke, majd
megtanulom én neked az embersíget! Mikor engem idehaza csufolja valaki:
«te tót!» azt tudom, hogy csak trifálja velem; de a ki én nekem odakin
azt mondja: «te tolvaj magyar!» az nekem gorombaság: azt nem eltüröm.
Megyek onnan. Csak hiába, nincs olyan szip ország egisz világon, mint a
mienk Magyarország. Egész Amerikában soha se nem láttam egy embert, a
kinek jó kedve van; de idehaza minálunk még a ki haragszik, az is danol.
Daczára a nagyon komoly helyzetnek, még is kénytelen volt mind a Zsuzsa
asszony, mind a Lidi kisasszony nevetni a Frányó világnézetein. Ő pedig
azt buzdításnak vette s feljebb hágott a dicsekedésben.
– Haj hó! Osztán vagyok én régi familia. Az a hires Vojtina Mátyás
poéta, a kitől tanulta Arany János verseket irnya, az én nekem volt
valóságos kuzinom. Aztan mikor kipviselővalasztás van, vagyok odahaza:
akkor ugy hivnak nekem, hogy «tisztelt hazafi!» visznek forsponton és
beirnak nevemet protokollumba. Még fejemet is bevernek!
Zsuzsa asszony közbeszólt.
– Jól van, jól, jámbor Frányó; de hát mondja meg, hogy miért jött most
be hozzánk?
– Hát szipen kirem a tensasszonyt, engedje meg, hogy itt hagyom késeket,
kanalakat. Esőben megázza magát: rozsdás lesz. Az nem jó.
– Hát aztán ma mivel fog kereskedni?
– Viszem ma bögréket, ibrikeket, csuporokat. Partoljunk hazai
industriát.
– No hát tegye le az áruit oda a szekrényre. Nem számlálja meg, hogy
hány darabot hagy itt?
– Áj! Egyik szegin ember másik szegin embertül semmit nem elvesz. Hanem
ha drágalátos szip kisasszony ezt a kicsi kis bicsakot, a kinek az a
rezes nyél megvan, el lopna magának, hát én azt bizony Isten, nem
meglátnám.
– Ej, ej Frányó; mondá Zsuzsa asszony kedélyeskedve; bizony még bele
talál szeretni a Lidi kisasszonyba.
Erre a gyanusításra nagy mozgásnak indult a Frányó buksija.
– Háj, háj! Az nem lehet. Hiszen nekem már meg van felesigem odahaza
Liptóba.
– Ugyan ne mondja már! Hiszen én magát már több mint két esztendeje
mindig csak egyedül látom járni.
– Hát csak nem hordhatok felesigemet fejem tetejin, mint ’züveges
kosarat. Az othon van ’zapjánál Tepliczán. A még leány!
– Micsoda? A felesége még leány.
– A hát. Az úgy szokás.
De már arra még Lidi kisasszony is félbehagyta a munkát.
– Hogy lehet az Kranyecz úr?
– Hogy lehet? Hát vad körtit se nem lehet mingyart megenni, mikor fárul
leszednek; hanem eltesznek szalmába. Ha lehet szalmaözvegy: lehet
szalmaasszony.
Lidi kisasszonynak ez a théma nem látszott inyére lenni; mert
visszafordult a himzőráma felé s folytatta a dolgozást.
Frányó pedig nagyra vitte a lavateri arcztanulmányt. Üzlete hozta
magával az alkudozó hölgy arczából kiismerni, hogy vajjon csakugyan nem
akarja-e az megadni a kinált bögréért a nyolcz krajczárt.
– Jaj, kérem alázatosan, dragalatos kisasszony, ne gondoljon am, hogy
valami csunyasagot mondtam. Ot nálunk az a szokás, hogy mikor leginyt
elvisznek katonának, elibb megházasítanak. Leginy tizenhatesztendős,
leány meg tíz, tizenkettő. Azután felesig jár iskolaba, ura meg «halb
reksz! marsch!» harom esztendeig.
– Hát aztán mire való ez?
– Arra való, hogy mind a ketten megmaradjanak hüségesek. Mikor aztán
leginy megy rezervistának; akkor szipen laknak együtt. Hanem hát nekem
az történt, hogy mikor hazaeresztettek katonaságbul, hát akkor az
apósomnak a házába beleütötte a… hogy is hinak magyarul?…
– … A villám? segített neki Lidi.
– Aj nem! Rosszabb.
– … Isten nyila? találgatá Zsuzsa asszony.
– Ah! Nye ták! «Ember nyila.» Olyan hosszu papiros, a kire ha nevedet
ráirod, kákk! viged van.
– Talán «váltó?», monda Lidi.
– Ták, ták, ták! Jászná sztrela gladova! Az az, a váltó. Irta alá apósom
kétszáz ötven forintos váltót korcsmárosnak pálinkáért.
– Az sok.
– Hiszen nem megitta pálinkát. Hanem apósomnak volt két lova. Bár ne
lett volna. Járt fuvarba. Szállította pálinkát Szent-Miklósba. Aztán
mikor utban volt, ő vitte pálinkát, pálinka meg vitte őtet: bele estek
árokba, szekér feldült, hordó ledült, pálinka kidült. Apósomnak meg
kellett fizetni nagy kárt. Pinz nem volt. Adott váltót. No hát már most
jak sza matye? Mi csinálsz szegény Franyo? Elmégy pénzt keresni, hogy
após adósságát kifizessük. Különben elvesznek a házát; maradsz ’zég
alatt. Hát csak megint bucsut vettem ’zenyim Málicskámtul s elmentem
tutajosnak. Szállítottam deszkát, zsindelt Bittsérül Budapestre. Hajh!
szip kisasszony! Ha maga azt tudná: micsoda mesterség annak a szegény
tutajos tótnak a dolga! Könnyü gőzhajó kapitánynak! A csak sétálja
ferdekken; eczer-eczer bele kiáltja réztrombitába valamit: aztán beül
kajutbe, issza grogot. Kormányosnak megmutatja furcsa bolondság, mágnes
kompasz, merre van út? De mikor én elindulom magamat Podhragy alul Vág
vizen; éjjel-nappal ott kell lenni a kormánynál, hogy hamis vizbe ne
szaladjon a talp, mikor szerteszít megy a viz. Ha szél gyün, kiver
puszta szigethez: ott kell koplalnom, dideregnem. S aztán egész éjjel
azon gondolkozom, mit csinál ’zenyim Málicska most odahaza? Ha kicsiny a
viz, alig tudok egy nap egy mértföldet usztatni. Ha meg hirtelen gyün
nagy eső, egyszerre megdagad a Vág, akkor meg sodorja tutajt: alig
győzöm doronggal innen onnan eltaszigálni, hogy ki ne dobjon partra; a
hun hid gyün, ugyancsak feszítünk, hogy hidlábhoz, jégtörőhöz oda ne
vágjon. Messziről meg kell ismerni, hun van sarkantyu? hun van zátony?
Kikerülni! Ha elszakitok rivisz kötelet kompnak, ha belemegyek halászok
halfogójába: megfognak, megbirságolnak. De még csak jó! a meddig Vág
tart. Hanem a mint komáromi hid alatt belemegyünk tutajjal nagy Duna
vizibe, a kinek nem látok a fenekire. Azt se hallom mit kiabálnak a két
parton, olyan messze vannak. S azon a sziles nagy vizen úszom magamat
kilencz szál fenyőcskén; se vitorlám, se vasmacskám. Egyedül ’zúr
Istenbe kapaszkodom. Ha gőzhajó gyün, nagy bolond hullám keresztül csap
rajtam; úgy bukdácsolok, mint a kacsa. Ha malmokhoz közelítek, mlinárok
messziről kiabálják: «Jano! kukukk!» vigyázni kell, hogy malomlánczra rá
ne menjek, mert minden deszka, zsindely vizbe fordul. Ajh, szip
kisasszony, nem bolondság, mikor mondok, hogy antlantumi ocean csak nagy
pocséta, ha van hajó; de tessik tutajon utazni Podhragytul Budapestig.
Lidi kisasszony ráhagyta, hogy ez az utóbbi mindenesetre több
veszélylyel járó vállalat.
– Aztán még azzal nincs vige. Mikor gőzhajókapitány Brémábul megérkezik
New-Yorkba: onnan megint vissza utazik Brémába, csak hajója orrát kell
neki visszafelé megfordítani. De szegény talpas tót nem mehet vissza
tutajjal. Kell neki gyalog haza menni Podhragyba. Ezt csinalja meg
gőzhajó kapitány. A csak sifli.
Zsuzsa asszonyt untatta már ez a sok trécselés.
– Elvégezte-e már Frányó gazda?
– Még el se kezdtem? A mit kirdezte tülem fölsiges kisasszony. Maga
nagyságos tensasszony, ha nem akarja hallgatni, dugja be a fülit. Hogy
nekem felesigem van, de nincs? Hát úgy van. Gondoltam: így soká gyün
össze annyi pinz, megyek én Amerikába. Ott több van. Elmentem. Oda
voltam. Nem kirek belüle másodszor. Nekem doszt elig volt. Oda voltam
három esztendeig. Dolgoztam kőszénbányában. Majd elvitt ’zördög. Egyszer
megakartak lynchelni, a mért nem álltunk bele strájkba. Hanem
megtakarítottam kétszáz ötven dollárt. Itt volt tüszőmben: csupa
aranyban. Örültem magamat előre: kikalkuláltam (jártam iskolába, tudok
algebrát) ázsióval tesz ipen háromszáz forintot. Kifizetem apósom
tartozását; még marad nekünk gazdaság megkezdeni ötven kemény forint.
Hát mikor haza gyüvök, akkor meghallom, hogy adósság megfiadzott. Apósom
házát most már liczitálni akarnak.
– Hát hogy fiadzott meg az adósság? kérdezé Zsuzsa asszony.
– De jó, a ki még ezt se nem tud! Hát úgy, hogy apósom nem fizette azóta
interest. Kocsmáros adta fiskális kezébe váltót. Ajh te szegény
boldogtalan Fucsek Márton! Nem volt neked elig kocsmáros hordóját
kidönteni, még fiskális kalamárissát is kidöntötted. Mikor minden
pénzemet odaadtam adósságba, még maradt fenn ötven keserü forint, a mit
betabuláztak após házára. Akkor aztán megint nyakamba vettem szép
világot. Elindultam bicsakot, ibriket árulni. A mint van tiz forint
nyeresig, küldöm fiskálisnak haza. Még tiz forintocska van hátra. Jaj,
az utolsó tiz forint de nehezen szaporodja magát össze. Ha az meglesz:
akkor aztán mehetek haza az én lelkem Malicskámhoz, a kivel megesküdtem
tiz esztendővel ezelőtt. S akkor aztán Isten hozzád Budapest! Lásd,
honnan kapsz több bicsakot? Ugy-e nem haragudja magát drága szép
kisasszony, hogy olyan sok szamárságot összevissza beszéltem.
Azzal kiugrott a Frányó a konyhából.
A Lidi kisasszony nagyot sóhajtva monda:
– Hát vannak emberek a világon, a kik tiz esztendeig dolgoznak,
nyomorognak, kuporgatnak, hogy a mit igértek, azt beválthassák.
– Csakhogy azok bocskorban, halinában járnak, felelt rá Zsuzsa asszony.


X. FEJEZET. A HAGYMÁS, A KLARINÉTOS, MEG AZ IBOLYÁS.
A furcsa vándorkalmárnak még a folyosón is volt egy kis találkozása. A
Ritka Panna jött rá szembe, a hagymaáruló menyecske; tiz keményített
ránczos szoknya volt rajta: úgy nézett ki, mint egy dupla pipacs, a
legfelső tulipiros volt. A derekán pedig kecskebékazöld kendő volt
átkötve. Patkós piros csizmái csak úgy kopogtak a téglán.
A «szivem Málicskámnak» az emléke nem gátolá a Frányót abban, hogy a
menyecske gömbölyü czéklapiros orczáját meg ne csipje a két ujjával: a
miért aztán kapott annak a tenyerétül egy egészséges ütést a juhbőrös
hátára.
– Aarmaany adta buta tót Franyója!
– Jaj de szereti engemet ez a magyar menyecske! Milyen szipen szólította
meg nekem.
A Panna két karja, meg a háti kosara tele volt hagymafentőkkel. Úgy
állított be a Kaporné konyhájába.
– Ugyan eedes jaó Kapornee asszonyom: engedje meg keerem, hogy ide
lerakhassam ezt a sok istenadta hagymaajaat. Nem akarok maa vele
visszaczafatolni Palotaara. Majd apraankint elhordogassam innen.
– Hát talán már vége van a hagyma szezonnak?
– Veege bizony, eedes meezem. Valamennyi palotai kofaanak a kosara mind
spaargaave van már rakvel. Nekem is azután kell laatnom, hogy
spaargaacskaat kapjak a taliánnál. Rosszul ment maa a hagyma nagyon.
Eddig is csak egy dereek jaó képviselő ur tartotta benne a lelket, a ki
mindennap vett tőlem egy fentő hagymaat: aztán meg is csipte az
orczaamat mellee, aztóan tiz krajczaarral többet adott eerte, mint maas.
Nem tudom een mit akart azzaa a sok hagymaavee? De haat az is elutazott
nipet fognyi.
(Valószinüleg választási előintézkedést értett alatta.)
– Hát csak hagyja itt a hagymáját, kis menyecske. Elférünk tőle.
– De aztaan meg ne egyeek a czigaanyok, mert szerbiai hagyma.
– Hisz akkor meg épen nem is tudnának vele beszélni a czigányok.
– Aujnye de treefaas kedveeben van ma a nagyasszony.
– Bizony van okom rá.
– Haat megtette-e maa a vaaros Kapor uramat kaodisnak?
– Épen abban jár most az öregem.
– No hát a jaó Istenke segeesse raa Kapor uramat, hogy megtegyeek
kaodisnak. Jó egeeszseeget kivaanok. Kisztihand frajla.
Ez is elment.
Ekkor elkezdtek odalenn a pinczében kászolódni. A czigány család került
elő a föld alól. Azok későn feküsznek, nappal alusznak. Egymásután
bukdostak fel a gádorból; mindegyiknek a hóna alatt volt a «szerszáma.»
Az öreg Zsiga jött legelől: valamit mondott a rajkóinak czigányul.
Azután pedig magyarul.
– Csókoljatok szépen kezet a nagyságos asszonynak, ti fekete rigók.
Ferke, Miska törték magukat Kapornéhoz. Az pedig épen egy sleppes
pliszszirozott alsószoknyát vasalt; a minek nagy része a földreterített
lepedőn hevert. Kergette is a fiukat onnan.
– Elmentek innen a sáros csizmáitokkal! Mind összekeveritek a kivasalt
ruhámat.
Biz azoknak sáros volt a csizmájuk. De hát nem járnak ők fényes
szalonokba muzsikálni, hanem olyan kocsmákba, a hol maga a kocsmáros is
mezitláb papucsban szolgálja ki a vendégeit. A két kis poronty majd
elveszett azokban a nagy embernek való habdákban, a miket imitt-amott
ajándékba kaptak. Az öltönydarabjaik is ahoz valók voltak. A mit a volt
gazdája spentzernek viselt, az a Miska gyereken Mencsikoff volt. Hanem
nyakravalója volt mind a kettőnek. Azokat még a boldogult anyjuk
köthette csomóra s azóta nem volt kioldva.
Nagy fekete szeme volt mind a kettőnek.
– No hát Zsiga, hová mentek ma muzsikálni?
(A czigányt minden ember «te»-nek szólítja).
– Ha én azt tudnám? Beütött a nagy bőjt. Sehol sem tánczolnak. A «kis
pipában» nem szabad muzsikálni. A Svábhegyre meg még nem jár senki. A
bumszti pinczét becsukatta az új főkapitány. – Nem marad más, mint
névnapot köszönteni. – Ugyan kérem nagyságos asszony, ha nem restellné
fárasztani a karját, nézné meg a kalendáriumban, micsoda név van ma.
– Tudom kalendárium nélkül is. Ma van szent Bazilius napja.
– Jáj! Az nagyon rossz szent. Az a bátyja a szent Györgynek. S az a
háziurak pátronusa; de nem a lakóké.
– Hát össze muzsikáltátok-e a farsangon a házbért?
– Jáj, dehogy muzsikáltuk. Az idén nem is volt farsang. Mindent
elrontott a zikczene-zakczene nóta.
– Hogyan rontotta el?
– Hát ha valaki azt kivánta a kocsmában, hogy huzzuk el a zikczene
nótát, akkor azért vertek meg, hogy elhúztuk; ha pedig nem akartuk
elhúzni, akkor meg azért vertek meg. De mégis van egy uraság, a kit úgy
hínak, hogy Basilius. Az a mi házi urunk. Odamegyünk, lemuzsikáljuk neki
a házbért.
– Ugyan huzzatok neki én értem is egy nótát, mert engem sem vet föl a
pénz. Csupa gavallérokra, meg szinésznőkre mosok, s azok nagyon
szeretik, ha a mosóné leghátul jön a pénzkérők sorában.
– No hát majd elhúzzuk neki az «is-is-is» nótát, Zsiga czigánynak nincs
pénze, Kapornénak is nincs pénze, a többinek is nincs pénze, «is, is,
is.» Jáj de még egy alázatos kérésem volna a nemzetes nagyasszonykához.
A míg mi odajárunk muzsikálni, odalenn marad a pinczében az a kis
gyerek, a kinek tavaly halt meg az anyja. Rám maradt a rajkó, olyan szép
gyerek, akár csak egy diófából faragott angyalka. Nem adnám egy
tarisznya piczuláért. Ugyan kérem szépen, ha meghallják, hogy nagyon
nyivákol odalenn, a míg mi odavagyunk, adjanak neki egy kis vizet.
– Meglesz, Zsiga. Hát valami pép-félét nem kellene neki adni?
– «Kóficzot?» Jaj, nem kell a czigánygyereket olyan nagy urasághoz
szoktatni; ha még kóficzot is kapna, azt gondolná, hogy valami pirincz.
Elég a czigány gyereknek a víz is: majd ha nagyobb lesz is, jeget eszik,
vizet iszik, attól lesz olyan szép fehér foga.
S azzal bandukolt az öreg czigány, fél lábára sántítva az ajtó felé.
– No utánam rajkók! Köszönjetek szépen a nagyságos asszonynak, a
nagyságos kisasszonynak. – Hogy a devla rugjon meg!
Ez utóbbi mondás a Ferkének szólt, a ki nem oda nézett, a hova lépett s
a csámpás lábával rátaposott az apja fájós lábára.
– A nagyságos asszonyt is!
– A nagyságos kisasszonyt is. Sivított a két gyerek.
Az apjuk aztán egy-egy jószándéku pofonlegyintéssel előre bocsátá a két
reményteljes magzatot.
Ezeknek alig hangzott el a pörölésük (az utczán is folytatták), a midőn
bejött a Csicsonka. (Ceciliának keresztelték, de kis gyerek korában ő
maga úgy mondta a nevét, hogy Csicsonka, s rajta maradt.)
Egy doboz volt a kezében, megrakva ibolya és gyöngyvirág csokrocskákkal.
Szépen pukedlit csinált s jó reggelt kivánt, kezet is csókolt mind a két
hölgynek.
– No hát ilyen későn kellett fölébredned? zsémbelt rá Zsuzsa asszony.
– Ébren vagyok én már régen, de nem mertem kibujni a pokrócz alul, mert
nagyon hideg van abban a mi filagoriánkban.
– Hát nem tudsz befűteni?
– Nincs is mivel; de nem is szabad; mert akkor a gyöngyvirágok, meg az
ibolyák mind kipállanának. Azoknak csak a trágyától szabad meleget
kapni. Aztán minek is mennék korábban: még most nem járnak az uraságok a
váczi utczán. Meg aztán előbb meg kellett főzni a petroleumlámpánál a
kávét a nagyanyámnak.
– Hát mit csinál az öreg?
– Mozogni nem is igen tud, de annyit még is tud, hogy ha megkaphat, hát
megczibálja a czoflimat.
– Hát hogy tud megkapni?
– Kerekes széke van: úgy tud vele kocsikázni, azzal szorít a sarokba;
olyan kicsiny a lakásunk, hogy nehéz kifutni belőle.
– Bizonyosan rászolgálsz a verésre.
– Hát azért ver meg, ha kevés pénzt hozok haza: nem akarja elhinni, hogy
nem torkoskodtam meg belőle. Aztán meg azért szid mindig, hogy mért nem
vágom le elől a hajamat, s mért nem csinálok a hunczutkáimból sexereket?
Hát mikor még csak tizenegy esztendős vagyok.