A gazdag szegények: Regény - 05

Erre a Lidi kisasszony is közbe szólt.
– Ne is tedd azt. Látod: én nekem még most sincs a homlokomra húzva a
hajam, se hunczutkám, pedig már husz esztendős vagyok.
– De nem is kap maga egy szál gyöngyvirágért száz forintot, Lidi néni,
mint a hogy én kapok majd egyszer, ha a Grand Hotelbe megyek virágot
árulni, a hogy a nagymama biztat.
A gyermek olyan naiv kérkedéssel mondta ezt, mint a ki nem tudja az
értelmét annak, a mit beszél.
Hanem a Zsuzsa asszony még is felfortyant érte. Rárivallt a lányra nagy
mérgesen.
– No hát miért jöttél ide? Itt a Grand Hotel?
– Hát csak azért jöttem, édes néni, kérem szépen, hogy a mig én
odajárok, s el tudom azt a sok virágot adni; ha majd a nap odakerül a
kertbe, nyissák fel a melegágy üvegtábláit; de csak a támasztóval:
különben megfüllednek a virágaim.
– Jól van. Meglesz.
– Aztán öntözzék meg egy kicsit a jáczintokat.
– Parancsolatodra. Van-e még valami kivánság?
– Csókolom a kezét néni.
– Nincs kezem. Látod, hogy dologban van. Lódulj.
A Csicsonka megint pukedlit csinált. Zsuzsa asszony csufondárosan utána
csinálta a bókocskát.
– Ezt megtanultad. Pukedlizni!
S még mikor a kis leány eltávozott, akkor is zsémbelt rá.
– A vad emberek okosan teszik, hogy az öregeiket agyonütik; hanem a
chinaiak még okosabban cselekesznek, a mikor a fölösleges számu leány
gyerekeket, mindjárt a születésük órájában a nagy vizbe dobálják.


XI. FEJEZET. A GAZ SPATZIROVSZKY KALANDJAI.
A mint ez a «Kuntsaft» eltávozott, ime megint jött egy másik. A János
konstábler.
Minthogy az ajtó nyitva volt, azon nem koczogtathatott, az illendőség
szabályának tehát aként tett eleget, hogy az ajtóragasztót kopogtatta
meg.
– Herein! Hangoztatá Zsuzsa asszony.
Arra bátorkodott belépni a rendnek éber őre s beköszöntött.
– «Alázatos a szolga!»
(Furfangos megkerülése az «alázatos szolgájának.»)
De Zsuzsa asszony sem maradt neki adós a furfanggal.
«Alles soll geigen.»
(Ez is úgy hangzik, hogy «alászolgája.»)
A Lidi kisasszony irányában azonban teljes respectust tanusított a
rendőr, levette a kalapját, úgy köszönté – angolul.
– God marrow miss!
– Ön angolul is tud? Mondá a hölgy meglepetve.
– És kegyed megértette azt?
A hölgy most vette csak észre, hogy el találta árulni a varróleánynál
szokatlan ismeretfokot. Kivágta magát rögtön.
– Igen. Nevelőnőnek készültem: ott tanultam angolul. De aztán elfogyott
a pénzem, nem tanulhattam végig.
– Hát engem meg a nyomorúság tanított meg angolul.
– A nyomoruság szép iskola: de hogy angolul is tanítanak benne, azt nem
tudtam.
– Én épen abban az osztályban tanultam. Az apám szakács volt a
megboldogult Miksa főherczegnél, s mikor az elment Mexicóba császárnak,
ő is vele ment. Én akkor rossz suhancz voltam, engem is magával vitt.
Mikor a derék jó császár olyan szerencsétlen véget ért, az apám
bánatában meghalt s én ott maradtam egyedül Amerikában. Voltam én ott
«pedlár», házaltam gyufával, dohánynyal a plantageokban, voltam
bucanier, őriztem lóháton vad gulyákat, s éltem mindennap sótalan
hussal, kenyér nélkül. Duhajkodtam a világ minden czimboráival,
angollal, spanyollal. Onnan ragadt rám, a mit tudok. A mint annyi pénzre
tettem szert, hogy haza jöhettem vele, ott hagytam az egész
paradicsomot. Elég volt nekem a szabadságból, lássunk már egy kis
zsarnokságot.
– No biz én, ha annyi nyelvet tudnék, valami más pályát választanék
magamnak. Mondá ki a maga véleményét Zsuzsa asszony.
– Ide is ember kell.
– Hát hogy került ilyen korán reggel haza konstábler úr?
– Ma szabad napom van. Három éjjel furtomfurt munkában voltam, az egyik
szememet se hunyhattam le. Egyik kocsmából ki, a másikba be.
– Hisz az igen víg élet.
– De köszönöm én az ilyen víg életet. Folyvást azt a gézenguz
Spatzirovszkyt kergettük. Tetszett olvasni az ujságban? Ez az a híres
kassza elrabló, a ki a bécsi Schmierminidan bankárnak a Wertheimjából
fél milliót elcsizelt. S aztán még útközben egy angol mylordnak a
myladyját is elszöktette s azzal egyenesen ide Budapestre pályázott. A
bécsi policzáj megtáviratozta, hogy csak keressük a Spatzirovszkyt, itt
kell neki lenni. No iszen, az volt a muri! A nagyságos alkapitány úr azt
proklamálta előttünk, hogy «no fiúk, a melyitek a Spatzirovszky
gallérját a markába szoríthatja, az ki nem kerüli az ezüst
érdemkeresztet.» – «Fogom már a fülét!» mondám magamban. Meg is tudtam
nagyhamar, hogy miféle kocsmában szokott tivornyázni a szökevény tolvaj.
Mert az ilyen nagy tolvaj soha sem megy előkelő fogadóba. Beültem előre
egy detetkivvel. Ott volt mindenikünknél a személyleirása. «Közép
nagyságu termet, barnás szőke haj, bajusz és kecskeszakáll, fakószínű
arcz, zöldeskék szemek, különös ismertető jel rajta, hogy az orrán
szemüveget hord.»
– Én láttam egyszer ilyen embert.
– Én láttam százszor. – Hát a mint ott üldögélünk az asztalnál, egyszer
csak odaköt hozzánk a szomszéd asztaltól egy hirtelenszőke német. Láttam
minden mozdulatjából, hogy burkus, a kiejtéséről meg épen felismertem, a
mint «ná» helyett azt mondta, hogy «né.» Szörnyü fidélis czimbora volt.
Egyszerre jó barátok lettünk. Szóhoz sem hagyott bennünket jutni.
Elmondta egy lélekzet alatt, hogy ő most jön Berlinből, jute-szövet
mustrákkal utazza be a világot: tele volt a zsebe kadrollirozott
doszkinnal. Nagyon jól mulatja magát Budapesten. Látott már mindent.
Nemzeti muzeumot, iparcsarnokot, vágóhidat, elevatort, aquincumi
amphitheatrumot. Koloszszál! Az Orpheumban is volt. Phoenomenál! Evett
töltött káposztát, paprikás halász levet. «Kannibalisch wohl» érezte
magát. Most még a budapesti lebujokkal szeretne megismerkedni: nagy
hálával lenne, ha a rendőrség valami éjjeli razziára elvinné magával. Mi
felajánlottuk, hogy elvisszük magunkkal. Velünk jött. Minden kocsmában,
a hol letelepedtünk, ő traktált, ő fizetett. Folyvást nyomában voltunk a
gaz Spatzirovszkynak. Csakhogy az mindenütt megugrott előlünk. A burkus
segített káromkodni. Utoljára reggel felé úgy meghasznált neki a sok
áldomás, hogy úgy kellett őt másodmagunkkal haza támogatni a Pannoniáig.
Ott azután megtámasztottuk a kapufélhez, a míg a portás kinyitja az
ajtót s azzal sorsára hagytuk.
– Hát aztán Spatzirovszkyt csak nem fogták meg? Szólt közbe Zsuzsa
asszony.
– Nem fogtuk meg? Dehogy nem fogtuk! Egész éjjel mindig fogtuk. Csakhogy
aztán eleresztettük. Ő volt az maga, az a pseudoburkus, a ki egész éjjel
kocsmáról kocsmára hurczolt bennünket Spatzirovszkyt keresni s utoljára
haza vitette magát velünk a Pannoniába. Persze, hogy nem volt részeg, de
nem is a Pannoniában volt szállva.
A hölgyek bizony nagyon derült hangulattal fogták fel ezt a balesetet.
– Ezzel ugy-e bár nem dicsekedtek el önök az alkapitány úrnak? Mondá
Lidi kisasszony.
– Világos, hogy mi nem dicsekedtünk volna el vele: hanem mire én az
alkapitány úrhoz rapportra mentem, már akkor ott volt a kezében a billet
douxja a semmiházinak, a miben tudatja vele, hogy egész éjjel együtt
járt velünk és segített maga magát üldözni. Máskor, ha el akarja őt
csipetni, küldjön az alkapitány úr szemesebb embereket.
– Képzelem, hogy ez rosszul eshetett a konstábler úrnak. Mondta Zsuzsa
asszony.
– De annyira rosszul esett, hogy lementem az őrszobába, levágtam magam a
priccsre s alvásnak adtam magamat. De még alig foghattam hozzá, a mikor
fölránczigálnak. Azt mondják, menjek fel az inspectiós szobába: itt van
egy anglus. S minthogy az egész VI-ik kompániában senki sem tud angolul,
csak magam, hát föl kellett tápászkodnom. Hát ez a jutalma az embernek
azért, hogy anglusul tud, hogy nem hagyják aludni.
– Hát a mire fölmegyek, ott látok a szoba közepén egy hosszú,
száraztermetű haudujudút, sarkig érő, koczkás, három galléros
waterproofban, kék fátyollal körülkötött, előlhátul schirmléderes parafa
sapka a fején; – szíjjra csatolt táska az oldalán, hosszú nyelű umbréla
a kezében. A képe olyan színü, mint a nyers tüdő; a szemöldöke fehér, a
szemein kék szemüveg: az állkapczájából két hosszú veres pofaszakáll lóg
lefelé. – Borzasztóan lármázott már a két diurnista, meg a konczipista
előtt – angolul. Senki se értette. Én aztán szolgálatjára álltam s
kikérdeztem angolul: «hau did ju szlip leszt nájt?»
Lidi kisasszony csendes nevetést hallatott.
A rend férfia folytatá.
– Erre az anglus elmondta, hogy ő az a bizonyos lord Bukskin, a kinek a
myladyjét a gonosztevő Spatzirovszky Badenből elszöktette. Ő a myladyt
nem hagyja, mert az bjutiful! Követeli, hogy rögtön teremtsük elő neki
azt a gaz csábítót, hogy ő azt azonnal agyon boxirozhassa.
Én megbíztattam, hogy csak várjon angol türelemmel; hiszen épen abban
járok: egész éjjel azt hajtottam, kicsi hija, hogy meg nem fogtam, csak
egy paraszthajszálon múlt.
Erre az anglus elkezdett «Damned jur äjsz»-t kiabálni. Szidta, ócsárolta
az egész magyar rendőrséget. Még azt is mondta, hogy meg vagyunk
korrumpálva.
De már ez nekem is sok volt. Megfogtam a mylord hawelokjának a gallérját
s úgy kilöktem az ajtón, hogy a lába sem érte a földet.
Egy óra mulva aztán hoz egy hordár megint egy billet douxt az alkapitány
úrnak, a miben az volt irva: «uram, én ma ott voltam az önök inspectiós
szobájában, személyesen akartam önnel beszélni; hanem a János kidobott
az ajtón. Alászolgája Spatzirovszky.» – Másodszor is kezemben volt a
gézenguznak a gallérja s most meg épen kidobtam az ajtón!
– Ez már malőr! Mondá Zsuzsa asszony.
– Ez már nem malőr; ez már katasztrófa! – Az alkapitány úr a plafondig
ugrott dühében, mikor ezt megértette. Azokat a titulusokat kellett volna
rangfokozatba szedni, a miket én kaptam. Büntetésül aztán a következő
éjszakára kiposztirozott az alkapitány úr az állatkert előtti állomásra.
– Én ott félnék, mondá Lidi kisasszony.
– Nem is kisasszonyoknak való hely az, kivált éjnek-éjszakáján. Csak úgy
surran el a fák sötétjében egy-egy gyanus alak. Az ember azt sem tudja,
tolvaj-e, vagy szerelmes. S ha az eső esik, még csak egy kapualja sincs,
a hová be lehessen állni. Hát a mint ott állok a posztomon, a csuklyámat
a fejemre húzva, egyszer csak valaki hátulról megüti a vállamat. Olyan
nesztelenül settenkedett oda, hogy nem vehettem észre a közeledtét.
– Jaj, ha valami gonosztevő lett volna!
– Az volt pedig. A legnagyobb gonosztevő. De nem ám valami marczona
zsivány alak, hanem egy finom elegáns gavallér, szivarral a szájában,
selyem paraplival, kurta dzsekkben, minek a zsebéből kerékkötő nagyságú
arany láncz fityegett elő. A szeme elé egy monokli volt szorítva.
«Szervusz János!» (Ezzel szólít meg.) «Halt! wer da!» kiáltok én rá, a
kardomhoz kapva. «Úgy-e bár maga az a Paczal János?» Én nagyot bámulok.
«Én az vagyok, de hát az úr kicsoda? Honnan ismer engem?» «Ejnye János
pajtás! Hát ilyen hamar elfelejtjük a barátságot. Hát a mult éjjel nem
együtt kvaterkáztunk-e a mezitlábosnál, meg a Sauwirthnél, meg a két
bakoknál: utoljára a markotányos pinczében? Én vagyok az a maga jó
barátja, a Spatzirovszky.»
– Miért nem futott utána? szólt közbe Zsuzsa asszony.
– Hiszen nem szaladt el. Inkább megkinált egy szivarral. Nem gyujtottam
rá, hátha pokolgép van benne? «Hát mit akar itt most az úr?» Azt mondja
egész fidélisen, hogy ő az este a német szinházban volt: Schiller
Haramiáit adták. Barnay hazánkfia adta a czimszerepet. Fölségesen
játszott. Őtet egészen elérzékenyítette. Mikor a darab végén azt mondja
Moor Károly, a zsivány vezér, hogy az ő fejére nagy díj van kitűzve,
ismer egy szegény csizmadiát, tizenkét porontyával: «Dem Mann kann
geholfen werden», hát ez a nemes elhatározás annyira hatott rá, hogy
elhatározta magát, hogy ő is hasonló áldozatot fog elkövetni. Tudja,
hogy a ki őt elfogja, annak a keblét ékesítendi ezüst kereszt. Ime tehát
ő bebizonyítja, hogy a barátság nem üres hang. Ide jött hozzám. Átadja
magát, vigyem a kapitányságra s nyerjem el az ezüst keresztet.
– S erre aztán felébredt ön? Álmodta az egészet. Ezt Lidi kisasszony
mondá, a ki épen új selymet húzott akkor a tűbe.
– Dehogy is álmodtam! De olyan ébren valék, mint most. Szépen a karja
alá öltöttem a karomat s elkisértem a kerületi rendőrállomásig. Nem is
kellett gyalog czafolnunk: ott várt a fiakkere a bimbósház előtt. Kocsin
mentünk a hivatalig. De fogtam is a gallérját odáig.
– Akkor aztán kiderült, hogy nem az igazi Spatzirovszky volt, a kit ön
elfogott.
– Nem jól tetszik találgatni. Dehogy nem ő volt. Ugyanaz a személy volt,
a kit a bécsi policzáj köröztetett. Csakhogy az akasztófáravaló nem
lopta el a félmilliót. Csak mulatozni jött le Budapestre. Azzal a
félmillióval maga a Schmierminidan (hisz a neve is azt mondja:
«Schmir–mi–nid–an!») az szökött meg Amerikába. A myladyt is az
csábította el. Az a Spatzirovszky pénztárnok megszökése, tolvajsága csak
koholt finta volt a chef részéről, hogy a policzájt hamis útra tereljék.
Ez a semmirekellő gazember Spatzirovszky egy egészen ártatlan,
becsületes ember volt.
– Ez már skandalum!
– Sőt több, mint skandalum, ez már korrupczió! Már most aztán servus
ezüst érdemkereszt. Agyiö extra czúlág. A hivatalban azt mondták, hogy
jöjjek haza, aludjam ki magamat s egy napig ne menjek fel az őrszobába,
hogy ne szekirozzanak.
– Hát már most mivel fogja konstábler úr elmulatni a napot? kérdé Zsuzsa
asszony.
– Felmegyek a padlás-szobámba s aluszom holnap reggelig. Csak arra kérem
a nagyasszonyt, hogy egyszer-egyszer költsön fel, a mikor megszomjazom.
– Mit tudhatom én, hogy maga mikor lesz szomjas?
– Hát csak valahányszor fölébreszt, olyankor én mindig szomjas vagyok.
– No hát szerencsés jójszakát kivánok.
– Jójszakát nagyasszony, jójszakát szép kisasszony.
– Nekünk már «jó nap» van.
A konstábler felment a lépcsőn a padlás-szobájába.
– Jó becsületes ember ám ez a szegény János, mondá Lidi kisasszony.
– Csakhogy ez is ugyan keserves mesterséget választott magának. Egyszer
még valami czudar tolvaj leszúrja. Már többször megsebezték.
– Azt hiszem, a czudarok késdöfése nem fáj olyan nagyon neki, mint az,
hogy a művelt emberek kigunyolják.
– Hát még mikor kővel is megdobálják, kifütyülik, abczugot kiabálnak
neki. Hogy állhatja ezt ki? Csak azt feleli rá, hogy oda kell az igazi
bátorság.


XII. FEJEZET. AZ INGYEN SONKA, MEG A DRÁGA STRADUARIO.
Ismét nyikorgott a padlás feljárója. A János visszajött.
– Hohó! Valamit majd elfelejtettem volna.
S azzal kihúzott a köpenye alul egy pirosra páczolt sonkát.
– Ezt a nagyasszonynak hoztam, ha szivesen venné tőlem.
Zsuzsa asszony formaliter megijedt tőle.
– Nini! Mi a? Egy egész sonka! Ej ej, konstábler úr. Hol veszi maga ezt
a drága portékát? úgy hányja-veti magát kegyednél a pénz?
– Hát, hogy valami rosszat ne gondoljanak, elmondom ennek a sonkának a
történetét. Ha nem untatnám vele.
– Tessék! mondá egyszerre a két hölgy.
– Hát a mióta ez az ökörnyommal pettyegetett világ áll, mindig lehetett
hallani, hogy vannak jó emberek és vannak rossz emberek.
– Az ám.
De azt sohasem hallották az apáink, hogy legyenek ez világon jó sertések
és rossz sertések; ennek a fölfedezése csak a mi jelen felvilágosodott
századunknak lett fentartva. Hát a napokban a fővárosi physicus, a
hentesboltokat sorba vizitálva, az egyiknél fölfedezte, hogy annak az
összes áruczikkeiben trikók vannak.
Lidi kisasszony heves mozdulatot tett.
– Kérem, ha trikókról beszél, akkor én bemegyek a szobámba.
– Jaj, kérem, nem olyan trikók ezek, a minőket a balletkisasszonyok
viselnek az Excelsiorban, hanem olyanok, a melyek a husnemük rostjaiban
élnek, s ha valaki az ilyenből fogyasztani talál, az keserű halállal
vész el tőlük.
Zsuzsa asszonynak a kezében megállt a vasaló.
– Sohasem hallottam én ilyen csodának a hirét.
– Magam sem. Hanem hát az az ármányos mikroskopium kisütötte, hogy a
Poszpischill húsnemüiben láthatatlan óriási kigyók vannak, s ennek
constatálása után dekretálva lett, hogy az egész készletet a Dunába kell
hajigálni. Ennek a végrehajtásával pedig én lettem megbizatva. Végre is
hajtottam akkurátusan. Hanem mikor erre az ártatlanul mosolygó
barnapiros csemetére került a sor, azt mondám magamban: «ugyan te mit
vétettél, hogy te is a halak martalékává sülyesztessél? Hátha te még nem
vagy bűnnel fertőztetve? Én bizony haza viszlek a jó becsületes Kapor
bácsinak. Jó lesz az annak a mindennapi prófuntja mellé. Trikó, vagy nem
trikó: annak nem árt meg a láthatatlan szörnyeteg, mert neki nincs
mikroskopiuma. Elhoztam. Hiszen nem sikkasztottam ezáltal. Csak a dunai
halaknak a prédáját kevesbítettem meg vele. Ez már a senki jószága volt.
A semmiből vettem ki. Senkit sem károsítottam meg vele. Senki sem
kereskedik utána, hogy a Dunában uszott-e el, vagy a Retek-utczában?
– Az biz igaz, mondá Zsuzsa asszony. Minket meg nem ijesztenek ilyen
mesékkel. Nekünk pedig eltart az egy hétig. Köszönjük szivesen.
A János odasugott a varrónő fülébe, a míg a Zsuzsa hátrament a sonkával
a konyhaszekrényhez.
– Aztán maga is ehetik ám ebből a sonkából, tisztelt kisasszony.
– Köszönöm szépen. Azt mondják, hogy a trichinoktól az embernek feldagad
a képe, ha meg nem hal is tölük. Már pedig ha szép nem vagyok is, de
csunya nem akarok lenni.
– Jaj, ne szidalmazza a teremtőt a kisasszony azzal, hogy nem szép!
Hiszen nem igaz ám ebből a trikókról mondott históriából egy szó sem.
Egészen jó sonka ez, a ki minden gyanun fölül van emelkedve.
– Hát ha maga annyiféle igazságot tud, akkor melyik szavát lehet magának
elhinni?
– Hát férfinak azt, a mit hivatalos raportban mondok; nőnek pedig azt, a
mit lassan mondok.
– Már pedig én az olyan embert, a ki hazudik, nem tudom sokra becsülni.
A ki férfi, legyen mindenkor igaz.
– Hát a hazudás csak az asszonyoknak áll jól?
– Azoknak ez védelem, mint a nyúlnak a futás.
– Pedig hát megszokja ám azt az ember, ha sokáig van az igazság
szolgálatában. No hát elmondom az igazi történetét annak a sonkának.
Jöjjön ide, nagyasszony. De csak maguknak kettőjüknek, másnak el ne
mondják, mert akkor baj lesz.
– Hallgatni fogjuk.
– Hanem ez megint egy hosszú história s talán kegyeteket untatni is
fogja.
– Hiszen nem mi akartunk aludni menni, hanem maga.
– No hát elmondom az egész történetet úgy, hogy még a vizsgálóbiró se
vehetné ki belőlem különben. Hát itt lakik az üllői uton egy derék
hentes és húsfüstölő mester, a kit úgy hivnak, hogy Przepiorka
Wratislaw.
– Egészségére kivánom.
– Nem prüsszentettem. Ez a hentesmesternek a becsületes neve: Przepiorka
Wratislaw. Ennek van a leghiresebb szalámija Budapesten. Idegen utazó el
nem hagyja a fővárost a nélkül, hogy a Przepiorka boltját felkeresse.
Derék, tekintélyes férfiu. Képviselőválasztások alkalmával rendesen
huszonöt kiló szalámival szokta a jó ügy diadalát előmozdítani.
Hát a napokban beállít a boltjába egy kis tiz-tizenegy éves ficzkó, a
hóna alatt egy hegedűvel. A mester maga volt a boltban.
A fiu kér húsz krajczárért parizert.
A mester mérges volt már azért is, hogy mért vesz nála parizert, miért
nem vesz szalámit? Azt kérdi tőle (a hegedű miatt) «hát te czigány
vagy?»
Azt mondja a fiu: «nem, én muzsikus vagyok, hegedűlni tanulok az
országos zeneiskolában». A hentes leszeli neki a parizert. A fiu fizet.
A hentes észreveszi, hogy az a húsz krajczáros lyukas. A gyerek is
kénytelen elismerni, hogy a húsz krajczáros lyukas. A gyerekben van
tréfálkozási hajlam, azt indítványozza, hogy lyukaszsza hát keresztül a
hentes a parizerszeleteket is, aztán kvittek lesznek. A hentes azonban
nem érti a tréfát, s azt mondja neki, hogy «elmenj innen, mert ha a
tenyeremnek a szele hozzá ér a pofádhoz, még Szent Dávidot is
kapellmeiszternek nézed a holdban!»
Erre a gyerek azt az indítványt teszi, hogy engedje hát neki a parizert
hazavinni, mert ez az ő ebédjük, ha a nélkül megy haza, az apja jól
ellazsnakolja: majd délután meghozza a teljes érczértékű hatost; addig
pedig itt hagyja zálogban a hegedűjét.
A hentes rááll az alkura: gondolja, hogy egy hegedű mindig megérhet két
hatost.
A fiu tovább megy: a hegedű ott marad; a Przepiorka felveszi a kezébe s
megpróbálja, hogy tudna-e rajta hegedűlni? Úgy találja, hogy semmi sem
könnyebb, mint a hegedűn játszani.
Ezalatt egy kétlovas fiakker áll meg a boltja előtt s kiszáll belőle egy
anglus. A német beszédjének a kiejtéséről lehetett észrevenni, hogy
anglus.
– Ju ére dhi Szelemivirth Prprprka?
– Én vagyok! Az apádlelkét! Hát mi kell?
– Giv mi e szelemi for zen florin. Azzal kiméret magának tíz forint ára
szalámit. Arra kivesz egy sovereign d’ort, s odadobja.
A hentes már fel lett eszelve a lyukas piczulával s azt mondta, hogy
adjon neki az úr valami okos pénzt, a kit ismer.
Akkor aztán a miszter elővett egy marék piczulát a táskájából s
leszámlált neki száz darab hatost a pudlira. Mind igazi valóságos nikkel
hatosok voltak: egy sem volt közöttük ezüst.
A hentes átlátta, hogy szolid urasággal van dolga: parancsoljon máskor
is, ha ezen jár.
Ezalatt meglátja az anglus az asztalon heverő hegedűt. Felveszi:
megbámulja. Nem elég neki a pápaszem, még egy nagyító üveget is előhuz a
zsebéből. Vizsgálja elől, hátul, az oldalán. Nyitva marad a szája.
Azután feltolja a pápaszemet a homlokára s azt kérdi: «Az úré az a
hegedű?»
– Dehogy az enyim. Soha a hetedik öregapám se tudott muzsikálni! Egy
szegény diákgyerek hagyta itten zálogban.
– Hisz ez egy valóságos Straduario, mondja a miszter.
– Miattam az lehet.
Az anglus begombolta a kabátját végig, a vett szalámit a két zsebébe
mélyesztve. «God bye».
Az ajtóból még egyszer visszafordult s így szólt: «Mondja meg az úr
annak a fiatal gentlemannak, a kié az a hegedű, ha visszajön érte, hogy
én adok neki ezért kétezer forintot aranyban, ha el akarja adni.
Ráadásul még egy másik hegedűt, a min tanulhat tovább a
conservatoriumban. Lakom az Angol királynő hotelben nro 25, 26, 27
alatt. Nevem Lord Knipperdolling. Ma délután öt óráig még Budapesten
maradok, akkor elutazom. Ha magam nem volnék otthon, a titkárom utasítva
lesz, hogy átvegye a hegedűt, s kifizesse a 2000 forintot aranyban. A
titkárom neve: miszter «Flibbertiggibet».
A szalámis engedelmet kért, hogy felirhassa a tárczájába mind a két
nevet. A mylord olyan leereszkedő volt, hogy elővette a névjegyét. Finom
bristol elefántcsont papir, arany nyomással, arra felirta hátul a titkár
nevét. Oda adta neki. S aztán többet azt sem mondta, hogy «szervusz»,
odább ment, felült a fiakkerbe s elhajtatott.
Az én Przepiorkámnak ezzel nagy szeget ütött a fejébe. Kétezer forint
egy hegedűért! Hisz az a gyerek, meg annak az apja majd nem tudnak hová
lenni ennyi pénzzel. Az öreget még majd meg találja simítani a guta
örömében.
Egy óra után vissza jött a diák az igazi húszkrajczárossal s kiváltotta
a hegedűjét, s aztán indult volna a zeneiskolába.
– Megállj csak egy kicsit, szólítá vissza a hentes. Nem adnád el nekem
azt a hegedűt? Nekem nagyon megtetszett. Megvenném jó áron tőled.
– Az én hegedűm nem eladó.
– De hátha én adnék érte ötszáz forintot.
A gyerek nagy szemeket meresztett, de aztán csak félvállról vette a
dolgot. «Még így sem adhatnám el, mert a hegedű az apámé, ő is az
apjától, az meg a nagyapjától kapta, a ki első violin primo volt herczeg
Eszterházy udvaránál, ezen játszotta Haydn darabjait.»
– Nekem is van egy muzsikus fiam, az is szereti a hajdinát, annak
akarnám megvenni a hegedűdet. Mondd meg az apádnak, eredj, szaladj haza,
hogy adok neki érte hatszáz kemény forintot, ha akarja, ezüstben.
– Jól van, hazafutok, megkérdezem.
– De itt hagyd azt a hegedűt, nehogy kicseréljétek.
A gyerek neki iramodott, a mester utána nézett a boltajtóból. Látta,
hogy a Mária-utczába kanyarodik be. Igazat mondott, hogy ott lakik az
apja.
Félóra mulva került vissza a fiu az ultimátummal; «az apám azt mondta,
hogy nem válik meg kevesebbért a családi ereklyéjétől, mint nyolczszáz
forintért.
– Rablók vagytok! zsiványok! apáddal együtt, kiabált a szalámis.
Zsebmetszők! No hát, itt van a nyolczszáz forintod! Kicsikartátok tőlem!
Így van az, mikor az embernek virtuóz fia van. Itt van. Szedd össze!
Egyszerre herczeggé tettelek. No hát kezet se csókolsz érte? Ilyenadta.
Kívül haragot mutatott a Przepiorka, belül pedig nevetett a lelke:
fölséges üzletet csinált. Neki még ezerkétszáz forintja marad: no meg az
arany ázsió! Ez szép profit! Mindig hallotta, hogy így gazdagodnak meg,
a kik az ócska limlommal kereskednek. Azonnal hozatott egy konflist,
beleült, vitte a drága Straduariót az Angol királynő fogadóba.
Nagybizvást húzta elő a portást a kalitkájából.
– Itthon-e a lord Knipperdolling; vagy a titkárja a miszter
Flibbertiggibet?
A portás nagyon csóválta a fejét.
– Hát nem ismeri őket?
– Ismerni ismerem, csakhogy azok nem voltak a mi fogadónkban szállva
soha: mivel hogy az a Knipperdolling egy hirhedett utonálló rabló volt,
de már régen kerékbe törték; a Flibbertiggibet pedig egy mezei ördög, de
nagyon szegény ördög, a ki füvet eszik.
Ekkor esett ki a hegedű a Przepiorka kezéből, a hályog meg a szeméről. A
lord, meg a muzsikusgyerek egyhúron pendülő két internationalista tolvaj
volt, a kik szépen kimuzsikáltak a hentes zsebéből nyolczszáz forintot
azzal az öt forintos gyékénykákóval.
Most aztán a Przepiorka dul-ful haragjában, s fűt-fát megmozdít, hogy a
csalafintákat esztrengára kerítse. Azért ajándékozott meg engem ezzel a
dísz-sonkával előleges hála fejében. Még egy palaczk jó sashegyit is
adott mellé. Az meg itt van a másik zsebemben.
– No ez ugyan furcsa kis historia! mondá Zsuzsa asszony.
– Mindennap történik minálunk ilyen.
– Önnek könyvet kellene ezekről irni, véleményezé Lidi kisasszony.
– Az Isten engem attól megőrizzen! Hisz rögtön elcsapnának. Nem szabad a
rendőrnek irkafirkálni. De nagyon is kérem kegyeteket, hogy erről
senkinek ne beszéljenek semmit, mert egy konstáblernek tiltva van bármi
szin alatt valami ajándékot elfogadni. Az Ádám apónak pedig épen el ne
historiálják, mert az, a milyen becsületes ember, képes lenne
feljelenteni. Csak hadd legyen ő előtte trikós a sonka, fuxinos a veres
bor. Annál jobban fog neki izleni. Azt fogja gondolni, hogy meghal tőle.
– Már most hát csak kegyed is meg meri izleni az én hoztomat, Lidi
kisasszony.
– Most sem hiszek én magának. Aztán én nem is szoktam ilyesmivel élni.
Nálam csak a kávé járja, reggel, délben, ozsonnára. Attól van az
embernek jó dolgozó kedve. A ki jól lakik, elálmosodik.
– No hát már most igazán jójszakát kivánok.
A konstábler salutált s véglegesen nyugalomba helyezte magát.


XIII. FEJEZET. A SZEGÉNYNEK MÉG ELÉBB BE KELL BIZONYÍTANI, HOGY
SZEGÉNY.
Abban a nyomban érkezett meg a Vigyázz. A fején hozta az új szájkosarat.
– Oh te semmirekellő csavargó! fogadá őt a Zsuzsa asszony. Ihol ni!
Micsoda költségbe verted az uramat! Egész új szájkosarat kellett neki
venni!
Azzal lebontotta neki a fejéről azt a szabadszólást gátoló
kényszereszközt.
A Vigyázz elkezdett csaholni. A Zsuzsa megértette, hogy mit mond.
Úgy-e nem tetszett az orrodnak, hogy tokot húztak rá? Vakk, vakk!
Elhiszem azt! Minek szöktél el hazulról? Nyiff nyaff! Sok szükség volt
te rád a városházánál úgy-e? Bau bau! Hát a gazdád jön-e már?
De bizony hallatszott már a köhécselése a folyosón. Nem volt az beteges
köhögés, csak afféle jelző torokköszörülés, a mit a szegény ember arra
használ, hogy mikor sokáig vár valami előszobában, bejelenti vele magát
az uraságnál: «Khm khm!»
– Úgy tetszik, mintha az öregemet hallanám köhécselni odakinn. Talán
mégis hazakerült már.
Csakugyan az Ádám apó jött meg. Mikor belépett, betette maga után az
ajtót, akármilyen nagy gőz volt is idebenn.
– No hát «széna-e, vagy szalma?» kérdé Zsuzsa asszony.
– Még nem széna, még csak fű, de majd csak lesz belőle széna, ha
lekaszálják, mondá az öreg, lelkendezve a sok gyaloglástól.