A gazdag szegények: Regény - 16

család dicsőséges nevét elhomályosítsa: hát akkor ezt nem tette volna
titokban; hanem előre hirdették volna öles falragaszokban a «kék macska»
dicső firmája alatt, hogy az éjjel 11 és ½ órakor pontban X. X. gróf
kisasszony fog föllépni, mint románcz énekesnő, igazi gyémántokkal
rakott topánkákban; s hozták volna a képmását, teljes ornátusában a
ruhák hiányosságának. Csinált volna botrányt, spektakulumot, hogy
beszéltessen magáról az ujságokban. Kitiltatta volna magát a fővárosból
per schub. Ez lett volna boszuállás! – De ugyan minek állna ilyenformán
boszút az az elkeseredett kontesz – titokban?
– Tökéletes igazad van János! Mindig mondtam én, hogy nagyon okos ember
az én Paczal János czimborám. Hát mit gondolsz, mely úton kellene
keresni azt a grófkisasszonyt?
– Az már nem az én mesterségem. Én detektiv nem vagyok. Ahoz való eszem
nincsen.
– Dehogy nincsen. Hiszen a hogy a stradivariussal lépre kerítetted a
hírhedett tolvajt: az egy phoenomenalis májszterstukk volt.
– Hát vak tyúk is talál szemet. De igazában konstáblernek sem vagyok én
jó. Érzem én azt magam. Könnyen rászedhetnek. Nem tudok eléggé
gyanakodni; nem tudok eléggé kemény szívű lenni. Megsajnálom az embert,
a kit üldöznöm kellene. Le is teszem ezt a hivatalt. Már néztem valami
polgári állás után, a mi inkább nekem való. Nem azért teszem le ezt az
egyenruhát, mert ez a nagy közönségnek a legjobban kicsúfolt
madárijesztője; nem azért, hogy ebben annyiszor megdobáltak, hol kővel,
hol sárral; nem is ezekért a befoltozott lyukakért, a miket a kés
döfések ejtettek rajta; hanem azért, mert magam is átlátom, hogy nem
vagyok abból a fából faragva, a miből egy rendőrnek kell lenni. Ostoba
vagyok hozzá. Hát csak azért.
– Hej János pajtás! János pajtás! Mondok én neked valamit. De egyszerre
megszabadulhatnál a libériádtól: de még engemet is úrrá tehetnél
magaddal együtt. Tartsd ide a füledet.
Súgva mondá a többit.
– Egy kerek félmillión osztozhatnánk, ha az sikerülne.
János visszakapta a fejét: még a pipája is leesett a csutorájáról.
– Fél milliót? Csak nem akarsz tán posztkiszlit rabolni velem egy
kompániában?
– Nem. Egész tisztességes, törvényes úton jutnánk hozzá. X. X. Katalin
grófnő ennyi jutalmat tüzött ki annak, a ki az elveszett leányát
feltalálja. Te! Egy félmillió! Megosztoznánk rajta. Neked adnék belőle
kétszázezer forintot.
– Hát aztán mit csinálnék én azzal a sok pénzzel? Én már megszerettem a
szegénységet.
– Nem igaz az pajtás. Nem szokja azt meg az ember soha. Én is azt
mondom, hogy jól van így, a hogy van; de magamban nagyokat sóhajtok.
– Te nálad értem azt. Mert te nagy úr voltál valaha, s valahányszor a
hajdani czimborákat látod végig vágtatni az Andrássy-úton, tüzes
paripákon, ugornod kell, hogy be ne sározzanak; mindig arra gondolsz,
hogy hej ha még egyszer én is felkaphatnék; milyen telivér rézderes
fogatot tartanék. De mit csinálnék én a magam százezreivel!? Egy nap
kétszer akkor sem ebédelnék, se két csizmát nem húznék a lábamra, se
jobban nem aludnám, mint most. Abban a társaságban, a miben most élek,
meg nem maradhatnék: más társaságba pedig be nem fogadnának. Ha most egy
felügyelői állást kapok az elevátornál, azt fogják mondani: «derék
ember, konstábler is volt, ezüst érdemkeresztet is kapott»; ha pedig
kétszázezeres úr lennék: minden ember azt mondaná: «ki tudja kit ölt
meg? komisz policzáj volt!» s el kellene dugnom az érdemkeresztemet,
hogy meg ne lássák.
– Hát az a gondolat nem vesz elő néha, János bajtárs, hogy az embernek
milyen sivatag az élete, míg magában van? Nem néztél soha egy szép
leánynak a szemébe mélyebben? Nem álmodol róla? Boldog családi életről.
A minek nem áll semmi az útjában, csak a szegénységed.
János a gyertya lángjába bámult s a pipa is kialudt a szájában, úgy
elbámult. (Most mindjárt beleakad a pókhálóba.)
Egyszerre csak összeszedte magát. Kifujta a pipából a tüzes hamut, s a
maradékot kiverte a markába. Aztán azt mondá:
– Igyunk erre egyet.
– Annak az egészségére, a kire most gondolsz! – Összekoczintottak.
– Hát, igazad van pajtás. Bizony elővesz engem is néha a sóhajtozás
valami boldogság után. De az nem olyan boldogság, a mit sokan
irigyelnek; hanem olyan boldogság, a miről senki sem tud semmit. Két
ember a gondokat, bajokat megosztja, s félgond, félbaj lesz belőle; az
örömeit, reménységeit összeteszi s kettős öröm, kettős remény lesz
belőle. A mikor az ember nem attól lakik jól, a mit maga megeszik, hanem
annak a nézésétől, hogy milyen jó étvágygyal fogyasztják el azok, a
kiket ő szeret, azt a keveset, a mit a számukra hozott. – Hát, ilyen
gondolatok bizony háborgatnak néha. Hanem ehhez nekem nem kell
kétszázezer forint. Ugyan mit csinálnék annyi pénz mellett? Olyan
munkát, a milyenhez én a csekély kis eszemmel értek, akkor nem
végezhetnék: valami nagyobbat meg nem tudnék már megtanulni. Az lenne a
sorsom, a mi ezer meg ezer emberé, a ki nem találja meg a helyét a
világban; nincs semmi dolga: nem tud mit kezdeni a rámaradt pénzzel; hát
lesz belőle korhely, naplopó: – én is az lennék. Nincs áldás a meg nem
szolgált pénzen. Ha én most egyszerre dúsgazdaggá lennék, elveszteném
azt a dominiumomat, a miből most élek, a mi holtig eltart: a
munkakedvemet; s úgy végezném, mint egy részeges koldus.
(Ugyan erősen védi a poziczióját! gondolá magában a a detektiv. S még
jobban megerősödött a gyanujában. Ennek van valami féltett kincse, a mit
nem ád oda kétszázezer forintért sem.)
János újra rágyujtott a pipára: s most már ő maga fűzte tovább az
eszmejárást.
– Hát úgy-e, bajtárs, X. X. Katalin grófnő férjének volt szép palotája,
uradalma, vadaskertje, pompás fogatai, mindennap fáczán, vaddisznó,
marczafánk az asztalán: bordeauxt ivott, meg franczia pezsgőt. Azért még
is főbe lőtte magát. «Sok» pénze sok nagy úrnak van: de «elég» pénze
csak a szegény embernek szokott lenni.
– Hát jól van pajtás. Ha meg nem akarod tenni pénzért, tedd meg
emberszeretetből. Az a nyomorúlt anya kétségbe van esve. Minden
áldozatra kész a leányáért.
– De nagyon elhibázta a dolgát. Ötszázezer forintot kinál a leánya
fejében. Ha három mázsa arany helyett egy lat szeretetet kinálna: azzal
talán visszaszerezhetné.
– Eredj oda hozzá, és mondd meg ezt neki.
– Én menjek a grófnő elé?
– Úgy is illik. Ő a te nagy betegségedben kiváló részvétet tanusított
irántad. Ezt megköszönni gavalléros kötelesség.
– Jól van. Holnap teszem nála tiszteletemet.


XXXV. FEJEZET. ÚR ÉS URABB.
X. X. Katalin grófnő cserét csinált egy rokonával: a bécsi palotáját
elcserélte ennek a budapesti palotájával. Nem akart többé azon
szerencsétlenség színhelyén lakni.
Bécsbe csak egyszer ment még fel: megrendelni a pompás síremléket
Tilgner műtermében az elhunyt Oszkár gróf sírja fölé. Kieszközölte a
községtanácsnál, hogy az emlék a koporsóval együtt a Central-Friedhofban
legyen elhelyezve, a nevezetes férfiak sorában. Hiszen elég nevezetes
volt mind élete, mind halála.
Arról az intermezzóról, a mit a grófnő Budapesten férfiruhában töltött
el, a rendőri közegeken kivül senki sem tudott semmit. Mindenki azt
hitte, hogy a grófnő ez idő alatt el volt temetkezve falusi kastélyában.
Még az ügyvédje tudott a dologról általában: de a részletekben semmit.
No’jszen ha ezek kitudódtak volna, lett volna farsangjuk az
újságiróknak! Szent Juvenal! Micsoda jeleneteket tudna ezekből
komponálni egy mesterségét értő regényiró!
A magyar fővárosban azután ismét teljes visszavonultságban élt a grófnő.
Ismerősök, rokonok csak a kapusnál hagyott névjegyeik által tudatták
megemlékezésüket. Levelek, a mik nem fekete szegélyes boritékban
érkeztek, visszautasíttattak.
Az egész cselédség livréeje mély gyász volt.
Egy déli órában egy konstábler jelentkezett a kapusnál. Azt mondá, hogy
a grófnővel van beszéde.
Rendőrnek nem lehet azt mondani, hogy nem fogadják el. A kapus
kinyitotta előtte a tornácz üvegajtaját s felbocsátotta a fekete
pokróczczal bevont lépcsőzeten.
A lépcsőház közepén volt egy nymphaszobor, fehér márványból. Most az is
fekete kreppfátyollal volt behúzva.
A pitvarban strázsált egy inas. A konstábler jöttére az előhívta a
komornyikot: fekete frakkja, pulidere és harisnyája volt mind a kettőnek
és fehér tászlis nyakravalója. A konstáblert bebocsáták az előszobába, a
hol az levette kalapját.
A komornyik feszes méltósággal kérdezé a konstáblertől:
– Hivatalos minőségben tetszik jönni?
– Ha hivatalos ügyben jönnék, akkor nem venném le a kalapomat, s nem
kérnék bejelentést. Tiszteletemet akarom tenni ő méltóságánál.
A komornyik furcsán rángatta a szemöldökét. Egy konstábler, a ki
«vizit»-be jön egy grófnőhöz! A mély gyász idején!
– Szabad kérnem a becses nevét?
A konstábler a mellén levő érczlemezre mutatott.
– A «116-ik szám.»
Furcsa monogramm!
Azért csak bement a jelentéssel.
Aztán rövid idő mulva visszajött. Csak úgy csikorogtak az arczvonásai a
kényszeredett nyájasságtól.
– Tessék besétálni a szalonba. – Inas és komornyik nagy fejcsóválásokat
míveltek. S utána lestek a kulcslyukon, hogy vajjon nem fog-e a
konstábler salutálni a porczellán szerecsennek, a ki az ajtó mellett
áll, csont tálat emelve.
A konstáblernek ideje volt szétnézni a teremben.
Az elfogadási teremből jobbra-balra pompás bútorzatú szobák nyiltak.
Ajtó egyiken sem volt; nehéz persa félfüggönyök takarták félig a
nyilást. Az elfogadó terem falain gobelinek voltak, bútorzata baroque
stylu: jobbra abból nyilt a salon; ott már minden japáni volt. Egy
átjáró előtt (ajtónak nem lehet nevezni) egy baloldali szobában sűrű
fekete jattegyöngyökből fűzött zsinórok képeztek kárpitot: csillogva a
színes üvegtáblákon át rásütő naptól, mint egy fekete vizesés,
szivárvány foltokkal.
Ez a rezgő kárpit kétfelé vált s annak a közepéből lépett elő Katalin
grófnő méltóságos alakja.
A fénytelen fekete öltöny emelte arczának creol sápadtságát, göndör
langos haja angolos csigafürtökben omlott két felől a keblére, fekete
csipkefátyollal letakarva. Kezében egy hosszúnyelű lorgnont tartott s
azon keresztül nézte végig a különös látogatót. Aztán úgy tett, mintha
kegyesen ráismerne.
– Ah ön az? A veres keresztből.
– Igen is, méltóságos asszonyom. Kötelességemnek tartottam eljönni és
megköszönni méltóságodnak irántam tanusított kegyes részvétét.
– Ön azt megérdemelte. Hallottam önt dicsértetni. Ön hivatása
teljesítésében kapta veszélyes sebeit.
– Már begyógyultak. Hála a gondos ápolásnak, a miben részesültem.
– Látom, hogy ön meg is kapta érte megérdemlett jutalmát. Ő felsége
kitüntetésben részesítette önt. Ez a legnagyobb elismerés.
A grófnő mindig úgy beszélt, mintha csupán a János késdöféseiről, meg az
ezüst érdemkeresztjéről volna ezuttal a szó.
Aztán hogy ez arra a kegyes gratulátióra nem felelt semmit: a grófnő
folytatá, ugyanabból a leereszkedő tónusból, ugyanazzal a francziás
orrhanggal, a lorgnonnal segítve összehúzott szemein.
– Én valóban nagyon érdeklődtem egy ilyen derék embernek a sorsa iránt.
Magam is választmányi tagja vagyok a veres keresztnek.
Úgy következett volna, hogy az ilyen derék embernek azt mondják: «tessék
helyet foglalni!» – Minő gondolat? Egy konstáblert leültetni egy főúri
salonban! Kell tudni a kegyosztásban is a helyes mértéket.
– Tehetek önnek az érdekében valamit? kérdé a grófnő.
Most meg már épen nagyszerű volt! Leeresztett kezeit a lorgnonnal egymás
fölé téve.
– Grófnő! Én nem a magam érdekében jöttem ide alkalmatlankodni; felelt
erre a konstábler: hanem abban az ügyben, a melynek a kiderítése végett
méltóságod a múlt hetekben annyi sikertelen kisérletet tett: Reznek
detektivvel együtt.
Hajh, hogy elmúlt egyszerre Katalin grófnő szemeiről a rövidlátás! hogy
elfeledte egyszerre a franczia accentust. Szemei teljes ragyogásukban
nyiltak fel, s hangja visszanyerte azt a mély reszkető csengését.
Annyira elfeledkezett magáról, hogy megragadta a konstábler kezét.
– Önnek bizalmas barátja Reznek úr, a detektiv?
– Sokszor van együtt dolgunk. A múlt télen mi ketten voltunk megbízva
egy küldetéssel, a melyre a grófnő előtt tudvalevő távirat adott okot.
– Jöjjön velem. Suttogá a grófnő s aztán folyvást kezében tartva a
látogató kezét, maga után vonta azt, keresztül a jattegyöngy kárpiton és
egy szőnyegajtón: egész a boudoirjába, s ott megkínálta leüléssel, egy
olyan niluskék bársony karszékbe: a kalapját is kivette kezéből, s maga
leült vele szemközt egy balsacra.
A boudoir levegője heliotrop parfumtől volt terhes: nehéz
damasztfüggönyök félárnyékot tartottak benne.
Egy szögletben, háromféle pálmától beárnyékolva állt egy festőtámlányon
egy férfi arczképe, sűrű fekete selyemfátyollal letakartan, a másik
szögletben egy Mária-szobor elefántcsontból: alatta imazsámoly; az
alcovent nehéz brokát függöny zárta el; a márványkandalló fölött egy
remekművü óra számlálta a perczeket.
– Ön tudja, hogy miről van szó? Kérdezé a grófnő tompított hangon.
– Ezt a hivatalos megbízatás szerint kell tudnom. Az volt ránk bízva,
hogy X. X. Amelie grófnőt az érkező vonaton ismerjük fel s azután
kisérjük figyelemmel, és tudjuk ki, hol tartózkodik? A közbejött
hózivatar meghiusított minden igyekezetet. Az úri utazók elmaradtak
Hatvanban; a hóból kiásott vonaton nem jött más fiatal nő, mint egy
varróleány, a ki egy vasúti őrnél volt bérlett szálláson: s a ki
ugyanannak a váltóőrnek a kiséretében a több nappal azelőtt elhagyott
szállására el is ment. Nehány szót váltottam is vele, mikor a perronról
átment a folyosóra.
– Ön látta a leánynak az arczát?
– Nem igen láthattam; mert a hózivatar miatt az arcza be volt burkolva,
s a perronon már sötét volt.
– De hát bizonyos ön arról, hogy ez ugyanaz a leány volt, a ki azelőtt a
váltóőrnél lakott?
– Erre a kérdésre nehezen tudok megfelelni. Én ugyanabban a házban
tartottam szállást egy mansard szobában, a melyben a mamselle birt egy
kis benyiló kamrát. Egy-egy perczre találkoztam vele, mikor jövet-menet
a közös konyhán keresztül mentem. Olyankor a varrónő mindig a himző ráma
fölé volt hajolva s nekem nem hivatásom munkás-leányok arczába akaratuk
ellen nézegetni. A szállásadóink, férj és feleség: azt állíták előttem,
hogy az elveszettnek hitt varróleány hazakerült, a kinek három nappal
előbbi eltünését épen én jelentettem fel. S nekem semmi gyanúokom nem
volt valami mást hinni. Másnap reggel hivatalos jegyzőkönyvet vettem fel
a leánynyal. Akkor láttam először az arczát. Ő magát az eltávozott
varróleánynak vallotta s számot tudott róla adni, hogy hol járt. Azután
sem vettem rajta észre semmit, a mi a varróleányt meghazudtolta volna
rajta. Az a leány dolgozott szorgalmasan, élt szegényesen, szobát
sepert, kávéját főzte, a hogy varróleányok szoktak.
– Uram! szólt a grófnő. Én őszintén szólok önhöz. Minthogy segélyéhez
kell folyamodnom: be kell önt avatnom szomoru családi titkunkba. – Látta
ön valaha annak a varróleánynak az irását?
– Soha sem láttam s a szállásadóitól tudom, hogy levelet senkinek sem
irt.
– Tekintse ön meg ezt a levelet.
Katalin grófnő átadta a leánya búcsúlevelét a konstáblernek.
Az végig olvasta azt és aztán vissza adta.
E levél elolvasása alatt kigyulladt a férfi arcza.
Ugyanaz az embermegfordító villanycsapás érte, mint mikor Tarafás uram
azt mondá Lidi kisasszonynak, hogy «persona». Az egy Lohengrint
alakított belőle, a ki karddal verekedni kész; ez a levél pedig egy
Abraham a Santa Clarát, a kiben megnyilik a prédikálási véna.
Előbb nagyot hallgatott utána: megvárva, a míg az antik óra mély
harangkongásu ütéssel végigdöngi a tizenkét órát – délben. A kisértetek
órája fényes nappal.
– És a grófnő ennek a levélnek a nyomán indult el a leányát keresni?
– Ez volt a egyedüli útjelző.
– És aztán bejárta a grófnő a detektiv társaságában a fővárosnak azokat
a mulató helyeit, a hol azok a leányok találhatók, a kik mindenütt
otthon vannak és mégis sehol sincsenek otthon.
– Igen.
– Elment a grófnő az orpheumokba; a táncziskolákba: a «kék macska», meg
a «veres macska» helyiségeibe; a Victoriákba, meg az Eldorádókba?
– Mindenütt megfordultam.
– Azután leszállt még mélyebbre. A bumszti pinczékbe, az éjjeli
kávéházakba: a csárdába, a hol a szépségek börzéjét tartják, mint egy
rabszolgavásáron. Ott kereste az eltünt leányát?
– Sehol sem találtam.
– És aztán örült rajta ugy-e, hogy nem találta ott? – Hát aztán, mondja
csak a grófnő: azok a nők, a kik éjjeli világítás mellett, vakmerő
öltözetekben, fehérre, pirosra kifestve; a fejükön bolondok sipkájával,
tivornyázó közönség mulattatására, csintalan dalokat énekelnek; a kapott
bukétot a keblük szögletébe tüzik: a kik trapézen lóbbálják magukat,
üveg medenczékben uszkálnak, kerékpáron nyargalásznak, a kik kiállnak
eleven képeket játszani: egész öltözetük egy jarretière… ezek azok a
képek, a mik az ön leányához hasonlítanak?
– Nem! Nem hasonlítanak hozzá.
– Hát talán azok a leányok, a kik a pezsgős poharakat a falhoz
hajigálják, lábaikkal az asztalon dobolnak és a hajukkal a földet
seprik, a kiket egyik ittas vendég a másiknak az ölébe hajigál, a kik az
asztal közepén csárdást tánczolnak, a kik kiveszik a közbaka szájából a
virginiát s tovább sziják, a kik a czipőjük orrával leütik a tánczosuk
fejéről a kalapot, s az őrült táncz végezte után, ott hevernek a
lépcsőkön eszméletlenül… ezek a képek hasonlítanak a grófnő leányához?
– Oh nem: irtózat visszagondolni rá!
– Hát talán azok a szerencsétlen teremtések, a kik a lámpagyujtás
hajnalára megjelennek az utczán, s végig húznak a járdákon: feltünő
viseletben, csábító kacsintásokkal: a kik a hátuk mögé nézegetnek, s a
szembe találkozó férfinak elkezdenek halkan dalolni. A kik belelépnek a
sárba, mert éheznek, s a kenyerük oda van dobva… Ezek az alakok
hasonlítanak a grófnő leányához?
– Nem. Nem! Nem azok!
– És még is azoknak a világában kereste a grófnő egyetlen leányát: a kit
a grófnőnek kellett volna legjobban ismerni?
– Elismerem, hogy tévedtem. Az ő saját levele tévesztett meg. De hát
utasítson ön jobb ösvényre.
– Lássa grófnő: az a leány, a ki ama végzetes éjszakán azon a hófuvattól
megkésett vonaton megérkezett: attól a naptul fogva el nem hagyta a
dolgozó asztalát, csak a mikor a kész munkát hazavitte a kereskedőnek.
Én láttam őt nap-nap után egy keserves lélekölő munkában fáradni
kitartón. Valami főuri menyasszony kelengyéjéhez kellett a családi
czímert száznegyvennégyszer felhimezni. És ő azt végezte zúgolódás
nélkül. – Hasonlít ez a vonás a grófnő leányához?
– Minő czimer volt az? kérdezé a grófnő.
– Egy fekete hattyu arany mezőben.
– Szentséges Jézusom! Az én családi czimerem!
– És elhiszi a grófnő, hogy még sem látta senki a leányt könnyezni, a
míg azt a munkát végezé? Száznegyvennégyszer ugyanazt a fekete hattyút
arany mezőben, grófnő asszonyom! Hat hétig éjjel-nappal ugyanazt a
családi czimert! Éjjel a kőolaj lámpánál, nappal a mosó konyha lugtól
bűzös ködében! Hasonlít ez a vonás az ön leányához, grófnő asszonyom?
– Oh igen! igen! rebegé a grófnő, s most már engedé a könnyeit szabadon
folyni s megszorítá az egyszerű katonaember kezét.
– Mindenki szerette azt a leányt: mert mindenkihez jó volt. Nem úgy, a
hogy leányt szokás szeretni, hanem a hogy egy szentet. – Üres kézzel is
tudott jótéteményt osztogatni. – Szállásadó gazdáját, hű feleségével
együtt az öngyilkosságtól tartá vissza, mikor azok egyszerre kenyerüket
vesztették, s a szegény hajótörötteket elvezette olyan boldog menhelyre,
a hol most már megnyugszanak. – Bálványa, őriző angyala volt a
szegényeknek, a kik körülvették, a kiért még az a szegény malterhordó
napszámos is tüzön vizen kész volt keresztül törni, valóságos világító
fény volt a koldusok nyomorult társaságában… Hát ez a vonás hasonlít-e
az ön leányához, grófnő asszonyom?
– Az! az! Ő az valóban!
– És azután nem hogy önmagát dobta volna oda a bűn fertőjébe, hanem a
mikor megtudta, hogy egy ártatlan gyermeket, ki ugyanazon házban lakott,
a saját elvetemült nagyanyja a vétek útjára akar csábítani; – nem tűrte,
kiragadta a nagyanyja kezéből: nem irtózott a rendőrségre felmenni,
feljelentést tenni: a nagyanya őrült volt: azt a tébolydába vitték, és
ekkor ez a szegény varrónő a magára hagyott gyermeket magához vette:
csekély keresményét, szűk lakását megosztotta vele; dolgozni tanítá,
munkát szerzett neki, hogy megmentse testét, lelkét. – Ráismer-e ebben a
vonásban a leányára, grófnő asszonyom?
– Ez ő! Ez ő! szólt a grófnő nevetve és zokogva egyszerre. Mondja ön,
hol találok reá?
És nem tartózkodott a közvitéz kezét mind a két keze közé szorítani, s a
hangjának teljes érző reszketésével beszélni hozzá.
Paczal János felállt a karszékből s hivatalos arczot öltött.
– A bécsi utczában van egy nagy divatárus kereskedés.
– Tudom. Annál szoktam megrendeléseket tenni.
– Tehát tegyen a grófnő ottan ismét megrendelést valami öltönyre; akkor
aztán majd meg fog tudni – többet.
– Köszönöm. Nagyon köszönöm önnek. Szólt a grófnő, nyugodt kedélyt
erőltetve, s mintha helyre akarná ütni azt a hibáját, hogy ez ember
előtt ennyi elérzékenyülést mutatott, ismét fölvette az előkelő
souplesset, délczegséget s kegyes leereszkedéssel mondá: «Én fényes
díjat tüztem ki annak, a ki eltünt leányomat feltalálni segít: ön
tapasztalni fogja, hogy X. X. grófnő a szavát be szokta a váltani».
Azzal kegyteljesen inte a konstáblernek a kezével, hogy vége a
fogadtatásnak: elmehet.
Hanem ezuttal a nagy úr magánál urabbal talált összeakadni.
– Grófnő méltóságos asszony. Ma «én» ajándékoztam önnek oda olyan
kincset, a mit ön és önnek minden ivadéka egész világi birtokával
«nekem» meg nem fizethet! A mit tettem: kötelesség volt. Nem jár érte
ajándék, konstábler vagyok.
S azzal feltette a fejére a kalapját, a hogy egy közrendőrnek a
szolgálati szabályzat parancsolja.
– Isten önnel, méltóságos grófnő!…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


XXXVI. FEJEZET. MÉG EGYSZER A FEKETE HATTYÚ.
A grófnő nem értett ebből a furcsa kimenetelből semmit.
Mi lelte ezt az embert? Ezt a pórt? Ezt a semmit? Hogy ő visszautasítja
a dijazást? Talán nem tudja, miről van szó? Milyen összegről? Azt hiszi
borravalóról beszélnek? No majd megérti később.
Most mással volt eltelve a lelke.
Odament a Mária szoborhoz s letérdelt az imazsámolyra. Egy nyitva
hagyott imakönyv volt azon. Imádkozott. Mindennap egy egész órát szokott
imával eltölteni. Azt a szomorú óráját a napnak, a melyen Oszkár
öngyilkossá lett.
Már kétszer zavarták ki az imájából. Egyszer a komorna, azzal a
jelentéssel, hogy itt van a mamzelle a ruhaderékkal; másodszor meg a
komornyik ezzel a 116-os konstáblerrel. A félbeszakított imát be kellett
végezni.
Az utolsó ámen után a grófnő a komorna szobájába szolgáló
villanycsengetyühöz ment s megnyomta annak a gombját.
A komorna bejött. Uj cseléd volt – (ama bizonyos karperecz história
óta.)
– Most már bejöhet a mamzelle a ruhaderékkal.
A komorna után nyomban bejött a divatárus czég kisasszonya. Hozta az
elkészített új ruhaderekat felpróbálni, azon is hattyú alakura idomított
czikornyák voltak fekete fénytelen gyöngyből.
A grófnő abban a pillanatban az öröm ijedelmével sikolta fel: «Amelie».
A mamzelle háta mögé nézett. Nyilván azt hitte, hogy a komornát hiják.
Hanem a grófnő oda rohant hozzá s megragadta a kezét.
– Leányom!
A varróleány kegyeletes szánalommal nézett a grófnőre s szeliden
visszahúzódott.
– Grófnő! Ön csalódik. Az én nevem Gratulin Lidia. Varrónő vagyok.
– Nem! Nem! Te Amelie vagy! Az én leányom.
– Nem, grófnő. Én Gratulin Lidi vagyok. Otthon a szállásomon megvannak
az okmányaim; erkölcsi bizonyítványom, keresztlevelem. Apám Gratulin
Fridolin volt: szabómester Rimaszombatban. Anyám Perpera Amália. Tavaly
nyár óta itt dolgozom a bécsi utczai divatkereskedésben.
– Lehetetlen! Lehetetlen az! Ez arcz, a termet! Ezek a szemek. Ez a
hang. Te X. X. grófnő vagy.
Erre kissé tetszelgősen mosolygott a leány.
– Mondták ám többen már, hogy meglepően hasonlítok a grófnőhöz. De én
nem akarok a csalódással visszaélni, a mi úgy is elébb-utóbb kiderülne.
Én egy szegény leány vagyok: szegény szülőktől. Nem tudok semmit, csak
varrni, meg himezni.
– Az nem igaz! Te Amelie vagy! Ne tetézd kétségbeesésemet azzal, hogy
megtagadsz. Az én leányom egy varrónő, a ki napestig dolgozik! Te himzed
a fekete hattyukat az én elátkozott öltönyeimre? S jársz kopott ruhában!
– Mit akarsz? Térdre essem előtted? utánad csúszszak bocsánatot kérve?
Nem vagyok-e eléggé megverve a sorstól? Látod ezt a gyászruhát rajtam?
Tudod, hogy Oszkár öngyilkossá lett?
– A nevére emlékezem. Olvastam valahol.
– Csak a névre? Hát azokra a szép ragyogó szemeire nem?
– Nem láttam soha.
– Hát azokra az édes hizelgő szavakra? a mik engem is kárhozatra vittek?
– Nem hallottam soha.
– Mered azt mondani? Ide nézz e képre! Nem félsz, hogy megszólít?
Azzal lerántotta a selyemfátyolt a festőállványon levő képről. Angeli
művész ecsetje remekelt azon. Azok a szép szemek oly ismerősen néztek,
az ajkak megszólalásra nyiltak. Mintha ő maga élne ottan.
A leány idegeit végtül végig járta ez a bűvös villanyütés. A szíve őrült
sebességgel kezdett el dobogni. Valami szóval ki nem mondható fájdalom
dúlta fel az egész lelkét. – Hanem az arcza és az ajka nem árult el
semmit.
– Nagyon szép arczkép… suttogá csendesen.
– Csak szép arczkép? És semmi más? Rebegé a grófnő. – Irtóztató játék, a
mit most velem üzesz! Ez már kegyetlenség, ennyire vinni az
alakoskodást! – Nézd! – Egy levelet hordok a keblemen. Éjjel-nappal
velem van. Ez volt az utolsó levele, a mit abban az órában irt, a mikor
rettenetes elhatározását végrehajtá.
Ezzel a grófnő egy kis, boritékba zárt levélkét vont elő a vállfüzője
alól.
– Látod ezt? Még le van zárva pecséttel. Nincs felbontva. – Mert ez a
levél nem nekem szól. – Azóta mindig keresem azt, a kinek a nevére
czimezve van. Magát a poklok országát jártam össze-vissza érte, úgy
kerestem. – Látod e nevet a boritékon? «Amelienak». Nem én hozzám irta
az utolsó levelét, hanem a leányomhoz. – Nem akarod felbontani e
levelet? Nem olvasod el, mit ir a halott – Amelienak?
A leány reszketett, ingadozott. Emberfölötti volt a megkisértés.
Egy izenet a túlvilágról… Egy kedves halott utolsó szavai!…
Odanézett merőn annak a megszólalni kész arczképnek a szemébe.
És aztán magában sóhajtá: «én mindennap imádkozom érted; mindennap
megbocsátok neked… Te ne szólj hozzám többé!»
Azzal hideg nyugodt szóval mondá:
– A levél nem nekem szól. – Én «Lidia» vagyok.
S visszaadta a grófnőnek a levelet feltöretlen.
– Légy hát akárki! De annyira hasonlítasz az én elvesztett gyermekemhez,
hogy el nem hagyhatlak magamtól többé. Engem borzasztó csapások értek.
Csoda, hogy meg nem őrültem. Meg vagyok törve, megalázva. – Nem tudok
megbocsátani magamnak. Nem tudom, mi czélja van az életnek többé. Akárki
leánya légy: te benned találtam föl a vezeklésemet. Elviszlek magammal.
Leányommá fogadlak. Az ő helyét fogod betölteni. Szép vagy, gazdag
lészsz: – az egész főrendű fiatalság fog körülrajongni: s a kire
választásod fog esni, előre birja a beleegyezésemet. Csak jőjj velem. Ha
ragyogni, mulatni akarsz, itt maradunk a fővárosban; ha utazni kivánsz,
elviszlek a világ legszebb helyeire. Ha szeretsz félrevonultan élni,
együtt rejtőzünk el falusi kastélyomban. Oh csak jőjj velem.
A varróleány végig hallgatta mind ezt nyugodtan. S aztán szeliden
válaszolt:
– Grófnő. Mély tisztelettel hajlok meg az ön nagy fájdalma előtt. De én
nem fogadhatom el önnek az ajánlatát, bármily fényes jövendővel
kecsegtessen is az. Én szegény vagyok s szeretek szegénynek maradni.
Választottam is van, a kit tisztelek, becsülök, szeretek, s a ki engem
tisztel, becsül, szeret. Még most fegyverrel szolgál, de a mint polgári