A gazdag szegények: Regény - 14

– Igen: mert az jól tud czélozni!
– S ha jól tud czélozni?
– Akkor nem lőhet meg.
– Nem birom felfogni.
– Mert nehéz fejed van. Nem akarsz gondolkozni. Hagyj tovább aludnom s
eredj a papagájaidhoz.
– Nem. Addig nem megyek el: a míg meg nem nyugtatsz. Mi az?
Niebelungenhős vagy, a kin nem fog a fegyver? Csodakútba mártott
tündéranyád?
– No hát ha olyan nagyon erőlteted a dolgot, hát megmagyarázom. Mikor
nekem egy gentleman kezd alkalmatlanná válni: azon vagyok, hogy
valamikép megsértsem, hogy aztán az híjon ki engem. A kihívást
természetesen elfogadom, de akárhol történjék is az, kikötöm, hogy a
párbajnak Magyarországon kell végbemenni. Másutt sok a titkos rendőrség:
de nálunk még nincsenek mouchardok. Más országban a párbaj halálos
kimenetel esetén szigorú büntetés alá esik: nálunk a törvény nem tartja
a párbaj miatti elitéltetést megbecstelenítőnek s legtöbbször
legmagasabb kegyelem útján el is lesz engedve. Ezért én a rencontret
Budapestre határozom. Mint kihívottnak jogom van rá. Aztán más joga is
van a kihívottnak. A párbajnál az ő pisztolyait kell használni. Azokat
nem ő maga, hanem a secundánsai veszik. Új pisztolyoknak kell lenni, a
mikből még senki sem lőtt. Nekem pedig van Pesten egy puskamívesem,
ahhoz utasítom a segédeimet. A puskamíves az én emberem. Meg van neki
érte a maga haszna. Ő átadja az én secundánsaimnak azt a két pisztolyt,
a mik egyenesen az én czéljaimra készültek. Mind a kettőnek az a
sajátsága, hogy felfelé hord és balfelé. Mikor én lövök, én az
ellenfelemnek a jobb könyöke alatt egy arasznyira czélzok, s akkor
bizonyos vagyok róla, hogy a karját, vagy a mellét fogom eltalálni. Az
pedig nekem egyenesen a homlokomnak irányozza a csövét, s annálfogva egy
arasznyira lő el a fülem mellett. Ebből áll az egész boszorkányság. Már
most megtudtad, a mit akartál. Mehetsz zongorázni.
A grófnő mellére valami nehezedett, mint egy lidércznyomás.
– Oszkár! Ha én azt elhihetném, hogy te most igazat beszéltél.
– Hát ki beszélt más?
– Te mámoros vagy!
– No hát: borban az igazság. Hagyj aludnom.
– Az rettenetes, a mit te most beszéltél. Csak nem akarsz megfosztani
attól, hogy becsüljelek?
– Én bizony nem emlékezem rá, hogy a pap arra esketett volna meg
bennünket, hogy becsülni fogjuk egymást. Eredj porczellánt festeni.
Azzal a falnak fordult s elkezdett horkolni.
Az utómámor hatása alatt kellett neki lenni: különben el nem képzelhető,
hogy ilyen felfedezéseket tett volna a nejének.
Ámbátor – miért ne? A nejének? Hisz a feleség – az senki. A feleség nem
lehet terhelő tanu. A feleség ismerheti minden hibánkat, gyarlóságunkat,
bűnünket, azért a «világ» nem tud azokról semmit. Sőt ellenkezőleg! a
feleség bűntárs. Az oltár előtt kötelezte rá magát. A ki tolvaj, annak a
felesége tartozik orgazda lenni. Nála a bűn = erény: ellátva a
társadalmi egyezmény hitelesítő stampigliájával.
A grófnő feldult kedélylyel hagyta ott a férjét, a ki most már a
másodszori mámorálomból épen nem volt felkölthető.
Hát ilyen az asszonyok eszményképe?
Egy ember, a ki erkölcsi értékben alatta áll a parasztfogó
birbics-játszónak, a czigány lókupecznek, s a kirgiz utonállónak: csak
hogy épen kilenczágu korona van a medvés czímere fölött. S a ki mind
ebből még csak titkot sem csinál a felesége előtt; hisz a czigány
felesége = czigányasszony! Mit szépítgesse előtte magát?
Az egész rémséges revelatioból csak egy ragadta meg a grófnő figyelmét.
Hogy a leánya is ezeket követelte egykori jegyesétől. Hogy ne játszék
nagyban szerencsejátékot és ne vívjon párbajt veszélyes kimenetellel. Ez
még csak kettő! De mi lehetett az a harmadik! A mit félmámorában
kiszalasztott a száján a férj? – Majd azt is megtudja később…
Nem is sokáig várakoztatott magára a Sphinx rejtélye a megoldásával.
Oszkár a rendes időben, midőn az ebédtől fölkelt, akár volt vendége,
akár nem, átment a nejével a társalgó szobába; ott kiszítt egy szivart,
elmesélte a legujabb pletykákat, a miket előtte való nap a klubban
hallott: aztán, hogy eljött a szinházba menetel ideje, befogatott,
elkisérte a nejét az operába: ott megvárta az első felvonást. Addig csak
jött valaki az ismerős urak közül, a ki a feleségét mulattassa: akkor
búcsut vett, s azt mondta, hogy megy a klubba. Onnan aztán csak a hajnal
vetette vissza. Kivételt csak azon esték képeztek, a melyeken az opera
után ballet is következett. Akkor végig várta az előadást.
A choreograph művészet «Star»-ja volt akkoriban mademoiselle Florinde.
(Franczia művésznő Leutomischlből: népszerű nevén «Kolatschen-Lizl.»)
Egy este a klubbnak egy habituéja látogatást tett a grófnál, s miután
azt nem találta otthon; az illedelmi vizitet folytatta a grófnőnél. Régi
jó ismerős volt.
– A grófnő nagyon szigorú regulában tartja Oszkárt: mondá a jó barát.
Van három hete, hogy nem láttuk a klubban: azt hiszi róla mindenki, hogy
maidenspeechre készül a magyar lordok házában.
A grófnő el tudta titkolni meglepetését. Neki mindig a klubban hallott
meséket szokta előadni másnap ebéd fölött. És ő maga ott sincs. – Akkor
valahol másutt van.
– Nekem megigérte, hogy nem kártyázik többet. Mondá a helyett, hogy
meglepetését elárulta volna.
– Hiszen, az igaz, hogy a kártya nagy betegség. De higyje el grófnő,
hogy néha a gyógyszer rosszabb a betegségnél.
Ezzel az elejtett szóval egyszerre fel lett Argusnak minden szeme
nyitva.
A grófnőnek nem lett nehéz bizonyosságot szerezni magának a valódi
tényállás felől.
Oszkár nagyon is vigyázatlanul vitte a dolgát. A felesége megtudta, hogy
az egész időt, a mit máskor a klubban szokott hasznosan értékesíteni,
hetek óta következetesen a primadonna boudoirjában vesztegeti el.
Egy reggel kitörésre került a dolog.
– Ön mindennap Florindánál van! Támadá meg férjét egyenes assautval.
– Ahán! Jön a numero három. Dörmögé Oszkár s engedte üttetni a
plastront.
– Mindenről értesülve vagyok.
– És «sok» az a «minden?»
– Elég arra, hogy engem halálra sértsen. Ön nekem azt hazudja, hogy a
klubba megy kártyázni.
– No – és rosszabbat teszek, mintha oda mennék?
– Ott csak a pénzét veszti ön el, de itt a becsületét.
– Ezt nem értem.
– Egy courtisane boudoirjában!
– Ez a nagy tévedés. Az egy művésznő.
– A kinek szabadalma van?
– Kivételes állása minden esetre. Önök előkelő hölgyek azt képzelik,
hogy egy művésznő termeiben nem is lehet mást, mint orgiákat rendezni.
Rossz regényekből szedik az ismereteiket. Megnézik a «Kameliás hölgyet,»
a «Márvány hölgyeket,» s aztán azt hiszik, hogy a mi a szinpadon szabad,
az a zárt ajtók mögött is lehet. Hisz nem vagyok én egyedül Florindánál.
Se az első nem vagyok, a ki érkezik, se az utolsó, a ki a többiek után
ott marad. Ott egy illustre társaság van együtt. A szellemi életi
világa. Müvészek, költők, celebritások. Ott egy kétértelmü szót nem
lehet hallani. Annál kevésbbé lehet valami szerelmi cselszövénynek
kezdődni. Florinda egy szikrázó genie, a kinél elfelejti az ember azt,
hogy nő.
– Édes Oszkár. Ön nem veszi észre, hogy védekezés közben milyen mérges
sebeket üt rajtam. Ha nyiltan, brutalisan bevallaná, hogy «hát mi bajod
vele: én szépnek találom s gyönyörködöm benne, a hogy férfinak lehet: én
szeretem a halat, tehát megeszem.» Akkor meglehet, hogy én
dúlnék-fúlnék, porczellánokat törnék, asszonyi mérgemben; de végre is
azt gondolnám, hogy fiatal férjem van: heves a vére: nagy betyár! Még
titokban büszke is volnék rá. De mikor azt mondod, hogy «oh engem semmi
földi szenvedély nem csábit e nőhöz: én csak a szellem, a genie
gyönyöreit keresem nála, a miket te együgyü, ostoba, unalmas feleség nem
tudsz nekem nyujtani.» Ez engem összetör. Nem kiabálok: nem csinálok
jeleneteket; de megemészt a szégyen, az undor, a keserüség. Mondd ki
őszintén, hogy használod azt a nőt, mint szeretődet: s én nem
kérdezősködöm utána többet.
– Ismét csak azt mondom, hogy soha sem volt vele semmi viszonyom.
– Akkor hát gyáva vagy, a ki nem mer követelni, vagy pedig éhenkórász, a
ki nem tud egy pohos bankárt túlliczitálni; hanem lesi a maradékot, mit
az a tanyérján ott hágy!
Még erre a kegyetlen «touche»-ra sem volt hajlandó Oszkár felemelni a
fleurettet, akár paradera, akár ripostra.
– Azt önnek kell legjobban tudni: súgá vissza. – S az övé maradt az
utolsó szó. Mindig nagy baj egy férjre nézve, ha az utolsó szót magának
tartotta.
Pár nap mulva valami kellemetlen esemény történt a grófnő lakásán.
Az öltöző szobájából elveszett egy karperecze, a mit este, szinházból
hazajövet tett le a kandalló párkányára. A férje kisérte haza.
A karperecz értékére nézve is nagybecsü volt: a rosettet rajta tizenkét
nagy brilliant képezte; de legnagyobb értékét a befoglalt nagy
igazgyöngy adta meg, melynek közepébe ritka természetjátékul egy fekete
kereszt volt benőve. Magát a gyöngyöt a grófnő nagyatyja kapta a pápától
ajándékba, mikor II. József császár idejében Bécs falai közt hosszasan
időzött ő szentsége.
Ez az ereklyének is felbecsülhetetlen kincs veszett el a szobából.
Pedig oda senkinek bejárása nem volt. Tolvaj nem juthatott be a
palotába; mert ott a grófnő és férje egyedül laktak: s a zárt kapun
minden embert a portás eresztett be és ki. A gróf kénytelen volt azt
esetet a rendőrségnél bejelenteni, a beküldött rendbőrbiztos vallatóra
vette a házi cselédséget. Azok mind egyenkint tisztázni tudták magukat.
A komornyiknak épen szabad napja volt: nem is hált a palotában. Egyedül
a komornára hárulhatott a gyanu. Az sirt, esküdött, a haját tépte;
mezítelenre vetkőzött, mint egy őrült: annál rosszabb! Elvitték
vizsgálati fogságba.
Ott sem tudtak belőle kivenni semmit. A karperecz elveszett.
Közbejött aztán valami nagy országos örömünnep. Bécs városa ez alkalomra
fényes bált adott.
Az efféle jubilaris ünnepélyes báloknál egy nagy baj van. Nem lehet a
meghivott vendégeket kategoriánkint termekre szétcsoportosítani. Hogy
például az egyik teremben foglalna helyet a magas aristokratia, a
felsőbb tisztikar és az előkelő hivatalos nép, salonképes hölgyeivel. A
másikban aztán a bourgeoisie: a gazdag gyárosok kereskedők,
szabómesterek és mózeshitüek. A harmadikban a minden világrészbül
összecsődült idegenek, lengyelek, japánok, török, magyarok. A
negyedikben végre a művészek, művésznők, tánczosnők, énekesnők
muzsikusok, piktorok, poeták, ujságirók: egy szóval a «bohéme.» No hát
ez a század negyedik fertályában már lehetetlen. Azért megtörténik, hogy
a zsúfolásig tömött fényes teremben egymással karambolázik az igazi
török basa meg a trafiktürke, a minisztert megszólítja a reporter, s a
ballettánczosnő uszálya végigseper a herczegasszony schleppjén. Senki
sem marad egy helyben: minden nyüzsög, mint a feldúlt hangyaboly: egyik
látni, másik láttatni akar. – Szabad a vásár! Mindenki «passiv»
helyzetbe jutott: «activ» állapotja csak annak a fürgencz emberkének
van, a ki testétől elálló frakkban, ferdére csúszott kravátlival, semmi
érdemrenddel a gomblyukában, hanem jegyzőkönyvecskével a kezében
furakodik a legsűrűbb tömegen keresztül, nem törődve vele, hogy kinek a
schleppjét, kinek a sarkantyúját tapossa le; hanem jegyezve szorgalmasan
a jelenlevő celebritások neveit, toilettjeit, kiejtett szavait,
szellemes aperçuit a «reggeli lap» számára.
Ebben a nagy tohuvabohuban egyszerre csak szembetalálkozott X. X. grófnő
Florinda kisasszonynyal.
A grófnő a férje karján sétált.
A művésznő elegáns grácziával inte ismerős bókot – Oszkár felé.
Még ez az ismerős mosoly nem lett volna olyan halálos méreg. Hanem
ugyanakkor X. X. grófnő meglátta Florinda kézcsuklóján az elveszett
karpereczet. Nem lehetett csalódás. Ilyen gyöngy, azzal a természetes
kereszttel a közepén, nincs több a világon.
A reporter ternot csinált.
Feljegyezheté a tárczájába:
«X. X. grófnő: egyike a legelőkelőbb translajthániai mágnásnőknek
hirtelen rosszul lett és elájult. A mentőtársaság rögtön alkalmazott
segélyének daczára sem jött magához, palotájába kellett őt szállítani.»
Másnap délben a komornyik, midőn Oszkár grófot öltöztetni bejött, egy
levelkét csúsztatott a kezébe.
– Ahá! Monda a gróf.
A czimzeten megismerte a grófnő irását.
Akár fel se bontsa. Tudni lehet a tartalmát.
Elébb végezte a fürdését: azután behozatta a csokoládéját, s végig
futott szivarozás közben a reggeli lapok báli tudósításain.
Rittig! Mindegyikben benne volt a grófnő elájulása. De annyi tapintat és
discretio mégis volt mindegyikben, hogy Florinda nevét nem említék
ugyanabban a sorban, hanem külön kikezdésben.
Már erre aztán mégis kiváncsi volt megtudni a történetnek a folytatását
s felbontá a billet doux-t.
Csakugyan azt tartalmazá, a mit sejtett.
«– Uram. Ha holnap reggelig az elveszett karpereczem itthon nem lesz, s
az igazságtalanul bezáratott cselédem szabadon nem lesz bocsátva – akkor
válunk.»
«Ah – ah!»
Szépen zsebredugta a levelet.
– George! Hány órakor indul a gyorsvonat Budapestre?
– Négykor.
– S még most csak egy óra. Mi az ördögöt csináljon az ember addig?
Unalmában villásreggelizik az ember. Azt a vasuti vendéglőben is el
lehet végezni.
Négy órakor már a rezervált félcoupéeban nyujtózkodott s meghagyta a
kalauznak, hogy Budapestig fel ne költsék.
A grófnőt nem tartotta szükségesnek incommodálni annak a bejelentésével,
hogy hová utazik. Hisz az is bizonyosan kiváncsi lesz a mai lapokat
elolvasni. No hát azokban – mindjárt a báli tudósítás alatt rá fog
bukkanni a «Sport» rovatra, abból részletesen megtudhatja, hogy holnap
és a rákövetkező három napon mennek végbe a budapesti lóversenyek, s
azokon a «My Dream» a nagy államdijért fog versenyezni. A többit
combinálhatja a maga eszétől.
Ha tetszik neki: utána jöhet. Azt is tudhatja, hogy Oszkár mindig az
Angol királynő vendéglőbe szokott szállni. Nincs közöttük semmi titok.
A grófnő, a mint értesült a férje elutazásáról, tudta, hogy mi a legelső
kötelessége. Elment személyesen a vizsgáló biróhoz: kinyilatkoztatá,
hogy az elveszettnek hitt karperecz megkerült, s kérte a letartóztatott
komorna szabadon bocsátását. Ez rögtön meg is történt.
A méltatlanul gyanusított leányt aztán gazdagon megajándékozá, adott
neki kitünő bizonyítványt s elbocsátá a szolgálatból.
A budapesti lóversenyekre pedig nem rándult le. Nem volt több kedve az
istenek nektárjából inni, a mióta megtudta, hogy hogyan szüretelik?


XXXI. FEJEZET. A FIZETŐ NAP.
Négy napig hasztalan várt a férjére a grófnő. Az még csak egy levél, egy
távirat útján sem adta jelét, hogy gondol reá.
Ötödik nap délben, a vonat megérkezte után, toppant be a szobájába.
A grófnő úgy tett, mintha nem ügyelne rá: különben ha ránézett volna,
okvetlenül megdöbbentté teszi az a baljóslatos kifejezés, a mi Oszkár
egész megjelenését kisérte. Sugárzott az arczáról a kétségbeesés.
Azon kezdte, hogy a nejének a kezét megfogta és ajkaihoz emelé.
Ezt úgy hiják, hogy «kézcsók». Szokták tiszteletből tenni, vagy
szeretetből, vagy kiengesztelésből.
A grófnő porczellánra festett. Valami khinai madár volt készülőben.
– Meghozta ön a karpereczemet? Kérdezé, rá se nézve a férjére.
– Eh, ki beszél még mai nap is az ön karpereczéről? Azóta nagyobb dolog
történt. Megbukott a My Dream.
– Ki az a My Dream?
– Hát az én versenyparipám.
– Hol bukott meg?
– Hát a budapesti lóversenyen. Onnan jövök.
A grófnő nem titkolhatta el a kárörömét.
– Hát megbukott? Nem megmondtam? Hogy a saját fegyverével fogják önt
megverni. Az «egy» róka rátalál a «másfél» rókára. Ezúttal az ön
jockeyját vesztegette meg más.
– Nem úgy történt. A My Dream egész az utolsó jelző oszlopig folyvást
vezetett. A birálói tribün közelében fél ló hosszaságnyi előnye volt.
Hanem az új jockey nem ismerte a ló szeszélyességét. Még három
lóhosszaságnyira a tribünehöz azt akarta, hogy egész lóhosszával győzzön
s rávágott az ostorral a ménre. Az abban a perczben megállt,
megfeszítette a lábait s nem ment tovább. Valamennyi versenytársa mind
elfutott mellette: az én lovam utolsónak maradt.
– Hát ez az érem visszás oldala.
– Én elestem a bizonyosnak hitt nagy állami dijtól.
(Isten büntetése rajtad! Gondolá magában a grófnő, de nem mondta ki.)
A gróf leveté magát egy karszékbe: s a körmeit kezdte rágni.
A grófnő pedig nem kérdezte tőle, hogy hát még mi ujság szép Budapesten?
Csak neki kellett magának előállni vele.
– Hiszen ha csak az volna a baj, hogy a dijat nem gombolhattam be; de
roppant sokat vesztettem a fogadásokon.
– Azt is előre megjövendöltem önnek.
– A fogadásaim, a miket elvesztettem, hatszázezer forintra mennek.
Erre a szóra mégis abba hagyta a grófnő a paradicsommadár festést.
– Hatszázezer forint? Hisz az őrült nagy összeg. S képes volt ön azt
fedezni?
– Csak százezer forintot tudtam készpénzzel kifizetni: az apróbb
fogadásokat, a kik nagy lármával követelnek; a többi a fejem felett
függ.
– S hogy fogja ön azt a feje fölül elhárítani?
– Annak csak két módja van. Az egyikről nem beszélek. A másik az, hogy
megkérdezem: van-e még valaki, a kinek az én fejem ér valamit?
– Azaz, hogy ötszázezer forintot?
– Igen.
– S ha jól sejtem, az a valaki én vagyok, a kitől ezt megkérdezik?
– Ki lenne más?
– Nagyon megtisztelő bizalom. S ön engem elég szellemdúsnak, elég
szikrázó genienek tart arra, hogy ennek a kérdésnek a horderejét
megértsem? Nem tart tőle, hogy én olyan ostoba, olyan hétköznapi lélek
vagyok, a ki azt kérdezi, hogy: de hát okvetlenül meg kell-e önnek azt
az összeget fizetni, a mit a fogadásain vesztett?
– Ha nem teszem, kilöknek a klubból, s többé gentlemanek társaságában
meg nem jelenhetek.
– És az valami nagy baj lesz? Nincs ön előtt több ismeretes világrész,
csak a klubb, meg a turf? Nincs-e nekem szép uri birtokom, a hol ön
fejedelmileg élhet, vadászhat, gazdálkodhatik: részt vehet a
politikában, vezethet egy vármegyét? Nincs-e önnek ott a széke a magyar
főrendek asztalánál? mit senki sem tehet vitássá a miatt, hogy a
totalizateurnek adós maradt. Vagy ha ez mind nem tetszik: nincs-e nyitva
a kerek világ ön előtt? Nem mehet-e el körül utazni a földet? vad
emberek közé, a kiket elégszer meglátogatott? Okvetlenül azt akarja,
hogy az itthoni kannibálok egyék meg?
– Grófnő! Elismerem, hogy ön nagyon szellemdús. Hanem ez mind nem
kérdés. – Ér-e önnek valamit ez az én fejem: vagy nem?
– Ér! Én megosztom önnel az egész vagyonomat; hanem akkor hagyja ön itt
ezt az egész világot, a miben most él, és jöjjön velem oda, a hová én
viszem.
– Elismerem, hogy ön angyal; de én még egy angyalnak sem adom el a
lelkemet. Én az adósságaimat lefizetni becsületnek tartom. Akar ön
adósává tenni, vagy nem?
– Ha ezzel aztán minden helyre volna hozva. Talán nem is gondolkoznám
rajta. De ha én most az ön könnyelmüen kötött tartozásait kifizettem, –
az után a nagy keserüség, az után az égető megszégyenítés után, a mivel
ön engem elhalmozott: egy év mulva ön megint azt fogja tenni, a mit most
tett. Hogy az elveszett fél milliót visszanyerje, utána fogja küldeni a
másikat. Mi a lejtőn, ha megindultunk, meg nem állunk. Nekem nagy heverő
tőkepénzeim nincsenek. Ha önnek ma egy félmilliót át kell adnom:
adósságot kell felvennem a birtokaimra. Azokat törleszteni kell s ezzel
az összeggel oly mértékben fog kevesedni a jövedelmünk, hogy kénytelenek
leszünk falura visszavonulni.
– Ön nagyon okos asszony. Argumentumai nagyon nyomosak. Nem kisértem meg
a czáfolásukat. Tudni fogom, hogy mi a teendőm.
– Ugyan hát illik az egy erős férfihoz: ilyen fenyegetéssel rémíteni a
hitvestársát? Ha egy bukott kalmár, a kinek a gyermekei alól elárverezik
az utolsó nyoszolyát, a ki elvesztett vagyont, hitelt, becsületet,
kétségbeesésében elvágja a torkát, azt mondjuk: Isten legyen irgalmas
szegény lelkének! De mi hajtja önt ennek az örvénynek? Az, hogy nem
mehet ön többet a klubba: «avantaget» gyakorolni saját találmánya
szerint a buta pointeurök felett? hogy nem jelenhet meg a turfon, a
mások lovászait megvesztegetni? hogy nem párbajozhat többé fintázott
pisztolyokkal bizonyos kimenetelre? – Ez a becsület, a minek az
elvesztését egy férfiunak nem lehet túlélni?
E kemény dorgálás alatt Oszkár gróf az ablak előtt állt, háttal fordulva
a neje felé.
Az ablak előtti három lábu állványon volt japáni vederkében egy exoticus
virág, melyre rásütött a nap: a nyiló fehér virág kelyhében fürdött egy
fényes arany zöld légy.
– Milyen szépen süt a nap! sohajta fel a gróf. Milyen jó szaga van ennek
a gardéniának!…
Azzal megfordult s minden üdvözlés nélkül elhagyja a neje szobáját.
Ez a hang, ez a szó nem ment ki a grófnő lelkéből.
«Milyen szépen süt a nap!»
S ki tudja meddig süt erre a főre?
Rajtakapta magát, hogy most is szereti ezt az embert.
Őrültség tőle az a szerelem; de hiszen ha az nem volna, akkor nem
nőhetett volna oly szörnyeteggé, hogy az anyai érzést is elfojtsa
szivében, hogy saját leányának vetélytársnéjává legyen. Győzelmes
vetélytársné!
Hja bizony, a győzelem nem megy vérontás nélkül!
Csöngetett a komornyiknak.
Levelet irt a férjének.
«Elitéllek. De megmentelek. Még ma beszélek a bankárommal».
Ezt átküldte Oszkárnak a lakosztályába.
Válasz jött rá vissza.
«Köszönöm. Életem a tied».
Azontul aztán sok járás-kelése volt a grófnőnek: bankárhoz,
jogtanácsoshoz, földhitelintézet igazgatójához. Ilyen nagyobb összeg
kölcsönvétele sok peripetiákon megy keresztül, a míg nyélbe sütik.
Azt pedig tudta a grófnő, hogy a fogadásokon vesztett összegeket
negyvennyolcz óra alatt le kell fizetni; mert ha e határidőn túl halad a
teljesítés, az illetőnek joga van a mulasztást a klubb elé hozni, s
akkor a késlekedőt kigolyózzák.
Ezt az aggodalmát némileg megnyugtatá a bankárja azzal a biztosítással,
hogy panaszt csak az emelhet, a ki irásbeli felhivásra nem kapta meg
rögtön a fogadáson nyert összeget.
E végett a grófnőnek ügyletszerü feladata volt a férje czimére érkező
leveleket sajátkezüleg felbontani, hogy ha azok között találkozik
megsürgető levél, annak az iróját azonnal kielégíttesse a bankárja
által, a ki kisebb összegeket a kölcsön fejében előlegezni kész. Saját
magának is volt készpénze s az ékszereit is mind zálogba tette. El volt
készülve az ostromra.
Azonban az ostrom nem következett be. Elmult a kritikus negyvennyolcz
óra s még senki sem jelentkezett a tartozásokért. A gróf nevére érkezett
levelek csupa barátságos meghívásokat tartalmaztak, kolduló-levelekkel
vegyest.
A kapusnak kötelessége volt mindenkinek azt mondani, hogy a gróf
vadkan-vadászaton van. Abban az évadban ez volt az egyedüli lőhető vad.
Oszkár pedig ez idő alatt szobafogságban volt. Nem volt neki szabad a
lakosztályán kívül mutatni magát.
A harmadik napon a jockey-clubb stampigliájával ellátott levél érkezett
a kapushoz. Azt is a grófnő vette át.
Nyugtalanul, dobogó szívvel nyitotta azt fel. Ha ez már talán a Verdikt
volna.
Ah, nem az volt! Au contraire. Az elnökség meghívja a grófot rendkívüli
választmányi ülésre. Tárgya: tagválasztás. – Nincsen semmi veszély!
A negyedik nap reggelén értesíté a grófnőt az ügyvédje, hogy a
kölcsönkért pénz liquidálva van. Azonnal fölvehető.
Ő maga sietett azt a földhitelintézetnél átvenni. Aztán vágtatott haza.
A mint a kapu alá behajtatott, azt kérdezé a kapustól, hogy nincs-e a
grófnak levele?
Egyetlen egy volt.
Annak a borítékján kívül, lezáró pecsét helyett, egy valódi nemes gyopár
(Edelweis) volt felragasztva. A czímen nőirás felismerhető.
Ha ez a nemes gyopár nem lett volna a levélen, a grófnő nem bontotta
volna azt fel. A pénzcsomaggal együtt adta volna oda neki.
– Itt a pénzed: meg ez a levél, még ezzel is több legyen az adósságod
nálam. Szabad vagy. Csak az én rabom vagy.
Hanem az a virág mindent elrontott.
Mikor a szobájába érve, egyedül maradt, felszakítá az edelweiszos
borítékot, s kivette a parfümös levélkét belőle.
Florinda irta.
Furcsa levél volt! Épen nem szellemdús. Így a Kolatsen-Lizl irhat.
– Szép Diegóm. Hát mi lesz abból a fél millióból, a mit nekem igértél a
budapesti lóversenyek után?
A végtelen düh állta el egyszerre minden idegeit. Nem hallgatott többé
se eszére, se szivére. Leült levelet irni a férjének: s azt a hetæra
levelével egy borítékba zárva, átküldé hozzá.
Mit irt e levélben? azt nem tudja senki, mert abból fojtást csavartak.
Tíz percz mulva egy csattanó dörgés rázta meg a palota ablakait. Oszkár
gróf a legnagyobb kaliberű bölénylövő fegyverével zúzta szét a fejét.
Azt a gyönyörű szép fejet, a miről a világ asszonyai annyi álmot
álmodának – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


XXXII. FEJEZET. A BUVÁROK.
A grófnő rögtön kiköltözött a palotából.
A temetést se várta be.
Menekült a rémtett színhelyéről. Haza sietett magyarországi birtokára, s
ott elzárkózott a kastélyába a világ szeme elől.
Nem kellett tartani a látogatásoktól. Egy ilyen gyászban nincsenek
résztvevők.
A világ előtt mindig a halottnak van igaza. Az van elitélve, a ki őt
megmenthette volna, de elmulasztá.
Arra az egyre volt gondja, mielőtt Bécsből elfutott, hogy a
jogtanácsosának átadja azt a szerencsétlen félmilliót, a mit épen
kölcsön felvett, hogy elégítse ki belőle azokat, a kiknek Oszkár
tartozik. Ha az nem találna elég lenni, tudassa vele, hogy utána
pótolhassa.
S aztán ott maradt ősei kastélyában rettenetes egyedül.
Örökké ébren és örökké álmokat látva. Közel a megtébolyodáshoz.
Mikor azokon a nagy viszhangzó termeken végig ment, úgy tetszett, mintha
ők jönnének reá szembe: az a szép ifjú dalia, s a hozzá illő ifjú
hajadon. Milyen boldoggá tehette volna őket. A mit annak igért a férfi,
azt meg is tartotta volna, egész más jellem fejlődött volna ki nála a
nemes kedélyű nő befolyása alatt. Hibáit magas erényekkel cserélte volna
ki. Sokszor adott már szárnyakat a nő a férfinak.
És most mind a ketten halva. Az egyik jobban meghalva, mint a másik. És
mind a kettőnek ő az oka. Az ő hiusága, szenvedélye.
Sokszor úgy tetszik neki, mintha a lépteiket hallaná ropogni a park
porondos útján. – Nem! őzek futnak végig az úton.
Majd azt hallja, hogy kaczagva kiáltoznak künn a kastély előtti
pázsíton. Hangjaikra ismer. Oda fut az ablakhoz. Nem azok! A várnagy
gyermekei játszanak lawn tennist.
Hintót hall végig gördülni a kastély aranyozott vasrácsa előtt. Talán ők
érkeznek vissza? Nem! Tovább gördül az, itt nem áll meg senki.
Egyedül étkezik; napvilágnál, lámpafénynél. Ha ugyan étkezésnek lehet
nevezni, mikor valaki az ételeket végig bámulja.
Csak nappal mer lefeküdni, éjjel virraszt.
Felhívja magához a várnagy kis leányát, s azzal meséltet magának.
A kasznárjától azt kérdezi, hogy nem készülnek-e még a szürethez? Az
hüledezve rebegi, hogy még csak most kezd virágzani a szőlő. – Azt
hitte, hogy már három hónapja, hogy Bécsből eljött; pedig még csak három
hete.
Egy nap aztán az a meglepetés éri, hogy a kastélya kapuját feltárják s
három szép paripát vezetnek be az udvarra, csikos zubbonyú lovászok.
A grófnő épen künn ül az erkélyen.
– Mit akarnak ezekkel a lovakkal? kérdi az istállómestertől.
Az alázatosan felelt.
– Hát kérem alássan: a fiskális úr hozta Bécsből.
– Az én jogtanácsosom?
– Igenis, a bécsi advokát úr:
– De hogyan «hozta?»
– A vasúton, kérem alássan.
– Hát itt van?
– Igenis, kérem allássan. Odaszállt a tiszttartó úrhoz.
– Hát miért nem jelentik be?
– Azt méltóztatott parancsolni a várnagynak, hogy senkit se jelentsenek
be.
– De az ügyvéd kivétel. Azzal dolgom van. Küldjenek érte sietve.
Azalatt szemlére vette a lovakat. Jól ismerte őket. Ezek voltak Oszkár
kedvenczei. Azok is ráismertek arra a hölgyre, a ki nekik czukrot
szokott adogatni a tenyeréből. Köztük volt a My Dream is. Kevély