A gazdag szegények: Regény - 03

Még egyéb sikert is jegyezhet fel mellékfoglalkozásai közepett. A kis
virágáruló leány, a Csicsonka, mikor hazakerül az ibolyaeladásból, kékre
fázott kezekkel és orczával, besompolyog a mosókonyhába s az alatt az
ürügy alatt, hogy majd ő ügyel a vasalóvasra, a tűzhely mellé kuporodik
s aztán eltanulja a mosóleánynak a nótáját s ő is belevisít a népdalba
«azért leány a nevem, hogy a legényt szeressem». Azzal a változattal,
hogy «legény» helyett «lepényt» énekel. Persze éhes a gyerek.
– Te is jobban tennéd, ha az Ancsa nótája helyett az enyimet tanulnád
meg. Gyere ide majd megtanítalak hímezni.
S a Lidi kisasszony oda ülteti maga mellé a Csicsonkát, ád neki tuffot,
mustrát s beleoktatja a keresztöltések titkaiba. Hogy nagyobb kedvet
csináljon neki hozzá: a vacsoráját is megosztja vele. Most már telik
vacsorára. A mióta az első huszonnégy fekete hattyunak az árát kifizette
a boltos, van változatos menü: egyik nap «magyar fogolymadár», másik nap
«magyar ananász», harmadik nap «pityóka mondúrban», majd meg «hájas
piritós».
Ilyen hizelgő elnevezéseket tud adni a népnyelv a maga inyenczségeinek.
(Azért se magyarázzuk meg, mit jelentenek ezek valósággal.)
Este aztán, mikor a kiszabott munka be van fejezve, következik egy kis
szórakozás is.
Megérkezik az olvasni való hirlap. Bár az nem előfizetés útján jön. Az
Ádám bácsi gondoskodik róla. Ő meg a vasuti trafikosnétól kapja, a
milyen épen megmarad. Az egyik nap a Budapest, a másik nap a Pesti
Hirlap, felváltva a Budapesti Hiradóval. Azokat a vezérczikken kezdve
egész az utolsó hirdetményig mind elolvassák. Különös mulatságul szolgál
az apró hirdetmények rovata, a hol hű Endymionok közlik szívfájdalmaikat
titokban szerető Diánákkal. A lapokban tárczaregények is jönnek. Azokat
is elolvassák. Egyik nap az egyiknek a folytatását, másik nap a másikét.
Úgy jó az összekeverve. – A hirlapot, magától értetődik, hogy a Vigyázz
hozza el a szájában. Ő a postakihordó.
Egy-egy szabad napon az Ádám apó is hazakerül, a ki aztán felvilágosító
magyarázatokat ad az asszonynépnek olyan magasabb politikába vágó hirek
tartalmáról, a mit azok a maguk korlátolt elméjével fel nem foghattak.
Így aztán eltelnek a hetek. A Lidi kisasszony jóval hamarább a kiszabott
időnél elkészíti a hímzéseket, s szépen kifizeti belőle a maga házbérét
is, meg annak a szerencsétlen leánynak a tartozását is, a kinek a
keresztlevelét örökölte. Szatócsot, tejes asszonyt, a kiknek a Lidi adós
maradt, csak neki kellett kielégíteni, ha elfoglalta a másiknak a nevét.
És a közben megtanított egy németül beszélő szarkát magyarul beszélni, s
egy ibolyaárulásban lélekző kis leányt a himzésbe szeretni. Csendes
elégtételül szolgált a kedélyének, hogy ily alacsony helyzetben
érvényesítheté a chauvinismus és az erkölcsnemesítés iránti hajlamait.


V. FEJEZET. JÓB HIREI.
Egy este, a mint a Képes Hirlapot átvette a Lidi kisasszony a
Vigyázztól, épen lámpagyujtás után s hozzá akart fogni az olvasásához;
hirtelen valami esett a szemébe. Pedig csak épen, hogy bepillantott a
lapba.
Zsuzsa asszony azt mondta neki, hogy ne dörzsölje a szemét; mert annál
jobban fog viszketni. Bizonyosan egy szemcse kőszénhamu tévedt bele.
Legjobb, ha vizes tál fölé tartja a szemét, aztán a felső szempilláját
felhúzza s az alsót alája tolja, az aztán kiveszi az alkalmatlan
porszemet.
A kisasszony úgy tett, vizes tál fölé tartotta az arczát.
– Majd én addig elolvasom, a mi a lapban van! ajánlkozék a Csicsonka.
Aztán kezébe vette a lapot, melynek első lapján diszes fametszetben egy
főuri menyegző volt megörökítve. Természetesen annak a szövegét olvasta
el legelébb.
Egy gazdag özvegy grófnőnek fényes szertartás mellett végbement esküvője
volt abban részletesen leirva, kiemelve masamódi szakértelemmel minden
jelenvoltnak az öltözete, az utolsó plisséig. A boldog vőlegény széles
körökben (különösen a sport és turf világában) ismeretes fiatal főur.
Elegans néző közönség. A főuri világ és az intelligentia sommitásai mind
jelen voltak. Bibornok végezte az esketést. Nem maradt el a
lelkiismeretes referádából a pompás telivér fogatnak, az inasok
liberiájának a leirása sem. A hintó ajtaján a két főuri család
egyesített czimerei: «egy nyillal keresztül lőtt medve» a vőlegényé,
«fekete hattyu arany mezőben» a menyasszonyé. Következett a pompás
déjeuner, mely után a boldog pár egyenesen Olaszországba utazott.
Az a makacs porszem olyan nehezen akart kijönni a Lidi kisasszony
szeméből, pedig eleget vizezte.
«Legyenek boldogok.» Suttogá magában.
De azon az estén nem tudott már dolgozni. A szeme egyre könyezett. Pedig
a divatárus, a kinek a számára a himzeteket készíté, most próbára valami
varrni valót küldött a számára, s annak a sikerétől függ, hogy állandóan
alkalmazza-e a pipereüzleténél.
No hát egy estét a varróleány is feláldozhat, hogy ne dolgozzék, a mikor
a szeme könyezik.
Másnap már nem fájt a szeme.
El is készítette igen szépen a rábizott munkát. A Chef igen meg volt
vele elégedve. Megigérte neki, hogy a mint az «első kisasszony» elhagyja
az üzletét (maga akar pipereboltot nyitni), azonnal alkalmazni fogja a
Lidi kisasszonyt a helyébe. Szakértő úr volt: egyszerre felismerte a
leányban a vele született dekorativ-talentumot. Teremtve van erre a
hivatásra. Addig is adott neki ujabb munkát, a mivel naponkint
megkereste az egy forintját.
Így aztán csendesen mult az idő. Férfi, asszony, kutya, madár, fali óra,
végezte a maga rendes dolgát, a mire az úr Isten megteremtette.
Ama menyegzői nap óta megint elmult egy hónap. Azalatt még a Kálvária
mellett is elolvadt már a hó; a Csicsonka több verést kapott a
nagyanyjától, mint máskor, mert nem tudta az ibolyát eladni. Most már
minden utczaszegleten, minden palotai asszony azt árult.
A hirlapok áprilisi időjárást constatáltak.
Hanem egy pénteki napon nem került elő a Vigyázz a szokott hirlappal. Ez
pedig már olyan volt, mint a czukor a kávéban. Ha az ember hirlapot nem
olvasott, azt hiszi, hogy éhen maradt.
Az Ádám apó másnap este jött meg kutyástól. Tizenkét órai pihenőt adtak
neki.
Lidi kisasszony rögtön kérdőre vonta az elmaradt pénteki hirlapért.
– Jaj ne bántsa azt az ujságot, kisasszony. Nagyon rossz ujság volt az.
Tele förtelmes rossz hirekkel. Szántszándékkal nem küldtem el. Nem
magának való az. Tudja? olyan «izé». Érti már? Dehogy érti! Ne is értse.
No már pedig egy asszonyfélének azt mondani, hogy egy valamit ne
olvasson el, mert az «izé»; – épen csak arra jó, hogy az minden módon
megszerezze magának azt, a mit előle eldugnak.
Szombat este lévén, Lidi kisasszony bekötötte a fejét kendővel s batyuba
kötve a megvarrt munkát, bement vele a városba, a bureauban átadni a
készet s felvenni az érte járó díjat. Visszajövet három trafika előtt is
megállt, de azokban mind férfiak voltak. Végre egy Sándor-utczai
dohánytőzs ajtaján bepillantva, meglátta, hogy ott egy leány az árusnő,
s egyedül van. Oda bement s kért egy pénteki lapot. Nem volt egyéb, mint
«Illustrirte Politische Volksblatt». No hát az is jó lesz. A czímkép
elég drastikus volt. Egy uraság a szájába lő pisztolylyal: egy
asszonyság pedig készül ájulva hanyatt esni. Minden harmadik héten látni
ezt a képet.
Lidi kisasszony kifizette a lapot s összehajtva eldugta a nagy kendője
alá: nem pillantott bele, a míg haza nem ért.
Otthon pedig nem olvashatta el mindjárt, mert vacsorával várták. Zsuzsa
néni jó rántott levest főzött, Ádám bátya meg friss liptóit hozott, a
mihez hozzáadva a Lidi kisasszony által útközben felvásárolt májas
hurkát, fejedelmi lakomát csaptak a mai nap örömére. Zsuzsa asszony még
sört is hozatott, s azt Lidi kisasszonynak is meg kellett kóstolni, s
csak akkor tudta meg, hogy micsoda nevezetes nap az a mai. Ma töltötte
be az Ádám bátya a hetvenedik esztendejét.
Ezért csakugyan fel kellett őt köszönteni a Lidi kisasszonynak.
De azért csak fejlógatással viszonzá az áldomást az öreg.
– Nem jó időket élünk, Lidi kisasszony. Nem jó idők járnak a szegény
emberekre, a kik hetven esztendőt érnek. De még a nagy urakra sem, a kik
harmincz esztendős korukban már hetven esztendősek. Nem tetszenek nekem
az ezután következő napok.
Hanem aztán a Zsuzsa asszonynak, meg a Lidi kisasszonynak sikerült
helyre igazítani az öregnek a megingatott bizalmát a világ folyásában.
Jó az Isten: nem hagyja el azokat, a kik benne biznak. A Lidi kisasszony
úgy tudott beszélni, mint egy pap.
Húsz esztendeje nem hallott már az öreg «pap szót». Hát biz az
indóházban nem predikálnak. Harangoznak eleget.
– Egyszer ment el egy váltóőr – sátoros ünnepen – a templomba, akkor is
hamis vágányra futott az expressvonat: tizenkét kocsi szilánkká
zúzódott; negyven ember meghalt. A ki a vasuton lakik, az lemondott az
Isten világáról; még a templomról is. Az még a paradicsomban is a
felhőket fogja tolongatni s az istennyilákat a vágányaikba egyengetni: a
mi imádságunk vége nem «amen», hanem «mehet!»
A gazdag születésnapi vacsora után jóéjszakát kivántak egymásnak. Lidi
kisasszony átment a hálókamrájába.
Ott azután, a mint magára maradt, elővette a titokban megvásárolt lapot,
azzal a tragikus képpel s hozzá fogott az olvasáshoz.
Egészen igaza volt az Ádám apónak, mikor a pénteki lapot eldugta előle.
Az az uraság, a ki ott a képen agyonlövi magát, ugyanaz a szép délczeg
dalia, a ki olyan hirhedett volt a szép fogatairól, meg a kelet-indiai
és kafferföldi vadászatairól. X. X. grófnő fiatal férje, Y. Y. gróf. Még
a mézeshetekben voltak.
A hirlap necrologirója annyit jegyez fel róla rövideden, hogy a
hirhedett sportsman rendkívül nagy összeget vesztett a
versenyfuttatásokon, s miután azoknak a kifizetését a neje, egy haragos
pillanatában, megtagadta, a revolveréhez folyamodott, s neje
szemeláttára főbe lőtte magát.
Lidi kisasszony térdre rogyott az ágya előtt, arczát azzal az átkozott
papirlappal eltakarva. Nem mert zokogni, hogy az ajtón keresztül meg ne
hallják.
– Pedig én nem átkoztalak meg. Én nem téptem szét az arczképedet, nem
dobtam a szemétbe, mint az a másik leány a hűtlen kedveséét.
Azzal fogott egy ollót, kivágta azt a czimképet a lapból s az ágya
fölött függő Mária-képet levéve, annak a hátsó deszkája alá beilleszté.
Senki sem tudta meg, hogy az ott van. Egyedűl ő maga tudta. Ő maga
emlékezett meg róla, mikor estenden az ágyában elalvás előtt térdre
emelkedett és elmondta az esti imáját.
«Amen, amen!»
Egy halottért, a ki harmincz esztendős korában már hetven éves lett:
elvesztegetett nagy vagyont, életet, földi boldogságot és mennyei üdvhöz
való jussot!
– – «Mehet! Fertig!»


VI. FEJEZET. A NAGY GRÁCZIA, MEG A NAGY SZERENCSE.
Ettől a naptól kezdve Kapor Ádám minden este haza jöhetett a vasutról.
Az előljárói azt mondták, hogy aludja ki magát kedvére.
Zsuzsa asszony egészen el volt érzékenyülve: «milyen kegyesek azok a jó
uraságok».
– Nem szeretem én ezt a nagyon nagy grácziát! Valami lóg ki ebből,
dörmögé Ádám apó s a Vigyázz is egészen ezen a véleményen volt; mert
egész nap az ajtót kaparta: mehetnékje volt a vasúthoz.
Azok a hirlapok pedig csak nem hagynak az embernek békét.
Könnyebb a lelküknek, ha mindennap hozhatnak egy vasuti
szerencsétlenséget. Itt összerohant két szembejövő gyorsvonat; waggonok
összetörtek, meggyuladtak, amott beszakadt a vonat alatt a híd; minden
kocsi a hullámokban tünt el; azután meg három vonat rohant egymás
hegyébe. S milyen kannibáli gyönyörüséggel tudják leirni a halálnemeket,
a mik az utasokat kivégezték! – Persze mindenütt a váltóőr volt a hibás.
– Ugyan nagy szerencse, hogy ez mind a külföldön történik, nem minálunk,
vigasztalkodék Zsuzsa asszony.
– De csak nem szeretem én azt a nagy szerencsét! mondá Ádám apó. Azt
tartja a czigány közmondás, hogy «három dologtól őrizzen meg bennünket
az Úr Isten: a czifra ruháktól, a nagyon drága italoktól, meg a nagyon
nagy szerencsétől».
Lidi kisasszony követelte Ádám apótól, hogy magyarázza meg, mi ennek az
értelme? (a mióta meg lett előtte fejtve az a szó, hogy «rossz idők
járnak a nagy urakra, a kik harmincz éves korukban már hetven
esztendősek», meg hogy «amen» helyett az van az imádság végén, hogy
«mehet», azóta kezdte sejteni, hogy az öreg ha valami furcsát mond is,
annak van valami értelme).
– Hát, édes kisasszonyka, nagyon czifra ruhák azok, a mikben nagyon
sokféle szinű foltozás van; nagyon drága italok azok, a mik a patikában
készülnek s nagyon nagy szerencse az, mikor az ember felfordul a
szekérrel s csak a lábát töri ki: holott a nyakát is kitörhette volna.
Attól tartok, hogy még engem is utolér ez a szerencse.
Egyszer aztán itt is beütött a vasuti mennydörgős mennykő. Valamelyik
vidéki nagy állomáson elaludta a vonat érkezését a váltóőr; csak a
fütyülésre ébredt fel, akkor aztán álomijedelmében hamis vágányra
igazította a váltót. Jó szerencse, hogy a mozdonyvezető észrevette a
hibát, s nagy hirtelen dörzsfékezett, contragőzt bocsátott,
halálveszedelem nélkül történt meg a catastropha.
– Jaj de nagy szerencse, hogy nem a mi állomásunkon történt ez a
veszedelem! hálálkodék Zsuzsa asszony.
Nagyon jó sejtelme volt az öregnek, a mikor ezt a nagyon nagy szerencsét
előre is deprekálta. Másnap este nagy búsan bandukolt haza, a kutyájával
együtt. Nem hozta magával se a drótozott lámpást, se a tokos zászlót.
– Hát a zászló, meg a lámpás hol van? kérdé a Zsuzsa.
– Ott maradt. Elvették tőlem.
– Miért?
– Azért, mert elcsaptak.
– Mit vétettél?
– Azt, hogy átugrottam a hetvenedik esztendőt. Azt mondták, hogy öreg
vagyok már, nem való vagyok váltóőrnek.
– Hát aztán mit mondtak?
– Azt, hogy alá is út, fel is út. Mehetek a kutyám után.
Zsuzsa asszony sirva fakadt.
– Szent Isten! Mi lesz belőlünk?
– Én tudom, hogy mi lesz! Az uraknak olyan igazságuk van, mint a
napfény. Nem lehet az ellen rugódozni. Inkább én pusztuljak el, mint
száz meg száz ártatlan ember az én hibám miatt. Adsza azt a dupla
pisztolyt.
– Édes uram.
– Hiszen nem idehaza; nem te előtted; kimegyek a Dunapartra, a hidon
túl, a hol senki sem jár.
– Akkor tudom, hogy én is elölöm magamat.
– Az Isten legyen neked is kegyelmes.
A Lidi kisasszony épen arra nyitott be a konyhaajtón, mikor a két öreg
búcsúzott egymástól. A confectiós boltból jött haza. Csak elbámult.
– Hát maga Ádám bácsi mit akar azzal a mordálylyal a kezében?
– Hát csak agyon akarom lőni – a kutyámat.
– A szegény Vigyázz kutyát? Miért akarja megölni?
– Hát, hogy majd ne őgyelegjen gazdátlanul a világban.
– Micsoda? Hát talán magát is el akarja ölni azzal a pisztolylyal?
– Nekem is marad belőle.
S a Zsuzsa nem hogy csitította volna, de még ő is keserítette.
– Én pedig, itt van ez a lugessentia, kiiszom az egész üveggel.
– De hát az Istenért, mi történt önökkel?
– Semmi nagy dolog nem történt; csak engem csaptak el a hivatalomból.
– Az nagy baj lehet. De hát azért nem kell mindjárt az öngyilkosságra
gondolni! Nézzenek meg engem! Esett-e le valaha valaki úgy a
mennyországból a pokolba, mint én? És még sem öltem meg magamat.
– Mondja meg a kisasszony, mi tartotta vissza? Mert én azt tettem volna.
– Hát az a gondolat, hogy a ki öngyilkosul hal meg, azt se az ég, se a
pokol be nem fogadja, annak a lelke az örökkön örökké tartó időkig
bujdosni fog s még a feltámadás napján se fog új életre kelni.
– Hallod, asszony? Még másvilágon sem lesz majd ingyen kvártélyunk!
szólt az öreg s nevetett hozzá.
– Bánom is én! veté oda a Zsuzsa. (Az asszonyok elhatározása makacsabb.)
– Még egy más gondolat is tartott vissza mondá Lidi; – az, hogy az
öngyilkost odaviszik a bonczterembe, s ott a fiatal medicusok szabdalják
a testét s az egész vizsgálatot, hogy mit fedeztek fel, kiirják az
ujságba?
– Ez borzasztó gondolat! mondá a Zsuzsa, az arczát a kötényével
eltakarva.
– Legyenek Istennel! s ne gondoljanak ilyen szörnyűségre; urak ölik meg
magukat, a kik félnek az inségtől; nem szegény emberek, a kiknek a
szükség régi ismerősük!
S azzal kiszedte a kezükből a mordályt és méregüveget, bevitte a saját
kamrájába: ott már jó helyen lesznek. Ő nem fél már tőlük. S aztán
megint kijött a két öreghez.
– De hát mi tévők legyünk, ha a világon megmaradunk? Én már öreg csont
vagyok. Kinek kell az én rozoga testem, az én homályos lelkem? szólt
Ádám apó.
– Én sem győzöm már a munkát, mondá Zsuzsa asszony. Mikor esős idő van,
minden csuklóm úgy fáj, hogy inkább szeretnék éhenszomjan elfeküdni,
mint a mosó teknő mellé állni.
– Hát ha összeteszszük hárman az eszünket, majd csak gondolunk ki
valamit. Én úgy tudom, hogy van itt a fővárosban egy szegények háza, a
hol a munkaképtelen tisztességes embereket befogadják, ellátják holtig
és jól bánnak velük.
– Hisz az igaz. Én is gondoltam arra. Az bizony nyugodalmas élet volna,
nekem is, a feleségemnek is. De hát – édes kisasszony – protectio kell
ahhoz, hogy oda bejusson a szegény ember.
– Hátha nem kell. Én a mit az ujságból olvasok, mind azt értem meg
belőle, hogy a főváros előljárói emberszerető, jószivű férfiak. A ki
Kapor Ádám apót, meg Zsuzsa asszonyt meglátja, lehetetlen, hogy meg ne
essék rajtuk a szive.
– Csakhogy az ám a nehéz dolog, édes kisasszony, hogy meglássanak. Mert
vannak szegény emberek, a kik oda állnak a járókelők útjába, aztán meg
vannak olyan szegény emberek, a kik elbujnak a nagy urak, a jó emberek
szeme elől, a kiknek a torka összeszorúl, mikor azt kell mondani, hogy
«kérem szépen». A nagy urak, a jó emberek pedig azokat nem keresik fel.
Nem tudok könyörögni, kisasszony: sohasem tanultam. Inkább koplalok,
inkább rongyoskodom.
– Azt nem teszed! A míg nekem van egy falat kenyerem. Majd dolgozom
ezután kettő helyett, monda az asszony, átölelve az öreget.
– De azt ugyan nem engedem. Agyon nem dolgozod magad. Gondoltam már ki
valamit. Egyszer egy kis kirándulást tettem a bicskei vasuton. Egy
helyen láttam egy csoport rongyos embert, a ki horgas botokkal turkált a
szétteregetett szemétkupaczokban. Arra még jó leszek. Elmegyek
szemétkaparónak.


VII. FEJEZET. A BÁDOG CSÉSZE.
– De már azt a szégyent csak nem méri ránk az Úr Isten, hogy az én uram
vénségére rongyszedő legyen, mondá Zsuzsa asszony.
– Ugyan miért ne? Hát nem tisztességes kereset az? Még szindarabot is
irtak róla. Én láttam. Az volt a czíme: hogy «Rongyszedő». Egressy Gábor
játszotta benne a czímszerepet. Az egy hős volt, egy derék ember! – Hát
ha Egressy Gábor lehetett rongyszedő, Kapor Ádámnak derogáljon?
Lidi kisasszony intett a szemével Zsuzsa asszonynak, hogy rá kell
hagyni! – Nem jó az indulatba jött emberrel vitába keveredni.
Az öregnek aztán egészen megtetszett a saját ötlete.
– Úgy teszek! Szemetet kaparok. Hátha egyszer egy gyémántot találok, a
mit üveg helyett kisepertek? Olvastam én egyszer egy regényt a
Hirlapban, a hol egy szemétkaparó egy bádog dobozt talált a
szemétkupaczban, a mibe egy gazdag tőzsérnek a végrendelete volt
eldugva. Azon fordult meg a történet. A szemétkaparóból mylord lett! Hát
az hányszor megtörténik, hogy egy zsugori fösvény minden megkuporgatott
pénzét bankókban, állampapirokban a szalmazsákjába dugja el. Mikor
meghal, a rohoda szalmazsákot kidobják a szemétre. Holmi kényes ember
nem akar hozzá nyulni; mikor aztán a szemétkaparó szétbontja, csak úgy
dűl ki belőle a sok angyalos bankó.
Az öreg egészen belemelegedett az új mesterségének a magasztalásába.
Kivált mikor pipára gyujthatott. Az a kék füst egészen megjavítja az
embernek a szemét, mindjárt más szinben látja a világot.
– Még is csak jól tette a Lidi kisasszony, hogy kivette a a kezemből a
pisztolyt. Az Úr Jézus küldte jó órában. Nem vagyok én még olyan öreg,
hogy fejbe lőjem magamat. Lehet még az Ádámnak hasznát venni.
Alig is várhatta, hogy korán hajnalban felcsengesse a szemetes fiu a
házat. Maga vitte ki a szeméthordó szekérhez a ládát. Aztán kikérdezte a
kocsist, hogy hogyan, miképen kell beállni a szemétkaparók közé. Az
megmagyarázta neki, hogy nem kell ahhoz sem instantia, se bizonyitvány,
felülhet a szekérre mindjárt, s mehet ki az Eldorádóba, aranyat keresni.
És már kapaszkodott volna az öreg fel a szemetes szekérbe, ha hirtelen a
ház ajtóból elő nem rohan a Krányecz Frányó, meg két más tót napszámos s
meg nem ragadják kezénél, gallérjánál fogva.
– De bizony nem megy kend szemétkaparónak! hogy itt a mi házunkat
lepocsékolja! Mi szemétkaparóval nem maradunk egy házban! Megyünk házi
urhoz! Bejelentünk, hogy Kapor nem kapor, hanem kapar. Társaságot
meggyalázni, bizony, nem engedünk.
Addig-addig, hogy betuszkolták az öreget a lakásába.
– No de ez már valami szörnyűség! Hogy ezek a szotyák tótok is
szégyenlik a rongyszedő társaságát! Hát micsoda aristocratia ez? Hát
azért véreztünk mi 48-ban, hogy a malterkeverő tót lenézze a
rongyszedőt? Tudom én jól, hogy ez a Lidi kisasszonynak a praktikája
volt.
– Ugyan édes uram! Mit gondolsz? Hisz a kisasszony nem is tud a tótokkal
beszélni.
– Azokkal nem tud, de tud a Csicsonkával, a Csicsonka meg tud beszélni a
Gagyulánéval, az meg már tud tótul. Így uszították rám a tótokat. 49-ben
is épen így csinálták a muszka interventiót.
– De látja, Ádám bácsi, szólt Lidi, körülczirógatva az öreget, ez
csakugyan nem magának való állapot.
– No jól van. Hát majd várok, a míg kineveznek esztergomi kanonoknak!
Hát ha nem engedik, hogy tisztességes uton szerezzek pénzt, hát majd
megmutatom, hogy meg tudok élni pénz nélkül. Nem eszem!
– Talán Succinak a dicsőségét kivánta el Ádám bácsi?
– Nem a Succi példáját követem. Hanem azt teszem, hogy veszek magamnak
tiz krajczárért egy prófontot, az nekem négy napig eltart. Nem is
pipázom többet. A pipámat elásom a földbe. Úgy élek.
És komolyan megtette az öreg, a mit mondott. Hozott magának egy
prófontot az utczaszegletről, a hol a szatócsboltban fel voltak
halmozva, s délben elővéve a baranyai bicskáját, leszelt belőle egy
darabot, az volt a lakomája. Be se ment vele a konyhába, kiült falatozni
a folyosó lépcsőjére.
A Vigyázz, meg a Pikusz, szokás szerint odatartott hozzá, mikor a
gazdáját falatozni látta. Odadobott nekik egy-egy kenyérhajat.
A szarkának ez sehogy sem tetszett: «gib flájsch!»
– Dejszen barátom Pikusz, a flájschnak vége van már. Fogj magadnak
prücsköt, cserebogarat, ha hust akarsz kapni. Te sem kapsz már több
szalonnabőrt, édes kutyám. Mi értünk nem hal már meg több mancsi ezen a
világon.
A Vigyázz hallgatta mindezt nagy fülhegyezéssel. Mikor aztán látta, hogy
a gazdája csakugyan becsukja a bicskáját s eldugja a csizmaszárába,
féloldalra fordítá a fejét, az egyik fülét fölfelé tartva, a másikat
lekonyítva, a mi valószinűleg azt a véleményt fejezte ki nála, hogy ez
nem jó állapot.
A mint aztán a gazdája bement a mosókonyhába, a Vigyázz egyet fordult s
kiillant az udvarról a nyitott ajtón. Mikor az Ádám megint kijött s
kereste a kutyáját, már akkor az nem volt sehol. Csak késő este
settenkedett haza, akkor is elébb bekémlelt az ajtón, s az alatt, a míg
az Ádám a ruhás teknőt segítette a feleségének a kúthoz czepelni, olyan
észrevétlenül tudott beosonni a mosókonyhába, hogy senki sem látta meg.
Ott aztán bebujt az ágy alá.
Az öreg nagyon el volt keseredve a kutyája hűtlensége miatt.
– Itt hagyott, visszament a vasuthoz! Ott csontokat dobnak neki a
vendégek! Ő nem vesztette el a hivatalát. A mint nem adhatok neki
egyebet, mint fekete kenyeret, itt hágy. Hiába, a kutyában csak
kutyalélek van. Kár volt úgy vesztegetni rá a dicséretet. A míg boldog
voltam, az én kezemet nyalta, most a másét nyalja.
De ki is kergette az öreg a konyhából a hűtlen állatot, a mint
észrevette, hogy az ágy alatt kuporog.
– Marsch ki az udvarra! Ha egész nap odakóboroltál, most aludjál
odakinn!
Szinte jól esett a mellének, hogy ő is elcsaphatott valakit.
Másnap reggel, mikor a szemetes kocsi ismét megérkezett, Ádám apó maga
vitte ki a szemetes ládát kiüríteni. Mint gondos, elővigyázatos
családfőnek gondja volt rá elébb átkutatni a kiöntésre szánt szemetet,
hamut, hogy nincs-e benne valami értékes tárgy.
Hát dehogy nem volt! Tizenhat krajczár hullott ki a szemét közül, két
darab négy krajczáros, meg nyolcz darab egyes.
Ádám apó el volt szörnyedve. Rohant a feleségéhez a markában tartott
rézpénzzel.
– Hát te így becsülöd meg a pénzt? Nekem kell a szemét közül kiszednem,
a mit te eldobálsz.
Zsuzsa asszony tiltakozott ez ellen a vád ellen. Neki a a mi pénzecskéje
van, az a szekrényben áll, harisnyába van kötve. Tegnap reggel óta pedig
pénz nem volt a kezében.
– De hát akkor hogy került ide ez a tizenhat krajczár?
Nem akadt gazdája.
Ádám apó kénytelen volt a talált pénzt utoljára is a zsebébe
sülyeszteni.
De azért szalonnát még sem vett rajta, mert hátha előjön a talált pénz
gazdája s visszaköveteli.
Másnap is csak meg volt a prófunttal, s nem hagyott a felesége által más
eledelt magába diktáltatni. A ki nem dolgozik, ne egyék.
A Vigyázz aznap is odakószált. Ezért aztán a fülénél fogva huzták elő az
ágy alól, mikor hazakerült.
A következő nap reggelén, mikor Ádám apó a szemetes ládát ki akarta
vinni a gyüjtő szekérhez, akkor már az első tekintetre meglátta, hogy a
szemét tetején egy csomó rézpénz hever. Ezuttal három négyes volt és hat
egyes.
De most aztán már kriminális inquisitiót tartott.
– Ki dobálja ide ezt a pénzt a szemetes ládába? A Lidi kisasszony-e?
vagy a Zsiga czigány? vagy a Gagyuláné?
Azok égre földre esküdtek, hogy ők tájékára sem voltak az Ádám apó
kincstermő ládájának. A szegény czigány a zsebeit is kiforgatta, hogy
egy krajczár sincs bennük.
– Akkor a lelkek hozták ide!
Harmadnap megint odacsavargott a Vigyázz egész késő estig. De most már a
seprünyéllel is kapott érte egy rendbelit.
Negyednap reggel a szemetes ládában már nemcsak rézpénz volt elszórva,
hanem még egy fényes ujdonat tiz krajczáros is.
– De hát a mennyből hull ide a manna? Ki lopja ide nekem a pénzét?
Az öreg kétségbe volt esve ezen a mesés szerencsén.
Estefelé beállít hozzá a Ritka Panna, egy kosár piros alma volt a
karján.
– Jaó napot Aadaam apocska! Hát tudja-e, hogy hol jár a Vigyázz kutyája?
– Ugyan hol jár?
– Mondok, viszek egy kosaar aómaat a vasúthoz, hátha vesznek belőle az
urasaagok. Haat csak ott laatom az indaóhaaz ajtajaaban a Vigyaazz
kutyót, a mint keet laabon bertoafol, s a szaajaban tart egy baadog
cseeszeet, s a pasaséroktul kaodul. Adnak neki ki egy kis pénzt, ki egy
nagyot, a mennyi a cseeszeebe feer.
Ádám apónak csak kiesett a pipa a szájából. Felugrott a karszékéből.
– Megyek! Agyonütöm azt a dögöt! Az én számomra koldul!
Hanem a felesége elfogta, átnyalábolta.
– Dehogy ütöd, dehogy ütöd! Ha ütni akarsz valamit, üsd ezt a te
vasfejedet, a mért olyan kevély, hogy nem akarja magát megalázni a jó
emberek előtt. A te dolgod volna, odamenni a tanácsnok urakhoz, s
elmondani előttük a te igazságos kérésedet. A kutyádat pedig ne bántsd,
azt a hűséges állatot, a ki nem tudja elnézni, hogy a gazdája koplal! s
ő jár el koldulni a számára. Az hordta haza bizonyosan a szemétben
talált pénzt.
Ádám apó hirtelen haragudott, hirtelen kibékült.
– Igazad van, rózsám; szegény kutyám! Vak koldus volt az első gazdája,
annál tanulta ezt, most hogy látta, hogy én is koldussá lettem, elővette
a régi mesterségét s a számomra koldult. Dehogy bántom. Érte megyek,
haza hozom. És holnap aztán, holnap lesz a napja, hogy elmegyek a
tanácsnok urhoz, megkérni, hogy vegyenek fel bennünket a szegények
házába.
Mikor aztán este összejött az egész ismerősség, (híre futott mindenfelé
a Vigyázz stiklijének) akkorra előkerült Ádám apó is a vasuttól a
kutyájával.
A Vigyázz nagyon derült kedvében volt. Úgy nevetett, féloldalra lesunyva
a fejét s jobbra-balra tekergetve a derekát, mintha a saját orrát akarná
megütni a csóvált farkával. Tudta, hogy micsoda ravaszságot követett el.