A gazdag szegények: Regény - 01

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
LXXIX. KÖTET
A GAZDAG SZEGÉNYEK
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1897
A GAZDAG SZEGÉNYEK
REGÉNY
IRTA
JÓKAI MÓR
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA
1897


I. FEJEZET. A «VIGYÁZZ».
«Hat órai késés a rutkai vegyes vonatnál.»
Ez volt olvasható a magyar államvasuti pályafő előcsarnokában levő
fekete táblán.
Még akkor nem volt készen a pompás központi palota, mely a kerepesi-út
végét, mint egy nagy diadalkapu zárja el mostanság; egy kicsiny, inséges
pályaházacska fogadta a felső Magyarországról érkező utasokat, a kik
onnan aztán a város leghosszabb, legszűkebb és legdöczögősebb
stáczió-utczáján keresztül jutottak el, omnibuszháton a vendégfogadókkal
ellátott zónába.
A szokottnál is nagyobb hóesés minden utazási programmot meghazudtolt. A
főváros legjártabb utczáin két oldalt egész hegylánczok voltak
felhalmozva hóhegyekből, a miknek a kihordására gondolni sem lehetett.
Az egész nap folyton dühöngő zivatar mindenütt betemette a mély utakat.
Az egész vasutvonalon tábor számra dolgozott folyvást a napszámos sereg,
a hóekék túrták a hótorlaszokat, a mit egyik félnap végeztek, a másik
félnap megint visszarontotta a zivatar. A hó úgy szakadt egyik órában,
mintha milliárd ludat mellesztenének odafenn, a másik órában meg apró
tűalakokban kavargott, mint a porfelleg. Valóságos szibériai éjjel volt.
A pályaház perronján csak három emberi alakot látni. Az egyik a kapus, a
ki időről-időre kitekint, hogy esik-e még a hó? A másik egy konstábler,
a ki a bolthajtásnak abba a szegletébe támaszkodik, a melybe nem fuj a
szél, fején a viaszkos vászonnal behuzott kalap, vállán a kurta kaucsuk
lebernyeg. «Czudar idő», mondja a kapus. «Kutyának való idő!» kontráz
neki a rendőr. A harmadik alak czivilben van, kurta prémes gallérú
dókában, vidraszinű nemez süveg a fején, a nyakán koczkás gyapot kendő
körülcsavarva, két keze a zsebébe dugva, az egyikből bőrrel bevont
vasbot mered elő. Ez a harmadik folyvást járkál a perronon hosszában
végig, egyszer rohamléptekben teszi meg az utat, máskor tánczolva, járja
a polkát, meg a csárdást, egyik bokáját a másikhoz ütögetve, nem azért,
mintha jó kedve volna, hanem hogy a lába el ne fagyjon. Ez egy detektiv.
A napos tiszt benn ül a szobában, az a távirógépnél van elfoglalva.
Ilyen kritikus időben az állomások folyvást korrespondeálnak.
Egyszer aztán kutyaüvöltés hangzik valahol a távolból.
– No hála légyen a herkópáternek! mondá a kapus. Csak jön már az a
kalarábévonat!
– Honnan tudja? kérdi a detektiv. Még nem csenget a villanyos.
– Hát hogy a «Vigyázz» kutya ugat. Az hamarább megérzi.
– Igazán. A directio kutyát tart, a ki jelez?
– Nem a directióé az, hanem az öreg vasutőré, a Kapor Ádámé. Szegény
öreg, ezzel a kutyával tesz ki egy emberszámot. Nem is tréfa dolog,
negyvennyolcz óráig egyhuzamban ott ülni abban a kis butikban, lesni a
vonatot, jó vágányba igazítani a váltót! Öreg embernek laposakat pislant
már a szeme, könnyen leragad. Hát arravaló a «Vigyázz», hogy azalatt, a
míg a gazdája az oduban bóbiskol, a kutya kifekszik a sinekre, s már egy
mértföldnyire meghallja a vonat dübörgését, akkor aztán elkezd csúnyául
vonítani, a hogy most teszi, hogy ha az Ádám el talált volna
szunyókálni, hát fölébredjen.
– Az már derék egy kutya!
– De még azt is megteszi, hogy ha az öreg álmos fővel nem az igazi
váltóhoz czammog, hát megfogja a dókája szélit s odaránczigálja az
igazihoz. Nem is esett az öreggel semmi hiba, pedig húsz esztendeje,
hogy itt őrzi a váltót.
– Az is szép mulatság!
Csak öt percz mulva a kutyaugatás után kezdett el a villanyos csengetyü
berregni, s nemsokára lehetett hallani a közeledő mozdony hosszan
nyujtott s többször megczifrázódott fütyölését.
A czivilruhás odadörmögött a rendőrhöz:
– No János, most a placzra!
Erre a rendőr odaplántálta magát a kijárat elé. A kapus a csengetyühöz
ment s megadta a jelt a vonat érkezéséről. A kolomphangra előjött az
egyenruhás hivatalnok, meg egy pár teherhordó, birkabőr süvegben,
ködmönben, bagaria csizmában.
A vonat itt prüszkölt, dörömbölt már a város alatt, valami karistoló
hangot is vegyítve a zaj közé, a mi szokatlan volt. Ez a hóekének a
harsogása, a mit maga előtt tol a mozdony, mert a hótorlasz egész az
indóházig ellepte a vágányt.
Ezzel a hozzátoldott nyújtványnyal csakugyan úgy néz ki a mozdony, mint
valami özönvíz előtti Saurus, a ki szörnyeteg orrával a jégmezőt túrja
maga előtt. A waggonok úsznak a felkavart hófellegben.
S a hó eke mellett, közvetlen a mozdony előtt, üget egy kis lompos szőrű
fehér-fekete tarka, hegyes fülű, kurtafarkú kuvasz, mintha ő volna a
pilota, a ki a vonatot vezeti. Néha olyan közel éri a mozdony, hogy
megtaszítja, akkor nagyot ugrik, de a vágányról azért le nem tér. Ez a
«Vigyázz».
Mikor aztán a mozdony megáll a perron előtt, két oldalt fujtatva a
kibocsátott forró gőzt, akkor kettőt csahint a kutya, mintha az ő
helybenhagyása nélkül nem állna meg a vonat, s azzal kiugrik a sinek
közül s lerázva a bundájáról a havat, először is a kalauzokat veszi
számba. Az első kalauz jó embere, azt azzal üdvözli, hogy egyet ugrik
rá, s a két első lábával megtaszítja, a második kalauz ellenben nem
birja a bizodalmát, annak háttal fordul s a hátulsó lábaival szórja
feléje a havat.
Mind a két kalauznak a szeméig van húzva a csuklyája, a nyaka kendőbe
csavarva, csak az orrát látni az arczából.
A vonat áll a mozdonyon kívül egy szenes kocsiból, azután jön a
postakocsi, ahhoz van kötve egy katonaszállító tárkocsi, mely tömve van
munkásokkal, arra következik egy sárgára és zöldre festett waggon, I. és
II. osztályú szakaszokkal, leghátul egy kakaoszinű III. osztályú, a
bagázsiás szekereket, úgy látszik, elhagyták valahol.
A detektiv bekandikált az első és második osztályokba, a miknek az
ablakain kivilágított a lámpafény. Kívülről is láthatta, hogy a
szakaszok mind üresek.
– Hát nincs pasasir? – kérdi a Nro 1. kalauztól.
Az először nem hallja a kérdést, mert a füle be van takarva, azután meg
nem felel, mert a szája be van kötve, s csak a másodszori kategorikus
felhivásra ad precziz választ.
– Van ördög!
– Hát hol maradtak?
– Ott pokolba: Hatvanba.
Azzal tovább tappog, a munkások futó börtönét felnyitni. Azok vannak
valami harminczan, mindannyian vaslapátokkal ellátva. A mint
leszabadulnak, futnak egyenesen a kantinba felmelegedni.
A detektiv erre a Nro 2. kalauzhoz fordul, a ki a III. osztályú kocsik
ajtajait nyitogatja fel. Ez már részletesebb választ ad, csakhogy nehéz
a szavát megérteni, úgy be van rekedve, mint a hasadt orgonasip.
Az I. és II. osztály pasasirjai, mikor megtudták a hatvani állomáson,
hogy a hó eltemette az útat, mind kiszálltak, ott maradtak az
állomásházban. Megvárják, míg a vegyes vonat felszabadítja az útat, s
majd csak a kassai gyorsvonattal fognak eljönni reggel. A III.
osztályban levő utasok eljöttek.
Akkor aztán ezeket vette szemügyre a detektiv.
Először kiszállt a waggonból egy felvidéki atyafi, a ki fenyőmadarakat,
meg húros rigókat hozott hosszú füzérekben felakasztva elől-hátul a
vállán. Ennek épen ilyen zegernye időben kell utazni.
Azután kibontakozott a kocsiból egy terjedelmes testalkatú asszonyság,
nagykendőkkel összevissza kötözve. Mikor lejutott a hóba, akkor egy
fiatalabb nőalak elkezdett neki leadogatni mindenféle alakú kosarakat, a
mik gondosan bevoltak bugyolálva, kettőt, hármat, négyet. A kofa
ráförmedt a detektivre, hogy fel ne rúgja a kosarát, mert tojás van
benne. Ez is ilyenkor a legkeresettebb árúczikk a fővárosban. Mikor
minden kosár le volt adogatva, akkor az a fiatalabb nő is kiszállt a
kocsiból. Szürke szoknya volt rajta, a feje bekötve koczkás gyapot
kendővel, a szája pedig egy fekete selyem kendővel. Az egyik kezében
volt egy fogantyús utazó ládika, meglehetős kopott. A másikban egy füles
kézikosár. A harmadik utiteher, egy vászonesernyő, a hóna alá volt
szorítva.
Egy hordár átakarta venni a ládikáját, de nem adta oda neki, «majd csak
magam viszem». Ez sajnálja a rézpénzt.
A fenyőmadaras atyafi, meg a tojásos kofa elébb kötelességüknek
tartották a fináncz ajtaját felkeresni, s kiváltani a fogyasztási adóról
felelő bárczát, a fiatal nő azalatt leült a nyilt csarnokban egy padra,
a bőröndjét meg a kosarát maga mellé téve.
A detectiv nagyokat tappogott, a perronra visszatérve, boszuságból-e,
vagy csak hogy leverje a csizmáiról a havat, odament a konstáblerhez.
– A kire mi áfpászolunk, az elmaradt Hatvanon a többi pasasirokkal, s
csak reggel felé jön meg a gyorsvonattal, ha megjön. Én addig be megyek
a kantinba, ha valamit kitudnék a munkásoktól. Talán azok látták. Maga
addig itt maradhat.
– Köszönöm a grátiáját.
A két élelmiszerszállító utas aztán jó későre elvégezve a dolgát a
finánczczal, átkelt a kijáraton, átadva a kapusnak az utijegyeit. Az
állomási tiszt kiadta a parancsot, hogy a gázt el kell oltani a külső
lámpákban, több vonat az éjjel nincs jelezve. Aztán a Kapor Ádámot fel
kell váltani, huszonnégy órára. Következik helyébe váltóőrnek a Kövecs
Péter. Azzal az is ment aludni.
Az a fiatal utasnő pedig csak ült ott a padon, a kezét eldugva a
nagykendője alá. Még karmantyuja sem volt.
De valaki mégis észrevette az ottlétét, a Vigyázz, oda ment hozzá,
körülszaglálta.
– Kutyuskám! suttogá a hölgy.
A Vigyázz erre mind a négy lábát előre feszíté, elkezdé a kurtafarkát
erősen csóválni s kettőt vakkantott, azon a hangon, a mely azt jelenti a
kutyánál, hogy bizalommal viseltetik az illetőhöz. Akkor aztán megugrott
és elszaladt.
A fiatal nő tovább is ott maradt, le-lerázva a kendőjéről a szitált
havat, a mit a szél kívülről behordott.
Egyszer aztán czammogó lépések hangzottak a vasut mentén. Valami lámpás
fénye vereslett a hófuvat ködfátyolán keresztül.
A felváltott őr jött a kutyájával. Az egész ember egy nagy guba volt, az
arczából nem lehetett mást látni, mint két torzomborz bajuszt, a miről
jégcsapok függtek alá. Az egyik kezében volt a tokba dugott jelző
zászló, a másikban egy erősen bedrótozott lámpás.
Mikor a pad előtt elczammogott az őr, a kutya megint azt a bizalmas
kettős csahintást hallatá s erre az ember észrevette, hogy ott a padon
valaki ül. Megállt és odavilágított rá a lámpájával. Látta, hogy az egy
fiatal leány.
– Hát maga, lelkem, mire vár itt?
– Arra várok, hogy megvirradjon. Késő éjjel nem mehetek magamban a
városba.
– Hát nem ide való?
– Nem. Vidékről jöttem.
– Hiszen elmehetett volna az omnibuszszal a vendéglőig.
– Én nem szállhatok vendéglőbe, mert ott drága az élet.
– Hát miért jött Budapestre?
– Munkát keresni.
– Hát aztán miféle munkát tud maga?
– Tudok varrni, meg himezni.
– Hát aztán csak így jött fel Budapestre, hogy majd eljár
boltról-boltra, hogy kinek kell a maga munkája?
– Azt gondolom, hogy úgy kezdik.
– Hát addig miből él meg?
– Hoztam hat zsemlyét a kosaramban. Ez hat napra elég.
– No ez derék! Hát mondok én magának valamit. Én itt lakom nem messze a
várostól, mindjárt a Kalvária mellett. A feleségem mosóné. Becsületes
asszony. Annak van egy kis kamrája, a mosókonyha mellett. Azt kiszokta
adni ilyen maga forma varró leányoknak. Nem sok a fizetés. Fűteni sem
kell a kamarát, mert a mosókonyháról elég meleget kap. A feleségem még
munkát is szerez a leányoknak, sok uri házban bejáratos. Most épen
faczér a kamrája. A mult héten történt, hogy a mamzell, a ki nála
lakott, (Lidinek hivták, én biz a másik nevét soha sem kérdeztem) egy
este csak nem jött haza. Keresték, kurrentálták, de nem került elő. Azt
hiszem a Dunába ugrott. Ki tudja mi oka lehetett rá? A leányoknál olyan
könnyen megy az. Hát jobb, mint ha gyufát ivott volna. No hát, ha nincs
valami jobb szándéka, hát eljöhet az én szállásomra. A feleségem
szívesen látja, még majd engem is megdicsér, hogy milyen élelmes ember
vagyok, röptiben fogok a számára új czimmerfrajlát.
A fiatal nő felállt a helyéről, felvette a bőröndjét és a kosarát, s azt
mondta, «menjünk».
A Vigyázz, megértve, hogy az egyezség, mely kétségtelenül az ő
beleegyezését is birta, megköttetett, vidám csaholást indított meg s
azzal kivéve a hölgy kezéből a füles kosarat, azt a fogai közé vette s
előre futott vele a kijárathoz.
A constabler akkor is ott állt.
Először ráismert a kutyára, a kutyáról a gazdájára, s a gazdáról a vele
jövő kisasszonyra, a hogy illik tapasztalt rendőrhöz.
– No te Vigyázz! Hát Ádám apó! Baktatunk haza? Nini, hát megkerűlt a
mamzell Lidi? Csak látogatni volt oda haza?
– Az ám. Hagyta rá az öreg. Lássa, magának most semmi dolga, elhozhatná
a leányasszonykának az utitáskáját: ne czepelje maga.
– Megtenném szivesen. De most ide vagyok leszegezve. Az a parancsolat,
hogy egy konteszre kell rálesnünk, a ki hazulról megszökött a mai
vonattal, de a táviró se kutya! Eléje került.
– S ezt most el akarják fogni? kérdé az őr.
– Elfogni nem kötelességünk, hanem ha felismertük, észrevétlenül és
minden feltünés nélkül kisérnünk kell, a hol meg fog szállni, s arról
hírt adni az alkapitány úrnak. A detectiv is ott van.
Az öreg nevetett egy kicsit.
– Hajh, édes János öcsém, ha én a maga bőrében volnék: azt mondanám a
detectivnek, hogy gyanum volt erre a leányzóra, itt ni, hogy hátha ez az
a bizonyos grófkisasszony, s ez alatt az ürügy alatt elkisérném a
lakásáig hivatalból. Hahaha!
Az öreg nevetett a jó ötletnek. A konstábler is nevetett rajta. Aztán
utoljára maga a mamzell is úgy tett, mint a ki nem állhatja meg, hogy ne
nevessen ezen a bolondságon.
Hanem aztán a konstábler nagy hirtelen visszanyerte a kötelességszabta
hivatalos nyugalmat. Megtörlé az arczát a kalapjából kivett
zsebkendővel, aztán megint feltette a kalapot zsebkendőstül, s lehuzta
az álla alá a viharszíjt, a mi igen szigorú kifejezést ád az arcznak.
– Azt nem tehetem, Ádám apó. Én megesküdtem rá, hogy soha hamis
tudósítással az előljáróságot tévutra vezetni meg nem kisértem.
Jójczakát öreg apó. Jójczakát szép kisasszony. Köszöntetem a Zsuzsa
nénit. Holnap reggel majd ellátogatok magukhoz.
– Ott van ám a konstábler úrnak az abstájgkvártélya mi nálunk, mikor
fráj napja van: ő meg egy padlásszobát bir tőlünk, magyarázá Ádám apó az
új lakónőnek, mikor már a váróteremből kimentek.
Azután annyira vitte a nagylelkűséget az öreg, hogy maga ajánlkozott a
mamzellnek a bőröndje vitelére.
– Köszönöm! szólt visszautasítva az ajánlkozást a fiatal hölgy. Nem
szoktam én soha hordárral czepeltetni magam után az uti bőröndömet.
Igazat mondott. Mert üveges hintóban szokták azt utána szállítani. Ő
volt az az eltünt grófkisasszony, a ki felől a detectivnek meg a
konstáblernek bizonyságot kell vala szerezni.
Igen jó helyet talált magának a biztos elrejtőzésre. Azt a kis kamrát, a
melynek a padlásán maga a rendőr tanyázik; ott csak nem fogja senki
keresni.


II. FEJEZET. A PIKUSZ.
Mikor a pályaházból kiléptek, épen egy olyan szélroham sepert végig az
utczán, hogy meg kellett állniok. Az esernyőt, a mit a leányzó
kifeszített, egyszerre kifordította a szél, s a szoknyáit nagy
rendetlenségbe hozta, a min nem tudott segíteni a kezében tartott bőrönd
miatt.
– Abból az esernyőből nem lesz prédikácziós halott, mondá az öreg
vasuti. Hagyjunk fel most minden teketoriázással. Adja ide a kisasszony
a bőröndjét, majd én viszem; tudom, hogy nincs tele aranynyal. Az
esernyőt csapja a hóna alá, aztán az egyik kezét akaszsza a karomba, a
másikkal fogja a szoknyáját, aztán hunyja be a szemét.
A hölgynek el kellett fogadnia az ajánlatot.
Azzal elkezdődött az expediczió. Méternyi magas volt a hó, a min
keresztül kellett gázolni s a szél szembefútt.
– Csak addig tart ám ez a gyilkos szél, a míg a Stáczió-utcza
szegleténél bekanyarodunk. Dörmögé az öreg. Odáig egész gőzerővel
kellett dolgoznia.
Egyszer aztán elérték az első házat: ott megállhattak lélekzetet venni.
– Csinos kis szelecske, mondá az őr. No már most ki lehet feszíteni az
umbrélát. Várjon, majd én tartom a feje fölé. Aztán csak egész bátran
tegye. Szóljon hozzám, hogy «Ádám bácsi». Kapor Ádám a nevem. Tegyen
úgy, hogy az emberek azt gondolják, hogy régi ismerősök vagyunk.
– Hát találkozunk mi itt most még emberekkel?
– De még sokakkal. Vannak emberek, a kiknek bolond passziójuk ilyen
hóförmetegben sétálni az utczán éjfél után egy órakor. Majd meglátja.
Az öreg egy kis nevető dünnyögést is hallatott e tréfához.
A leány mindjárt elkezdte a bizalmaskodást.
– Ádám bácsi! Az a rendőr csakugyan az eltünt mamzellnak nézett engem?
Hasonlítok hozzá?
– Nem tudom biz én, édes lelkem, mert én nem igen nézegettem a
fizimiskáját. Tudja, én ritkán kerülök haza. A János konstábler is úgy
van, hogy csak egy-egy fráj napon jön ki a szállására, s akkor aztán
örül, ha felfekhetik a padlásra. Aztán az a Lidi mamzell olyan
szemérmetes volt, hogy ha férfihangot hallott, nem forgatta a fejét
hátrafelé, mint a nyaktekercs, hanem belefeküdt a himzőrámába, úgy
öltögetett. Abból biz a János nem látott egyebet, mint a kontyát.
Egyszer csak valami zsivaj támadt az utczán.
A leány kitekintett az esernyő alól, s látta, hogy Ádám csakugyan igazat
mondott. Tréfás volt, de igaz volt a mondás.
Csakugyan vannak emberek, a kiknek elhatározott szándékuk ebben a dühös
hózivatarban az éjjeli órákat az utczán tölteni el. A havat lapátolják
össze: nagy teherhordó szekereket raknak meg vele. Ki mennyi rongyos
ruhát kaphatott, mind felszedte magára: kopott pokrócz, lyukas zsák,
ponyvafoszlány a derekukra kötve; a kalapjaikat álluk alatt megkötött
zsebkendővel biztosítják a szél ellen; de boldogabb, a kinek olyan
süvege van, hogy a két fülét betakarja; a lábaik, idomtalan gubókká
bugyolálva, pokrócz és rongydarabok közé; két ujjú darócz keztyűk a
kezeiken, vaslapát a markukban.
– No itt van az a sok ember az utczán, a kit mondtam. Ezeknek most van
az aratásuk! Egy forint ötven krajczárt kapnak a magisztrátustól egy
éjszakára. Soha se volt ilyen szüretjük a hunczfutoknak!
Vígan is vannak, egymást csufolják. Szegény embernek az is mulatság.
– Itt jön az Ádám apó a mamzeljével! kiált az egyik rongyos.
– Dobre ráno! Sztará baba! Gye igyes azzal a Kátkával?
– Megálljon, Ádám bácsi! Majd elmondom a Zsuzsa néninek, hogy szép
leányt vezetget éjszaka az utczán!
– Nye krics! Te gyezsepogyes! vág vissza Ádám apó s a tokos zászlóval a
fejére suhint az egyik csufondároskodónak, az ki akarja kerülni az ütést
s hanyatt bukik a felhányt hóhalomba, társainak nagy hahotájára.
– Hahá! A sipotár! Bele esett a hóba!
A leány meg van rémülve.
– Ezek gorombáskodni fognak velünk.
– Nem kell félni, mamzell, jó gyerekek ezek. Mind az én fiaim. Liptói
fiúk. Mind ott laknak velem együtt a zöld paradicsomban.
– Zöld paradicsomban?
– Az ám. Úgy hivják azt a házat. De nem azért hivják úgy, mintha ott
lakott volna valaha Ádám és Éva, mikor még ők is zöldek voltak, hanem
azért, hogy valamikor vendégfogadó volt, s egy nagy zöld paradicsomalma
volt kifestve a czimerére.
– Az valami nagy ház lehet, ha ennyi ember elfér benne.
– Hát elférnek, a hogy a szegény ember malaczai. A bizony csak olyan
bogárhátú ház. Mindjárt meglátjuk. Ott világít egy ablaka. Az az én
feleségem mosókonyhája. Felkelt már az asszony. Sok a mosni való. Annál
jobb, mert akkor tűz is van rakva. Csinálhat nekünk egy kis magyar
theát. Szereti maga a magyar theát?
– Nem tudom, milyen az?
– No majd meglátja, milyen jó!
A Vigyázz előre szaladt s a kivilágított ablak előtt elkezdett a maga
nyelvén jelt adni.
Erre elébb kinyilt az ablak, s rövid szóváltás támadt egy női hang, meg
egy kutyacsahintás között; azután felnyilt a kis ajtó. A Vigyázz
visszaugatott, jelezve, hogy szabad az út.
– No már most majd én elől megyek, mondá Ádám. Mert itt egy mély árok
van az utczán végig: azt most betakarta a hó. Csak egy keskeny híd vezet
át rajta. A ki eltéveszti, nyakig esik a hóba. Hát csak mindig az én
lábam nyomába lépegessen a kisasszony. Így ni!
Az asszony a kapuban várta az érkezőket. Mind a két karja a könyökön
felül fel volt türve, mert a mosóteknőtől jött ki. Ő már szokva volt
mindenhez. A mit egy mosóasszony kiáll, attól egy regement férfi az
ispitályba kerülne.
– No asszony, meghoztam a Lidikét.
Az asszony összecsapta a kezeit.
– Hát előkerült? No hála Istennek, csakhogy nem ölte el magát.
– Hanem most már csinálj nekünk iziben egy kis jó magyar theát, mert a
lelkünk is meg van fagyva.
– Mindjárt meglesz. No csakhogy előkerült Lidike! Hát csak vigye be a
szobájába a ládikáját, s húzzon frissen más czipőt, harisnyát.
Sötét is volt, a hölgynek az arcza kendőkkel be volt bugyolálva; lehető
volt az elnézés.
– Csak tessék előre menni, édes Zsuzsa néni, szabadkozék a leány.
– No már nem akar elől menni! Mindig így bánt velem a Lidike. Mintha
valami nagyságos asszony volnék. Vagy mintha édes anyja volnék.
Pedig bizony nem annyira a becsülettudás volt erre a fiatal hölgynél az
indok, mint az, hogy nem tudta a járást a zöld paradicsomban, kivált
sötét éjjel.
A mosóné aztán előre ment, a kisasszony utána, azt követte az Ádám apó,
leghátul a Vigyázz. A kis ajtót az Ádám zárta be.
Először egy sötét folyosóba jutottak, melynek végéből nyilt a Kapor Ádám
lakása. Annak a külső ajtaja nyitva volt, a belső üveges ajtón keresztül
világított a mosókatlan veres tűzfénye.
Mikor kinyitotta az ember az üvegajtót, egyszerre tódult ki a hajlékból
a forró gőz, abban a perczben hópehelylyé válva a hideg levegőn.
A mosott ruhának, szappanynak és szodának párázata uralkodott a
helyiségben; mérsékelve a kőszéngőz által, a minek a füstje ilyen nagy
hóesésben leverődik, s kellemesen fűszerezve egynémely vereshagyma
illatától, a mi nem rontotta el a polczon szárasztott kenyérélesztőkorpa
szelid savanyúságát. No de jó meleg volt – s ez a fődolog.
Az ifjú hölgy már tudta, hogy melyik az ő lakása. Egy kis alacsony ajtó
nyilik a konyhából a kamrába: az az ő otthona. Még két másik ajtó is
látható a mosókonyhában. Az egyik hanyatdülő helyzetben, az a pinczébe
vezet le; a másik a gerendák között: ahhoz meg lépcső visz fel.
A mosókonyha tágas: téglával van padlózva, a falai embermagasságnyira
fénylenek a salétromtól, különben ki van meszelve. Egy nyoszolya,
vánkosokkal, dunnával, egy hárságy, egy festett ruhaszekrény s egy
gyalult konyhaalmáriom, egy asztal, néhány szalmaszék és egy nagy
karosszék képezik benne a comfortot, mindenféle lugzók, teknők,
mosókatlan, vasalódeszka, meg egy nagy mángorló a hivatás eszközeit. Egy
nagy fekete tábla a falon, tele irva nevekkel és számokkal, jelzi a
pontos ügykezelést. Annak a szegletére van akasztva a kalendárium.
A Zsuzsa néne egyenesen a tűzhelyhez sietett, a jövevény leány pedig
bement a holmijával a kamrába, nyitva hagyva maga után az ajtót, hogy
világosságot kapjon.
Akkora helyiség volt az, hogy egy ágy elfért benne, meg egy himző
asztal. Ruhatartóul egy lefüggönyözött fali polcz szolgált.
Az ágy tisztába volt húzva, volt benne egy tengeri fűvel töltött
derékalj, egy vánkos, meg egy paplan. Az ágy fölött egy Mária-kép.
A mikor az átöltözködéshez kezdett a hölgy, mégis betette a kamra
ajtaját. Bőröndjéből előszedte a ruháit, czipőit. A mik rajta voltak,
azokra rá volt fagyva a hó.
Arra gondolt, hogy milyen furcsa meglepetés lesz az, a mikor ő előjön, s
a világosságnál meglátja a Zsuzsa asszony, hogy «nini, hisz ez nem a
Lidi mamzell!»
Mire készen lett az átöltözéssel, kopogtattak az ajtón. A Zsuzsa szólt:
– Ki lehet már jönni. Készen a magyar thea.
A leány kinyitá az ajtót s kilépett a világosságra.
De a meglepetés nem a mosóné részére került, hanem az övére.
A Zsuzsa asszony semmi csodálkozó felkiáltásra sem ragadtatott, mikor
ezt az idegen arczot meglátta maga előtt.
Úgy tett, mintha mindennapos ismerőse volna. Pedig ép szemei voltak.
Még úgy is nevezte.
– No Lidi kisasszony. Itt van a jó magyar thea. Nézze: az uram ugyan
várja ám balkézzel.
Az öreg bizony leült az asztalhoz s nem várta a vendégét, hanem
hozzálátott a maga angáriájához.
Két öblös csésze állt az asztalon, tele párolgó folyadékkal, mely
valóságos jó borleves volt, tojássárgájával behabozva, s fahéjjal
fűszerezve.
A leány kiszürcsölte azt az utolsó cseppig.
– No ugy-e, hogy jó ez a magyar thea? Szólt sunyítva az öreg apó.
– Egészen fölmelegített. Nagyon köszönöm.
A leány aztán viszonszivesség fejében kiszedte kosarából a zsemlyéket s
azokkal kinálta meg a házigazdáját.
– De hát azt mondja a szentirás, hogy: «nem csak kenyérrel él az ember»…
szólt az öreg, hanem szalonnával is. Ezt a feleségének mondá.
– Ej, ej! öreg ember, nem kell a szentirással tréfálkozni.
– Hát hiszen nem tréfálok én, hanem komolyan mondom. Egy kis fagyos
szalonna nagyon beválna most. Hozz le egy darabkát a padlásról, hékám!
A Zsuzsa engedelmesen fogta a vasuti lámpát, meggyujtotta, s felment a
lépcsőn a padlásra.
– Evett-e már fagyos szalonnát paprikával a kisasszony?
– Soha se ettem. Azaz hogy: ettem ettem! Dehogy nem ettem.
– Bizony soha se evett maga nyers szalonnát, édes lelkem; azt se tudja,
mi fán terem?
– Ádám bácsi. Mondja csak, hogy lehet az, hogy a Zsuzsa néni, mikor
engem meglátott a világosságnál, egy cseppet sem volt megütődve?
– Hm! Hát ez úgy lehet, hogy az alatt, a míg a kisasszony odabenn a
kamrában átöltözött, én beszéltem a feleségemmel, s elmondtam neki
mindent, a mit tudok.
– De hát mit «tud» ön?
– Hm, hm, dörmögött az öreg, borostás állát körülkaparászva. Hát tudja a
kisasszony: ott a vasutnál a trafikásné ujságot is árul. Aztán a mi
ujság estig el nem kel, az már másnap csak makulatura. Azt eladják kiló
számra hét krajczárért. Hát az ilyen bitang ujságból szokott nekem
mindennap juttatni a trafikásné, hol egyből, hol másból. Én szeretem
tudni, hogy mi történik a világban. Ma épen egy képes ujságot kaptam.
Olvassa el csak, mi van benne, belül a harmadik oldalon, mindjárt ott a
Kvizda gyógybalzsamának a hirdetése alatt.
A hölgy átvette a negyedrétű lapot s hamar rátalált a ritkított betüs
czikkre.
«Sensatiós családi dráma!»
«Nem nevezzük meg a helyet és a személyeket, kik e regényben
szerepelnek, mely egy Zola tollára volna érdemes. Egyike a magyar arany
fiatalság legkiválóbb tagjainak, a ki gyönyörű négyes fogatáról s
exoticus vadászatairól ismeretes, életre-halálra udvarolt a bájairól
úgy, mint szellemi műveltségéről ismeretes X. X. grófkisasszonynak. A
szerelmi pályázat nem maradt viszonzás nélkül. A család egyetlen leánya
ifjú szivének egész hevével fogadta a nyiltan tett ömlengéseket. E
napokban az ifjú Endymion végre formaszerű nyilatkozattal jelent meg a
grófi háznál s megkérte X. X. grófkisasszony mamájának a kezét, Y. Y.
grófnőét. S az eljegyzés ennek értelmében meg is történt. Y. Y. grófnő
még mindig igen szép és fiatal arra, hogy még a leányával szemben is ő
maradhasson a győztes; s előnyeinek döntő súlyt ád azon körülmény, hogy
ő a birtokosa annak az egész három milliót érő uradalomnak. X. X.
grófkisasszony az eljegyzés napján nyomtalanul eltünt a grófi
kastélyból. Most mindenfelé keresik. Attól lehet tartani, hogy valami
végzetes tettre határozza el magát.»
A leány arcza olyan merev lett, mint egy márványszobor. Szemei még
azután is nézték azt a méregkeverő lapot, mikor már az «első hazai
orpheum» programmja következett benne.
Ebből az álomjáró mélázásból egy sajátszerű beszélő hang zavarta fel.
A hang az asztal alól jött s ezeket a német szavakat mondá:
«Frau… Komm czhausz… Gib flájsch…»
A leány ijedten ugrott fel a székéről s az asztal alá nézett.
Ki bujkál oda alant?
Azonban kénytelen volt egyszerre kaczagásra fakadni, a mint e beszéd
okozóját meglátta.