A barátfalvi lévita; Ujabb elbeszélések - 11

eltalálni. Ő karlsbadi utókurát tartott.
– Hát mind ennek az lett a vége, hogy én hova-hamarább oda kerültem a
kazamáta odúba. Remélem, hogy nem kivánjuk egymásnak az étvágyát
elrontani holmi martirpanaszkodással. Nem illik a magyarnak a sápítozás.
Aztán nem is lehetett semmi panaszom. Türhetően éltem a fogságban:
nemcsak a testi táplálékomról volt gondoskodva, hanem a szellemiről is.
Olvashattam minden könyvet, a mit csak megkivántam, csak a könyv czímét
kellett felirnom a porkolábnak, posta-fordultával már ott volt. Irhattam
is, a mit csak akartam. Többek között minden hónapban egy levelet a
barátnémhoz, természetesen németül fogalmazva, hogy a várparancsnok
megérthesse, a kinek a kezén az államfoglyok leveleinek keresztül kell
menni.
Csak az nyugtalanított, hogy én a leveleimre soha sem kaptam választ.
Pedig minden hónap elsején megérkezett a havi pénzem.
Mikor egy ízben a várparancsnok lejött a börtönömbe vizitálni, én
egyenes kérdést intéztem hozzá.
– Szabad kérdeznem, hogy lehet az, hogy én nem kapok hazulról levelet?
– Úgy lehet, hogy nem küldenek önnek levelet.
– De hiszen minden hónapban megküldi valaki számomra a rendes havi
pénzt. Ahhoz csak kell valami kisérő levélnek mellékelve lenni.
– Azok a levelek egyenesen én hozzám vannak intézve.
– Nem volna szabad nekem azokba a levelekbe belepillantanom?
– Majd ha kiszabadul ön innen, akkor megkapja a hozzám érkezett
leveleket, a mik önt érdeklik; lesz alkalma elolvasni.
– De hát meg van tiltva a hozzám tartozóknak, hogy egyenesen nekem
irjanak levelet?
– Nincs megtiltva.
– Akkor miért nem írnak?
– Arra nekik bizonyosan alapos okaik vannak.
Több szót aztán nem vesztegetett rám.
Én aztán elkeseredésemben irtam egy négyoldalas levelet az én otthoni
barátnőmnek, a miben kétségektől dúlt szivem állapotját ecsetelém, hogy
miért nem boldogít drága soraival, hogy legalább a kezevonását, a neve
aláirását megcsókolhatnám. Szeret-e még? Hogy éli világát? Remél-e még?
Erre sem kaptam semmi választ.
Leveleim tenora egyre keserűbb lett, a féltés is bántott;
szemrehányásokkal, gyanusításokkal halmoztam el minden újabb levelemben;
mind sikertelenül.
Pedig a havi pénzem pontosan megérkezett. Tehát kell, hogy rám gondoljon
valaki.
Egy napon aztán, a mint a várparancsnok ismét lejött hozzám vizitatióra,
mielőtt én állhattam volna elő a lamentátiómmal, ő szólított meg, nyers,
parancsoló szóval: «Államfogoly úr, ezennel megtiltom önnek, hogy több
levelet irjon az adressáthoz».
Meghült bennem a vér.
Miért nem szabad nekem ő hozzá több levelet irnom?
Valami bajba keverte volna magát?
– Többet nem mondhatok önnek; tartsa magát szigorúan a parancsolatomhoz.
Ettől fogva ezt a várparancsnokot tartottam én a világ legkegyetlenebb
tömlöcztartójának.
Nem is állhattam meg, hogy e miatti panaszomnak kifejezést ne adjak
előtte, természetesen államfogolyhoz illő mérséklet hangján; mire a
várparancsnok egész ridegen azt válaszolta, hogy «államfoglyoknak a
törvényes hitveseikkel levelezni meg van engedve; de szívbeli
viszonyokat szőni-fonni innen a börtönből, megfogható okoknál fogva
tilalmaztatik. Lám, az ön fogolytársának, Skrzbenzky urnak
megengedtetik, hogy minden hónapban küldeményt intézzen a feleségéhez
Krakkóba».
Tudniillik, hogy egy szobatársam is volt, lengyel szabadsághős, a ki a
krakkói népharczok alkalmával szerzett magának érdemeket az ittülésre.
Ez még előttem került ide, s már egészen beleminősítette magát az adott
helyzetbe. Egész nap fütyült, danolt, s egy kis asztalkánál késsel,
vésűvel, ráspolylyal faragott mindenféle csinos csecsebecséket
puszpángból, ébenfából; idő folytán engem is megtanított rá: raboknak ez
vigasztaló időtöltés. Az én lengyelem aztán az általa faragott
karpereczeket, násfákat hazaküldötte a feleségének: az tudta azokat
értékesíteni a lengyel úrnőknél, s igy tartotta el a lengyel a börtönből
a családját; az ő vagyonára is rátette a karmait a sas.
Ettől a börtöntárstól tanultam francziául és angolul is, jó kézikönyvek
segélyével. Én viszont a havi pénzemből juttattam neki. Csak azt nem
szerettem nála, hogy a várparancsnokot mentegette előttem. Ezek a
lengyelek a milyen féktelenek a szabadságban, olyan alkalmazkodók a
kényszerhelyzetben. Engem mindig csak vigasztalt és boszantott, hogy a
várparancsnok tilalma az én primadonnámhoz intézett leveleim ellenében
nagyon helyes okkal bír, a mit, ha én egyszer meg fogok tudni, magam is
helyeselni fogok.
– Ha tudod, miért nem közlöd velem?
– Egy lengyel soha el nem árulja a becsületére bízott titkot; még ha a
zsarnokának a titka is az.
Így teltek el az évek. Én az alatt akadémiát végeztem. A nyelveken kívül
jogi kodexeket magoltam be; egész könyvtár szaporodott a zárkám
padkáján. Minden könyvet, a melyet megkivántam, azonnal meghozatott a
várparancsnok a számomra; némelyik fel sem volt még vágva. Ez nagy
bizalom!
Egy szép napon aztán, szokatlan órában hallom a kulcsokat csörömpölni a
zárka-ajtóban; bejön a várparancsnok. Máskor az ilyen látogatásnál
mindig a fején volt a sipkája, most a kezében tartotta, s ezzel a
megszólítással tisztelt meg: «euer Hochwohlgeboren», a mi magyarul
annyit tesz, hogy «tekintetes úr».
Egy nagy ostyapecsétes levelet tartott a kezében.
– Örömhírt hozok önnek: mától fogva megszüntem az ön házizsarnoka lenni.
Ő felsége legkegyelmesebb elhatározásával önnek, több fogolytársaival
együtt, amnesztiát adni méltóztatott, hátralevő büntetése idejét
elengedve, s egyúttal a lefoglalt birtokát is visszaadva.
Ez a hír bizony nagyon jól esett fiúi szivemnek.
Azzal karom alá öltve a kezét, fölvezetett a börtönből a saját lakásába,
bemutatott az exczellencziás asszonyának, meginvitált reggelire, melynek
végeztével előkereste a szekrényéből az engemet érdeklő leveleket, s oda
tette elém. Gondosan be voltak skatulyázva kemény papirosba, s átkötve
spárgával. Biztatott, hogy bontsam fel a csomagot. Lehetett ott valami
ötven levél. De annak mind egyforma volt a borítéka: ugyan az a szürke
papiros, az az ostyapecsét, a mit a katonai kanczelláriában használnak,
a czímzet ugyanazzal a kézirással rákarmolva «ex offo» az itteni
várparancsnoksághoz.
– Nem olvassa ön el némelyikét? biztatott a tábornok.
– Hisz ez egész napra való munka. Majd ráérek a vasúton, unalmamból.
– Hát jól van. Akkor pakoltassa ön össze a holmiját: a legközelebbi
vonat egy óra mulva indul.
– Szabad lesz hazaérkeztemet táviratilag tudatnom az illetőkkel, hogy
kocsival várjanak az állomáson?
– Szabad.
Azzal beszólítá a várparancsnok az irnokát, s maga diktálta neki a
feladandó sürgönyt.
«Dohányfalva. T. cz. csendőrparancsnoknak. Tudassa ön X. úr gazdasági
felügyelőjével, hogy urasága Olmüczből, legfelsőbb megkegyelmeztetés
folytán holnapután délben E. állomásra megérkezik, alkalmatossággal
várják. – Várparancsnok.»
Én vakmerősködtem egy újabb kérelmet megkoczkáztatni.
– Nem volna szabad ugyanezt a hírt – az én barátnémnak megtáviratozni?
– Nem! szólt erre egész határozott ridegséggel a tábornok, s olyan
kézmozdulatot tett, a mi azt jelenti, hogy elmehetek.
Én aztán kihátráltam az ajtón, lementem a zárkámba. Az egész börtöni
szerzeményemet ott hagytam a lengyel pajtásomnak, a kivel könyek között
ölelkeztünk össze. Utitáskámba belegyömöszöltem a gúnyáimat, felyül
pedig azokat a leveleket; s azzal elpályáztam a vasúthoz.
Hogy micsoda érzés volt az, a mikor a czertifikátot felmutattam a vasúti
váróteremben a puhatoló rendőrbiztosnak, s hallottam ajkairól elhangzani
e megváltó szót: «passirt», mikor a vaskocsi elkezdett dübörögni
alattam, s a fütyülő mozdony gőzfelhője közül kivillant előttem a szabad
Istenvilágának zöld mezeje, erdeje, – azt majd csak a tokaji bor után
tudom elmondani.
Egyes egyedül ültem a kupéban. Eszembe jutottak a levelek. S engemet
rávitt a kiváncsiság, hogy a mellettem elfutó mezők, s a vonatot lassú
tempóban kisérő hegyek helyett a betűkkel tele papirosokat vizsgáljam.
Kivettem a boritékjából a legelsőt. Számozva volt és rendbe rakva mind
az ötven, vagy hány.
Ráismertem a primadonnám kéziratára: a betűk ugyanazok voltak, de annál
kevésbbé a levél irójára. Ez nem az én barátném, hanem az én haragosom.
A levél a várparancsnokhoz volt intézve, mint régi ismerőséhez. Annak
panaszolta el a baját, a mibe miattam keveredett, egész bizalmasan. Hogy
azzal a kötelezvénynyel, a mit rábíztam, milyen nagyon megjárta. Hajdani
princzipálisom, a kihez utasítottam, nemcsak nem tábláztatta be a
kötelezvényemet a jószágomra, sőt egyenesen kijelentette neki, hogy
azzal a firkával nem ér el semmit, mert azt az osztrák hatóság, a ki
most regnál, alaki hiba miatt érvénytelennek fogja tekinteni, külömben
is a csodák világának kellene beállni, ha a fiskus a perduellio miatt
elitéltek konfiskált földbirtoka után adósságokat kezdene el fizetni.
Hanem a helyett azt a tanácsot adta neki, hogy menjen el audiencziára az
osztrák főparancsnokhoz, s folyamodjék az én elkobzott birtokomnak
bérbeadásáért. A főparancsnok galánt ember: ilyen művésznőnek nem fog
semmit megtagadni. Rávitte a kényszerűség erre a lépésre, s azt siker
követte: megkapta a bérletet. De köszöni szépen az ilyen diadalt. Most
neki e miatt meg kell válni a szinpadtól, beülni egy dohos falusi
kastélyba, béresekkel, szolgálókkal huzakodni, teheneket fejetni,
tyúkokat ültetni, birkákat nyiratni, zsidókkal alkudni, számadókkal
ungorkodni, szántatni, vettetni, ha sár van, csizmában járni,
parasztszekérre ülni, s aztán minden garast megzsugorgatni, hogy a
bérlet összege kikerüljön, s még azonfölül nekem havi élelmezésre pénzt
küldeni. A pénz pedig most ritkaság. A magyar bankót beszedték, nem
adtak érte semmit. Ezt az ide mellékelt keserves harmincz forintot is
csak úgy tudta előteremteni, hogy az arany koronáját, a mit
jutalomjátéka alkalmával tisztelőitől kapott, eladta százhúsz forintért.
(Biz azt nagyon olcsón adta el! jegyzém meg magamban: nekem, a ki
«tisztelői» egyetemes neve alatt rejtőzöm, háromszáz forintomba került.)
Aztán tovább: micsoda unalom! nincs egy úri ember, a kivel szót lehetne
váltani, a legközelebbi kastély félnapi járó. A szobák teli vannak
egérrel, ő pedig irtózik a macskáktól. Olvasni való nincs a háznál,
esténkint pasziánszt kell játszani. A kályhák füstölnek. Légvonat van. Ő
már is tele van rheumával, katarrhussal, s ki nem jön a migrainekből.
És így tovább.
Át kellett látnom, hogy kettőnk közül nekem volt jobb dolgom – ott a
becsukott zárkában. Ott csakugyan nincs légvonat.
Visszatettem a levelet a boritékjába, s aztán a többi társai közé
kötöttem megint a hivatalos spárgával. A többi negyvenkilenczre nem
voltam már kiváncsi. A megkezdett panaszok bizonyosan fokozódnak
azokban, mert a falusi élet nyomorúságai nem szoktak gyönyörűségekké
átváltozni.
Csak a régi princzipálisomnak tettem magamban szemrehányást, hogy nem
tudta már fiskális létére a kötelezvényemben azt az alaki hibát utólag
helyreigazíttatni, s a kötelezett összeget a primadonnának kifizettetni,
a ki azután minden fáradság nélkül gondoskodhatott volna az
ellátásomról.
Ellenben teljesen rehabilitálva találtam a várparancsnoknak azt a
szigorúságát, a melynél fogva ezeket a leveleket magánál visszatartotta
s nekem át nem adta. Hisz én az ilyen levél olvasása után okvetlenül
arra fakadtam volna, hogy nem fogadok el ilyen keservesen felpanaszolt
segítséget: élek ezentúl rabkenyéren.
Hát a levélcsomagot visszadugtam a táskám fenekére, s aztán nagyobb
élvezetnek tartottam a vonat mellett elszaladó fenyőfákat, égerfákat
nézegetni, varjúfészkeikkel.
Ha egy varjúasszonyságnak a varjúhímét elfogja a csapóvas, az se
tartozik a párjának ételt hordani a helyébe, minek csábult el a
csalétekre? Nekem pedig hordtak! – Bizonyosan Illés próféta hollója is
nőstény holló lehetett.
No de hát mind ezt a keserűséget eltörlik a viszontlátás örömei.
Igyekeztem azokat képzeletemben alakba önteni.
Vajjon fog-e ő maga rám várni?
Egyenesen az ő czímére ugyan nem engedték meg (megfoghatatlan
szigorúságból) a táviratozást; de ha a csendőrparancsnok tudatta az
ispánommal, hogy kiszabadultam, jövök haza, lehetetlen, hogy az rögtön
ne szaladt volna az úrnőjéhez ezzel az örömhírrel, a miben nyomatékos
volt ez a szó «urasága». Hiszen ha én a gazdatisztnek urasága vagyok,
akkor már a birtoknak is ura vagyok. És akkor ő is a bérlőnőből úrnővé
emelkedett. Mert már most minden akadály daczára nőmmé fogom tenni. A
leveleket – no azokat elégetem. Vajjon vett-e magának új hintót?
Végre megérkezett a vonat E. állomásra. Itt kellett kiszállnom.
A lépcsőről leugorva, egyenesen a helybeli rendőrparancsnok hatáskörébe
kerültem. Kevés szavú, katonás magatartású férfiú volt. Milyen is
lehetett volna más?
A mint megneveztem magamat előtte, nem is engedte, hogy certifikátomat
előhuzgáljam: röviden tudatá velem, hogy az olmüczi várparancsnokság
táviratát megkapta annak az értelmében intézkedett: a kocsi, mely
Dohányfalvára fog szállítani, itt vár reám.
Én törtem magamat az úti közönségen keresztül az «Ausgang» felé.
A «Station»-ból kilépve, hirtelen széttekintek. Hol van itt egy új
hintó? Biz az sehol sem volt. De a régimódi utazó hintómat sem láttam se
közel, se távol.
A helyett a velem lépést tartó csendőrparancsnok oda mutatott a
szarvasbőr keztyűs kezével egy fakó csézára, melynek a rúdja mellé egy
magányos szürke ló volt fogva, erősen pettyegetve a tisztes öregkor
rozsdás szeplőivel, a bakon pedig ott gunnyasztott a jámbor Iczig, az én
régi regále-bérlőm, magyarul: korcsmáros.
– Hát ez fog engem hazaszállítani?
– Én is ezzel jöttem ide.
– E szerint vissza is együtt fogunk utazni?
– Természetesen.
– No hát természetes! Egy lovas bricskán, zsidó kocsissal,
zsandárőrmesterrel az oldalamon. Ez hozzátartozik a hazatérő államfogoly
parádéjához.
Azért még sem állhattam meg, hogy félpanaszképen oda ne szóljak a jámbor
Iczignek, ki szépen kalapot emelt előttem:
– Adjon Isten jó napot, szomszéd. Hát maga jött ki értem? Nem esett
tudomására a nagyságos asszonynak a hazajövetelem?
Az öreg korcsmárosnak csak leesett az álla bámultában.
– A nagyságos asszonynak? A híres primadonnának? Hát a tekintetes úr nem
tudja? Hol van az már? A más világon. Hisz az első esztendőben, hogy ide
költözött, meghalt a nagy kholerában.
Majd hanyatt estem erre a fejbeütésre.
Az én kedves barátném meghalt! Régen meghalt!
Ezért tiltotta hát meg én nekem az én zsarnokom, a kegyetlen
várparancsnok, hogy leveleket küldözzek hozzá, szemrehányásokkal,
szerelemféltéssel teljes leveleket – egy halotthoz.
De hát akkor ki küldte nekem azt a többi levelet a mellékelt
segélypénzzel együtt? Ki volt hát a nőstény holló?
– Ki küldte nekem a fogságba a havi pénzt? Erre az utóbbi kérdésre ugyan
rögtön megtalálhattam volna a választ ugyanazokban a levelekben, a
melyeket magammal hoztam, s melyek közül csak az elsőt olvastam el; de a
hordár már elvitte az utitáskámat az Iczig szekerére, s itt a
pályaudvaron csak nem állhattam neki a levélolvasásnak, a mit
megtehettem volna unos-untig a vasuton.
– Jájh; sopánkodott az én kocsmárosom. Csakhogy haza hozta a tekintetes
urat az Úr Isten, hogy megszabadít bennünket azoktól a nagyságos
uraktól!
– Nagyságos uraktól?
– Hát igen is. Ebben a mostani világban minálunk csak a tisztességes
embereket hívják tekintetes uraknak, a többi mind nagyságos úr.
– De hát kik azok a nagyságos urak?
– Hát semmit sem tud a tekintetes úr? Hát nem irták meg levélben?
Nem árulhattam el, hogy megirták azt hihetőleg; de én durczából nem
olvastam el a későbbi leveleket.
– Oh, oh, oh! Szegény megboldogult tekintetes asszony! De nagy hibát
követett el azzal, hogy meghalt! De még nagyobb hibába esett azzal, hogy
olyan hirtelen halt meg; nem telt bele huszonnégy óra, mire a doktort
kihozták a városból, már vége volt. De legnagyobb hiba volt, hogy nem
hagyott semmi rendeletet, se irásban, se szóval. Hát aztán az történt,
hogy a temetésre előjött valahonnan mind a két nagyságos úr: a
tekintetes asszonynak az ura, meg a fia. Jeles két uraság! Hiszen
tetszik őket ismerni. No, énnekem teljes világi életemben sok nevezetes
lumpot, korhelyt, duhajt, volt szerencsém megtapasztalni: de… nem szólok
többet… Üljünk fel tekintetes uram a szekérre, majd az úton elmondom a
többit.
Én odaültem a korcsmáros mellé a kocsis ülésbe. Az Iczig hajtotta a
lovat: ez úgy volt szoktatva, hogy minden lépésnél kellett egyet rántani
a száján a gyeplűvel: különben megállt. A kocsmáros rágyújtott a pipára
a kénes gyufával, szomorúan dörmögve: «trafik»; nekem is szolgált tűzzel
a nem szelelő szivarhoz, a miből többet elrágtam, mint elszívtam. «Hol
vannak a régi jó idők?»
– Hát a két nagyságos úr, a mint beült az örökségbe, mindjárt felkutatta
a fiókokat. Találtak-e készpénzt, mennyit, azt nem tudja senki, mert
másnap már felmentek Pestre; de egy hét múlva megint visszajöttek; s
másnap már a megboldogultnak a hires nevezetes szinpadi kosztümjeit
hozták oda hozzám, hogy adjak rájuk zálogot. «Isten a világ fölött!» nem
vagyok én zálogos, uzsorás. Mit csináljak én a görög palástokkal? Vigyék
az urak Pestre! Az ærarium náluk hagyta a bérletet. Ők aztán kiadták
parczellákban zsidónak, parasztnak subárendába. Igásbarmot, lovat,
hintót szekeret mind eladtak potom áron; még azokat a pompás svájczi
teheneket is mind elpocsékolták. Akkor aztán gazdatisztre, béresre,
kocsisra sem volt szükségük, azt is mind szélnek eresztették. Az ærarium
azzal biztosította a maga követelését, hogy az albérlőknél szekvesztrum
alá vetette a fizetséget. Mit tehettek a nagyságos urak? Élni csak kell.
Rabolni pedig nem szabad, mert itt a zsandár; de meg nincs is kitől. Hát
azt tették, hogy eladogatták a kastélyból a butorokat. Azokat a szép
almáriomokat, a préselt bőrkanapékat, a drága könyvtárt, a zongorát.
Mikor annak mind vége volt, került a sor a konyhaedényekre, utoljára
eladták az ágyneműt, a nyoszolyát maguk alól; most úgy alusznak, mikor
reggel hazakerülnek valahonnan, hogy két székre végig fektetnek egy
salugáder szárnyat, az a nyoszolya, azon végig nyújtoznak; egy pléd a
takarójuk éjjel, nappal a köpenyegük. Vagy mit mondok? Nappal a ruhájuk,
éjjel a köpönyegük, mert ezek nappal alusznak, éjjel kóriczálnak.
A két hallgató hangos nevetésre fakadt.
– Egy salugáderen alusznak! kiáltá a néptanító.
– Eszembe jut erről a pozsonyi diáknóta, mondá a bérlőpajtás: «Da
schliefen alle neunundneunzig Schneider auf einem Kartenblatt».[18]
– Igy aztán világos lett előttem, hogy miért kell nekem hintó helyett a
korcsmáros egylovas czézáján a bevonulásomat tartanom.
– Haj! haj! haj! sohajtozott a jó Iczig. Nekem is adósok ezek a
nagyságos uraságok erős summa pénzekkel. Mindent kontóra vitetnek. Egyre
azzal biztatnak, hogy majd uzsorával fizetik ők azt vissza, csak azt a
nagy pörüket megnyerjék, a mit az ærarium ellen folytatnak.
Megütött ez a szó.
– Pört a kincstár ellen? Mi lehet az?
– Az ám. Nagy pört. Sok ezer forintig. Az ifjú nagyságos úr sokszor
bejön hozzám egy pohár gugyira, a mit föl se irok az ajtóra s olyan
bizodalmasan elbeszélget velem. Tetszik tudni: az öreg nagyságos úr, az
apja, igen derék, becsületes ember, hanem a fia, az még nagyobb
hunczfut, mint az apja. Azt mondta, hogy irásuk van; mutatta is nekem az
irást. Nem tudom, nem értem, mert én csak zsidó irást ismerek.
Elbeszélte, hogy voltak ők már a gubernátornál is Budán, a
minisztereknél Bécsben, még a császárnál is: úgy félnek már tőlük, hogy
mindenütt kidobják az ajtón. De ők azért nem tágítanak. Lesz még szőlő,
lágy kenyér. Járnak ők még négylovas hintón. Isten adja; de én nem
kívánom. Tegnapelőtt, mikor a telegráfos meghozta a depest a
zsandárkomiszér úrnak, az meg odajött hozzám, elmondta, hogy mi hírt
kapott: a tekintetes úr hazajön; megparancsolta, hogy jőjjek ki fuvarba
a vasúthoz; több cséza nincs a faluban, csak az enyém. Hát én is tüstént
ellátogattam a kastélyba. A nagyságos urak akkor csinálták a toalettet.
Mondom nekik a nagy örvendetes újságot, hogy a tekintetes úr kiszabadult
a tömlöczből, ő felsége elengedte a büntetést, a jószágát is visszaadta,
itt lesz ma vagy holnap. Azt gondoltam, hogy erre a szóra majd egyszerre
elindul az orra vére mind a kettőnek, hogy már most mehetnek innen, a
merre látnak. Nem a! Hanem inkább azt kiáltották, hogy «juhhé! Ez
kellett nekünk!» s összefogóztak, az apa meg a fia, úgy tánczolták a
kállai kettőst; majd megbolondultak örömükben. Én nem tudom, minek
örültek olyan nagyon?
Magam sem tudtam elképzelni.
Ez alatt rendben megérkeztünk az én ősi kastélyom elé.
Kértem Icziget, hogy az útitáskámat vegye le a saraglyából.
– Hagyjuk azt ott, tekintetes uram! Nem fog maga ebben a kastélyban
megmaradni. Van én nekem egy szép tiszta szobám; jobb lesz magának oda
bekvártélyozni magát. Nem háborgatja senki. Nagyon csendes most az
ivószoba.
Elfogadhatónak tartottam az ajánlatot.
Azonban mégis csak kiváncsi voltam rá, hogy mi lett az én ősi házamból,
a mióta elhagytam: bementem a nyított kapun.
Üres volt az egész udvar, felverte a laboda, az ebkapor. Nem kellett
félnem, hogy a kutya megugat.
A folyosóról benyítottam a hajdani étkezőszobába. Egészen üres volt: de
azért nem mondhatnám, hogy egy élő lényt sem találtam ott, mert egy
egész raja az egereknek futott szét a betoppanásomra, eltünve a padlóba
ásott lyukakon, s a szomszéd szobák keresztül rágott ajtajain át. Az
első gondolatom az a mély sajnálkozás volt, hogy vajjon miből élnek ezek
a szegény egerek ebben a házban? Pedig hogy nagyon otthon érezhetik
magukat, azt bizonyíták az ablakok, a melyeknek a szegleteiben
három-négy egérlyuk volt egymás fölé vájva: egész kontignáczióra.
A többi szobákon is végig nyitogathattam, a nélkül, hogy e barátságos új
települőkön kívül valakit megzavartam volna. Végre akadtam egy ajtóra, a
melyen az egérrágta nyilás kukoriczacsutkával volt bedugaszolva. Ahá!
Itt lesznek ők! Ez itt a konyha. Bizonyosan azért választották ezt
hálószobául, mert ez márványnyal van kirakva, a miben az egér nem tud
elhelyezkedni. Benyítottam.
A takaréktűzhely természetesen hiányzott belőle. A kandalló fülkéjében
hevert a spirituszos gyorsfőző, egy törött tükördarab, meg egy
hajfodorító vas; nélkülözhetetlen kellékei egy garçon-lakásnak.
A középen pedig egymás mellé szorítva volt a négy nádszék, s azokra
fektetve a két redőnytábla: ezen az ascetai nyoszolyán feküdt családi
egyetértésben a tékozló apa a fiával. Irigylésre méltó álmuk volt. Egy
gyapjas nagy kendővel takarva mind a kettő.
Előbb hangos szóval, majd gyöngéd ránczigálással igyekeztem őket
fölkelteni; de nem jutottam kivánt sikerhez. Az egyik azt mondta a
költögetésemre, hogy «czupász», a másik meg rám mordult: «eredj, disznó,
nem iszom többet».
No, ezekkel hát alaposan megismerkedtem.
Azzal visszamentem az én Iczigemhez, a ki a kocsin várt reám.
– Minden jól van, mondám neki.
– Alusznak még? találgatá az öreg.
– Béke velük.
Azzal kikocsikáztunk az Iczig lakásához.
Megérkezésünkre a felesége, meg a leánya jöttek elénk a boltajtóból. Az
asszonynak viseltes aranycsipkés főkötő volt a fején, a leány elég
csinos alak volt. Bevezettek az extraszobába. Felajánlottak minden
kitelhető földi jókat, a mi tőlük kitelik: mit kivánok? Grogot?
Bischofot? Barbarászt? Puncsot? Vagy khinai theát? Én mind valamennyit
megköszöntem. Nem kivánok egyebet, mint egyedül hagyatást s abszolut
pihenést. Ez teljes mértékben ki lett szolgáltatva. Hat óra hosszant
senki sem nyitotta rám az ajtót.
Hejh, fiuk! Ti nem tudjátok elképzelni, micsoda érzés az, mikor az ember
négy esztendei fogság után azzal a gondolattal dűl hátra a székébe: ma
nincs a szobám ajtaja bezárva.
Legelső dolgom volt az útitáskámból elővenni azt a félredobott
levélcsomagot. Ki volt hát amaz ismeretlen őrangyalom, a ki a
kebelbarátném halála után az én nyomorult létezésemről gondoskodott?
Nagy meglepetés várt rám: mindjárt a legelső levél, mely az elhalt
barátném panaszos levele után jött, felvilágosított a talányról. Azt a
levelet és az utána következőket az én egykori princzipálisomnak a
leánya irta: a családi nevének a kezdőbetűje után jött a keresztneve,
Mariska.
Visszaemlékeztem rá, 1848-ban nyúlánk növendékleány volt, akkor került
haza a növeldéből. Szép, nagy kék szemeit olyan jól tudta rejtegetni
selymes szempillái alá. Arra is emlékezem már, hogy mikor a márcziusi
napokban divatba jött a kokárdaviselés, (minden férfinak a melle fel
volt diszítve ezzel a népszerű érdemrenddel), a kis Mariska hímezett a
számomra arany, ezüst és selyemfonálból egy országczímerével diszített
ilyen kokárdát s én azt az egész szabadságharcz alatt a mellemen
viseltem, még azután is megtartottam, a tárczámba elrejtettem: azt nem
vették el tőlem.
Hát a kis Mariska küldözte nekem négy éven keresztül a börtönben
ellátásomra való pénzt, havonként harmincz forintot. A küldeményhez
kisérő levelet is írt, a várkormányzóhoz intézve, s abban leányos
szemérmetességgel könyörgött, hogy bánjanak velem jól: ne tudassák velem
egy szóval sem, hogy a pénzt ki küldi?
Most aztán már azt is megértettem, hogy mért volt a várkormányzó
irányomban olyan visszautasító. Derék, lovagias ember volt. Nem árulta
el előttem egy leánynak a titkát, a mit az a becsületére bizott.
Ezt hát egészen megértettem. De kevésbbé tudtam világosságot teremteni
egy másik kérdésben. Minden levelének az utóirata ez volt: «atyámnak ne
tessék írni: ő e pénzküldeményekről nem tud semmit!»
Ez nyugtalanított. Tudtam, hogy a volt princzipálisom nem vagyonos.
Földbirtoka nagyon kevés. Háztartását csupán az ügyvédi gyakorlata
fedezi. Honnan vette hát ezt a pénzt a lánya? Pénzt, a miről az apa nem
tud semmit! Egy szép leány, a ki 16, 17, 18, 19 esztendős korát éli.
Nagyon megzavart ez a kétség! Micsoda áron jutottam én a börtönömben a
mindennapi ételemhez?
Nem tudtam az asztal mellett maradni. Felugrottam s elkezdtem alá s fel
járkálni a szobában nagy dobogással. Mig egyszer aztán a déli
harangszóra benyította az ajtót a jámbor korcsmáros s meginvitált az
ebédre.
Egyedül a számomra volt terítve. A jó paprikás gulyáshús ott párolgott
már az asztalon.
Én azonban demokrata elveim által diktált kötelességemnek tartottam azt
az indítványt tenni, hogy a házigazdám családjával együtt legyen társam
az asztalnál.
A korcsmáros nagyon megköszönte e kitüntetést, de a feleségének, meg a
leányának dolga van odakünn a konyhában; ő maga azonban megteszi azt,
hogy leül az asztal tulsó végére; de az étkezésben részt nem vesz, a
minek az okát könnyű volt kitalálnom.
Pedig mondhatom, hogy pompás gulyáshús volt, a minőt már négy év óta nem
élveztem. Nem tudják ezt másutt úgy csinálni. Hányszor vágyakoztam utána
az idegen földön! Ha egyszer egy tál gulyáshússal összetalálkoznám, a
tál fenekéig fogyasztanám, még «móres»-nek valót sem hagynék belőle. S
most itt előttem van, s én csak nézek a tányéromba, szívom az illatát a
fölséges eledelnek s alig tudok belekóstolni.
– Nincs ápítusa a tekintetes úrnak? kérdezé a gazdám.
– Bizony nincs.
– Tudom ám én, hogy miért nincs. Azok a levelek rontották el az
etyepetyéjét, a melyeket sorba elolvasott. Most azon töri a fejét, hogy
honnan kerítette azt a minden hónapi pénzt a szép Mariska kisasszony, a
miről a papa nem tudott semmit.
– Kitalálta, szomszéd; hát maga mit tud róla?
– Én sokat tudok, mindent tudok. Hát lássa, tekintetes úr, a múlt
esztendőkben volt egy furcsa módi a magyar úri kisasszonyok, úrasszonyok
között. A kinek volt egy férje, vagy bátyja, vagy más egyebe börtönre
itélve, hát az azt követte, hogy csinált egy szép stikkolást,
kanapévánkost, vagy mit, szépen selyemmel, zseniliával kiczifrázva,
aztán azt kilutrizta az ismerősök között. Az én feleségem volt a
házalónő, a ki ezeket a himzéseket elhordta házról-házra; mindenütt
megtettek egy számot egy forintjával. Mikor meg volt rakva mind a
kilenczven szám, akkor a budai lutrin kihúzták a számokat, a kié az első