A barátfalvi lévita; Ujabb elbeszélések - 07

fenyőfácskát, körülaggatva aranyos papirból ragasztott lánczokkal? Ez a
karácsonyfa. Mennyi édes várakozást, mennyi ártatlan örömet hoz ez a
gyermekszívnek? S a gyermek öröme a szülőké is. De ha én egy nagy
alföldi városban megengedném azt, hogy a kálvinista paplakban egy
karácsonyfát, festett angyalokkal, égő viaszgyertyákkal fölállítsanak,
másnap engem kihordanának a határra. Itt eltűrik.
– Hát a tiszteletes úr nagyon szereti a feleségét?
A lévita csak a fejével intett rá.
(– Annál rosszabb rád nézve, – mondá magában a vendég.)
Hogy még jobban megfeleljen erre a kérdésre, még egy dolgot hozott elő a
lévita. Eleinte úgy tetszett, mintha más matériára akarná átvinni a
beszélgetést.
– Danavár biró uram bizonyosan elmondta uraságodnak, hogy én a tanításon
és prédikáláson kivül még azzal is foglalkozom, hogy az erdőinket
nyugtalanító farkasokra vadászok.
– Egészen kiváncsivá tett vele a biró. Magam is erősen passionátus
vadász vagyok, főkép ragadozó állatokra. Nekünk ott a székely földön
ebben nagy bőségünk van; nálunk még maczkó is kerül elég. S hogyan ejti
el a vadait, tiszteletes uram? Farkasveremben vagy vidrafogó vassal?
– Lőni szoktam őket. Van a régi irtványokban egy bozót, onnan szoktak
előjönni. Én odarakattam kövekből, fatörzsekből egy lesgunyhót. Onnan
szoktam az ordasokat lepuskázni.
– Nagyon szeretném, ha a tiszteletes úr elvinne egyszer magával egy
ilyen vadásztréfára.
– Az megtörténhetik; akár a legközelebbi kedden éjjel, a karácsonyi
ünnepek után. Az ilyen farkaslesre nagyon meg kell választani az időt.
Derült ég kell hozzá, fogytán levő holdvilággal. Tele holdnál a farkas
is meglátja a leshez közelítő vadászt s berkébe húzódik.
– Sok farkast elejtett már a tiszteletes úr?
– A mióta itt lakom, a negyvenötödiket.
– S a vadászzsákmányért szép pénzt kaphatott már?
– A füléért ád a vármegye tíz máriást, a bundájáért a szűcs másik tizet.
– S azt mind élire rakja a tiszteletes úr?
– Azt várom, a mig fölszaporodik ezerre. Azon vehetek valamit, a mi
Istennek is tetszeni fog, a híveimnek is; de legfőkép az asszonyomnak.
– Ugyan mi lehessen az?
– Egy kis orgona. Tudom, hogy a feleségemnek semmivel sem okozhatok
nagyobb örömet, mintha eljátszhatom előtte a «Stabat mater dolorosát»,
az ő kedvelt zsolozsmáját s Palestrina ájtatos symphoniáit.
Kadarkuthy Viktornak egyszerre fejébe tódult minden vére; egész arcza
veres lett a dühtől.
(Azt! Azt! A Stabat matert, a mivel a Malárdy kastélyban megvesztegetted
a pápista főúr büszke szivét! a mivel bevetted magad a leánya lelkébe! A
miért neked az apád, a puritán kálvinista prédikátor, még halálos
órájában sem bocsátott meg! A miért halálvonagló kezével kiadott
gyilkoló ellenségednek, hogy megmentse elátkozott ellenfelének fiát a te
életednek az árán, hogy ha a viz nem ölt meg, öljön meg a tűz! Ezt az
ájtatos nótát akarod te újból elorgonálni, a mivel lecsaltál egy szentet
az égből, te orgonás trubadur! s ezért kész vagy bevinni a templomodba
az orgonát!)[12]
Kadarkuthy közel volt hozzá, hogy fölugorjon a székéről, fölkapja a
kenyérszelő öreg kést az asztalról s házi gazdájának a szivébe verje!
… Az ajtó előtt gyerekbeszéd hangja hallatszott, halk kopogtatás
mellett.
– Szabad!
Az ajtó nehezen nyilt; két kézzel kellett a kilincsen segíteni; s a
kopogtatónak az egyik keze alkalmasint mással volt elfoglalva.
Lőrincznek kellett odamenni, hogy fölnyissa a makacs zárt, a mit a
helybeli kovács készített lakatos munkában.
Akkor aztán a meglepetés hangján mondá, melybe egy kis neheztelés is
vegyült.
– Ah! Ti vagytok?
A felesége volt: karján a kis fiával.
A nő arcza be volt takarva kendővel s a kis fiú is nagy kendővel
bebugyolálva. Tűz mellől jöttek s a pitvarban hideg van.
A lévita még mindig fogta az ajtókilincset.
– Nem fektetted még le a gyereket? – dörmögé ridegen.
– Hiszen ma karácsony van, – suttogá a nő.
– Karácsony?
Nyomban jött a magyarázat.
Az ablakot megzörgették kivülről. Gyerekszó hangzott odakünn.
– Szép kis Bethlehemünk van, bevigyük?
A kis gyerek csiklandós nevetéssel bújt még jobban az anyja ölébe.
Örömmel kevert félelem volt abban a fojtott kunczogásban.
A lévita még egy alakot látott a pitvar sötétjében a feleségén túl
állni. Az volt Danavár uram.
Szigorú arczot mutatott.
– Nem tudom, kúrátor uram megengedi-e, hogy ebbe a házba Bethlehemet
hozzanak be?
(Hiszen az is pápista eredetű symbolicus játék.)
– Hogyne engedném? – szólalt meg a biró, a ki egyszersmind az ecclesia
kúrátora is.
Azzal kiszólt az utczára: «bejöhettek gyerekek.»
Erre aztán a tiszteletesné letette az öléből a Laczikát; lecsavargatta
róla a nagykendőt; a gyermek menten elbújt az ágy mellé s onnan
kandikált elő, kiváncsian lesve, hogy mi jön most.
Ekkor aztán a tiszteletesné is levetette a selyemkendőt, mely fejét és
állát beburkolá.
A férje bemutatta neki a vendég urat, a hogy az megismertette magát;
azon a nevén és mivoltán.
– Szivesen látjuk szegény házunknál, – mondá az asszony. Egész
magatartásában meglátszott az úri nő.
Biró uram is benyomakodott az ajtón.
– No hát így néz ki a magyar zsidó! – mondá a tiszteletesnének őszinte
parasztenyelgéssel. Hát úgy-e nincs neki se hunczutkája, se hosszú
szakálla?
– Föl ne taszítsa komám uram a Bethlehemet!
A gyerek ott jött a sarkában az egész parádéval.
A szent akol volt mintázva, kemény papirosból; a teteje páfránból, a
belseje egy szál piros s egy szál zöld viaszgyertyával megvilágítva; ott
volt a jászol, mellette fehér báránykák, tehénkék; aztán a boldogságos
szűz anya a Jézuskával, Szent József, a pásztorok, a keleti királyok,
meg egy szárnyas angyal, mind pompás öltözetekben. Az alakok mind
viaszból formálva. És ezt mind maguk az iskolás gyerekek készítik. Arra
is a lévita tanította őket. Még most nem dorgálják meg érte; hiszen nem
fölszentelt pap. Nem szól neki a «ne csinálj te magadnak faragott képet»
egész protestáns szigorával.
A mint a Bethlehemet hozó gyerek letette azt a dicsőséges pompát egy
székre, a Laczika is elősettenkedett, s az anyja szoknyájába fogózva,
bámult a kivilágított akolba.
Hanem aztán mikor a két énekes gyerek rákezdte a kegyes nótát:
«pásztorok! pásztorok! gyertek be!» s arra a pitvarból három juhásznak
öltözött kamasz rohant be, zörgős botokkal, a kik azonnal egész
hosszában végig vágták magukat a Bethlehem előtt (ez volt az imádat
jelképezése), ettől a Laczika úgy megrőkönyödött, hogy nem tartotta az
anyja szoknyáját elég biztos menedéknek, hanem az apja háta mögé
retirált, s annak a térdei közül dugta elő a fejét, a két lábaszárát
átölelve.
Az angyalok elkezdték a ritmust.
«Bethlehembe jer pajtás! Ott van ám a jó tartás! Bor, ser folyik, mint a
tenger, Ihatik az ember.»
Kadarkuthy Viktor meg volt némulva a bámulattól.
De nem a Bethlehemet bámulta ő, hanem ezt az asszonyt.
Minő arcz! Minő alak! A mythologiai istennők egyike.
S ez a kábító mosoly az arczon! A mi talán az anyai boldogságnak
verőfénye.
És ennek az asszonyságnak a neve: «Báró Kadarkuthy Viktorné!»
Igen is! Ezt a nevet vette föl az oltár előtt. Ezen a néven van beírva
az ingóványi matrikulában, hitelesítve két násznagy aláírásával!
Ez az ő felesége és nem Guthay Lőrinczé! Guthay Lőrinczné neve nincs
följegyezve semmi anyakönyvben!
Mentől tovább nézte ezt az asszonyt, a vér annál őrültebben nyargalt a
szivén keresztül.
Az a Lavater ott az avasi papszeren egyet kifelejtett fiziognomiai
jegyzeteiből: a satyriasis bőszült dæmonát. Ha most látná az
arczvonásait, azt is megtalálná bennük. Az állattá vált embernek a
szenvedélyét. S mikor ez az állat azt hiszi, hogy neki igaza van –
emberileg.
Ez az asszony az övé; ezt tőle csalással vették el!
Az angyalhangok énekelik:
«Vesd le juhász a bundát,
Takargasd be Jézuskát,
Mert nincs néki bocskorkája,
Sem sarkantyús csizmácskája,
Fázik az ő lábacskája.»
A szenvedélyes embert ez az egész bibliai játék még jobban feldühítette.
Azt hitte, hogy őtet gúnyolják benne! Az ördögöt érezte magában
megelevenülni, mikor Máriáról énekeltek előtte.
(«Most már neked meg kell halnod, Guthay Lőrincz! S ha száz életed
volna, százszor kell meghalnod.)
A rigmusoknak vége szakadt, a kántáló gyerekek kaptak jutalmul diót,
mogyorót és mákos kalácsot, azzal odább vitték a Bethlehemet; a kis
Laczika is előjött az apja háta mögül és nagy lelkendezve futott az
anyjához, a bethlehemesek verseit ismételve; egy hallásra megtanulta
valamennyit. (Hiszen még nem tudott olvasni; a mit szóból értett, az
volt a tudománya.)
– No úgye, ilyen czeremóniájuk maguknak nincsen? – szólt a tiszteletesné
a vendégéhez. Maguk csak az ó-testamentumot tartják?
– Szép is az, a hogy gyerekkoromból emlékezem rá; különösen a Potifárné,
meg a Delila története, aztán meg a Zsuzsánnáé.
– Ez utóbbi könyve apocryph, – jegyzé meg pedánsul a lévita.
– Nekem azt is tanították.
– Én pedig mindezeket kihagyom abból a bibliai kivonatból, a mit az
iskolában tanítok. Nem akarom a gyermekek fantáziáját korán
fölébreszteni.
– Hátha aztán az egzámenten épen ezt fogja tőlük kérdezni az esperes?
– Nem jön az én iskolámba esperes soha.
Ez ugyan csak kitérő felelet volt.
Véget vetett az egzegetikának alaposan a Makka.
A Makka volt a házi szolgáló; igazi tűzről pattant palócz leány, a téli
hideg idő daczára könyökön felül kötött ingujjakkal; a karjai olyan
pirosak, mint a czékla, a feje födetlen, a haja elől simára vizezve,
hátul szalag közé font varkocsba eresztve, mely máslijával az inát
verte.
Egy roppant nagy tálat hozott a két markában emelve, a mely tetézve volt
ökölnyi nagyságú gombóczokkal, vagy ha jobban tetszik, «gölödény»-nyel;
a tálat az asztal közepére tette; egy nagy fakanál volt beletéve
merítőnek.
– Ime, itt a schólet, mondá a tiszteletesné. Bátran leülhet hozzá az úr.
Csupa libatepertyűvel készült. Magam készítettem.
Már most hát tudta Kadarkuthy, hogy mi az a schólet.
A tiszteletesné helyet mutatott neki maga mellett jobbról. Balról a koma
jutott.
– Parancsoljon leülni.
(Azt is megtartotta a háziasszony, hogy erdélyi úrnak azt kell mondani,
hogy «parancsoljon,» a helyett, hogy «tessék.»)
A lévita és a biró azonban a leülés előtt két kezüket a szék támlájára
téve, állva maradának. A vendég úr is követte a példájukat.
– Az úr csak üljön le! – dirigálá a háziasszony; – az úrra ez nem
tartozik.
(Nem ám, mert az asztaláldás igy szólt: «Jövel Jézus, légy vendégünk, a
mit adtál, áldd meg, kérünk» s ez nem a szombatos szájába való.)
– Édes mámi! – sugdosá a Laczika. Hát ez az úr miért nem imádkozott?
– Mert az még nem tudja a hiszekegyet.
A min aztán a Laczika nagyon elbámult.
Még egy kis vita támadt azután a lévita s a felesége között azon, hogy a
Laczika melyikük mellett maradjon? Mert a kis gyereknek nem kell a
vacsoráló asztalhoz ülni; annak elég volt az ozsonnára kapott bögre
teje; ha vacsorát kapna, bikával álmodnék; csak az volt a kérdés, hogy a
két szülő közül melyik lesz a keményebb szívű, a ki megállhatja, hogy
lopva a szájába ne dugjon a fiúcskának egy kis körömfaladékot? A mámi
maradt a győztes. Azt pedig meg kellett engedni a kis fiúnak, hogy ott
maradjon a társaságban, mert ágyba fektetni még nem lehetett. A
hálókamarácska távol esett, a kandallós szobán is túl. A gyermek ott
egyedül féltében meg nem marad. Ma pedig föl is van ébresztve a
képzelete a bethlehemesek játéka által. Aztán olyan ritkán lát idegen
embert ennél a háznál. Kivált ilyen nagy szál magas embert, a ki még nem
tudja a hiszekegyet. Oda könyökölt az anyja térdére, gömbölyű piros
orczáját két tenyerébe támasztva s egyre azt az idegen uraságot nézte.
Eszébe sem jutott az evés. Jól lakott nézéssel.
Az idegen úrnak volt egy nagy zsebórája, a mi ütötte az órát, meg a
fertályt, a mi a Laczikának nagyon imponált.
… A szép Malárdy Elvira ott ült Kadarkuthy Viktor mellett. Mint egy
állatszelidítő nő, a ki tigrist etet. Nem is gondol arra, hogy ez a
fenevad őt még széttépheti. Igaz magyar háziasszonyok szokása szerint
kifogyhatatlan volt a vendégei kinálásában. Elég szép sikerei voltak. A
báró jól ki volt éhezve.
Aztán az udvariasság is követelte.
– Ha ilyen bájos ajkak kinálnak; ha ilyen szép kezek szednek a
tányéromra…
(Hátha még ezeket a szép kezeket megehetné!)
– Igen rövid vacsoránk lesz – szabódék (szokás szerint) a házi asszony,
a lúdpecsenye után. Még csak turós lepényünk lesz, meg mákos kalácsunk,
egyéb semmi.
Erre Danavár uram megszólat:
– De bizony láttam én még odakünn a pitvarban egy fatálon valamit
kihülni.
– Pszt! – inté a fölszólalót a tiszteletesné s a fejét ingatta,
szemmozdulattal jobb oldalra intve.
Az a valami ugyanis egy most főtt sonka volt.
A báró észrevette ezt a némajátékot.
– Nagyon sajnálnám, ha az én szombatosságom rövidítené meg a kegyelmetek
karácsonyi vacsoráját. Én miattam sohase zsenirozza magát a tiszteletes
asszony; én nem vagyok fanatikus zsidó.
– Igazán nem az? – kérdezé a szép Elvira s óh minő észbontó tekintetet
sugároztatott vendége felé.
– Annyira nem vagyok az, hogy akár ma kitérnék a keresztyén hitre, ha
akadna valaki, a ki megtanítson a hiszekegyre.
Erre a szóra egyszerre fölpattant a Laczika az anyja öléből s
közbeszólt, neki pirult arczczal:
– Megtanítom én arra a bácsit!
Megennivaló volt ez a gyerek! Egy négy esztendős hittérítő.
A lévitának már a nyelve hegyén volt a megfeddés, hogy ilyen szent
tárgyat nem illik poharak között vellikálni; de a gyerek szava
lefegyverezte a szigorúságát.
Mikor az a kis poronty mondja azt a Krisztus-tagadónak: «majd én
megtérítelek!»
– Igazán megtanítasz rá? kérdezé Kadarkuthy.
Ezzel a kérdéssel egészen vakmerővé tette a gyereket.
– Meg én! S odaállt melléje.
Kadarkuthy aztán odaemelte a gyermeket az ölébe. Farkasszemek zöld tüze
szikrázott a szemében. («Hisz ez a poronty is Kadarkuthy Viktor fia!
Tehát az enyim!»)
A Laczika aztán elmondta előtte végig, szépen megszakgatva, az egész
hiszekegyet; a vendég úr utána dörögte.
– Már most mondja el a bácsi!
Kadarkuthy Viktor megpróbálkozott vele. Hiszen könyv nélkül tudta; a
kolostorban volt módja megtanulni. De a komédiajátszás végett mégis úgy
tett, mintha itt-amott fönnakadna, különösen a szentlélek szakaszánál; a
Laczika kisegítette úgy, hogy másodszor már hibátlanul el tudta a vendég
úr mondani az egész crédót.
Biró uram a kés nyelével ütötte az asztalt diadalában.
– Ez már dicső! Az Úr csodákat mível a gyermekek által! Még ilyet nem
hallottam.
A tiszteletesné kaczagott örömében.
– Még áttéríti a mi kis Laczikánk a vendég urat.
Hanem a lévita savanyú képet csinált hozzá.
– Elég lesz már a tréfából, dörmögé morózusan. A hitvallás dolga nem
gyermekjáték.
– De én egészen komolyan veszem a dolgot, mondá a vendég. S azzal a
gyermeket letette az öléből; előbb azonban megcsókolá a száját. A
gyermek odabújt az anyja ölébe s a vendég csókjától még nedves ajkával
közölte az anyjával a csókot. (Ezt is észrevette Kadarkuthy. Egy küldött
csók már helyére jutott.)
– Hogyhogy, uram? sürgölé a lévita.
– Egyszerű és érthető a dolog. Én itt szándékozom a Bükkben letelepedni,
ha jó üveghutának való telepekre találok s ott hagyom a Székelységben az
egész falut, melyben hitsorsosaim laknak. Se kicsiny, se nagy nem marad
ottan utánam. Itt pedig szombatos zsinagógát nem kapok. Valami
felekezethez kell csatlakoznom, mert Isten igéje nélkül nem élhetek.
(Ő! Az athéista!)
– A zsidó valláshoz legközelebb áll a kálvinista. Legkevesebb újat kell
tanulnom benne. Elhatároztam, hogy áttérek.
Biró uram a fájó fogára akart tapintani a vendég úrnak.
– De akkor meg kell ám az úrnak keresztelkedni.
– Tudom, mondá a báró vállrándítva. (Egy kereszteléssel több vagy
kevesebb, nem tett nála külömbséget.)
– Akkor keresztapára meg keresztanyára is lesz szüksége az úrnak.
– Azt hiszem, hogy nem kell messze keresnem. Biró uram elvállalja a
keresztapai tisztet s talán a tiszteletes asszonyt szabad lesz fölkérnem
keresztanyának.
Hermina arcza lángvörös lett e szóra. Ösztön volt-e ez? Előérzete valami
fenyegető veszélynek? Vagy csak a szemérmetesség orczapirulása? Hogy már
ő neki, a fiatal asszonykának, ilyen nagy mahumedember legyen a
keresztfia!
Segítségére sietett a tiszteletes.
– Hát én arról épen nem akarom lebeszélni nagy jó uramat, hogyha
contentumára van a helvécziai confessióra áttérni, azt végrehajtsa; de
tanácsolnám, hogy végeztesse ezt a czeremóniát Miskolczon, a nagy
templomban, a nagytiszteletű sénior úr által, a viczispán és viczispánné
keresztszülői assistentiája mellett, ne pedig ebben a mi kis, minden
világtól eldugott falunkban.
– De pedig ebbe az én plánumomba épen ez a rejtett falucska quadrál
bele. Ugy-e bár, a lévita keresztelhet?
– Igen. Az evangélium nem köti a keresztelést papi méltósághoz, a mi
fölfogásunk szerint.
– Hátha én Miskolczon hagyom magamra töltetni a keresztvizet, viczispáni
assistentia mellett, annak a híre szétmegy az egész országban: a
Székelyföldön is megtudják az én híveim, hogy rájuk nézve apostata
lettem. Abból pedig nekem nagy károm származik, mert az ottani
üveghutámnak a vevői, szállítói mind szombatosok. S ezeket sem akarom
elveszteni. Míg ha itt, Barátfalván megy végbe a kikeresztelkedésem,
soha sem tudnak meg abból semmit a székelyek.
– No most már igazán elhiszem az úrnak, hogy zsidó! kiáltott közbe
Danavár uram. Hogy miért hiszi el? azt nem magyarázta meg.
– Tehát, ha szabad ismételnem a kérésemet a tiszteletes asszonyhoz:
akar-e nekem keresztanyám lenni?
Hermina előbb a férjére nézett; az helyeslő bólintást tett a fejével.
Arra aztán tartózkodó lassusággal mozdítá a vendég úr felé a kezét.
Úgy illett, hogy az megcsókolja a feléje nyújtott kezet. Hogy ne? A
keresztanyjáét – a keresztfia!
(Tehát már annyira eljutott báró Kadarkuthy Viktor, hogy egy kézcsókot
égethessen báró Kadarkuthy Viktorné kezére! Még több olaj a tűzre!)
A tiszteletesné idején látta észrevenni, hogy a Laczika elálmosodott.
Engedelmet kért, hogy a kis fiát a szobájába vihesse lefektetni.
– No de előbb koczczintsunk egy pohárt az új hívünk testi, lelki
jóvoltáért ebből a jó méhserből, indítványozá biró uram.
Ezt az áldomást viszonozni kellett Herminának. A méhsert asszonyok is
ihatják. A méhserben nincs tűz.
Tehát Kadarkuthy Viktor és Kadarkuthy Viktorné már poharat is
koczintottak egymással. Az ő poharukban volt tűz.
A tiszteletesné ismét bebugyolálta a kis fiát, bekötötte a maga fejét,
állát a selyemkendővel, jó éjszakát kivánt az uraknak s elhagyta a
szobát.
Biró uram még ott maradt egy cseppet; nemcsak azért, mert a seres
kancsót nem illik félig hagyni az asztalon, az megbántás a házi gazdára
nézve, hanem, hogy a holnapi rendet közösen megállapítsák; aztán meg még
egy harmadik ok végett is.
– Engedelmet kérek az uraságoktól, hogy még itt maradok
alkalmatlankodni, de hát bizonyosságot akarok venni az iránt, hogy
holnap mitévők legyünk? Mert ha a homoktelepet, meg a mészvágást akarjuk
szemügyre venni, akkor még ma föl kell zavarnom az embereket, hogy
holnap korán hajnalban lapátoljanak utat odáig, mert térdig ér ám a hó,
s istentiszteletig készen legyenek vele, hogy aztán mind a hívek jelen
lehessenek ezen a mi holnapi nevezetes czeremóniánkon.
– Helyes, komám uram, hagyá rá a lévita.
Ekkor Danavár uram egyenesen a vendég úrhoz fordult a kérdéssel:
– De hát igazán valósággal elszánta rá magát, nagy jó uram, hogy itt a
mi kis templomunkban felvegye a szent keresztséget?
– A mit mondtam, megmondtam.
– No ha azt akarja, hogy tökéletesen elhigyjem, hogy kész búcsút venni a
zsidó vallásától, akkor bizonyítsa be azzal, hogy merjen itt velünk
együtt sonkát enni!
A lévita elmosolyodott. Biró uram szépen kimesterkedte, hogy azt a
bizonyos valamit, a mit ő látott a pitvarban a fatálon hűlni, az
asztalra hozzák. Ez a sonka. Ez volt a harmadik ok! Igaza volt. Sonka
nélkül nem karácsony a karácsony. Aztán a végett is lett az előkészítve.
A tiszteletes asszony csak azért nem hozatta azt fel, hogy meg ne
botránkoztassa vele a székelyföldi vendégét, a kiről azt tudta, hogy
Mózes próféta étkezési tilalmait respektálja.
A lévita kikiáltott a Makkának, hogy hozza be a sonkát. Abból azután ő
maga nyiszálta le a jó éles konyhakéssel, a mit előbb egy párszor
hozzáfent az aczéljához, a szép mosolygós piros szeleteket s lerakta a
késlapjával a vendégei tányérjára.
Ekkor aztán biró uram tökéletesen megnyugodhatott a székely üveghutás
komoly szándékáról; mert az nem csak hogy megduplázta, triplázta a
sonkaszeletet, de sőt a szalonnájával s a barna bőrkéjével együtt tömte
a szájába. De már ennek kálvinista gyomrának is kell lenni!
A sonkafalatozás közben aztán megállapodtak a holnapi elvégzendőkben. A
czeremónia után következik a lakoma, a mit a község presbiteriuma fog
adni az új fölavatott hitsorsos tiszteletére. Biróné asszonyom maga lesz
a szakácsné. Tizenegy órakor lesz az ebéd, tizenkettőkor végződik; akkor
a vendég úr a tiszteletessel, meg Danavár urammal fölkerekedik, bejárják
a bejárandó helyeket, hogy alkonyatra visszatérhessenek. A barátfalvi
völgyben korán lemegy a nap. Biró uram mindenütt ott lesz kalauznak.
Hazatérett aztán egy pár órát engednek a pihenésnek. Akkor egy kis
borsos borlevessel fölmelegítve a gyomrukat, tarisznyába téve a fagyos
szalonnát, kenyeret, a két uraság vállára veszi a puskáját s elmegy
farkast lesni, míg a hold fel nem jő. Oda már biró uram nem követi őket,
mert ő úgy utálja azt a csúnya toportyánférget, hogy látni sem akarja.
A báró helyesnek találta az egész napi rendet.
A közben aztán az öblös vászonkorsó is fenékig ürült, ideje volt a
jojczakázásnak. Biró uram áldást, békességet kivánva az egész házra,
összeszedte a kucsmáját, bundáját, furkós botját s eltávozott.
A lévita is jó éjt kívánt a vendégének s kikisérte biró uramat, becsukva
az ajtót a reteszszel.
A Makka tudta már a kötelességét: eltakarította az asztalt, azonban ott
hagyta a sonkát a fatálon, a nagy konyhakéssel. A vendég uraknak
szokásuk (a hogy ő tapasztalá), ha éjszaka fölébrednek, egy kicsit
falatozni. A hozzávaló italt is odakészíté egy kis orrosban. Az meg író
volt. Kellemetes savanykás ital, a mi a vajköpülésnél kiválik. Az itteni
viz meszes, innya nem jó.
Azután megvetette az ágyat a Makka, segített a vendég úrnak a csizmáit
lehúzni; a zsebóráját a falon függő hímzett óravánkosra felfüggesztette;
a fali órának a ketyegőjét megállította, hogy az álmot ne zavarja; azzal
ő is csöndes nyugodalmas jó éjszakát kivánt s kiment az ajtón.
Kadarkuthy levetette magát az ágyba. Testileg ki volt fáradva. Kora
hajnaltól kezdve hegyeket mászkált; akkora marsot tett, hogy az egy
katonának is elég lett volna. Hanem a lelke annál inkább föl volt
izgatva.
Maga mellé tette a gyertyát egy székre s annak a kanóczába bámult. Nem
jutott eszébe a hamvát elkoppantani.
A forró vér lázasan nyargalt az ereiben; a fülében hallotta az ütér
zúgását.
Arra gondolt, hogy ez az ember, a kit ő halálra keres, s a kire nézve az
egy halál nem is elég megtorlás azokért, a miket ő ellene vétett: ez az
ember most ott álmodik a paradicsomról annak a tündéri nőnek az oldala
mellett, a ki az ő nevét, Kadarkuthy Viktorét, viseli; a kit az ő
nevével kért meg fia számára az ő apja; a kit ő neki jegyzett el Malárdy
viczispán, a kit ő vele esketett össze a pap és a kit ő, a mióta
meglátott, halálosan megszeretett. S most ezekről a tündérajkakról más
szíja az üdvösség balzsamát.
Majd borzongott, majd hevült.
Őrjöngő fantáziája megnépesíté az agyát csábító látványokkal. A
satyriasis kéjingerlő mysteriumai váltakoztak előtte kinzó elevenséggel.
Szenvedélyes extasisával együtt nőtt gyűlöletének dühe. Eddig csak a
boszúvágy tette halálos ellenségévé ezt az embert; most szövetkezett
azzal a szerelem irigység. Nem szerelemféltés! Félteni csak azt lehet, a
mit birunk; az övé az irigység volt; más birja azt, a mi az övé lehetett
volna, sőt a mi törvény és czeremónia szerint valósággal az övé, mert
hisz az ő nevét viseli.
A gyertya csonkig leégett már a tartóban, bűzölgő füstöt eresztve; ebből
a felszálló füstből alakultak az agy viziói, a nimfomániát ingerlő
tünemények. A gyertyakanócz végsőt lobbant, s az ő szemét is lezárta az
álom.
De az alvás még kegyetlenebb kinzó volt az éber gondolatnál; az még
kifestette, megelevenítette, megszólaltatta a képzelet fantómjait:
szenvedélye a paroxismusig hevült. Az álom csodatevő dæmon; lehozza az
égből a csillagot, felássa a földből a kincset; odadobja a tündért az
ölelő karok közé; az epedő ajkak a csók lángolását érzik, a fülek az
abelérák fescennináit hallják, az orr balzsamillatot szív fel; a lélek
külön válik a testtől s maga kedvére kéjeleg… Akkor az ostoba test egyet
vonaglik, s szétfoszlik az álom. Nincs meztelen nimfák táncza, buja
almék éneke, szerelemhevítő ámbraillat; hanem tele a szoba faggyugyertya
füstjével. A hideg hold süt be az ablakon a jégvirágokon át.
Kadarkuthy Viktor kiugrott az ágyból s elkezdett mezitláb alá s fel
toporzékolni a hideg földön. Majd talán azzal lehűti a feje forróságát.
Az sem használt; a teste didergett, de az agya lángolt.
Lefeküdni nem akart többé, nem akart aludni.
Annak a másiknak most bizonyosan édes álmai vannak!
Legyen belőlük örök álom!
A hold fénye odaesett az asztalra, az ott heverő nagy éles késre; annak
a pengéje úgy ragyogott benne.
Kadarkuthy Viktor felöltözött egészen, a kosokját is felölté.
Aztán tanácsot tartott a holdvilággal, meg azzal a fényes késsel.
Úgy lesz! Jól van! Nem vár a párbajra. Nem arra, hogy férfi férfi ellen
mérkőzzenek össze lovagok módjára; megöli ezt az embert, a hogy meg
szokta ölni a boszúálló férj a csábítót, a kit éjfélkor ott talál a neje
szobájában.
Megöli az álarczos csalót.
S akkor aztán elfoglalja rögtön maga annak a véres helyét.
Nos hát?
«Férjed vagyok! Én vagyok az igazi férjed!»
Eldűlt a per, ki van mondva az ítélet!
Az éles kést odarejté a kosokja alá.
Azzal halkan felnyitá a szobaajtót, s lassan kitárta, hogy ne
nyikorogjon.
A holdvilág átsütött a nyitott ajtón a pitvarba is.
S ott látott Kadarkuthy Viktor egy hárságyon feküdni egy alvó férfit.
Bundával volt betakarva. A hárságy oda volt téve keresztben a kandallós
szoba elé.
A mint a holdvilág rásütött az alvó arczára, az egyszerre fölébredt. A
lévita volt az. Egy furkósbot volt mellé fektetve, egyszerre ahhoz
kapott. A mint azonban felismerte az előtte álló alakot, letette a
czelőkét a kezéből.
– Valami baj van? kérdezé fektéből fölemelkedve.
Kadarkuthy haragja egyszerre ki volt oltva.
Nem nyúlt a kosokja alá az éles késért. Az nem ennek az embernek volt
szánva. Hazudni kellett valamit.
– Megfájdult a fejem, ki akarok menni a szabadba.
– Kegyelmed égve felejtette a gyertyát s az tele füstölte a szobát.
– Az ám.
– Majd segítek rajta. Kinyitom a pitvarajtót s a füst kihuzódik.
S azzal fölkelt, kinyitotta az utczára nyíló ajtót. Szép csöndes éjszaka
volt odakünn.
– Ezzel ugyan kissé ki fog hűlni a szobája, mondá a lévita.
– Úgy sem tudok fűtött szobában aludni.
– Én sem.
– Hát kegyelmed mindig itt szokott aludni a pitvarban?
– Rendesen.
Kadarkuthy nagyot sóhajtott. Bolond ember! mondá magában.
Valamit megtudni mégis kiváncsi volt.
– Hát aztán nem szoktak kegyelmednek szivdobogásos álmai lenni?
– Ahhoz méhdöngés kell és pimpimpáré illat.
– Hát a felesége nem fél magában alunni?
– Hisz ott van mellette a fia.
(Igaz! Hisz az nagy védelem.)
– No hát alugyék tovább; én majd kijárom magamat a havon.