A barátfalvi lévita; Ujabb elbeszélések - 08

– Vigye magával a fustélyomat, valami kóbor kuvasz meg ne riaszsza.
Az utolsó fegyverét is átadta neki: a nehéz ólmos botot.
Kadarkuthy aztán végig járta a falut, megkerülte a tavat; nagy időre
került vissza a lévita házához; senki sem vette észre. Aluszik ilyenkor
minden jó ember, minden jó kutya.
Mikor benyitott a pitvarajtón, ott látta a hárságyon aludni Guthay
Lőrinczet; mélyen aludt, föl sem neszelt az ő bejöttére. Ő nála volt kés
is, ólmos bot is. A botot odatette az alvó mellé, a kést beleszúrta a
kenyérbe az asztalon.
«Majd holnap!»
Azzal öltözetestül levágta magát a gyékényre, mely nyoszolyája elé volt
terítve s ott aludt reggelig csöndesen.


A FARKASVADÁSZAT.
Egy jó eredménye volt Kadarkuthy éjszakai háborgásának: az, hogy a
karácsony második ünnepére tervezett keresztelési czeremonia elmaradt.
Mikor az embert mély álmából fölébresztik s aztán sok ideig nem tud
ujból elaludni: olyankor rendesen megszállják az ébrenlevő gondolatok,
előveszi a jobbik eszét.
Guthay Lőrincz végzett jurista és theologus volt.
Meggondolta, hogy az a keresztelés nincs ám elvégezve a korsónál és a
medenczénél: azután következik még a kalamáris. Akármilyen zugban legyen
is Barátfalva, az ott végbement kikeresztelkedési aktusról referálni
kell a seniornak Miskolczon, hogy az megint jelentést tehessen róla a
tractusnak, a tractus végre a superintendensnek, s ehez a jelentéshez
okvetlenül hozzá kell csatolni a kikeresztelt neophita dócéját, mely
konstatálja, hogy az valósággal Mózes-hitü volt. Mivelhogy zsidót
megkeresztelni stante pede szabad, a mint az maga úgy kivánja; de hogyha
a convertita netalántán római katholikus találna lenni, akkor annak
előbb hat heti megpróbáltatáson kell átesni, a mit ha a kálvinista
lelkipásztor nem respektál, bizony deficzientiába esik, még hüvösre is
kerülhet.
Ezt az álmatlanság órájában végiggondolva, s más egyéb indiciumokat is
összevetve, arra a megnyugtató elhatározásra jutott Guthay Lőrincz, hogy
az ő Herminája nem lesz ennek a vendég úrnak a keresztanyja.
Valoszinű, hogy az a keresztanyaság volt a legerősebb argumentum, bárha
nincs is benne a jus ecclesiasticumban, sem a komjáti kánonokban.
Annálfogva, másnap reggelre kelve, azzal az enunciatióval lepte meg a
lévita a vendégét, hogy «kedves atyámfia az Úrban; jelentem
kegyelmednek, hogy a mai szent napról elmarad a keresztelési czeremonia,
minthogy én nekem előbb hivatalos megkeresést kell intéznem
Bözöd-Ujfaluba.»
– Bözöd-Ujfalúba? rebegé a vendég úr. (Soha se hallotta hirét!)
– Az ám, oda. Az a székelyföldi magyar zsidóknak a Sionja: ott van a
rabbinusuk és a matrikulájuk; onnan kell megkapnom a hivatalos
kivonatot, miszerint Barra Áron a magyar zsidó község tagjai közé
fölavattatott. Anélkül nekem baptizálnom nem szabad. S a míg a posta a
székelyföldről megfordul, bizony beletelik egy pár hónap.
Kadarkuthy boszusan ütött az asztalra. Ő már úgy számított erre a
komédiára a templomban. Ez ő neki nimbust adott volna, a mi a nőszivekre
veszedelmes.
Vigasztaló kárpótlásul aztán megbiztatá a lévita, hogy eképen elmaradván
a keresztelés, elmarad a paszita is; nem kell végig enni, inni egy
parasztlakomát: egy órával több idő jut a vágások bejárására; rövid
kolláció után rögtön hozzá kezdhetnek a vendég úr tulajdonképeni
czéljainak utóléréséhez. A déli órák különösen alkalmasok a kovarczomok
megvizsgálásához. Nagyító üveget is fognak vinni magukkal.
Ebben tehát meg kellett nyugodni.
De annyit még is megtett a vendég úr, hogy elment a kálvinista
templomba; odáig legalább elkisérhette a szép asszonyt: ott pedig
gyönyörködhetett benne, szemközt ülvén vele a presbiteri padon.
Illendő is volt, hogy beletanuljon a kálvinisták szokásaiba, a kik mikor
imádkoznak, nem térdepelnek le, hanem felállnak s a míg a lelkipásztoruk
prédikál, az asszonyok a szemeiket törlik, a férfiak buzgón
szundikálnak, az iskolás gyerekek énekelnek.
Az istentisztelet után pedig a lévita lakásán elköltve a kolbászkákkal
ékesitett korhelylevest, azonnal hozzá kezdtek a felfedező expeditióhoz
ők hárman: a lévita, a vendég úr és biró uram.
Egész naplementéig járták a hegyszakadékokat; néhol kötélen eregették le
egymást; vittek magukkal csákányt is, meg kalapácsot is a turzáshoz.
Kadarkuthynak ezt mind végig kellett élvezni. Hisz ő neki van mind
ezekre szüksége! Közbe-közbe elárulta a szakértelmét, elnevezve a
Fluszspatot békasónak.
Késő este vetette őket haza a faluba. Biró uram a maga háza előtt búcsút
vett a két úrtól. A vendég úr megköszönte neki szépen a szíves
kalauzolást.
– Adja Isten, hogy jó legyen belőle; áldáskodék Danavár uram.
A lévita és vendége pihenőre tért a vendégszobába.
A Makka felhozta az asztalra a sonkát, meg a forró sörlevest. Kimentette
a tiszteletesnét, a mért nem jöhet. A Laczikát ápolja. A gyerek
megterhelte a gyomrát mézeskalácscsal, de szerencsére kihányt mindent,
most aztán székifű-herbatejet itat vele az anyja. Majd el múlik a baja
holnapra. Ezért nem kell aggságoskodni az apának.
Falatozás közben aztán előhozakodott vele a vendég úr, hogy ő egészen
meg van elégedve a fölfedezett bányával, teleppel, az erdőséggel, s már
most csak arra kéri a tiszteletes urát, sziveskedjék ezen birtok
földesurának egy ajánlólevelet irni a vállalkozó üveghutás részére, a ki
ez erdők és telepek használatát hajlandó lenne harminczkét esztendőre
akár évenkint fizetendő árendába, akár egyszerre lefizetendő árért
zálogba kivenni. Tegye meg ezt a barátságot.
A lévita elsápadt. Arczán valami elbámuló kifejezés kövesült meg.
– Bocsánatot kérek, azt én nem tehetem, rebegé suttogó hangon.
– Miért nem teheti?
– Meggyónom őszintén. Ennek a körülfekvő birtoknak az ezerkétszáz holdas
erdőnek, a birtokosa báró Kadarkuthy Viktor.
Erről a bárónak nem volt tudomása. Atyja birtokainak összeirásából ki
volt hagyva a bükkségi erdő.
Talán szándékosan hagyatta ki az öreg Kadarkuthy, hogy Guthay Lőrinczet
jobban elrejtse? vagy talán azért hogy úgy sem jövedelmezett semmit? Az
is lehet, hogy azon erdőségek közé tartozott, melyek felett a kamara és
a birtokosok között félszázados processusok folytak s csak József
császár alatt irattak át a birtokosaik nevére.
– Nos aztán? kérdezé a vendég úr, ha ennek a birtoknak a tulajdonosa
báró Kadarkuthy Viktor, miért ne irhatna ahoz ajánlólevelet a számomra a
tiszteletes úr?
– Azt is meggyónom.
– Kegyelmed gyónik? Hiszen kegyelmed kálvinista.
– Hát ez is azon gyarlóságaim közé tartozik, melyek a fölszentelt papi
méltóságból disqualificálnak. Én a gyónást jó intézménynek tartom, s nem
értem, hogy ezt Luther és Calvin minek hagyatták el a követőikkel. Nekem
is egy nehéz teher nyomja a lelkemet; régóta nyomja. Megkönnyebbülök, ha
egyszer kényszerítve vagyok azt valakinek elmondani. Most itt van a
kényszerítő pillanat. El kell mondanom, hogy én évek előtt, igaz, hogy
éretlen ifjonczi elmével, igaz, hogy csábító és rábeszélő befolyások
alatt, felvettem Kadarkuthy Viktornak a nevét, s ez álorczásság alatt
őrületes vétkeket halmoztam egymásra: nagy, fényes nevű családokat
hoztam gyalázatba, s azok között saját tisztes agg szülőimet.
Eszeveszett kalandjaimra saját atyám mondta ki e halálitéletet: «nem
gondoltál arra, hogy egyszer az igazi Kadarkuthy Viktor eléd toppan,
számon kéri tőled, mit követtél el az ő nevében? és megöl! Irgalom
nélkül, megérdemlett halállal öl meg?»
(A vendég úr többet is tudott. Az agg lelkész halálos óráján tudatta a
sértett boszuállóval, hogy fiára hol találhat.)
– Még ez nem volt elég, folytatá a lévita a vallomást. Az igazi
Kadarkuthy Viktor hazaérkezett külföldről arra a hirre, hogy idehaza
valaki az ő nevét még hiresebbé teszi.
(«Mint ő maga tette azt külföldön».)
– Az öreg báró nem akart ráismerni a fiára: elfogatta a hajdúival, mint
betörő rablót s bezáratta a vármegye tömlöczébe. Engem pedig
összeházasított annak a jegyesével, egy angyali szépségü és jóságú
leánynyal a legelőkelőbb nemesi családból.
(A vendég úr a kése hegyét dugta a fogai közé, hogy össze ne csikorgassa
azokat.)
– Atyám az esküvő után jött oda a menyegzői vigalomba, hogy engemet, a
vőlegényt, elfogjon, békóba verjen, elhurczoljon magával s az igazi
Kadarkuthy Viktorral a börtönben kicseréljen. Ebből az őrült helyzetből
nem volt más szabadító út, mint az öngyilkosság. Éjszaka volt, mikor a
Dunán átkeltünk csónakkal; én lehuztam kezeimről a békókat s a hullámok
közé vetettem magamat. Meg akartam halni. A lelkem kivánta. Hanem ez az
ostoba test ellentmondott. A mint a vizfenék kavicsát érzé, erőre kapott
az életösztön. Kitünő úszó és búvár voltam, kiúsztam a partra úgy, hogy
a csónakban levők a nagy hullámoktól nem vettek észre. Mindenkire nézve
halott voltam, csak arra az angyalra nézve nem, a kivel egymásnak
hűséget esküdtünk. Most ez az angyal itt van a barátfalvi lévita-lakban
és osztozik velem a gyér örömökben és sürű bánatokban.
Kadarkuthy Viktor közel volt hozzá, hogy elordítsa a harczkiáltást:
«Kapd fel hát azt a másik kést! aztán rohanjunk egymásra s végezzük el a
dolgunkat késsel!»
– Már most érteni fogja kegyelmed, úgy-e bár, hogy én nem irhatok báró
Kadarkuthy Viktornak? Nem irhatom neki, hogy én, Guthay Lőrincz, a te
dæmonod, nem haltam meg, itt vagyok! És velem együtt itt van az a nő is,
a ki a te nevedet viseli s az én gyermekemet ápolja. És én nekem kell
itt vezeklenem ebben a világból kimaradt hegyzugban az én nagy
büneimért, a miknek terheit nem rakhatom le egy pap kezébe s nem
várhatok felőlük bünbocsánatot.
Az erős férfi két karjára hajtá le a fejét és sírt töredelmesen.
Kadarkuthy Viktor szívében megrezzent az az ideg (vagy micsoda), a mi az
elérzékenyülést fölébreszti. Egy pillanatig közel volt hozzá, hogy arra
a lehajtott főre rá tegye kezét s így szóljon hozzá:
– Te meggyóntál nekem. Megbántad a vétkeidet. Én pap nem vagyok, hanem
vagyok a te halálosan megsértett ellenséged! Ego te absolvo.
Rövid volt a pillanat. Nem azért jöttünk ide!
– Belátom, tiszteletes uram, hogy ezek szerint kegyelmed csakugyan nem
intézhet levelet az uradalom birtokosához. Majd elvégeztetem ezt egy
fiskálissal. Most tehát hagyjuk a bánatot a ló fejének, az elég nagy
hozzá; a székely lúfőnek semmi köze ehez a históriához. Én, becsületemre
mondom, hogy tekintve a tekintendőket, még is inkább lennék Guthay
Lőrincz, mint Kadarkuthy Viktor. Már most hát készüljünk a
farkasvadászathoz.
Guthay Lőrincz felugrott a helyéről, megtörülte a szemeit s nagyot
nyújtózott. Kinyújtózta a hátából az elérzékenyedést. A farkasleshez
kemény szív kell. Az nem olyan mulatság, mint a hajtóvadászat, a hol
embercsoportok lármája kergeti a fölriadt dúvadat a vadász puskavége
elé. A farkaslesnél a dúvad is vadászszámba megy. Ő meg a jáger irhájára
ácsingózik.
A lévita levette a puskákat és vadásztáskákat a falról.
– Vannak kegyelmednek patronjai? kérdezé a vendégétől.
– Nincsenek. Nem vesződöm velük.
– Én mindig hordok magammal tizenkettőt. Szükség esetén megoszthatom azt
kegyelmeddel.
– Lehetne rá szükség?
– Találkozhatunk egész csapat ordassal s az nem fut el, ha egy párt
leterítenek közüle.
– Hiszen a lesgunyhóban ráérünk újra tölteni.
De a lesgunyhóig ballagtunkban is találkozhatunk velük. Arra az esetre
is van nálam egy stratagéma.
Guthay Lőrincz megmutatta, hogy mi az? A bajonett alkalmazása
vadászpuskára. Egy háromszegletü dákos, a mit ráspolyból köszörültek ki,
agancsnyélbe ütve, mely szorosan beleillik a puska csövébe.
– Ez hatalmas védő eszköz. A farkas nem állja ki ennek a háromszegletü
törnek a döfését. Már egyszer vettem hasznát kritikus helyzetben. De ezt
el ne mondjuk az asszonyomnak.
– Nem fogja neki senki elmondani.
– Kegyelmednek is adhatok ilyent: nekem van kettő.
– Nem tudok vele bánni. Én támadó farkas ellen jobbnak találom a
puskatussal védekezést.
– Én nem. A farkas feje nagy ütéseket elbir. Aztán a puskaagy ketté
törhetik, s akkor az egész fegyver hasznavehetetlen.
– De hiszen ketten vagyunk, négy lövésünk van: ön is biztos lövő, én is;
olyan csapat ordas csak nem jön ránk, hogy ha négyet leterítünk közüle,
a többi még dolgot adjon.
– Igaz. S az esetben is, ha egymásnak vetjük a hátunkat, megfelelünk
akárhánynak.
– Úgy bizony, egymásnak vetjük a hátunkat.
Kadarkuthy sötét kigyószemei nagyot villantak Guthay Lőrincz felé. A
márczos korsóból tele tölté a két poharat.
– No ezt a Szent János áldását ürítsük még ki egy «bruder»-re. A
vadászoknak tegezni kell egymást. Azzal egymásra köszönték a poharaikat
s testvériséget ittak…
A lévita a fali klepsidrára nézett.
– Kilencz az óra. Két óráig eltart, a míg a leshelyre kiballagunk: addig
sötét van.
– Odatalálunk az erdőn keresztül?
– Az ösvényt mutatják a mészszel jelzett faderekak.
– Akkor hát mehetünk.
– Kegyelmed csak bandukoljon előre a tó mentében, nekem még egy kis
végeznivalóm van.
Tudta ám jól Kadarkuthy, hogy mi végeznivalója van még itthon Guthay
Lőrincznek: épen azért megkérdezte, hogy mi a dolga?
– Hát még a csalétekül kiteendő malaczot kell elővennem a ketreczéből;
azt zsákba téve viszem magammal.
– Nem fog az visitani az úton?
– Jól tartottam aludtejjel, a zsákban hallgatni fog.
– No, hát én megyek előre, mondá Kadarkuthy s magában gondolá: «no csak
eredj te a feleségedhez, kis fiadhoz, megcsókolni őket búcsú fejében;
utolsó csókod lesz.»
Guthay Lőrincz csakugyan odament: a kandallószobából nyiló kicsiny
hálókamarába, a hol a felesége volt a kis fiával. Aludtak már mind a
ketten. Az asztalon égő mécs pisla világánál láthatta őket. A kis fiú
odasimult az anyjához, picziny kezét annak az arczára téve. Az anyának
és a gyermeknek az arcza egymás felé volt fordulva, mintha csókot
akarnának váltani.
Valami ösztönszerü sejtelem úgy nógatta, úgy ösztökélte, hogy ezt a két
kedves arczot megcsókolja…
… Nem! Nem szabad! Fölébresztené őket. S ezeknek nem szabad azt
megtudniok, hogy ő most farkaslesre indul. A gyermek bizonyosan azt
mondaná: «ne menj a farkasokra, táti! én félek!» s akkor nem mehetne.
Úgy kell neki settenkedve ellopozni hazulról.
A cseléd tudja azt egyedül a háznál. A Makka fönmaradt tollat fosztani.
Neki kell az eltávozó úr után bezárni az ajtót.
Guthay Lőrincz azután a fás-szinből előhozza a kéthónapos malaczot,
zsákba kötve a vállára veti s utána siet az előre ballagott
vadásztársnak.
A tó gátjánál utóléri, akkor aztán ő megy előre, a ki ismeri a járást a
tó tulsó partján kezdődő erdőben. Az az ősrengeteg eltart a hegytetőig;
csupa óriási bükkfák.
Beszélni útközben nem szabad. A léptek hangját eltompítja a lehullott
haraszt. (A farkasnak éles hallása van.) A puskacsöveket is bedugták
száraz falevéllel, hogy a puskaporszagot meg ne érezze a dúvad.
A hegytetőre fölhágva, egy vizmosás vágányán kellett leszállniok a
völgybe. Itt volt a farkasok birodalma.
Ez a völgy még jobban el volt rejtve, mint az a másik, a melyben a
barátfalvi házikók bujkálnak.
Itt megszünt a bükkerdő.
Valamikor, tán tizenöt év előtt, az istennyila fölgyujtotta az itteni
erdőt s az hosszu pásztában leégett. Ezen a pusztaságon aztán nem nőtt
ki többet a bükkfa.
E völgynek a lonkáját aztán félkörben elfoglalta a mogyoró. Ez a másutt
csivatag cserjének ismert csemete itt a leégett erdő talaján több öles,
karvastagságu szálfának sarjadt föl, és olyan sürűségben, hogy azon más
állat, mint szarvorrú, vagy elefánt keresztül nem törhet. És e
mogyoró-erdő szélében mered föl egy óriási vén bükkfa, tiz ölnyi
magasan, mely csodára megmaradt a nagy erdőégésből.
A mogyorópagonyon túl kezdődik aztán a növényanarchiának az országa.
Minden elátkozott bozót egymással összegubanczolva: galagonya, kökény,
bangíta, ostormén, veres gyűrű, som, borbolya, bodza, csipke-rózsa,
kecskerágó összeszőve-fonva a vadszeder indáitól, az iszalag köteleitől,
vad komlótól: egy félelmetes berek. S ennek a bozótnak még télen is
tarka szine van; nem hull le a levele, megmarad zöldnek, vagy megsárgul,
megveresedik, közte a korallpiros bogyók, csipkék, méregcseresnyék,
miktől még a madár is elriad. Az egészet fölveri az a nehéz bűz, a mitől
az embert a hideglelés kerülgeti. Jó lakás ez a farkasoknak.
A bozótot a mogyoróligettől elválasztja egy tisztás, melynek a közepén,
mint egy kerek virágágy, pompázik egy hangafa bokor.
S ettől a bokortól mintegy hatvan lépésnyire van a vadász leskunyhó.
De nem hasonlít az semmiféle emberi lakáshoz. Otromba mészkövek vannak
halomba rakva rendetlenül; közeiket benőtte a moha; a teteje a somkórók
és vadsóskák virágágya; köröskörül elhatalmasodott rajta a vadszeder s
annak a lelógó indái takarják az alacsony ajtót, a minek a fölnyításához
csak parasztfortélylyal lehet jutni.
– Várj itt csendesen, – monda Guthay Lőrincz a vadásztársának, – amig a
csalétket kikötöm; majd utóbb kinyitom a lesgunyhó ajtaját.
Azzal odavitte a hátán hozott zsákot ahoz a kerek bokorhoz, s abba
befurakodva kihúzta belőle a malacot s aztán megkötötte a lábánál fogva
egy bokor tövéhez. Az rögtön elkezdett malac szokás szerint keservesen
visítani.
Amint Guthay Lőrinc előjött a hangafa bokorból, meglepetve hallotta a
nagy károgást a feje fölött. Egész sereg varjú jött nagy lármával
zajongva a ködös égen, melyet akkor kezdett derengetni a hegyek mögül
kibukkanó hold. – A varjúk, lehettek ötvenen is, mind megszálltak azon
az egyetlen kimagasló vén bükkfán. Kálvinista varjúk voltak. Igy híjja
őket a népajk azért, hogy ezek hússal élnek (odaértve a férgeket is),
megkülömböztetésül a pápista varjúktól, a kik csak a vetést eszik.
Amazok egészen feketék, emezeknek a hátuk szürke.
Ezek az előposták!
Valami nagy dolog van készülőben ott a titokteljes ciher mélyén.
Lőrinc a lesgunyhóhoz sietett vissza.
– Áron barátom! mondá. – Nyissuk ki sebtén a lesgunyhó ajtaját s azután
reteszeljük el magunkat.
Erre Kadarkuthy Viktor megdobbantá a földet a puskája agyával, s azt
mondá:
– Mi nem megyünk be a lesgunyhóba, hanem idekinn maradunk. Én nem vagyok
a te Áron barátod, hanem vagyok Kadarhuthy Viktor, aki azért keresett
föl, hogy veled erre az életre leszámoljon.
Ennek a névnek a hallatára csak lehajtotta a fejét Guthay Lőrincz. Nem
volt ellene semmi védelme.
– Évek óta kereslek, most rád találtam – folytatá Kadarkuthy – a többit
tudod. Ott van az a nagy magányos bükkfa: odáig egy puskalövés. Te eredj
oda, én itt maradok a lesgunyhó előtt, – ottan állj fel. S akkor aztán
kezdjünk el egymásra lövöldözni, amig egyikünk hasra nem fekszik. Az lő
előbb, aki akar!
Guthay Lőrinc nem szólt semmit, csak a fejével bólintott.
– S nehogy azt hidd, hogy ez itt közöttünk valami lovagias komédia akar
lenni: megmondom neked azt is, hogy én nem azért akarlak megölni, hogy a
nevemet bitoroltad, hogy miattad tömlöcben penészhedtem, hanem a
feleségedért, akit magamévá akarok tenni. Most már tudod, hogy mit tégy?
Guthay Lőrinc szótlanul megfordult s ballagott a nagy bükkfa felé. A
varjúsereg a terepélyfa ágán nagy örvendező károgással fogadta; úgy
lebegtették a szárnyaikat jó kedvükben.
Vagy talán nem neki beszéltek?
Itt hát a vég! Az elkerülhetetlen fátum! Az apa által kimondott itélet
ime beteljesedik.
Guthay Lőrincnek a lelkéhez nem fér az, hogy ő ellenfelét párbajban
megölje. Tehát ő maga fog elesni.
Teljesedjék az Úr akaratja.
Odatámaszkodott félvállal a vén bükkfa mohos oldalához.
Egy rövid indulatroham megdobbant a szívében, mikor arra gondolt, hogy
ez a halálos ellenfél az ő kincseit akarja magáévá tenni, a feleségét és
kis fiát. – Hátha megelőzné? Hátha ő lőné agyon?
De hát aztán mi következik?
Lehet-e neki azzal a véres kézzel a feleségét, gyermekét megölelni?
Lehet-e neki azzal a véres kézzel az Úr vacsoráját osztani a jámbor
hívek között?
S a megölt ellenfél gyilkosát üldözni fogják. Elfusson-e a világba?
Hová? Neje nélkül, gyermeke nélkül? Vagy azokat is vigye magával?
Teljesüljön a fátum!
Ámde a fátumnak ötletei vannak.
Amig azt a hatvan lépést a lesgunyhótól a bükkfáig végig mérte Guthay
Lőrincz, valami csörtető zörej kezdett támadni a sürű bozótban, s
egyszerre csak a gubancos ciherből kiugrott két farkas. Egy szikár kan,
meg egy szoptatós nőstény, azzal a fenyegető kurrogással, mely a
kutyafajnál a támadást jelenti. Mind a kettő Kadarkuthy felé rohant;
Guthayt nem látták a bükkfától.
Kadarkuthy mintegy negyven lépésnyire bevárta őket s akkor egy jól
célzott lövéssel leteríté a himfarkast.
A mint az elterűlt a havon, a nősténye ott maradt mellette, a himje
véres száját nyalogatva.
Kadarkuthy nem lőtt rá. Tartogatta a második lövést. A bozótból még
egyre hangzott a csörtetés. Néhány perc mulva kiugrott az előbbi
farkasok által tört résen egy harmadik ordas.
Ez már vén kókler volt, ismerte a vadásztempókat. Nem egyenes vonalban
tört a lesgunyhó előtti vadász felé, hanem hol lesunyva a fejét, hol
félreugrálva, hogy a vadászt megtéveszsze.
Kadarkuthy megtartá a hidegvérét: hagyta az ordast közelebb jönni,
puskáját arcához emelve. Egyszer aztán eldördült a lövés, mely után az
ordas leült a két hátulsó lábára s elkezdett vért okádni. A golyó
szügyen találta.
De abban a pillanatban, amint a második lövés eldördült, egymás után
három farkas ugrott elő a ciherből, ezek egymás nyomán futva, száguldtak
a vadász felé.
Kadarkuthy most bánta már, hogy nem engedte a lesgunyhó ajtóját
felnyitni. Megpróbálta azt berugni; de igen erős szerkezete volt; nem
kilincsre járt, hanem reteszre.
Most már csak a puskaagyban volt a védelem.
A puskacsővet két marokra fogva, a legelső farkast, amely egyenesen a
torkának rohant (valami szeleburdi fiatal szuka lehetett) ugy sújtotta
főbe a puska agyával, hogy az nagyot ordított s aztán szűkölve, nyafogva
oldalgott félre, véres orrát a hóba furkálva.
A másik két farkas fogait csattogtatva torpant meg.
Kadarkuthy bátor férfi volt. A puskát magasra emelte, biztatta a
dúvadakat: «gyertek! gyertek!»
A farkas is elővette a maga furfangját, amit ilyenkor szokott használni.
Az egyik háttal fordult a vadász felé s elkezdte a két hátulsó lábával
gyorsan szórni a havat a vadász szeme közé, mig a másik meglapulva
hasmánt csúszott feléje közelebb, hogy aztán egy ugrással a hószórástól
elvakult embernek a vállára szökhessen.
Kadarkuthy az egyik kezével a szemét takarta el a hószórás elől, a másik
is elég volt súlyos ütésre a fölemelt puskával.
Ekkor egy új veszedelem támadt. Az a nőstény farkas, mely a hime mellett
maradt, egyszerre felriadt s dühös ordítással rohant a lesgunyhó felé s
egy hatalmas szökéssel felugrott annak a tetejére, ott azután végig
hasalt, csak a fejét dugta elő a szederindák közül, véres száját nyalva
a hosszú nyelvével; s a közben vérre éheztét kifejező «nyau» hangokat
hallatva.
A havat szóró farkas csukló csahintásokkal jelenté jó kedvét, a hasmánt
közeledő mélyen dörmögő kurrogással a haragját. Olyan közelre jöttek már
a vadászhoz, hogy akármelyiket lesújthatta volna. – De nem tehette azt;
mert amint a kunyhóajtóból előlép, a kunyhó tetején ácsingózó ordas
egyszerre le fog rá ugrani s hátulról rántja le.
Guthay Lőrincz karra vetett puskával nézte ezt az ádáz küzdelmet.
Bizony ordália ez! Istenitélet. Ime előjöttek azok a vadak, a kik
Eliézer megcsúfolóit összetépték; a sors azok által tesz igazságot. Itt
most össze fogják tépni, széthurczolni azt a halálos ellenséget, a kinek
kiengesztelhetetlen haragja, akinek gonosz luxuriese az ő életét
követelte áldozatul. A saját életét veszti el.
Neki nem kell egyebet tenni, mint nézni. Elnézni a halálos tusáját,
kétségbeesését annak a másiknak.
De hát el fogja-e ezt viselni az ő lelke?
A kétségbeesésnek e paroxismusában elordítá magát Kadarkuthy: «ember!
segíts!»
A borzasztó, emberéhez nem hasonlitó üvöltést viszhangozá a mogyoróliget
fala.
Arra két lövés dördült el, pillanatnyi közökben.
Az egyik lövésre a gunyhó tetején leskelődő farkas bukfenczezett le
Kadarkuthy lába elé, a másikra a havat szóró ordas vágta magát hanyatt,
négy lábával kalimpázva. Guthay Lőrincz «holó–holó–holó!» kiáltozással
rohant elő a bükkfa mellől szuronyos fegyverével, mire az ugrásra
készülő ordas egyszerre felriadt, oldalt szökött, s aztán odarohanva a
bezuzott orru párjához, annak megkapta a fülét, s ugy vonszolta el
magával a fülénél fogva: lompos farkával ütögetve hátul gyorsabb
szaladásra. Eltüntek a bozótban.
– Nem törött el a puskaagy? – Ez volt az első szava Guthay Lőrincznek
Kadarkuthy Viktorhoz.
A kérdezett szótlanúl mutatta a fegyverét: ép volt.
– Akkor hát újra megtölthetjük a puskáinkat s kezdhetjük a párbajt.
Kadarkuthy erre a szóra eldobta a puskát a kezéből.
– Jaj, ne beszélj róla, – rebegé fogvaczogva. – Hiszen úgy reszketek. A
hideg ráz. Fogd meg a kezemet.
Odanyújtá a kezét Guthay Lőrincznek. Olyan hideg volt az, mint egy
halottnak a keze.
– Csinálj tüzet inkább.
A lévita erre odament a lesgunyhóhoz, fölnyitotta annak az ajtaját. A
puskavesszővel kellett benyúlni az ajtó likán s úgy emelni föl a
reteszt. Odabenn aztán volt tűzszerszám. A gunyhó közelében volt
fölmáglyázva a targaly, azt csak meg kellett gyújtani az égő csóvával: a
tűz vigan ropogva égett.
Kadarkuthy Viktor térdre ereszkedett a tűz mellé, s kezeit összetette a
mellén: fázott, reszketett. Szemei merően bámultak a lobogó tűzbe; még
most is a pokoli rémképeket látta maga előtt. Ajkai valamit motyogtak
csendesen: «van Isten! van Isten!»
Azután odainté Lőrinczet.
– Ülj mellém. Ölelj meg. Úgy reszketek. Nincsen egy csöpp szivem sem.
Megették a farkasok! Ne hagyj nekik széttépni!
Guthay Lőrincz odaült a térdeplő férfi mellé s átölelte annak a vállát.
– Ne félj! Elvertük a czudár bestiákat. Ott hevernek a havon. Kettőt te
öltél meg, kettőt én.
Erre a szóra elkezdett Kadarkuthynak az arcza nyavalyatörős vigyorgásra
torzulni.
– Azokban laktak az ördögök, – suttogá. – A mi lelkünket megszálló
ördögök. Most megszabadultunk tőlük. Úgy-e nem fogunk egymásra haragudni
többé soha?
Guthay Lőrincz mély megilletődést érzett. Valami nagy változást vett
észre Kadarkuthyn, mely külső jelben tanusítá a nagy lelki fordulatot;
de nem szólt neki felőle.
Kadarkuthy odahúzta magához Guthay fejét, hogy a fülébe súghassa:
– Én teneked a lelkemmel tartozom. Te a lelkemet adtad vissza. Eddig nem
volt.
A lévita vette észre, hogy vadásztársa félrebeszél.
Hirtelen fölvett egy marék havat s azzal erősen bedörzsölte annak az
arczát, orrát, füleit. Ettől magához tért.
– Köszönöm, pajtás! – szólt aztán régi szokott hangján. – Nagyon
elcsigázott ez a hajczihő. Most már eszemen vagyok. Nem fogok bolondokat
beszélni. Te kiegyenlítetted a tartozásodat ellenemben; de én még nem, a
mivel neked tartozom. Eredj haza a feleségedhez, s mondd el neki, hogy
az ő férjét nem üldözi senki a világon többé. Te visszatérhetsz az
emberi társaságba. Asszonyoddal megesküdhetel igaz hit szerint, hogy
viselje a te nevedet. Szülőid meghaltak. Az öreg Malárdyból alázatos
ember lett. Fia elvette a te szülőid fogadott leányát. A két család
közti átok megszünt. A feleséged szép vagyont örökölt; Durday őrnagy
ráhagyta egész birtokát, ha tíz év alatt elő fog kerülni. Ellenkező
esetben a városi kórház alapítványáúl fog az szolgálni. Ezentúl gond
nélkül élhettek szülővárosodban; te a tudományoknak élhetsz,
tisztességes állást szerezhetsz; egy makula nem lesz a neveden. Én úgy
elhagyom ezt az országot, hogy soha vissza nem térek többet. Én
megbocsátottam neked s másnak nincs megbocsátani valója.
Guthay Lőrincz megszorítá Kadarkuthy Viktor feléje nyujtott kezét; most
már forró volt az.
– A bocsánatot köszönöm, ezt örömmel fogadom. De azon túl semmit. Én a
feleségemnek el nem mondhatom ennek a mostani órának a történetét; mert
azzal egész életére szerencsétlenné tenném. Ő pedig most boldog, meg van