A barátfalvi lévita; Ujabb elbeszélések - 05

Ez alatt a két görög nyélbe sütötte a tervet.
Két körmöczi arany a díja a vezetői szolgálatnak.
A terv pedig ebből áll.
A görög elvezeti az erdőkön keresztül a két kutatót az Oltárkőig; onnan
aztán majd rátalálnak a keresett helységre puszta szemmel.
– De hát olyan nagyon ismerős-e Parasztevics uram a Bükk erdőséggel? –
kérdezé a báró.
– Hogy a Parasztevics ismerős e a Bükk erdővel? – felelt bántódottan a
görög. Hisz Parasztevics kedvéért még nótát is csináltak a palóczok.
Azt el is danolta hatalmas fűrészhangon.
(Ugyan kár volna, ha ezt a szép nótát népdal-gyűjteményeink meg nem
örökítenék.)
«Barczikára nem mehetsz,
Ott gubicsot nem szehetsz:
Három a polyka.
Ott lakik az Óváry,
Töltött puskával vári:
Három a polyka.»[6]
– Csak azért akartam megtudni, – mondá a báró, – mert akkor, ha olyan
jól ismeri Parasztevics uram az erdők minden zege-zugát, talán egyenesen
rá is tudna az úr vezetni bennünket Barátfalvára.
– Barátfalvára!? – kiálta fel sértődötten a görög, – hát tanult a báró
úr physicát?
Nem is várta be, hogy a báró ráhagyja, hogy tanult.
– No, ha tanulta, akkor tudhatja, hogy a gubics csak tölgyfán terem; a
ki pedig szénégető, az bükkfából égeti a szenet; hogy keresne a
Parasztevics bükkerdőben gubicsot?
A báró most már igazán méregbe jött.
– De már, hallja kend Parasztevics uram; a mi sok, az sok! Engem minden
ember orromnál fogva hurczol, hatan hatféle tudományból bizonyítják,
hogy ők nem tudnak a barátfalvi lévita felől semmit, corpus jurisból,
geographiából, logikából, pedig mind a hatan tudják, hogy hol van? S
most még kend előáll nekem a physicából bizonyítani, hogy nem tudhatja?
Ördög szánkázta lelke! Hogy a kutya tutulja meg kendet!
– No csak ne szánkáztassa a méltóságos úr az ördögöt az én lelkemen; a
kutyával se tutúltasson meg engem, a mi igen nagy káromkodás, mivelhogy
a kutya akkor tutúl, mikor valakinek a halálát érzi. No, hát én vagyok
az a hetedik, a ki igazán nem tudja, hogy hol lakik az a barátfalvi
lévita, de a ki a báró urat rá fogja egyenesen vezetni. Erre már nemesi
parolámat adom.
(Ezzel a szóval kellett értésére adnia a bárónak, hogy a házi gazdával
ne beszéljen per «kend», mert az nemes ember. A macedó-görögök mind
nemes emberek voltak, Igaz, derék, hazafias érzelmű, magyarul beszélő
nemes emberek.)
– Hanem már most én adok egy jó tanácsot a bárónak, a mit jó lesz
bevenni. A komám, a Titanides Sámson már elmondta nekem, hogy miféle
közös szándékuk van méltóságtoknak azzal a barátfalvi lévitával. A mivel
az a báró urat megsértette, azt bizony az én hajdani hazámban sem
bocsátaná meg senki. Az én dicső őseim a trójai háborút sokkalta kisebb
okból indíták meg. Tehát, ha boszút akar érte állani, azt helyeslem;
hanem a planumot nem komendálom. Ha most méltóságtok ketten beállítanak
Barátfalvára, azzal a szándékkal, hogy a lévitát kihúzzák a parokhiából,
az a sok goromba mészégető, szénégető csákányt, fejszét ragad, s úgy
agyonveri mind a kettőjüket, hogy a kakas sem kukorít utánuk többet.
– Ebben van valami, – dörmögé Kadarkuthy.
– Hát az én plánumom a következő. Ne menjenek maguk mind a ketten
Barátfalvára együtt. A lévita már ismeri Sámson komát. Hanem menjen csak
a báró egyedül, a Sámson pedig maradjon hátra valamelyik nagyobb
faluban, a hol csárda van; teszem Kazinczon vagy Szent-Péteren s ott
várja be a dolog végét.
– Helyes.
– De aztán a báró se rontson be a lévitához azzal a szóval, hogy «én
vagyok a báró Kadarkuthy, hozom a menydörgős ménkűt». Hanem mondjon
valami mást!
– Az az, hogy hazudjam. Derék provinczia ez, a hol az embert mindenki
arra tanítja, hogy mit hazudjon.
– No hát persze! Hazudni csak «kő.» Ha az emberek nem hazudnának
egymásnak, olyan marakodás volna a világon, hogy soha se lenne vége. Hát
teszem föl, mondja a báró azt, hogy onnan Erdélyből jött, válaszszon a
székely Bara, Barta, Barna nevek közül egyet, aztán adja ki magát
üveghutásnak. Mondja azt, hogy üveghutának való helyet keres a Bükkben,
a kamarától árendában, vagy ha uraságé, zálogban, harminczkét
esztendőre.
– Attól tartok, hogy az a lévita tudja, hogy miből készül az üveg.
– Hát hisz azt a báró is megtudhatja. Nem tanult technologiát?
– Nem is akarom megtanulni!
– Jól van! Hát ne beszéljen egyébről, mint erről a három dologról.
Először is olyan homokbányát keresni, a mi az üveghez való kovarczot
előteremti; másodszor olyan erdőt, a hol a hamúzsír-égetés nagyon
kevésbe kerül; harmadszor olyan mészkőbányát, a mely nincs vassal
keverve. Ennyit csak meg tud a fejében tartani a báró úr?
– No, ennyit igen.
– No, a többi aztán akkor jön magától. A báró fölkéri a lévitát, mint a
vidéket ismerő jártas kalauzt, hogy keressenek homokot és mészkövet, a
mi ott bizonynyal van elég.
– De én nem tudom megkülömböztetni a homokot a mésztől.
– Hát hiszen nem is kerül arra a sor. A kosta mindig készen áll az
idegen utas kalauzolására; annak olyan passzió a kutyagolás, mint a
gavallérnak a kalamajka. Ez alkalommal pedig az is kecsegtető lesz rá
nézve, hogy ha egy üveghuta támad a környékén, abban az ő hiveinek majd
nagy keresete nyilik. Ekkor aztán ő is vállára kapja a puskáját, – mert
puska nélkül nem sétál az ember a Bükkben, – s szép csendesen elindulnak
követ keresni a hegyek közé. Mikor aztán jó mélyen benjárnak a sűrű
erdőben, majd csak találnak valahol egy tisztásra, a mi eltart
ötven-hatvan lépésnyire. Itt azután megállítja a kisérőjét a báró, s azt
mondja neki: «hallod-e te Gutay Lőrincz, nem vagyok én Barna Áron,
üveghutás, hanem vagyok báró Kadarkuthy Viktor, a kinek a nevét te
kuszpitoltad, a ki helyett megházasodtál, s a kit te miattad tömlöczbe
csuktak. Tudod-e, hogy mi az a vendetta?»
A báró a vállára ütött a görögnek.
– Ezt jól találta el, nemes uram.
– No, mert az én hajdani hazámban is így szokták a vitájukat eligazítani
az igazi klephtek. No, hát akkor azt fogja mondani a báró az
ellenfelének: «már most hát mérj ki hatvan lépést ebből a tisztásból
magadnak, ott állj meg és vedd a fegyvert kezedbe s aztán majd addig
lőjjünk egymásra, a mig kettőnk közül egyikünk a mohos fűbe nem harap.»
– A lelkemből beszél, nemes uram!
– Még egy okos dolgot mondok, ezt is a klephtektől tanultam. Mikor az
ember puskás ellenséggel áll szemben, arra vigyázzon, hogy a puska
elsülésekor két lángot lát-e, vagy csak egyet? Ha kettőt lát, akkor meg
se mozduljon, mert a lövés félre megy; de ha csak egyet lát, akkor
ugorjon félre, mert a lövés egyenesen a fejének van czélozva.
– Jól van, úgy teszek.
– Akkor aztán csak két dolog történhetik meg. Vagy a lévita lövi agyon a
bárót, vagy a báró a lévitát. Az első esetben, ha a komám két napig
hiába fog várni a báróra a falusi csárdában, egyenesen feljön Miskolczra
s följelenti a szolgabirónak, hogy Kadarkuthy bárót meggyilkolták. Arra
kijönnek a perzekutorok, a lévitát megfogdossák, lánczraverik, úgy
kisérik be; törvényt látnak fölötte; itt a statárium, három nap mulva
lógni fog. Ne búsuljon a báró! Meg lesz a statisfactiója! A gyilkosa
lógni fog!
– Köszönöm alássan.
– Ha pedig a báró hagyja leterítve az ellenfelét, szépen odább ballag.
Azt majd eltakarítják a farkasok. Úgy is előbb-utóbb ez a vége a
farkasvadásznak.
– De hát én akkor hogy birkózom meg a lévitával? – okvetetlenkedék a
Sámson fölugrálva.
– Te szamár vagy, az is maradsz! – ülteté le a gubicsos. Hanem még egy
elvégezni való van, báró uram.
– Ugyan mi kell még?
– Hát ez a frizura. Ezzel a csopfba csavarított hajjal nem lehet ám
székelyt játszani, mert a lúfő nem így hordja a sörényét.
Nosza tehát meg kellett látogatni még Tozsót is, a borbélyt; az is görög
volt.
Az ollók és borotvák mestere nagy gyönyörűségét találta a báró
hajzatának átalakításában; de még több öröme telt az ostoba tudatlan
külföldi frizőrök fuser munkájának leszólásában.
– Hogy tönkre tették ezt a gyönyörű szép hajat! Azzal a sütögetéssel!
Egészen megveresítették. A haj vége csupa molyos. Minden szál kétfelé
van hasadva. No majd rendbe hozza ezt a Tozsó. Csak a Tozsóhoz tessék
egy hétig eljárni. Fogadom, hogy nem lesz ilyen szép haj Európában. No
most még egy kis pergamenolajat dörzsöljünk közé. Milyen gesztenyeszínű
haj lesz ebből.
A báró az eléje tartott tükörből meggyőződhetett felőle, hogy az
ábrázatja csakugyan sokat nyert a magyarosan vállra omló hajazat által.
A Tozsó kapott érte egy máriást.
– Holnap megint legyen szerencsém.
A borbély-műhelyből aztán visszamentek a nemes úr házához a haditervet
megállapítani. A Sámsont a piaczra küldték.
– Még ma kezdjük meg az útat, – mondá a görög – mert az Örvénykő jó
messze van. Ma eljuthatunk a Hámorig.
– Hát ott mit hazudjunk? – kérdé Kadarkuthy.
– Azt mondjuk, hogy nyers vasat akarunk venni.
A Sámson visszakerült a piaczról; összevásárolt czipót, szalonnát,
foghagymát; megtöltötte a kulacsot slivoviczával, a mi mind szükséges a
kiránduláshoz. A tarisznyát ő czipelte.
Puska is kell az ilyen erdei sétához. A bárónak ott volt a magáé; a
görögnek volt egy duplája, meg egy simplája. A simplát a Sámsonnak
akarta adni.
– Nem kell nekem puska; ha engem a farkas megtámad, agyondobom kővel;
úgy tudok én hajítani, hogy az többet ér a puskánál. S ha többen jönnek
rám, egynek megkapom a két hátulsó lábát s azzal verem agyon a többit.
– No no komám! Nem jó az a henczegés. Az én patriotám, Miló, csak
nagyobb Hercules volt kendnél, még is összetépték a farkasok. Az a
toportyán csunya féreg.
Estére csakugyan bevergődtek a Hámorba. Ott szállást kaptak s azután
kora hajnalban neki vágtak az erdei útnak.
Télen az erdei séta nagyon egyhangú, nem hangzik benne egyéb madárszó,
mint a varjúkárogás. Növelte az unalmasságot az, hogy a mint följebb
vitt az út, sűrű ködbe jutottak: a mi annál búszosabb lett, minél
magasabbra kerültek; az ember alig látta tőle az előtte bandukoló
alakot.
Egyszer-egyszer harangszó hangzott föl valahonnan a völgyből, (karácsony
napja volt) a görög ismerte már a harangok hangját: «az ott Mályinka» –
«ez itt Barinka» – «most meg Tardonán harangoznak. – Mindenütt dicsérik
a Jézust!»
Ők pedig mennek embert vadászni.
Az út egyre meredekebben vitt fölfelé. A sűrű ködben meg-megzörrent
valami. «Csak egy őz volt!» biztatá a görög a bárót, a ki már a
puskájához kapott.
– Nem farkas?
– No csak nyúl ne fusson keresztül az uton; mert az szerencsétlenséget
jelent.
Végre, úgy dél felé ritkulni kezdett a köd, a levéltelen bükkfák
árnyrajzai láthatók lettek, s egyszer aztán, a mint egy fensikra
följutottak a vándorok, ott magaslott föl előttük a hatalmas Oltárkő,
melynek kopasz homloka már a vékonyuló ködön túl a tisztás égbe nyult
föl.
– No hála légyen a papnak! csak hogy már kijutottunk a ködből! –
dicsekedék a báró.
– Jaj, jaj, – obégatott a görög – nem kell vadász embernek papot
emlegetni!
Ő tudta jobban, hogy miből jutottak ki?
Nem köd volt az, hanem felhő. A felhők országán törtek keresztül. S a
görög már tudta, hogy mi lesz ennek a vége.
A mint a nagy sziklatömeget körülfogó pázsitos térre eljutottak, azt
mondá a görög:
– No itt mostan rostokot tartunk.
– Minek? – förmedt rá a báró.
– Hát majd tüzet rakunk, aztán szalonnát és kenyeret piritunk.
– De én nem szalonnázni jöttem ide, hanem föl akarok menni oda ni! Meg
akarom látni, hogy hol van hát az a falú, a mit keresek. Én nézni
jöttem, nem zabálni!
– Nézni jött? No hát jól van. Menjünk az Oltárkőre. Kend komám, Sámson,
az alatt rakjon tüzet, jó nagyot. Ne hagyja kialudni, míg visszajövünk.
S azzal maga vezette föl az Oltárkőre Kadarkuthyt.
Biz az fáradságos kis utazás! Az Oltárkő csak egy oldaláról megmászható,
a mely be van nőve cserjével; úgy kell az ágakba fogózva fölkapaszkodni
a kecskejárta ösvényen. Erős egy órai munka, a míg az ember a bércz
tetejére följut, a honnan aztán ellátni a gömöri hegyekig és a Kárpátok
lánczolatáig.
Ezuttal azonban nem lehetett e fölséges magasságból egyebet látni, mint
egy óriási nagy fehér tengert, mely köröskörül a látóhatárt is
eltakarta.
– Hát ez micsoda itt alattunk? – kérde a báró.
– Ez itt a felhő. Mi a felhő fölött állunk.
S az a napsütötte felhő olyan csodálatosan mimelte az oczeánt. Épen
olyan hullámos volt; a habok szálltak, duzzadtak a fölszinén; egy-egy
hóhegy szemlátomást emelkedett magasabbra, a másik alásülyedt; tündéri
tájkép volt az csupa fehérből és még fehérebből festve.
Kadarkuthy dühösen vágta a süvegét a földhöz s a szent ünnepnaphoz épen
nem illő kifejezésekre fakadt.
– Hát ezért másztam én föl a mennyországba? Hát már nemcsak odalenn a
földön minden kutyaházi, de még maga az ég is eldugja előlem azt az
embert, a kit nekem meg kell ölnöm?
– Lassan báró úr! – csititá a görög. – Nem kell az éggel pörölnünk,
mikor magunk is az égben vagyunk. Nem veszett azért kárba az ide való
fáradságunk. Én már is tanultam ki valamit, még pedig ebből a nagy
thalassából. Mi görögök igy hijuk a tengert. Nézzen csak oda báró úr, a
hová az újjammal mutatok. Nem veszi észre, hogy ebben a nagy hótengerben
egy kis barna-veres folt ütközik föl. Ez a folt nem megy odább a
felhőkkel, a mik folyvást hömpölyögnek, hanem egy helyben marad. Ez a
barna folt a szénégető máglyák füstje. Ezek karácsonynapján is égnek. Ez
nem munka. A honnan ez a füst jön, ott kell lenni Barátfalvának. Annak a
lakosai élnek szénégetésből.
– No ha ez igaz, akkor bezsindelyeztetem kelmednek a fejét, Parasztevics
uram.
– Aztán csak egy kis türelemmel kell élnünk. Jajh! A ki vadász, annak
nem szabad magát a lesben elunni. Ez a felhő nem fog ám naphosszant
odalenn maradni. A mint a nap, a kit mink Heliósznak hivunk, magasabbra
hág, a felhő is magasabb régiókba emelkedik. Látja a báró, hogy
nyomakodik már is egy csomó köd erre fölfelé? Most mindjárt eléri az
Oltárkövet, aztán egy kis idő mulva olyan sötétségben leszünk, hogy se
eget, se földet nem látunk. Hanem aztán oda alant a völgy lassankint fel
fog szabadulni. Egy pár óra mulva az egész tájékot úgy fogjuk látni,
mintha madarak volnánk. Azért csak patientia – baráttáncz! Most pedig
legjobb lesz, ha innen az Oltárköről lemegyünk s tanyát ütünk a tűz
mellett, s kenyeret, szalonnát pirítunk. Ezt a helyet, a honnan az a
füst fölszáll, onnan a lankáról is megláthatjuk, ha az idő föltisztúl.
Ezt a tanácsot csakugyan be kellett venni. Lemenni sokkal könnyebb az
Oltárkőről, mint fölmászni rá. Jó szerencse, hogy csak egy ösvénye van,
nem lehet eltévedni; mert a hogy a görög megjövendölte, néhány percz
múlva úgy elborította a fölszálló felleg az Oltárkövet s az egész
körülfekvő erdőséget, hogy nem lehetett benne más látni, mint azt a nagy
tűzverességet, a mit a Sámson által nagy faderekakból megrakott máglya
terjesztett.
A Sámson már azon mesterkedett, hogy a tüzet elparáholja; mert lángnál
nem lehet szalonnát pirítani, csak hamvadozó parázsnál.
– Nyomon vagyunk! – dörmögé a görög a komájához, a ki veresgyűrű fából
nyársot faragott mind hármuk számára.
A sűrű sötétségben nem is lehetett okosabbat tenni, mint a tüzet
körülhasalni s a hosszú nyelekre szúrt kenyérkarajt előbb két oldalán
megpirítani, azután a szalonnaszeletet a parázs fölé tartani s a zsirját
a kenyérre csepegtetni. E művelet közben sorba járt a szilvapálinkás
kulacs. Ez is okos találmány.
És ebben a mennyei sötétségben, e pokoli világítás mellett tartott a
görög bölcs oktatást az ő hű tanítványának, a bárónak.
– No hát Barátfalva már itt van, a lévitának is fogjuk a fülét. Hanem
már most nagyon okosan kell a bárónak az ostromhoz kezdeni. Tudja, a
hogy a hajdani görögök bevitték Trója falain át azt a bizonyos falovat.
– Soha se tudom én!
– Hát a mondó vagyok, hogy ha ma a báró csak beállít a barátfalvi lévita
házához, hát annak, mint a féle papos embernek, a legelső kérdése az
lesz hozzá: hogy «ugyan édes zarándokom, miféle szerzet vagy te, hogy
szent karácsony napját utazásra fordítod, a mikor minden keresztyén
ember helyben ül és áhitatoskodik?»
– Mondtam már, hogy én atheista vagyok.
– Az nem jó qualificatio. Mi keresztyének a pogánytól sem irtózunk úgy,
mint a vallásával nem törődő hitsorsosunktól. Ezzel a lévita ki fogja a
báró urat komplimentirozni az ajtón s szóba sem áll többet. Hanem mondja
neki a báró egész sério fizimiskával: «Én bizony szombatos vagyok.
Nálunk székelyeknél ez faluszámra dívik. Mi a bibliából csak az
ótestamentomot valljuk; ránk nézve a Jézus nem Messiás. Azért a
karácsonyát sem tartjuk meg.» Hát ezért az őszinte vallomásért a lévita
nem fog megharagudni. Sőt ellenben annál inkább megmarasztalja a
vendégét, a kit azután hivatalbeli kötelessége a haeresisből az igaz
hitre megtéríteni. Hát én azt mondom a bárónak, hogy álljon rá. Engedje
magát megátalkodott pogány vallásából az igaz keresztyén hitre
áttéríteni. Ezzel aztán végképen meg fogja nyerni a lévitának a
bizodalmát, a mivel kicsalhatja az erdőre.
A báró hátba ütötte a görögöt.
– No már Parasztevics uram, mondhatom, hogy életemben sok
félkézkalmárral volt ismeretségem, a kiktől egyetmást eltanultam; de
valamennyi között kend a csalafintaságnak a professora!
… Ez alatt föltisztultak a tájról a felhők.


A VILÁGON KIVÜL.
Csakugyan csodálatos egy földzugoly volt az, a mit Gúthay Lőrincz
menedékül kiválasztott, a hogy azt a felhők föltisztultával az Oltárkő
magaslatáról meg lehetett látni.
Erről a pontról olyan közel volt érhető, hogy a házakat meg lehetett ott
a völgyben számlálni, de a mellett teljesen hozzájárulhatatlan. Az a
sziklatömeg, melynek ponkjául az Oltárkő kiágaskodott, mint egy előre
dülő fal, zárta el az alatta meghuzódó völgyet. S azok az óriási
bükkfák, a mikhez hasonlókat az ó-világban alig lehet találni másutt,
mint a borsodi Bükkben, oly sürűséget képeztek előtte, a mi fölött csak
a sziklai sasnak volt járása.
A tulsó oldalon ismét egy irtatlan rengeteggel borított hegyoldal
fedezte a völgyet; a harmadik oldalát a háromszögnek aztán képezte az a
kopár, visszatetsző kép, a mit a mészkőtörés vápái mutatnak, velük
szomszédságban egy sárga hegyoldal, mely valamikor szántóföld lehetett,
de most csak a heves záporoktól kivájt mély árkok szakgatják
végtül-végig; a köznép úgy hija azokat, hogy az ördög barázdái.
E szakadékos hegyoldal fölött van azután az a vágás, a melyből a mészkő-
és szénégető-kemenczékhez a tüzelőt szerzik. Azok a kemenczék mind ott
láthatók a felső lonkán. Némelyikből fekete füst kanyarog föl, másokból
fehér. Ezek a mészkemenczék. Az idén nagy aratásuk lesz a mészégetőknek,
a miskolczi görögök templomot építtetnek a tavaszszal. Mind le van már
foglalózva a termés – még lábán.
A felső kemenczéktől kanyarog azután alá egy keskeny hegyiut az erdő
felé, egyetlen szekér számára való: ez az egyedüli bejárás az
országútról a faluba. Ezért nem esik ez a helység útba.
Ez az a falu, amelyiknek nincsen tornya, csak temploma.
Hanem ahelyett azzal kérkedik, hogy a házikók mind cseréppel vannak
födve, szép piros a teteje valamennyinek. A téglaégető ott van a falu
végén… Itt valami praktikus ember esze jár elől.
Valahonnan az Örvénykő oldalából egy forrás szökell elő, mely apró
zuhatagokban csereg a sziklákon alá; a völgyből aztán nem levén
kijárása, a szikla tövében kerek tavat képez, az most be van fagyva. Az
egész vidék olyan, mintha ezüstműves csinálta volna filigran munkában;
zuzmarával födve minden fa és bokor.
– Itt lakik a mi emberünk! Mondá Sámson.
Kadarkuthynak olyan nagy volt e fölfedezés fölötti öröme, hogy íziben
megpróbálkozék vele, hogyan lehetne a kecskejáráson lemenni egyenesen a
völgybe; hanem aztán csak visszamászott négykézláb; az nem lelkes
állatnak való ösvény.
A kinek megadatott Barátfalvába lepillanthatni, annak, ha oda akar
jutni, roppant nagy vargabetüt kell csinálni fél napi járóval: az
Oltárkőről leballagni Tardonára, onnan Szentpéterre, ott a falú végén
rátalálni arra a mély hegyi utra, melyet épen csak a két kerék-vágánya
külömböztet meg a záporvájta hegyszakadéktól s aztán azon haladni
fölfelé. Az út két oldalát képező sziklafal ki van koptatva a hozzá
fenődő tengelyvégektől: az mutatja, hogy ez járt út. Aztán meg az
elhullatott széndarabok.
Kadarkuthy Szentpéteren hátrahagyta a két útitársát. Sámson
bekvártélyozta magát a csárdába. Nemes Parasztevics uram megkapta a két
aranyát, s még egy csomó jó tanácscsal ellátva a pártfogoltját, engedé
őt szépen utjára menni.
Azt ugyan megtehette volna, ha egy csöp keresztényi indulat volna benne,
hogy kihúzza a klepshidráját, odatartsa a báró elé s aztán a korcsmáros
falon lógó miskolczi kalendáriomából kikeresse a deczembert s
megmagyarázza neki, hogy «nézd uram, elmult három óra, egy óra mulva
lemegy a nap, hova mennél most a hegyek, erdők közé? Sötétben, csikorgó
hidegben! Maradj itt a kocsmában reggelig. Durnyizzunk; nyerd vissza a
két aranyad!» – De hát csak hagyta menni. – Graeca fides! – A míg a
kuncsaft szolgáltatja magát, szolgáljuk hűségesen, barátságosan; a mint
kifizetett, nem ismerjük többet egymást.
Kadarkuthyt pedig kergette a vak düh. Dehogy maradt volna. Attól
tartott, hogy ha ő reggelig ott marad a csárdában, valami kutyafülű
hirül viszi a lévitának a veszedelmet s az neszét véve, megugrik előle.
Még ma akart vele találkozni.
Sebesen hajtott hegynek fölfelé; olyan út volt az, a melyről nem lehet
letévedni.
Pedig hát a legrövidebb nap még rövidebb szokott lenni az erdők között.
Egyszerre beállt a sötétség.
Ekkor kezdte észrevenni, hogy micsoda bolond merényletre vállalkozott.
Hisz ez az út egyre fölfelé visz, neki pedig a völgybe kellene valahogy
eljutni. Az út két felén meredek sziklafal.
Egyszer aztán a jobboldali sziklaoldal elmarad. Ott következett az
őserdő. Azaz, hogy csak akkor tünt szem elé, a mint a mély út egyik
oldala elmaradt.
Egy félredült kereszt jelezte, hogy ott egy mellékösvény kezdődik. A
kereszten még látható volt a tábla az INRI betükkel, de már a
fölfeszített megváltó alakja hiányzott róla.
Kadarkuthy kieszelte, hogy neki most ki kell térni a szekérútból, mert a
za szénégető telephez visz föl.
Annyit megtanult a görögtől idáig jöttében, hogy a mély erdőn keresztül
vezető ösvényeket az útba eső fák derekára mázolt mészfoltok jelzik. Azt
hitte, hogy ezekről a jelekről rátalál a faluba vezető útra magától.
Eddig csak adott valami világosságot a felhőkön keresztül sütő hold, de
az erdőben teljes sötétség vette körül; a mészjeleket nem tudta
megtalálni. Beletévedt a sürübe.
Alulról harangszó hangzott a távolban, de nem a szemközti völgyből. A
kálvinisták nem harangoznak estére; az a szentpéteri harang
angeluskongása.
Már arra gondolt, hogy visszaforduljon s megtérjen az elhagyott faluba a
két útitársával durnyizni.
Ekkor az erdő sürüjéből egyszerre valami világitó gömb bukkan föl
előtte. Egy koponya, sárga, mint a halálfej; két szeme és szája odvából
kisértetes fény tör elő.
– Ohó! – dörmögé – egy atheistának nem szabad se ördögöt, se kisértetet
hinni.
Az első világitó halálfő után következett a második, azután a harmadik
és igy tovább, mig tizenkettő lett belőle. S azok mind hosszú sorban
egyenesen ő feléje tartottak.
Mi lesz ebből?
Valami dödörgés hangját is hallotta s kezdett a kisértetes világításnál
fekete alakokat megkülömböztetni.
Mikor aztán közel jutottak, látta, hogy ezek bizony nem kisértetek,
hanem paraszt emberek; s azok a világító halálfejek megannyi lámpások,
kivájt tökkobakból, melyben faggyú mécs pislog.
– Jó estét, földi! – szólitá meg a legelsőt közülök, a ki alkalmasint a
többieknek vezetőül szolgált. – Ez az ösvény visz Barátfalvára?
A megszólitott magas szál férfi volt, báránybőr bekecsben, a fején
fekete kucsma; egyik kezében a világitó kobak, másikban egy hosszú nyelű
vasvilla.
– Fogadj Isten, felelt a földi. Mi, parasztok, ugyan Dudarnak hijuk a
falunkat, de az urunk elnevezte Barátfalvának; az urak úgy hiják egymás
között.
– Hogy hiják a földesurukat?
– Mi, parasztok, úgy hijuk, hogy «Borkúthy» (A báró nem ismerte ezt a
gúnynevet.)
– Nem tenné meg kend nekem jó borravalóért azt a barátságot, hogy
kalauzolna el a falujába?
– Megkövetem, én nem élek borravalóval: én vagyok a falu birája.
– Hát akkor valaki más az atyafiak közül.
– Ezek pedig nem a mi falunkból való emberek, mert ezek szentpéteriek;
hazatérőben vannak; én mutatom nekik az ösvényt az erdőn keresztül a
szekér-utig. Hanem elvezetem én az urat a falunkba, – nem pénzért,
csakúgy Isten nevében.
Azzal a többi lámpásvivőkhöz fordult.
– Kendtek már innen oda találnak a szekér-utra maguktól is. Adjon Isten
jó éjszakát!
– Jó éjszakát! dörmögék azok egymás után; voltak valami ötvenen,
asszony, férfi vegyest. A férfiak mind vasvillával, az asszonyok
csúczával ellátva.
– Mit kerestek ezek a szentpéteriek a kendtek falujában? – kérdezé a
báró – ilyen nagy ünnepen?
– Hát épen azért jöttek oda, mert nagy ünnep van, harmoniát, meg
prédikácziót hallgatni.
– Hát Szentpéteren nincs kálvinista templom?
– Ugyan, hogy van. De a tiszteletes olyan vén már, hogy csak alig hápog
s mindig ugyanazt a prédikácziót mondja el, a mit már könyvnélkül tudnak
a hivei, de azért senki sem érti; legátus ide nem jár, mert a
szentpéteri pátronusoknak az a szokása, hogy a kertajtón szöknek meg a
siklus elől; a kántornak meg olyan recsegős a hangja, hogy a vakolat
potyog le tőle a falról. Ezért aztán a hivek délelőtt a saját falujokban
állják ki a sátoros ünnepet; ott fölveszik az úrvacsorát, délután pedig
csapatostul átjönnek mihozzánk, ahol aztán hallanak angyali szép
harmoniát, s ahogy a mi tiszteletesünk prédikál, azt azután megérti még
a gyerek is; mert nem czifrázza ez a szót, de még is olyan szépen adja,
hogy ríva fakad azon még az embernyi ember is.
– Guthay Lőrincznek hiják a tiszteletest ugy-e?
– Igen is; az a becsületes neve.
– No hát én is épen ő hozzá szándékozom.
– Mindjárt tudtam. Ilyenkor télen gyakran látogatják a vidéki urak. Vele
együtt járnak farkasra vadászni.
– A tiszteletes hires farkasvadász.
– Bizony nagy jót teszt velünk, mikor ezeket a férgeket pusztitja, a kik
miatt nem merjük a tehenünket odakinn legeltetni, s a lovainkat is
stzázsálnunk kell; a disznainkból valóságos dézsmát fizetünk nekik.
– Én azonban valami nagyobb dologért keresem a tiszteletest. Én székely
vagyok, üveg-huta-tulajdonos. Itt is akarnék egy üveghutát fölállitani;
az ahoz valókat akarnám kiókumlálni. Kovarczbányát keresek.
– Óh kérem alássan, abban meg épen nagy szolgálatára lehetek az úrnak;
szivesen elvezetem mindenfelé, magam fogok segiteni a turzásnál. Abban
nőttem én föl.
(No ez nem volt kedvére a bárónak; hogy rajta és az ellenfelén kivül még
egy harmadik is őgyelegjen együtt! Ettől pedig most már meg nem
szabadul. A turzáshoz paraszttenyér szükséges).
E közben szépen ballagtak egymás mellett a biró által jól ismert
ösvényen.
Kadarkuthy meg akarta nyerni a biró jóindulatát.
– Hogyan van az, biró uram, hogy kend, a ki csak egy kis falunak a
birája, olyan okosan tud beszélni; holott annak a nagy városnak,
Miskolcznak, a birájával alig lehet az embernek eligazodni?
– Hát hogy a miskolcziak miért tartanak maguknak olyan birót, a kivel
nem lehet dűlőre jutni, annak az okát a miskolczi pógárok jobban tudják;
hogy pedig nekünk, szegény dudari póroknak jobban föl van vágva a
nyelvünk, azt megint csak annak a mi lévitánknak köszönhetjük. Mert az
olyan ember, hogy vasárnap délutánonként oda gyüjti a hiveit az
iskolaházba s kirakja előttük a maga tudományát. Beszél nekik az ország
történetéből, meg azokról a nevezetes dolgokról, a mik a nagyvilágban
véghez mentek; idegen nemzetek szokásairól; máskor meg a földmivelésről;
és még a nyavalyákról s a gyógyitó erejü füvekről; nyáron tanogatja
apraját-nagyját a kertészkedésre; de még – megkövetem – a német szóba is
beleveregeti a fejünket.