A barátfalvi lévita; Ujabb elbeszélések - 04

volna ököllel. Hát aztán a miskolczi biró fog nekem varrni ilyen
öltözetet?
– Mivelhogy ő signaturájára nézve szűcsmester.
– Hol lőtték ezt a birót?
– Nem lőtték ezt, kérem alásan, mert ezt úgy választották.
– De hát az ördögök ültek a miskolcziak nyakára, hogy egy szűcsmestert,
egy tót embert választottak meg birájuknak?
– Ne tessék rossz opiniót formálni a báró úrnak az én városom lakóiról.
A legimpossibilisebb factumoknak is meg van a maga rátiója. Rövideden
elmondom a dolgot.
Erre csakugyan kiváncsi volt a báró. Ismét ülő poziturába tette magát, a
mi a házi kisasszonynak alkalmat adott a silhouettejének tökéletes
kinyirogatására.
– Hiszen mindenkinek méltó megütközésre adhat az okot, – beszél az
esperes, – hogy egy ilyen nagy városnak, mint Miskolcz, melynek
lakosságát jó részben nemesség, birtokos uraság képezi, hogyan lehet
választott birája egy törvénytudatlan személy; egy kézimunkával
foglalkozó mesterember; még azonfelül tót. Mind megmagyarázzák ezt ennek
a mi nevezetes városunknak a rendkivüli viszontagságai. Mert
nevezetesnek bizvást állítható. Anonymus azt jegyezte föl, hogy Árpád
fejedelem hadai már itt találták Miskolcz várost s pihenőt tartottak
benne. A későbbi uralkodók királyi város rangjára emelték s nagy
privilégiumokkal ruházták föl. A török hódoltság azonban sűrű
veszedelmekkel látogatta meg a várost. Biráit a basák elhurczolták s egy
esztendeig is ott rohasztották az egri áristomban. Ha a harácsot elő nem
teremtette, a ló hevederéhez kötötték, úgy hurczolták magukkal.
– Ahá! Hát ezért nem szeretnek az urak miskolczi biróságot vállalni.
– De később még nehezebbek lettek az állapotok. A kurucz-labancz világ
alatt kétfelé is kellett harácsot fizetni a városnak, úgy, hogy volt
idő, a mikor minden igavonó marhától megfosztatva, kapával mívelték a
lakosok a szántóföldeiket. Ezekben az időkben már nem lehetett birót
kapni Miskolczon, úgy, hogy a gyülekezetben határozat hozatott, hogy a
mely polgár a biróválasztásra föl nem jön, fizet negyven forintot, a ki
pedig a biróságot el nem fogadja, fizet 200 forintot.
– S a nemes urak inkább megfizették a 200 forintokat, mint hogy
nyereghez kötve szalajtassanak Egerig? Magam is azt tettem volna.
– Ekkor aztán az történt, hogy egész Miskolcz város áttért a református
hitre. A pápista templomokat mind átadta a kálvinistáknak,
lutheránusoknak. Ez a mi avasi templomunk az ideig Szent István
templomának hivatott. Szent István király volt a város védszentje. A
város pecsétjén is Szent István alakja volt a czímer: fején koronával,
jobbjában a királyi pálczával, baljában az ország aranyalmájával. Az
ideig «királyi város» volt Miskolcz, czime: «civitas regia». A nagy
változás után azt mondta a cœtus, mit nekünk ez a királyi czifraság, a
mi annyi pénzbe kerül, fogadjunk olcsóbb czímet: legyünk «oppidum», s az
akkori biró rendeletére a régi czímert is elhagytuk, vésettünk a királyi
alak helyébe egy kurucz hajdút, csákós kalpaggal, a ki az egyik kezében
három arany búzakalászt, a másikban pedig egy szőlőfürtöt tart s lábait
verbunkos tánczra igazítja.
Hej de nagyot kaczagott erre a szóra Kadarkuthy.
– No, ez igazán remek gondolat volt!
– Dehogy volt az. Ebből a czímerből megint csak azt eszelte ki minden
ellenségünk, hogy hej de sok buzája, bora lehet Miskolcz városának, hogy
úgy kérkedik vele az a czímerbeli hajdu! s még jobban megsarczoltak
bennünket; a vezérek csak úgy adták-vették, csereberélték a várost, mint
valami bona vaccát. Végre aztán csendesség lett. Elmúltak a kuruczok,
elmúltak a törökök.
– Hát ekkor csak megpihentek a miskolcziak?
– Meg bizony; de nem ingyen. A magas kamara a várost maga magának
zálogba adta. A burkus háború alatt a miskolcziak negyvenezer forintot
vettek kölcsön az eperjesi Pulszky Sándortól, azt küldték föl a
királynénak, a ki azért negyven esztendei háborítatlanságot
engedélyezett nekik. Most ez az idő vége felé jár. Új contractust
kellene kötni a városnak a kamarával. De íme ez alatt a kamarai
direktor, herczeg Grassalkovich Antal uram, azt a praktikát gondolá ki,
hogy a miskolczi nemes urakkal külön egyezkedett ki jó előre. A polgárok
magukra maradtak, a kik között nincs törvénytudó ember. Most azután
ezeknek az együgyű embereknek, respective a városukat reprezentáló
birónak az officiuma leend egy olyan in omnibus versatus urasággal
pertractálni az új contractus iránt, mint a gödöllői herczeg, az
omnipotens director cameralis.
– Hát azért választottak olyan birót, a ki mindezekhez semmit sem ért?
– El tetszett találni. Mert ez a maga tudatlanságával jobban meg fogja
védelmezni a város igazait, mint kilencz prókátor a maga tudákosságával.
Mert ezzel csak kétféle dolog történhetik; vagy mindenre azt fogja
mondani odafönn Budán: «nye rozumim» (nem értem), akkor odafönn Budán
fognak ráverni ötven botot; vagy pedig azt fogja mondani: «já rozumim»
(igen is értem), akkor meg idelenn fognak ráverni a polgártársai ötven
botot.
– És így biró uram horoscopja tökéletesen ki van mérve? szólt nevetve a
báró, a ki ezt az állapotot fölöttébb mulatságosnak találta.
Ezalatt az esperes kisasszonya is elkészült a nevezetes látogató
árnyképével, még a szétálló czopfja is hiven ki volt faragva.
A báró előhúzta a kalapját a hóna alól s úri fejbólintással rekomendálta
magát.
A mint a külső ajtót is betette maga után, (kis városainkban – nagy
okosan – mindenütt két ajtó őrzi a bejárást) az esperes kisasszonya
leszállt az ablak előtti pódiumról s odavitte az atyjához a kész
silhouttet, melyet a nagytiszteletű úr kielégítőnek talált.
És azután elővette az asztal fiókjából a nagy kapcsos foliánst, mely már
csaknem meg volt töltve hasonló arczmásolatokkal; az új silhouettet egy
üres lapra gummi arabicummal fölragasztá, alája pedig ezeket a lavateri
megjegyzéseket irta:
«engesztelhetlen bosszúállás»,
«alattomos incselkedés»,
«telhetetlen luxuries»,
«raptusos dementia»,
«gyilkolási mánia».
Ezek mind olvashatók a kitárt arczvonásokból, a lavateri systema
szerint.


BIRÓ URAM.
Hajh bizony nem is a mostani Miskolcz városa volt ám az a száz és
egynehány év előtti város; nem az a palotákkal ékes, szinházas,
városházas metropolis, a ki két képviselőt küld az országgyülésre.
Sok nagy változásnak is volt alávetve; egyszer a tűzvész rontotta le
porig; máskor meg a rohanó árvíz söpörte el, hogy csak a «papszer» házai
maradtak meg belőle; sőt egy rettenetes napon a kőeső törte pozdorjává.
Nem jégeső, hanem valóságos kőhullás: valami meteorfelhőnek a leomlása,
a minők a földpályát keresztezik; egy emberfőnyi nagyságú követ most is
mutogatnak belőle a muzeumban.
A mult századbeli házak nem képeztek egymáshoz támaszkodva utczasort,
hanem mindenik között volt egy tágas udvar, palánkkal elzárva; alul
embermagasságig kőből volt a ház, ablak nélkül, szegletei támaszokkal
megerősítve: ez az árviz ellen volt; a kőfalra volt építve a lak,
boltozatos szobákkal, vastáblás ablakokkal: ez meg a tűzvész ellen volt.
Aztán minden háznak a kifelé fordult szegletén volt egy kukullorium s
azon egy keskeny ablak: ez meg a portyázók megfigyelésére volt
kitalálva.[5]
Mert ámbátor Károly király elrendelte, hogy Miskolcz városát tövissel
kell körülkeríteni a kurucz portyázók betörései ellen való biztosságul,
azért mégis megtörtént elégszer, hogy nem is a kuruczok, hanem a
labanczok s más afféle tolvajok, mikor a népség kinn volt a mezőkön,
szőlőkben, beszáguldoztak s végig rabolták a várost.
Egy ilyen félig emeletes házban lakott a Szinyva és a Pecze között
Quercina András biró uram. A biróságát jelképezte a kapuja mellé
nyujtóztatott kaloda; a mesterségének pedig ott lógott a czímere, a
házhiúból kidugott rúdon, pléhtáblán a neve, alatta egy hiúzfej, az
alatt meg három rókafark. A palánk ajtaján kellett bemenni; a műhely
ajtaja a folyosóra nyílott. Hogy szűcsműhely, azt hitelesíté az ajtóra
kiszegezett farkas-irha. Nyári lövés lehetett, mert nagyon vedlett volt.
Fülei hiányzottak. Bizonyosan ott hallgatnak már a vármegyeház
kéményében.
A báró benyitott a belső üveges ajtón. A műhely egyúttal hivatalos
várakozó szoba volt. Az egyik szegletében ott állt egy trabális erős
alak, nagyon furcsa öltözetben, mely állt egy hegyes kalapból, azt a
kezében tartá, azután egy fehér-piros csíkos zubbonyból, ökölnyi
czinkgombokkal, bő tarka plundrából és veres török papucsokból.
Ezt meg sem látta a báró. Méltóságán alul volt, hogy észrevegye.
Hanem a műhelyt kétfelé osztó «pudli» mögött már egy régi ismerősre
talált.
Ez volt a tegnapi asztaltárs, a derék Matus.
Ezuttal nem volt már ünnepi öltözetben; csak úgy könyökig felgyűrt
ingujjakban parádézott.
De a mint a Matus megpillantotta a műhelybe belépő bárót, utczu neki,
vesd el magad! fölszaladt a padlásra. Egy fahágcsó egyenesen odavezetett
föl a műhelyből.
A jámbor Matus, a maga egyenes úton járó eszével azt concludálta, hogy ő
a tegnapi huszonöt botokat azért kapta meg a vármegyeházán, a miért oly
nagyot talált ütni a nagyságos báró úr hátára; most ez aztán jön a
biróhoz panaszra s most még a város részéről is meg fogja kapni a maga
kutyaporczióját, a hogy dukál.
Dejsz a Matust manapság marczafánkkal sem fogják lecsalogatni a
bőrszárító padlásról. Az most önvédelmül azt találta ki, hogy egy
nádpálczával elkezdte a padláson sorban fölaggatott irhákat porolni
(ahogy ez a molyok végett szükséges), úgy, hogy a nagy püföléstől egy
szót sem lehetett hallani.
Pedig hát ebben az egész dologban nem a Matus volt a hibás, hanem az
első viczispán tót nyelvtudása, a ki a helyett, hogy «uder», a mi
megütést jelent, azt parancsolta, hogy «zabi», a mi pedig jelent
agyonütést.
Azonban kevés vártatva nyílt a műhelyből befelé vezető ajtó s kilépett
rajta egy megtekintésre méltó alak, a kiről az első tekintetre föl
lehetett ismerni, hogy ő a városi drabant.
Elől-hátul púpos volt, a két löcslába térdeivel befelé görbülve, a
tenyerei a térdein alul lógtak. Az ilyen termet nem is való egyébnek,
mint városi drabantnak. Sótartó alakú csákó volt a fején, termetét zöld
frakk ékesíté, vörös gallérral; a válláról szíjpantalléron nagy görbe
kard csüngött alá, a mi megjelenését annál félelmesebbé tette.
A belső szobából ez a parancshangú utasítás hangzott elő:
– Zavolaty toje prkoprczár.
A drabantnak szeme-szája tátva maradt, mikor szétnézett a műhelyben. Ő
az imént, a hogy bement a biróhoz jelentést tenni, csak egy instanst
hagyott idekinn és most itt van kettő.
Azt a másikat (saját vallomása nyomán) úgy jelenté be biró uramnak, hogy
«povrazolezecz», a mi jelent kötélentánczolót.
És most biró uram azt parancsolja, hogy hívja be a «prkoprczárt», a ki
nem más, mint bukfenczhányó.
Biró uram előtt ugyanis kötélentánczoló vagy bukfenczhányó mindegy s
lehet, hogy igaza is van.
Ha van logika a világon, akkor a drabantnak azt kellett konkludálni,
hogy ez a másik a bukfenczhányó. Pojáczának elég pojácza volt.
Intett a bárónak, hogy jőjjön a biró uram szine elé.
Biró uram alacsony, tömzsi, tagbaszakadt emberke volt; himlőhelyes
arczú; egyik szemöldöke feljebb állt, mint a másik; nagy fogai miatt a
száját nem bírta összecsukni. Ujjatlan bőrmellényéből flanell ujjakba
rejtett karok nyúltak elő, nagy tenyerekkel; a fejébe nagy vadmacska
süveg volt nyomva, olyan alaposan, hogy a füleit kétfelé nyomta.
– No, frisko! frisko! Spjevácz! Muzsikácz! kiáltá a belépő báróra.
A báró nem értett a hallott szóból.
A drabant aztán megmagyarázta neki a dolgot.
– Biró uram előbb azt akarja megtudni, hogy hogyan tudunk énekelni és
muzsikálni?
– Sehogy sem tudunk.
Biró uram erre türelmetlen lett, rárivallt kategoricze a báróra:
– Csi znacze, csi nye znacze, ale spjevacze, muzsikacze!
(Akár tudtok, akár nem tudtok, azért énekeljetek, muzsikáljatok.)
A báró most már nevetett.
– Ugyan mi az ördöggel muzsikáljak?
Biró uram odamutatott a báró vállán függő hosszú bőrtokra; azt hitte,
abban valami fagót van.
A báró aztán kihúzta a bőrtokból a szép lazzarino csövű duplapuskát.
– Ojoj! mondá biró uram. Puska? (Ez tótul is puska.)
A drabant vette észre, hogy aligha tévedést nem követett el; azt kérdezé
hült pofával a bárótól:
– Hát az úr nem bukfenczhányó komédiás?
Erre válaszképen úgy ütötte pofon a báró a drabantot, hogy annak a
sótartó csákója menten a jobb fülére csúszott; le nem repülhetett a
fejéről, mert oda volt kötve az állához szíjjal. A biróra pedig
ráordított a báró tele torokkal:
– Én báró Kadarkuthy vagyok, földes úr! Atta teremtette!
Ez egyszerre nagyot változtatott a situatión. Hát persze, hogy azon
kellett volna kezdeni, hogy «atta teremtette!» Szóból értik meg a
magyart.
Biró uram hirtelen lekapta a macskabőr-süveget a fejéről s azt mondá:
«mi tetszik, kérem alásan?» Tudott már magyarul is.
A mint azonban a báró hangosan elkiáltá a nevét, arra a szóra a
műhelyből nyiló ajtón át bedugta a fejét az a másik és sietett a
tévedést fölvilágosítani.
– Én vagyok a komédiás.
Erre biró uram végképen elszörnyedt.
– Óh te stariospicza! rivallt a drabantra s a másik még immunis
arczfelére egy akkora pofont alkalmazott, hogy a sótartó a bal fülére
csúszott vissza. Hozod be mingyárt az igazi komédiást!
Aztán a két nagy tenyerét dörzsölve, azt kérdé mosolygó ábrázattal: «mit
tetszik parancsolni a pan welkomozsnye báró úr?»
– Hát én egy derék farkasbőr kosokot akarok magánál megrendelni.
– Zsinórral vagy szironynyal?
– Ahogy szokás. Aztán meg egy ilyen prémes süveget, mint biró uramé.
– Aha. Diva kocskabőrből. Az nagyon szép.
– Aztán meg egy olyan kecskebőr nadrágot, a milyen a Matusnak van.
– Ah! A milyen a Matusnak van? Potyszem csak Matus! Hozd ide a
koza-ircha-nohaviczádat!
De a mint ezt a szót meghallotta a Matus odafönn a padláson, hogy
«nohavicza!»: két nádpálczával kezdte el verni a bőröket.
– Eredj föl a padlásra! parancsolá biró uram a drabantnak, ki azalatt
visszatért a kötéltánczossal. Hozd le a Matust fülénél fogva a
padlásról.
A drabant megsimogatta egyik tenyerével az egyik arczpofáját, a másikkal
a másikat, s azt felelte, hogy «harmadik pofám nincs!» és nem ment a
Matust lefülelni.
– No, hát akkor gyere velem te a magazinba! mondá biró uram, gallérjánál
fogva előre lódítva a rendnek őrét, te meg, komédiás, mulattasd addig a
méltóságos báró urat; lamatye czigánszke kolisa!
A báró úrral együttmaradt komédiás ugyan nem vetett czigánykereket a
méltóságos úr distrahálására, hanem a helyett oda lépett eléje s jól a
szeme közé nézett s azután jó lerchenfeldi dialektussal odaszólt neki
németül:
«Herr Baron von Kadarkuthy! haben Sie nicht einmal Frater Seraphinus
geheissen?»
Kadarkuthynak először hosszúra nyúlt az ábrázatja; a szája tátva maradt,
a szemei elmeredtek; fakó arczbőre közepén a harag vörös foltja gyulladt
ki. Hallatlan vakmerőség! Egy báró Kadarkuthy Viktort azzal az
interpelláczióval állítani szembe, hogy nem hívták-e őtet valamikor
Frater Seraphinusnak.
De nagyhamar ismerős mosolygóssá torzult vissza a haragos arcz, a mikor
a megszólító arczába jobban belenézett. Kezdett föltámadni az emlékezet.
Az! Az! Nemcsak Frater Seraphinus, de még annál is jobb. «Dóri, der
amerikanische Affe!» Az volt a szép idő! A bécsi «Paradiesban!»
– Ah! ah! Titanides Sámson! rikkantá el a báró, az én hajdani mæstróm? A
kinél én majomember voltam.
– S a kinek a Colombináját elszöktette a majomember.
– Hát aztán mi lett a Colombinából?
– Nem jött vissza; most már a maga kezére dolgozik.
– De hát hogy ismert rám Sámson mester?
– Hát a mint azt tetszett mondani: «én vagyok Kadarkuthy Viktor». A név
után.
– De hisz én soha sem mondtam meg kendnek a családi nevemet, mikor
együtt bolondoztunk.
– A báró nem mondta meg, de megmondták a kolostorban, a honnan
megszökött, mikor a Colombinám miatt ütöttem a nyomát bottal. Aztán nagy
fátumom volt nekem már akkor a Kadarkuthy Viktor névvel. Ez okozta
minden szerencsétlenségemet. Én egy nagy celebris szemfényvesztőnek a
társaságában jártam be a világot, a ki Cagliostro tanítványa volt,
Cairoi Ludolfus volt a neve. Egyszer egy hatalmas gazdag úr kastélyában
produkáltuk magunkat a Csallóközben, a ki a leánya eljegyzését
ünnepelte. A vőlegényét úgy hítták, hogy Kadarkuthy Viktor. Akkor
hallottam először ezt a nevet. Szép, karcsú legény volt. Én birkózásra
híttam föl a parasztokat s egyiket a másik után vertem földhöz. Ekkor a
fiatal vőlegény akaszkodott velem össze. Hát én nekem nagy volt a
respektusom az úri familia iránt; nem akartam, hogy a vőlegény
nyomorékká törjön a kezem között, csakúgy könnyedén bántam vele; a
furfangos suhancz pedig fölhasználta ezt a kiméletemet s egy betyáros
gáncsvetéssel úgy döntött a földre, hogy fejemet egy vasrúdba csapva,
elszédültem.
– Donner und Dória! kiáltá föl a báró. (Hát nem csak farkasvadász, hanem
akrobata is?)
– Nagy szerencsétlenség lett ez rám nézve. Mert a principálisom, a
Cairoi bűvész, menten elcsapott a megszégyenülésért. Én aztán kénytelen
voltam megint magam állítani össze komédiás truppot. Elindultam a
majomemberemet meg a Colombinámat keresni. Tudakozódtam a kolostorban a
fráter Seraphinus után. Ott tudtam meg, hogy azt báró Kadarkuthy
Viktornak hívják. Akkor hát az a másik, a ki velem megbirkózott a főúri
kastélyban, nem volt az igazi. Az igazi Párisban éli világát. Ez itt egy
pseudo báró. Ekkor irtam én a báró úrnak, hogy jőjjön haza. Nem
emlékszik rá?
– Hogyne emlékezném!
– S meg sem köszöni?
– Köszönöm a manót! Egy esztendeig ültem a kassai börtönben ezért a
szivességért.
– De most már legalább Kadarkuthy báró lett az úrból, de én pocsékká
vagyok téve; mert akárhol ütöm föl a komédia-bódémat, hogy itt van a
legyőzhetetlen Titanides Sámson, mind azt kiabálják föl rám, hogy:
«Földhöz csapott a csallóközi vőlegény!» A kiről most már jól tudom,
hogy az senki sem más, mint a barátfalvi lévita.
– Hát ezt honnan tudja a mester?
– Honnan tudom? Hiszen tudja annak a históriáját minden ember ezen a
vidéken. Tudják a viczispánok, a szolgabiró, az esperes, a parasztok, a
hajduk; de az egy sem mondja meg, mert mind valamennyien szinpathiáznak
vele. Szereti azt minden ember, férfi, asszony, gyerek. Csodákat
beszélnek felőle. Hogy mentett meg a nagy hegyi árvízből tíz gyereket
egy maga; hogy pusztítja a dúló farkasokat; hogy téríti meg a rossz
embereket igaz életmódra; hogy tanítja meg az embereket vad fákból
gyümölcsfákat csinálni, a kőből is olajat csavarni; s aztán milyen
prédikácziókat tud tartani, hogy azokért a harmadik faluból is eljárnak
Barátfalvára. Hanem azért, ha azt kérdi egy idegen ember, hogy hol van
Barátfalva, arra mindenki azt mondja, hogy «tudja a fránya!»
– Ah! E szerint engem szándékosan bolonddá tartott eddig minden ember?
– Hát persze, hogy persze. Utoljára ide küldték a biróhoz, a
szűcsmesterhez, a ki a farkasbőröket rendesen megveszi a lévitától. De
hát fogadjunk, hogy majd mikor rákerül a sor arra a kérdésre, hogy hol
lakik hát az a derék vadász, a ki ezeket a toportyánférgeket rendre
lövöldözi, biró uram holdvilágbanéző pofát fog csinálni s azt feleli:
«ojojoj! az túl lakik a Verhovinán, még Lengyelországon is túl, az ott
lakik Muszkaországban.»
– Most mit csináljak én ezekkel az emberekkel?
– Ezekkel semmit. Hanem énvelem csinálhat valamit a báró.
– Kenddel, hej?
– Vélem hát. Nekem kell arra az átkozott ficzkóra rátalálnom, a ki
engemet világcsúfjává tett. Én fogom annak a búvóhelyét kiszaglászni,
mint a trüfli-kutya a szarvasgombáét, hogy, ha kikapartam,
előczibálhassam: «no, hát most mutasd meg, hogy milyen akrobata vagy?»
– Itt, itt! a miskolczi nagy piacz közepén kell neki megbirkózni velem a
népség szeme láttára, a barátfalvi lévitának! Dejsz ezt el nem engedem a
bőrének.
A komédiás teletorokkal röhögött ennek a kapitális ötletének. A
barátfalvi lévita fog birkózni a piaczon a Sámsonnal! Oda is fog vágatni
a padlóhoz. Majd egészen máskép fog bánni a Sámson a diákkal, mint a
hogy bánt a czifra vőlegénynyel!
Hanem Kadarkuthy azt mormogta a fogai közül:
– Az ám! Ha én hagyok neked belőle valamit.
– No, már hagysz, – dörmögé vissza a Sámson.
S aztán mind a kettő magának tartotta, a mit gondolt.
A discursust németül folytatták.
Ha a szücs-biró hallgatózni találna is az ajtón keresztül, nem értene
meg belőle semmit.
De hátha tud németül? No, nem a biró, az nem tud, csak tótul; de a
szűcsmester tudhat németül is, a hogy magyarul megtanult az első
«teremtettére.»
Nyitotta már az ajtót.
Querczina uram jött elől, mögötte a drabant.
A fegyveres vitéz alig látszott ki a prémes menték, kosokok halmazából,
a mi a két vállára volt rakva. Az egész magazint magával hozta.
A biró ellenben nyalábbal czipelte a kész kecskebőr nadrágokat és prémes
süvegeket.
A sok drága portékát mind lerakták a hosszú asztalra egymás sorjába.
Lehetett belőlük válogatni; volt ott báránybőr bekecs is, rókamálos is.
A bárónak csak a farkasbőr bekecsek tetszettek. Fölpróbált
kettőt-hármat, melyik lesz kommótusabb?
– No ez lesz igazán modális! – mondá a biró, egyet kihúzva a többi
közül. Ilyen kosokja, tudom, a császárnak sincs. Egészen fekete
farkasbőr.
– Fekete farkas? No, ez igazán ritkaság. Ennél maradjunk. Mi az ára? –
mondá a báró.
– Csak úgy, mint a többi. Negyven vonás forint.
– Ah, az drága! – ellenkezék a báró. Hiszen kelmed tíz máriásért veszi a
farkasirhát a barátfalvi lévitától.
– Kicsoda? Micsoda? Cso ti robis! Itt sülyedjek el a földbe, ha valaha
hírét is hallottam a barátfalvi lévitának!
– Nono! Májszter! Nekem a tekintetes perceptor úr mondta, a ki a
farkasfülekért tíz máriást szokott fizetni a vadásznak.
– Úgy? hát az a vadász a lévita? No, azt nem tudtam, én csak úgy
ismerem, hogy vlkójáger.
– No, ha ismeri, akkor hát csak tudja, hogy hol lakik.
– Ojojó! Hogyne tudnám? Az a Barátfalva itt van mingyárt a szomszédban,
a Verhovinán túl, Dunajecz mellett, a hideg völgyben, ott teremnek a
legszebb farkasok.
A két kuncsaft összenézett.
– Hab isz nid xagt? – motyogá a Sámson németül.
A báró aztán lealkudta a kosok árát negyven kurta forintra. A süveget,
meg a lábhüvelyt aztán ráadásul kapta, nagylelkűségből. Azokba mingyárt
bele is pánczélozta magát.
– Hát te másik, neked mi kell? – förmedt rá a biró a komédiásra.
– Concessa kell piaczi productióra.
– Aztán mit tudsz?
– Sámson vagyok.
– Ha Sámson vagy, hadd látom, hogy emeled föl a fogaddal ezt az asztalt?
Az pedig meg volt rakva prémes bekecsekkel.
Válasz helyett a Sámson azt tette, hogy a kis púpos drabantot fölkapta a
karjánál fogva s még azt is odadobta az asztalra, úgy emelte föl azt a
fogaival.
– Hujúj! Megkapod a concessát. Fizetsz előbb egy máriást! Ez taksa
neked. Nem neked! Tüled! Nekemnek. Rozumis?


ITT VAN HÁT BARÁTFALVA.
Matus meglátta a padláslyukon át, hogy a báró eltávozott. Azt is látta,
hogy az most átöltözött; a gunyáját is itt hagyta. Azonnal lejött a
padlásról. A nádpálczát is hozta.
A májszter, meg a drabant a fölhalmozott szőrmeárúkat czepelték vissza a
magazinba.
A báró által levetett öltönyök ott hevertek a padon; majd visszajön
értük egyszer, (ha visszajöhet).
A Matus neki állt s a báró selyem puliderjére olyan huszonötöt vert a
nádpálczával, hogy ha az maga is benne lett volna, bizony megemlegette
volna.
Az ordália befejezése előtt a majszter is előkerült a magazinból. Ő meg
dühös volt a Matusra azért, hogy nem jött le a parancsára a padlásról,
magának kellett czepekedni s irányadó véleményének akként adott
kifejezést, hogy ő meg az öklével ütögetett a Matusnak a fejére; de a mi
a vitézt nem akadályozta abban, hogy tovább folytassa a leszámolást a
puliderrel: «huszonhárom, huszonnégy, huszonöt!»
– Hát te sibenyecz! mért nem jöttél, mikor hittalak?
– Nem hallottam a porolástól.
– De már most «ezt» meghallottad?
– De legalább kitöltöttem a boszúmat!
S ezzel a világ rendje helyre lett állítva. Legalább egy időre.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A két szövetséges társ pedig ballagott odább a Szinyva partján.
A báró, (most már egészen autochton bükkbeli magyar dzsentrinek
öltözve), meg a komédiás.
– Kérem, kérem, – mondá a báró, tenyerét hátrafelé tartva, hogy a
kompanyonját tiszteletteljes távolságtartásra figyelmeztesse. Az utczán
külömben is csak egy szál padló képezte a gyalogjárót.
– De hiszen, kérem, én valamit akarok közölni a báró úrral, s azt nem
kiabálhatom fönhangon, hogy az egész utcza meghallja.
(Az egész utcza állt egy osgyányi fazekasból, a ki a gyékényes
szekeréről kiabálta, hogy «vegyenek bögrét, köcsögöt!»)
– No hát, nem bánom, jöhet kend mellettem, de akkor tartsa a kezében a
süvegét.
Ez úgy is illet! A ki komédiás, hordja a markában a sipkáját, mikor egy
rangbeli urasággal beszél.
– Még azt hihetnék, hogy egymáshoz tartozunk!
– Pedig az már régen volt.
A komédiás tehát előadta a maga egész fölfedezésitervét.
A vármegyének mappája nincs. Ha volna, sem érne semmit. Ellenben van a
Bükk kellős közepén egy messze kimagasló bérczorom, a mi még Gömörbe is
ellátszik. Azt úgy hivják, hogy «Örvénykő, Pogányoltár!»
A ki annak a sziklacsúcsnak a tetejére fölmászik, az mint egy
földabroszt, úgy látja maga alatt elterülni az egész Borsod vármegyét,
valamennyi hegyeivel, völgyeivel, folyóival és helységeivel együtt.
Akkor azután egészen könnyű föladat lesz, kikeresni a helységek közül
azt, a melyiknek a neve Barátfalva.
Miről lehet azt kitalálni? Arról, hogy annak a helységnek nincsen
tornya. A legkisebb faluban is, a hol maga harangoz a pap, van egy
torony, a hol harangozhat; de a mely helységnek csak lévitája vagyon,
annak se harangja, se tornya nem vagyon, (a hogy palócz nyelven
mondják).
Erről fognak ráismerni. Még más egyébről is. A szénégető, mészégető
kemenczékről. A terv beválik.
Most csak egy jó kalauzról kell gondoskodni, a ki Miskolczról a rengeteg
Bükkön keresztül, a Hámor, Diósgyőr, a Paulinus kolostor megkerülésével
elvezesse a turistákat az Oltárkő hegytetejéig.
– Nehéz lesz a dolog, – véleményezé a báró. Holnap karácsony vasárnapja.
Ilyen nagy ünnepen ez a bigott nép nem vállalkozik kalauzságra.
Fittyet hányt erre a scrupulusra a komédiás.
– Karácsony ám, a kinek karácsony! De nekünk görögöknek holnap csak
Eustrát napja van; a mi karácsonyunk tizenkét nappal hátrább esik. Az én
házi gazdám pedig szintén görög; elvezet az bennünket az Oltárkőre, ha
jól megfizetjük; az én gazdám, a Parasztevics.
– S ismeri az jól a vidéket? a Bükk erdőséget?
– Hát ki ismerje, ha nem a Parasztevics? Az én patriotám! A
macedó-görög! Hisz az a gubicsszedő. Az a hivatala.
Tudta is a báró, hogy mi az a gubics?
Megmagyarázta aztán neki Sámson, hogy ez az, a mi nélkül a cserző vargák
nem élhetnek.
Parasztevics uram a saját házában lakott, egyike volt azoknak a
görögöknek, a kiknek az ivadékai a jelen század közepén a félmilliósok
osztályát képviselték Miskolczon, (tisztességes spekuláczióval).
Ez még most csak a gubicson kezdte.
A mint a vendége, a Sámson bemutatta neki a bárót, a görög igen szivesen
fogadta. A két honfitárs egymás között új görög nyelven beszélt, a mit a
báró nem értett. Az első szavaknál a görög meginvitálta az asztalához
ebédre a bárót s föltette eléje a drága jó hajvárit (caviar), a mire
következett a hatalmasan fölvereshagymázott olajos bab; de a mint a
Sámson még tovább beszélt, már akkor csiramálé és zucsok is került az
asztalra, (az előbbi csirás búzából, az utóbbi mustba mártott dióból
készült), sőt végtére annyira ment a vendégszeretet, hogy
bőjtmegszegéssel még disznósajtot is tett föl a báró elé, a mivel az
aztán tökéletesen jóllakott. Italul szolgált a márcz. (Ez meg aligha nem
mézből támad.)