A barátfalvi lévita; Ujabb elbeszélések - 10

félbeszakított hosszú lakoma után, a gyönyörök mámora közepett őt is
megkinálta a paradicsom királynője a túlvilágra magasztaló bájitallal.
De Randolfi minden mozdulatára vigyázott a csábító tündérnek s
észrevette, hogy az, miután maga ivott az ezüst kulacsból, annak a
nyakán egyet fordít. Ő, hatalmas öklébe fogva a kulacsot, a
hüvelykujjával visszafordította a kulacs nyakát: úgy ivott belőle. Az
pedig nem volt más, mint czukros rózsavíz.
Ekkor aztán elálmosodást szinlelt; a szemét lehunyta; nagyot lélekzett,
mint a ki mély álomba merült.
A gong harang kondulására előjött a szomszéd szobában leskődő négy
eunuch, s leemelte a fekhelyről a mozdulatlan alakot.
Az ezredes álomütöttnek tetteté magát.
A rabszolgák felhúzták a padlat alól a fürdőmedenczét, aztán kettő
közülök megtölté azt a gyilkos érczsavanynyal.
Randolfi a fojtó szagáról ráismert a vitriolra.
A másik két rabszolga e közben lebocsátá az üvegfalat, mely a szobát
kétfelé választá.
Az áldozatnak szánt férfi lecsukott szempillái alól látta, hogy a kéjek
istennője hogy alakul át a boszúállás Erynnisévé. Ez arcz nem Circe képe
volt már; hanem Megæráé! Parancsoló kézzel inte a rabszolgáknak, hogy
hajtsák végre halálos munkájukat. Azok hozzá fogtak, hogy Randolfi
kezeit hátra kötözzék.
Ebben a pillanatban talpra ugrott az olasz, s megragadta két karjánál az
egyik rabszolgát, oly erővel hajítá azt az üvegfal felé, hogy az
keresztül tört rajta, halálos sebektől elborítva, úrnője lábaihoz.
És aztán a másik hármat nagy hirtelen utána.
Nem kellett neki szablya, hogy összeaprítsa őket; elég fegyver volt az a
széthasadt üvegfal. Annak az éles szilánkjai, mint a kaszabörtön, úgy
hasogatták össze a rajtuk keresztül hajigált testeket, a kiknek mély,
tátongó sebeiből fecskendett a vér a rettenetes tűndér alakjára.
Nazli-Hánem meg volt bénulva a rémülettől. Se egy kiáltást tenni, se
helyéből megmozdulni nem tudott. Csak elmeredve bámult erre a csodaerejű
férfira, a kihez hasonló hőst soha nem látott. Várta, hogy mikor fog ő
rá is kerülni a sor? Mikor ragadja meg rettenetes ökleivel? Vagy mit fog
tenni?
Az athleta, a négy rabszolgával elbánva, azt az erőmutatványt tette,
hogy azt a vitriollal félig töltött rézkádat a két fülénél fogva
felemelte magasra s arra fordítá, a herczegnő felé.
Nazli-Hánem eliszonyodva veté magát fekhelyére, arczát hosszú hajával
eltakarva, hogy azt ne érje a pokoli tűzeső. A viador azonban mást
gondolt. Odavitte a rézmedenczét a felnyitott gömbölyű ablakhoz s azon
kihajította.
A krokodilok ott ácsingoztak már, százfogú torkukat a vízből kitátva,
várták a mai nap lakomáját.
Mikor aztán az a nagy tömeg vitriol a Nilusba zuhant: az ott egyszerre
lobbot vetett; a víz forrni kezdett, a kajmán-banda iramodott gyors
úszással a Nilus szigete felé, megrettenve a sistergő haboktól. Akkor
aztán Randolfi is kiugrott az ablakon át a Nilusba.
A vizet felforraló vitriol, sűrű fehér ködöt támasztva hömpölygött a
habok felszinén odább, s e romboló elem védelme alatt úszott tovább a
menekült férfi is, láthatatlanná téve a feje fölött lebegő érczsavany
füstjétől.
Mikor Nazli-Hánem ismét fel merte emelni a fejét s hátra nézett,
elbámult, hogy áldozatát nem látta sehol, csak az elvérzett, vonagló
rabszolgákat az ágy fülkéje előtt.
Hová tünhetett el? A fürdő-kád sem volt ott.
Öklével háromszor ütött a gongra; erre befutottak a rabnői. Ájuldozott
valamennyi, mikor azt a sok vért meglátta. Azt parancsolá nekik, hogy
nézzenek ki az ablakon, mit látnak. Azok mondák, hogy semmit sem látnak,
mint egy, a víz szinén úszó felhőt. A kajmánok szilaj czikkázást
mivelnek a vízben. Ez megnyugtatá. A megmenekült áldozatot bizonyosan
széjjeltépték a víz szörnyei.
Azt a négy rabszolgát is kidobáltatá az ablakon. Legyen a kajmánoknak is
egy Bajrám-ünnepük egyszer.
Aztán fürdőbe vitette magát; lemosatta tagjairól a vért, attól még
fehérebbé lett a bőre; a vérszagot elüzette ambrával, pézsmával, s aztán
felöltözött legpompásabb ruháiba s palankinjába szállva, elvitette magát
a városba, sorba járta a bazárokat, bevásárolt, sorbetet ivott, s végül
látogatást tett az alkirály palotájában.
A hárem bejáratánál két eunuch lépett eléje, a kik bő palástot vetettek
a fejére, s abba egy percz alatt úgy beburkolták, hogy se mozdulni, se
kiáltani nem tudott.
Aztán ismét palankinba tették; órákig jártak vele, lépcsőkön fel és
lefelé, míg utóljára ismét kiemelték a hordozó zsöllyéből, akkor egy
székbe ültették; az himbálózott, mintha a levegőben lógna; a tekerő
csigát hallotta csikorogni, a kötelet zsurlódni: egyszer aztán földet
ért a szék s akkor aztán csöndesség lett körülötte.
Ott elkezdte magáról lebontani a palástot, melybe be volt burkolva, míg
egészen kiszabadítá belőle a fejét.
Egy gömbölyű teremben találta magát, melynek nem volt se ajtaja, se
ablaka. A világosság egy gömbölyű nyiláson hatolt le e börtönbe sok
ölnyi magasból. Ugyan ezen a résen bocsáták alá a kosarat, melybe
naponkinti étele és itala volt téve, vékony érczsodronyon.
Itt maradt holtig Nazli-Hánem, az örök feledékenység vermében, a hova őt
Mehemed Ali, a testvére, elzáratta.
Kilenczvenkét esztendős volt, a mikor meghalt.


HÁNYAN VAGYUNK MÉG?
(Elbeszélés.)
Hárman ültek együtt a hosszú terített asztalnak a végén az «Angol
királynő» vendégfogadó földszinti étkezőszobáinak egyikében, ott, a hol
a képviselőház elnöke szokta tartani a képviselői lakomát.
Az asztalon tizenkét tányér volt, megfelelő étkező szerekkel,
poharakkal, nyomtatott fogásrenddel és vékony pohárkákba dugott
thearozsákkal. Az asztalkendők dinnye alakú gerezdekbe hajlítva a
tányérokon.
Tizenkét teríték az asztalon és csak hárman ülnek az asztal végén? Ennek
a magyarázata az, hogy már elmúlt két óra, a mi rendes viszonyaink
szerint túlhaladott álláspontja az ebédkezdés idejének. Még várnak
valakit, vagy valakiket, de addig is «domitorium»-nak hozzálátnak a jó
szerémi szilvapálinkához, a mit miskolczi gyürkés czipóval nyomtatnak
le. Ez csak sarkantyút ád az étvágynak.
A ki az asztalfön ül, az egy előkelő fővárosi ügyvéd; a feje egészen
kopasz, alig billeng fülei mögött egy-egy kondor bibolácska, a minek az
a szokása, hogy soha sem őszül meg, makacsul megmarad gesztenyeszinűnek,
a mi némi ellenmondást képez a felkunkorított bajuszszal, mely
koromszínű. Ez szabad: a bajuszt koromszinűre festeni. Szakáll, haj,
szemöldök mind követheti a maga változatosság iránti szabad akaratát; de
a bajusz a miénk, annak mi parancsolunk. Különben a szakáll sem a maga
ura, annak is van törvénye, a borotva: az learattatik. Az arcz piros és
sima. Látszik, hogy jól van táplálva. Csak a szemek árulják el az
előhaladott kort. A szemhéjak duzzadtak, s a látószereknek két
szemüvegre van szükségük, az egyik az orrcsiptető, mely az olvasáshoz
szükséges, a másik a fülbekapaszkodó pápaszem, melylyel távolba lehet
látni; szobában azt a homlokra feltolva viselik.
A matrózhurokra kötött fehér nyakravalóba egyszerű gyémántgombos melltű
van nyársalva; a mellény sárga pikét, oldalzsebéből lecsüggő nehéz
aranylánczczal, melynek végét kárniól pecsétnyomó, ezüst Szent
György-tallér korallkéz, arany plajbásztok, aczél szivarvégcsikkentő és
kisded aneroid húzzák lefelé. A hátra nyesett szárnyú dohányzó kabát
oldalzsebéből sárgavörös keztyű újjai kandikálnak elő.
Ez a házigazda, a ki a kupiczákba töltöget.
A másik kettő a meghivott vendég.
A jobbkéz felől ültetett vendég alacsony, köpczös termetű férfi, szürke,
kurta zekében, melynek a gallérja hiúzprém. A zeke ezüstgombos és
zsinórra jár: de most ki van gombolva, mert ebéd előtt ez így tanácsos;
az előre domborodó testrész ezt megkívánja, melyet nem egész akkurátusan
fedez a kalotaszegi varrottas mellény, úgy hogy az alatt a következő
csattos szíj lyukait meg lehet számlálni. (Majd később szaporodni
fognak.) Természetesen zsinóros magyar nadrágot s gombfejü sarkantyús
csizmát visel. Inggallérja és ingeleje koczkás rózsaszínű vászon,
virágos himzésekkel. Arcza, homloka széles, naptól égett kordovánszínű,
a mitől erősen elüt a gunár ősz haj gubanczos volta, s a sárgára őszült
szakáll, meg a fakóvá pipázott bajusz. Az arcz kifejezése mérgesen
jókedvű.
A második vendég, a ki balfelől ül, háttal van felénk fordulva; de az
elejéből sem ismerjük meg jobban, mert iparkodik az arczát mindig lefelé
hajtani, mintha keresne a földön valamit; homlokát a tenyerébe
támasztja, s a száját csak akkor nyítja föl, a mikor a kupiczát
kihörpinti. Arczvonásai kemények, bőrré váltak, rajta a szőrféle,
úgynevezett koldússzakáll, rövid borostásra nyirva; ilyen a haja is,
rövid, sűrű, elől homlokig, hátúl nyakig benőve. Fekete selyem
nyakkendője az ádámcsutkáig föltekerve; viseléstől fényes fekete kabátja
végig begombolva.
– Ugyan szép volt tőletek, hogy eljöttetek a meghivásomra, fiúk! (fiúk!)
szólt a házi gazda, összekoczintva kupiczáját a két szál vendégével.
– Hát hogyne jöttünk volna? monda a zöldszakállú. A kiben egy csepp
magyar vér buzog, csak feljön a millennáris kiállításra; ámbár az ilyen
gazdaféle embernek, mint magam, ilyenkor van a legsürgősebb dolga
odahaza. Most gépelik a repczét. No, de otthon van a fiam, utána lát a
dolognak, nem kell miatta aggódnom.
– A fiadból is mezei gazdát csináltál? Nagyon helyes.
– Höher Péter! A fiam diplomás ember.
– Miféle diplomája van?
– Hát gépész diplomája. Gépésznek taníttattam ki. Igy aztán rábizhatom
az egész gazdaságot.
Erre aztán a koldús-szakállú is megszólalt.
– Hát bizony engem is a fiam segített ki, hogy erre a szent napra
feljöhessek Bergengócziából a szép fővárosba.
– A fiad is néptanító?
– Egygyel feljebb. Az már lelkész. Káplán a legjobb dotáczióval biró
helységében a Bakonynak. Nagyon szeretik a hivek. Ha az öreg testál,
pedig közel van már hozzá, megmarasztják papnak. Most távollétemben ő
szolgál helyettem. A scytháknak ugyan most már vakácziójuk van; de a
hivek megkivánják a mindennapi beéneklést.
– No, csakhogy eljöttetek, szólt két kezét egyszerre nyújtva a
vendégeinek az ügyvéd.
– Hát bizony többen is lehetnénk, jegyzé meg neheztelés hangján a bérlő.
– Láthatjátok, hogy tizenkettőre teríttettem. Tizenketten voltunk
összenőtt jó pajtások, a kik ez előtt ötven esztendővel, végezve jogot a
kollegiumban, egymásnak parolát adtunk, hogy ötven év mulva, ezen a
búcsúpohár napján összejövünk itt az «Angol Királynő» fogadóban. De én
még külön levélben is meghittalak benneteket; ha netalán elfelejtettétek
volna a fogadást.
– S csak ketten kerültünk elő fogadásra, meghivásra.
– Még egy negyedik pajtást várok, a ki megérkezhetik, hétnek az
elmaradása alaposan indokoltatott, a nyolczadikét majd magam igazolom.
De úgy-e bár megegyezünk abban, hogy ebéd előtt nem beszélünk szomorú
dolgokról?
– Okos beszéd! Az rontja az étvágyat.
– A levestől a töltött káposztáig nem szabad egyebet előhordanunk, mint
a diákkori kalandjainkat.
– Hát töltött káposzta is lesz? De már akkor ereszszünk egyet a szijon.
– Az őzderéknél aztán már beszélhetünk a honvéd világi viselt
dolgainkról. Ott is együtt voltunk.
– Őzderék, sohajta fel a mester; ezt csak a képes könyvből ismerem.
– Majd aztán a dorongos fánknál áttérhetünk a háború utáni dicsekedni
valókra.
– Dejszen ha én dorongos fánkkal kerülök szembe, nem beszélek én akkor
az olmüczi prófuntról, diskurált a bérlő.
– A többit aztán elhagyjuk a fekete kávé utánra: addig ne számláljuk
meg, hogy hányan vagyunk.
– Nem is jó az a népszámlálás, szólt a rektor a hogy a diák mondja: «rex
David populum numeravit et perdavit».
Közbejött a főpinczér meg a pikoló. Amaz ezüst tálczán hozott egy
levelet, emez meg a fülénél fogva egy fedeles kosarat.
Az ügyvéd felbontotta a levelet, átfutott rajta.
– Itt van ni! Most már ez sem jön. Hiába, a schneider csak schneider!
Hiszen tudjátok: a Friczó. Mikor megbuktunk, ágy alá vágta az ügyvédi
diplomát, szabó műhelyt nyított. Jól meglépesedett mellette. Azt irja,
hogy nem jöhet: mert huszonnégy darab bandérialis díszöltönyt kell
megteremtenie negyvennyolcz óra alatt. Becsület, hazafiság, s a többi.
Ezer milliom bocsánatot kér, s maga helyett küld hat palaczk
harmincznegyediki tokaji aszút. Ilyen nép ez a schneider!
– Vivát! Annál több jut nekünk! újjongott a bérlő.
A néptanító fejét csóválta.
– Pedig ő volt közöttünk a legjobb mathematikus, ez előtt ötven
esztendővel.
– Nem «pedig», hanem «mert», igazítá helyre a fiskális. A ki rőffel
dolgozik a mathematikában, többre megy, mint a ki astrolabiummal
kalkulál. A Friczó háromemeletes Hausherr.
Aztán a főpinczérnek adta ki a napi parancsot.
– Már most nem várunk senkire. Tálaltasson rögtön.
A főpinczér megkérdezte udvariasan a vendég uraktól, hogy miféle
levesnek adnak elsőbbséget: tessék választani, van rákleves, van
bableves disznókörömmel, aztán meg potage imperial.
A bérlőnek nagyra nyiltak a szemei.
«Olez!» (Alles!) kiáltá, bekeblezi ő mind a hármat, nem vesznek azok
össze odabenn.
Hanem a néptanító azt mondta, hogy «quidquid agis, prudenter agas et
respice finem» (bármit teszel, okosan tegyed s gondold meg a végét.)
Bablevest kapok én otthon is minden héten háromszor; ráklevest nem
ehetem, mert attól viszketős lesz a hátam. Lássuk az imperialist. Az
talán a «fritillaria imperialis»-ból készült.
A levesevés alatt pedig okos ember nem beszél.
A levesre egy kis pohár old sherry következik. Koczintanak.
– Ugy-e fiúk! kezdi a fiskális, nem nehezteltek érte, hogy ide hivtalak
meg benneteket, a vendéglőbe, és nem a saját házamhoz? a mióta özvegy
vagyok, nem tartok otthon konyhát.
– Pedig az nagy kényelem, véleményezé a bérlő.
– Hát a fiam végett nem tehetem, a ki nem ebédelhet otthon.
– Talán a hivatala miatt?
– Az ám: a hivatala miatt.
– Micsoda?
– Habitué.
A két vendég összenézett. Ezt a hivatalt egyik sem ismerte.
– Hol? tudakozá a rektor.
– Az orfeumban.
Ez már érthető volt.
– Jól készült fiatal ember? folytatá a tudakozást a rektor.
– Oh mindennap el szokott készülni. Igen jeles fiú. Csak három hibája
van: az, hogy nem ért a kártyához, nem ért az iváshoz, s nem ért az
asszonyokhoz.
– Hisz az nagyon jó.
– De azért mégis szereti mind a hármat. Én aztán kénytelen vagyok magam
is mindenütt ott járni, a hol a fiam jár.
– Azért, hogy a kihágásait megóvd?
– Azért, hogy azokat helyrehágjam. A mit ő a kártyán elveszt, azt nekem
kell visszanyernem; a hol ő a bornál kidűl, ott nekem kell helyt
állanom, s mikor ő egy podiumi istennőbe belebolondul, azt nekem kell a
kezéről elütnöm, nehogy a fiam feleségül vegye.
– No, ez mulatságos egy állapot! mondá a bérlő.
– Nagyon mulatságos. Már alkuban vagyok egy skriblerrel, hogy csináljon
az állapotomból operettet vagy regényt, a milyent még a publikum nem
pipázott: «Apa és vetélytárs!»
– No, csak ne mórikálj! Soha se tedd magad! Ismerünk régi időkből. Hires
svadronőr voltál te már jurista korodban is. Minden leánynak elforgattad
a fejét. Tudod, mikor műkedvelői előadást tartottunk a kollégiumi
könyvtár javára?
– Hogyne tudnám? A «szerelem és champagnei»-t. Jancsi pajtás játszotta a
széltoló «Szélszaki» szerepét.
Jancsi pajtás volt a rektor. Szörnyen elszégyenlette magát erre a
visszaemlékezésre. Hogy ő valaha szinpadon szerepelt, még pedig mint
széltoló! Ha ezt valaha megtudná az Eötvös-egylet!
– Te pedig adtad a tudákos professzort, monda a fiskális, a bérlőt
oldalba taszítva.
– Tudákos professzort? ismétlé a derék ember, az átelleni tükörből
önmagát vizsgálva, s végig simított termetének gömbölyüségén, szépen
engesztelve: úgy-e nem szégyenítettelek meg ezzel: te, legbecsületesebb
része az emberi testnek! De te voltál a tüzes szerelmes!
– No, ugyan volt is miért tüzeskednem! Hisz a primadonnánk, a bájos
mennyasszony, maga is iskolatársunk volt: a szép Pista gyerek. Akkoriban
még igazi kisasszonyok nem vállalkoztak műkedvelői előadásokra: minden
női szerepet fiúk játszottak. A vén duennát adta a Laczi, (később a
veres sipkás honvéd zászlóaljnak tizenöt ütközetben győzelmes
kapítánya), a szeretnivaló primadonna pedig volt a mi szép Pistánk. Oly
gyönyörű alak volt a női ruhában, hogy egy svalizsér tiszt halálosan
belé szeretett s a kezét ajánlotta neki. Mennyi bukétot hajigáltak a
lábához!
– Igaz a! bizonyítá a rektor. Emlékezem már rá. Ej de szép fiú volt.
Pingálva sem láttam szebbet. Hisz aztán ő is együtt harczolt velünk. De
azóta nem hallottam hirét. Él-e még?
– Él, felelt rá az ügyvéd.
– Hol?
– Hagyjuk ezt a fekete kávé utánra.
A második pohárkoczintásnál (a rénusi lazacz után) maga kezdé el a
házigazda az emlékeztető szót.
– Héj, fiúk, mikor koczintottunk utoljára egymással poharat?
– Negyvenhét esztendeje, felelt meg rá a tanító.
A bérlő utána számitott: «49-et a 96-ból: marad 47. Akkurát! Nem hiába,
hogy mindennap algebrát tanít a komám. Ugy-e patronus?»
(Neki a nálánál szegényebb pajtás «komám» volt, a gazdagabb «patronus».)
– Ott a pankotai malomnál! tudjátok? mondá az ügyvéd.
– A hol a fegyvert leraktuk, mondá a bérlő.
– Keserű pohár volt, könyjeink hullottak bele.
– Én meg úgy tudom, hogy savanyú volt: eczetes bor.
Amaz a költői hajlamú mester, emez a bortermelő gazdász visszaemlékezése
volt.
– Akkor sem hittem volna, hogy még valaha látjuk egymást.
– Meg ezt a szép magyar hazát: így a hogy most látjuk.
– Én mindig biztam a magyarok Istenében.
– Hej, de olcsón kialkudtunk volna akkor a némettel.
– Mondjuk, hogy drágán.
– Minden áron.
– Mikor engem vittek a haditörvényszék elé.
– Engem meg besoroztak közbakának.
– Engem meg vittek a lógerispitályba.
– Nekem az volt a bajom, hogy hadbiró voltam: elitéltek várfogságra,
nagy időre.
– Nekem meg az volt a bajom, hogy egészséges voltam: beváltam
főhadnagyból cserepárnak, masiroztattak Taliánországba.
– Nekem pedig a tavaszszal kapott seb kiújult a lábamon, azt le akarták
fürészelni a felcserek.
Szomorú visszaemlékezések.
Szerencsére hozták a marhasültet. Úri szokás szerint ugyanazon az
alpacca-ezüst tálon kétféle is volt felszeletelve: az egyikből még
csurgott a vér, a másik becsületesen ki volt sülve.
– Dejsz’ én meg nem birkózom ezzel a nyers birkával! tiltakozott a
bérlő. Hisz ez még elbődül, ha az ember a villát beleszúrja.
Az ügyvédnek ellenben az volt a szája ízére.
A rektor a rágós húsfélének békét hagyott, roszak voltak a fogai, inkább
a körülteremtettézett csemegékben gyönyörködtette az inyét, különösen
megnyerte a tetszését a szép árticsóka.
– Ilyet még soha sem ettem. Csak a botanikából ismerem. Articsóka!
Nálunk Bergengócziában meg nem terem. Hideg a föld: trias-képlet. Most
legalább megismerem az ízét.
– Nojsz’ ismerem én, verje meg a csoda! kiálta a bérlő; volt szerencsém
hozzá három álló esztendeig, a míg Velenczét meglaktam. A taliánnak ez a
mindennapi ebédje: olajba főtt árticsóka. Frustukra ánizsgyökér, rá egy
kupicza czukros szódavíz, vacsorára meg frutti di mare, a mitől a
tisztességes embert a nehéz nyavalya kerülgeti, ha csak azt látja is,
hogy más ember hogy tömi magába. Soha én alávalóbb, fertelmesebb várost
nem láttam annál a Velenczénél!
Ezt már nem hagyhatta ellenmondás nélkül a tudományok képviselője és
tanítója.
– No de édes barátom! Hogy mondhatsz ilyet Velenczéről? Hát a
Szent-Márkus-tér?
– Nem ér az fel egy szép tábla búzavetéssel, mikor érésben van, s a
pittypalatty ver benne.
– De a Doge-palota!
– Soha a tájékára sem mentem én! Láttam én azt már itthon a panorámában,
ott sokkal nagyszerűbb volt, mint a valóságban.
– De a makaroni! A rektornak épen egy szál makaroni ficzkándozott a
villája hegyén. Bergengócziában ez sem terem.
– Hogy fújnák rajta az itéletnap trombitáját! Ma is borzadok, ha szembe
jut, hogy ereszti le a torkába a piszkos facchino ezt a hosszú
tésztakötelet. No, csak nincs előttem csúfabb darabja a földnek annál a
híres Velenczénél, a hol én három esztendeig sikáltam a kaszárnya
lépcsőit.
Erre közbeszólt az ügyvéd is.
– No hát én meg azt mondom, hogy soha egész életem folyásán olyan jó
érzéssel vissza nem emlékezem valamire, mint arra a négy esztendőre, a
mit a rettegett Olmüczi kazamata börtönében eltöltöttem.
Mind a két asztaltárs kiváncsian fordult felé, várva a magyarázatát
ennek a paradox állításnak.
– Igen bizony. Ott képeztem ki magamat azzá, a mi lettem. E négy év
alatt megtanultam angolul, francziául olyan tökéletesen, hogy Gibbont,
Lamartinet fordítottam kötetszámra; aztán a mit jogász korunkban nem
tanítottak: a római jogot, az osztrák jogot, a Code Napoleont, a
külföldön dívó kereskedelmi törvényeket. Valamennyi a kis újjamban volt.
– Szegény pajtásom! sóhajta föl a bérlő, gyöngéden megczirógatva az
ügyvéd kezét s lehetett a szánó arczáról olvasni az indokolást; akkor
mégis csak jobb dolgom volt nekem a velenczei kaszárnyapalló sikálása
mellett.
Ellenben a rektor szemei még jobban kimeredtek, mint a milyen bámulatra
már a természettől alkotva voltak: neki az ütött szeget a fejébe, hogy
«hiszen akkor neked rengeteg sok könyvre volt szükséged, hogy ennyi
mindent bemagolj. Van a rabok számára az olmüczi áristomban könyvtár?»
– Az ugyan nincs; de Bécsből, Lipcséből mindent meg lehetett hozatni: a
várparancsnok megengedte.
– De hát telik arra a rabok lénungjából?
Az ügyvéd nagyot nevetett.
– Nem, pajtás, én nem éltem rab menázsin. Az első nap, a mint a zárkában
a helyemet kimutatta a porkoláb, egész bizalmas nyájassággal közölte
velem, hogy onnan kívülről gondoskodva van rólam, hogy a prófunton és
czibere levesen kívül szilárdabb táplálékkal lássanak el, s annak
bizonyítására behozatott a feleségével a számomra egy nagy tál kívül
mákos, belül szilvás buktát. A mire én elutasító választ adtam. «Dejsz
ez a morva nemzeti csemege nem jár belém!» – «Was? Kein Buchtel essen!»
förmedt fel a derék rabok-anyja. Hát ugyan mi kéne? Mondtam aztán neki,
hogy én nem szeretek mást, mint sült húst; ha az kapható, olyat
teremtsen elő. Attól fogva aztán mindennapra kijárt a roszbif adagom
bőséggel, s hogy nem untam meg, azt a mai ebéd menűje is bizonyítja.
– Hát a ki úr, az tömlöczben is úr, állapítá meg a bérlő. Hiszen neked
szép birtokod volt apai jusson.
A rektor ismét a skepsziszét ragyogtatta.
– De hát, mikor elitéltek, nem konfiskálták a birtokodat?
– Hosszú Hübnere[15] van annak. Dehogy nem konfiskálták! Hanem előbb
köpjünk be[16] egy pohár somlyait. Mivelhogy «infandum renovare jubes
rektorka dolorem». Te talán nem; de a pajtásom emlékezni fog arra a
fekete hajú, fekete szemű hölgyre, a ki engem az 1848/9-iki hadjárat
alatt mindenüvé kisért az ekhós szekeremen.
– Aha! Hogyne? A szép primadonna.
– Komédiásné? riadt fel a rektor.
– De énekesnő! csillapítá a bérlő. Tudva van, hogy az magasabb fokú
lény.
– Meg volt veled esküdve?
– Csak afféle házasság dobszónál.
– Nono! Miért nem esküdtél meg vele, ha szeretted?
– Azért, mert már volt neki férje, a kinek tartózkodási helye nem volt
kipuhatolható.
– Kérlek, kedves barátom, szólt a rektor, a szájához emelt poharat
érintetlenül visszatéve az asztalra, ha valami csintalan történet lebeg
a nyelved hegyén, én nekem engedd meg, hogy annak előadása alatt
kimehessek a mellékszobába; mert én nekem kötelességemmé tette az én
asszonyemberem, hogy ő neki híven mindent elmondjak, a mit láttam és
hallottam, – s az én feleségem rigorozus persona, – esperes leánya.
Ellenben a bérlő körömpróbáig hajtá fel a poharát.
– No, az én feleségem miatt elmondhatod, mert az tőrül metszett magyar
menyecske, a ki él-hal a pletykáért.
– Hát hisz az én saját feleségem is jól ismerte ezt az egész történetet,
a miben egyébiránt, biztosítalak róla, hogy nem lesz semmi pironkodni
való; akár egzerczicziumnak leirathatod a szittyáiddal.
– Az már enyhítő körülmény.
– Hát a rendkívüli idők mindent igazolnak.
– Hát biz’ a forradalom alatt sok e féle szokatlan viszony keletkezett.
Az események forgószele kerített bennünket össze. Én a nőt mentettem ki
kritikus helyzetből; ő pedig tűzben-fagyban követett engem minden
viszontagság között. El is választattam volna én őt a férjétől, hogy
feleségül vegyem; de nem volt abban az időben se törvényszék, se
konsistorium, magam sem mehettem oda, a hova akartam, hanem a hova
kergettek s így folytatódott az exlex állapot.
– Nagyon jó volt az akkor! szólt közbe a bérlő. Magam is láttam a
donnádat, mikor a szekéren kávét főzött; maga megőrölte a kávémalommal.
Nekem is töltött egy pohárral. S én akkor azért az egy pohár forró
mokkáért a lelkem üdvösségéből is odaadtam volna tíz esztendőt!
– Isten ne vegye bűnül ezt a mondásodat, felebarátom.
– No hát! folytatá az ügyvéd, mikor hegynek alá kezdett gurulni a
szekerünk, én már tudtam előre, hogy mi következik; akkor azt mondtam az
én primadonnámnak: «édesem, én már úszom; csak egy hajszál tarthat fenn,
hogy el ne merüljek, s még valamikor kijussak valahol a partra: ez a
maga hajszála».
A másik kettő nagy figyelemmel hallgatott oda.
– Ha engem elfognak, talán kivégeznek; azzal elvetem a gondját; de ha
fogságra itélnek, akkor a birtokomat is elkobozzák.
– Az ám, erősíté a rektor, azért rossz nektek, szegény földesuraknak,
hogy ha rossz fát tesztek a tűzre, nem dughatjátok tarisznyába a
dominiumotokat, futamodás közben; mennyivel jobb nekünk rektoroknak: ha
én a kalamárisomat, pennatokomat a zsebembe sülyesztem, azt mondhatom:
«omnia mea mecum porto».
– Hát ezen én ilyenformán véltem segíteni, az én barátnémat kérve fel a
közreműködésre: «Én te neked most adok egy kötelezvényt harminczezer
ezüst forintról, a mit te tőled vettem fel kölcsön; te azonnal
megfordítod a szekerem rúdját, téged áteresztenek az ellenséges
hadvonalon, vágtatsz lóhalálában Pestre. Ott felkeresed az én volt
princzipálisomat, P** urat, a kit jól ismerhetsz: törzslátogatója a
szinháznak, egy szép leánya is van. Annak átadod ezt az én
kötelezvényemet, hogy rögtön tábláztassa be a birtokomra. Ha azután
értesülni fogsz az elfogatásomról, s esetleg arról, hogy fogságra
itéltek s a birtokomat elkobozták, pert indítasz a lefoglaló kormány
ellen a betáblázott összeg miatt. Az adósleveleket minden kormány
respektálni fogja, ha az összeget ki nem fizetik is, de a kamatját
megkapod, s abból én nekem küldesz annyit, a mennyi a börtönben az
élelmezésemre szükséges: a többit megtartod magadnak.»
A rektor rátette a kezét a fiskáliséra, jelezve a közbeszólási
szándékát.
– Megállj csak, felebarátom. Az az általad kiállított kötelezvény
hamisítás volt. Te azt az összeget a te domicelládtól soha sem vetted
fel, és így tudva, nem igazat irtál alá; vulgo «csaltál»; ez pedig Sipos
úr szerint, a kitől a just tanultuk, kriminalitás.
Fittyet vetett erre a bérlő az ő felebarátja felé.
– Ülj le, amice! Igy tanította a just Sipos professzor; de ha Trombitás
professzortól[17] tanultad volna a just, akkor tudnád, hogy csalni in
thesi vétek, de in concreto a németet megcsalni virtus!
Ebből nagy jogi vita támadt volna a két iskolatárs között, ha a fiskális
nem komplanálja a kérdést azzal a nyilatkozattal, hogy «igazad van,
pajtás, ez nem volt korrekt dolog; a hogy a franczia mondja: ez több
volt, mint vétek, ez hiba volt. Hanem hát megbűnhödtem én azért
keservesen. Nagy strófot álltam ki s ezzel ki van egyenlítve a
vétségem.»
De még jobban kiegyenlíté a vitás kérdést a közbe jött töltött káposzta,
mely előtt csakugyan háttérbe kell szorulni minden disputának. Azok a
mosolygó töltelékek, meg azok a kaczérkodó húsos szalonnadarabkák, a
csábító disznófülek és farkak! Ezekkel nem versenyezhet semmi szőnyegen
levő tárgy.
A fiskális az alatt ráért folytatni a beszédet, a míg asztaltársai
megküzdenek azzal a nehéz feladattal, hogyan kell a disznófarkat izében