A barátfalvi lévita; Ujabb elbeszélések - 18

gondoltam: hozok a házhoz még egy feleséget». S aztán meg vannak szépen
együtt hármacskán.
– Te beleegyeznél? – kérdezé Jusszuf.
– Sőt nagy örömöm telne benne. Akkor nem volnék egyedül. Komoran,
búslakodva. Ketten volnánk: nevetnénk, tréfálnánk, dalolnánk és
összeesküdnénk ellened, hogy mivel boszantsunk.
– No majd szólok erről a Sheik-ul-izlámmal.
Salome megcsókolta ezért a szóért a férjét s tapsolt örömében.
– Csak aztán olyant válaszsz, a ki szebb legyen, mint én.
Jusszuf beszélt erről a dologról a Sheik-ul-izlámmal s aztán néhány nap
múlva azt mondá Salomenak:
– No már választottam egy új feleséget.
– Szebb-e, mint én?
– Azt nem tudom. Török leány arczát nem látja férfi, míg a nászszobába
be nem vezette.
– De a nevét csak tudod?
– Azt sem tudom.
– De szívesen adják hozzád?
– Azt meg éppenséggel nem tudom.
– Ez egy keleti találós mese, úgy-e?
– Mingyárt kitalálod, ha megmondom, hogy kit szánnak nekem a
minisztereim. A szultánnak egyik leányát, a kiről nem tudom, hogy
szép-e, nem tudom, hogy mi a neve. És nem tudom, hogy nekem adják-e?
– Hát akkor mért esengsz utána?
– Azért, mert a minisztereim azt hiszik, hogy ha a szultán veje leszek,
akkor majd annak a segítségével lerázhatom a nyakamról az idegeneket, a
kik most helyettem uralkodnak az országomban.
A szép Salome nagyon elszomorodott erre a szóra.
Szultánleány nem jó lesz feleségtársnak: annak hosszúk a körmei.
De maga Jusszuf nem örült ennek az elhatározásnak. Oda volt az egész jó
kedve. Alig mutatta magát emberek között. Mindig ott ült a felesége
szobájában, mintha féltené, hogy elveszti.
Mindenféle ürügyet kitalált, hogy húzza-halaszsza a szultánlátogatást;
de végre a Sheik-ul-izlám erővel kényszeríté, hogy teljesítse népe
közóhajtását, menjen el leánynézőbe.
Hajóraszállása előtt még jól kisírta magát Salome keblén a kis király s
minden csókját nála hagyta: az asszonyát pedig rábízta egy tudós
asszonyra, a ki nagyon tudós volt, mert már szakálla is volt. Szozima
asszonyságnak hítták.
Salome, mentül jobban közeledett reménye beteljesültéhez, annál
búsongóbb lett. Elővették mindazok a nehéz sejtelmek, a mik a megáldott
nőt üldözik. Félt a haláltól.
– Mondja csak, madame Szozima, nem fogok-e meghalni? – kérdezé a tudós
nőtől.
A tudós nőnek a csalhatatlan tudománya állt a kártyavetésből. Megmondta
előre Salomenak a jövendőt.
– Királynécskám: ha leányt fogsz szülni, akkor bizonyosan életben
maradsz, de ha fiúnak adsz életet, akkor Allah legyen a hátad mögött.
Salome csak nem értett ebből a talánybul semmit.
Törökül kellett volna neki tudni, hogy megértse a mesét.
A hagyományos török szokások szerint egy mahomedi fejedelem trónját
mindig az elsőszülött fiú örökli: bárha annak az anyja rabnő volt is. Az
első fiúnak az anyja a «Valideh.» S annak nagy hatalom adatik a többi
hitvesek fölött.
És ha egy szultánleányt adnak feleségül egy vazallkirályhoz, akkor
megkövetelik tőle, hogy ezt tegye a «Valideh szultánává».
És ha van már a háznál egy régibb szultána, a ki egy fiúnak anyja, mi
történjék akkor?
Hát hiszen azért bölcsek az állambölcsek, hogy tudjanak erre megfelelni.
*
Jusszuf királyt nagy pompával fogadták a magas kapunál.
Hetekig ott tartották s az alatt az egyik ünnepély a másik sarkára
hágott, a miket tiszteletére rendeztek. Látott tűzijátékot, a melyben a
röppentyűk az ő nevét rajzolták tűzbetűkkel az égkárpitra, kapott fényes
érdemrendeket és aranyos szablyát, poharat koczintott a világ
hatalmasságainak nagyköveteivel, díszőrség tisztelgett a palotája előtt.
A padisah kézcsókjára bocsátá.
A Sheik-ul-izlám mindennap új jó hírt hozott a számára… A magas politika
kedvező fordulatot vett. A divántanácsban túlsúlyra kezd emelkedni a jó
barátok befolyása az ellenségekével szemben. Csak még egy «kis akadály»
van, a mi elhárítandó. Akkor aztán teljes lesz a siker. De a végett ő
neki magának kell elutazni Jusszuf király fővárosába.
Egyszer végre azt jelenté a táviró Jusszuf királynak, hogy no most már
el van hárítva az a nehéz akadály.
Akkor aztán megtartották a tiszteletére a búcsúlakomát, nagy
muzsikaszóval hajóra kisérték, ágyúszóval üdvözölték, úgy bocsátották
el. Minden hajó fel volt lobogózva az aranyszarv-öbölben. S ha az
igéreteknek súlya volna és térfogata volna, akkor azokkal még egy hajót
megrakhatott volna Jusszuf király.
*
Mikor Jusszuf király megérkezett a hadihajójával fővárosa kikötőjébe,
megdöbbenve látta, hogy valamennyi ott horgonyzó hajónak a zászlója
félárboczra van leeresztve. Ez azt hirdeti, hogy nagy halottja van az
országnak.
Elutazása óta nem kapott semmi hírt Saloméról. Minden levelét, táviratát
elfogdosta a minisztere.
Nyugtalanul közeledett a parthoz; a dereglye evezőlapátainak minden
csapása egy halotti induló zenéjeként hangzott a fülébe.
S mikor a part lépcsőin felszaladt, a halottas gyászzene egész közel
hangzott. Azon a széles utczán, mely a kikötőtől a királyi palotáig
vezet, egy néptenger hullámzott, egy mozgó tenger csupa fejekből,
melyben nagy nehezen tudott előre haladni egy gyászmenet: elől a
dervisek, azután lovas katonák, utánuk a táori zenészek, puskás katonák,
azután egy gyászhintó a koporsóval, melyben födéltől, szemfödőtől nem
takarva fekszik a halott. Nem is egy halott, hanem kettő. Egy nő és egy
csecsemő. Anya gyermekével együtt, utána megint katonák, dervisek nagy
csoportban.
A néptengerrel szemben lehetetlen volt előrehatolni Jusszufnak.
Kénytelen volt bevárni a gyászmenetet.
Annak az élén jött a Sheik-ul-Izlam lóháton.
Mikor meglátta Jusszufot, megállást parancsolt a menetnek s a csauszok
által utat nyittatott a királynak a koporsóhoz.
Akkor aztán megtudta a király, hogy ki az a nagy halott, a kit ilyen
pompával temetnek.
A szép Salome feküdt a koporsóban, mellette újszülött fia.
Megjövendölte ezt neki a tudós asszony: «Ha leányod születik, megélsz;
ha fiad születik: Allah veled!»
… Hát ilyen a magasabb politika!
… Az akadály elháríttatott.
… És aztán még sem kapta meg Jusszuf a szultánleányt. Mazr maradt az
idegenek alatt.
* * *
Mikor Godin apó megtudta a Figaróból a leánya szomorú végét, azt mondá a
feleségének:
«Még is csak jobb lett volna neki pékmesternévé lenni, mint királynévá.»


A FAGGYÚGYERTYA.
(Elbeszélés.)
Volt egyszer egy nagy nemzetnek egy hozzá méltó nagy fia. Épen olyan
zseniális, olyan fellengős, olyan lánglelkű, olyan könnyelmű, mint a
nemzete.
Lángeszével és a sors csodafordulataival röpülve emelkedett magasra,
legmagasabbra. Utoljára megválasztotta őt a nemzete vezérlő fejének. Az
lett, a mit hajdan (egy évtized előtt) császárnak neveztek. Csakhogy ez
a czím kiment már a divatból, mint a hogy kimentek a nagyvirágú
ruhakelmék, a hogy kiment a divatból az az epezöldszínű viselet a minek
a neve volt «Bismarck en colère» (Bismarck haragszik), aztán meg a
krikri tréfa, meg az úrnőjük ruhájával egy színűre festett ölebecskék,
aztán meg a «Schwarzer Péter» társasjáték, meg a chignon, meg a pater
Klinkowström prédikácziói, meg a potichomanie (fazékfestési düh) s más
egyéb változandóságnak alávetett zsarnokkegyenczei a kornak. A császári
czím is azok közé tartozott. Azért a hozzá való kelmék megmaradtak.
Ugyanaz a fényűzés, könnyelműség, dicsvágy, nagyralátás,
gyönyörhajhászat, a mi egykor császári volt, csakhogy más etikett alatt.
Az új államfő, magas rangjára lépve, első dolgának tartá a szakácsok
nagy mesterét magához szegődtetni, kétszer akkora fizetéssel, mint a
mekkora egy miniszternek dukál. (De hát a macska is egye meg ám azt az
ebédet, a mit egy miniszter főz.)
Kitűzték a napját a fényes beiktatásnak, s csak olyan nagy parádéhoz
készültek, mint egy koronázásnál, a kerek világ legpompásabb városának
ez nem kerül megerőltetésébe, hisz ott a hétköznap is olyan ünnep, mint
nálunk a követválasztás.
Az egész országból seregestűl tódult fel a sok kiváncsi nép erre az
országos ünnepre. Ebben az országban nincsenek se urak, se parasztok,
mert minden ember egyenlő. Külömbség csak az emeletek között van:
parterre, belle étage, első emelet, mezzanin, második, harmadik,
negyedik, ötödik emelet, manzard: ezek képezik a rangfokozatokat az
emberek között. S ez az osztályozat különösen kitünik számokban
kifejezve egy ilyen országos ünnepély alkalmával. Azokban az utczákban,
a melyekben az államfő a díszhintóban, a díszkisérettel fog
végigvonulni, egy első emeleti ablak használati bére ötszáz frank, a
padlásszobáé pedig már csak egy arany.
A nagy nemzeti ünnep előtti délután a mindenféle képviselet között
lehetett látni egy összetartozó párt, férfit és asszonyt, hatalmas
alakokat, a kik könyökkel furtak maguknak ösvényt a népözön árjában. A
férfi tömzsi, széles vállú, kurta nyakú alak volt, simára borotvált
arczczal, de annál bozontosabb szemöldökkel, a kiegészítő házastárs
ellenben hatalmas öles termet, csontos végtagokkal, hímzett főkötős
fejjel, melynek a tekintélyes sasorr erős igézetet kölcsönzött. Erősen
idegen jelmezt viseltek. Csizma, harisnya, nadrág, szoknya, dolmány,
egész a süvegig mind exoticus kifejezésű rajtuk.
Egy borjubőrrel fedett bőröndöt hoztak magukkal, melyet hol az egyik,
hol a másik vett át, a szerint, a hogy kifáradtak a viselésében.
Minden kapu előtt megálltak, végig olvasták a lajstromot, mi van kiadó a
házban. Fejcsóválva odább mentek.
Egyszer aztán mégis megakadtak egynél. Ez lesz a legalkalmasabb. Hatodik
emelet. Padlásszoba, utczára nyiló ablakkal. Alku szerint.
Ide felmentek.
Az illető ajtószám tulajdonosa egy országgyűlési szolga volt, a ki
hivatásánál fogva már a képviselőtestülethez tartozik, s annálfogva a
politikai élet színvonalán lebeg.
A vidéki házaspár előadta a reflexióit. Ők hajlandók a holnapi napra
kibérelni a padlásszobát éjjeli tizenkét óráig.
– Az ára egy arany, mondá a szobatulajdonos.
– Megadatik, mondá az asszonyság.
– Húsz frankos arany.
– Magam is úgy értettem.
Azzal előkereste a kamizolja zsebéből a gondosan papirba takargatott
aranyat s átadta a szobatulajdonosnak.
– Hanem ezért azután az ablak egészen a mi rendelkezésünkre bocsáttatik.
– Azzal a kikötéssel, hogy a felvonulás alatt én is az önök vállán
keresztül nézhessek le az utczára, mint harmadik haszonélvező.
– Helyes. Azonban estére az egész ablak a mienk. Abba mi a saját
transparentünket kivánjuk elhelyezni, a melyben a saját gyertyáinkat
fogjuk égetni.
Ez is ratifikáltatott.
Mire a vidéki úrhölgy, hitestársa kezéből kivéve a bőröndöt, azt
felcsatolá s kitárta annak a tartalmát.
Volt abban egy nagy, sült ürüczomb, papirba takarva, egy megszelt fekete
kenyér, azután egy katulya alakú kasornya, fekete alapon kivágott
betűkkel, melyek hátul fehér, piros, kék beolajozott papirral voltak
beragasztva, aztán meg két szál mártott faggyúgyertya. Egyéb semmi.
– Hát önök semmi váltani való fehérneműt nem hordanak magukkal az úton?
kérdé elszörnyedve a szobatulajdonos.
A jövevények rábámultak, nem értették a dolgot. Mi legyen az? Váltani
való fehérnemű? Ilyesminek az ő vidékükön semmi hire nincsen.
– Hiszen holnapután visszautazunk. Három nap mulva otthon vagyunk ismét.
Három nap ide, három oda, az alatt csak nem vált az ember inget! Ez
előtt két századdal még Erzsébet angol királynénak is csak két váltani
való inge volt összevissza.
A képviselőházi teremőr ajánlkozott rá, hogy a bérlőit (csekély díjért)
végig hordozza a nagy világvárosban s megmutogatja nekik annak a
nevezetességeit, de a jó emberek azt szépen megköszönték, nincs nekik
mit nézni ezen a nagy háztömegen, meg annak a fényes kirakatain,
boltablakain, szebb látvány annál egy naplemenet, meleg eső után a
hegyek között, birkabégetéssel. Ők csak a holnapi parádét jöttek
megnézni, ma pedig jókor lefeküsznek.
A helyett kipakolták az ürüczombot, meg a fekete brugót, s a mellett
vacsorához ülve, szivesen megkinálták a házigazdájukat is, hogy tartson
velük.
A mossziő azonban kimenté magát. Ő, mint aféle belső ember, az ülés
végén, a képviselőház buffetmaradékaiból összevegyített «harlekin»-nal
már urimódon jóllakott, s eféle paraszt kolláczió iránt nem érez
hajlandóságot.
A két utazó aztán, kellően megvacsorálván a hazulról hozott
elemózsiából, lefeküdt, aludt reggelig.
A reggeli ágyudörgésnél már talpon voltak s kiültek az ablakba.
Jó magas nézpontjuk volt, egy hatemeletes háznak a padlásablakából.
Ott ugyan sokáig ülhettek. A czeremónia a képviselőházban kezdődött,
onnan átment a vének tanácsába, onnan a hadgyakorlatok mezejére, s csak
délután jutott el végre abba a téres utczába, melyben a teremőr vendégei
várták. Azalatt azonban eleget ágyúztak, s ez is élvezet a falusi
embernek.
Időközönkint a házigazdájuk is hazakerült egy pillanatra, elmondani az
ünnepség eddig lefolyt dicsőségeit, melyekben ő, mint kiszolgáló közeg,
közvetlenül szerepelt. A legjobban televette a száját annak a nagy
bankettnek (illetőleg az előkészületeinek) a leirásával, melyet a
főváros ád a városházában a nagy férfi tiszteletére. «Ezerötszáz
teríték! virágokkal! Szökőkutak az asztal közepén! A nagy ember
mellszobra fagylaltból kiformálva!»
– Hallod ezt, öregem? mondá az asszonyság.
«Kétezer gázlámpa világítja meg az éttermet, s a zenekarzat homlokán
gázból kiformálva fog ragyogni a neve nagy betűkkel.»
– Az ő neve gázlámpákból! Hallod ezt, öregem?
Végre a népriadal erre felé közelgett.
Már akkor késő délután volt.
November utolján hamar esteledik. A nap utolsó sugarait veté, csak a
padlásszobák ablakára már, a belletagenak már nem jutott.
Ekkor jött a nagy díszmenet, tárogatókkal és fánfárokkal végig az
avenün. Elől-hátul lovas katonacsapatok, közepett az aranyos hintó.
Minden ablakból hullott a virágeső az ünnepelt férfiura. Egy karzat
összerogyott a sokaság terhe alatt s ott nagy lárma támadt. De azt is
elnyomta a lelkesedés riadala.
– Látod azt? Hallod azt? öregem, rebegé az asszony.
A férfi arczán végig csorogtak a könyük.
Mikor aztán az ő ablakuk alatt is végig haladt a díszmenet a
diadalhintóval, ők is kihajoltak az ablakból s tarka zsebkendőikkel
integettek üdvözletet a nagy nap nagy hősének.
A nagy férfiú pedig, kalapját levéve integetett viszonüdvözletet az
ujjongó közönségnek.
– Látod ezt? Meglátott bennünket! Nekünk köszönt vissza! lelkesedék a
nő.
– Látom, zokogá a férfi, de nem látott semmit, mert a zsebkendőjével
törülte a szemeit.
– Oh, ti bolond pugrisok! Kánker de burzsoá! kaczagott a házigazda. Azt
hiszitek, hogy az a nagy ember a ti köszöntésteket viszonozta?
– Hát hogy ne? mondá az asszony, hisz ő a mi fiunk. Én vagyok az anyja,
ez meg az apja, né!
– Ez az apja? tamáskodék a teremőr. Lehetetlen!
A nő azonban komolyan vette a dolgot.
– Hallod-e polgártárs! Ezt meg ne próbáld kétségbevonni. Mert én
becsületes asszony vagyok. Én az uramon kívül más férfit nem ismertem.
Azért az én fiamnak, a nagy embernek, bizony ez a kis ember az apja.
Nézz rá! Ugy hasonlít hozzá, mintha a száján köpte volna ki. Ha akarod
látni, itt az útlevelünk. Mi vagyunk az ő édes szülői.
A derék ember elhült, elbámult.
– Ti vagytok a nagy ember szülői? S ti ezt az ő felvonulását innen az én
padlásszobám ablakából nézitek?
– De ki is teszünk ám magunkért! mondá az asszony, Nézd, milyen szép
transparentet csináltunk a tiszteletére! Gyertyát is hoztunk hozzá. Ezt
kiteszszük ide az ablakba.
S azzal kibontogatva a papirosból a két szál faggyúgyertyát, meggyújtá
azokat, beleilleszté a transparent bádogtartóiba, s kitette az ablakba.
Épen beleillett.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A világhírű nagy ember, a hatalmas, dicső nemzet feje, midőn belépett a
városház dísztermébe, országnagyjaitól, tábornokaitól kisérve, a
túlvilági fényözön, az őrjöngő üdvriadal közepett kis istennek érezte
magát.
Mit ér, ha azt a transparentet nem látta, mely a manzard-szoba ablakában
piros-fehér-kék betükkel ragyogtatá: Éljen a mi fiunk!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Négy hónap mulva a nagy ember meg volt bukva, s egy év mulva halott
lett. A temetése is pompás volt. Azt is szabad volt meglátni a
padlásablakból a jó paraszt embereknek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Azután pompás szobrot emelt neki a nemzeti hála.
Annak a leleplezésénél is ott volt a pór-öltözetű öreg házaspár.
– Látod ezt, öregem! milyen szép szobra van! otthon a mi városunkban
nincs ilyen a szent Severinusnak.
Az öreg megtörlé szemeit.
– Jobb lett volna a Leónak otthon maradni!


AZ UTOLSÓ FEJEDELEM.[19]
(Elbeszélés. 1848. május.)
Háromszor látta lelkem arczodat.
Nem a sírból idéztelek föl: a mennyből idéztelek alá.
Kivüled egy csillag sem ragyogott az égen: te voltál az utolsó.
A többi lehullt vagy kialudt.
Fejed körül az idvezület glóriája fénylett: e tündöklő töviskoszorú, mit
a martyrok hordanak. Arczodon a megdicsőülés szomorú mosolyával, szent
bánatodban jelentél meg előttem, mint egy könyező szeráf.
Napsugarakkal kellene irnom a fekete égre, ha úgy akarnám festeni
arczodat, a minőnek lelkem látta azt, s még akkor is kezem nem birná
visszaadni e ragyogványt.
Emléktelenül hamvadsz el sírodban. Ha az utókor mindazon köveket, mik
emberi kebelben szív helyett feküdtek, egy halomra gyüjti, pyramidot
emelhetett volna azokból emlékedre. Most reszketeg szó, elrepülő lélek
néma tisztelete, melyben neved áldott emléke él.
Hagyd e szerény Mausoleum oltárára fölirni képedet!
Minket kicsinyeknek hagyott a törpe kor: dicsőségünk futó csillag fénye,
minő egy nyári éjszakán száz lefut az égről; de azért nem vagyunk rád
méltatlanok: egy Istent ismerünk, a kit te ismertél; egy Istent imádunk,
a kit te imádtál: a szent szabadságot!
Hagyd ez oltár-lapra fölirnom nevedet…
Kezem ne reszkess…

I.
Világtalan kietlen éjszaka…
Az élet hallgat és a sírok megszólamlanak…
Nem olyan éj, minő volt, mielőtt nap és csillagok lőnek teremtve, hanem
olyan, minő volt a keresztre feszítés golgothai éje, midőn nem az ég
világítá a földet, hanem a föld lángjai világíták a sötétséges eget és a
megfeketült napból vér folyott a földre. A nap fenn van az égen, de
fénye nincs. Mozdulatlan lomha felhők sötét tömegei fogták el világát…
Dél van és éj.
Olykor a távol láthatáron percznyi villanás ütközik fel: más országban
járó fergeteg hangtalan villám-lobbanása, A pillanatnyi fény zöldes
derűjében föltünik a néma, a fekete világ körrajza. Sötét hegytömegek,
sötétlő templomok magas tornyaikkal, hallgatag, komor kerített városok,
fekete erdők, fekete sík mezők s a rajtok keresztül kigyózó fekete
folyam.
Majd, mintha álmodnék a vidék, s álmában kezdene neszezni… nehéz nyögő
sóhaj vonul végig a hallgatag világon, minő egy börtönbe ásott nép
kínfohászkodása: tompa dörgés, mintha nedves hant hullana üres koporsó
födelére, enyészetes harangszó ringása, zúgó énekhangok zárt ajtajú
templom ablakain keresztül, s a lejáró folyam egyhangú zúgása.
Oly fojtottak, oly temetettek e hangok, mintha tengerfenékről jőnének ez
álmatlan hallgatás közepett.
Mindig több harang kezd szólani: a fagyasztó templomi zsolozsma mindig
zúgóbb lesz, csengetyűhangok szólanak bele s lánczok csörrenései; csak a
fájdalom és a szentelt kétségbeesés hosszú, hidegen égető sóhaja marad
oly reszketeg!
Hirtelen, – mintha a pokol nyitná meg kapuját, vagy mintha meggyúlt
tűzokádó szakítaná fel rejtett kráterét: vakító tűzfény gyullad ki a
földön, lázzadó világával vérnapot gyújtva ez égnek száz máglya lobogó
ragyogványában. Az egész csillagtalan világ mint egyetlen vérrel festett
kép áll elő: erdők és templomok, hegyek és fellegek.
Vér az égen, vér a földön!
Hosanna, hosanna! dicsőség Istennek! ordítja milliom ajk, dicsőség
Istennek a magas mennyben!
Kiáltó harsonák, vad dobzörej, bömbölő harangok zenéje kiséri ez
istendicséretet, mintha vadult erőszakkal akarna utat törni magának a
fellegeken keresztül, vagy el akarná fojtani a martyrének reszketeg
imáját, hogy meg ne hallhassa azt Isten.
Hosanna, hosanna! Kiáltja a rabszolga nép, ki lánczának szemein
számlálgatja le imádságadóját.
Az ég pedig fellegekkel van elzárva a földtől.
Nem akarja az ég látni a földet. Nem akarja imádságait hallani az Isten.
Bocsánat és engesztelés azoknak, kik őt tévelygéseikben nem ismerék;
bocsánat és engesztelés azoknak, kik őt a kisértet óráiban megtagadták;
de jaj és kárhozat azoknak, kik nevében a népre lánczaikat rakták, kik
hirdették a hazugságot s az oltár háta mögött kaczagtak, kik vérrel
áldoztak Isten dicsőségére!
Ezeknek imádságait nincs, a ki meghallgassa!
De számlálva vannak azok a könyek, miket az üldözött erény titokban
kihullat; föl van irva minden fohász, mi a szabadság vértanuinak ajkait
elhagyja s eljőend a minden adósságok visszafizetésének napja, melyben
lészen a kevélység megaláztatása!
Erőtlen gyönge hangok alig hallható éneke zeng a szent ordítás közé:
fájdalmasan nyugodt, szelid, megadó ének… ott a máglyák fölött fehérbe
öltözött sápadt alakok égnek, hátrafont kezeikkel egymáshoz kötözve: a
lángok arczaikat csókolják, a nép köveket hajigál fejeikre s ők
imádkoznak hóhéraikért s égnek emelt arczczal állják ki a lánghalált e
szóért: «szabadság!»
Milyen fehér ott a láng, a hol az ő szent testeik égnek, mint világít az
emberek arczaiba, azokéba, kik ott körülállanak: vad tomboló tömegek,
fanatikus rabszolga képeikkel, középlények ördögök és vadállatok között;
s azokéba, kik messze bérczek ormain futva bújdokolnak; futva, de
arczaikat daczosan fordítva vissza; üldözöttek, de nem rettegők;
rongyosak, de büszkék.
Bujdosva fut a fejedelem is: a jók apostola, kiűzve ősei honából;
kifosztva, megátkozva s elhajtva a fergeteges éjbe, ki idegen országok
hidegébe. Feje körül a jövő dicsőség glóriája fénylik, e tündöklő
töviskoszorú: örök koronája az Isten igaz fölkenteinek. Arcza halvány és
bús, mint a földet elhagyó Astræa arcza, tekintetében a honszeretet
emésztő fájdalma. Szemében köny ragyog, kezében királyi pálcza helyett a
vándorút koldusbotja.
Oh, e koldusbot fogja egyszer visszavívni Magyarhon szabadságát.
Ott a máglyák előtt veressel bevont székben egy fekete férfi ül.
Sugárzik arczáról a sötétség, mint tűzből a világ; homlokán fekete
négyszögű korona; kezében pásztorbot, melynek egy vége gyémántos, körüle
tömjénfüst áradoz és mysticus ének hangzik a visszataszitó alakok
ajkairól.
Hideg gyönyörrel nézi a martyr-szenvedést, hideg arczának egy vonása sem
változik; de szive benn örül.
A megvakított nép oda jár öltönye redőit csókolni.
Gyilkosok, lopók, szentségtörők és hazaárulók szítják a tüzet, kapkodják
a szentek szélhordta hamvait, melyekért megbocsátja vétkeiket a fekete
ember.
Az utolsó énekhang is elhal.
A martyrsereg bevégzé a dicső tanubizonyságot: kiszenvedének mind;
állhatatosak maradtak az utolsó perczig mind s egy sem tagadta meg lelke
Istenét.
A vakbuzgó nép térdre hullva kiáltja:
Dicsőség a véráldozatok Istenének!
De ezer hang kiáltja vissza az erdők sötétjéből, a sziklák ormairól:
Dicsőség a szabadság Istenének!
S ezer arcz fordul daczosan a vérveres világnak, mely reájok lobog,
ijesztő fényével, de ijedetlenül: vállaikat nyomja minden kínszenvedés,
minden nyomor terhe; de térdeik nem hajolnak meg alatta.
Visszafordítja arczát a fejedelem is, e szenvedésben el nem csüggedt
arczot, melynek szelidségében az oroszlán bátorsága lakik,
visszasugárzik abból lelkének világa, azon léleknek, mely ha egy nép
között lett volna kiosztva, nagygyá tette volna azt örök időkre.
Oh, egy nemzetnek csak egy ily szentje támadhat egy nép életében.
Minek is volna több?
Az álló csillagnak nem a földön a helye.
Visszatekint bátran. Nagy szeme sugárzik, mint két vezércsillag, melyre
a buta nép sárral hajigál föl. Fölemeli vérző homlokát, fölemeli halvány
fényes arczát és a koldusbotot kezében, mit egy ország fejedelmének
meghagyott, mintha mondaná:
Visszatérek…!
A fekete ember föláll vérvörös székében, fekete szemöldét mély szemére
vonja, dæmoni arczának igézete előtt elsápad a lelke törpített nép.
Kezébe hamut vesz, a vértanuk hamvát, s merre a bérczek állanak, hol a
bujdosókat kéz utól nem éri, azon tájra szórja azt, s átkot mond a nép
apostolának fejére.
Átok, átok, átok reád! Átok a vizre, melyben megmosódol, átok a légre,
melyet beszívsz. Átok reá, ki ha éhezel, enned ád, ha fázol, tűzhelyéhez
bocsát, ha fáradt vagy, házába befogad, ha meghalsz, eltemet. Átok,
átok, átok reád.
Dicsőség Istennek a magas mennyben, zúgja undok hymnus énekét az eget
káromló csorda.
A templomfalak iszonyú visszhangja döng rá.
A kereszt, a sötét kereszt magasra emeltetik, vérző istenkép rajta, a
nép arczra borulva imádja azt.
Miért mutatjátok a népnek az Istent keresztre feszítve, véresen,
vérhulló arczczal, megtört szemekkel, leszegezett kézzel?
Azt akarjátok-e mondani neki ez által:
Jaj annak, ki a népnek szabadságot akar szerezni, jaj annak, ki
világosságot akar hozni a földre! Díja gyalázat, díja halál.
Im ez ember itt Isten lelkével bírt, ez istenember szabaddá akarta tenni
a népet és boldoggá: – megfeszíttetett.
Lásd ember és remegj.
Az ördög úr a földön! lássátok halva az Istent!
Jaj annak, ki az embert szeretni tanítja!
Im e halott itt Isten volt, a szeretet Istene és meggyilkoltatott.
Lásd ember és tanulj félni, tanulj gyülölni!
Miért nem festitek úgy az Istent, midőn a sírokat megnyitja s azokat,
kik tanultak szeretni embert és hazát, a mennybe fölviszi?
Van-e rettentőbb alakja a bálványimádóknak, kik undok faragott kép előtt
hajtják meg arczukat, mint a tietek, kik az Istent úgy mutatjátok fel a
népnek, mint egy mezitlenre vetkőzött, megostorozott, szétfeszített
emberalakot?
A halál urát a halál lábai alá tapodva!
Te mindezekről semmit sem tudsz, szegény biboros ember, te korona alá
festett kép, kiről a lelkét nem bíró nép Istene képét másolja le, a
haragban és villámok dörgésében uralkodó Istenét. Nevedben úgy, mint az
Isten nevében, lelkeket gyilkolnak, embervért ontanak, befecskendezik
vele az oltárt és a koronát, hogy féljenek tőlük.
Üldözik az igazságot és a hazugságokat díjjazzák.
Te mind ezt nem tudhatod. Hogy hallhatnád a hizelgők szavától, néped
elfojtott kínjajdulásait? hogy láthadnád e kövérre hízlalt
rabszolga-seregtől, kik aranyosan, fényesen, mint pávák és pillangók
rajongnak körüled, népednek rongyait s a sebeket, miket e rongyok
takarnak?
Oh, ha csak egyszer álmodban keresne föl egy ily tekintete a nevedben
teremtett nyomornak, nem mernél többet aludni e koronás fővel.
Szegény biboros ember!
Ki tett ily kevélylyé tégedet? Mivel vagy másoknál dicsőbb? Mivel vagy
másoknál nagyobb? Szállj le magányos fényed magas karszékéből, s ha lenn
vagy, emeld le aranyos süvegedet, s hasonlítsd magadat ama
megalázódásában is oly fönséges arczhoz, mit egy országüldözte bujdosó
visel.
Melyik lesz kettőtök közül a fejedelem? Ő e vagy te?
Szegény biboros ember…
Ütött az óra! Megszólalt a menny, végig dörgött földrengető szava az
országokon. A határok bérczfalai reszketve, inogva, mint vert ebek
dörögték vissza azt.
A népszabadság feltámadásánák napja megérkezett.
Föl térdeidről porig alázott nép, emeld föl járom alá görbült fejedet!
nézd, az ítéletnek napja elérkezett!
Eddig ti beszéltetek a mennynek, most a menny beszél ti nektek.
És ti, kik a népnek birái voltatok, álljatok elő! vagy ha kezeiteken
ártatlan vér és megszegett eskük szennye tapad, rejtsétek magatokat el,
rejtsétek magatokat a sírba; az ítélet napja elérkezett!
Eddig ti ítéltetek, most ti fogtok ítéltetni.