A barátfalvi lévita; Ujabb elbeszélések - 01

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
XCIV. KÖTET
A BARÁTFALVI LÉVITA * UJABB ELBESZÉLÉSEK
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1898
A BARÁTFALVI LÉVITA
UJABB ELBESZÉLÉSEK
IRTA
JÓKAI MÓR
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA
1898



A BARÁTFALVI LÉVITA.


ELŐSZÓ.
Most harmincznyolcz esztendeje, hogy az «Elátkozott család» czímű
regényemet az olvasó közönség elé bocsátottam befejezetten, de mégis
befejezetlenül. Annyiban egész volt a történet, hogy a vezéreszme
kiszenvedett benne, az ellentétek összesimultak, átokmondó és átokviselő
együtt bukott el s együtt megnyugodott; de fönmaradt a rejtély: mi lett
a regény fiatal hőseiből, akik eltüntek, családjaikra nézve meghaltak, s
a kiket aztán egy harmadik halálra keres – s a kinek arra nagyon erős
oka van.
Azon művem utószavában azt igérem, hogy majd megirom én ennek a
rejtélynek a kibonyolítását egy ujabb regényben, a minek a czíme: «A
barátfalvi lévita.» A befejezett regény annyit fecseg ki a titokból,
hogy a kalandor hős valahol a Bükk rengetegeiben él elrejtőzve, mint
lévita.
Azóta én folyvást viselem ennek a regénynek a tárgyát, mint Jupiter
viselte a fiát, Bacchust, a testében (hohó! ne kezdjük olyan magasan!)
mint rossz adós a váltóóvást a zsebében, a nélkül, hogy az adósságom
leróttam volna.
Nagyobb adósságaim voltak, azokat kellett lefizetnem. Irányregények,
négy-öt kötetesek. Kedvencz eszméim, a mikbe szerelmes voltam, aztán meg
egyéb certa quoniam.
Most azután elkövetkezvén a karácsonyhava, ismét elővesz a
lelkiismeret-furdalás: számadásrendezés. Kinek tartozunk még? Minden
adósságunkat tisztáztuk már? Nincs már semmi gondunk? Rábizhatjuk
egészen a kis Jézuskára, hogy aggassa tele a karácsonyfát annak az
ártatlan léleknek gyermeki örömére, a ki még hisz, szeret és remél:
többet nem tud.
Azt kérdezi tőlem a minap (nyomtatott levélben) egy irópajtásom, hogy
mondjam meg neki, mikor volt a legboldogabb karácsonyom életemben s mi
volt annak az okozója? Azt hiszem, hogy mind az ezer fölszólítására azt
a választ fogja kapni: «a mikor az anyám karján ültem s vártam, hogy az
angyal mikor csönget. Kinyilik az ajtó, tündöklik a karácsonyfa s én
megtudom, hogy mit hozott nekem a kis Jézus». Mindenki ugyanezt
felelheti arra, nem mást.
De én nem így felelek rá. Nálunk nem csináltak karácsonfát, Bethlehemet
sem mutogattak; puritán szokásokat tartottunk.
Nekem a legboldogabb karácsonyom volt 1848-ban.
Útban voltam; világosan szóljunk: futottam. Kergettek. A hátam mögött
villogott az ég, nem villám volt, hanem ágyúlobbanás, vert sereg utóhada
védte a visszavonulást. Fejem fölött károgtak a hollók, varjuk; azt
mondták, rám várnak, vagy hogy nem kár értem, nem értettem egészen. Az
út rögös volt, a hó még csak szállingózott. A szekérnek nem volt ernyője
s rajtam csak egy karbonari felleghajtó, köröskörül sík pusztaság, aztán
madárfagyasztó hideg, a milyen azóta soha. A mi rajtam volt, az volt az
enyim. A szállás, a hova az éjszaka betérített, fűtetlen szoba volt, a
vendégség fekete kenyér és szalonna, fagyos; az ágy földrevetett
zsuppszalma, melyben az egerek czinczogtak éjszaka, reggelre az
ivópoharamban jéggé fagyott a víz; fölébresztett a megzörrenő ablak,
ágyúdörgés kopogtat: «odább, odább». A ködtől nem látszik a vidék. A
ködtől nem látszik a remény!… De mellettem volt a szép, ifjú feleségem,
a ki szeretett, s minden nyomort, búbánatot megosztott velem… Ez volt az
én legboldogabb karácsonyom.
Ez az oka, hogy így karácsonytáján elővesznek azok a nyugtalankodó
érzések, a mikről nem tudja az ember, hogy mit akarnak, biztatnak-e?
vádolnak-e? valamire visszaemlékeztetnek-e? vagy talán valamit
visszakivánnak-e? Fájnak-e vagy jólesnek? Most is olyan köd előttem,
mint akkor.
Az ilyen kedélybizsergésben jut eszembe az 1858-ból fönmaradt adósság:
az olvasónak megigért regény. Itt élt az óta folyvást, mint a fába nőtt
béka, a fejemben, hozzuk napvilágra, hátha még megél?
Minthogy azonban a mai napság olvasóiról bajos föltennem, hogy
emlékeznek a harmincznyolcz év előtt olvasott regényemre, jobbadán még
nem is születtek akkor, annálfogva legyen megengedve nekem, hogy ezen
regényben a megelőző történetből itt-amott az elszakadt fonalakat a
régivel összekötögessem.
Üdv az olvasónak!
1896. Deczember 14.
_Jókai Mór._


I. A BŐJTÖS EBÉD.
Karácsony előtti pénteknap volt.
Ezt azon időkben nagyon megszokták ünnepelni Miskolcz városában.
A három római katholikus templom tornyaiban, egymást fölváltva, zúgnak
az ájtatosságra hivogató harangok. Hogy a reformátusok és evangelikusok
templomainak tornyaiban nem zúgnak, arra azoknak harminczhárom okuk van.
Az első az, hogy nincs harangjuk. Tornyuk sincsen; templomuk is csak egy
van, fönn az Avas hegytetőn, régi erős építmény; nem messze tőle egy
torony, de ez csak ellenséget megfigyelni való őrtorony. Csak ötven
esztendővel később épült az a mostani a város közepén.
De vármegyeháza már volt, szép emeletes épület, abban lakott az első
alispán. A másod alispán a saját nemesi salva guardiájában rezideált.
Vározháza még nem volt. A biró a saját házában tartotta a hivatalát, a
mire könnyű volt rátalálni az ajtaja mellé kitett kalodáról.
A vármegyeházánál kék mondúros hajdú strázsál kivont karddal, alá s föl
sétálgatva a hosszú kapu alján végig nyújtott gyalogjárón. Valahányszor
a kapuhoz kerül, kidugja rajta a fejét.
Mikor aztán egyszer megint kikukkant a kapuajtón, jó szerencse, hogy ki
nem szúrta a szemét annak a belebotló alaknak, a kinek a háromszögletű
kalapjával összeütötte a csákóját.
– Holberdó! Ki vagy, ha Istentől vagy?
A jövevény csakugyan megijedni való figura volt. Olyan magas, mint az
ó-testamentomi góliát; a háromcsücskéjű kalap egész a szeméig lenyomva,
a hosszú bő fekete köpönyeg pedig az orra hegyéig átvetve.
– Pardon! dörmögé az a köpönyeg alól.
– Semmi pardon! Mi van az alatt a köpönyeg alatt?
A magas urnak szét kellett tárnia a köpönyegét, hogy fölfedezze az
alakját.
S a fegyveres őrnek bizony elég sok fölfedezésre méltója akadt.
– Micsoda haczuka! Milyen habdák! Pulider meg nincs? Hát ebben a
bőrtokban mi van?
– Vadászpuska.
– Hát nem tudja az úr, hogy puskával nem szabad a vármegye házába
belépni? Ide vele!
S a látogató urnak meg kellett engednie, hogy a strázsa elvegye a
vállára akasztott puskát; akkor aztán a fegyverzet kiegészítő részét, a
vadásztáskát is odaadta neki; de még a köpönyegét is rábizta; azokat
mind egy szegre fölakasztá a rendnek éber őre.
Akkor kérdé, – hogy «hová igyekezik az úr?»
– A vicispánhoz. Hol a szállása?
– No né, a bolond? Hát már most én tudjam, hogy hol a vicispánnak a
szállása?
– Hát nem tudja kend?
– Hiszen kettő van. Első vicispán, meg második vicispán, az egyik itt
lakik, a másik amott.
– Hát az első vicispáné.
– No már azt megmondhatom. No hát úgy beszéljen az úr. Szóbúl ért az
ember. Hát csak itt menjen be ezen a grádicson, azután végig a folyósón,
mindjárt rátalál az ajtajára.
– Numeró hány?
– Nincs itt semmi numeró, csak a szag után induljon az úr; a mely
szobaajtón keresztűl fenyőmag-füst illamlik kifelé, az az első vicispán
kvártélya.
Az a fenyőmag-füst a parasztbűz elölésére való.
Az idegennek látszó s a kiejtéséről még inkább hallatszó uri ember
sietett föl a lépcsőkön, két fokot lépve át egyszerre; csakugyan
rátalált az igazi ajtóra, melyre kivülről a statárium volt kiszögezve.
Benyitott rajta. Az előszobában nem talált sekit. Hosszú falóczák voltak
a fal mellett, kikopva a rajta üléstől, a fal elég barna a
hozzátámaszkodástól. Itt uralkodik a fenyőmag-füst illata.
Onnan benyitott egy másik szobába. Ott sem volt senki. Az ablaknál volt
két iróasztal, négy székkel. Nagy ólom kalamárisok, fa porzótartókkal,
nagy ollókkal, a mik lánczczal voltak odakötve az asztal korlátjához,
hogy valaki el ne vihesse. A padló szép tarka a tintacsöppektől. Ezt a
szobát dominálja a dohányfüst aromája.
Még beljebb hatolt egy harmadik szobába. Az már terem volt nyitott
almáriumokkal, a mik tele voltak akták csomagaival, súlyos pandektákkal,
középen egy hosszú zöld asztal, a mellett tizenhárom bőrös szék. Ebben a
teremben az ócska papiros doha előkelősködött.
A harmadik teremben sem talált senkit.
No innen ugyan mindent ellophatnának.
Ha ugyan akadna olyan bolond tolvaj, a ki ezt a mindent ellopja.
A szomszédteremből végre emberjelző neszt hallott: tányércsörömpölést.
Oda is benyitott. Ott már kellemes illat fogadta: az eczettel volt
kifüstölve.
A pohárszékek, almáriumok, tányértartók elárulták, hogy az az ebédlő. De
még inkább a hosszú asztal a középen, mely végig volt terítve fehér
sávolyos abroszszal, de teríték csak egyetlen egy volt rajta: az
asztalfőn; két ezüsttányér egymásra téve, mellette ezüstnyelű kés,
villa, kis kanál, nagy kanál, merőkanál, sótartó, borstartó és egy
aranyozott ezüst pohár.
Az asztalnál egy hajdú serénykedett, kék mondurban, zöld zsinórral,
sárga pitykékkel, piros nadrágban, sárga csizmában; a haja fekete volt,
hátul czopfba fonva, a bajusza is fekete, hegyesen előre viaszkolva.
– Az első vicispán urat keresem! – sietett az idegen úr idejöttét
igazolni a rábámuló hajdú előtt. – Jelentsen be nála!
– A tekintetes első vicispán úr templomban van áhitatoskodni.
– Hát a vicispánné?
– A tekintetes vicispánné asszony pedig nem lakik a vármegyeházán, hanem
otthon a dominiumán a saját kastélyában.
– Valami kanczelistája vagy secretariusa csak van a vicispánnak, a kivel
beszélni lehet.
– Igen is van négy patvaristája, de azoknak ma, ünnep lévén, vakácziójuk
van, otthon ebédelnek a mámijaiknál.
– Hát akkor majd megvárom a vicispán urat, a míg a templomból haza jön.
Azzal nem várva a «tessék»-et, elhelyezé magát a nagy bőrkanapén, a két
lábát szétnyújtva a kappenstiblikkel.
– Az én nevem báró Kadarkuthy Viktor.
– Az én nevem pedig János.
A hajdú azt hitte, hogy így illik az.
– Ne hát hallja kend, János, mindig ilyen átkozott hideg van a
vicispánnak a szobáiban, mint most?
Azok még aznap nem voltak befütve s a báró sajnálta már nagyon, hogy a
köpönyegét odalenn hagyta az őrszobában.
– De majd mindjárt meleg lesz itt, csak a rabok feljöjjenek.
S nem sokára hallatszott a csörömpölés, a mit a rabok a lábukra
kovácsolt harminczhárom fontos vasakkal eszközölnek s az első dörömbölés
az ebédlő kályhájában.
Kivülről fütöttek minden kályhát, kit a folyósóról, kit a konyhából, az
volt az igazi uraság.
Az a kemencze valódi osgyáni gelencsérremek volt, felől nagy római
urnával. Elfért benne egyszerre egy fertály öl fa.
A János hajdú elővett a szekrényből egy mázos fazekat, aztán meg egy
czinkanalat.
Mingyárt megmagyarázta a dolgot a báró úrnak.
– Mert hát, tetszik tudni, ennek a kályhának az a virtusa, hogy a mikor
belegyujtanak, akkor egy darabig füstöl, de csak addig, a míg a fa jól
lángra nem kap. A tekintetes vicispán úr osztég nem szereti a
kályhafüstöt. Azért nekem mindig ki kell ókumlálni, hogy melyik
hasadékon füstöl a kályha, azt azután én nagy hirtelen bekenem ezzel a
szilvalekvárral, ez arravaló. De hát minden fütésnél más-más hasadékon
füstöl. Ahun van ni! Nem mondtam? Most meg épen a tetején füstöl.
Azt azután egy székre fölhágva kellett elfojtani, a mit János hajdú
csakugyan a lekvárba mártott czinkanál nyelével eszközölt ki. Akkor
aztán ropogott, pattogott a tűz a kályhában.
Egy kis füstszag mégis csak maradt a szobában.
Ezen pedig akép segített a János, hogy egy megtüzesített vaslapátot
hozott be s arra porrátört czukrot hintett: azzal tömjénezte be az
ebédlőt.
A báró kezdte már érteni, hogy miért kell az első vicispán lakására a
szagáról rátalálni.
– No most mindjárt jön a tekintetes vicispán úr a templomból, mondá
János. Hallom a minoriták kis tornyából a csengetyűszót. Vége lesz a
misének. Csak tessék addig itt mulatozni.
Azzal kivitte a vaslapátot, az a konyhába való s magára hagyta a
látogatót.
A báró följegyezte magának azt a nagy bizalmat a cseléd részéről, a ki
őt, az először látott idegent magára meri hagyni ennyi ezüstnemüvel.
Ebbeli büszkeségében aztán egészen elbizta magát. Megnőtt a taraja, a
hogy a német szólásmód tartja.
Odaállt az ebédlői nagy tükör elé, a minek a rámája is csupa tükör volt,
csupa köszörült üvegből s végig nézte magát.
Igazán volt miben gyönyörködnie!
Ha egy kicsinyt meggörbítette a nyakát, hát még az arczát is megláthatta
a tükörben, külömben az arcza már a tükörráma czikornyái között
sokszorozódott.
A pofa impertinens szőke volt, olyan serte hajlamokkal biró hajjal, hogy
azt hátul sehogy sem lehetett becsületes czopfba csavarintani,
mindenfelé álltak ki a szálak a hajtáskából, úgy végződvén a záró
máslinál, mint egy elnyűtt meszelő; a két halántékot fedő hajbodrok
pedig, a miket úgy híttak, hogy «vuklik», valószinűleg régen nem lévén
fölsütve, kiegyenesültek és meredtek szerteszélyel. Az arcza rosszul
volt borotválva és összemetélve; ez bizonyosan saját munkája volt, hanem
egy nagy vágás a szem végétől a száj szegletéig, az idegen manupropria
lehetett rajta. A világos szőke hajszínnel disharmoniában álltak a
szúros fekete szemek, szőke pillákkal környezve s lilaszín karikákkal
körülfogva. Bajusza egy csöpp sem volt, a mire pedig nagy szüksége lett
volna vastag, duzzadt ajkainak, a mik valóságos vadállati kifejezést
adtak az arczának. Az álla messze előre nyúlt, két szakaszra válva s az
egyik részéből nagy bibircsó meredt elő, az az egy volt szakállal
ellátva.
S ennek a fizimiskának a kiegészítéseül még valami olyan idegen szabásu
öltözetet viselt, a milyent soha a magyarok nem láttak sem itthon, sem
Bécsben, a hová nagyon sokat jártak. Valamikor meggyszínű bársonykabát,
nagy lapos arany gombokkal, megkopva, megtükrösödve, szinehagyott tarka
himzésekkel az elején; mellénye czombig érő, virágos selyem, elől
kiforduló drága, de bepiszkolt csipkefodrokkal. Valamikor sárga
szarvasbőr nadrágján sötét zsirfoltok. A francziák ez időben buggyos,
sok ránczú «culotteot» viseltek, a lábszáron selyemharisnyát, és csattos
czipőt. Ez pedig végezte mindezt egy lovászmesterre szabott türt szárú
lovagcsizmával, a mire hosszúnyelű sarkantyuk voltak szíjjal fölkötve.
Félrehúzta a száját a tükörbe nézve.
– Elég czudar vagy, úgy-e? dörmögé. Az a jó.
Nagyon meg volt elégedve magával.
Egyedűl maradván, elkezdett alá s föl sétálgatni a teremben. Végtül
végig mérte nagy léptekkel.
Az első sétánál tizenhárom volt a lépés a terem egyik ajtajától a
másikig; az utolsónál már csak tíz. Minden tournál belenézett a tükörbe.
Egyszer aztán azon kezdte magát észrevenni, hogy izzad a homloka.
A nemrég oly farkasordító módon hideg terem kegyetlenűl be volt fütve. A
rabok ugyancsak bepörnyeztettek.
Ez meg már nagyon is sok a jóból.
A János hajdú mondhatná már nekik, hogy ne fütsenek többet.
Hanem a János hajdú nem mutatta többé magát.
S a rabok még egyre zuhogtatták onnan kívülről a hasáb fákat a kályha
oldalához.
A báró rászánta a fejét, hogy maga megy ki a folyósóra, ráparancsolni a
rabokra, hogy hagyják már abba a pokolban teljesítendő munkájukat.
Az ebédlő ajtaján kimehetett, hanem a tanácsterem ajtaját már alaposan
bezárva találta maga előtt.
Ahá! A János hajdú nem olyan együgyű ficzkó, mint a milyennek látszik;
ha a vad idegen látogatót egyedül hagyta az étkező-teremben azzal a sok
ezüstneművel, volt ahoz való esze, hogy a következő szobának az
ajtajában kétszer ráfordítsa a kulcsot, hogy az el ne illanhasson onnan.
Ez már aztán dühbe hozta a bárót.
Hogy őt a hajdú ide bezárta. Hát fölteszi róla, hogy ő tolvaj. El
kezdett az ajtón dörömbözni a két öklével, meg a sarkaival. Mind hiába.
Még két szoba volt azontúl, senki sem hallotta sem a zuhogást, sem a
káromkodást. Az ablakok a rabok udvarára nyiltak, s azok annál jobban
fütöttek, minél inkább kiabált rájuk az ablakon keresztűl.
Az ablakokat pedig nem lehetett kinyitni, mert azok kulcsra jártak.
A szobák levegője a gözfürdő hőmérsékével kezdett vetekedni.
A báró kinjában minden okiratos almáriomot fölnyitogatott, hogy azokból
csaljon elő egy kis hideg levegőt. Az ugyan dohos volt, de még is
enyhített. Aztán egynémely aktának a czímzetéből megtanulta, hogy az
első viczispánnak a neve Thomasius de Dédes, de eadem et Sajó-Balaton; a
czíme pedig «perillustris et generosus vice comes.» (A mit eddig nem
tudott.)
Azután levetette a bársony frakkját, meg a hosszú selyem mellényét, hogy
a hőséget elviselhesse. Olyan veres volt már az arcza, mint a főtt rák.
Végre kulcsot hall nyikorogni az ajtózárban.
Odarohant dühösen, elszánva, hogy a János hajdút menten agyonüti, a mint
keze ügyébe kerül.
Nagyot bámult aztán, mikor az ajtó kinyilt s nem a Jánost látta maga
előtt, hanem egy másik hajdút. Amannak fekete volt a haja, hegyes a
bajusza, ennek meg fehér a haja, csavarintott a bajusza; de sürű fekete
szemöldökű, hosszúkás, csutoraalakú ábrázatja.
– Hát kend nem a János?
– Nem ám. Én a Tamás vagyok. De hát az úr kicsoda? Hogy kerül ide?
– Én báró Kadarkuthy vagyok. A viczispán urat keresem, s a gazember
hajdu, a János, rám zárta az ajtót s rám fűttette a kályhát.
– Az ám. A János a fűttető hajdu, én meg a szellőztető hajdu.
– No hát szellőztesse ki iziben ezt a Sidrák-Mizsák-Abednegó
kemenczéjét.
Tamás megcselekedte, nála volt az ablakzár generáliskulcsa. Kitárta az
ablakokat. A betóduló hideg légtől a szobában levő párázat egyszerre
hókristálylyá alakult.
A báró odaállt az ablakba azon nekivetkőzötten.
– Ne álljon az úr az ablakba, mert csúzt kap.
– Nem kell locsogni. Én jeges vízben fürdöm. Nem árt meg semmi.
Hát a Tamás hajdu nem szólt többet; hanem átment az ebédlőből, a többi
szobákban is kinyitogatni az ablakokat. Itt ez a szokás. Először
kegyetlenül befűtenek, azután kinyitogatják az ablakokat. Van a
vármegyének fája elég.
Ekkor azután jól kihűtőzvén, eszébe jutott a bárónak, hogy felöltse
ismét a levetett öltönydarabjait; a mellénynyel hamar elkészült; hanem
annak az átkozott bársony szárduthnak olyan szűkek az ujjai, hogy annak
a fölhúzásához segítség kell, hogy az ember a csipkefodros karelőjét
keresztül fúrhassa rajtuk.
– Héj, Tamás! – kiabált a báró.
Nyilt az ajtó, belépett rajta valaki.
– Adja kend föl rám azt a szárduthot.
Megtették neki ezt a szivességet.
Csak azután, hogy belevonaglotta magát a szűk felöltőjébe, kezdte
kontemplálni, hogy ez az ember megint nem az előbbeni ember. Az arcza
ugyan nagyon hasonlít amazéhoz, csakhogy a megcsavart bajusz helyett
ennek kurtára nyirott bajusza van; aztán nem is aranypitykés kék mondurt
vísel, hanem skófiummal kivarrott, rókamálas kanczamentét és zöld
csizmát.
– Nem a Tamás? hebegé zavarodottan.
– De Tamás vagyok. Dédesy Tamás viczispán, szolgálatjára.
– Ah! Mille pardon! Én stokfis! A nevem báró Kadarkuthy Viktor. De hogy
engedhettem meg, hogy a kabátomat fölsegítse?
– Örültem, hogy szolgálatjára lehettem a báró úrnak.
– Ördög vigye ezt a nagy hasonlatosságot! Nem fogok sokáig
alkalmatlankodni. Csak egy kérdést akarok intézni a tekintetes viczispán
úrhoz.
– Ex offo?
– Igen is. Hivatalos kérdést.
– Akkor tessék azt elhalasztani. Ma szent karácsony péntekje van s ezen
a napon délelőtt semmiféle hivatalos aktusra nem reflektálok.
Kadarkuthy Viktor bosszús gesztusokat csinált kezével lábával:
– Ezt én nem értem! Igazán nem értem.
– Keresztény római katholikus az úr? – kérdé komoly benevolizáló
arczczal a viczispán.
– Mit tudom én? Azt sem tudom, az apám megkereszteltetett-e? Az apám
atheista volt: – manichéus.
– Ismertem.
– No, akkor engem is ismer a viczispán úr. Én pedig szabadkőmüves
vagyok.
– És így meg sincs bérmálva a báró úr?
– Az már igen; valahány pap kezeügyébe kaphatott, az mind pofonütött s
elnevezett Cacusnak, Lycaonnak, Senakáribnek.
– És így meg sem gyónt a báró úr soha.
– Ugyan mit gyóntam volna meg? Hisz nekem az egész tízparancsolat
absurdum. Soha meg nem tudom bocsátani a kereszténységnek, hogy a szép
Vénus-szobrokat eltávolította az oltárokról s mást tett a helyükbe.
– Ne beszéljünk hát erről; mondá a viczispán. Kettőnk között ég és pokol
a külömbség. Minthogy azonban én igazhitű keresztény katholikus vagyok,
a kinek a vallási konvikciója tiltja, hogy nagy ünnepnap délelőttjén
hivatalos kauzában korrespondeáljon, de a mellett az ős magyar regulát
is tartom, melynél fogva ebéd idején érkezett vendéget megmarasztalni
kötelesség: annál fogva meginvitálom a báró urat, hogy foglaljon helyet
az asztalomnál; vegyen részt frugális ebédemben s asztal felett mondja
el előttem az egész kauzát, melyben intervenciómat kivánja; ebéd után
majdan megadom rá az indorzátát.
Kadarkuthy Viktor meghajtotta magát, elfogadta a meghivást.
A viczispán intett a Tamás hajdunak, a ki már az ura szemöldökének a
beszédjét is értette, sietett a viczispán terítéke mellé még hasonló
ezüsttányérokat elhelyezni a többi szükséges étszerekkel. Az mind
ősökről maradt antik volt.
– Még egy besteket tegyen kend oda az asztal végére.
– Ezüstöt?
– Nem. Jó mély cseréptányért tegyen neki; mert annak a vendégnek jó
appetitusa fog lenni.
Ez alatt a másik hajdu is bejött; az meg a szalvétákból kétlábú csókákat
formált ki, s minden tányér mellé egy formásan összefonott süteményt
helyezett el, a mit a magyarok perecznek hívnak, a németek pedig heilige
striclinek. Kemény az, mint az elefántcsont.
Az asztal körüli szolgálatot állandóan két hajdu teljesité, pedig csak
két úr volt. De jött egy harmadik is.
– Hivja kend be a Matust, mondá a viczispán a Tamás hajdunak, mig a
János hajdu kivitte a levesestálat a konyhába.
Az öreg hajdu behozta az új vendéget. Egy kicsit taszigálni kellett az
öklével hátba, mert nem akarózott neki a lépegetés.
A Matus jámbor szűcslegény volt; arról lehetett megismerni, hogy
hiuzprémes dolmánya volt. Más nem viseli a hiuzbőrt, mert tarka. A
mellénye piros volt, ólomgombokkal; azon alul pedig csizmaszárig érő
fehér gyolcs öltözet lobogott, a mit a régi magyarok úgy hittak, hogy
«gatya». A mi deczember vége felé igazán parádés viselet.
A legény hórihorgas termet volt, fakó ábrázatján a bámulat és rettegés
kifejezésével; nagy harcsaszája két szegletében holmi kezdetleges
kisérlete a savószinű bajusznak; a tétovázás kifejezését segített
kiegészíteni a kiülő szempár s a hátranyomott rövid áll. A vén hajdu
fogta hátul a mentéje vitézkötését, nehogy meg találjon futamodni.
– Ne félj fiam, Matus, – biztatá a remegő vendéget a viczispán.
– Fia? – kérdé bámulva Kadarkuthy Viktor; nem tudta, hogy a magyaroknál
ez a megszólítás a bizalom kifejezése. «Fiam»-nak nevezi a férj a
feleségét s a feleség az urát. Persze! Ő neki még az apja sem mondta azt
soha, hogy «fiam.»
– Ma velem ebédelsz, – mondá a viczispán. Odaülsz az asztal végére.
A szücslegény lehúzta a fejét a válla közé; sehogy sem értette a dolgot.
A János hajdu hozta a leveses tálat.
– Placeat magnifice domine: – kinálta a viczispán a bárót a mellette
való székkel, a mire az rögtön letette magát. A viczispán azonban előbb
az asztaláldást végzé el, két kezét összetéve a karosszéke támlányán; az
asztal tulsó végén hasonló szertartást végzett a szücslegény.
A báró boszúsan feszengett.
– De viczispán úr, ennyi cseléd és idegen pofa előtt én nem adhatom elő
az én ügyeimet.
A viczispán fejét csóválta s nem hagyta magát megzavartatni az
ájtatosságában; keresztet vetett igaz lélek módjára s csak azután, hogy
maga is elhelyezkedék, felelt meg a bárónak.
– Ha scrupulusai vannak báró úrnak a profanum vulgus miatt, hát hiszen
konverzálhatunk diákul.
– De én egy kukkot sem tudok diákul.
A viczispán elszörnyedt.
– Hogyan? A báró úr magyar ember s nem tud diákul? Hisz a magyar nyelv a
lingva materna; de a diák a lingva paterna minálunk.
– Nem hát! Hisz azért csaptak ki hét iskolából, mert nem vette be a
gyomrom a kutya hic-hæc-hocot.
– No hát majd előadhatja a báró úr ebéd vége felé, a mikor egyedül
maradunk. Különben is azt tartja Galenus, hogy az emotio árt a
concoctiónak.
– Ellenben beszélhetek francziául.
– Úgy meg én nem értek.
– Én pedig szétpukkanok, mint egy bomba, ha el nem mondhatom, a miért
ide jöttem.
– Hát akkor én majd kiküldöm a szobából a hajdukat, a mint egy tálat
körülhordtak s azok csak akkor jönnek be, a mikor csengetek nekik. A
szücslegény felől beszélhet a báró úr, mert az nem hall más nyelven,
csak tótul.
E közben az öreg hajdu körülhordozta a levesestálat. Először is
megkinálta vele a vendégurat. Valami furcsa áporodott savanyú illat
szállt föl a tálból.
– Ez cibereleves – mondá az alispán. Ez az a hires leves, melyet a
lakedemoniak mindennap osztogattak.
(Tudva van, hogy a czibere nyolcz napig posajtott korpa levéből készül.)
Kadarkuthy nem érezte magát eléggé spártainak, hogy belekóstoljon.
– Mi párisiak nem szoktunk levest enni.
Maradt fogyasztónak a bőjtös leveshez a viczispán és az átellenes
vendége.
A mint a hajdu kiment a leveses tállal, a báró hozzákezdett az ügyének
előadásához.
– Azt mondta a viczispán úr, hogy jól ismerte az apámat, a mire én azt
feleltem, hogy akkor hát engemet is kell, hogy ismerjen, mert tele van a
tekintetes vármegyének az archivuma a mi kölcsönös kriminális
pereinkkel. Már gyermekkoromban kurrentáltatott az apám, mint megszökött
csavargót, gyújtogatót. Mivelhogy egyszer a kovácsnak a házát, a hová az
apám inasnak beadott (nem akartam tanulni), szépen fölgyújtottam, aztán
világgá szaladtam; majd meg Bécsbe küldött, beadott egy klastromba
novitiusnak; onnan is megszöktem; eladtam a reverendámat, beálltam egy
komédiásnak a truppjába s ott játszottam az orangutangot.
A viczispán fölszisszent. Más ember fölkaczagott volna rá.
A báró vette észre, hogy kellemetlen hatása volt a revelatiójának. Azt
szerette. Folytatta a thémát.
– Kitünő majom voltam. A lábam ujjával meg tudtam vakarni a fülemet.
A viczispán megszólaltatá a csengetyűt.
Tamás hajdú új fogás ételt hozott. Ezüst tálban főtt tojás, csak úgy
héjában.
A báró megrőkönyödött, mikor megkinálták vele.
– Mi párisiak soha sem eszünk tojást héjában.
– Ez pedig királyi comedentia – bizonyítá a viczispán. Mathias Corvinus
deliciája, a hogy a krónika mondja: «hic fuit Mathias rex, comedit ova
sex.» (Itt volt Mátyás király, megevett hat tojást). Latinul nem tudó
vendége kedveért a magyar fordítást is hozzátette.
A szücslegény azonban többet értett meg a latinból; ő is Mathias s a
«sex» tótul is «seszt.» Kivett magának hatot a tojásból.
A báró elnevette magát.
A viczispán sietett egy klasszikus czitátummal a vendégét rehabilitálni.
«Regis ad exemplum totus componitur orbis.» (Példát ád a király s a
világ mind indul utána.)
Ezzel nagy filologi tehetségét is ragyogtatta.
A báró nem kérdezte a viczispántól, hogy micsoda jogon ül az ő úri
asztalánál az a gatyás mesterlegény? Gondolta, ez valami kegyes fogadás
teljesítése az áhítatos dignitarius részéről; szegényeket megvendégelni.
Legalább addig, a mig a Matyus a hat tojást lehámozgatja, időt nyer a
curriculum vitæjének folytatására, a hajdu eltávoztával.
– A vége az lett a művészi pályámnak, hogy elszerettem a Herkules
leányát, a kötéltánczosnét, vagy az engem; nem tudom bizonyosan. S aztán
volt dinomdánom; találtunk Sadduceusokat, a kik pénzt adtak
obligátiókra, a mikre az apám neve volt irva.
– Tehát falsificátióra? – szólt a viczispán szigorú tekintettel.
– Hát az apám nevére csak szabad volt falsificálnom vagy mi?
Ezen fölfogás ellen nem lehet vitatkozni.