A barátfalvi lévita; Ujabb elbeszélések - 16

Igy bánik a mi dicsőségünkkel a mi nagy kegyelmű urunk s hatalmas
ellenségünk, az örök Duna.


A KÉTÉLETŰ.
(Elbeszélés.)
Mindig irigylettem a békát.
Már mért kellett ezt a Teremtőnek kétéletűséggel megáldani?
Hát nem jobb lett volna, ha ebben a kedvezményben Ádám apánk
részesíttetik?
Ez még az eredendő bűnben való találtatás esetében is nagy előnyére vált
volna az első emberpárnak; mert a paradicsomból csak kikergethette őket
az angyal, de a tóból hogyan kergette volna ki? Az angyaloknak nincsen
úszószárnyuk.
Milyen herczegi dolga van az ilyen békának!
Mikor kedve tartja, kiúszik a partra, felmászik az ernyős elecsek
száraira, rákezdi a brekegését: kiadja magát természettudósnak; az egész
világ hisz a jóslataiban, azt mondják: a béka esőt hirdet. Pedig csak az
a baja, hogy éhes.
De hát azért van az a sok levegőlakó légy, dongó, pillangó a világon,
hogy a békának a kellemes existentiáját biztosítsa.
Felmászik a szőlőlugasra s ott lesi a dongókat, a melyek az érett
szőlőfürtöket dibézolják.
E hasznos foglalkozás közben megismerkedik az özvegy bőregérrel, a ki
ott tartja a kvártélyát az eresz alatt. A denevérnőnek a denevérférjét
valamikor elkapta a macska, s azóta ő a szomorú özvegység korszakát éli.
A míg egy udvarlója nem akad: – bárha más felekezetbeli.
Hogy melyik mulja felül a másikat szépségben: a béka vagy a denevér? az
mind e mai napig eldöntetlen thezis. Elég az, hogy megszerették egymást.
A szerelemnek nem kell indokolás.
Nem is szerelemről, hanem házaséletről van szó. Összetették a
keresményüket. S minthogy a denevér sokkal jobb kereső, mint a béka,
mert ő röptiben kapkodja el a bogarakat, míg a béka csak lesből
vadászgat rájuk: annálfogva a békának igen nagy előnye volt a hitvesi
összeköttetésből. Meg is hízott hatalmasan.
Reggelenként aztán, mikor a denevérhölgy nyugalomra vonult (a denevérek
nappal szoktak aludni), vagy a mikor a béka hosszabb esős idő közeledtét
érzé fogékony bőrmirigyein át: akkor a béka lemászott a szőlőlugasról,
lesétált a tópartra, felkúszott a vizbe hajló réti füzényre, a brekegő
szózat helyett e melódiás hangot ismételve: «koaksz, koaksz, tuhú!» Mire
azonnal felüté a fejét a vízszinből egy hasonló szépségű békahölgy, feje
oldalán levő hólyagjait felfújva, az ismerős hang után kezde úszni,
remek technikával.
Erre a béka uraság egy gyors szökelléssel leugrott a vizbe, szembeúszott
a békahölgygyel, s összetalálkozván, mind a ketten sebtében eltünének a
vízszinen lebegő vízitökök és békakorsócskák levelei között.
Denevér-mámi ide nem mehetett utánuk, mert ő nem tud úszni. Ilyen
privilegiuma van a békának!
Úgy hívtuk ezt a béka urat, hogy Doktor Bonafides. Jól ismertem az
életét; de csak a szárazföldit; a vízi életébe is bepillantottam később,
a mennyire a partról lehetett, de odább nem: mert én úszni nem tudok.
Nem volt gyakorló orvos: tudós volt. Még csikó-korbeli pajtások voltunk;
innen maradt fenn közöttünk az ismeretség. Csakugyan nagyon hasonlított
a békához. Épen olyan görbe lábak, olyan hosszú végighas derék, olyan
nyakanincs nagy fej, olyan fülbesúgó széles száj, olyan széjjelnéző
kidülledt szemek.
A feleségét is ismertem.
Az arcza egy kifestett halálfej volt. Pedig nem volt az kifestve. Hanem
a természet maga kontárművészkedett rajta, az arczcsontjához feszült
bőrt kereken megáldva czinóberrel, a mi külömben nem volt betegség jele,
a hogy a «mellbaj rózsáit» szokták nevezni. Hozzá olyan szétálló
frizurát viselt, mintha szárnya akarna kelni a fejének. A száját soha
sem bírta összefogni a nagyon előreálló fogaitól: annálfogva mindig
kénytelen volt mosolyogni. Mélyen bennülő sötét szemek és nagyon pisze
orr egészíték ki a szépségét. Termete egyébiránt nélkülözött mindent, a
mit a szomszédok «az örök nőies»-nek fogalma alá soroznak.
Hanem volt neki négy háza. Egy a belvárosban, a többi a külső
negyedekben, több-emeletesek. A belvárosiban volt a saját lakásuk.
Valami harmincz évvel később láttam, mikor azt a belvárosi házat
lebontották, hogy palotát építsenek a helyébe. Nem volt abban egy darab
kő, egy eltévedt veres tégla sem. Az a fundamentomától a párkányáig
csupa vályogból volt. Ilyen, a kertészetre nézve értékes anyagból
épültek a külvárosi házaik is. Hanem azok rengeteg jövedelmet hajtottak.
Egyszobás lakásokra voltak felosztva, a melyeket jámbor magánzók és
szelid leánykák szoktak kivenni, a kik hétszámra fizetik a házbért.
Nincs az az aranybánya, a mely jobban jövedelmezzen, mint a vályog. – Ez
valóságos uzsoráskodás a vályoggal.
Az én tisztelt barátomnak mindenféle tulajdonságai meg voltak, a mik a
barátság fentartását megnehezítik. Először is vegetarianus volt és
vízivó, a mi, úgy tudom, hogy együtt jár. S még nem hogy eltitkolta
volna ezeket a gyatraságait: de sőt odajárt az asztalunkhoz, a hol
egy-egy este a jó pajtásokkal együtt vacsoráltunk; ott költötte el a
maga átkozott lakomáját: egy tányérra összeaprítva a retket, almát,
vereshagymát, czitromot facsarva rá; úgy habzsolta kanállal s itta rá a
vizet, mint egy dromedár, minket pedig szidott, hogyan tudjuk az állatok
húsával megmérgezni a vérünket?
A felesége is vegetarianus volt: de az inkább csak fösvénységből.
Ezt a családot a konyhája kedvéért nem igen látogatta valaki.
A foglalkozására nézve pedig természettudós volt a tisztelt barátom, még
pedig a praktikus fajtából. Eljárt vadászni, halászni s puskával,
hálóval, horoggal, csapóvassal sok állatot megejtett, de nem azért, hogy
azoknak a húsát saját czéljaira fordítsa, hanem azért, hogy az irháikat
lehúzza s kitömje, a csontvázaikat pedig tisztára megpræparálja.
Vitriollal és arsenikummal dolgozott. Messziről meglehetett érezni a
kabátján.
A dolgozó-szobája mindig tele volt kitömött állatokkal s azoknak a
csontvázaival.
Ezekből ő minden héten felvitt egy ládára valót Bécsbe s ott emberére
talált, a ki megvegye. Olyan ember is van abban a Bécsben, a ki
csontvázakkal, meg kitömött madarakkal kereskedik. Annak a számára
dolgozott a barátom.
Biz ez tisztességes kereset, a kinek kedve van hozzá. No meg, a ki ért
hozzá. Mert nem olyan könnyű ez, mint novellát írni.
De hát mindenek előtt tárgyalandó az a kérdés, hogy mi szükség valakinek
békákról, denevérekről, meg csontvázakról novellát írni?
… Az már igaz, hogy semmi szükség sincs rá.
No, hát térjünk át más matériára.
Teszem föl olyan állatokra, a kik (vagy a mik) beszélnek.
Nekem volt egy olyan állatom: egy seregély.
Beszélt magyarúl és németűl.
Külömbséget tudott tenni, hogy kivel beszéljen magyarúl és kivel
németűl?
Németűl a mosónétól tanult meg (a nevelő anyjától), magyarúl a
feleségemtől, a ki az előbbenitől felvásárolta.
Komolyan mondom, hogy igen okos állat volt.
Családom tagjai velem együtt elhalmozták őt szeretetükkel.
A seregély azonban nem csak szeretettel él, hanem hangyatojással is.
Abból is kapott eleget.
Egyszer azonban jött egy nevezetes esztendő, a melyben a többek között a
hangyák is sztrájkoltak.
Hosszadalmas volna arról értekezni, hogy miért sztrájkoltak ebben ez
évben a hangyák? Politikába vág a dolog! – Denique aranyért (ugyan ne
svihákoskodjunk! egy tarisznya kutyanyelv-bankóért) sem volt kapható egy
verdung hangyatojás.
Az én Hanzim (ez volt a madár-ember neve) nem beszélt se németűl, se
magyarúl. Nem akarta a hangyatojás helyett elfogadni a sárgarépa és
reszelt tojás provizoriumot.
Künn laktam családostul a Svábhegyen.
Magamnak is két lovat kellett tartanom arra a czélra, hogy a naponkénti
ivóvizet felhordassam a Dunából. Januártól augusztusig nem esett egy
csepp eső.
Volt egy parasztasszony ismerősünk: Mariaeicheli sváb hölgy. Frau
Midinek híttuk. Valami ötvenezer forintot érő birtoknak volt a
tulajdonosa. Hanem azért a pénzkeresésnek minden módját felhasználta, a
mi csak a vadon erdőkben kinálkozik. Összeszedte a svábhegyi
pagonyokban, csalitokban a csiperke-, tinórú- és vargánya-gombáknak
minden fajait, a szabadon termő somot, mogyorót, de különösen azokat a
fölséges szamóczákat és csattogó epreket, a minőknek mását én sehol sem
láttam s azokat elhordta fél napi járóra a szokott vevőinek.
Ilyen kundsaftjai voltunk mi is.
Ebben az aszályos esztendőben nem termett gomba, de annál gazdagabb
szüretet adott az erdei szamócza. Ez a legszerényebbike a gyümölcstermő
növényeknek valósággal bujálkodott ezzel a mindent elszárasztó
napsütéssel.
A Frau Midi kosárszámra hordta hozzánk a zamatos epret.
– Ugyan, édes Frau Midi, – szólitám én meg a derék sváb menyecskét, –
nem tudna ön valahol az erdőben járva-kelve felfedezni valami
hangyabolyt, a honnan lehetne venni egy szállítmány hangyatojást az én
kedvencz seregélyem számára?
– Oh dehogy nem! válaszolt a Frau Midi. De bizony van a «farkasvölgyben»
egy vén erdő, a mely tele van hangyafészkekkel. Ott akkora hangyák
hemzsegnek, mint egy bükkmakk, azok bizonyosan jól el vannak látva.
– No hát hozzon abból nekem, a mennyit csak lehet, igen jól megadom az
árát.
A Frau Midi azt felelte e megbizásra, hogy de ő ugyan egyszer volt ott a
farkasvölgyi őserdőben, többet vissza nem megy, mert ottan kisértetek
laknak.
Kisértetek? Kaptam én e felfedezésen. Mifélék? Hogy néznek ki?
De azt énnekem a Frau Midi a világ minden kincséért sem volt hajlandó
megmondani. Csak annyit vallott be, hogy azok valami irtóztató
rettenetesek. Kerüli miattuk azt a tájat minden jótétlélek. Ezek az okai
bizonyosan a most uralkodó országos aszálynak; mert ők iszszák meg ez
esőt és harmatot. El is határoztatott a budaörsi és budakeszi
közvélemény irányadó köreiben, hogy a legközelebbi vasárnapon az
erősszívű férfiak dorongokkal és petrenczerudakkal felvonulnak a
Farkasvölgybe, s az ott kisértő prikulicsokat és ludvérczeket
ünnepélyesen izzé-porrá törik.
De már ebből eszünk!
Soha sem láttam még életemben kisértetet; most itt a szüretje! Másnapot
sem vártam, még azon nap délután fogtam az ásóvégű botomat s
elbandukoltam a Farkasvölgybe.
Gyönyörű, kies hely ez! A hová még kocsiút nem vezet, az ember a fák
derekába kapaszkodik, ha le vagy fel akar benne hatolni. A több százados
fák befuttatva repkénynyel, iszalaggal, oldalaik tátongó odúkkal
dekorálva, a melyeket szőnyegként takarnak a páfránok. S ez odúk alatt
óriási pyramisai a hangyabuczkáknak, melyeken a hangyanemzet mindenféle
fajai nyargalásznak, feketék, veresek, nagyok és aprók; gyalog és
szárnyasak; sőt lovagok is találtatnak köztük: kis hangyák, a melyek egy
nagyobbnak a hátán nyergelve ügetnek.
A mint a botom ásójával egy ilyen magas hangyagúlát megbontottam,
egyszerre halommal omlott ki az oldalából az általam annyira áhított
hangyatojás. Én sietve láttam hozzá, hogy ezt a prédát az én seregélyem
számára biztosítsam. Biz ez törvénytelen hatalmaskodás; de hát abban az
időben az volt a jelszó, hogy: «Macht geht vor Recht». (A hatalom
elébbvaló, mint a jog.)
Hát a mint a hangyakupanczot leromboltam, a háta mögötti faodúban mit
pillantok meg? Egy roppant nagy kemény papiros skatulyát, oldalán számos
lyukkal. Ezeken szaladgáltak ki s be a hangyák.
A skatulya oldalára volt lapidár betűkkel felrajzolva dr. Bonafides
neve.
Benn a skatulyában pedig volt – egy csontvázzá átalakított gődény.
Ezt nézte a Frau Midi kisértetnek.
No hát már most tisztában vagyok a dologgal.
Hát az én doktor barátomnak a muzeumgyarapító titka az, hogy a svábhegyi
hangyákat használja fel præparáló műhelynek, s ingyen végezteti el velük
azt a munkát, a mi szabályszerűleg roppant emberi fáradságba,
kénsavanyba és költségbe kerülne. A hangyák tisztára elvégzik mindezt, a
saját ösztönük szerint.
S a hány odvas fa volt a Farkasvölgyben, az mind el volt látva
kidolgozásra szánt mindenféle állatok vázaival.
Ezeket akarják az én svábjaim agyonverni, mint a kik az esőt és a
harmatot megiszszák. – Nem a svábok iszszák!
No már ennél a felfedezésnél megmozdult bennem a régi jó pajtás, sőt a
természetbuvár is.
Akkor kezdtem el természetbuvári életpályámat, mely nekem azóta sok
pénzt – elhordott a házból.
Ennek az értelmi szerzője volt az én kedves barátom (akkor még «ifjabb»)
Emich Gusztáv; a ki külföldön utaztából visszatérve, nekem egy becses
csigabiga-gyűjteményt hozott haza ajándékul, mely most már egész
muzeummá gyarapodott fel nálam.
Én azonban ezekből a tengeri csigákból egyetlen egynek sem tudtam még
akkor a nevét.
Tehát, a mint a Farkasvölgyben beszerzett prédámmal hazatértem a
viskómba: a Hanzi meglakomáztatása után azonnal levelet irtam az én
Bonafides doktoromnak, hogy ha kedvesek a gődénycsontjai, siessen azokat
a farkasvölgyi faodúkból eltakarítani: mert a svábok összeesküdtek
ellenük, s vasárnap spódiummá törik őket Jupiter Pluvius engesztelő
áldozatául. A levelet leküldtem Pestre a majorosnétól.
A Hanzinak aztán egészen megnyilt a torka, a mint kedvencz eledelét
megkapta; egyre mondta: «Kedves» – «Róza» – «gyere haza».
A feleségem akkor épen a vidéken járt vendégszerepelni.
Magam voltam otthon egyedül.
Egészen elővett a melankholia.
A mire ugyan alapos okom volt.
Megjövendölték nekem, hogy két esztendőnél tovább nem élek.
Nem czigányasszony jövendölte ám meg; hanem egy ahhoz értő ember: egy
doktor; – még pedig hivatalból.
Úgy történt az, hogy én nekem egyszer a fejembe ütött az a motoszka,
hogy én halál-esetre biztosíttatom magamat. (Dehogy magamat! egy
összeget a hátrahagyottaim számára.)
A biztosító-társaság aztán szabályszerűleg kiküldte hozzám a hivatalos
orvosát, hogy vizsgálja meg az életműszereimet. A doktor megkopogtatott
elől hátul, kihallgatta a tüdőm, szívem hangjait; semmit sem szólt:
odább ment.
Pár nap mulva aztán visszakaptam az ajánlatomat levélben, azzal a
hátirattal, hogy: «el nem fogadtatik».
A biztosító-társaságnak a titkára igen kedves jó barátom, írótársam
volt: odamentem hozzá s megkérdeztem tőle (bolond fővel), hogy mi oka
lehet e visszautasításnak?
Az én kedves barátom igen kedélyes fiú volt: nagyot nevetett a szemem
közé s a vállamra csapva azt mondá, hogy: «azért nem, édes pajtásom,
mert a doktor azt referálta rólad, hogy nem élhetsz tovább két
esztendőnél: akkor elvisz az ördög».
No hát mondhatom, hogy ez nem tartozik a kellemes biztatások közé!
Megkapni a hivatalos verdiktet két esztendeig és nem tovább nyúló
életpályára.
Nem szóltam róla senkinek, se a háznál, se a házon kívül. Magamnak
tartottam a titkot. Aztán igyekeztem úgy intézni a dolgaimat, hogy rövid
idő alatt mindent rendbehozhassak. Neki ültem a munkának: irtam egyik
könyvet a másik után; szerkesztettem; fizettem adósságaimat; nem jártam
semmi mulatságba, még szinházba sem; ascetai életet éltem; nem beszéltem
hangosan; ha meleg szobából hideg szobába mentem, felső kabátot
öltöttem; végig élveztem Török József patikájának minden csalhatatlan
gyógyszerét; tejet ittam. Tökéletesen elnyomott a melankholia.
A mint a számomra engedélyezett második esztendőnek az utolsó negyede is
elkövetkezett, már akkor nem mertem újabb nagyobb munkához fogni, hisz
az idő nem futja ki, hogy azt befejezzem. A végrendeletemet is megirtam.
Mikor ott járkáltam a hársfáim sorai alatt, magamban mondogattam a
halálra készülő Cæsar öncsinálta klapancziás versét:
«Animula, vagula, blandula!
Hospes comesque corporis:
Quos nunc adibis locos?
Frigidula, palidula, nudula…
Nec, ut soles, dabis jocos.»
(Lelkecském, bohócskám, kedveském!
Testem vendége és kisérője.
Minő helyekre fogsz most menni?
Didergőn, sápadtan, mezítelen…
S nem adsz tréfákat, a hogy szoktál.)
Bizony itt már föl van mondva a bérlet, a kvártély s ki tudja, hol lesz
az új szállás?
Hiszen ha az embernek csak a háziura felmond is, milyen nagy aggság
támad abból: hát még ha ezt a szép világot magát felmondják! Az ember
végig vizsgálja a csillagokat; melyikbe szállásolja el magát? A Vénusban
nagyon meleg van, a Jupiterben mindig esik; a Marsban veres minden
növény: azt az én szemem ki nem állja; a Saturnusban meg elébb
plesiosaurussá kell lenni, mert az még csupa deget; az Uranusból meg
nagyon messze van hazajárni. Mert hogy én hazajárok erre a szép földre,
az már bizonyos. Nincs ilyen szép planéta az egész naprendszerben.
Azon az idén ugyan nem igen szolgált rá erre a magasztalásra. Nagy
aszály volt országszerte. Halálélesztőnek sem kaptunk egy csepp esőt az
égből. Még a gyümölcsfák is megsinylették azt. A kajszi baraczkfáim
csupa aszalt baraczkot termettek. Csak a nemes szőlőtő nem engedte magát
a rekkenő hőségtől elcsigáztatni: mentűl forróbban sütött a nap, a szőlő
annál jobban dicsekedett, a fürtök csak úgy nevettek. Ez az egy, a miért
érdemes a földre visszakivánkozni. A szőlő. Ilyen nincs a többi
planétán! A földön túl nincs bor!
S nekem már azt is megtiltotta az ordinariusom.
Szép dolog az, mikor az ember igy lépésről-lépésre hagyogatja el ezt a
szép világot.
– Ne beszélj hangosan, – ne énekelj, – tarts diétát, – ne egyél, a mit
szeretsz, – ne szeress! – ne tánczolj, – ne fürödj hidegben, – ne
dolgozz… Ez mind megannyi nagy lépés az ismerős világból az ismeretlen
felé. A legutolsó stádium aztán mikor azt mondja az embernek az
orákulum: «ne igyál bort».
Miért ne igyék az ember bort? Azért, a miért a digitalint szedi
cseppenként, óránként, hogy lassabban lüktessen a vér az ereiben.
Egyszer csak elém toppan az én béka barátom, meglepve töprengő
magányomban.
Nagyon örültünk, hogy egymást láthattuk hosszú idők óta.
Mindig fehér mellényt viselt, a mi termetének békaformáját még jobban
kitüntette. Az egész alak egy has.
– Kijöttem hozzád egy kis ozsonnára.
(No azzal ugyan jól jársz! gondoltam magamban; nem termett nálam az idén
se gyümölcs, se répa: nincs nálam a Philemon és Baucisi lakomából egyéb,
mint kenyér, meg lépes méz; magam is avval élek.)
Bevezettem az ablakkal elzárt verandára s leültettem az asztal mellé,
épen oda, a hol a Hanzi kalitkája volt felakasztva a szegre.
– «Tu Spiczpúb? Kommszt szo spét czhauz! Vo varszt tu?
Az én doktorom ijedten kapta fel a fejét.
– Szent atyám! A vér is meghült bennem! (A békavér!) Azt hittem: a
feleségem szólalt meg.
Én aztán felvilágosítottam felőle, hogy ez a beszélő seregély eredetileg
egy mosónőnek a jószága volt: attól tanulta el ezeket az erőteljes német
kifejezéseket, a melyeket valószínűleg sűrű alkalma volt hallani.
– De miért mondta azt épen én nekem?
– Azon magam is nagyon csodálkoztam. Nekem nem szokta mondani.
De más valamin még jobban fennakadtam.
– De hát pajtás, szoktál te arra rászolgálni, hogy téged a feleséged
ilyen megszólításokkal aposztrofáljon?
Az én béka barátom hamiskásan hunyorított, a fejét még jobban behúzva a
két válla közé; kétfelé álló szemei még jobban kidülledtek.
– Ne firtassuk ezt, pajtás! Még az euforbiának is meg van a maga
hernyója.
– S annak a lepkéje a halálfejű szfinksz.
– Az ám! Az egyetlen a lepkék között, a melyik lamentálni tud. De hát
tartsunk török szokást, s ne beszéljünk erről. Én azért másztam fel
hozzád (jó magasan lakol: 360 láb a tengerszin fölött), hogy
köszönetemet nyílvánítsam, a miért megmentetted az én
gödénycsontvázaimat az elpusztítástól. Nekem az egzisztencziám függ
ettől.
– Hogyan? Hát csakugyan olyan jövedelmező vállalat volna az: kikészített
csontvázakat szolgáltatni külföldi muzeumoknak?
Az én békám akkorát nevetett erre, a mekkorára csak iszonyú szája
képesíté.
– Jaj de ártatlan fiú vagy te pajtás! Patvart jövedelmez! Ez nekem csak
privilégium arra, hogy minden héten egyszer fölszaladhassak Bécsbe,
természetrajzi készülményekkel: azokat én ajándékba osztogatom szét. A
valóságos hivatalom, a mi után busás jövedelmet huzok, az orvosi
prakszis. Ez az, a mit a németek így hínak: «Das Geld, wovon die Frau
nichts weiss.» (Pénz, a miről az asszony nem tud.)
– Csodálatos orvosi praxis lehet az, a mit egy héten egyszer vesznek
igénybe Bécsben.
– S nem találja ki a fantáziád, hogy mi az? Én egy külföldi hatalmas
biztosító társaságnak vagyok az ügynöke és orvosa.
Felugrottam a székemről.
– Te egy életbiztosító-társaságnak az orvosa vagy? Akkor bocsáss meg
pajtás, ha az asztal tulsó végére telepszem; hogy hosszában legyen
közöttünk ez az asztal.
Bonafides doktor még jobban nevetett rajtam.
Én aztán elmondtam neki egész komolyan, hogy mi dolgom volt már egy
ilyenfajta orvossal.
Bonafides barátom fittyet vetett erre.
– Az a doktor nagy ignoráns volt.
Én aztán védelmeztem a doktort. Annak bizony igaza van. Én érzem azt
magam, hogy megyek lefelé a lejtőn. A jövő tél reám nézve örök tél lesz.
– Bliktri! kiálta föl az én békám. Nincs neked semmi komoly bajod. Én
tudom bizonyosan. Nem kopogtatom én senkinek a bordáit, nem hallgatom a
lélekzését, csak a szemébe nézek. A szeméből meglátom, hogy élni, vagy
meghalni való-e? A szemek adják a csalhatatlan diagnosist. Van elég
piros pozsgás ábrázat, a kinek, ha a szemébe nézek, azt mondom rá: «ez
egy hulla!» A te szemedből azt látom, hogy te lepipálod Mathusálemet.
Én csak búskomoran mosolyogtam erre a biztatásra.
– No, hogy meggyőzzelek róla, mennyire komolyan beszélek, mondá
Bonafides doktor, – hát itt van a zsebemben egy biztosítási kötvény az
én társaságomtól. Diktáld fel, mennyi az összeg, a melyet halálesetre
biztosítani akarsz: én elfogadom s holnap kezedben lesz a társaságom
szerződése.
Én erre azt mondtam, hogy: «tudod pajtás: én soha életemben nem csaltam,
nem loptam, nem szeretném, ha a halálom esetével csalnék, lopnék meg
valakit».
Bonafides doktor nem tágított.
– Én egész komolyan mondom neked, hogy semmi organikus bajod nincsen. A
miben szenvedsz, az kedélybaj. Elmulik. Fogadd el az ajánlatomat. Csak
nem képzeled, hogy én a te megtréfálásodért koczkáztatom a jövedelmező
állásomat. Ha én a biztosító társaságommal egy halálra vált embert
fogadtatok el, engemet rögtön elcsapnak.
Én csak még sem álltam rá.
Ez alatt a cselédem felhozta az ozsonnát: aludt tejet, mézet, kenyeret.
Bonafides doktor azt mondá erre:
– Tudod mit pajtás? Tegyük el ezt az ozsonnát holnapra! most pedig öless
csirkét, csináltass paprikást galuskával, s aztán hozass fel a
pinczédből abból a jó schillerborodból.
– Paprikás csirke! galuska! schillerbor! Hisz ezeket az én házi orvosom
mind a halálos mérgek kategoriájába sorozza!
– Ejh! szólt Bonafides doktor, ha én, az inkarnatus növényfaló meg nem
halok ezektől, te csak nem halsz meg tőlük.
– Igazad van! No hát, Isten neki! Excedáljunk. Hisz a siralomházba
kitett bűnösnek is szabad egyszer jóllakni utoljára.
Csaptunk aztán egy olyan jukundus ozsonnát az én barátommal, hogy
vacsora lett belőle: vége felé még daloltunk is: «Hajtogassuk a
kancsókat, feltaláljuk benn a jókat.»
Hogy vacsora után aláirtam-e én a biztosítási szerződést? arra bizony
nem emlékezem akkurátosan, hanem hogy két nap mulva ott volt a kezemben
az életbiztosítási kötvény: az már bizonyos.
És ettől a naptól kezdve nem jártam szállást keresni se Marsba, se
Jupiterbe, hanem láttam a földi dolgaim után.
S mondhatom, hogy nem csaltam meg a Bonafides doktor
biztosító-társaságát: mert azóta harminczhárom esztendő elmult, s én ez
alatt busásan befizettem évi dijakban azt az egész összeget, a mit
halálom után fognak kapni a jótékony intézetek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hanem azért nem én vagyok az a bizonyos kétéletű ember: hanem majd a
végén kiderül, hogy ki szolgált rá erre a czímre?
Hogy e naptól fogva Bonafides doktor rám nézve a legrokonszenvesebb
alakká vált, az egyenes logika. Ez az igazi barátság! A ki a jó pajtása
kedvéért megtöri a vegetariánus fogadalmat s egy napra felcsap
húsevőnek, borivónak! A csodadoktor, a ki azzal gyógyitja ki a
pácziensét a melankholiából, hogy megtanítja par-kompanyi korhelykedni.
Kedves gyógyrendszer!
Egészen osztom annak a kedves emberemnek a véleményét, a ki a
Kneipp-kúra csodahatásáról hallván beszélni, lelkesülten kiálta fel: «No
azt a Kneip-kúrát én is szeretem!» (Csakhogy ő nem két «p»-vel a végén
értette azt a szót, hanem egy «e»-vel megtoldva.)
De térjünk vissza az elszalasztott fonálra.
Azt mondtam fentebb, hogy egy külföldön utazott barátomtól (ifjabb
kiadómtól) kaptam egy doboz kagylót, csigahéjat.
Ez eleinte nekem lett baj, később aztán megint neki lett baj. (Majd
elmondom én azt sorba, hogyan történt.)
Hát én nekem az volt a bajom, hogy azoknak a szép conchiliáknak a neveit
nem tudtam.
De itt volt Bonafides doktor, a ki sűrűn eljárt hozzám (a kúrát
ismételni), annak mint természettudósnak, mulhatlan kötelessége volt a
csigák országát ismerni. Megtette azt a barátságot, hogy segített nekem
a darabokat determinálni. Hozattam külföldről egy ahoz való drága
könyvet: Lamarke Malakologiáját, a melyben le voltak festve a
legnevezetesebb acefalák és cefalopodák.
A gyüjteményem egy darabjánál lelkesedve szólalt fel az én béka barátom:
«Hűh, pajtás! ez a békateknőknek a királynéja! Csakhogy ez csupán a fele
a kagylónak s a tövisek le vannak róla tördelve: ha a megfelelő részt
hozzáillesztik s minden kinövése ép maradt rajta, akkor ez a természet
remeke; a miért is ezt a nevet viseli: «Venus Dione».
Kiváncsi lettem rá.
– Hja, ez igen nagy ritkaság, s nem csak az, hogy drága: de a kinek
birtokában van, az nehezen válik meg tőle. Nálunk csak a múzeum bir
egyet, teljesen ép példányt. Azt zár alatt őrzik. A mi derék
múzeum-direktorunk, a királyi tanácsos, valahányszor a
természettudományi osztályt meglátogatja, mindig a Venus Dione
istenasszony csigánál végzi a vizitet. Ott megtekintheted te is.
Meg is tekintettem.
Csakugyan.
– Hát annak én is megadnám az árát.
– Hja, azt nehéz kapni. Én Bécsben tudok valakit, a kinél van ilyen
Venus Dione; talán te neked eladná, a kit, mint irót, kedvel.
– Csakhogy én nekem semmi dolgom sincs Bécsben, s egy csigabigáért
Bécsbe föl nem megyek.
… Hát ez akkor volt!
Biz azóta nagy idő elmult.
Azóta már sokszor jártunk Bécsbe. Fel is panaszolták!
A csigagyüjteményem is egész múzeummá felszaporodott s abban nekem egy
egész regényemnek a honoráriuma fekszik, a «Csigák regényeé».
Ez hát az én bajom.
Ámde a «csigák regényét» az én kedves barátom, Emich Gusztáv, a ki az
első csigagyűjteményt ajándékozta nekem, vette meg tőlem: ki is adta, a
nyakán is maradt. Ez meg az ő baja.
Az én gyűjteményem egyszer valamikor majd jó lesz a múzeumnak. Legyen
neki Venus Dionéja in duplo.
Az efféle gyűjtési szenvedélybe aztán csak bele kell kóstolni az
embernek, hogy megíttasodjék tőle. Nekünk szárazföldi pocsétakerülőknek
fogalmunk sincs róla, micsoda világ van a tengerszín alatt? Milyen
fényűzés van ott, a hol nem ismerik a fényt! A csigák nem látnak: csak
érzik, sejtik a napfényt, mint az ember a túlvilágot; de nem látják.
Kinek a számára fejtik hát ki ezt a pompát?
(Kinek a számára míveli ki az ember a lelkét?)
Én azt mondom, hogy a mi az emberre nézve a lélek, a csigára nézve az a
csigahéj. A halhatatlan nemes rész.
Az élő csiga egy halandó kocsonyás mócsing, s ez a mulandóságnak szánt
puhány alkot (miből?) remek műveket (hogyan?), a melyek soha el nem
múlnak. Száz meg száz ezer év előtti alkotásai ott vannak a juramészben,
a kőszénben, a márványban, a vasban. Márványnyá, vassá átanyagult csigák
nálam is láthatók.
Mennyi ész, mennyi szépízlés kell egy scalaria pretiosa porczellán
tornyának a megalkotásához! Az egy építészeti remekmű: egy Bábeltorony,
egy kampanile, melynek tornácztekervényei oszlopocskákkal vannak
összekötve.
A solarium perspectivum pedig csupa szines gyöngysorok egymásra
fűzéséből alkotja meg bámulatos ötvösműremekét filigrán-munkával.
Hát a halyotis irisek titkát ki tudja eltanulni? Hogyan csinálnak zöld
és sötétkék aranyat? rózsaszínű ezüstöt, opálezüstöt?
Hát a meleagrina margaritifera, a ki az igazgyöngyöt készíti,