A barátfalvi lévita; Ujabb elbeszélések - 13

– Abban az értelemben, a hogy mondtam, igenis az vagyok.
– De fináncziális szempontból is az. Önnek a telke, mely az én házammal
átellenben fekszik, ez idő szerint testvérek között megér négyszög
ölenként száz forintot, a mi ötszáz ölnyi területnél ötvenezer forintnyi
értéket képez.
– Az nekem egészen mindegy.
– De lássa, ha rám bizná, én szereznék önnek a telkére a velem
összeköttetésben levő banktól egy akkora kölcsönt, hogy egy ilyen
kétemeletes házat építtethetne belőle, mint ez az enyém. A bank
negyvenkét esztendős hat perczentes törlesztés mellett átvállalná az
építtetést, a jövedelemkezelést, a miből még önnek is megmaradna ezer
forint tiszta jövedelme.
– Hát az asztalos műhelyem?
– Az is elférne a ház udvari lakosztályában s önnek ingyenben maradna a
szállás.
Kis János a fejét csoválta.
– Nem megy az! – Az udvarom közepén van egy nagy szederfa; az alatt ült
a szegény anyám az utolsó nyáron, mikor már jártányi ereje nem volt;
arra másztam én fel gyerek koromban a leczkémet tanulni; arra szállnak
fel esténként a tyúkjaim: azt én ki nem hagyom vágni senki kétemeletes
házáért.
A bankár nagyot kaczagott.
– Tudom, tudom! Ön idealista. Az asztalosok mind idealisták.
Kis János indulni akart. Ekkor Florinda kisasszony kezére tette a kezét.
– Maradjon még. Én is akarok önnek valamit mondani.
Akar neki valamit mondani? Egy ilyen porczellán kisasszony egy mázatlan
cserép kézművesnek?
– A papa azt mondja, hogy ön idealista. De hát lehet az idealizmust a
mostani modern világban igen jól összekötni a realizmussal. A mi hajdan
koldusbot volt, az most kincskereső vessző; Wünschelruthe, a hogy a
német mondja. Önnek is van adva a sors által ilyen varázsvessző.
– Ha én tudnék róla.
– Igen, igen. Az a gyönyörű tenor hang, a mivel munka közben a népies
áriákat énekli. Én sokszor hallottam önt dalolni s mindig azt mondtam
magamban: ennek az embernek egy aranybánya van a torkában, ha fel tudná
használni. A mai világban nagy ritkaság egy olyan érczes, csengő tenor
hang.
Kis János nem tarthatta vissza a nevetést.
– Drága nagyságos kisasszony, nem tudok én arról semmit, hogy én
danolok. Az nekem akkor jön, a mikor a gyalu a kezemben van; kivált ha
csomós a deszka, olyankor nagyokat rikkantok; de nekem fogalmam sincs
arról, hogy mi az éneklés; soha kótát nem láttam.
– Pedig nagy kár, hogy nem képezteti ki ezt a ritka tehetséget. A
művészet egyszerre a legmagasabb társadalmi fokra emeli az embert.
Erre a szóra nagyot dobbant valami Kis János mellében. Talán a szív?
Neki bizony még addig tudomása sem volt arról, hogy szíve is van. Mire
való is az a szív? Hanem a feje gyorsan felfogta a gondolatot. Ha az a
művészet egyszerre olyan magasra emeli az embert, akkor megtörténhetnék,
hogy Kis János a művész, ott énekelhetne az istennői Florinda mellett, a
ki az ő dalait a zongoráján kisérné.
Most meg aztán azt nem tudta visszatartani, hogy nagyot ne sóhajtson.
– A biz igaz, hogy énekesnek lenni nagy dicsőség, de nekem az a
természetem, hogy ha észreveszem, hogy hallgatnak rám, egyszerre a
torkamba fullad minden hang; ahhoz meg épen semmi kurázsim nincsen, hogy
én a szinpadra kilépjek, a hol minden ember rám néz; inkább nekimegyek
az ágyútűznek, mint a nagy publikum szeme tűzének.
Fel is kelt azonnal Kis János Florinda kisasszony mellől, nehogy még
kisértetbe essen; mire aztán a bankár ketté vágta a kényes tárgyalást
azzal, hogy a kabátja külső zsebéből előhuzott egy csomagot s azt az
asztalos elé tartá.
– Jól van, jól, mester, csak danoljon ön ezentul is magának. De hát én
tőlem semmi háladíjat nem akar elfogadni a nagyon kielégítő munkájáért –
készpénzben: hát fogadjon el tőlem egy sorsjegyet. Itt van száz darab:
válaszszon ki belőle jó szerencsére. Megütheti vele a főnyereményt;
kétszázötvenezer forintot nyerhet vele.
Kis János tisztelettel tolta félre az ajándékkináló kezet; aztán
lesunyta a fejét alázatosan, mintha szégyenelné azt, a mit mond.
– Tudja nagyságos úr, nem kivánom én az olcsó nyereséget; megelégszem,
ha a munkámért megfizetnek. Az a könnyen szerzett pénz olyan portéka, a
mi az igaz keresményt is elviszi magával. Most én egészen jól vagyok.
Felkelek hajnalban, dolgozom délig, akkor jól esik az ebédem, a mi
bizony nem pompás, de nekem jóizű; aztán megint dolgozom estig, s a mint
leteszem a fejemet elalszom reggelig; ajtóm, ablakom nyitva, tolvajtól
nem félek. A sok divatos nyavalyát nevéről sem ismerem. De ha én
egyszerre valami nagy gazdagsághoz jutnék, a mit sehogy sem szolgáltam
meg: biz én nekem nem kellene többé se a műhelyem, se a szerszámaim,
rossz szagúnak találnám az enyvet, meg a páczot, én is azt tenném a mit
más gazdagok, a kiknek a sok pénz csiklandja az oldalukat, hogy a
kávéházban lebzselnék, ott ütném a filkót, unalmamban a mulató helyekre
járnék, csintalan hölgyek közt tölteném az időt, dőzsölnék, devernyáznék
késő éjszakáig, mámoros fővel, elrontott gyomorral kerülnék haza; a
telet eltölteném dobzódással, a nyarat pedig karlsbadi kurával; a hogy
látom más uraktól.
Heuteroth úr nagyon furcsa képet fintorított erre a beszédre. Mintha
csak a saját arczképét festette volna le ez az asztalos! Ez az ő
életmódja: a bankár úré, szóról-szóra.
Kis János aztán valami nagyon okosat akart még mondani befejezőképen:
– Lássa, nagyságos uram, nekem is meg van a magam tékozlása. Az én
lukszusom abból áll, hogy az ivóvizet a Svábhegyről hordatom, minden
reggel frissen; a tejes asszonyom lát el vele. Ez én nálam olyan
finnyásság, mint mikor az urak undorodnak az itthoni pezsgőtől s
válogatnak a franczia sampányikban.
A bankár megorrolt, odaszólt a leányának francziául:
– Ez nem ideálista, hanem idióta (hülye).
Kis János pedig jól értett francziául; hiszen Párisban tanulta ki az
asztalosságot.

IV.
Ez napságtól fogva nem hallotta többet Florinda kisasszony Kis János
nótafikálását a szemközti műhely ablakán keresztül.
Ez orrol valamiért s tüntetőleg lakatot vet a szájára.
De vajjon miért neheztel? Azért-e, hogy ő, a kisasszony, arra biztatta,
hogy asztalosból legyen tenoristává? Kitelik tőle! Az asztalosok nagy
arisztokraták. A gyalupad lenézi a szinpadot. Vagy talán ért francziául,
s megértette a rávonatkozó mondását a bankárnak: «ez egy idióta!»
Florinda kisasszony sokszor sétált az utczán, még pedig azon az oldalon,
a melyiken a Kis János háza volt. Találkozott is egy párszor a
mesterrel; de annak az a szokása volt, a mi rendes a magyar parasztnál,
hogy ha úrral jön szembe, csak akkor köszönti, mikor már elment
mellette, s a háta mögött van. Egyszer aztán ő köszönt elébb a szemközt
jövő mesternek, mielőtt az elsurranhatott volna mellette.
– Jó napot, szomszéd uram!
Erre aztán a mesternek is szóba kellett állni az úrhölgygyel. Nem
derogálhatott annak az utczán való beszélgetés az asztalossal. A házon
kivül az is csak olyan úrforma volt, mint akármelyik fővárosi bizottsági
tag.
– Olyan régen nem hallottam önt már dalolni. Talán megharagudott rám?
– Isten ments! Hogy haragudnám én a kisasszonyra?
– Hát talán másra?
– Senkire sem; hanem azóta egy rajzon dolgozom, s a rajzolás mellett nem
lehet énekelni.
– Mit rajzol?
– Egy stallumnak (kanonoki széknek) a tervrajzát, melyet egy műpártoló
pap rendelt meg nálam.
– Ejnye, de szeretném én azt a rajzot meglátni.
– Ha nem átall a kisasszony szegény házamba belépni.
Hogy átallott volna? Hisz a társalkodónője is vele volt, annak a
kiséretében minden illendőség szerint tehetett látogatást a szomszédnál,
a ki már ismerőse volt.
Kis János mester tehát szépen visszafordult, nem messze volt a háza,
odáig elkisérte a hölgyeket, azután bevezette a tiszta szobájába, nem a
műhelyébe; a rajzoló asztala ott volt. Az asztalon tehénkedett a széles
rajztábla, a melyre a nagy regál ív japáni papiros ki volt feszítve s
azon látható a befejezéséhez közelítő minta, rajza egy pompás faragott
butordarabnak, a mit úgy hínak, hogy stallum. Úrnak és papnak való egy
karos szék! Nagy beneficium jár azzal! A ki abba beülhet, miniszternek
járó fizetést kap, miniszternek járó ütlegek nélkül.
A tervrajz igazán szép volt. Florinda kisasszonynak el kellett ismerni,
hogy ez egy remekmű lesz.
– És ezt ön a saját fejéből tervezte ki? kérdezé a mestertől.
– Nem biz én, kisasszony. Nem szoktam olyannal kérkedni, a mi nem az
enyim. Én ezt emlékezetem szerint utánoztam a ruáni (Rouen) kathedrale
khorus-székei egyikének mintájára, a melyeket úgy hínak, hogy «miseri
cordes».
– Ah! Ön járt Francziaországban?
– Három esztendeig tanultam ott a mesterségemet; beutaztam az egész
országot – gyalog.
(E szerint jól kell neki tudni francziául.)
Florinda kisasszony a kezét nyújtá a mesternek.
– Ön nem haragszik «ránk»?
(Most már többesben intézte a kérdést.)
– Én nem szoktam rovásra haragudni, kisasszony.
Florinda megszorítá a kézműves kezét; valóságos őszinte kézszorítás volt
az.
S ettől a kézszorítástól megbocsátotta Kis János a sértő «idióta» szót.
Talán tán még meg is csókolta volna a szorító kezet, ha csupasz lett
volna; de keztyű volt rajta, tizenkét gombos, s azt nem lehet olyan
hamar lehúzni.
Ettől fogva aztán a rajzoló tábla mellett is tudott danolni Kis János.
De csak bezárt ablak mellett.
Hanem azért mézes kalácscsal sem lehetett volna átcsalogatni az átelleni
palotába. Azt már fogadása tartotta, hogy oda többet be nem teszi a
lábát.

V.
Megszokott dolog volt, hogy éjjelenként a bankár háza elé hintó álljon.
Vagy ő maga érkezett haza az orfeumból, vagy a kisasszonya a zsúr
fikszból, vagy vendégekre várt a hintó.
Hanem egy éjszaka az történt, hogy a Heuteroth-palota előtt megálló
hintóból három úr szállt ki, a kik a rendőrtisztviselők egyenruháját
viselték, a bakról pedig, a kocsis mellől egy rendőr, a kinek a csuhája
alól kilátszott a kardtok vége. – Azok mind bementek a kapun.
Egy órai időzés után mind a négyen visszajöttek; de még egy ötödiket is
hoztak magukkal. Az pedig a Heuteroth bankár volt. Az arczát ugyan nem
lehetett látni, mert azt eltakarta a felhajtott tengeri vidrabőr
bundagallér. A három egyenruhás úr, meg a bankár beült az üveges
hintóba, a fegyveres rendőr felkapott a bérkocsis mellé, s azzal éjnek
éjszakáján elrobogtak.
Másnap korán reggel, még früstük előtt, nagy sebbel-lobbal rohant be
Kristóf öreglegény Kis János mester szobájába, a hol az javában
dolgozott a rajzolásán.
– Szörnyű eset, a mi a szomszédba esett. Bankárt elfogtak policzájok!
Tolvaj volt, svihák volt; sikkasztotta, csalta, lopta sokat! Mindent
lepecsételtek kvártélyában, még spukktrigliket is; elvittek, becsuktak
dutyiba bankárt. No most beszilj már Heuteroth!
Erre a megrendítő hírre az első gondolatja ez volt Kis Jánosnak: «hát
úgy-e jobb idiótának lenni?»
Hanem a második szó, a mi a lelkében felhangzott, ez volt: «de mi lesz
már most abból a szegény leányból, a ki úrnő volt eddig, s a kinek nem
maradt most már egyebe az apjáról, mint egy megbecstelenített név? Hát
most már ki van felyül, ki van alul a társadalmi lajtorjafokon?»
Iparkodott kiverni fejéből az ezután következő gondolatokat.
Többé újságot sem vett a kezébe, hogy ne olvassa belőle azt az egész
szégyenletes történetet, a mi olyan soká beszéltetett magáról.
A szép Florinda kisasszony is eltűnt a fényes lakásból, a melyben minden
bútor le volt pecsételve. Senki sem kérdezte hová lett? Ő sem kérdezte.
Csak a végét tudta meg a gyászos történetnek. Egy csunya langyos napon
mindenféle konfiskált pofájú alakok taszigálódtak a Heuteroth-palota
kapuja előtt: ezek voltak az árverések hiénái.
A bankár ügye befejezésre jutott. Sokféle tisztátalan kezelés lett
bebizonyítva. Öt esztendei börtönre itélték, a mibe még a vizsgálati
fogságot sem tudták be neki. Csőd alá került vagyonából a megkárosított
ügyfelek alig kaptak húsz százalékot. Most már a bútorait
kótya-vetyélik: abból talán kikerül a perköltség.
Kis János még a függönyt is az ablaka elé húzta, hogy ne lássa ezt a
szomorú jelenetet: hogyan hurczolnak ki az átelleni palota kapuján egyik
bútordarabot a másik után s rakják targonczára. Idegen embernek is
elfanyarodik a szive, ha ilyent lát.
Egyszer azonban csak bekopogtat az ajtaján egy rendőr, s jelenti egész
tisztelettel, hogy köszönteti a végrehajtó úr, sziveskedjék felfáradni
az árverés szinhelyére valami tanúbizonyság végett.
Kis János mester tehát, hivatalos megidézés folytán, mégis csak felment
még egyszer abba a házba, a hová fogadása tartotta többé be nem lépni.
A rendőr egyenesen Florinda kisasszony budoárjába vezette.
Tele volt az árverező kréti és pléti szemenszedett alakjaival, a kik az
ilyen alkalommal a legszurtosabb gúnyáikat szokták felvenni, hogy a
tisztességes árverezőket elriaszszák undorító külsejükkel.
Minden bútort elhordtak már a szobából, csak épen az iróasztal volt még
ott. Azon irta a végrehajtó segédje az árverési lajstromot; de már a
szalmaszéket, a min ült, a házmestertől kérték kölcsön.
Kis Jánost megdöbbenté, hogy e bűzös, szurtos csoport között ott látta
Florinda kisasszonyt is. Igaz, hogy egy szögletbe odahúzódva,
lefátyolozott arczczal. De mégis ráismert.
A végrehajtó rögtön felvilágosítá:
– Engedelmet kérek, tisztelt polgártárs, hogy idefárasztottam. Heuteroth
kisasszony a mai árverésen azon czélból jelent meg, hogy a lefoglalt
tárgyakból mindazt, a miről bebizonyítható, hogy a kisasszony személyes
tulajdona, reklamálja. A törvény erre jogot ád neki. Heuteroth
kisasszony azt állítja, hogy ez az iróasztal az ő személyes tulajdona, s
önre hivatkozik, mint illetékes tanúra.
Kis János jó lélekkel felelhette azt, hogy «igen is, én ezt az
iróasztalt Heuteroth kisasszony számára készítettem.»
A végrehajtó jó ember volt: belenyugodott ebbe a tanúvallomásba. Hanem a
segédje farkasfogú ficzkó volt: az nem engedte ki olyan könnyen a prédát
az állkapczája közül. Azt kérdi a mestertől:
– Igen, de kitől kapta ön meg az árát ennek a bútordarabnak?
Kis Jánost nem vitte rá a lelke, hogy hazudjék, ha bármilyen szép
kisasszonyon segíthet is vele. Megmondta a valót.
– Heuteroth bankár úrtól kaptam meg a pénzt.
– Akkor ez is a csődtömeghez tartozik, – mondá száraz hangon a
végrehajtó. – Ez is árverés alá kerül.
A szögletben elfojtott zokogás hangzott.
A segéd kikiáltá a bútordarab becsárát: «öt forint.»
Ennyire volt becsülve a remek bútor hivatalos úton.
Erre a sakálok elkezdtek egymás hátára mászva vonyítani: hat forint! hét
forint! hét forint ötven krajczár! Nyolcz forint!
Kis János elvárta, keblébe dugott kézzel, a míg az árverési hiénák
felverték az iróasztal árát tizenhat forint hetvenöt krajczárra: akkor
széttaszított köztük a két könyökével, s odatörve magát az iróasztalhoz,
elkiáltá «száz forint.» S azzal odadobta a tárczájából kivett százast a
jegyző elé.
«Senki többet!»
Dehogy többet! Úgy futott az valamennyi az ajtó felé, mintha oroszlán
csapott volna közéjük.
«Hisz ez egy idióta!» kiabálták szaladás közben. Percz múlva üres volt a
szoba.
A végrehajtó is bevégezte a dolgát segédestül együtt s eltávozott
búcsúvétel nélkül. Hát biz ilyen eseteknél nem járják a rendes
szólásformák: «Engedelmet kérek az alkalmatlankodásomért!» – «Örülök
hogy szerencsém volt.»
Csak ketten maradtak a szobában: az asztalos a megvett iróasztal
mellett, s a lefátyolozott hölgy ott a szögletben. De a mint magukra
maradtak, a hölgy felveté arczáról a fátyolát s odasietett a mesterhez s
megragadta mind a két kezével a kezét, most már keztyűtlenül.
– Uram! ön megvette az íróasztalomat: most már vegyen el engem is
feleségül.
Kis János egészen megrettent ettől a szótól.
– Kisasszony, én egy közönséges mesterember vagyok.
– Ön az első nemes ember, a kivel ez életben találkozom. Vegyen el engem
nőül. Én önnek hűséges asszonya leszek. Semmit sem viszek önhöz: csak
egy igaz szerető szivet és minden dologra kész kezet.
– Én szegény vagyok…
– Ön azt mondta egyszer itt, ezen a helyen: «gazdag vagyok, mert meg
vagyok elégedve». Hadd legyek én is ilyen gazdag.
– Én nem adhatok önnek semmit abból, a mi drága, a mi fényes.
– Ön adhat nekem, a mi legdrágább, legfényesebb: egy kézműves tiszta,
becsületes neve nagyobb, mint Dárius minden kincse.
Kis János kezét nyújtá Florindának.
– Elveszem önt.

VI.
No hiszen megindult a pletykazuhatag a szegény Kis János fejére, a mint
nyilvánosságra került, hogy elvette a híres sikkasztó bankárnak a
leányát.
Az egyik azt mondta: «no te szegény tislér-májszter, elvetted a híres
bálkirálynét! majd megnemesít az téged! feldiszíti a homlokodat
koronával: csak azt nem tudod még, hogy ötágú lesz-e, vagy hétágú, vagy
tizenegyágú?»
Mások ellenben Florinda fölött élczelődtek: «no iszen érdemes volt azért
korcsolyázni, kutsirozni, kotillionozni hét farsangon, hét fürdőszezónon
keresztül, hogy az ember leánya utoljára egy asztalosmesterrel kösse be
a fejét!»
Az arany fiatalság pedig, mely eddig, mint az aranyos légysereg dongta
körül a divatos szépséget, ezután a lehetetlenséggel határos
férjhezmenetel után, egész bizonyosra vette a prédát s fogadások
történtek klubbokban és kaszinókban, hogy ki lesz a szerencsés legelébb
elejteni a vadász-zsákmánynyá lett nemes vadat?
Hát mind elvesztették a fogadásukat.
Florindából mintaképe vált a hű feleségeknek és jó gazdasszonyoknak.
Otthon ült egész nap, s végezte gazdasszonyi feladatait; a konyhában is
helyt állt. Egyedűli mulatsága az olvasás volt. De a könyvekre sem
fogyasztotta a férje keresményét; maga dolgozott pénzért: fehér hímzést
csinált; a míg csak világos volt, mindig ott lehetett látni abban a
muskátlis ablakban a hímző-dobocska előtt, a mint öltögetett.
A mi pénzt így szerzett, azon megvette a magyar költők képekkel
diszített munkáit. Ez volt az egyedüli mulatsága. De hiszen nem is
lehetett más. Hol találjon társaságot egy elitélt sikkasztó leánya? Nem
járt ki a házból a férje nélkül.
A házasságuk első három évében kétszer volt keresztelő a házban: fiúcska
volt mind a kettő. A nagyobbikat Jancsinak keresztelték, a kisebbiket
Pistának. Ezek aztán adtak elég hivatalt az asszonykának. A kinek két
fia van: el van az már látva bállal is, szinházzal is, konczerttel is.
Mind a két ficzkó olyan hű képmása volt az apjának, mintha az arczából
metszették volna ki. Még a fotográf sem találta volna el jobban.
Florinda egészen beletalálta magát abba a boldogságba, a miről Kis János
azt mondta, hogy ez az igazi gazdag ember sorsa.
Pénzt is jócskán szerzett az asztalos a munkájával, s annak a
megtakarítása az asszonyra lett bízva.
Mikor a házasságuk ötödik esztendeje elkövetkezett, Kis János azt mondta
a feleségének, hogy valami hét, nyolcz száz forintot ki akar venni a
félretett pénzből.
– Mit akar vele kezdeni? – kérdezé az asszony.
– Még egy szobát akarok hozzá építtetni a házunkhoz.
– Minek?
– Hát tudod, ez az ötödik esztendő. Mikor ez letelik, akkor az apád
kiszabadul a fogságából. Annak a számára építjük ezt az új szobát, hogy
legyen a fejét hová lehajtani.
Ha szinpadon mondana valaki ilyet a feleségének, erre okvetlenül az a
jelenet következnék, hogy az asszony férjének e nagylelkű, gyöngéd
gondoskodását azzal viszonozza, hogy elérzékenyülve nyakába borul s
telesírja a gallérját könnyeivel; hanem hát Kis Jánosné asszonyban semmi
szinjátszási hajlandóság nem volt. Nagyot nézett a férje szemébe s azt
mondá egész hidegen:
– Maga ide akarja hozni közénk az apámat, ha kiszabadul? (Soha sem
tegezte a férjét.)
– Hogy legyen neki valahol otthona.
– Hát aztán a gyerekeknek mit mondunk, hogy honnan kerül elő a
nagyapjuk?
– Majd találsz ki te valamit. Hisz az anyák úgy is folyvást kegyes
hazugságokkal tudják a gyerekeket rendben tartani: mondd nekik, hogy a
Mikulás hozta.
Az asszony nem mosolyodott el a mókán.
– Hát elvégre is borító alatt nem tarthatjuk a gyerekeket, – mondá a
férje, – ők megtudják a nagyapjuk mivoltát, a mint iskolába kezdenek
járni; a legelső gyerek, a kinek a Jancsi birkózás közben betöri az
orrát, rögtön a nagyapját fogja a szemébe vágni. Sőt azt hiszem, hogy
eddig is mesélt már azoknak a nagyapjukról valamit az öreg gazdasszony,
meg a Peti inas, nem lesz ez már újság rájuk nézve.
– Jól van. De hát hiszi-e maga, hogy a kiszabadult Heuteroth úr majd
megmarad itt a mi szerény hajlékunkban, s hozzá szokik a mi tizenkét
órai ebédeinkhez, a miket az öreg Zsuzsa néni készít?
– Hát mit csinálhatna egyebet?
– Ne féltse Heuteroth urat. Talál az magának helyet a világban, mihelyt
a budapesti aszfaltot érzi a talpa alatt. Egyébiránt helyeslem, hogy ha
még egy szobát építtet a házához: önnek magának majd jó lesz az
dolgozószobául. Mert hogy Heuteroth úr nem marad meg benne két hétig:
arra mérget veszek.
Kis János tehát, a mint kitavaszodott, felépítteté az új szobát, hozzá
toldva a régi épülethez. (Igy szoktuk biz azt mind kicsiny uracskák:
most egy szobácskát, majd egy tornáczocskát; no még egy kukulloriumot!
(Ez a szittyastil az építészetben.)
Be is bútorozták azt szépen, csupa tölgyfa volt asztal, szék, szekrény,
nyoszolya. Ezt szerette az öreg táti: ilyen volt a bútorzata a hajdani
dolgozószobájában is. Abban bizony ellakhatott akármilyen bankár.
Végre eljött a nevezetes nap, melyen a hazatérő családfő megérkezése
jelezve volt. A vasúthoz kiment eléje Kis János feleségestől.
Ez volt a legkeserűbb falat, a minek a lenyelésére elszánta magát: kezet
szorítani, összeölelkezni – Heuterothtal annyi ember szemeláttára. Nem
fogja rágni, csak lenyeli egyszerre.
Jó szerencse, hogy a vasúti perronon levő közönség idegenvaksággal van
megáldva. Minden szem csupán a várt ismerős számára van nyitva. Senki
sem ügyel rá, hogy kik ölelkeznek mellette a lábára taposva.
Kis János csak állt ott a perron szélén, a feleségét karján tartva s
leste, hogy mikor fejlődik a bummelczúg rajából az, a kire ők várnak:
míg egyszer aztán a sokaság közül egy soha nem látott alak kiválik,
nagyot üt a vállára ezzel a szóval:
– Szervusz májszter! Hát maga is kijött a leányommal?
Azzal nyakába borul Florindának, azt jobbról-balról összecsókolja. Az
pedig engedi. Ez mégis a papa lesz.
– Itt van májszter a pakkomról való jegyem: vegye ki, aztán hozassa
utánam.
Azzal odanyomta a markába a málhaczédulát, s aztán Florindát a karjára
fűzve, el kisietett, fiakker után kiabálva. A májszter vitethette utána
a kikeresett bőröndjét hordárral targonczán.
Hát bizony az «új» Heuterothra nem lehetett ráismerni a régi fényképe
után.
A haja, melyet hajdan melanogénnal gesztenye színűre festett, a festék
megszüntével tökéletes lilaszínűvé változott, az arcza ellenben, mely
azelőtt símára volt borotválva, jelenben rövidre nyirt vörhenyesszürke
szakállal, bajuszszal volt borostázva; az egész termete a szegedi
országos gyógyintézet diétája mellett szépen megkarcsusodott, az öt év
előtti smoking most egészen betakarta elől: – nem volt csoda, hogy a
saját veje nem ismert rá.
Ebben volt valami vigasztalás. Talán így majd más emberek sem ismernek
rá.
Mire Kis János az ipa bőröndjével hazaérkezett, már akkor az apósa
teljesen ura volt a helyzetnek. A két gyerekkel rögtön megismertette a
mivoltát: elmondta nekik, hogy ő most a szegedi államfogházból került
elő, a hova csupa válogatott derék hazafiakat gyüjtenek össze, a kik
sajtóvétségért, a kormány elleni összeesküvésért, hazájuk
felszabadításáért, párbaji vitézkedésért vannak rabságra kárhoztatva, ki
több, ki kevesebb időre. Ő volt azok között a legelőkelőbb, mert őtet
nehéz öt esztendőre záratta be az átkos kormány.
Megtette magát mártirnak. A gyerekek elhitték.
Aztán, a mint a bőröndje megérkezett, sietett azt felbontani, s első
dolga volt abból mindenféle kalimpáló faragott alakokat előszedni, s
azokkal a gyerekeket megajándékozni. (A szegedi börtönben a rabok
gyerekjátékok faragásával is foglalkoznak.)
Az ebéddel is egészen meg volt elégedve Heuteroth papa; sokkal jobb,
mint a milyet a szegedi Grand Hotelben szolgáltat a főpinczér (a kit úgy
hínak, hogy «porkoláb»).
Délután pedig egy forintot kért a vejétől – kölcsön. De számot adott
neki róla, hogy mire kell s kényszeríté, hogy azt írja be a számadásos
könyvébe eképen: «Heuteroth úrnak, bélyegre 50 kr., omnibuszra
oda-vissza 20 kr., gőzsiklóra 20 kr., borravaló kapusnak 10 kr. Summa 1
forint o. ért.»
A bélyegről azt lehetett következtetni, hogy Heuteroth úr sietve
igyekszik valamely miniszteriumnál tehetségeinek megfelelő alkalmazást
keresni.
S csakugyan! Pár nap mulva diadalmasan hozta haza a hivatalos közlöny
számát.
– Itt van! Meg van! Ez aztán a gyors elintézés!
Odamutatott a közlöny veres plajbászszal aláhúzott soraira.
«Heuteroth Viktornak megengedtetik, hogy nevét Vászonkői Győzőre
változtathassa.»
Ez már jó gondolat volt! A megbélyegzett Heuteroth Viktor nem létezik
többé: helyébe támadt egy szittyamagyar, a kinek a neve egy betű
megfordításával a legnagyobb mágnáscsalád predikátumához hasonlít.
Váltóra irva nem is rosszúl veszi ki magát.
Ennek a következése lett még egy forintnyi kölcsön fiam uramtól, a
majsztertől.
Az meg szükséges volt száz darab névjegy beszerzéséhez az új névvel.
Mikor aztán ez is meg volt, azontúl nem volt a tátinak több szüksége a
májszter kölcsön forintjaira. Azok a névjegyek minden jóra beváltak.
Hiszen a hajdani bankár otthonos volt az egész üzletvilágban: alkusz,
ügynök, bemondó, közvetítő, beszerző, mintakihordó, sürgető, minden
kitelt belőle. Ez mind vet valamit a latba. Ha három helyen kidobták, a
negyediken megragadt.
Mikor valami busás sáphoz jutott, akkor három napig sem látták az
asztalosék: a míg a szerzett pénzben tartott, a vendéglőben mulatott.
Mindenütt lehetett őt találni: börzén, kávéházban, csak odahaza ritkán.
Egy szép napon megint hazakerűlt Heuteroth, (pardon!) Vászonkői úr Kis
Jánosékhoz ebéd idejére.
Délben szünet volt a műhelyben, a mester is átjött a felesége szobájába.
Florinda asszony az ablakban ült és himzett.
A papa amaz emlékezetes iróasztalon ült és onnan lógáztatta alá a
lábait.
Meglepő volt a külső megjelenésén az, hogy az álla ki volt borotválva, s
a haja és pofaszakálla gesztenyeszínüre festve, miként hajdan a boldog
időkben. De Kis János egy cseppet sem ütközött meg e változáson.
Lehetnek annak különféle okai. Hátha így jobban tetszik az orfeumi
szüzeknek?
A papa különösen jókedvű volt és kötekedő.
– Nos! hát, májszter! – szólt a benyíló ajtón belépő vejéhez. – Hogy van
ön megelégedve az én leányommal?
Kis János a vállát vonogatta: furcsa kérdés!
– Kérdezze ön a leányától, hogy van az megelégedve én velem?
– Az nem kérdés. Ön férjnek jó férj: az tudvalévő dolog. De hát
asszonynak milyen az asszony?
– Hát épen hozzámvaló.
– Ugyan májszter, nem emlékezik vissza arra az én szavamra, a mit akkor
mondtam, mikor önt megbíztam ennek a női íróasztalnak a kifundálásával,
hogy majd jó lesz ennek a rejtekfiókja arra, hogy az asszony az afféle
kényes tartalmú leveleket eldugja bele, a melyeket nem szükség a férjnek
megtalálni.
Kis János a feleségére nézett. Az, mintha oda sem hallgatna az apja
fecsegésére, hideg vérrel igyekezett egy szál czérna hegyével a tű
fokába beletalálni.
Azzal azt veté oda a májszter az apósának:
– Hát az elég hiábavaló beszéd volt öntől.
– No no, májszter! Nem jó az ördögnek a farkára hágni. Nem jutott önnek
soha eszébe, teszem föl, csak úgy kiváncsiságból, ebbe a titkos fiókba
belenézni?
– Soha!
– Igazán soha? Ön nem volt kiváncsi megtudni, hogy mi lehet ebben a
rejtekben?
– Nem. A hová én nem tettem semmit, ott én nem keresek semmit.
Erre a papa leszállt az asztalról.
– No, hát én most arra kérem önt, hogy vizsgálja meg iziben azt a
rejtekfiókot, a minek a tartalmára mindeddig nem volt kiváncsi.