A barátfalvi lévita; Ujabb elbeszélések - 09

elégedve. S az ő boldogsága az én sorsom is. A birtokra, a mit neki
hagyományoztak, a város gyámoltalan lázárainak szüksége van, nekünk
nincs. A mi kenyerünk hiveink szivében van s az jó termő föld. A fiamat
arra fogom nevelni, hogy esze és szorgalma után megéljen. A pénz
elgurúl, a földbirtok elszalad a kényeztetett úrfiak kezéből és lába
alól; hanem a szegény ember fiának a munkakedve dominium és capitalis, a
mi nem vész el soha. Mi itt maradunk a barátfalvi völgyben. Külömbség
csak az lesz ránk nézve, hogy most már ki is járhatunk belőle.
– Így is jó, – mondá Kadarkuthy fölállva a tűz mellől. – Most hát
töltsük meg újra a fegyvereinket s aztán te majd vezess el a kocsiutig,
a melyen Szent Péterre eljutok, a hol egy emberem vár reám, a kivel
tudatnom kell, hogy élek.
– Hanem előbb ezeket az elejtett farkasokat czipeljük be a lesgunyhóba,
mert ez most rám nézve egy capitalis, a mivel ki lesz elégítve az
orgonácskám ára.
– Félsz, hogy ellopja valaki őket?
– Nem valaki, de valami. A farkasok visszajönnek s a megölt pajtásaikat
fölfalják.
– Ah! A kannibálok? A saját testvéreiket.
– Te soha sem láttál farkast?
– Soha! Hiszen Párisból jövök, s ott «louve»-nak a fortificatio nimfáit
hívják.
– Akkor elég jól viselted magadat a farkasok első rendez-vous-jában.
Azzal aztán segített Kadarkuthy Guthaynak a vadászzsákmányt a
lesgunyhóba behordani. Majd holnap eljönnek a munkások a bundáikért.
– De biz ezt a kis ártatlan malaczot sem hagyom itt prédára, – mondá a
lévita s odament a hangafa bokorhoz. A kis malacznak már volt annyi
esze, hogy a nagy farkasvonítás közben meg ne nyikkanjon, hanem elbújjon
a páfrán közé. – Majd mikor a falú végéhez érünk, kieresztem a zsákból;
hazatalál ez magától.
Azután sáscsutakból fáklyákat készítettek a vadászok, s azokat
meggyújtva, hatoltak ki a veszedelmes völgyből, föl a vízválasztóig. A
szekérútnál, a keresztfa előtt, megölelték egymást, úgy váltak el.
Hermina soha sem tudta meg, hogy mi történt ezen a réméjszakán, a
farkasok völgyében.


MI VOLT AZ A NAGY VÁLTOZÁS?
Kadarkuthy jó délelőtt érkezett be gyalogsorban a szentpéteri
vendéglőhöz, a hol útitársát, hajdani princzipálisát, a komédiást,
hátrahagyta. Az ott ült az ivószobában egy üveg alamázia mellett.
A báró ki volt melegedve a gyalogolásban, a süveget levette az izzadt
fejéről s a farkasbőr-kosokat panyókára veté a vállára, úgy lépett be a
korcsmaszobába.
Hát a mint a Herkules megpillantá a belépőt, fölugrott a padról; mint a
ki kisértetet lát, keresztül ugrott az asztalon s kiszaladt a söntés
ajtaján, folyvást hátrafelé nézve, ijedtségtől kidülledt szemekkel.
A báró utána kiáltott, a korcsmáros meg is fogta; de az föltaszítá a
korcsmárost s úgy elszaladt, hogy kergetve sem lehetett volna útolérni.
– Hát ezt mi lelte? – kérdé elbámulva a báró.
– De bár a czechjét[13] kifizette volna! – lamentált a korcsmáros.
E felől megvigasztalta a báró; letéve az asztalra a két napi ellátást
fedező máriásokat.
– De már most nekem rögtön teremtsen ide egy szekeret, a mivel
Miskolczra mehessek! – parancsolá a báró.
Ott szalonnázott épen az állás alatt egy matyó fuvaros, a ki üres
szekérrel jött vissza a dédesi vásárból; annak volt négy bozontos szőrü
turcsija. Hamar meg volt az alkú közte és a báró között.
– Jól van, öreg uracskám, – mondá a kocsisember. – Elszállítom én
kegyelmedet repülve arra a Miskaóczra, csak jól megfogózzék a lőcsbe,
hogy ki ne górjón a saroglyából, öreg uracskám.
– Aztán majd a Tósó borbély előtt álljunk meg a városban. Tudja kend,
hol van a Tósó borbély műhelye?
– Hisz engem is az szokott nyúzni! Hogy ne tudnám én a Tósó borbélyt,
öreg uracskám?
– De ne szólítgasson kend engem öreg uracskámnak; az én czimem
méltóságos báró úr.
– Jól van, jól, méltóságos öreg bárócskám.
A négy bozontos táltos csakugyan repülve szállította be a bárót
Miskolczra, letéve őt, kivánsága szerint, a Tósó borbély műhelye előtt.
A báró belépett az officzinába s azt mondá a princzipálisnak, hogy
futtasson el valakit a birónál hagyott öltözetéért, s a közben hozza
rendbe a frizuráját.
Tósó mester összecsapta a tenyereit.
– De báró úr! Mit csinált a hajával?
– Hát mit csináltam?
– Nézzen ide a tükörbe! – S azzal eléje tartá a kézi tükröt.
Kadarkuthy nem ismert magára. Az egész haja galambfehér volt. Azokban a
rémséges perczekben egyszerre megőszült.
Egyet rántott a vállán.
– Legalább nem kell a hajamat többet bepudereztetni.
Azon idők divatja szerint jól illett a fehér hajzat a fiatal arczhoz:
férfiaknál, nőknél egyaránt. A tulajdon hajszinével czivilizált ember
nem jelent meg világ a előtt. Ha ezt a pentateuch szerzője tudta volna,
Ádám és Éva mindjárt, ab origine, fehér hajjal jött volna elő a föld
méhéből, – és egymás oldalából.
Kadarkuthy Viktor, európai costumejébe átöltözve, sietett a
másodalispánné látogatására.
A tekintetes asszony nagy örömmel fogadta a bárót.
Kadarkuthy azon kezdé, hogy szépen kezet csókolva, elejétől végig
elmondta a derék matronának mind azt, a mi vele történt e nehány nap
alatt. Egész a kölcsönös kiengesztelődésig.
A viczispánné nagy érdeklődéssel hallgatta a figyelemkötő eladást.
A báró beszédéből mély érzés és tiszta igazság tündökölt elő. A
széplelkű úrhölgy gyakran törülgeté a szemeit.
Utóvégre, mintegy anyai áldásképen, rátette a kezét a báró fejére.
Azután rögtön, elálmélkodva mondá:
– Nézze csak! A báró feje nincsen púderezve, mégis fehér.
– Az ám! Azon az egy fatális éjszakán megőszült.
– Akkor valóban vigye ön magával anyai áldásomat.
Először életében érte ez Kadarkuthy Viktor fejét. Talán volt is
foganatja.
Az egész homályos történetből nem tudott meg a köznapi világ semmit. A
kik tudták, elhallgatták. Sok ilyen titkos történetet rejtegetnek a mi
családi krónikáink.
A legközelebbi tavaszszal azonban érkezett a postán extra-kurirral egy
zacskó Francziaországból, a barátfalvi lévitának czímezve. Az a zacskó
töltve volt a még akkor e földön ismeretlen «robinia pseudacacia»
magjaival. Ez az, a mit most «akácfa» név alatt ismer egész
Magyarország. Áldása az áldatlan földnek! Ez az a fa, a mely minden
mostoha talajban meghonosúl, olyanokban, a mikben már a vad cziher sem
marad meg, s aztán tavaszszal elárasztja tündér illatával az egész
vidéket s gazdagítja édes mézzel a méhköpüket.
Ezzel az akáczfa-maggal Guthay Lőrincz visszavivta a hivei számára a
záporásta szántóföldek területét, hogy ismét boldog szántóvetők
lehettek, örülhettek a kalászérésnek és aratásnak.
S vannak emberek, a kiknek ez is öröm.



UJABB ELBESZÉLÉSEK.


NAZLI-HÁNEM.
Mahmud szultán kiadta már a kegyetlen parancsot, hogy a muzulmán
hölgyek, mikor az utczán megjelennek, termetüket buggyos bő köpönyegbe
burkolják, az arczukat pedig átlátszótlan fátyol alá rejtsék; de biz ezt
a zsarnoki rendeletet a kairói mohamedán hölgyek nem tartották
tiszteletben.
Hiszen Sztambulban is csak oly módon sikerült a padisahnak a legfelsőbb
rendelettel behozott divatot a hölgyvilággal elfogadtatni, hogy elébb
egy sereg hölgyet, a ki fátyol és feredzse nélkül sétált a
Boszporusz-parton, beledobáltatott a tengerbe.
Mehemed Ali, Egyiptom kormányzója, azonban nem követte a szultánja
példáját; egyéb parancsolatjait sem fogadta meg: elég háborúja volt
kemény férfiakkal, mit háborúskodott volna lágy, szelid asszonynéppel.
Azokat tartá gyönyörűségre. Ha ő akkor ott lett volna Sztambulban, mikor
azt a sok szép leányt a vizbe dobálták: bizonyosan kihalászta volna
őket.
Azért a kairói hölgyek azontúl is hagyták gyönyörködni termetük és
arczuk bájaiban az utczán nyüzsgő férfi népet. S azok között igen sok
volt az idegen.
A mogorva imámok ugyan meg-megszólítának egy-egy ifjú bajadért, a ki a
szokottnál is vékonyabb szövetű öltönyt viselt, s a haját szétszórva
bocsátá a vállaira, riasztva őket a szultán parancsával, de azok csak
fittyet vetének nekik. Mind azt lesték, hogy mit fog csinálni
Nazli-Hánem.
Igy hítták a kormányzó húgát, kedvenczét, a kinek gyönyörködtetésére
építteté a «Subra» tündérkastélyt Kairo mellett, melyet három oldalról
magas kőfallal elzárt kert vesz körül, csak a pálmák koronái s a
cziprusok sudarai nyúlnak túl a párkányon; a kastély homlokfalának fehér
márvány lépcsőit pedig a Nilus kék vize mossa, mely áradáskor egész a
rézajtókig emelkedik. A széles, magas falat, mely a Nilusra néz,
elborítják a festett és faragott arabeszkek, az aranyozott czikornyák;
de ablaka, melylyel a Nilusra nézzen, csak egyetlen egy van: gömbölyű,
az is aranyozott rácscsal elzárva. Ha ez a szem beszélni is tudna s
elmondaná egyszer, hogy mit látott?
Ebből a mesemondásba illő kastélyból szokott minden délután bevonulni a
városba a bűbájos Nazli-Hánem, fényes kiséretével. Mindenkit a saját
szeme győzhetett meg róla, hogy megérdemli a «varázsló» melléknevet. Két
izmos nubiai csonkított szolga czepeli aranyos palankinját; előtte
szaladnak a kengyelfutók, kürtszóval adva jelt a leghatalmasabb úrnő
közeledtéről, a ki még a kormányzó fölött is uralkodik.
És mindenkinek, a ki szembe jő, szabad a hasonlíthatlan tündér bájaitól
megittasulni, akár frank, akár mozlem; még a fellah is fölemelheti hozzá
szemeit. Nazli-Hánem büszke arra a hírére, hogy őrültekkel töltötte meg
Kairót. Ezrekre megy a száma, a kik odavesztették az eszüket az ő
villogó, nagy éjfekete szemeibe. Mire a Birkes-eszkebieh piaczig eljut,
egész svadronyt képez a lovas kisérete, a kik mind utána bolondult
imádói. A délczeg mamelukok!
Egy nap azonban elmaradt a fényes kisérő csapat.
Nazli-Hánem palankinja, trombita-fuvóival együtt üdvözletlen haladt
végig a hosszú, kettős pálmasor alatt. Más nem bókolt előtte, csak a
pálmák.
Hol maradtak a délczeg mamelukok?
A város utczáin sem volt a szokott néptolongás. A herczegnő (ez volt a
czíme) ellátogatott a Khan-Khalilba, a hol az ékszereket árulják; onnan
elvitette magát a Tarbiehbe; mindenütt bevásárolt, keleti ékszereket,
aranyhímzett fátyolokat vett; a Szukarieh-bazárban rózsavizes sorbetet
ivott; de férfival nem találkozott sehol, kivéve a rabszolgákat meg a
kalmárokat.
Talán a Szug-e-Szallahban lesznek, a hol a drága fegyverzeteket árulják?
Itt szoktak a mamelukok találkozni.
Ott sem talált senkit a lovagok közül; és a kalmárok, a kikhez kérdést
intézett, mind a válluk közé húzták a fejüket, a tenyerüket a szájuk elé
tették: nem mondhattak semmit.
Végre egy vén, fehér szakállú fellaht szólított meg, a ki fejét a
térdére fektetve guggolt a Hasszarin-mecset előtt.
– Mit tudsz, öreg? Hová lettek a délczeg mamelukok?
A fellah meg sem emelte a fejét, így válaszolt:
– A délczeg mamelukok nagy vendégségen voltak az éjjel a kormányzónál és
most alusznak.
– De hiszen már alkonyodik a nap.
– Annál inkább alusznak.
– De reggel csak fölébrednek?
– Még reggel is aludni fognak. És azután, a mig az Izrafil angyal
trombitája meg nem harsan, addig folyvást aludni fognak a délczeg
mamelukok.
Nazli-Hánem a helytartó palotájához vitette magát palankinjában.
Nőknek a hárem felőli oldalon volt bejárásuk, melyet nagy, tágas kert
takart el szem elől; ez is magas kőfallal volt körülvéve, a párkányzat
hegyes vasrácscsal szegélyezve; a kapujához hosszú töltés vezetett,
melynek oszlopívei alatt lomhán folyt a csatornán bevezetett Nilus vize;
a kapuboltot pedig egy gömbölyű kupolás tornyacs koronázza, melynek két
gömbölyű ablakából éjjel-nappal két eunuch kukucskált elő, régi divatú,
mozsáröblű puskákkal, a melyekkel végig lehetett seperni az egész
keskeny útat. A kapunyílás előtt volt egy felvonó híd, mely azt egyúttal
elzárta. Azt az ismerős sípjeladásra lebocsátották.
A herczegnő bámulva látta, hogy a csapóhíd le van eresztve, a kapunyilás
tátong; őrök nincsenek sehol. A két gömbölyű ablaknyilásban két páva ül:
azok kiabálnak egymásra kihivóan, mintha ők volnának itt az urak.
Kiszállt a palankinból, rabszolgáit hátrahagyva, s két rabnője
kiséretében bement a kapuboltozaton át a kertbe.
Ott sem talált egy élő lélekre sem. Máskor ott kapargatták az útakat a
bosztandzsik; most üres minden itt.
De valamit mégis talált, a mi meglepte. Egy sárgaréz gombot az útfélen.
Azt fölvette.
Gombot az ozmanli nem visel. A sárgarezet nem is ismeri. Ez egy «frank»
kabátjáról szakadt le. Hogy kerül a gyönyörűségek kertjébe egy frank
férfi?
A háremhez vezető ajtók is mind tárva, nyitva voltak.
Nazli-Hánem ismerte a bátyja háremének minden szobáit, folyosóit; végig
járt rajtuk. A kincseket érő drágaságok ott voltak érintetlenül; a
felnyitott szobák során végig lehetett látni.
Végre eljutott a nagy fürdő-terem ajtajához. Annak a zárában benne volt
a kulcs. Az ajtó kivülről volt bezárva. Felnyitá a zárt és feltárta az
ajtót. Abban a teremben találta Mehemet Ali valamennyi asszonyait és
odaliszkjait együtt. Kisírt szemű, zilált hajú valamennyi, a ki fehér
bőrű; a feketéknek a szeme pedig úgy forgott rémületében.
Mikor az ajtót nyilni hallották, mind elbújtak a fülkékbe, de mikor a
herczegnőt meglátták, hangos sivalkodással rohantak eléje, odaomlottak a
lábaihoz. Anisz-Jel, a helytartó kedvencz kadinája, nyakába borult a
herczegnőnek, s hevesen zokogott.
– Mi történt itt? – kérdezé Nazli-Hánem.
– Nem merek beszélni, rebegé halkan Anisz-Jel.
A többi hölgyek is, kezeiket ajkaik elé téve, mutatták, hogy tilalmas a
beszéd.
– Mi történt itt az éjjel? Ki mondja meg? – kérdé a herczegnő.
– A beszéd halál! – sugá a kadina.
Ekkor odaérkezett a vén kadun-khiet-kuda, az eunuchok agája, Badrul.
– No, hát beszélek én. Vén vagyok már, s azok után, a miket az éjjel
láttam, nem bánom, ha nem látok többet semmit a világon.
De erre a szóra a hölgyek mind szétfutottak s maga Anisz-Jel is a
füleire tapasztá a tenyereit; ezt a beszédet meghallani is halál.
– No, hát én nem félek tőle, mondjad! – szólt Nazli-Hánem az öregnek s
leült a dagadó kerevetre, lábait maga alá szedve.
– Gyásznap lett ez a mai egész Egyiptomra, – kezdé el az öreg Badrul. A
kormányzó összehivatta az egész országból a mamelukok főnökeit. Számra
voltak négyszázhetvenöten. Tanácsot ült velük reggeltől estelig, melyben
a mamelukok előadták kivánságaikat. Mehemed Ali mindent helybenhagyott.
– Így szokott azokkal tenni, a kiket el akar veszteni.
– Megosztá velük a hatalmát; úrrá tette őket a hadsereg fölött; nekik
adta a földmives nép terményeinek negyedét; elengedte sok évi
tartozásaikat; közbocsánatot hirdetett minden eddigi lázadásaikért; – s
a legnagyobb pártosokat megölelgeté, megcsókolgatá.
– S azok nem rémültek meg?
– Utoljára mindegyiknek ajándékozott egy nagy pecsétes gyűrűt.
– S azok nem tudták, hogy ez a halál jegygyűrűje?
– Este felé aztán, mikor a mamelukok kiváltságait, az alkoránra tett
kézzel eskűszóval megerősité, meghívta valamennyit lakomára a nagy
zöld-terembe. Ismeritek azt a termet. Tojásdad köralakú. Egy karzat
veszi körül, melyhez csak a háremből van bejárás. Ennek a sűrű rácsozata
mögül volt megengedve a háremhölgyeknek a férfiak mulatságait nézni; ők
maguk látatlanok maradtak. A lakoma a csillag feljöttével kezdődött, s
tartott az éjféli szúra énekléseig. – Ezúttal azonban a háremhölgyek
helyett a basa frenk lövészei foglalták el a karzatot. Azok a híres
vadászok, a kik egyes golyóval futtában lelövik a zergét, röptiben a
keselyűt. Azok is négyszázhetvenöten voltak: minden vendégre egy. A
kerti kapun, a háremen keresztül bocsáták be őket, elébb a hölgyeket
mind bezárva ide a fürdőterembe. Mikor aztán a fekete kávét hozták, a
csibukokkal együtt, Mehemed Ali volt az első, a ki rágyújtott. A mint az
első füstkarikát felbocsátá a magasba: ez volt a jeladás. Egyszerre
eldördültek a frenk vadászok puskái s négyszázhetvennégy mamelukfőnök
holtan esett le a lakoma asztal mellé. Csak egy maradt közülök élve:
Omár bég.
– Omár bég! Az én hősöm.
– Azt eltakarta a gyilkos golyó elől a kávétöltő rabszolga: azt érte a
halál. Ő maga karddal a kezében tört utat a testőrökön keresztül, a kik
mind frenkek voltak, s aztán kirohant az udvarra, felkapott egy paripa
nyergébe: a ki útjába állt, azt megölte. Ámde hirtelen felhúzták előtte
a csapóhidat, a várkapun nem menekülhetett ki többé. Ekkor Omár bég a
bástya meredek lépcsőin felkapatott a párkányra s egy vakmerő ugrással
leszökött onnan a magasból. Se magának, se lovának nem lett baja:
kijutott az árok-partra.[14]
– Az én hős Omárom! – tapsolt a herczegnő.
– A te hős Omárodat azonban a bástyatoronyban álló strázsa meglőtte, ő
aztán nehéz sebével tovanyargalt; de mire a Hasszán moszkéig eljutott,
halálát érezé: ott lesegítteté magát a nyergéből a küszöbön ülő
koldussal: annak elmondá a mamelukok gyászesetét s annak a karjai között
meghalt.
– Jaj! Jaj! – sikoltá, haját tépdesve Nazli-Hánem. Jaj neki! Jaj nekem!
Jaj azoknak, a kik őt megölték.
A herczegnő a hárem jól ismert folyosóján keresztül átment a bátyja
palotájába. Rátalált Mehemed Alira abban a szobában, a hol irni szokott.
Saját életének krónikáját irta.
– Hová tetted az én lovagjaimat? Mit tettél Mizraim virágos kertjével?
Hol van az én hősöm, Omár?
Mehemed Ali szép nagyszakállú férfi volt. Nyugodt mosolygással simítá
végig a tenyerét a mellén végig hullámzó szakálla fölött; azután a
hugának az omlatag hajfürteit czirógatá meg. Akkor megfogta a kezét s
odavezette egy keskeny, csúcsíves ablakhoz, melyet finom arany rács
takart.
Az ablakból a palota udvarába lehetett látni: Nazli-Hánem ott látta a
szökőkút medenczéjében piramiddá felhalmozva a mameluk vezérek levágott
fejeit, legfelül volt Omár bég feje. A szökőkút felső víz-sugára,
szivárványt vetve az alkonyi napban, hullott arany cseppekben a néma
arczokra. Az oszlopos arkádok alatt frenk katonák álltak, a kik
fecsegve, kaczagva csináltak vadásztréfát abból, hogy a halott fejekre
lecsapó keselyüket lelövöldözték. Szélpuskát használtak hozzá, a mi nem
ád hangot a lövésnél.
– Mit tettél, Mehmed Ali? – sikolta fel kétségbeesetten Nazli-Hánem.
– Úrrá tettem magamat Egyiptomban, – szólt a helytartó, oda mutatva a
pergamen lapra a kitárt könyvben, a hol ugyanez a mondás volt felírva
arany betűkkel.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
S ugyan úrrá tette magát! A mameluk vezérek leöletése után a többi
tízezer mamelukot egy tollvonással megfosztá kiváltságaitól és
birtokától.
Azontúl nem volt senkinek földbirtoka Egyiptomban. Minden vagyon az
államé lett.
Ime a szocziális állam-ideál megvalósulva! Semmi külömbség nemes és
paraszt között; minden ember egyenlő; mindenki dolgozik. Vagyona
senkinek sincs, minden jövedelem az államé. Az állam gondoskodik
mindenkiről, ád ennivalót kicsinynek, nagynak egyformán, ruhát,
hajlékot, dohányt. A munkát is az állam osztja ki. A kinek izmos karja
van, abból lesz katona; a kinek nincs kedve a hadakozáshoz, az
szánt-vet, a kinek görbe a háta, a karja vézna, az lesz szabó. A ki
ravasz, az lesz kereskedő; a kit valami kórság háborgat, az lehet költő.
Feleségről is gondoskodik az állam az alattvalói számára. Ha nem telik
az itthon szülöttekből, hozat Georgiából, Circassiából, Görögországból:
így nemesíti a fajt. Iskolákat is tart az állam: minden embernek kell a
betűket ismerni. Adót senki sem fizet; pénze senkinek sincs; minden az
állam kincstárába folyik s onnan szivárog szét.
S ennek a minta-államnak, mely valóságos respublica volt parlament
nélkül, volt is olyan hatalma, mely daczolt a török szultánéval, az
európai nagy államokkal, mely rendet csinált Afrikában s uralkodott a
szárazon és tengeren.
S ennek az államnak a lelke volt Mehmed Ali.
Meg lehet érteni, hogy miért irtatta ki egy óra alatt az összes mameluk
főnököket? Utjában álltak a nagy állameszmének.
Francziákat használt az államcsínyhez. Azok már értettek hozzá. A
«septembriseurök» utódai.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nazli-Hánem háromszor elfordítá a talizmán-gyűrűt balkeze hüvelykujján s
rettentő fogadást tett szivében.
Legelső dolga volt, hogy egy rézfürdőmedenczét belülről
bezománczoztatott üvegmázzal. Azután a szolgálatába fogadott egy tanult
khemikust.
Tehát frenkek követték el azt a tömeges gyilkolást.
Frenk alatt értenek francziát, olaszt. Ezek képezték Mehmed Ali udvarát,
tanácsát, testőrségét.
Nazli-Hánem minden nap megtette a szokott sétáját hordozó-hintajában
végig a pálmák útján, az utczákon, téreken, egész a helytartó
palotájáig; meglátogatta a bazárokat s szemébe nézett fátyolán keresztül
a czifra egyenruhás frenk ifjaknak. Most fátyolt viselt az arczán.
Egy fiatal hadnagyocska olyan merész volt, hogy a kezével csókot intett
a herczegnő felé.
Nazli-Hánem oda sugott a palankinja mellett ballagó feketének:
– Ezt jegyezd meg!
A megbizott eunuch aztán addig kisérgette a kiválasztott fiatalt, a mig
megtudta a nevét és lakását.
Ennél aztán másnap bekoczogtatott a keleti városok ismeretes alakja: a
közvetítő vén asszony, besugva neki, hogy egy előkelő hölgy, egy
csodaszép tündérnő, őt választotta ki kegyosztása tárgyául. Bizonyítékul
átadott neki egy drágaköves arany gyűrűt.
Ennek a gyűrűnek az előmutatóját fogja várni az alkonyi muezzim-éneklés
után a Haszszán-mecset mögött egy gyalog-hintó, két hordozóval; a kik őt
egyenesen elszállítják a húrik édenébe: a költők által megénekelt
paradicsomba.
A fiatal vitéz képzelete bizonyosan bekóborolta már ezt a tündérvilágot
s most örömmel fogadta a meghívást, mely azt a valóságban is feltárja
előtte.
A Hasszán-mecset mögött várt az ifjú vitézre a hordozó hintó, a két
emelőlegénynyel, s az eunuchhal a kit a herczegnő megbizott. Beültették,
s csak akkor vette észre, hogy a gyaloghintó ablakai nem üvegből, hanem
macskaezüstből vannak, a min a világosság áthat ugyan, de keresztül nem
lehet rajta látni; ki sem lehet törni, mert hajlik.
Nem láthatta, hogy hová viszik. De őt sem láthatta meg senki az útfélen,
a ki a zsöllye ablakán be akart tekinteni.
A palankin a herczegnő palotájában ért czéljához: itt kibocsáták az
ifjút.
A vigyorgó duéna ott várt reá a tornáczban s kézen fogva, maga után
vezette, egyik fényes teremből a másikba.
Az ifjú vitéz az ezeregyéjszakai mesék világát látta elevenné válni.
Kápráztató pompa, mámorító illatár, virágos bokrok, gyümölcs-pazar fák,
s azokon ugrándozó majmok, repkedő madarak; szökőkút rózsavízből,
süppedő selyem pokrócz a padlaton, selyem függönyzet a falakon, aztán
andalító énekhangok, a mik egyre közelebb jőnek; mig kétfelé nyilik a
nehéz selyemkárpit s a pompák pompája, a bájos hölgycsoport előre
tánczol, csábító mozdulatokkal, ingerlő szökeléssel, körüllebegve az
elbűvölt idegent, mig aztán a mindent elhomályosító fény kitündöklik:
maga a paradicsom királynéja, a kinek az arab költő ezt a nevet adta:
«napsötétség» és igen jól találta; mert a hol ő leveti a fátylát
fejéről, ott a halandó nem lát többé se napot, se holdat, csak az ő
arczát.
Ez Nazli-Hánem.
A szerencsés ifjú aztán a gyönyörök minden poharát sorba ízleli: fenékig
üríti. A bort csókkal édesítik. Az álmot csókkal ébresztik.
Egy ilyen tündéréjszakáért nem is drága fizetés a halál.
De milyen halál!
Hajnalhasadtával azt mondja a tündér-menyasszony az elbűvölt
vőlegénynek:
– Eddig csak úgy szerettünk, a hogy férfi és nő szeretnek. Most jön még,
hogy úgy szeressünk, a hogy az istenek szerettek hajdanában! Azok a
pogány istenek: a kik nektárt ittak, ambróziát lélegzettek, a kiknek
szárnyas gyermekük volt, s a kiknek még a bűne is dicsőség volt. Nézd:
ebben az arany fiólában van a nektár és ambrózia. Ha ebből iszunk, mi is
istenekké leszünk.
Ő maga ivott előbb a szűk nyakú arany kulacskából, aztán az átölelt
ifjúnak nyújtá.
Annak a kulacsnak pedig az a bösztörsége volt, hogy két rekeszre osztva,
kétféle ital volt benne. A kulacs kupakjának egy félrecsavarásával
változott az ital. A mit a herczegnő ivott belőle, az tiszta bor volt; a
mit az ifjúnak nyujtott, az erős álomital volt. Rögtön elaludt tőle.
Akkor aztán a herczegnő egy nagy rézgombra ütött az öklével, s annak a
harangkondulására előjött a padló csapóajtaján négy izmos eunuch. Kettő
czepelte magával az üveggel bélelt fürdőkádat, másik kettő pedig két
hordó nagyságú korsót hozott a vállán.
Abból a két korsóból valami zöld szint játszó folyadékot töltöttek a
medenczébe.
Az egyik eunuch kihúzott a göndör hajából egy fehér kakastollat s azt
belemártotta a zöld folyadékba. Mikor kihúzta onnan, a toll veres volt s
összezsugorodott.
Azután azon a gömbölyű ablakon, mely a Nilus felé néz, felhúzták az ércz
redőnyöket, hogy a napvilág teljes fényében oda süthessen arra a
medenczére.
Akkor odamentek az alvó ifjúhoz, a kinek a feje még oda volt hajtva a
tündérnő keblére, ajkai még nedvesek voltak az utolsó csóktól. Azt
felemelték s odavitték a fürdőkádhoz; de előbb a két kezét
selyemzsinórral hátrakötötték.
Ez alatt szép csendesen aláereszkedék a padmalyból egy vastag üveg lap,
mely a földig érve, az egész szobát kétfelé rekeszté. Nazli-Hánem
kerevetén fekve, keresztül láthatott az üvegfalon.
Láthatta, hogyan merítik bele a rabszolgák azt az ifjút, a kit
szerelmével boldogított, abba a fürdőkádba.
A mivel az meg volt töltve, az hígított vitriol volt.
Nehány percz mulva aztán életre tért a maró érczsavanyban fürösztött
ifjú.
De minő életre.
Egész testét égette már a gyilkoló folyadék. Ordított a pokoli kín
miatt.
Ekkor aztán Nazli-Hánem elkezdett beszélni hozzá az üvegfalon keresztül.
– Úgy-e te voltál, a ki az én hősömet megölted? Úgy-e te vagy a
mamelukok gyilkosa? Hát jó-e a pokolba kerülni? Hogy esik a gyehenna
fürdője? Ordíts! üvölts! Káromold az eget! Azt akarom én hallani.
S mentől kínosabb torzpofákat fintorított a halálra gyötrött, annál
jobban kaczagott rajta a herczegnő, s ott nézte nagy gyönyörűséggel a
kétségbeesett szerető vergődését, a míg az meg nem halt.
Akkor aztán kiemelték az eunuchok a megölt ifjút a halálos fürdőből s a
hulláját kidobták a gömbölyű ablakon át a Nilusba.
A palota lépcsőin ott sütkéreztek a kajmánok; azok rögtön rohantak a
préda után.
Az üvegfal ismét fölemelkedett; akkor aztán Nazli-Hánem kiült az ablakba
s legeltette szemeit azon a tréfás látványon: hogyan osztoznak a sok
fogú alligátorok a kapott prédán. (A krokodilnak nincs se szaglása, se
izlése.)
Később aztán abban gyönyörködhetett a herczegnő, hogy a vitriolos
lakomától felpuffadt kajmánok hogy jönnek oda a lépcsőkre, kínjukban
meggebedni.
– No, majd holnap jobbat kaptok!
Így folytatta ezt a démoni gyönyörűséget Nazli-Hánem hosszú időn át.
Egyenkint elemésztette a bátyja testőr-csapatjának szinevirágát, a
nélkül, hogy valaki sejthette volna, hogy azok hová lettek. Háromszáznál
többet elvezetett már közülök a gyönyörök paradicsomán keresztül az égő
pokolba. Elébb megízleltette velük az üdvösséget, azután meg a
kárhozatot. Örömét találta mind a kettőben. Rettenetes boszút állt a
mamelukok gyilkosain.
Egy napon maga a testőrség ezredese ellen veté ki a hálóját.
Randolfi korzikai eredetű olasz volt. Sámsoni erejű férfi. Azt azonban
már Delila asszonyság is kitalálta, hogy Sámsont hogyan kelle erejétől
megfosztani.
Randolfi már régóta gyanakodva kémlelőzött a herczegnő palotája körül.
Testőreinek titokteljes eltünését egyenesen ő neki tulajdonította.
Midőn a susogó banya ő neki is elhozta a gyönyörűségek zálogát, a
gyémántos jegygyűrűt, az ezredes megjelent a légyotton, s engedte magát
a zárt palankinban a herczegnő palotájába szállíttatni. Ő vele is azt
tették, a mit a többivel. Előbb fürdőbe vitték, ott a rabnők illatos
olajokkal bedörzsölték; aztán keleties selyem ruhákba felöltöztették;
semmi fegyvert, ártó szerszámot nem hagytak nála. Randolfi bízott
oroszláni erejében. A tündértánczok és csábító énekek által