A barátfalvi lévita; Ujabb elbeszélések - 15

Olyan jól emlékezem még most is az egészre, mintha csak tegnap jártam
volna ottan.
Nagy, tömör épület volt, emeletes; a földszinten boltozatos; a
malomkerekek felyülcsapók voltak; a búzaraktárból széles tölgyfa lépcsők
vezettek föl a malomgéphez. Mi gyerekek szörnyűködve bámultuk, hogyan
kapja fel a molnárlegény azt a búzával telt szaput félkézzel a
fogantyújánál fogva s dobja fel a vállára s aztán lépdel fel a fahágcsón
vele nagy könnyedén. Ez ám a Sámson!
Minket diákokat az orgonistával együtt elébb megvendégeltek. Harmati
uram bort is kapott: azt nagyon szerette, a diákok pedig sert; nekem
egyik sem kellett. Gyerek-koromban el nem tudtam képzelni, hogy lehet
meginni valamit, a mi savanyú, vagy keserű, s a mitől az ember még
szomjasabb lesz. Azután felvittek a halottas terembe «virrasztani». Így
hivták azt a szokást, hogy a halott fölött zsolozsmákat énekelnek
mindaddig, míg a lelkész megérkezik.
Nagy halottnál előbb a koporsó fölött (a kálvinistáknál nincs ravatal)
mond egy lelkész imát; azután a zárt koporsót a templomba viszik, ott
egy másik pap a kathedrából tart fölötte prédikácziót, végűl harmadízben
a sír előtt olvas fel a rektor egy ékes rigmusokba foglalt búcsúztatót.
Tehát még a virrasztásnál voltunk. Hangzott szépen a harmoniás ének:
«Halld meg lélek:
Mert néked beszélek!»
A gyászoló felek, az ifjú molnár és felesége, meg a fiúk, az én
iskolapajtásom, ott álltak a koporsó jobb oldalánál, mi diákok a
baloldalon. A halott arcza még nem volt letakarva, olyan volt, mintha
viaszból volna.
A legnagyobb éneklés és sírás közepett hirtelen feltárult az ajtó, s
betoppant rajta egy sápadt alak. Ennek is olyan halavány volt az arcza,
mint annak a halottnak, pedig a veriték gyöngyözött rajta. Puska volt a
vállán, tarisznya a nyakában. A vadásztáskából kilógott az arany sas
feje, a gömbölyü farka s a nagy sárga karmai. Csakugyan elhozta a
vadászzsákmányt.
Ezekre a dúlt vonásokra alig ismertem rá. A pap-testvér volt az.
Elkésett szegény! Más fog már imádkozni helyette.
A molnár némán nyujtá ki a kezét, a halottra mutatva.
A pap megállt az ajtóban. Kezei reszkettek, majd a fejéhez kapott velök,
utoljára könyörgő mozdulattal terjeszté azokat ki. Kihez terjeszté? Az
apa hideg ember volt már; a bátyja még hidegebb.
A falon függött egy tarisznya, az a bizonyos, a mi tele van üressel. A
molnár oda mutatott a kezével.
Nekünk is torkunkba szakadt az ének e néma jelenet alatt. Majd az
egyikünk, majd a másikunk hagyta el «a haragodnak nagy voltában»-t, a
végét csak a basszista énekelte már: «Méltók vagyunk, hogy ellenünk
felemeld ostorodat!»
– Bátyám! rebegé a pap. – Csak nem akarsz földönfutóvá tenni?
– A mit mondtam, megmondtam, – mondá az kemény hangon.
Ekkor a pap oda akart rohanni a koporsóhoz; talán hogy azt a halottat
birja irgalomra. Talán azt hitte, hogy visszaidézheti az életre. – Hanem
a molnár útját állta, erős karját eléje tartva.
– Nincs a koporsó mellett helyed.
S olyat taszított rajta, hogy az öcscse az ajtóig tántorodott. A
kilincsbe fogózott meg.
Ott azután a küszöbből visszafordulva, rikácsoló hangon kiáltá, a mit a
rekedtsége még félelmesebbé tett:
– No hát legyetek megátkozva mindannyian, a kik ezen a világon és a
másvilágon vagytok! Átkozott legyen ez a ház, a miből engem
kitaszítottatok! Pusztuljon el a földszínéről fundamentumostól. Legyen
sivatag pusztává egész birtokotok. A ti átkotokat, mely az én fejemre
száll, fizesse nektek vissza ezerszeresen a Jehova Isten.
Az átkozódás után kirohant az ajtón a dühöngő ember; láttam, a mint
végig tántorgott a folyosón, s annak minden oszlopát (szép veres márvány
oszlopok voltak) egyenként sorban megütötte az öklével, sikoltozó,
rikácsoló szava még sokáig hangzott odakinn.
Azután megérkezett a pap, a koporsót leszegezték; a halott fölött
imádkoztak, énekeltek, azután jött négy izmos molnárlegény, vállára
emelte a nehéz diófakoporsót s úgy vitte a templomig; ott a pap
prédikált, a diákok megint énekeltek; az amen után ismét tovább
szállították a másvilág lakóját, a kit mi énekszóval kisértünk:
«Már elmégyek az örömbe,
Paradicsomnak kertjébe,
Lelkemnek idvességébe.»
Én tudom, hogy nagyon rosszúl énekeltem. Harmati uram többször
megdorgált: «Ej, de félreviszed az éneket!» Nem tehettem róla, valami
úgy összeszorította a torkomat. El nem tudtam képzelni, hogy ilyen eset
fordulhasson elő a világon! Hogy egy bátya elűzze az öcscsét az atyja
házából, a halott koporsója mellől. Hogyha engemet az én bátyám így
kitaszítana! Lehetetlenség az. Pedig ezek is úgy szerették egymást, mint
mi valaha!
Aztán ráfigyeltem, hogy mi következik a temetőben. Talán ott a sír
fölött lesz a kibékülés. A mi eddig történt, az csak penitenczia volt. A
megtért fiut ott fogja a bátyja ismét keblére ölelni.
Hiába vártam rá. Még a búcsúztatóból is ki volt hagyva az elzüllött
fiúnak a neve. Az én szivem fájt érte.
Mikor a kapaföld elkezdett hullani a sírba, a záró zsolozsmát énekeltük:
«Menj el a nyugalom
Csendes éjjelébe,
A gyászos sírhalom
Megnyilt kebelébe,
Közanyánk ölébe.»
Én a zuhogó föld dobajában az elűzött fiú lábdobbanásait hallottam, s
rikácsoló hangját: «Nem! még a földben sem fogsz megnyugodni!»
*
A következő iskolai évben én már pozsonyi diák voltam. Két esztendeig
voltam német szón. Ott végeztem a syntaxist. Haza kerülve még a
rhetorika, poézis és logika várt reám. A régi pajtásokat csaknem mind
együtt találtam még. Harmati uram is élt és uralkodott. A harmonia
együtt volt. – Hanem a kapronyi molnár fia már elhagyta az iskolát. Az
apja hazavitte. Egyetlen fia volt; azt molnárnak kellett nevelni, a ki
folytassa a híres malom dicsőségét. Aztán meg – nem jó az a sok tudomány
az embernek! Példa rá a tapasztalat. – Az a másik, ha nem tudta volna,
hogy a sast aquilának híjják, most is ott volna az ősi házban. Igy pedig
földönfutó a nagy tudományával.
Egyszer aztán elkövetkezett ránk a rettenetes 1838.
Emlékezem arra a télre.
Az utczán akkora hó volt, hogy a házunk ajtajától az iskolaajtóig
napszámosokkal kellett mély útat vágatnunk, hogy én az iskolába
mehessek. Arra pedig, hogy az átelleni szomszédhoz, a pékhez átmehessen
az ember, még csak gondolni sem lehetett. A városi tanács minden
szekeret mozgósított, hogy a havat kihordhassa a Dunapartra; de másnap
megint tele este a hó az utczákat. A tél eltartott márczius közepéig. És
akkor már a városunk és a Duna között egy Csimborasszó volt felhalmozva
hóból. És ez volt Komáromnak a szerencséje. Az irtóztató katasztrófa
kártétel nélkül vonúlt el mellette. A rettenetes Duna, a nagy ellenség,
össze tudta törni a kősarkantyúkat, a czölöpzeteket, a jégtörőket, a
széles védtöltéseket; de a hótorlaszon nem tudott diadalmaskodni.
Én még akkor gyermek voltam, hirlap nem járt az egész városunkba:
sejtelmem sem volt róla, minő rettenetes elemi vész rombol végig a
hazánkon; ugyanaz a Leviathan, mely pánczélos hátgerinczét magasra
domborítva vágtat végig, őrületes gyorsasággal a mi kis városunk alatt,
hogyan rombolja földig az ország fővárosát, Pestet? Én csak arra
emlékszem, hogy a városunk utczáin a csatornák lefolyóiba deszkákból
tákolt «gégéket» eresztettek le, azokat körültömték trágyahalommal; mi
aztán néztük, hogy ezekben a facsövekben hogy emelkedik fel a víz,
embermagasságnyira; a tanárunk magyarázta a hydrostatikát előttünk, hogy
a csövek nélkül ilyen magasra nőtt volna városszerte a belső árvíz.
Csak hetek mulva érkezett hozzánk bujdosó vendégül egy ismeretlen
gavallér a fővárosból, ki abban az egyetlen kabátban, a melyben
megmenekült a nagy veszedelemből, gyalog utazott haza a szülőföldére,
útközben a vendégszeretetet véve kisegítőnek. Az egész ország el volt
árasztva ilyen földönfutókkal. Attól hallottuk, vacsoránál elmeséltetni
a rémtörténetet, mely Pestet megsemmisíté.
Krónikák vannak arról irva, hogyan rombolta le a «nagy ellenség»
1838-ban az ország fővárosát, hogy seperte el a házakat utczaszámra; a
falakba rótt kőtáblák mutatják maiglan, milyen magasan járt a hullám az
utczák szine fölött. A Sándor-utczai képviselőház szomszédjában is
hirdeti egy vörös márványlap, hogy ott valamikor dereglyével jártak.
De hát a kapronyi malomból mi lett?
Én bizony rég el is feledtem, hogy volt valaha ilyen malom, s abban én,
mint kis diák, hármóniást énekeltem valamikor. Csak arra jött vissza az
emlékezetembe ez az egész eset, mikor a fiatal géplakatos fiú, a Nagy
János, oda jött hozzám, pártfogásomat kérni, az apja levelével, a ki
arra hivatkozott, hogy valaha az ő apjával, Nagy Józseffel együtt ültem
az iskolapadban.
– Úgy! úgy! Az volt a kapronyi molnárnak a fia. A gazdag Soki Nagy
Mártonnak a fia.
– Azt nem tudom.
– Hogy nem tudod te ezt?
– Az apám még kis gyerekkoromban beadott egy lakatoshoz inasnak a
városba: ritkán kerültem haza.
– Hát apád nem Kapronyban lakik?
– Hol van az a Kaprony?
– Hát ott a Duna mellett. Három órajárás a várostól.
– Nem tudok róla semmit.
– Dehogy nem. A közepén van egy kis csillagos tornyú templom, a szélén a
nagy patakmalom: négy kerekű.
– Soha sem láttam azt. Se templomot, se malmot.
Kezdtem gyanakodni a fiúban. Elővettem a térképet, kiterítettem az
asztalra.
– No, nézz ide. Itt van a Duna. Itt van Kaprony.
A lakatos legény úgy félszájjal mosolygott, a hogy az ember a
szánakozást szokta kifejezni. Aztán emberségtudón megjegyzé:
– Ez a térkép 1834-ben készíttetett Karacs Ferencz által.
A bizony! Ez a régi térkép az én orákulumom. Igy vagyok én minden
tudományommal. A vármegyéket még a «Kis Tükör»-ből ismerem; a fűvészetet
még a Diószegi után: holott ezeket rég túlhaladta már a tudományos
világ. Bizony ócska ember vagyok már magam is; most jövök rá.
– Van ám már újabb térkép is erről a tájékról, rebegé a lakatos.
– Tudom, fiam, hogy van. Magamnak is meg van.
Azzal előkerestem a könyvtáramból azt a drága pénzen megszerzett
térkép-gyűjteményt, melyet a katonai akadémiában készítettek. Biz én
soha bele sem néztem, a mióta megvettem. Az illető lapon aztán
rátaláltam a keresett vidékre.
A hol a régi mappán «Kaprony» neve állott s egy kerék jelölte a malmot,
ott az új katonai térképen ritka pontokkal volt beszórva a tér, ezzel a
felirattal: «Kő-avar.»
És a Duna közepén volt egy kis folt körülkerítve, ennek a neve volt:
«Füzes-Sziget.»
– Itt lakik az én apám, mutatott a szigetre a Nagy János.
– Az apád halász?
– Halász is, meg kosárfonó is, meg méhész is. A vidéken úgy hijják az
ilyen embert, hogy pákász. A bizony csak úgy él, mint Robinzon a maga
szigetén; pénzt csak ritkán lát, inkább cserél, a mire szüksége van.»
Sokáig nem ment ki a fejemből ez a dolog.
*
Egy későbbi év nyarán kirándulást tettem több jó barátommal
szülővárosomba. Egy szép délután ellátogattunk egy halásztanyára. Több
óra járásnyira fekszik a várostól a jóhirű tanya, a hol a legízesebb
halászlét készítik, azon frissen fogott halból, a szabad ég alatt. Hozzá
kiki magának készít kanalat, a minek a nyele hasított fűzvessző,
beleszorítva merítőnek egy fényes békateknő.
A halászgunyhó egy nagy magas domb tetején büszkélkedik, a honnan
fitymálja a Duna minden hatalmaskodását; túl rajta, nagy messze terül
egy sivatag, a mit a nagy térkép «kő-avar» névvel jegyez.
Csupa kavics az egész terület; görgeteg békasó, közte bomba-nagyságú
kövek. Az egész kőbirodalom tele nőve bozóttal. Itt uralkodnak a
növényvilág anarkhistái, a kik nem szolgálnak senkinek; nem fizetnek
adót se embernek, se baromnak; még madár sem jár hozzájuk. A földi bodza
bűzös levelei közül tolja elő sárgavirágú kóróját az ökörfark,
összegubalyodva a takácsmácsonyával; bogáncs, bojtorján, bárcs, veres,
kék, sárga tüskerózsáival vetélkedik szerte; a sötétzöld páfrán ernyős
levelei körültakarják a rajtuk nehezedő követ, össze-vissza fonja
valamennyit az egymásba kuszált iszalag, vadszeder, s a hol apró a
kavicsréteg, ott buján tenyészik a veres szárú ostormen; a nyirkos
vápákban a bürök és lósóska duskálkodik; a kavicsok között halommal
hever a békateknő: ezek a Duna látogatójegyei.
Nem lehet szomorúbb vidéket képzelni ennél a kőavarnál.
Ezen a helyen állt valamikor a kapronyi malom. Itt volt a mintagazdaság;
ott a kis falu a templomocskával! Talán azok a fűzfák meg tudnák
mondani: merre volt a patak, mely a malmot hajtotta?
Ezt pedig én nem a magam fejétől találtam ki. Több, mint egy félszázad
múlt el azóta, hogy valamikor itt ezen a tájon jártam; a kő is tarjagos
lett annyi idő alatt; az az út sem létezik már, a melyen akkoriban
szekérrel jártunk. Hogy jutott volna eszembe erről a kősivatagról annak
a paradicsomi boldog tanyának a képe, a mi gyerekkorom emlékéből
fenmaradt.
Hanem volt a tanyán egy öreg halász; maga dicsekedett vele, hogy most
nyomja a nyolczvanadik esztendőt. (Ő az időt, nem az őtet). Derék,
szálas ősz legény volt: maga válogatta a varsából a halakat, hogy a
halászlé tökéletes legyen. Dombi János volt a becsületes neve.
Rám ismert azonnal. Hiszen látott egyszer. 1837-ben.
– «Tudja? akkor, a mikor a Soki Nagy Istvánt temettük, a Mártonnak az
apját, a kinek a fiával együtt tetszett járni iskolába. Én is ott voltam
a temetésén; mert hát szomszédok voltunk; nekem már akkor is itt volt a
tanyám ezen a dombon. Zúgolódtam is sokat, hogy minek ád az Ur Isten az
egyik embernek olyan kőpalotát, mint a molnárnak, a másiknak meg olyan
nádgunyhót mint nekem. Megbántam aztán nagyon s dicsértem az Istent,
hogy nem megfordítva adta.»
– «Hát akkor emlékezik Dombi uram arra a jelenetre, mikor a kitagadott
fiú megátkozta a családját, a házat, a vidéket: úgy futott világgá.»
– «Emlékezem. Hogy ne emlékezném? Átkozódott bíz az. Csakhogy nekem
tiltja a vallásom, hogy az átkok foganatjában higyjek. Tetszik ismerni a
bibliát: ott meg van írva (ki is tudnám keresni, hol –) «ne találtassék
te közötted jövendőmondó, vagy napválogató, madárszólásból jövendölő
vagy varázsló, se bűbájos, se ördöngösöktől tudakozódó, se
jegymagyarázó, se halottakat idéző.» Én tehát azt, hogy az Úr Isten
valakinek az átkát beteljesítse, nem hiszem. Hanem megveri az embert a
saját keze. Ha akkor, a midőn az a szerencsétlen Lőrincz pap elkésett a
haldokló apja ágya mellől, s csak a temetésre érkezett már haza, a
Márton bátyja megdorgálta volna, a hogy megérdemlé; de a temetés után
azt mondta volna neki, hogy: «Látod, öcsém, az édes apánk téged
kitagadott; malmot, házat, földet, mindent nekem hagyott: abban neked
osztályt nem adhatok. Hanem itt hagyott a megboldogult maga után vékával
ezüstöt: fényes huszast, tallért, gyere, tömd meg vele ezt az üres nagy
tarisznyát, a mennyit csak elbírsz, aztán menj Isten hirével!»… Hát ez
szép cselekedet lett volna tőle: úgy-e bár?»
– «Bizony az lett volna.»
– «Hanem hát nem tette. Azzal a sok pénzzel aztán nem tudta a Márton,
hogy mit kezdjen? Még akkor nem voltak képviselőválasztások; mert azokon
legalább eltraktálhatta volna. Hanem aztán kevélységében valamit gondolt
ki. Az a gyümölcsössziget ott a Duna közepén volt a büszkesége. Annak
csak az az egy hibája volt, hogy a téli jégzajlás a sziget orrából
mindig elszaggatott egy darabot. Hát ennek akarta elejét venni Márton.
Parancsolni akart a Dunának. Pedig ezzel a Dunával nem jó háborút
kezdeni; mert ez a milyen kegyelmes ura annak, a ki vele békében él,
olyan hatalmas ellensége annak, a ki vele harczba keveredik. A molnár
Komáromból hozatott ki szapöröket nagy sulykoló géppel; egész szálfákat
vertek le a sziget orránál; olyan sánczot raktak, akárcsak egy várat
védelmeznének. Sokszor mondtam a molnárnak, mikor ott húztam a hálót, ő
meg nézte a sziget orrán a munkát: «Nem jó lesz ebből, Márton gazda! Nem
jó a Dunával perbe szállani!» De ő csak azzal torkolt le, hogy
«vigyázzon kend csak az apacsurjára: ahhoz ért kend, nem máshoz.»
Kevélyek ám a molnárok!»
– «Tudom; – mondám neki. – Értettük egymást. Az udvardi járás területén
voltunk.»
Az öreg folytatá, miután egy párt lendített a bográcson, melyben a saját
levében fövő haltömeg sistergett.
– «Hát aztán csakhamar elkövetkezett az a siralmas 1838-iki márczius. Az
volt az itéletidő! Azt hittük már, hogy az egész világnak itt van a
vége. A mi Dunánknak a jege még állt. Olyan vastag volt, hogy léket nem
bírtunk benne vágni. S akkor megindult odafenn a pozsonyi Dunában a jég.
Az a miénket is majd elvitte volna, de itt megakadt abban az Isten ellen
való szigeti sánczban, úgy hogy a Duna fenekéig tömődött a jég. Ekkor
aztán a felülről jövő zaj keresztül törte a partot őrző hatalmas kőgátat
s neki zúdult a kapronyi malomnak. Noé apánk nem látott ilyen romlást!
Mi innen a domb tetejéről néztük a rettentő veszedelmet. Minket ez
szabadított meg, mert az áradás megkerülte ezt a mi dombunkat s aztán a
lapályt terítette el. Négy öl magasan járt a víz az országút felett. A
kapronyi malomnak csak a teteje látszott ki belőle. Hallottuk a nagy
jajgatást, segítségkiabálást; de nem mehettünk hozzájuk a sebes
áradással szemközt. Azt is látnunk kellett, hogy roskadoznak a recsegő
falak, dülnek az oszlopok egymás után. A templomot, a cselédházakat
elsöpörte a jég. – Ezek már Isten előtt vannak. – Az egész tájék fehér
volt a jégtől. – És egyszer én, a mint e kietlen fehérségbe nézek, azt
látom, hogy valami fekete mozog benne. Egy csónak volt, abban ült egy
ember. Arra felé látszott nagy erőszakoskodással törekedni, a hol a
malom teteje kilátszott a jégből. Nagy küzködéssel elvergődött odáig.
Víz mentében jött a csónakján; sebesen haladt.»
– «Az volt a Lőrincz testvér, a pap», – szóltam közbe.
– «Ejnye de ki tudja találni!»
– «Tudom én a dolgok sorát. A Lőrincznek kellett oda jönni, hogy a
kitagadó testvért megszabadítsa.»
– «Hm!» – Az öreg halász erre abba hagyta a mesélést. Nem szereti ám a
magyar mesemondó, ha eléje vágnak: akkor feldúzza az orrát s nem mesél
tovább.
Iparkodtam megkérlelni.
– «Az ám az én mesterségem, bátyám-uram, hogy egy szóból százat
kitudjak.»
– No hát akkor mondja öcsém-uram tovább.
Ő az alatt vakarta késsel a kárászt.
– Mondom is! Hát az úgy volt, a mint a Lőrincz pap az apai háztól
elzüllött, azontúl egy olyan furcsa keresetre adta magát, a milyennek
ezen a mi tájékunkon még elnevezése sincsen. Diákgörög nyelven úgy
híják, hogy entomolog; magyarul «bogarász». Nálunk bizony, kivált abban
az időben, az özönvíz előtt, senki se kereste volna meg ezzel a kenyérre
való sót sem; de egy kicsit feljebb a Duna mentén már van annak piacza.
Vannak múzeumok, gyüjtemények, a melyek jó árát adják a lepkéknek,
rovaroknak s ha a bogarász egyúttal vadász is, pedig hát a Lőrincz pap
az volt, még pedig vakmerő, hát az kitömött madarakkal, tojásokkal szép
keresethez jut. Ilyen életet élt a kitagadott fiú. Többet hált az erdőn,
meg a vízhátán, mint zsuppszalmán.
– Bizony nem is dunnás ágyban, – dörmögé közbe az öreg, a ki kezdte már
elhinni, hogy csakugyan többet tudok ebből a történetből, mint ő.
– Hogyan került Lőrincz az apai ház közelébe? Ennek is az az ő furcsa
mestersége adja meg a nyitját. Amaz emlékezetes 1838-iki nagy télviz
idején azok a tengeri madarak, melyeknek rendes lakásuk az éjszaki
sarkvidéken, Grönland partjain, Izland szigetén, – hol – szokott lenni,
leszorultak nagy számmal a mi tájainkra is. Most is emlékezem rá, mennyi
szokatlan formáju vizimadarat láttunk a repülő híd fejéről a jég hátán
csoportostul elvonulni. – Ezek között legnevezetesebb a nagy
rabló-gödény, diákul Larus catarthactes. Mikor ül, olyan mint egy lud,
de ha fölrepül, a sashoz hasonlít. Ez nem él hallal, mint a többi
becsületes tengeri madár, hanem az apróbb madarakat ragadozza el. A
mellett olyan vakmerő, hogy az embert is megtámadja, s mint a keselyű,
úgy csap le a vadász fejére. Ezt tudva, a vadász a feje fölé szokta
tartani a kését s abban a rabló-gödény felnyársalja magát. Az ilyen
ritka zsákmányért a természettudományi gyüjteményektől nagy pénzt lehet
kapni. Bizonyosan a Lőrincz is ilyenekre vadászott.
Most már jobban megnézett az öreg halász.
– Hát ezt is csak úgy magából szedi öcsém-uram?
– Könyvekből tudom, meg a képzeletemből. Véletlen csodából oda nem
pottyanhatott a Lőrincz a malomhoz, csónakostúl.
– Hát a biz úgy volt. Emlékezem már. Nála is volt már a csónakban egy
olyan keresztül szúrt lúd-forma madár. Annak a bőrét lehúztuk, a húsát
megettük. Rossz volt, mint a vesztés; de már akkor nem volt mit ennünk.
– Hát csak tessék tovább mondani, hogyan történt?
– Abból, hogy kegyelmed, bátyám-uram, a Lőrincz hozta gödény húsából
evett, könnyű kitalálnom a történetet. Lőrincznek a csónakját is magával
ragadta a jégzaj s mikor a sziget orrán felül a gátszakadás új áramlatot
adott a Dunának, az belesodorta őt is ebbe a rohanásba. Csak úgy tudott
megmenekülni, hogy a ladikját kihúzta a jégre s aztán húzta előre az
alattságnál fogva, míg új jégmezőre szabadulhatott. Talán arra is
gondolt, hogy ismét rátaláljon az apai házra? Talán azt áhította, hogy
az istenítélet ideje alatt a kitagadó testvérrel kibékülhet?
– Mintha csak tőle hallotta volna öcsém-uram.
– Azonban a veszedelem megelőzte a jövetelét. Olyan gyorsan jött az,
hogy mire a malomban lakók arra gondoltak, hogy szekérre kapjanak, már
akkor ellepte a jeges árvíz az országútat. Vagy, a mit inkább
elképzelhetek, nem is akartak menekülni, hanem védelmezni akarták a
malmot. Eltorlaszolták a kapukat, elzárták a malomárkot; trágyával
betömték, deszkával beszegezték a pinczeablakokat; aztán a veszedelem
nőttével nem kímélték a búzával, a liszttel tölt zsákokat; azokat is
gátnak rakták; ölfákból, hordókból, gerendákból emeltek torlaszokat. –
És ez volt a haláluk. A dülő ár egyre nagyobb jéghegyet torlasztott
össze a malom oldalán, míg utoljára az iszonyú teher alatt bedűlt a
hatalmas kőfal; maga alá temetve minden élő teremtést. Mire Lőrincz a
csónakjával oda érkezett, akkor már csak a tetőnek egy sarka állt ki a
jeges árból, a mit még fenntartottak a vastag gerendelyek.
– Most már magam is így látom! dörmögé az öreg.
– S azon a háztető padlásnyílásán nézett ki egy gyermek, félig
megdermedve a fagytól és rémülettől: utolsó ivadéka a Márton
családjának.
– De igazán találja!
– No bátyám, most már mondja kegyelmed tovább a históriát.
– Egészen úgy volt: a Lőrincz pap, mire odavergődött a roskadozó
malomhoz, már nem talált más élő lelket, csak azt a kis Jóska gyereket a
garat mellett. Azt nyalábra fogta s kivitte a csónakjába. De az a gyerek
se élő, se halott nem volt. Elébb hóval bedörzsölte a két kezét:
külömben elfagytak volna. Azután itatott vele egy korty pálinkát, a
butykosából. Akkor aztán hozzá látott, hogy meneküljön a jégzajból
valamerre. Ez a mi kis halász kunyhónk messzire kilátszott a jeges
világból ezen a dombocskán. Jó szerencsénk volt, hogy egy sor vén fűzfa
volt előtte, a min a jégtorlás fennakadt, külömben ezt is elseperte
volna. Mind folyvást tüzeltünk a kunyhó előtt. Fa volt elég. A jégár
elhordta magával a felső vidékről a fakereskedéseket, annyi deszka, lécz
torlódott össze itt a fűzfák előtt, hogy pajtát lehetett volna belőle
építeni.
– Azért tüzeltek úgy-e, hogy a malomból menekülőknek jelt adjanak?
– De biz inkább azért, hogy segítséget kérjünk a magunk számára. Minket
is elzárt a világtól a nagy jégáradás. Én a fiammal, meg egy legényemmel
már három nap óta itt rekedtem, az alatt minden ennivalónk tisztára
elfogyott. Arról meg szó sem volt, hogy halat lehessen fogni. Még a
penészes kenyérhajat is előkerestük a láda fenekéről. Hát azt vártuk,
hogy majd hoz valaki segítséget a malomból. Az volt aztán a rémület,
mikor a szemünkkel kellett látnunk, hogy düledezik össze az a nagy
hatalmas épület: először az egyik oldala, azután a másik; a jég az
eszterhéjig emelkedik. Mikor a boltozat rászakadt a lisztes magazinra
nagy ropogással, egyszerre olyan felhő szállt fel belőle, mint valami
nagy égő ház füstje. Csakhogy ez a füst fehér volt. Az az eltemetett
lisztnek a porából támadt. – Hej! mondtuk magunkban, de segítve volna
rajtunk, ha annak a lisztfelhőnek csak a fele ide szállna le mihozzánk;
hanem hát nem hull már több manna az égből!
– De fürjek csak hullottak!
– Honnan tudja, öcsém uram?
– Hát az eddig elbeszéltekből. A Lőrincz papnak volt puskája. Ha az ide
törekedett a csónakjával, akkor az abból a sok jégen fészkelő tengeri
madárból lövöldözött el annyit, a mennyivel még a gazdáit is
eltarthatta.
– A biz úgy is volt. Mikor láttuk, hogy a csónak errefelé közeledik,
nagy küzködés között; – mert nem a vizben járt ám az, hanem többet a jég
hátán; – én azt mondtam a fiamnak: eredj, Gyurka, segíts neki; vigy
magaddal egy kötelet. A Gyurka fiam derekára csavarta a hosszú kötelet,
a két kezébe fogott egy rúdat, hogy ha bele talál szakadni a jégbe,
annálfogva fenntarthassa magát: így indult el a jég hátán a csónak felé.
Mikor odáig ért, a kötelet a csónak orrához kötötték. Azzal a fiam
megint visszajött a kötéllel. Akkor aztán hárman bele kapaszkodtunk a
kötélbe s elkezdtük a csónakot vontatni. Sehogy sem ment! A jég, a mint
sebes jártában meg-megakadt, egyszerre élével állt fölfelé s fennakadt a
csónak. Ekkor oda kiáltott hozzánk a Lőrincz pap: «Ott van az a sok
deszka! rakják kegyelmetek a jégre!» A biz igaz. Ezt ugyan magunktól is
kitalálhattuk volna. Akkor aztán fogtuk a deszkaszálakat; kettesével
egymás mellé rakva, nagy igyekezettel egy keskeny hidat raktunk belőle,
egész a csónakig a jég hátán. A pap ráigazította a csónakot a bürüre, s
akkor aztán könnyű szerrel vontattuk ki a csónakot a dombra.
– Magam is láttam ilyen csónakmentést pozsonyi diákkoromban, a mint egy
a jégzaj közé szorúlt halászt szabadítottak ki eféle rögtönzött
deszkabürü segélyével.
– Hát biz az Isten segítsége volt, hogy a Lőrincz pap ide vetődött, mert
nála nélkül mind elvesztünk volna éhen. Ő pedig mindennap szerzett a
számunkra pecsenyét a csodálatos formájú madarakból, a melyek úgy ülnek,
mint a kutya a hátulsó lábukon. Azoknak a bőrét lehúzta, a húsát
megsütötte; megosztoztunk rajta. Nem finnyáskodtunk ám, akármilyen
halzsírszagú volt a trakta, csakhogy volt. Egy kis pálinka is volt a
papnak a kulacsában; de azt nem bocsátotta közre, maga sem ivott belőle.
Azt annak az öcscsének a számára tartogatta, a kinek a fagyos lábait
kellett azzal bedörzsölni. – Jó szíve volt ám annak a szegény Lőrincz
papnak, azért, hogy olyan háborodott feje volt. Dehogy zúgolódott volna,
az egész itéletidő alatt. De nem is imádkozott. Csak a görög istenekről
elmélkedett; azokról sem valami nagy áhitatossággal. Mikor ott a szemünk
láttára dült le az utolsó tűzfala is a híres malomnak, hogy a jégtorlás
végig zúdult fölötte, ő épen akkor duplalövéssel terített le két köpczös
lúdforma állatot s hozta lábaiknál fogva nagy vitézséggel. Megmondta a
neveiket is: én bíz elfeledtem. Odamutattam a malom tájára, a mit már
akkor betakartak a jégtáblák. Lőrincz pap csak vállat vont rá s elkezdte
a bicskájával a két madarat levetkőztetni a bőréből. Neki az irhájukra
volt szüksége. Azt mondta, – ma sem felejtem el a szavát: – «Hát ez így
van. A mit Jupiter ád, azt elveheti Neptun, de az én tudományomat nem
veheti el se Jupiter, se Neptun, se Vulkán.» Istentelen egy beszéd volt,
hanem biz az úgy volt. A Márton bátyát minden gazdagságával együtt ott
fedték már ezek a nagy otromba kövek: a Lőrincz öcs pedig megélt a jég
hátán; még minket is megtartott s a családjának az utolsó ivadékát is ő
mentette meg. A Jóska gyereknek nem maradt semmi világi vagyona. Ez az
egész nagy térség úgy tele van temetve nagy kövekkel, hogy ebből
szántóföldet senki sem csinál. A malomnak még a fundamentomát sem
találni már. A szép gyümölcsös szigetnek az elejét eltépte az árviz; a
gyümölcsfákat úgy levágta az éles jég, mintha fűrészszel nyiszálták
volna el. Most egy kis halásztanya van még rajta. Abban éldegél a
hajdani gazdag molnárnak az ivadéka, mint pákász; az unokája nem tud már
róla, hogy az ükei milyen dúskálkodó urak voltak, valamely műhelyben
keresi a kenyerét két tenyere izzadásával.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A kősivatag rámondta: igaz, igaz.