Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 14

A kis beteg lány ide-oda bámult; előbb elcsüggedt, de aztán megjött a
bátorsága. Még egyszer odamutatta a karját a lányoknak, hogy csak
becsüljék meg jól, nem olyan gyönge az, mint a hogy hiszik. Mosolyogva
nézett körül s megszólalt benne az önérzet.
– Van ebben erő, ne higyjék…
A leányok egyszerre mind odapillantottak arra a vékony kis száraz karra,
a melyet most már szorongva dugott el ujra a kis cseléd. Megesett rajta
a szivük s az egyik most már a maga karját tolta oda a kis cseléd szeme
elé.
– Ezt nézd. Csipd meg, ha tudod. Kemény, mint a vas.
Egy másik meg egészen eléje állott s majd agyonnyomta.
– Engem nézz meg – és mégse megyek föl még a harmadik emeletre se. Nincs
olyan ur a világon, a kiért megtenném…
A gyermek most már érezte, hogy mindjárt elsirja magát, ha tovább nem
bocsátják, annyira megijedt. Félretaszigálta azokat, a kik utjában
voltak s huzni kezdte a kutat, belekapaszkodva az egész testével. Mire
megtelt mind a két vedre, majd hanyatt vágta magát, annyira kimerült.
Azért most már mindig beszélt. Egyszerre féltékeny lett erre a sok szép,
nagy erős lányra, a kik mellett semmi becsülete nincs a gyöngének.
Valami nagyon gorombát szeretett volna mondani s majd elsirta magát, a
mint a nehéz vedreket czepelve, visszakiabált rájuk.
– Ne féltsenek engem, végezzék el a maguk dolgát, ne törődjenek mással.
Söpörjön mindenki a maga háza előtt.
Nem ment tiz lépcsőt se, már megállott s lihegve leült az egyik kőre
pihenni. A cselédek utánanéztek, de egyik se szólott semmit. Csendesen
csoszogtak fel egymás után a lépcsőn, a mikor a leány már eltünt előlük,
másnap pedig az volt az első kérdésük, a mikor összetalálkoztak, hogy
lejött már a kis leány? Sokáig várták. A mikor lejött, ugy körülvették,
mint a beteget szokás. A gyerek kihivó lett, a mikor észrevette, hogy a
mellét meg a karját nézik s gunyolódni kezdett velük.
– Nem kell akkorának lenni, mint egy ház és mégis tud dolgozni az ember.
Azután már békében hagyták. Jöhetett, mehetett, nem kezdett ki vele
senki az erősek közül, csak nézték, hogy mi lesz vele. A mikor már
elment, akkor se beszéltek róla, valahogy nem jött a szájukra az, hogy
szóba hozzák. Ugy is tudja szegényről mindenki azt, a mit a másik
mondana. Bele fog pusztulni ebbe a dologba. Nem ilyen nyavalyásnak való
az, hogy a padlásra czepelje a vizet.
Egyszer az egyik tele akarta huzni neki a két vedret, de a gyermek
elutasította.
– Vagyok én olyan erős, mint maga – azt mondta, de már lihegett s ugy
tántorgott, mint a részeg. Csak a szemei alatt pirult ki az arcza s
alattomos kiváncsisággal nézett körül a leányokon, hogy vajjon
észrevették-e, hogy már alig-alig birja a dolgát.
Azután egy-két nappal esett meg, hogy megtántorodott és a vedrekkel
együtt gurult le a lépcsőn. A sok cseléd odaszaladt s egyik a nagy
lányok közül az ölébe vette. A gyermek egészen belesüppedt a nagy leány
ölébe és keservesen nyögve panaszolni kezdett.
– Maguk nagyok, olyan erősek, mint még hat olyan leány, a milyen én
vagyok. Maguknak könnyü.


A BETEGEK

I.
Révben, egy kis erdélyországbeli fürdőn, két tanár is volt tavaly a
vendégek között. Ez már eseményszámba ment, mert tavalyelőtt csak egy
volt, azelőtt meg egy se. Ugy látszik, hogy a pedagógusok is kezdik már
elismerni a fürdőt, ez pedig jelent valamit; azok tudják, hogy hova
menjenek, nem dobják ki hiába azt a drága sok pénzt, a mibe ez a kis
mulatság kerül. Különben az idén huszonhat fürdővendégről adott ki
lisztát az uradalmi kasznár, a ki üres óráiban a fürdőt is kezeli.
_Rév_ szép üde kis fészek. Két hegyóriás közé van beszorítva. Csak
délben süti egy-két óra hosszáig a nap, azonkivül aztán árnyékos, hüvös
és csendes. Zavartalanul beszélgethetik meg dolgaikat a fák, a melyek
egymásra hajolnak suttogni s még a lépések zaja is elhal a füben. Ha
néhol egy-egy csengő kaczagás hallatszik ki valamelyik kis ház kerítése
mögül, fölrebbennek a madarak, a rigó kiáll az ág hegyére s csattogva
visszafelesel, csattognak a fülemilék, csipeg a csíz, beleszólanak a
dillettánsok, a kakuk, a harkály és még a veréb is, odasipítanak a
gyerekek a fészek fenekéről s elkezdődik a hangverseny, hangos, lármás
lesz az erdő, mig csak ki nem fáradnak az énekesek. A társaság csupa
ismerős és rokon; ha egy pár idegen odavetődik, hamar maguk közé
fogadják, s mikor harmadszor jön le hajnalban a kuthoz, már mindenki
tudja, hogy honnan jött, mi a betegsége és hogy az öreg doktornak, a ki
maga is inkább vendég a fürdőn, mint orvos, mi a véleménye róla.
Akad egy pár mindennap a vendégek között, a ki ki-kivánkozik a csendből.
Ezek elsétálnak az állomáshoz s megnézik, hogy érkezett-e valaki. Ott
áll a fürdő öreg batárja is, két vén pejjel s bekoczog a vendéggel a Sas
fogadóba. A közönség végignézi, mig felpakkolják a táskákat, plaideket,
kosarakat, meg a betegeket s az erdőn át megy haza hirt mondani.
– Csinos ur jött Pestről, de olyan sápadt szegény, mint a kréta.
– A Bánságból is jött egy asszonyság. Ugy emelték be a kocsiba, mintha
üvegből lenne s mégis jajgatott.
A két tanár érkezése fölforgatta a fürdőt, pedig csak véletlenül esett,
hogy összetalálkoztak az uton, egy keményre bőrözött második osztályu
kocsiban. Nagyon megörültek egymásnak, pedig igazán szánalmas
látványosság volt mind a kettő. Az egyik még valamivel jobban birta a
testét, elég volt számára egy mankó s azzal vánszorgott, a másik azonban
már beszélni is alig tudott s egy háromkerekü kocsiban taszigálta
előre-hátra a nővére, egy öreg kisasszony. A kocsiban becsomagolták egy
vastag kendőbe, hogy át ne járja a levegő a testét s így vitték el
Révbe. Mellette legénykedett a másik professzor. Az már csak egy sált
körített a nyaka köré s porköpönyeget viselt a felöltője fölött, mintha
tüntetni akarna azzal, hogy könnyen öltözik.
Néha szólottak egy-egy szót és sokat köhögtek mind a ketten.
– Kolléga ur régen rosszul érzi már magát?
– Pár éve.
– S szabadságon van? Mióta nem tanít?
– Másfél esztendeje.
– De fizetését élvezi?
– Már csak a felét, a többivel helyettesítenek.
– Állami gimnáziumban tetszik lenni?
– Igen.
– Persze, persze, ott jobb, az állam teheti…
Az öreg kisasszony kétszer is rászólt már az öcscsére, hogy hallgasson,
de az akaratoskodott. A beteg virtusa ébredt föl benne, a mikor a
mellette ülő porköpönyeges emberre nézett. Azért sem hagyja magát.
Mikor már a révi fasorban voltak, nagy fehér napernyős, szép fiatal
leány jött velük szembe az anyjával. A porköpönyeges professzorban
fölébredt a gavallér s nagyot köszönt. A másik tanár se hagyta magát.
Igyekezett, hogy gyorsan leemelje a kalapját, kínosan kapkodott s
lihegve esett vissza az ülésre, a mikor látta, hogy a kalapjáig se tudja
emelni a kezét. A nénje nem nézhette már a kínlódását, levette a fejéről
a kalapot s a kezébe adta. A szegény ember a leány felé bólintgatott s
mikor észrevette, hogy mennyire szánalmas helyzetbe hozta a gyöngesége,
elfordult. Már nem látta, hogy a leány visszaköszönt, azt a
porköpönyeges tanár kapta meg egészen és még büszkébb lett. Annyira
merészkedett, hogy magában nagyon megsajnálta ezt a mellette gubbasztó
szegény beteg figurát és sóhajtott a során.
– Ez se huzza szegény sokáig, – gondolta magában s kedve lett volna
igazi jó lélekkel megsiratni azt az igaztalanságot, hogy ilyen emberek
is nyomorognak a föld hátán.

II.
Rév megmutatta, hogy mi van a vizében. Csodálatos kut az a kert közepén.
Két csapon át csurog belőle az élet, csak vegye magába, a ki szenved. Az
egyik fürdővendég azt írta róla haza, hogy proczesszióval kellene ide
jönni, elől a pap, a kántor, sok-sok beteg énekelve és zászlók a Szüz
Máriával s a hol elkezdődik a révi határ, letérdepelve kellene, hogy
imádkozzanak egy hosszu sort. A kut mellé pedig legalább egy feszületet
kellene beásni, hogy legyen valaki, a kinek mindjárt megköszönhesse az
ember az egészségét.
A tanárok kezdtek gyógyulni. A betegebb nemsokára megelégedett bottal s
állandóan a kapu alatt állott a háromkerekü kocsi. A porköpönyeges is
épült, mindig jobban legénykedett, néha délfelé kis kabátban
merészkedett ki a kut mellé s egyszer jókedvében elhuzatta a nótáját is
a czigánynyal s integetett hozzá, mintha bor mellett mulatna. A másik
ezen megbotránkozott, mert arra jött a nagy fehér napernyős leány, a
kinek ő, mikor érezte, hogy hangjánál van s nem fog a mondat közepén
belefulladni a beszédbe, szépeket szokott mondani.
Eléje mentek mind a ketten. A porköpönyeges professzor nem akart
elmaradni s a másik se hagyta magát. Melegedni akartak mind a ketten
abban a tüzben: a mi a szép egészséges teremtésből kiáradt, s a ki
betegebben jött, az már féltékenykedni kezdett a porköpönyegesre. Néha
megengedett magának egy-egy csipős viczczet, a mire a másik azzal
felelt, hogy:
– Ne tessék személyeskedni.
Általában kezdtek ugy nézni egymásra, mint a kiknek valami
elintéznivalójuk van. A porköpönyeges érezte, hogy erősebb s egyszer egy
társaságban azt mondta:
– Majd leszámolok ezzel az urral.
A másik is nagyon haragudott, kerülte a kollégáját s a mikor ez mindig
állhatatosabban kitartott a leány mellett, dühbe jött és ott hagyta
őket. Az öreg leány nővére ilyenkor bepakolta a vastag szürke kendőbe s
kivitte oda, a hol legsürübb az erdő s leghangosabban csattognak a
madarak. Csontos kezével szeretettel simogatta az arczát, a fejét s
csendesítette azon a nyelven, a mivel a beteggel kell beszélni. Végre
nem maradt már a szegény emberben semmi harag, csak nagy irígység,
szomjuság s keservesen nyögött. Meghatotta a nővére szeretete s
panaszolni kezdett.
– Fenn kellene, hogy járjak a világban. Van annyi eszem, mint másnak,
írhatnék könyvet is.
Az öreg leány biztatta s beleverte a lelkébe a reménységet. Az ő
pártjukon volt a természet is, meg a kut, az az áldott jóvizü forrás. A
szegény ember napról-napra jobban érezte magát, kezdett lehullani róla a
betegség nyüge. Most már bátrabban beszélt, lehordta az állami
gimnáziumokat, a slendrián rendszert s nem mulasztotta el az alkalmat
arra, hogy intim társaságokban ki ne jelentse, hogy némely tanárok, a
kik a nélkül, hogy elég betegek volnának hozzá, fürdőbe járnak, nem
érdemlik meg a fizetésüket.

III.
A porköpönyeges tanár sem sokat adott a kollégájára. Lerágalmazták
egymást, a hol csak lehetett, a beteg emberek tehetetlenségével s a mint
megjelent közöttük a szép, egészséges leány a nagy fehér napernyővel,
rámeredt egymásra a két ember, mintha verekedni akarnának.
Egy délután már odáig jutottak, hogy tulbeszélték egymást. Az öreg leány
aggodalmasan tipegett az öcscse széke mögött, nagyon kinos volt neki
hallgatni a két beteg embert s elkeserítette az, hogy az öcscse nem tud
olyan hangosan beszélni, mint a másik. A szép leány jól mulatott. Hol az
egyiknek, hol a másiknak felelgetett s a szegény emberek kapkodtak
levegő után, csakhogy minél többet beszélhessenek. Lázas, beteg arczuk
kipirult, olyan lett, mintha egészséges volna s összehordtak mindent, a
mi csak a szájukra jött.
Közben leszállott az este. A gavallér tanár még birta a beszédet,
nagyokat nevetett s néha csak ugy a kezével legyintett a másiknak, hogy
ugyan hallgasson, ugy se ért a dologhoz. A másik beteg mindinkább tüzbe
jött. Hadonázott, erőtlen keze reszketve kopogott az asztalon, a mig
beszélt, nagy jókedve támadt, a mikor reá hallgatott a lány s a mikor
egy történetén nagyot nevettek, akkora lett benne az önérzet, hogy most
már fölállva akart tovább beszélni. Neki támaszkodott az asztalnak és
mosolygott s beszélt, beszélt élénken, folyékonyan, de mindig félve
attól, hogy félbeszakítja valaki.
Nem tartott sokáig a dicsőség. Egyszerre halványulni kezdett,
visszarohant az arczából minden vér a testébe, két kézzel kapaszkodott
bele a székbe, az asztalba, de nem tudta már fenntartani magát.
Támolygott s beleesett a nővére karjaiba. A szép fehér napernyős leány
megijedt, ugy nyögött szegény s a másik beteg is rémülten sietett oda,
hogy segítsen. A szegény ember utolsó erejével intett neki s alig
lehetett megérteni, hogy mit beszél:
Maga, maga menjen, nem kell…
Mig feküdt, még egyszer ki akart békülni vele a másik beteg. Leült az
ágya mellé s olyan szomoruan nézett reá, mintha része volna a bajában.
Szeretettel, gyöngéden hajolt föléje, a mikor fölébredt s kérdezősködni
kezdett az állapotáról.
– Hogy van? Édes kolléga ur, csak nem komoly beteg.
Az ágyban fekvő, nagyon lesoványodott ember dühbe jött s beszélni
kezdett, de ugy, hogy csak minden harmadik szavát lehetett megérteni.
– Maga, maga csaló, nem is volt beteg, csak ugy idejött, czudarság,
menjen innen, csalás… hitvány ember.
Erőtlenül esett vissza a párnára. Már nem tudta befejezni, a mit
elkezdett.


AZ ANARKISTÁK
Olyan ünnep után való nap volt, a mikor szegény kishivatalnok ember
zsebében alig csörög egy pár garas; a mi volt, elette, elitta unalmában,
hogy két-három napig se kellett délutánonkint a hivatalba járni. A tágas
bankszobába fáradt, álmatlan arczczal érkeztek meg egymásután a
hivatalnokok. Az egyik mindjárt vizet kért a szolgától, mert azt mondta,
hogy kiég a torka, kettő közülök sétált a két sorba rakott nyolcz asztal
között s szinte lerítt az arczukról az undor, a miért három átmulatott
nap után ujra munkához kell látni. Egy-kettő még késett, pedig
elkongatta már az óra a nyolczat s minden perczben ki voltak téve annak
a veszedelemnek, hogy megelőzi őket a princzipális, a ki akkor jön be, a
mikor akar, de néha korán leül az asztala mellé. A gyakornok már az
asztalra hajolva másolt s csak azért nem oltotta el a feje felett a
gázlángot, hogy lássa majd, a kit illet, hogy ő már félnyolczkor, a
szürkés sötétben kezdte el a munkát. A többi egy-egy komor pillantást
vetett feléje, de ezzel aztán meg is elégedtek s olyan nyomott volt a
hangulatuk, hogy még arra is restelték fölnyitni a szájukat, hogy
kötekedjenek.
Lassan, unalommal megindult a munka, de minduntalan félbe is szakadt. Az
egyik sorra hegyezett három-négy czeruzát, csak azért, hogy az idő
teljék, a másiknak folyton az orrával volt valami baja, ilyenkor letette
a pennát az asztal szegletére, sokat babrált a zsebeiben, bámult maga
elé a nélkül, hogy nézett volna valamit s nagyot nyögve irt le ujra
egy-egy sor betüt vagy számot. A pénztáros minden ok nélkül keresgélni
kezdett a másolókönyvben, ugy tett, mintha valami számla után kutatna s
még boszankodnék is, a miért nem találja. A szolga szó nélkül bámult hol
erre, hol arra s azután lement egy pakli dohányért. Mikor kinyitotta az
ajtót, becsapott a téli reggeli hideg s felkavarta a fülledt szobát. A
hivatalnokok összeborzongtak s mintha nagyon megfáztak volna,
körülvették a kályhát. Csak a gyakornok maradt a helyén. Kelletlenül
csavarta le a gázláng csapját, mert érezte, hogy már komikus kezd lenni
a lámpája s nekigörnyedve irt tovább egy nagy könyvbe.
Lassan nyilt az ajtó, s megérkezett a segédkönyvvezető, egy öles lécz,
roppant gyapjukendővel a nyakán. Volt benne egy kis humor, mert a mint
gyorsan körülnézve észrevette, hogy még nincsen itt a princzipális,
tárva-nyitva hagyta mögötte az ajtót. Máskor megpofozták volna az ilyen
tréfáért, most csak nagy komoran összenéztek s a pénztáros a nélkül,
hogy egy szót is szólna, berugta az ajtót. A segédkönyvelő is helyet
szorított magának a kályha mellett s most már teljes lett volna a
társaság, csak még az ellenőr hiányzott. Ez betegnek jelentette magát
már jókor reggel, benn a másik szobában van a levél. Bizonyosan szédül
még a feje a tegnapi bortól.
A segédkönyvvezető most azt a tréfát találta ki, hogy havas kendőjét
néhányszor a kályhához verte. Minden ütésnél fellegben csapott fel a
pára a tüzesre pirult vasról. A pénztárnok azonban rászólott:
– Ne szamárkodjék, Rudi!
Most már a többiek se állhatták meg szó nélkül.
– Nincs mindig kedve az embernek arra, hogy a maga rossz tréfáit türje,
– mondta az egyik hivatalnok.
– Tán fölemelték a gázsiját? – kérdezte a másik.
Rudi is elkedvetlenedett, de már, mintha mégse lett volna olyan
nyomasztó az egész, legalább beszélni kezdtek, beleszólottak a komor
hallgatásba, a mi olyan, mint a szinben a fekete felleg. Mig egymásra
néztek, mintha mindeniknek a szemébe ugyanaz a vágy lett volna
kifejezve: beszélni, beszélni, ne hallgassunk tovább.
A mint ugy egy csoportban meghuzódtak a kályha mellett, a jó kabátjuk
daczára meglátszott rajtuk a szegénység. Némelyikről csak ugy párolgott
a benzin. Abban pedig, a hogy néztek, a hogyan lesték a külső ajtót,
hogy vajjon mikor nyilik, volt valami a sunyi cseléd alázatosságából. No
meg aztán egy kis konokság, valami keserü dacz az arczukon, de ebből
csak kevés, alig valami. Egyik-másiknak szépen el volt rendezve a haja,
szakálla, bajusza, de ez a gondos, pomádés eleganczia idegen volt benne,
mintha csak az üzlet számára fésülte volna ki magát. Otthon bizonyosan
borzas és a szájába csüng a bajusza.
Valamelyik sóhajtott közülök, ez aztán elragadt a többiekre is. A
segédkönyvelő sovány térdeire terítette a kendőt s kétrétbe hajolva
gubbasztott. Vigan jött be, de most már neki is elment a kedve
mindentől. Eszébe jutott a sok baja, lassan összehuzódott a homlokán a
bőr s felbigygyedt az ajka, hiába keresett, nem talált semmit a
gondolataiban, a mi vigasztalja. Olyan elkényszeredett volt az arcza,
hogy lassankint arról kezdte leolvasni mindenki a maga gondját. Jóformán
senki se gondolt mással, de a mikor már sokáig nézték a legényt, a
pénztárnok inkább csak azért, hogy a maga helyzetét előre tolja, feléje
intett a fejével s megjegyezte:
– Nem is nős és mégis hogy el van szontyolodva.
A hosszu legény meg volt sértve: – ő? Ő nem, egész jó kedve van, de
sehogy se tudott azért mosolyogni. Mikor már látta, hogy nem megy a
pózolás, hátravágta a fejét s mutatta, hogy nem törődik az egészszel.
– Bánom is én, vigyen el az ördög, ha bánom. – Egy kicsit gondolkozott s
aztán nagy merészen hozzátette: – Elmegyek Amerikába…
A pénztáros fanyarul mosolygott.
– Messze van.
– Ott boldogul az ember.
– Ki tudja?
A többi oda se hallgatott, tudták, hogy a sovány gyereknek Amerika az
igéret földje. Csak egye magát vele, ha nincs egyéb dolga.
Egy szőke, száraz hivatalnok szórakozottan czigarettát kezdett sodorni.
Szép, szálas dohányt csavargatott a papirba s mindenképpen jobbmódunak
látszott, mint a többi. Azért komor volt, valami nagyon
elkedvetlenítette a kopott emberek között. Idegenkedve nézett rájuk, de
a közös baj végre belőle is kihozta a szót:
– Csak szerződést adnának, hogy az ember tudná: igy vagy ugy.
– Az, az!…
Mindenki igazat adott neki s most már egymásra liczitáltak, megoldódott
a nyelvük:
– Igen, hogy tudná az ember…
A pénztáros ajkára feltolakodott egy csomó panasz, de csak annyit
mondott el: – otthon is ugy van az ember, hogy… elszégyenlette magát,
csak intett a kezével, hogy jobb erről nem beszélni. A hosszu fiu
köhögni kezdett, szárazon, görcsösen s nem mondta, inkább csak kiköhögte
azt, a mit mondani akart.
– Mint a kutya, éppen mint a kutya, ugy élünk. Egy csontért ugatunk itt
egész nap, meg körmölünk, ő meg jár az orfeumba, ugy issza a pezsgőt,
mint a vizet, kocsija van…
Az egyik hivatalnok meglökte és a gyakornok felé kacsintott, mintha
figyelmeztetné, hogy vigyázzon. A sovány gyerek azonban majdnem
verekedett már, annyira elöntötte az epe.
– Mit bánom én, hát árulkodjék a majom. Felrugom…
A gyakornok lekapta a fejét a nagy könyvbe s többet oda se nézett. A
kályha körüliek abba a mély hallgatásba merültek, a mi több mint a
beszéd, mert mindenkinek az arczán meglátszik, hogy töpreng és csak
azért nem beszél, mert önmagától vár valami eredményt s nem a
szomszédjától. Közben benyitotta egy-két ember a nagyajtót s a
pénztárnok odaszaladt a rácsos ablakhoz, hogy kiszolgálja őket. Az egyik
orosz aranyakat váltott be, a másik fedezetet hozott egy
részvényvásárláshoz, megropogtatva ujjai között nehány ezres bankót
olvasott le asztalra, egy szegényes öreg asszony sorsjegyet vásárolt s
azután ujra üres lett a bank. A többi hivatalnok el se mozdult a kályha
mellől. A princzipális, ugy látszik a börzére ment, vagy még alszik,
vagy mulat; ur, teheti. Akár egy hétig se jöjjön be, elvégeznek itt
helyette mindent ötven-hatvan forint fizetésért.
Ez és sok minden átszürődött a segédkönyvvezető agyán, mert már ujra nem
tudott hallgatni.
– Mi vagyunk a bolondok – mondta s végig nézett magán. – Én a
legnagyobb, de nem, mind, magam is. Nincsen bennünk semmi összetartás.
Ha egyszer kezet fognánk, összegyülnénk valahova…
– Tanácskozni?
– Nem, határozni. Ha egyszer, tudja az Isten, az köztünk nem is lehet…
Még közelebb jöttek mind s nagy várakozással néztek reá, hogy mit mond.
A szegény beteg fiu azonban, mintha máris kifáradt volna, leejtette a
fejét a lapos mellére s csak néha nézett körül, várva, hogy most már
beszéljen más. Mikor észrevette, hogy figyelik, ujra kedve jött ahhoz,
hogy tovább beszéljen, hiszen hallgatják. Készen volt már az agyában egy
egész terv, csakhogy zavarosan, rendszer nélkül megkomponálva, ugy a
hogy megtermett.
– Egy nagy gyülés kellene valahol, a hol megmutassuk, hogy mit tudunk.
Ha én beszélek, az semmi, ha nem tetszik a mosolygásom, elcsapnak, ez
semmi, nem is virtus, de tessék elcsapni ezeret.
A többiek összenéztek s intettek a fejükkel, hogy igaza van.
– Ez a beszéd – mondta a pénztáros.
A hosszu fiu ránézett s még jobban fellelkesítette az ideája.
– No, ugy-e?
– Jól beszél.
– Mondjuk ki, hogy mig meg nem becsülnek, nem dolgozunk. Becsukhatják a
boltot.
– Sztrájk?
– Az, miért ne? Hát becsületesebb emberek ezek, mint a pékek vagy a
vargák? – Már kiabált s a többinek eszébe se jutott, hogy csitítsa, –
akaszszák fel magukat, bánom is én! Adják meg nekem, a mi az enyém. Nem
is vagyok ember ezzel a pénzzel, a mit ez a piócza fizet a munkámért.
Hát maguk valamik? Semmik.
A többi rámondta, hogy igaz s az elegáns hivatalnoknak mindjárt eszébe
jutott egy eset annak a bizonyságára, hogy milyen semmik valamennyien.
Mig a hosszu fiu beszélt, valósággal összeolvadt ezekkel az emberekkel s
arra gondolt, hogy beszélni fog a gyülésen, a mi lesz majd s elmondja,
hogy hitványság, a hogy velük bánnak ezek a pénzkupeczek. Az orfeumra és
a pezsgőre gondolt, ezt irigyelte tőlük leginkább, majd megtikkadt a
szomjuságtól, hogyha erre gondolt. Sohase hitte volna, hogy ennyire
megfeledkezzék magáról, de most beszélnie kellett, mert dühöngött benne
minden csepp vér.
– Bemegyek hozzá huszadikán előlegért, harmincz forintot kértem, elvből
nem ad. Elv? Még elvei is vannak az ilyen betyárnak?
Megint a hosszu fiu vágott bele a beszédbe.
– Majd a gyülésen kimondom…
Erre már a pénztáros türelmetlen dühvel kiabált közbe:
– Mit gyülésezik? Mit akar a gyüléssel? Fel kell gyujtani a boltjaikat,
ki kell dobni az utczára őket, a rongyosokat…
A többiek csak ezt a hangot várták, felszabadult az ő torkuk is,
elkezdtek beszélni össze-vissza, mindenki mást, de voltaképpen egyet.
Hadonáztak dühös gesztussal, némelyik majdnem sírva s a hosszu fiu a
kályhát rugdosta dühében, a miért nem tudta tulkiabálni a többit. A
zavaros lármából alig hallszott ki egy-két ép szó.
– Gyalázat, majd megmutatjuk, hitványság…
Mikor a legnagyobb volt a lárma, akkor nyitotta be az ajtót a
princzipális. Szurós szemü, kis szőke, kopasz ember volt a bankár. A
szája két széléről mély ránczok szaladtak végig az ajkain s homlokáról
majdnem örökké vizsgálódó szeméig csüngött le a megereszkedett dagadt
bőr. Ez alól nézett ki s mig pillantását körüljártatta a szobában,
mintha jégcsapok támadtak volna tekintete nyomán.
Nyers, inkább gunyolódó, mint haragos hangon szólott rá a kályha körül
ülő társaságra.
– Kaszinóznak?
A kályha körül egyszerre csend lett. A hosszu fiu igyekezett ugy
összegörbülni, hogy meg ne lássák s kendőjét a szája elé tartva,
fájdalmasan köhögött, belekékült az arcza. A pénztárosnak egyszerre
dolga akadt a rácsos ablakban, pedig kivül senki se várakozott reá, egy
másik hivatalnok hebegett valamit, hogy hideg van és rosszul fütenek, a
kályhához kell jönni, ha az ember kis meleget akar. Az elegáns ember
felugrott s zavartan kapkodva válaszolt.
– Egy kicsit elbeszélgettünk… egyről-másról, éppen nagyon kevés volt a
munka, kérem szépen.


GYÖRGY ÉS FERENCZ URAK
Gutter urnak, a keztyüsnek két fia volt: Gyuri és Ferencz. De melyik a
Gyuri és melyik a Ferencz? Ez volt az állandó és változhatatlan kérdés,
a mi a mühely gondjai mellett betöltötte Gutter urat.
Ha bőrt vásárolt mesze külső országban, vagy gomb- és csatkészletét
egészítette ki, avagy a mühelyben a lányokat szidta a tereferéért,
mindég csak a fél Guttert vitte bele az akczióba. A másik fele azon
gondolkozott, hogy melyik a Gyuri és melyik a Ferencz.
S ezen mulatott is Gutter ur, mert érezte, hogy nagy humor van abban, ha
a gyermeket a tulajdon apja nem tudja a nevén nevezni, de bosszankodott
is, mert valahol ő benne kellett hogy rejtőzzék a hiba.
Talán a szeme nem alkalmas a finom eltérések megfigyelésére, vagy hogy
szórakozott az elméje…
Ugy állott tudniillik a dolog, hogy Gutterné asszony mindjárt egy füst
alatt megszülte azt a katonaanyagot, a melyet a király ő felségének
szánt, hogy aztán nyugalma legyen s maga is a mühely után láthasson.
Körülbelül három percz külömbség lehetett a két fiatal ur korában, ez
pedig nem igen látszik meg az ábrázaton, meg a növésben sem tesz olyan
differencziát, a mit észre lehetne venni. Ezenkivül meg az egyik fiu
egészen olyan volt, mint a másik. – Mintha az egyiknek az ábrázatáról
viaszlevonatot csináltak volna s aztán ebben a formában megöntötték
volna a másikat. S a magaviseletökben, a vérmérsékletükben,
mosolygásukban, sirásukban, ahogy jártak, feküdtek, ültek, semmiben sem
volt közöttük egy hajszálnyi eltérés. Igazságosabban anya már meg nem
oszthatta magát gyermekei között. Bár ne lett volna ennyire igazságos, –
mondotta Gutter ur, a mikor ebéd alatt haszontalankodott valamelyik a
két ficzkó közül s csak ugy mert rászólni: te fiu, elverlek. Megtörtént
ugyanis már az is, hogy hoszas megfigyelés után ráhatározta magát, hogy
a nevén szólitja meg valamelyiket és a szemébe kaczagott a gyerek:
– Kérem, papám, én Feri vagyok. Ha Gyurinak tetszett igérni a pofont,
hát akkor behivom… Gyuri tudniillik a tornáczon le- és fölmasirozott egy
könyvvel és állattant tanult.
A keztyüs ilyenformán egészen beleháborodott a tévedésekbe s hiába
keresett valami szilárd pontot, a melyen megtámaszthatná lábait ebben a
tévelygésben: nem talált. Azaz, hogy egyszer mégis földerengett számára
a világosság.
Észrevette, hogy az egyik fiu homlokán vörös folt van.
No, – gondolta – végre is megsajnált a természet és jelet adott az
egyiknek. De most már melyik ez az egyik? – Te, Feri – mondta neki – mi
baja van a fejednek?
– Nem vagyok én Feri.
– Tehát Gyuri, mit csináltál a fejeddel?
– Belevágtam az asztalba.
Egy hétig jó dolga volt Gutter urnak. Bátran parancsolgatott
gyermekeinek. A vörösfoltos: Gyuri. S Gutter ur mohón élvezte a
gyönyürüséget. Hozzál szivart, Gyuri. Feri, add ide a papucsot. –
Azonban jó kis vér csörgedez a vörös folt alatt. A kis ficzkó hamarosan
kiheverte a bajt, a vörös folt fehéredni kezdett, azután hozzábarnult a
napsütötte bőrhöz és Gutter ur megint visszaesett a tapogatózásba, –
azután egy-két felsülés után a teljes sötétségbe.
Abban az időben komolyan dühbe jött. Iszonyu módon kiabált a mühelyben a
lányokra, a midőn egy kis sirás lett és viczogás, mivelhogy máskülönben
olyan jó ember volt Gutter ur, hogy nem igen vették komolyan a lányok a
haragját.
Valamire azonban rá kellett határoznia magát, mert végre is nevetséges
egy olyan apa, a ki mint egy detektiv settenkedik a gyerekei körül,
jelekre kutatva, a melyeknek a segítségével megismerje, hogy melyik az
egyik és melyik a másik. Egyszer aztán kitalált valamit s rémitő mód
furfangosnak találta az ideáját.