Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 10

nélkül, akármilyen idegen legyen is hozzá.
A kis állomás perronján türelmetlenül, pillantását a kocsik ablakain
ide-oda kapkodva, várt reá az apja. Futva ment hozzá, elvette tőle a
csákó-skatulát és hosszasan ölelte olyan melegen, hogy a főhadnagy
bámulva nézett reá.
– Csakhogy itt vagy! Ugy vártalak…
– Nem vagy beteg?
– Már nem, de tegnap azt hittem, hogy meghalok. Szédültem, mozdulni se
birtam, minden pillanatban vártam a halált.
A fiu szomoruan, részvéttel nézett reá.
– Szegény apám…
– Most már ne félj. Nincs semmi bajom, csak körülöttem járt a végem,
éreztem a szelét. Már akkor is jobban voltam, amikor neked
sürgönyöztettem. Látni akartalak. Az a hirtelen gyöngeség olyan volt,
mint a figyelmeztetés. Csakhogy itt vagy!…
Karjába öltötte a karját s vitte magával keresztül a falun. Nagyon
megnézte őket mindenki s az öregnek tetszett az, hogy a fiával ujságot
hozott a faluba. Jobbra-balra köszöntgetett:
– Jó napot, postamester ur; alászolgája, gyógyszerész ur! – s közbe
mindig megmagyarázta a fiának, hogy kik azok, a kikkel találkoztak.
– A boltos még egészen fiatal ember, nagy tarokkista, a patikárius a
kalabriászban kiváló. A körjegyzőnek szép rózsái vannak, csereviszonyban
állunk, de le-lefőzzük egymást. A milyen marsall-bimbóim most vannak, az
már tünemény. Mi lesz ezekből, ha kifejlődnek. Néha még éjjel is
felkelek, hogy megnézzem, nincs-e valami bajuk. Ugy pólyázom őket, mint
a gyereket, de majd meg is látod, hogy mi az igazi rózsa.
Az öreg katona kis zsindelyes házban lakott a falu végén. Pár lépésnyire
a kert hosszában folyt el a patak. A part itt magasabb volt, mint másutt
s végig ki volt czövekelve. Az öreg nagy örömben látta, hogy a fia
érdeklődve nézi a czölöpsort. Végig vezette a patak mellett s magyarázni
kezdett neki.
– Egy kis szabályozás. Ez a hitvány kis viz minden évben megtréfált.
Elöntötte a kertemet, a rózsáimat karóstul hordta át a másik határba s
csak arra ébredtem, hogy amit egy évig építgettem, azt összerontotta egy
nap alatt. Most már nem lehet neki rugdalózni, megépítettem ezt a gátat.
Egy egész nyáron dolgoztam rajta, magam talicskáztam hozzá a földet, én
ütöttem be minden czölöpöt. Akkor nagyon egészséges voltam.
Azután a kertben csavarogtak. Nem volt ott egyéb, csak rózsa, köztük az
öregnek néhány büszkesége. Ezek előtt hosszasan magyarázott.
– Igy is próbáltam, ugy is. Tavasz előtt tettem bele egy szemet abból
ni, ott a kerítés mellett, ez aztán már pompás idea volt. Nézd, mi lett
belőle…
Lassankint rájuk szállott az este, hüvösödött, de az öreg még mindig nem
akart bemenni. Csak a mikor már mindent magába burkolt a késő szürkület
s egyik rózsa olyan lett, a milyen a másik, akkor mentek be a házba.
A két kis szoba nem volt olyan szép, mint a kert. Nagyon katonásan,
egyszerü, erős holmival volt bebutorozva. A fiatal tiszt majdnem fázott,
panaszkodott, hogy éhes. Erre elmentek a vendéglőbe vacsorázni, mert
otthon nem volt egyéb, csak egy kis tej meg szalonna. Szembe ültek
egymással egy sarokba s csak lassan indult meg a beszélgetés.
– Hát a katonáékkal hogy vagy? – kérdezte egyszerre az öreg.
A főhadnagy hirtelenében nem tudott válaszolni. Kapkodott, hogy hát csak
meg van valahogy, meg hogy nincs semmi baj hála Istennek s egyszerre
elhallgatott, mert érezte, hogy ha tovább beszél, most már egyszerre
kitör belőle az a sok panasz, a mi meggyült benne fenn a garnizonban.
Erre nagyot hallgattak, ittak egy-egy korty bort s nem néztek egymásra,
hanem az asztalt bámulták maguk előtt. Mind a kettőnek egy zsirfolton
akadt meg a pillantása s mintha megállapodott volna fejükben a
gondolkozás munkája, rámeresztették a szemüket erre a pecsétre s csak
bámultak. A fejük fölött megszenesedett a lámpa kanócza, nehéz levegő
ereszkedett rájuk, mint valami felleg s a komor csöndben egyszerre,
minden apropos nélkül, szólalt meg az öreg katona.
– Nem akartam, hogy katona légy. Nem voltam vak. Észre vettem, hogy nem
annak való vagy. De nem lehetett másként. Olyan szegény voltam, de olyan
szegény, hogy csak arra gondolhattam: mi lesz az olcsóbb. A
kadétiskolába fölvettek ingyen s valahogyan megélhettem én is. De
hogyan… azt kivánom, hogy erről ne legyen fogalmad soha.
A fia meglepetve meredt reá. Mindig azt hitte, hogy azért lett belőle
katona, mert az apjának az volt a vágya. Elkomorult, csüggedten hajtotta
le a fejét s a fogai között mormogta el a kérdést.
– Hát csak azért?
Az öreg elgondolkozott s mig visszament a katona életébe, lassan-lassan
belehajtotta magát a keserüségbe.
– Csak a legjobb mód arra, hogy gondoskodjanak az ármádiáról, ha a
nyomorult szegény tiszt fiából ingyen csinálnak katonát. Ha két
krajczárba kerülne, senki se akadna, a ki egyszer s mindenkorra rabságba
dobja gyermekét.
A fiu bólintott a fejével.
– Igaz, igaz…
– Meg ne nősülj, vagy csak akkor, ha egy milliót kapsz. Akkor ur vagy,
másként koldusabb leszel a koldusnál. Nincs rettenetesebb, mint a
szegény katonacsalád. Parádé parádé után, csupa uri szeszély szabja meg
még azt is, hogy mennyi aranyat hazudj a kabátodra. Adnak ezer és egy
pár száz forintot egy egész esztendőre s megkövetelik, hogy háromszáz
forintot hordjál a testeden posztóban meg paszomántban. Jönnek a
gyerekek s mig a fizetésedből lefogják azt, a mibe a katonabanda kerül,
nincs reggelire való pénz a háznál. Az arany kabátod alá ócska kötött
inget veszel föl s a feleséged gallérját küldöd a zálogházba, hogy
elmehessél a tizforintos bankettre, a mit ő exczellencziája, az
altábornagy ur tiszteletére rendez a garnizon.
A fiu áthajolt az asztalon és ugy szivta magába a beszédet. Most már ő
szerette volna folytatni, neki is lett volna mondanivalója.
– S mindenki parancsol…
Az öreg nagyot csapott öklével az asztalra s ugy vágott bele a fia
szavába.
– Mind, mind parancsol! Ugy kommandiroznak, mint egy kölyköt.
Beleszólnak a pénzedbe, becsületedbe, rugnak ide-oda… Ha nem nősültem
volna meg, elmentem volna hivatalszolgának…
Ivott és lecsendesedett egy kicsit. A mint a fia kipirult arczát nézte,
egyszerre elment a kedve attól, hogy tovább beszéljen, de aztán, hogy
megmagyarázza a haragját, még mindig lihegve, de már nyugodtabban tovább
folytatta:
– Ha erre gondolok, mindig izgatott leszek egy kicsit. De meg akartam
neked mondani a véleményemet, hogy tudjad. Légy tisztában azzal, hogy
rab vagy, mert a ki ezt nem tudja, bolondokat csinál. Az az egész
hadsereg, én mondom neked. A ki ezt tudja, az megél valahogy. A fiatal
ember azonban urnak képzeli magát. Ne légy ilyen bolond…
Mintha bocsánatot kérne mindazért, a mi még következni fog, majdnem
könyörögve beszélt tovább.
– Édes fiam, ne légy ilyen bolond, ne légy…
A fiu agya egészen beletompult abba, a mit hallott. Mindez kóválygott az
agyában eddig is, de nem öltött formát. Valamit akart mondani, de ujra
más jutott az eszébe s azt kezdte el. Nem jutott el tovább egy-egy
szónál s az apja magával volt elfoglalva, nem kérdezte meg, hogy mit
akar mondani. A szoba sötét sarkába bámult s a hogy hosszasan elnézett,
lassan végigcsurgott az arczán a köny. Most már minden felindulás nélkül
beszélt, ellágyulva, mosolyogva kezdte el bizonyitgatni, hogy mégsem
egészen vigasztalás nélkül való az élet.
– Ezt tudni kell már csak azért is, hogy ne tegye tönkre az ember őrült
vágyakkal még azokat a jó napokat is, a mi még a katonának is fennmarad
az élete végére. Ha az embernek esze van, csak egy czélja szabad hogy
legyen abban a fényes életben, a mit ti éltek. Én már tudom mi.
Elkészülni a másik életre, a mi közönséges, szürke, de csendes,
nyugalmas. Én már százados koromban pakkolni kezdtem. Kidobtam a
lelkemből az ambicziókat, nevettem magamban azon a komolyságon, a mivel
végig hallgattam a nagy katonai problémákat csütörtök esténkint a tiszti
kaszinóban, föl se vettem, ha leszedett rólam minden becsületet az
ezredem előtt egy-egy generális; már akkor meg volt az agyamban a rózsás
kertem, csak még várni kellett reá. Számítgattam az éveket, még nyolcz,
még hét, még hat esztendeig leszek czifra kutyája a kényszerüségnek,
azután aztán ur. Valamiben meg kellett fogózkodnom, mert különben
belebolondultam volna a gondba, a nyomoruságba. Erre készülj el, kezd
korán. Zsugorodj össze a vágyaidban. Azt hiszed, hogy én a
rózsakeresztezésen, meg a gátrakáson kezdtem? Dehogy, de az lett a vége.
Szokjál már is hozzá, hogy ez lesz a te véged is és boldog leszel.
A főhadnagy szinte itta azt, a mit az apja mondott, mint az erős, kábító
bort. Közbe bólintott, szóval nem akarta megzavarni, de a mikor látta,
hogy az öreg már kifáradt, magába mélyedt és lassan-lassan megérlelve a
lelkében mindazt, a mit hallott, mosolygott és jól érezte magát.
Tetszett neki az, hogy ő martirja egy rendszernek és rendszer szerint
fog végig szenvedni még vagy negyven évet, hogy aztán ur legyen, olyan
ember, a kinek senkise parancsol. Azt hitte, hogy majd lesz ereje hozzá.
A mikor csendesen hazafelé mentek, néha önkénytelenül a melléhez
szorongatta az öreg ember karját, mintha biztatta volna, hogy ne féljen.
Ugy lesz minden, a hogy megbeszélték. Az ember szenved, aztán egyszer
csak valamikor nyugalomba megy.
Reggel későn ébredt, kábult volt, valami homályos zsongás maradt meg
benne a tegnapi napból. Előbb azt hitte, hogy otthon van, azután körül
nézett, sokáig dörzsölte a szemeit s az apját kereste. Az öreg már nem
volt az ágyban.
Kiment s hangosan szólította. A mikor nem kapott feleletet, elindult,
hogy megkeresse. Az udvar üres volt, lenn a gát alatt csobogva szaladt
el a patak s künn már, mert a határban megindult a munka, csendbe
burkolózott a falu. Megijedt és rendre járta a mesgyéket.
Egy gyönyörü rózsatő alatt fekve találta meg az apját. Hanyatt dült,
bizonyosan ugy is esett végig a földön, a szemei le voltak csukva, olyan
nyugodt, csendes volt az arcza, mintha aludt volna. A rózsabokor
bokrétáját néha ráhajtotta az arczára a szél.


A CSEND
Nyugalom… Hogy az ember lefeküdjék, ne halljon és ne lásson semmit,
egyszer se mozdítsa meg többé a karját, szétessenek az agyában is a
kerekek s egészen vége legyen a munkának, ez csodálatos jó lehet. A ki
idáig eljutott, annak mosolygós, sima, minden gondoktól megmenekedett
lesz az arcza. A vonásain elömlik a pihenés gyönyörüsége s az a csendes
öröm, hogy már megszabadult a földtől, a mi a lábára tapad az embernek,
mint a hogy a lépvesszőre sorjában leragadnak a madarak. Csak ez a szó
utálatos: halál, hanem ezt nem kell kimondani, van neki ezer más neve,
vagy ha az ember megszokja, az se olyan csunya. Bele kell gondolkozni
magát az embernek. A koporsó se koporsó, hanem ágy, az örökös nyugalom
nyoszolyája. Körülnézegeti, a kit érdekel, megbarátkozik vele, megismeri
rajta a csapokat, a mivel egymásba vannak illesztve a deszkák, a
rézkupos szögeket egyenkint megtapogatja, mert becsületes jó munka az,
minden rendkivüliség nélkül. A hófehér csipkétől se kell félni, olyan
könnyü, mint a lehellet. A sarokba a koporsó fedele van feltámasztva.
Azt ha rászegezik az aljára egy-két határozott kalapácsütéssel,
következik a csend. Még azok sem zavarják meg az embert, a kik most
eljönnek még egyszer körülnézni. Igazában összeteheti a kezeit és
alhatik reggeltől estig, estétől reggelig s megmosolyoghatja azt a
haszontalan kenyérhajszát, a mi végigrohan a feje fölött.
Nagyon jó lehet, csak meg kell barátkozni vele…
Ullrich főhadnagy, mig az apja mellett virrasztott, egyebet se tett,
csak barátkozott a nyugalommal. Egy-egy pillanatra azon vette észre
magát, hogy ő fekszik az öreg, nyugalmas arczu katona helyén, éppen ugy
összekulcsolta a kezeit a mellén s lehunyta a szemeit. Érezte, hogy
elbágyad s lassan körülöleli az az igazi csend, a mit földi ember nem
érez, zsibbadnak, mindig nehezebbek lesznek a tagjai s mintha más
levegőt is szivna, csendesebben, könnyebben lélegzik. A nagy semmi volt
körülötte csak, mindenütt semmi, semmi… csak egy kis hüvös szél, a mi
frissen tartotta, felüdítette, nagyon jó volt… Egyszerre a szél erősebb
lett s gyertyaszagot hajtott reá a ravatal mellől. Erre fölébredt s
álmodozva járta körül a koporsót. Olyan élénken érezett még mindent,
hogy az apja fejénél leült a ravatal lépcsőjére s a fejét ráhajtotta a
hófehér csipkére, a miből egy darab végig feküdt a fekete posztón.
Másnap is komoly nyugalommal nézett végig mindent. Lassankint bucsuzott,
a hogy előrehaladt a czeremónia, igazán azonban csak a temetőben köszönt
utóljára az apjának.
Az öreg katona gondos ember volt, jó előre megcsináltatta magának a
kriptát. Olyanforma volt ez, mint valami csendes kis házikó, kis rácsos
ablakkal, nehéz tölgyfaajtóval és köröskörül zöld. Belepte a falát a
tölcséres, fehérvirágu délignyiló s átölelkezett a tetején is, hogy
egyik oldalról a másikra lógassa le a virágát. A főhadnagy mosolyogva
nézte a házikót s mig a pappal beszélgetett, azt mondta:
– Szép kis helyecske, itt jó lehet feküdni.
Még ott ült egy napig. Délután a temető kis házikója mellé heveredett le
a gyepre s ott feküdt estig. Egyszer-kétszer benézett az ablakon és
mosolygott. Mikor az esti szél egy pászma rózsaillattal suhant be az
ablakon s mig mellette elrepült, rózsába bónyálta egy pillanatra az ő
arczát is, még elégedettebb lett.
– Lám, lám, utána jött a kertje is.
Este kiszakította magát a temetőből, meglátogatta a papot és a jegyzőt,
de szórakozottan, a nélkül, hogy számot vetett volna magával, hogy mit
csinál, inkább csak a jónevelésü ember ösztönét követve. Reggel pedig
elutazott.
Másnap a kantinban lelkesülten ragyogó arczczal beszélt a kis házikóról,
a hol most az apja lakik.
– Olyan szép! Hüvös, de azért nem fázik benne az ember, virágos, zöld,
mint valami lugas, gyönyörüség lehet feküdni benne.
– No már köszönöm szépen, nem kérek belőle, mondta az egyik tiszt.
A többi nevetett, egy másik pedig megborzongott s azt mondta, hogy a ki
meg akar halni, feküdjék az ágyba és haljon meg, de ne kellemetlenkedjék
másoknak. Az ő pártjára állott a többi is s a főhadnagy egyedül maradt.
Rosszul érezte magát. Érezte, hogy igaza van. Nyugalom kell az embernek,
meg csend… Már zavarták is a lármával, fájt a füle és zugott az agya.
Egy perczig csend lett.
Amint némán az abroszra hajolva ült ott, megsajnálták. Némelyik
kérdezősködni kezdett tőle s a kik mellette ültek, reá hallgattak.
– Még életben találtad az öreg urat?
A főhadnagynak csak a ravatalos szoba, meg az a nagy csend maradt meg az
agyában. Előbb gondolkoznia kellett, hogy válaszolhasson.
– Megálljatok csak… Igen, élt még, hogyne. Szép kertje volt, mellette
folyik a patak, arra ő vert gátat… hanem ez már – tudja az Isten – mind
olyan homályosan áll előttem, mintha ködben volna. Csak a másik háza, a
hova kivitték, ó az édes, szép hely…
Végig nézett a sok katonán s egyszerre élesen agyába nyilallott minden,
a mi az előtt is történt.
– Hogyne élt volna. Együtt mulattunk egy korcsmában, a miben olaj-lámpás
lógott a fejünk felett s azt mondta, hogy várjak, várjunk valamennyien
csendesen, gázoljunk át a katonaságon; azt mondta, hogy türjünk s aztán
nekünk is lesz rózsás-kertünk, azt mondta, hogy…
– Kell az ördögnek!…
– Bolond vagy!… azt mondta, hogy ezért kell élni, mert ez a czél, egyéb
semmi, szappany-buborék, üveggyöngy…
A nagy szobában sürü gomolyagban kóválygott a füst s meglepetve,
aggodalmasan bámultak össze a tisztek. A főhadnagy fuldokolt, köhögött s
aztán mintha egyedül lenne, magában suttogott, öntudatlanul, lehunyva a
szemeit, elvágyakozva innen.
– Csend, nyugalom… Nem kell egyébb semmi, semmi.
Olyan volt, mintha beteg lenne. A többiek ráhagyták, mintha attól
tartanának, hogy egyszerre csak kitör rajta valami ismeretlen nyavalya
és a háta mögött összesugtak.
Azután még több baj volt vele, mint eddig. Sehogy se tudott katona
lenni. Pedig akart. Csinált magának egy nagy naptárt, a mi harmincz
esztendőre szólott s kék meg vörös czeruzával huzta ki rajta az elmult
heteket. Fogadkozott, hogy mintakatona lesz, csakhogy semmi panasz se
legyen reá s baj nélkül huzgálja keresztül hetenkint a harmincz
esztendőt, a mikor aztán elkövetkezik a nyugalom.
Közben pedig mindennap akadt valami kellemetlensége.
Egyszer egy füzetet hozott a kantinba s odaadta egy-két tisztnek, hogy
csak olvassák. Az volt a czime: _A tiszt és a kutya_ s arról a módról
szólott, a mivel a tisztek a legénységgel elbánnak. A tisztek mosolyogva
olvasták végig a füzetet, némelyik magára is ismert egy-egy alakban s
jót nevetett azon, hogy ő milyen hóhér. Kézről-kézre adták az irást, de
nem vette komolyan senki, inkább csak kötekedtek vele.
– Engem nem vettél bele pajtás? Én is felrugtam a multkoriban egy
rezervistát, mert nem tudta, hogy melyik a jobb keze.
– Én sorra pofozom a regrutát, az az első leczke.
– Aztán mit csinálsz ezzel az irással?
Ullrich érezte, hogy nem veszik komolyan s keserüen kifakadt.
– Mit csinálok, felküldöm a császárnak, tudjátok, azt teszem…
Akkor ért el a füzet az alezredeshez. Ez föltette czvikkerét, elolvasta
az első oldalt s aztán kettérepesztette az egészet. A főhadnagy sápadtan
állott fel s mondani akart valamit, de nem volt ideje rá, mert az
alezredes a szavába vágott.
– Főhadnagy ur, mig ilyen haszontalanságokat firkál, jobb lenne, ha
vigyázna magára, mert baj lesz.
Ettől fogva olyan idegenforma ember lett az ezredben. Huzódoztak tőle.
Inkább csak vacsorázó pajtás lett, ha otthon nem maradt a naptárát
bujni. Ha beült a többi tiszt közé, elhallgattak, azután másról
beszéltek s ha kiment egy-egy perczre, aggodalmasan néztek utána. Nem
komédiáztak vele, mert annyit megértettek belőle, hogy szerencsétlen s
voltak olyanok, a kik féltették is.
Néha beszéltek még vele a csendről, meg a nyugalomról, de ugy, mint a
hogy a lázas beteggel szokás beszélni. Ráhagytak mindent. Még akkor se
nevettek, a mikor egyszer elhozta a naptárját s mutatta, hogy mennyi van
még hátra. Akkor panaszkodott is.
– Nem birom ki, nagyon sok…
– Dehogy nem. Mindenki kibirja. Nem vagy gyerek…
Azután többször is elhozta a naptárt és mindig sürübben panaszolt.
– Elsenyvedek… s becsukta a szemét, mintha álmos volna.
Mikor kiment, összebujtak a tisztek s arról beszéltek, hogy ezt az
embert ezután már nem szabad magára hagyni, meg hogy el kell venni a
naptárját és a tüzbe dobni, mert az a nyavalyája. Még valami ostobaságot
követ el. Ha már ennyire zavaros valaki, nem lehet megbizni benne.
Egyszerre elhallgattak, mintha hallgatóznának. Furcsa érzés lepte meg
valamennyit. Sápadtan néztek össze. Hirtelen ugrott föl mindenik az
asztal mellől s kifelé igyekeztek.
Mire az ajtóhoz értek, künn az udvaron valaki a falhoz támaszkodva a
mellébe lőtt. Hallották, hogy zuhan végig a kövön s egy fiatal tiszt
ijedten rákiáltott:
– Ullrich!
Mire behozták, már szépen elsimult az arcza és mosolygott.


AZ ASSZONY
Kusza Ignácz fazekasmester volt a szegényebb fajtából, a mivel nem sok
van mondva, mert aligha akad valaki, aki már látott volna gazdag
fazekasmestert. Egyetlen szobácskában vergődött az élettel, komoran,
szinte nekikeseredve épített tervre tervet, hogy hogyan lehetne
megszabadulni a nyomoruságtól. Senkije se volt, csak a felesége, egy
nála sokkal fiatalabb kis beteges asszony, a ki tudja a jó Isten, hogy
miért ment hozzá. Talán azért, mert a kerek világon senkije se volt,
becsületes akart maradni s a szegény gyámoltalan Kusza hangjában,
szemében s abban, a mit mondott, fölfedezte a nagy szeretetet. Azt se
hitték még akkor, hogy ilyen nyomoruságos lesz az életük. – Teréz
varrogat majd egy kicsit az ablak mellett, mondta ismerőseinek a fazekas
– én összegyurom a sok agyagot, halomra csinálom a sok lábast, fazekat,
csuprot, s azután jó az Isten.
A jó Isten valahol másutt volt elfoglalva, mert feléje se nézett a
fazekasmesternek. A lakzi után két-három hónapra Teréz panaszolni
kezdett, hogy fáj a melle, nehezen nyeli a lélegzetet s néha ugy érzi,
mintha a hátán át keresztül szurnának rajta egy hegyes vasat. A
szomszédban lakott egy öreg asszony, valami régen elhalálozott
pandurkáplárnak a hátramaradt felesége. Nagy doktor volt. Tavaly
czukorport fujt egy gyermek fájós szemébe s három napra akár a napba
nézhetett a gyerek. A derestyei biró feleségének olyan fürdőt készített
mindenféle füvekből, hogy három hónap alatt kitakarodott a lábából a
köszvény. Ez az asszony azt mondta Teréznek, hogy ne sokat törődjék az
egészszel, fiatal asszonyoknál előfordul az ilyesmi. Kenje meg minden
este magát jól mustárszeszszel s egy kis tormáseczettel, s kutya baja se
lesz.
Ettől fogva kezdett el tervezgetni a fazekasmester.
Itt látta maga előtt annak az okát, hogy miért beteg a felesége.
Gőzölögve, iszapszagot, penészt, fertelmes párákat lehelve ki magából,
feküdt előtte a szoba szögletében az agyagrakás, a gerendákról, falról
lecsepegett a víz, a szegény beteg asszony paplanának átnedvesedett az a
széle, a mely a falat surolta s a mikor ugy végig nézett mindenen a
gyámoltalan fazekasmester, szentül kimondta, hogy tesz valamit,
okvetlenül tesz valamit a nyomorusága ellen. Belebutult a gondolkozásba
s mig az ajkait rágva, a szoba egyik sarkában összekuporodva töprengett
a felett, hogy mit kellene kezdeni, kétségbeesett, szánalmas vonásokat
öltött az arcza s néha azon vette észre magát, hogy mert tehetetlen s
mert végtelenül fáj, sajog benne valami: keservesen sir s ráfoly a könye
az agyagra. Mindenhez kellene egy kis pénz, valami kis tőke, korcsmához,
szatócskodáshoz.
Mikor az asszony nehezen fuldokolva köhögött s panaszkodott, hogy már
megint átszurták a hátán a hegyes vasat, elkényszeredve vánszorgott az
ágyhoz, félénken, mintha félne attól, hogy eltörik karjai közt a gyönge
kis test, magához ölelte az asszonyt, beczézte, simogatta s kicsordult a
szívéből a sok kérdés.
– Fáj? Terke, édeske, nagyon beteg vagy? Megfordulsz, akarsz
megfordulni? Mondjál valamit.
Az asszony azt mondta: jaj! – de már gyöngén, inkább csak nyögött.
Ilyenkor aztán kitört a fazekasból a gyámoltalan féreg dühe. Nekirontott
a falnak, verte az öklével, dühöngve, ordítva átkozta az Istent, a ki
nem segít, az embereket, a sorsot, ezt a kutyát, a ki az egyiknek
szerencsét ad, a másiknak nem, pedig szenved, betegen nyög még az édes
jó kis felesége is, hogy inkább venné el az Isten!
Ezt egyszer mondta s megijedt mindjárt. Kezdte visszavonni
eszeveszetten, remegve térdre esett az asszony mellett s jajgatott: –
nem, nem, uram Jézus, segíts meg – s mint a ki nagyon fél, lábujjhegyen
ment el az ágyig, megnézni az asszonyt s megvigasztalódott, mikor
hallotta, hogy még nyög.
– Élsz, élsz, Terke? – csupa merő sziv lett az egész ember, megfogta az
asszony kiaszott, sovány kezét s kérte nagyon szépen – ne halj meg.
Az asszony pedig lassan-lassan elkészült az élettel. Lehet, hogy nagyon
jó orvosság a mustárszesz és a tormáseczet, de neki nem használt. Künn
gyönyörüen sütött a nap, teleszórta világossággal, forró sugárral a kis
fazekasházat, de az csak bennemaradt a gőzben, párában s valóságos
felleg szállott fel az agyagból, mikor a forró fal beleadta a melegét.
Mikor a nagy vakító tüzgolyó fölhágott az emberek feje fölé, orgiát
csaptak a fazekasmühely tetején a kis eleven sugárvillámok, künn tombolt
az élet, de a szegény kicsi asszony néha már egész napon át nem beszélt
egy szót se, s mikor egy kis levest hozott át neki a pandurkáplárné,
előbb szét kellett feszíteni a fogait tompára vert késsel, hogy
betölthessenek az ajkai közé egy-két kanálkával. Olyankor a mester
abbahagyta a munkát s érzéketlenül bámult maga elé. Mintha nagyon el
lett volna foglalva a földdel meg az éggel, hol ezt, hol azt nézte s az
ágy felé se pillantott. Ő maga is kezdett összeesni, az eleven, mindig
dolgos kis emberke szédelgett, ha járt, ha kérdezték ugy felelt, hogy az
ember azt hitte, hogy bolond, s a nagy gondja előrenyomta a fejét,
meggörbítette az egész testét.
Néha hiába nézett határozottan az asztalra, vagy a székre, csak nagy
beláthatatlan szürkeséget látott maga előtt. Máskor önkéntelenül képeket
rajzolt magának arról, hogy mi lesz vele, ha egyedül marad.
Nekimeresztette a szemeit annak a pusztának, a melybe beleesett s órákig
hallgatva huzódott meg az agyag mögött. Ha az ajtót becsapták, arra
rázkódott meg s vagy a szerszámait sorolta föl magában, vagy sorra
megnevezte a falra akasztott néhány füstös, piszkos képet: – Szüz Mária,
Jézus, Ferencz József, Kossuth Lajos… Mindig félt, hogy máris elment az
esze.
Egy este a pandurkáplárné kijelentette, hogy ott marad éjszakára is.
Magával hozott egy ócska réklit s az ágy lábánál foltozgatni kezdett. A
fazekas felriadt.
– Baj van?
– Nem, maga csak gunnyaszszon, Ignácz, majd én lefogom szegénynek a
szemét.
Ignácz csak gunnyasztott, azt már nem is igen hallotta, hogy miről van
szó. Fellegbe veszett az elméje, elkalandozott ide-oda, olyan
hülyeformán, mintha egy pillanatig sem lenne akkora ur, hogy
visszaparancsolja magához. Most már elpártolt az asszony ágyától és
belebódult a sötétbe, eltemette magát a nembánomságba s mint a ki
teljesen részegre itta az agyát, a maga agyagvárába behuzódva, félig
öntudatlanul, bárgyun leste, hogy mi lesz.
Éjjel kibotorkált az ajtón s a hüvös éjszakában ujra meghányta-vetette
magában azt a régi tervét, hogy vagy kocsmát nyit, vagy pedig valami kis
szatócsboltba megy s az asszony ott ül majd a söntésben vagy a pudli
mellett. Közben vásárol egy-két földet, tán majd egy lovat is…
Benn azalatt meghalt az asszony. A pandurkáplárné elimádkozta. – Segítse
az Isten a másvilágon jobban, mint ezen, mert itt sok baj, bánat,
nyomoruság érte. Könnyü legyen felette a föld és irgalmas számára az égi
kegyelem. Ámen.
A fazekas csak másnap tért igazán magához, addig nem értett semmit
tisztán. Jóformán be se engedték a szobába, pedig reggel föl akarta
öntözni az agyagot, mert végre is az nem megy, hogy az ember két-három
napig semmit se dolgozzék.
A mikor azt mondták neki, hogy viselje csendesen magát s álljon be
szépen az emberek közé, mindjárt a koporsó mögé, engedelmeskedett, mint
a gyermek. Bárgyun nézett körül.
– Szépen énekel, – azt jegyezte meg, a mikor a kántor bucsuztatni kezdte
tőle az asszonyt, s a pap prédikácziójára is elismerte, hogy: jó beszéd,
reggelig is elhallgatná az ember, olyan szépen folyik a szájából.
Csak a nyitott sírnál tért magához.
Előbb körülnézett, kapkodott erre-arra, s azután megvilágosodott az
agya. Ellökte a sírásót, a ki már dobálta le a gödörbe a földet s
keserves jajgatással esett le a sír mellé. Köréje gyültek az emberek s
unszolták, hogy menjen el, de megütötte volna azt, a ki hozzányul. Nem
tudott igazán sirni, csak tehetetlenül nyögött s hivta vissza az
asszonyt. Most értette meg igazán, hogy elment. Nem is lehetett hallani
egyebet, csak az ő hangját, még a lélegzetüket is visszafojtották az
emberek, csak hogy ne zavarják. Ő pedig nem vett észre senkit, beleesett
az öntudatlanságba, gyönge kis teste vonaglott s mikor látta, hogy hiába
jajgat, elkényszeredve nézett körül.
– Mi lesz? mi lesz? – kérdezte azoktól, a kik mellette állottak.
A pap egy marék földet dobott a gödörbe. Erre egy kicsit elgondolkozott,
hogy vajjon mire való ez s azután, mintha az volna egyetlen módja annak,
hogy a feleségéhez jusson, gépiesen dobálta ő is a földet a koporsóra.
Vonaglott, a mikor lenn, a mélységben dübörögve felelt vissza a deszka.
Mikor két erős legény elhuzta a sírtól, eszeveszett módon tört ki belőle
az indulat, ugy küzködött velük, mint a ki az utolsó lélegzetvételért
harczol; de ez se tartott sokáig, ellankadt, összeesett benne a
féktelenség s mig lefelé vitték a temetői uton, csak magában motyogott:
– Terke, édeske, gyere vissza, ne menj el, jobb itt…
Másnap megkeresték a szomszédok.
Eljött a pandurkáplárné is és meg akarta vigasztalni a szegény embert,
de nem volt szükség reá. A fazekasmester már mosolyogva ment eléje,
mintha el is felejtette volna a tegnapi napot. Mig az asszony szomoruan
nézett körül az üres szobában, leült az agyag mellé s elkezdett
magyarázni. Csupa jókedv volt az egész görnyedt kis fazekas, mig