Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 12

Total number of words is 4231
Total number of unique words is 1838
34.7 of words are in the 2000 most common words
48.3 of words are in the 5000 most common words
55.3 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
a lapát nyelének s taszították kifelé a havat; némelyik egész hegyet
tolt maga előtt s mire elérte a partot, izzadt. Lassankint megtisztult
az egész mező, síma lett, mint egy bálterem és olyan fényes, hogy
visszatükrözött benne a sok esetlen, tipegő járásu ember, mintha
kinálgatta volna magát az egész: – tessék parancsolni.
Egy munkás végig is esett a tükrön s a patkójával hosszu fehér vonalat
hasított rajta. Ezenkivül aztán nem is volt rajta semmi hiba.
Mintha egyszerre repült volna szét százfelé a hir, hogy rendben van
minden, a mint a munkások összehordták a lapátokat, lassan szállingózni
kezdett a publikum. Kis deákok, lánykák, a kik korcsolyáról, jégről
álmodnak éjjelenkint s apró kalandok reményével bizsergetik a vérüket;
két ezüstszerszámos ló után akasztott nagy batárból prémbe burkolt
mágnáskisasszonykák bujnak elő, az uton egész társaságok hanczuroznak,
megdobálva egymást hóval, távolabb is minden oldalról jön valaki, hangos
lesz a világ s hogy meg legyen a fénye is, kisüt a nap, hidegen, nagy
fénykarikában világítva meg maga körül az eget.
Estére valami ünnepségre készültek, mert kékzubbonyos emberek is jöttek
a jégre. Lehuzgálták a villamos lámpákat, uj szenet raktak beléjük,
megránczigálták a sodronyokat s felgyujtottak néhányat próbából. A
melegedő-ház ajtaja fölé fölszegeztek egy nagy transparentet, még több
padot raktak a jég köré s mig dolgoztak, utjában voltak a publikumnak.
Egymásután mondták el az urak a sok _pardont_, de persze csak ugy, a
hogy ilyenfajta emberrel szemben udvariaskodni szokás, csak ugy
odavetve. Dél felé már a jégre csalta a gyönyörü idő az egész várost.
Valami főpróbafélét rendeztek estére. Eljárták a négyest. Egy
rövidbundás rendező siklott el a párok között s ugy kiabált, hogy
ijedten röppentek fel a fehér fákról a verebek.
– Kolon! Eté!… Itt a párok, ott a párok…
Mikor benn a városban ledaráltak valami kongresszust, kijött egy csomó
vidéki tanár is. Fekete kabátos idegen alakok, ugy a hogy ott hagyták a
komoly nagy gyülést. Némelyik rámerészkedett a jégre is, de a professzor
csak valahogyan másként korcsolyázik, mint más. Alig hogy egy-kettő
közülük ügyetlenkedni kezdett, őket nézte mindenki. Egy kis komoly képü,
csunya ember is volt közöttük, ez volt Fekete Mihály.

II.
Fekete Mihály ezelőtt sokáig itt élt, tanár volt a reáliskolában.
Azonkivül irt is, beválasztották egy-két irodalmi társaságba s
ilyenformán szerep jutott neki a felolvasásokon. Ilyenkor meg is
szerette a közönség. Szépen, világosan beszélt magyarul, s ha leült a
kis asztalka elé a pódiumon, mindig tudott valami érdekeset mondani.
Nagy értelmes szemei csillogtak s megelevenedett az egész izgága kis
ember, valósággal szép lett, pedig már akkor fonnyadt, ránczos volt az
arcza s erősen kopaszodott. Ezelőtt nyolcz esztendővel hirtelen elhagyta
a várost. Valami csunya története volt a feleségével. Azt mondják, hogy
mielőtt elment, rettenetesen megverte az asszonyt, a ki pedig
kétszerakkora volt, mint ő s rá is lövöldözött. A két kis leánykája
fogta át a térdét, hogy ne bántsa az anyjukat. Azóta nem volt itt. A
maradék haja megőszült, összeesett, elfalusiasodott az egész ember,
megnőtt a czinizmusa, megfakult a szelleme.
Egy sportujság munkatársa mindjárt észrevette. Odasietett melléje, nagy
barátsággal megrázta a kezét s azután megkérdezte tőle, hogy ismeri-e?
– Emlékszik-e még reám, tanár ur?
A kis ember mosolygott, tudta, hogy ismeri valahonnan ezt a szőke
legényt, de nem jutott mindjárt eszébe, hogy honnan. Egyszerre aztán, a
mint végig ment agyában egymásután a sok ismerős figura, megérkezett a
szőke fiu is. Kellemes volt neki a visszaemlékezés, mert mosolygott, s
most már melegen szorongatta össze a kezét.
– Maga az, Tódorka? Szép, hogy megismert, de megnőtt, a mióta utoljára
láttam.
Eszébe ötlött az ujság is, a hol annak idején az ujságiró elkezdte a
mesterségét tanulni. Egy kis komikus, örökké káromkodó, mindig haragos
lapocska, sok nagy hazafias frázissal. Hogy rágondolt, egyszerre jókedvü
lett, eszébe jutott belőle néhány banális sor, a hogy egymás között
elszavalták a kávéházban, majd hogy hangosan kaczagni nem kezdett.
– Mit csinál a Népvilág?
– Megbukott! – Hát tanár ur!…
– Én nem buktam meg.
– No nem ugy értettem. Hogy van? Egészséges? Jól érzi magát a vidéken?
A tanár önkénytelenül sóhajtott s egyszerre elpárolgott a jókedve.
– Jól, pihenek.
– Nem sokat ír mostanában.
– Semmit.
Itt már elhallgattak. Az ujságirónak a nyelvére tolakodott egy kérdés, a
mit nem akart kimondani. Lassan csuszkáltak egymás mellett s
elfeledkezve magukról, belekeveredtek a négyesbe. Egy szép barna lány
rájuk szólott:
– Rossz helyen járnak az urak.
Fekete mosolyogva nézett maga köré s visszament a nagy jégre. Most már ő
volt türelmetlen. Látta az ujságiró arczán, hogy kérdeni akar valamit,
hát miért nem kérdi már? Valaha elég bizalmasan állottak ahhoz, hogy
megkérdezhesse, a mit akar.
A másik is azon gondolkozott, igen, nem? – kérdezte magában s a mint
végignézte maga mellett a fonnyadt kis embert, már határozott is. Nem
fog fájdalmat okozni neki azzal, hogy a feleségéről beszéljen vele. Ugy
érezte, hogy az ilyen kicsi embernek jobban fájhat az ilyesmi, mint egy
nagynak, a ki föl se veszi, ha halántékon vágják.
Már el akartak válni, mind a kettejüknek kényelmetlen kezdett lenni az,
hogy hallgatva járjanak egymás mellett. Az ujságiró megállott és
bucsuzni kezdett.
– Mikor látjuk, tanár ur? Feljön még ugy-e?
– Fel, fel okvetlenül…
Már egymás kezeit szorongatták bucsuzóra, a mikor két lány suhant el
mellettük. Összefogózva, majdnem egymásba fonódva siklottak tova, ugy
látszott, hogy nincsen egyéb gondjuk, mint hogy minél jobban érezzék
magukat s élvezzék ki mindazt a gyönyörüséget, a mit el lehet érni a
jégen, ha az ember talpa alá egy sima vas van kötve. Lágy vonalakban
jobbra-balra hajlott a testük, kis sapkájuk alól homlokukra esett a puha
szőke hajuk s talán ez csiklandozta őket, mert egymásra nézve,
megborzongva mosolyogtak kislányosan, pajkosan. Különben olyanformák
voltak mind a ketten, mintha most szabadultak volna az iskolából.
Már messze voltak, a mikor még mindig utánuk nézett az ujságiró és
Fekete is, de inkább csak a másik szeme járását követve, minden nagyobb
érdeklődés nélkül.
– Csinosak. – Ennyit jegyzett meg s indult. Az ujságiró reá bámult s
egyszerre a leányok után iramodott. A tanár nem értette, hogy mi baja
van, utána nézett s nagyon csodálkozott, a mikor látta, hogy a két leány
visszafordul s feléje jön. Egyszerre aztán megálltak előtte mind a
hárman s az ujságiró mosolyogva mutatta be a leányoknak Fekete Mihályt:
– Anna kisasszony, Klára kisasszony, bemutatom maguknak az apjukat.
A két leány tágra meresztette a szemét s ugy nézte meg a kis szürke
embert.
– Ez az? – kérdezte a kisebbik. – A papa…
A tanár képtelen volt arra, hogy valamit mondjon. Nézte az ujságirót,
meg a gyermekeket. Nem tudta egyszerre megérteni a dolgot, csak annyit
érzett, hogy elbágyad, aludni szeretne.

III.
A mikor egy kicsit magához tért, szertelenül tört ki belőle az öröm.
Könybe borult a szeme, megcsuklott a hangja, a mint beszélni akart. Köd
takarta el előle a két leányt, csak kapkodott utánuk s egyszerre
csókolni kezdte mind a kettőt, arczukat, szemüket, hajukat, a hol érte
őket, aztán magához szorította a két reszkető testet s ugy ölelte,
mintha félne, hogy valaki elviszi őket. Az a nyolcz esztendő, a melyet
nélkülük töltött el, ugy szaladt végig az agyán, mint a folytonos,
örökös epedés. Nem birta megfékezni a hangját, a mint beszélni kezdett,
olyan hangos lett, hogy mindenfelől oda kezdett figyelni a közönség.
– Drágáim, kedveseim!…
A leányok egy kicsit idegenkedtek tőle eleintén, de aztán őket is
meghatotta ez a nagy szeretet. A nélkül, hogy olyan mélyen érezték volna
az örömet, mint az apjuk, megsimultak a karjaiban. Csak akkor pirultak
el, a mikor látták, hogy mindenki őket nézi, egy kicsit huzódoztak a
csókok elől, de azért egyik se merte megszomorítani ezt a szegény embert
azzal, hogy figyelmeztesse erre a különös helyzetre.
Csak az ujságirónak jutott ez eszébe. A nélkül, hogy azok tudnák, hogy
megindultak, tolni kezdte őket maga előtt, gyöngéden taszigálva
egyet-egyet rajtuk, hogy csak előre, előre, félre az emberek elől. Az
ellágyult embert jóformán a leányai vitték.
Benn a melegedő szobában egy sarokasztalhoz ültek.
A szegény ember itt egészen beleolvadt az örömbe. Lassan, cseppenkint
folyni kezdett a szeméből a köny, előbb szórakozottan fölitatta a
zsebkendőjével, azután hagyta, hogy folyjon. Hosszasan elgondolkozott,
simogatta, beczézte a két leányt s mikor az egyik azt mondta neki: –
édes apám – ráejtette a fejét a két öklére s keservesen zokogni kezdett,
fuldokolva, lihegve. A czukrászkisasszony azt hitte, hogy beteg s
odajött, hogy megkinálja valamivel, a mi majd segít rajta, a másik lány
azonban intett, hogy csak hagyja s gyöngéden átölelte a siró ember
nyakát.
Mikor már kisirta magát, valósággal duhaj kedve támadt. Csillogott a
szeme, még volt bennük egy-egy fényes könycsepp, de ez már nem volt
sirás. Körülnézett, szeretett volna valami nagyot mulatni, lehozni egy
csillagot az égről, vagy egy-egy ökölnyi gyémántot adni a gyermekeknek,
tehetetlenül motoszkált a zsebeiben. Legalább ha czukrot talált volna
bennük, de semmi sehol, csak egy czigarettatárcza került elő a zsebeiből
és pénz. Mikor látta, hogy nem adhat nekik semmit, megint áradozni
kezdett, de olyan mély szeretettel, hogy egyszerre megértette mindenki
azt, a mit érzett. A lányok közelebb simultak hozzá, az egyik megölelte,
a másik vállára hajtotta a fejét s ugy megpihentek mellette, mintha
valaki ideüldözte volna őket.
Egyszerre azután a sok üvegre esett a pillantása. Felragyogott az arcza
s kurjantva kiáltotta magához a kisasszonyt.
– Pálinkát, sok édes pálinkát!… de édeset… A leányok ráhagyták, hogy
sokat.
– Mulassunk!
Erre aztán féktelen lett a szegény kapkodó ember. Ütötte az asztalt,
észre se vette az újságírót, a ki csitítani próbálta, koczingatott a
lányaival, szembeült velük, hogy egyszerre láthassa mind a kettőt, meleg
hízelgő pillantásával egybeölelte őket s ugy beszélt hozzájuk,
gőgicsélve, édesgetve őket szavaival, mint a mikor a nagyon szép kis
gyermeket beczézi az ember.
– De megnőttetek, megszépültetek, édesek, aranyosaim.
Egyszer aztán átnyilallott a szívén, hogy megint itt fogja hagyni őket.
Ez nagyon belesajgott ebbe a nagy örömbe. Nagyot sóhajtott és sokáig
hallgatva nézte maga előtt a poharat. A leányok összebújtak, a nagyobbik
súgott valamit a másik fülébe, elszomorodtak ők is s szomorúan
pillantottak át az asztalon erre a boldog emberre, a ki most már megint
csüggedten, reménytelenül bámult bele a világba.
Egyszerre azonban hirtelen bolond ötlete támadt.
Felugrott, vette a kalapját s intett a leányoknak is, siessenek.
– Szökjünk meg, jertek…
A leányok azt hitték, hogy tréfál, pedig komolyan beszélt. Mikor látta,
hogy azok összemosolyognak, elkomorult, csüggedten visszaesett a székre
s megint beleült vonásaiba a gyász, mintha siratna valakit. Mégis jutott
az eszébe valami vigasztaló. Erre újra felderült, de most már inkább
csak azért, hogy ne rontsa a lányok örömét.
– Gyerekek, majd ha férjhez mentek… mondta nekik, – menjetek minél
hamarabb férjhez. Akkor majd eljárok hozzátok. Legalább valamicske
jusson belőletek nekem is.


A PARÁDÉ

I.
A kaszárnya udvara olyan csöndes volt és annyira ünnepies, mintha
imádkozni akarnának benne. A szabályos négyszög porondját
föltisztították, gereblyékkel sétált végig rajta néhány legény olyan
korán, a mikor még alig pitymallott s most a halvány árkokkal
bevonalozott udvar olyanforma volt, mint a czirkusz valami nagy
produkczió előtt. Fenn a kémények már lángban usztak, fölkelt a nap. A
mint lassan-lassan felszállott az égen, mindig vidámabb, derültebb lett
a komor épület, falain ferde, szabályos vonalak választották el
egymástól a nappalt és az éjszakát, a mint felülről behatolt az élénk
világosság s alulról meg nem adta magát az árnyék. A hol a falat már
meghódította magának a nap, ott tánczolni, ujjongani kezdtek a sugarak s
tánczot jártak a fal frissen meszelt, hófehér mezején. Ezt a nagy
mulatságot folytatta a négy nagy falkolosszus közé beszorítva a
levegőben uszó por, egybeolvadva a hajnal friss, üde párájával s csak
akkor csendesedtek el egy-egy pillanatra, mikor közéjük suhantott egy
kis reggeli szél s pászmát hasított magának, hogy megnézze, mire is
készülnek a katonák?
A folyosókon hangosan becsaptak egy-egy ajtót, előbukkant néhány álmos
alak, valami szakaszvezető, vagy káplár, a kinek a másik szobában is van
dolga. Aztán csend, olyan végtelen nyugalom, hogy a kapu alatti
kaliczkában gőgicselő gerle csendes beszélgetését is meghallja az ember.
Messze, messze a másik kaszárnyában hangosan fölnyerít egy ló s egy
ideig ez az egyetlen hang, a mi áthat a falakon. Azután lassan
elgördülnek a kapu előtt a tejes kocsik s talán ez az az óra, a mi után
az inspekcziós tiszt igazodik, mert egyszerre csak a kapu alatt
recsegve-ropogva megszólal a trombita s ugy, hogy áthasogatja az egész
nagy házat, fölhangzik a tratra-tratra. Azt mondja, hogy:
Keljetek, gyerekek,
Itt az őrmester,
Keljetek gyerekek…
Ébred az egész legénység, mintha csak egy ember volna. Egyszerre ugranak
ki a fiuk az ágyból. Az óriás méhkas egyszerre zümmögni kezd, a sok
beszéd, sürgetés, a jól átaludt éjszaka után való csendes lárma
összevegyül egy kellemes, az ébredés hangulatának megfelelő csendes
hangzavarba, mig aztán lassan-lassan ki nem vetkőzik ebből a karakterből
s kiabálás, káromkodás nem lesz belőle. Az altisztek valamivel később
kelnek ki az ágyból, de aztán lármáznak, hátbavágnak egy-egy fiut s a
mint végigmennek a folyosókon, hol itt, hol ott hangzik fel a szavuk. A
legények sietve készülnek el, némelyik a folyosón füzi össze a bakancsát
és siet, lázas, türelmetlen gyorsasággal igyekszik az egész kaszárnya
azon, hogy minél hamarabb kész legyen.
A kapu alól egymásután bukkannak ki a tisztek, valamennyi a parádés
ruhában, széles szolgálati övvel a derekán, csákóval a fején. Egy kicsit
körülnéznek, beszélgetnek, azután eltünnek az inspekcziós-szobában.
Egyre-másra jönnek. A kapu alatt silbakoló katona folyton szalutál s a
sok ünneplőbe öltözött tiszt különös, vasárnapra való hangulatot hoz
magával. Az inspekcziós-szobába már alig férnek.
Kilencz órakor egymásután jönnek le a folyosóról a századok. A négy fal
mellett sorakoznak nagy négyszögben, egy-két tiszt jár közöttük,
figyelve mindenfelé, nehogy valami baj legyen. Az altisztek elvesznek a
sorok között, mindig akad valami dolguk, veszekednek, szitkozódnak,
némelyik rekedtre kiabálja magát. A legények pedig állanak, mint az
oszlop vagy talapzat, a mire majd fölépítenek valamit.
Tiz óra után egyszerre csak nagy mozgolódás támad a tisztek között. Az
inspekcziós-szobában senki sem marad, mindenki kigyül az udvarra, a sok
tiszt egyszerre megtalálja a maga századát és zavaros egyvelegben
mindenfelé felhangzik egyszerre az egyetlen vezényszó:
– Habt Acht! Habt Acht!
A kaszárnya kapuján pedig belovagol a tábornok, mellette egy csoport
tiszt, közötte nehány fekete kabátos polgárember a
hadügyminisztériumból, szintén lóháton s lassan végigléptetnek az
udvaron. A kürtös szájához emeli a trombitát s lassu méltósággal
megszólal a nagy katonai uraságok számára fentartott köszöntés.

II.
– Kovács Márton közvitéz lépjen elő.
A negyedik századból kilép egy jámbor, nagy, lekonyult bajuszu legény.
Igyekszik szegény, hogy nagyon katonás legyen, de sehogy se sikerül
neki. A teste előrehajlik, félénken néz körül s a világért se merné
fölemelni a szemét a generálisra. Ha arra felé jön egy tiszt, szeretne
visszamenni a sorba, nehogy utba álljon. Annyira zavarban volt a szegény
ember, hogy egy őrmester a háta mögé került s – fülébe sugta:
– Szedje össze magát!
A generális leszállott a lóról s a Kovács Márton százada elé lépett. A
segédtisztje fényes arany vitézségi érmet nyujtott át neki s a nagy
tiszt szép, hosszu beszédet mondott Kovács Mártonnak.
– Vitéz Kovács! Ő felsége a király engem bizott meg azzal, hogy neked,
vitéz bajtársam, melledre tüzzem ezt az arany érmet, a mely arról fog
tanuskodni mindig, hogy te, vitéz bajtársam, egyike voltál a hadsereg
legjobb katonáinak. Mikor önfeláldozó, nemes bátorságoddal megmentetted
elleneink kezéből Stuck százados urat, érdemes lettél arra, hogy tied
legyen ő felségének, a császárnak elismerése. Lelkemből kivánom, hogy
légy az nekünk ezután is, a mi eddig voltál: hüséges, derék, bátor
bajtársunk és segítsen meg az Isten téged, vitéz Kovács, egész
életedben.
Szegény Kovács Márton igazában azt sem tudta, hogy mint történt az egész
dolog. Boszniában megtámadták a bosnyákok a kapitányát. Őt éppen arra
vetette a véletlen. Beteges, nagy testü ember, nem sok bátorság van
benne, hanem a mikor azt látta, hogy ennek a derék embernek, a ki őt
sohasem bántotta, mindjárt vége lesz, háromszor a támadókra lőtt. Ennyi
az egész és most ennyi czeremónia ezért a semmiségért.
A tábornok mellére tüzte az érmet s visszavonult az udvar közepére. Erre
a szegény Kovács Márton előtt elvonult az ezred. A tisztek szalutáltak
neki és a zászlótartó meghajtotta előtte a zászlót, egy
összelövöldözött, reczésre kopott régi szép rongyot, a mi annyi csatát
látott, a milyen régi az ezred. Kovács Mártonnak kedve lett volna
visszahajlongani, ha már szalutálni nem szabad, vagy leemelni a sapkáját
kalap helyett, mint hajdanában otthon, a mikor szembe jött vele a
proczesszió; de nem mert semmit, állott mint a czölöp s várta, nagyon
várta, hogy már vége legyen az egész ünnepségnek.
Csak délben kezdte érezni, hogy ő igazi hős. Ő ült az asztal fején,
mellette a tábornok, balra egy másik nagy tiszt és véges-végig tisztek
az asztal mellett, lenn az asztal végén, hogy alig látja meg őket az
ember, néhány őrmester, szakaszvezető. Erre rá kellett szolgálni. Bor
volt előtte, ivott derekasan, pedig nem igen birta az italt s mikor a
tábornok fölállott és fölköszöntötte Kovács Mártont, az ezred
büszkeségét, már ő maga nyujtott kezet ennek a nagy urnak. A másik
asztaloknál ültek a bakák; oda se nézett, pedig egy-egy pajtása sürün
integetett feléje a tele pohárral. Lassankint rájött, hogy még sem volt
az a dolog olyan semmi Boszniában, mint a hogy gondolná az ember. Végre
is három bosnyák meghalt. S Kovács Márton lassan-lassan átváltozott
hőssé. Eszébe jutott, hogy ő soha se volt gyáva ember. Gyermekkorában is
igen tisztességesen viselte magát mindazokkal szemben, a kikkel valami
összeütközésbe keveredett. Végre kezdte megvetni azt az egész kompániát,
a ki az ő asztala mellé helyezkedett s mikor egyszer a legénység
asztalánál éljenezni kezdték, föl sem állott, csak ugy odaintett, hogy
jól van, jól van, gyerekek, éljetek ti is.
Mikor a menü elfogyott, a tábornok fölállott az asztal mellől s vele
együtt elment minden tiszt. Valamennyien kezet nyujtottak vitéz
Kovácsnak, megszorították erősen, barátságosan s a derék közlegény majd
elsírta magát, annyira érezte, hogy az emberek igazságosak, mert
kiérdemelte ezt a kis ordót s hogy jól bánjanak vele most már, mert a
három bosnyák meghalt és Stuck kapitány ur él, él!
Közben még mindig ivott, sokat, alig tudta hüteni magát, dagadt nagy
melle lihegett abban a kedves, édes gyönyürüségben, hogy mennyire
megbecsülik a derék, bátor embert a mai világban.

III.
Másnap reggel sokáig szeretett volna aludni. A sok bor, meg a nagy
dicsőség elkábították, olyan gond nélkül feküdt az ágyban, mint egy
gyermek. A katonaéletről eddig egészen más fogalmai voltak. Minden
reggel öt órakor föl kell kelni, pedig dehogy, ha az ember derék vitéz,
kitünteti magát, másként bánnak vele. Ordót adnak, maga a generális
köszönti föl, éljenzik a bakák s a tisztek egymás után jönnek parolázni.
Jó élete van egy olyan katonának, a ki már kitüntette magát a háboruban.
Arra ébredt föl, hogy a feje fölött kiabált a káplárja.
– Hát maga még mindég horkol? Hé! Keljen föl már.
Fölriadt s még félálomban elkezdett kérdezősködni:
– Mi az, mi az?
– Semmi, ne ordítson, hanem keljen már föl.
Kovács Márton csak nézett ide-oda, kereste, hogy hol van a generális, a
ki megtanítsa ezt a káplárt arra, hogy ő tegnap vitézségi érmet kapott s
mikor nem látta a generálist sehol, eszébe jutott, hogy nem is kell
ahhoz senki, hogy az ő vitézségét bebizonyítsa. Itt van ő maga s ha tanu
kell, ott van az egész ezred. Beszélhet kissé merészebben is, végre is ő
nem olyan közönséges legény, mint a többi.
– Mindjárt fölkelek, hagyja csak.
– Mi az?
– Mindjárt.
– Mindjárt?
– Igen, hogy…
A káplár lerántotta a pokróczot s nagy haragjában olyan hangosan kezdett
kiabálni, hogy azok a katonák, a kik már a folyosón voltak, még egyszer
visszafordultak hallgatózni.
– Mit, azt hiszi maga, hogy a miért tegnap valami szamárságot kapott,
henczeghet itt? Maga barom! Kel föl!
Kovács Márton gyorsan kiugrott az ágyból és öltözni kezdett. Az utolsó
perczben ért le a századhoz, a mely már majdnem elindult a gyakorlatra.
Olyan leverten s végtelenül komoran állott be a sorba, hogy a kik
látták, visszahökkentek az arczától. Az altisztek pedig összenéztek.
– Aha, aranyérem, majd adunk mi neki.
Ő volt a központja a gyakorlatnak. Nagyon vigyáztak reá.
Mikor egy perczre kiálhatott a sorból, lehevert a szegény, dicsőséges
fiu a gyepre s hang nélkül, de ugy, hogy az arcza minden keserüségét
elmondta, elbámult arra, a hol a faluja van és elkezdett fohászkodni,
hogy:
– Én Uram, segíts haza s verjen meg az Isten minden dicsőséget. Nekem
nem kell több.


A SZERENCSÉTLENSÉG
A szepes-utczai kovács felesége egy reggelen éppen csak ugy, mint
máskor, korán felkelt, hogy kávét főzzön az urának. A kovács még aludt,
mélyen, nehéz lélekzettel, tátott szájjal horkolva s nagyokat recscsent,
majd összerogyott alatta az ágy, a mint hánykolódva egyik oldaláról a
másikra vetette magát. Az asztalon serczegve égett a gyertya,
bevilágítva maga körül egy karikát s néha nagyokat pislantott,
ijesztgetve az asszonyt, hogy mindjárt sötétben marad. Künn még csak
szürkült az ég alja, a kővé fagyott havon néha kopogott el egy-egy nehéz
parasztcsizma vagy végigcsikorgott akadozva szánkázó kerékkel egy-egy
kocsi be a piacz felé. Az asszony félrehuzta az ablakon a zöld függönyt,
hogy ha bekopog a rendes zöldséges asszonya, megismerhesse. Mikor
visszament a kemenczéhez, boszankodva látta, hogy a nyirkos fa már alig
pislog, alulról nyaldossa a felsőket egy kis kék láng, inkább csak
ingerkedve, mintha az, a ki a tüznek ura, nyelvét öltögetve gunyolódnék.
Sopánkodva nézett be a sötét barnára égett lyukba, s megvárta, a mig
teljesen elaludt az a kis maradék tüz is. Mikor már egy szikra se
látszott, levette a polczról a petroleumos üveget, papirost gyurt be a
fa alá s leöntötte petroleummal. Már nagy gondosan meg akarta gyujtani,
s közelhajolva nézte, hogy hova tartsa majd a gyujtót, mikor egyszerre
arczába csapott a tüz, lángba borult a haja, perzselődni kezdett a
keblén az ing s a lángkéve olyan világosságot csapott be a szobába, hogy
riadtan ugrott fel az ágyról a kovács. Az asszony egy pillanatig ott
felejtette még magát a tüzben, mintha csak valami ismeretlen tünemény
lenne az egész nagy világosság meg a borzasztó fájdalom s azután egy
szögletbe esett. Hideg kezeit rányomta az arczára és fuldokolva nyögött.
Az ura kétségbeesve szaladgálni kezdett a szobában s egyre azt jajgatta:
nem mondtam, ugy-e mondtam… mikor pedig észrevette, hogy a kemenczéből a
padlóra csöpög az égő petroleum, szórakozottan eltaposta az égő
cseppeket s azon töprengett, ide-oda kapkodva, az agyában, hogy mit
kezdjen.
A szerencsétlen asszonynak rettenetesen fájhatott az arcza, mert
nekitámasztotta a hideg falnak és ugy visítozott. A kovács csak
csitította.
– Hallgass, hallgass, összegyülnek a szomszédok.
Nem igen hitte, hogy nagy a baj, mert a mikor az asszony mégse
hallgatott el, rá is kiabált.
– Ne ordíts már, nem nyuznak.
Mikor a kezei már átmelegedtek s azt érezte, hogy még inkább ég alattuk
az arcza, kimerülten hullott le az agyagpadlóra az asszony. Estében egy
pillanatra láthatta az ura az arczát s megriadva félreugrott, mintha
kisértetet látna. Az asszony képe fekete volt, mint a korom, a haja elől
tövig leégett, olyan volt, mintha megőszült volna, mert fehéres perje
hullott le a fejéről, ha megmozdult. A kovács kimeresztette a szemeit és
ugy bámult reá. Nem értette meg egyszerre ezt a rettenetes változást;
félve, tétova lépésekben közeledett hozzá, egyszerre megragadta a
karját, s hogy ebben a nagy ijedségben legalább a maga hangját hallja,
kiabálni kezdett:
– Fáj, mondd, fáj nagyon?…
Az asszony keserves nyögéssel felelt s tapogatózni kezdett az ura után.
– Nem látlak.
A nagy vállas ember annyira megijedt, hogy eleresztette s hagyta, hogy
visszaessék a sarokba, mint egy zsák. Egy ideig még bámult reá,
egyszerre elkapta a fejét s kirohant a hidegbe. Benn az asszony mellé
esett volna, szédült, dülöngött, mint a ki részeg.
A hogy egy kicsit magához tért, fölverte a szomszédokat. Mellette lakott
egy szürszabó, a ki vásárra is jár s hosszu létrás kocsit tart a szín
alatt. Ez mindjárt befogta a lovakat s bizonykodott, hogy szivesen
teszi, ne féljen semmit, nem alkalmatlanság neki ez a kis hajtás. A
kocsi hátuljába egy derékaljat dobtak, a két férfi hallgatva emelte reá
az asszonyt, egymás mellé ültek elül a lőcs mellé s lépésben, hogy ne
rázzon nagyon a hosszu kocsi, elindultak a kórház felé. Mikor az asszony
nagyon jajgatott, a kovács a fejére dobta a kabátját, hogy ne hallatszék
messzire a hangja. Különben még ugy is alig járt ember az utczán.
Az uton alig beszéltek egy-két szót. Csak a szabó mondott ennyit:
– Nagyon megcsufolta magát szegény.
A kovács rábólintott, hogy igen, de nem is igen tudta, hogy miről van
szó, mert már azon gondolkozott, hogy mit csinál majd ezután. Nem lesz
rendes kosztja, a mosással se lesz valami nagy rendben, ha idegen végzi,
a fertályra pedig ő nem igen tudja összegyüjteni a garast. Az asszony
kuporgatott, talán lesz is valahol eldugva egy kis pénz. Ez egy kicsit
földerítette s rögtön arra gondolt, hogy inni fog és hogy mentegesse
magát, azon gondolkozott, hogy ez illik is neki ilyen nagy csapásra. Ha
az asszony vergődni kezdett a kabát alatt, vigasztalta: – légy nyugton,
drágám, – de már nem tudta hozzákötni a szivét. Tele volt sok gonddal,
de bár szégyenlette magát és egyébről akart gondolkozni, örült a
szabadságának. Az asszony nem sokat engedett meg neki, most már szabad
lesz minden. Sajnálta szegényt, de mégse olyan nagy baj, ha pár hétig a
kórházban tartják, különösen akkor, ha mint szegénysorsuért, a község
fizeti majd meg a költséget. Mindent előre elképzelt, hogy hogyan lesz.
Vigan él, nem erőlteti meg magát a munkával, nagyokat fog majd mulatni.
Már készült reá s öntudatlanul, inkább csak hangosan követve a
gondolatait, kérdezte meg a szabótól:
– Megvan még Bokoréknál az a tavalyi siller?
A szürszabó rábámult, azt hitte, hogy meg van bolondulva, aztán
előrefordult, végigvágott az egyik lovon s ügetve zörgette tovább a
hosszu kocsit. A kórházban már söpörtek. A nagy zörgésre egy-egy
lepedőbe bónyált fej hajolt ki az ablakon, hirtelen becsapva hamar a
táblákat, ha már eleget látott. Egy ápoló a kapussal átvette az
asszonyt, beemelték egy szobába a földszinten, a kovács bediktálta a
nevét és a lakását a könyvbe s a hosszu kocsival ujra hazamentek.
Otthon összekereste az egész házat s utoljára talált is a fehérnemü
között negyvenhét forintot. Pálinkát vitt át a szürszabóhoz, megköszönte
szépen a jóságát s együtt ittak délig. Az asszonynak el kellett hogy
mondjon mindent elejétől végig. Mig tulságosan részletezve elbeszélte a
dolgot, azon járt az esze, hogy most mindjárt bemegy a kórházba s
megnézi a feleségét, de a mire a végére ért az elbeszélésnek, lemondott
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 13
  • Parts
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 01
    Total number of words is 4302
    Total number of unique words is 1843
    37.7 of words are in the 2000 most common words
    52.3 of words are in the 5000 most common words
    58.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 02
    Total number of words is 4357
    Total number of unique words is 1812
    36.3 of words are in the 2000 most common words
    49.5 of words are in the 5000 most common words
    55.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 03
    Total number of words is 4335
    Total number of unique words is 1730
    36.5 of words are in the 2000 most common words
    51.8 of words are in the 5000 most common words
    57.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 04
    Total number of words is 4307
    Total number of unique words is 1891
    35.1 of words are in the 2000 most common words
    48.8 of words are in the 5000 most common words
    55.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 05
    Total number of words is 4305
    Total number of unique words is 1898
    35.5 of words are in the 2000 most common words
    48.5 of words are in the 5000 most common words
    55.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 06
    Total number of words is 4433
    Total number of unique words is 1776
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    47.9 of words are in the 5000 most common words
    54.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 07
    Total number of words is 4391
    Total number of unique words is 1805
    36.4 of words are in the 2000 most common words
    50.6 of words are in the 5000 most common words
    57.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 08
    Total number of words is 4328
    Total number of unique words is 1812
    37.3 of words are in the 2000 most common words
    51.0 of words are in the 5000 most common words
    56.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 09
    Total number of words is 4382
    Total number of unique words is 1773
    36.1 of words are in the 2000 most common words
    49.6 of words are in the 5000 most common words
    56.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 10
    Total number of words is 4322
    Total number of unique words is 1785
    36.2 of words are in the 2000 most common words
    51.1 of words are in the 5000 most common words
    58.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 11
    Total number of words is 4349
    Total number of unique words is 1919
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    46.3 of words are in the 5000 most common words
    53.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 12
    Total number of words is 4231
    Total number of unique words is 1838
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    48.3 of words are in the 5000 most common words
    55.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 13
    Total number of words is 4353
    Total number of unique words is 1817
    35.3 of words are in the 2000 most common words
    50.0 of words are in the 5000 most common words
    57.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 14
    Total number of words is 4328
    Total number of unique words is 1774
    35.7 of words are in the 2000 most common words
    49.4 of words are in the 5000 most common words
    55.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 15
    Total number of words is 4330
    Total number of unique words is 1881
    34.6 of words are in the 2000 most common words
    47.7 of words are in the 5000 most common words
    54.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 16
    Total number of words is 390
    Total number of unique words is 228
    56.5 of words are in the 2000 most common words
    70.3 of words are in the 5000 most common words
    77.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.