Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 01

THURY ZOLTÁN
ÖSSZES MŰVEI
THURY ZOLTÁN
ÖSSZES MŰVEI
HARMADIK KÖTET
A KAPITÁNY ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK
GYOMA 1908
NYOMTATJA ÉS KIADJA KNER IZIDOR KÖNYVNYOMDÁSZ
A KAPITÁNY
ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK
THURY ZOLTÁN ÖSSZES MŰVEI
HARMADIK KÖTET
GYOMA 1908
NYOMATOTT A KIADÓ KNER IZIDOR KÖNYVNYOMDÁJÁBAN


A KAPITÁNY

I.
A Gócs-család hálózata valami olyas mappa lenne, ha megrajzolnák, mint
egy vasuti abrosz. Itt ritkás, amott sürü, lenn Erdély felé egy
elhanyagolt, szegényes ág a vastag, erős törzsből, a szegény rokonok;
Máramarosban kipusztult, elcsenevészett bitanghajtás, a vén Gócs
Ferdinándnak ivadékai. Ezek csak a vérük jussán tartoztak a szép nagy
familiához, Ferdinánd ur nem adta nekik a nevét. Az anyjuk után, a ki
Gruber Mari volt s valami külső országból származott ide, Gruberek
lettek ők is, a két fiu, a kik közül az egyik professzor volt Szigeten,
a másik pedig szatócs. A tanárt Mihálynak hivták, a szatócsot pedig
Ferdinándnak az apja tiszteletére, minthogy már csecsemő korában több
életrevalóságot mutatott mint a bátyja s érdemesebbnek találtatott erre
a hosszu névre.
Lenn az Alföldön laktak az erős, vagyonban, tekintélyben gazdag egyenes
leszármazottak, a kik közül csak egy korcs származott el Bécsbe, hogy
német dámákkal verje el a pénzét s vénségére elfeledve a magyar szót,
beüljön egy minisztériumba egy forint ötven krajczáros diurnistának. A
vékony vonalak aztán pókhálószerüen behálózzák az egész országot s bőven
jut belőlük a külföldre is, a hogy a fiuk, lányok férjhez mentek,
házasodtak s más családokba vegyültek be az unokák is, egyik erre, másik
arra, vagyonosodtak, elzüllöttek, de mindig Gócs vérrel az ereikben,
ugy, hogy ez a vér már apró csöppecskéiben, a mint szertefoszlott,
mindent áttapasztalt. Fiukban, leányokban csörgedezve éltetett a
magasztostól a hitványig minden szenvedélyt s a szélsőségekben tobzódva
egyszerre táplált olyan testeket, a melyek közül az egyik uszott a
gazdagságban, a másik pedig a szemétről szedte föl az elhajított
sárgarépát, hogy valahogy csak el ne pusztuljon éhen. Nagyon szapora nép
volt s a mellett szívós, hosszuéletü, különösen a férfi része, nem igen
hunyta be a szemét egyik se hetven év előtt, de olyan aztán akárhány
akadt, különösen a régebbiek között, a mikor még ur volt valamennyi, a
ki kilenczven esztendőt is élt.
A nagy vagyont Ferdinánd ur meg a két kisebbik fia szerezte össze. A
nagyobbik már ezek közül is csak prédált s azért aztán apanázst kapott,
a mit Párisba küldtek ki neki. Ezen kívül aztán nem is akartak tudni
róla. Élje a világát. Ferdinánd ur halála napjáig maga volt az egészség,
ráhasonlított két kisebbik fia is, Bódog és Ferencz s ez a három nyers,
kérges kezü kupecz előbb együtt, aztán a dominiumokra szertemenve, a
szerzés fanatizmusával harácsolta össze a sok uradalmat, töméntelen sok
szép fekete földet, a mi öntötte magából az áldást s uj és uj summákat
termett a szerzéshez, a minek, ugy látszott, hogy vége se lesz soha.
A két fiu közül Bódog élte tul Ferenczet. Még életükben előre
gondoskodtak a párisi bátyjukról. Kifizették s irást vettek tőle a
közjegyző előtt, hogy sohase követel többé semmit.
Mikor Ferencz meghalt, Bódogra maradt minden s akkor egy pár esztendeig
egy emberé volt az egész nagy gazdaság.
Csodálatosan virult minden. Olyan jövedelmet hajtott a sok föld, a
milyent még soha s néhány esztendő alatt kinyujtózkodott a birtok a
szomszéd megyékbe is és nőtt, szédületesen gyarapodott, mert Bódog ur
mindig csak vett olcsón, drágán s mig paprikás szalonnát vacsorázott s
aludttejet evett reggelire, subában fekve az asztagok aljában,
dinasztiáról álmodozott. A szérü felett, a polyva sárgás ködében, éjjel
az álmában, ha egy évben egyszer többet ivott valamelyik vásárban, mint
a mennyit megbirt, a felizgatott képzeletében határozottan, el-eltünő s
ujra előtermett képekben hatalmas uralkodó családnak képzelte el a
jövendőben a Gócsokat, olyan erős törzsnek, a miből hatalmasan kiválik
egy rettenetes, ellenállhatatlan hatalmu testi és szellemi erő, a nagy
Gócs, a kinek el kell jönni okvetlenül.
S aztán uralkodik.
Hüséges zsellér lesz az egész környék. Ő maga is beszegődött robotosnak
ehhez az elkövetkező nagy urhoz s törte magát a dologban, mig egyszer
össze nem rogyott.
Egy éjjel, a mikor lázában még tündöklőbb fénykarikában jelent meg neki
a megyének parancsoló, sok régi szolgaságot megboszuló kis király,
mosolyogva elaludt. Akkor éppen a szénakazlakat őrizte, nehogy a más
ember lova is jóllakjék belőlük.

II.
Az utolsó tisztesség fényes uri temetés volt. Telegrammban hozattak le
hozzá minden czifraságot, feketébe borult a ház, messze kivilágítottak a
hosszu, vastag gyertyák. Valóságos erdő lobogott az aranyozott nehéz
koporsó körül, a miben halványan, ujdonat uj fekete ruhába gombolva
feküdt Bódog ur. Az állomásra pedig négy-öt kocsit küldtek ki minden
vonat elé. Minden oldalról a nagy udvarházba folyt össze a gyászos
rokonság s amint érkeztek, mindig hangosabb és hangosabb lett a ház. Mig
az özvegy, a gyönge, vékony asszonyka némán járt a szobákban, zokogva
ünnepelték a halottat a rokonok. – Némelyik kopott, szegény rokon
asszonyságot el kellett vonszolni a koporsó mellől, hogy másnak is
jusson hely a gyászban. Fenn az emeleti szobákban pedig káromkodva
szidta az egész rongy népet a huszárkapitány, Gócs Dénes, a Bódog ur
egyetlen fia. Látni se akarta őket s az anyjának kellett csittítani,
hogy a mikor odalenn tulságos hangosan tört ki a rokonságból a gyász, ki
ne dobassa az egész gyászos gyülekezetet.
– Az ember megundorodik a saját fajtájától.
– Hagyd, egy-két nap az egész, addig csináljanak, amit tetszik.
– Rongy nép.
– Az, az, de hát rokonok…
– Idejöttek kiszaglászni, hogy mi jut nekik. Egy krajczárt sem kapnak. –
Az ablakhoz ment s körülnézett a nagy szürkeségben, a mibe beleveszett a
Gócs vagyon határa. – Az enyém minden! Az is marad…
Az asszony megsimította a fia kopaszodó fejét, szeretettel mosolygott
reá s hogy lennről ujra jajgatás hallatszott föl, most már ő is
megundorodott az éhes, kapzsi népségtől.
– Az, az, fiam. Csak mennének már, utálatosak.
Éppen akkor fordult be a kapun még egy kocsi. Igás lovak huzták s a
vedlett homokfutóból egy fiatal leány szállott ki. Körülnézett, hogy
talán jön valaki, a ki fogadja, de a mikor hiába várt, magában indult el
a ház felé.
– Ez meg kicsoda? – kérdezte fenn az ablak mögött a kapitány.
– A Gruber lány lesz.
– Olyan is van?
– Van, a tanárnak van egy leánya.
– S egyedül jött?
– Ugy látszik.
Lenn az ispán nagy immel-ámmal ment a lány elé s bevezette a többi
rokonhoz a koporsó mellé. A Gócsok összesugtak, a mikor a szép fiatal
gyermek átlépte a küszöböt s elhuzódtak mellőle. Szóba se állott vele
egy se s a mikor egyszerüen letérdelt a halott lábához, átódalogtak a
másik szobába, a hol a hideg husok voltak az asztalra rakva, hogy ne
éhes gyomorral sírjanak.
A koporsó mellett egyedül maradt a lány. Összetette a kezeit, de nem
imádkozott, csak nézte a halott ember arczát, rámeresztette a szemeit,
mintha megbabonázta volna a mozdulatlanság. Még azt sem hallotta meg, a
mit a szomszéd szobában az olyan haszontalan fattyu kölykökről
beszéltek, a kik mindenhova odatolakodnak. Halkan, egészen magában
suttogott: ilyen volt, ilyen? – s aztán elmosolyodott, maga körül látva
ezt a sok gyászos atyafit, a ki egymással versenyezve siratja ezt a
nagyon közönséges, durva arczu embert, a ki a nagy pénzhajszában talán
most ér rá először arra, hogy jól kialudja magát. Mit tett ez a vén
kupecz, a míg élt a más javára, mivel szolgálta a világot, miben
különbözött attól a jármos baromtól, a mely napról-napra, évről-évre az
ekéjét, meg a boronáját huzta? Szégyelt volna sírni s boszankodva
törülte le pilláiról a könyet, a mi a nagy hangtalanságban kicseppent a
szeméből.
Durván riasztotta ki csendjéből az ispán.
– Van valami pakkja a kisasszonynak?
– Az ülés alatt egy kis fekete táska.
– Fölvitetem oda, a hol aludni fog. A tekintetes asszony pedig azt
üzeni, hogy kilencz órakor lesz a vacsora.

III.
Kilencz órakor fenn az emeleten három szobában is terítettek s
letelepedett a rokonság. Némely asszony a legkopottabbak közül még itt
se birt a nagy szive fájdalmával, hanem lesírta maga előtt az abroszt.
Általában sokat ettek, ittak s a megboldogultról beszélgettek, a ki
nagyon jó módban élt szegény és ime mégis meg kellett neki halni.
Különösen akkor lett hangos a sopánkodás, ha valaki arra jött a
családból.
Mire a Gruber lány feljött s az öreg asszonynyal váltott egynehány szót,
már nem jutott hely neki. A rokonság semmi hajlandóságot se mutatott
arra, hogy összeszoruljon egy kicsit s a szép leány egyedül járt
szobáról szobára, tanácstalanul őgyelegve. A cselédek se igen vették
észre, elveszett szegény a tömegben. Mikor látta, hogy mennyi idegen van
itt, sírva fakadt s kimerülten, éhesen esett le egy székre az erkélyajtó
mellett. A szive erősen dobogott, tele volt panaszszal s fájt a feje.
Lassankint megérett benne a düh, elkeseredve nézett körül, hogy valami
számbavehető ellenséget találjon. Mikor egy cseléd a kezében tállal
elsietett mellette, egyszerre eszébe jutott, hogy kinek kellene
elmondania az igazságát s utána kiáltott:
– Küldje ide a kapitány urat.
– Az urfit?
– Azt.
Mikor a kapitány jött, kiment előle az erkélyre. Háborgott benne a harag
s az ösztöne az volt, hogy a körmeivel megy neki ennek a szép nagy
embernek. Mikor már egymás mellett állottak, megcsappant a bátorsága s
csak kérésre fogta a dolgot.
– Kérem szépen százados ur, vitessen ki engem az állomásra.
– Most?
– Most mindjárt.
– Miért? Reggelig nem indul vonat.
– Mindegy. Lefekszem a váróteremben a lóczára.
– Nem értem. Bántották?
– Nem, még azt se tették, csak keresztül nézett rajtam ez a sok igazi
Gócs. Pedig itt van a levél, ön irta. Hivtak bennünket, nem tolakodtam
be. Azt hittem, hogy nem tévedésből kaptuk. Ön, a gazdag, szép czifra
katona, még csak nem is üdvözölte bennem a vendégét. Nem tudom, hogy itt
önöknél mi a szokás. Nálunk mondanak valamit annak, a ki érkezik, hogy:
Isten hozott, vagy ezt vagy azt, a mi a szájára jön az embernek, de
észre se venni valakit, egy leányt, ez lelketlenség. Küldjön ki engem a
vasuthoz.
– Bocsánat…
– Küldjön ki… Nem szeretném, ha megtudná apám, hogy ugy bántak velem.
Ide jönne verekedni.
A kapitány érezte, hogy megzavarodik. Nem tudott a kipirult szép gyermek
szeme közé nézni, hanem elfordult és az ég aljáról éppen fölemelkedő
hold tányérjába bámulva, igyekezett valami mentséget találni.
– A gyász ugy elfoglalt bennünket, édes anyámat is, meg engem is, hogy
semmire se jutott időnk… Bocsásson meg…
A lány indulatos lett, a mikor ezt a kapkodást látta.
– Nem igaz. A nélkül, hogy látott volna, elfordult tőlem. A törvényes
unoka lenézte a törvénytelent, mert önöknél nincsenek emberek, csak
méltóságok. Tegyen, a mi jól esik, de ezt meg akartam mondani, mielőtt
elmegyek, meg hogy nincs joga rá, azt is. Hol vannak az érdemei arra,
hogy engem lealacsonyítson. Kapitány ur, mi nem kapaszkodunk a multba,
mint ön, nem alapítjuk véletlenekre jogainkat, emberek vagyunk. Ma már
ez a világ járja, ha még nem tudná, hát tudja meg és beszélje el odabenn
is. Mi már kinevetjük az olyan embert, a kinek semmi egyéb lelki vagyona
nincs, csak egy régi név és egy mázsa önérzet. Forog a világ, kapitány
ur…
A kapitány szeme már régen elhagyta a holdat s rábámult a leányra. Mig
beszélt, szórakozottan hallgatta s csak nézte, mintha a szemeivel akarná
megérteni, aztán egyszerre nagyon jó lett hozzá. Megsajnálta, mintha egy
galamb vergődnék a lábai előtt. A nagy indulat meghatotta, érezte, hogy
köny szökik a szemébe. Megvette az, a mit hallott. Eddig nem igen
gondolkozott ilyesmiről s most érezte, hogy milyen keveset tud, nem
képes megfelelni és védelmezni a saját álláspontját. Mig azon
gondolkozott, hogy mit kellene felelni, érezte, hogy összezavarodik az
agyában minden. Nincs véleménye, soha se törte magát az után, hogy
legyen. A lány nagy szemei az arczába voltak szegezve, erre még jobban
megzavarodott, mert azt hitte, hogy az a két nagy fekete szem mindent
lát, a mi az agyában végbemegy. Egyszerre egészen őszinte lett.
– Nem, nem igen gondolkoztam még erről. A kaszárnya meg a katonák
egészen elfoglaltak. Lusta voltam hozzá. – Mind bizalmasabb lett s mikor
valaki a rokonok közül kidugta a fejét az ajtón, közelebb huzta a székét
a lányhoz s halkabban beszélt, hogy odabenn meg ne hallják. – Az ilyen
magamforma embernek más a gondja. Ott a reglama, azt meg kell tanulni,
ki kell képezni a regrutákat, belovagolni a remonda lovat, aztán manőver
délelőtt, délután meg parádé, meg verseny, ez a dolgunk.
– Nem sok. Valamicskét nem tanulnak is azonközben?
– Nem, teljességgel nem. Eszünkbe se jut, hogy talán nem tudunk valamit.
Igy van, nem jut eszünkbe. Nekem most jönne majd a törzstiszti vizsga,
hanem unom a könyvet. Nehéz hozzá a fejem. Azért nem szabad haragudnia
rám, egyik ember ilyen, a másik amolyan. Én az ilyenek közül való
vagyok…
A lány figyelmesen nézett reá.
Ennek a más világból való embernek minden szava érdekelte. A kapitány
félreértette a mozdulatlanságát.
– Unja?
– Dehogy, dehogy…
– No lássa, hát igy van a dolog. Meg aztán nekünk nem is igen szabad
olyasmiről diskurálni, a mi nem tartozik ránk. Nem szivesen veszik
feljebb, a magasabb sarzsik.
– Gyermekek maguk?
– Nem, katonák. Nekem nem nagyon fontos, hogy mit tartanak rólam, ma
otthagyhatom őket, hanem a szegény ember pályáját nagyon megakaszthatja
nálunk a politizálás.
– És türik ezt?
– Nem azzal jöttünk mi ki a katonaiskolából, hogy valamit ne türjünk.
– Hiszen ez gyámság.
– Olyasmi, de megvagyunk vele. Lássa, tavaly hozzánk jött egy
ezredorvos. Nagyon jó fiu volt, de nem közénk való. Amolyan modern
ember, tele uj teoriákkal. Tőle hallottam ilyesmit, hogy: abszolut
egyenlőség, emberi méltóság, szocziálpolitika…
– És mindez nem érdekelte?
– Nem, őszintén mondom, nem. Minek hazudnék, maga belém lát ugy is. –
Majdnem félve huzódott el előle. – Menni kellett neki. Egyik ezredtől
elüldözték a másikhoz… Elzüllött valahol. A munkásokkal barátkozik
Pesten. Olvastam valamit róla a multkoriban, hogy beszédet mondott s
összeveszett a rendőrfogalmazóval…
A leány messze elbámult s ugy mosolygott, hogy a kapitány meghökkenve
kereste a jókedve okát.
– Tetszik ez magának?
– Csak beszéljen!
– Nem értem, nem…
A cseléd kijött a kapitány után, azt mondta, hogy hivatja az anyja. A
nagy, erős ember fölállott, töprengve nézett széjjel, mintha keresne
valamit. Mikor a lány fehér kezére esett a pillantása, egyszerre
megragadta s mosolyogva huzta magával befelé.
– Jöjjön velem, jöjjön, beszélgetünk még.
A leány ment vele s csak a mikor észrevette, hogy a belső szobák felé
vezeti, akkor állott meg egy pillanatra. A kapitány megijedt, hogy ujra
el akar utazni, vagy megint eszébe jutott a bántás és kérlelni kezdte.
– Ne haragudjék rám. Nem vagyok olyan rosz, hogy megérdemelném. Egy
kicsit hibás vagyok abban a dologban, a mit a szememre vetett, de azért
bocsásson meg. Jöjjön, együtt leszünk hárman. No ne legyen makacs.

IV.
A temetés után hamarosan elszéledtek a rokonok. Egy-két napig még
vártak, hogy hátha következik még valami, talán fölolvassák a
végrendeletet s kisül, hogy ez is kap ennyit, a másik is annyit, de csak
sehogyse akart rákerülni a sor erre az aktusra. Végre is kaptak
utiköltséget, meg azonkívül is felpakkoltak egy-egy zsák lisztet, meg
szalonnát, turót, a mit az ispán mért ki nekik és elszéledtek annyi
felé, a hány oldalról összegyültek erre a nagy családi gyászra.
Az öreg professzor is irt a lányának, hogy menjen haza. Azt irta, hogy
nagyon várja. Üres a ház, minden a feje tetején tánczol és hogy a gáti
erdő alatt, ott, a hol tavaly a nagy rákokat fogták, mélyen a partban
fölfedezett egy uj mályvát. Az foglalja le minden perczét. A diákoknak
már bemutatta, irni is fog róla, de még nincs egészen tisztában vele. A
cseléd föl akar mondani, a kék virágos kancsó eltört s az igazgató már
megint Pesten szaladgál, most az ő nyakán van minden gond. Nem tud
elszámolni tizennégy forint hetven krajczárral. Valami papirosra
jegyeztette fel, aztán elvesztette, vagy mi az ördög, de nincs. Hát csak
gyere aranyom, gyere. Gócsnét csókolom, vigasztalja meg az Isten, derék
ember volt a megboldogult, ugy hallom…
A leány készült is, de nagyon megijedt erre a kapitány. A rokonok már
mind továbbálltak, csendes, békességes maradt a ház s az alatt a három
nap alatt, a mig ott volt a lány, mintha uj élet költözött volna bele. A
kapitány is huzódott hozzá, meg az öreg asszony is és a nélkül, hogy
észrevették volna, ez a gyermekleány lett a család esze. Igába hajtották
a fejüket mind a ketten. Eddig nem igen tanultak meg a maguk lábán
járni. Bódog ur minden volt a házban, nem szenvedhette el, hogy más is
gondolkozzék valamicskét körülötte.
A mellett csodálatosképpen megvigasztalta őket a vendégleány. Még ki se
bujt a Bódog sirján a frissen vetett fümag a földből s már nevettek, ha
valami olyas történt, a mi mulattatta őket. Előbb megbotránkoztak egy
kicsit rajta, de aztán belenyugodtak, mert a leány olyan egyszerü
érvekkel győzte le őket, a mit meg kellett érteniök.
– Ugyan néném, – mondta egyszer – ne bánja azt, ha mulat a furcsaságon.
A bácsi is mulat ezen valahol, a hova elment. Mit gondol, hogy neki
jobban esnék talán, ha egész nap sírnának a házában? Azt mondja a
kapitány, hogy értette a tréfát, akkor ma is érti a tulsó világon.
A kapitány elgondolkozott s fölkelt, mintha többet akart volna látni.
– Hol van az?
A leány nem felelt mindjárt. Ugy elnézett ő is, mintha kereste volna a
messzeségben azt a tulsó világot, a hova elmennek a halottak.
Elálmodozott ezen a miszteriumon s csak akkor kezdett el beszélni, mikor
látta, hogy a kapitány rámereszti a szemeit és tőle várja a választ.
– Messze. Azt hiszem, hogy nekünk valahol nagyon messze, de nekik, a kik
már nem közénk valók, a kiknek más a mértékük, más a lépésük, csak itt
valahol közel, egy lépésnyire innen. Igy jön az ember örök idők óta s
megy tovább, egy-egy lépést mindig s egy-egy pillanatot tölt mindenütt.
Az élet, a mit itt lelünk, egy pillantás a megmérhetetlen mindenségben s
a mi igazi életünkben se több egy állomásnál. Ennek az életnek
végtelenül messze van a születése és beláthatatlanul távol a vége. Nem
szabad tulságosan törődni azzal a csekélységgel, a mi a mai pillantás.
– Mi hát ennek a pillanatnak a czélja? – kérdezte érdeklődve a kapitány.
– Közelebb vinni a mát a holnaphoz meg a holnaputánhoz, a mi majd
következik. Semmi egyéb. Addig kell haladnunk, mig el nem érjük a teljes
szépet, a teljes jót, a teljes igazat, a mi már megvan ott valahol
messze, a merre törekszünk. Ha aztán egyszer mindnyájan eljutunk odáig,
akkor befejeztük az építés munkáját s elkezdünk élni. Csak az a baj,
hogy a ma visszamaradt. Nem teljesíti a feladatát. Vagy azt hiszi, hogy
jól van ugy a világ, a hogy ma áll?
– Nem, nem, azt nem…
– Lássa. Nézzen csak vissza az ember életébe. Vegyünk nagy lépéseket,
századokat egy emberöltőnek és megtalálhatja a jelző oszlopokat, a
melyek valóságos véráldozat számba mennek, vannak mások, a melyeket
teljesen lefoglalt magának a templom, mindeniknek a végén beszámolhatott
az ember magának arról, hogy minek élte át. Akár könyvet lehet vezetni
róla. Ez a század az emberé. Most ő következik. És nem akar fölébredni,
nem akarja megérteni a dolgát. Ha valami gyors fordulat nem áll be a
fejlődésben, szégyenünkre mindössze annyit fognak majd mondani az
utánunk következők, hogy elkezdtünk valamit, megpróbálkoztunk azzal, a
mi a feladatunk volt s képtelenek voltunk reá, megnehezítettük azoknak a
dolgát, a kik majd utánunk jönnek. Gyávák vagyunk, végtelenül gyávák.
Az arczát elborította a láng. Fölállott és egyszerre olyan gyönyörü szép
lett, hogy a kapitány megdöbbent. Az öreg asszony is olyast érzett,
mintha forróság szaladt volna végig rajta s ijedten integetett a
lánynak.
– Ülj le, borzasztó vagy.
A leány visszahanyatlott a székbe, egyszerre halovány lett, de azért
mosolygott. Fizikumát kimerítette a beszéd, a lelke azonban végtelen
gyönyörüségbe merült. Valami elérhetetlenről álmodozott s az tette
boldoggá, hogy egyszerre megvalósult a képzeletében minden vágyakozása.
Látta magát, hogy mint hordja egymásra a nagy épület koczkáit,
megizmosodik a munkában s magasabb és magasabb lesz a fal, köréje ömlik
a többi ember is segíteni s a mint körülnézett a sok munkás között, csak
egy ember hiányzott.
Fölnyitotta a szemeit s hangosan kérdezte:
– A kapitány… hol maradt el a kapitány?
A százados hozzá ment, megfogta a kezét.
– Itt vagyok.
A leány csendesen felállott, hosszasan nézte a szép nagy embert s mintha
az erejét akarná felbecsülni, megszorította a karjait. Az öreg asszony
rájuk meresztette a szemeit s mintha megijedt volna.
– Mit akarsz vele?
– Semmit néném, semmit.
A kapitány azonban nem hagyta annyiba a dolgot. Megfogta a leány kezét
és huzta maga után.
– Hova mentek? – kérdezte az öreg asszony.
– Mindjárt jövünk, mama.
Mikor egy kis ösvényre bekanyarodtak a licziom bokrok mellett,
megállottak s most már a kapitány nézett erősen a lány szemébe, mintha a
pillantásával ki akarna szivni belőle minden titkot.
– Valamit akartál mondani. Elhallgattad. A szemedben láttam, a mikor azt
mondtad, hogy: gyávák vagyunk, azzal nem fejezted még be a
mondanivalódat. Vársz tőlem valamit, akarod, hogy melléd álljak, mondd…
A leány olyan izgatott lett, hogy reszketett benne minden ideg. Félt,
hogy leesik, megkapaszkodott a katona egyik karjában. Pihegett s egy
darabig nem tudott beszélni.
A katona pedig sürgette:
– Mondd, mondd, akarod? Szolgád leszek. Még nincs meggyőződésem, nem
szerezhettem magamnak, hanem hiszek. Érzem, hogy felébred a lelkem. A
mit veled mondat el valami magasabb hatalom, csak az lehet az igazság.
Veled megyek. Taníts, légy a mesterem…
A leány megcsendesedett. Komoly nyugalommal nézett fel a nagy emberre,
gyönyörködött benne, aztán megfogta a fejét, lehuzta magához és
megcsókolta az arczát.
– Mi ketten nagy munkát végezhetünk. Én sem tudok sokat, csak sejtek
mindent. Gyönge vagyok, te erős; szegény vagyok, te gazdag. Tied az
óriás vagyon, a mi után annyi sokan sírnak. Visszaadjuk az embernek, a
mi az emberé, kenyeret, uj vallást, szeretetet.
Megint az a ragyogó igazság lett az arcza, a mitől az előbb megijedt az
öreg asszony, a felmagasztosulás maga. A kapitány nézte, nem merte
megfogni, félt, hogy beletörik az ő nagy markába ez a csepp kis reszkető
jószág s csak magában áhitatoskodott, mintha egy szent állana előtte. A
leány most már határozottabb lett.
– Anyád majd utánunk jön. Vagy megért minket, vagy nem. Ha igen, velünk
dolgozik, ha nem, fölösleges nekünk. A mi nagy dolgunkban, ha beállunk a
szegény emberek közé, ha a világpolgár háboruját megindítjuk az
összeharácsolt vagyon ellen, nem szabad egy gyönge öreg sorsán
fennakadni. Milliókról van szó. Jösz velem?
A férfi megindult előre be a ház felé s utána ment a leány. Mikor
kiértek a nagy utra, az öreg asszony fölállott a székről s utánuk
kiabált:
– Fiam, fiam…
Azok meg se hallották a szavát. Utánuk indult, de már nem érte be őket
többé soha.


KÁROLY

I.
Ugy három óra tájban, hajnalban, álmosan döczögve, párosával beérkeztek
az udvarba a lovak. Rettentően sovány gebék, erre, nagy Magyarországon
nem is ismerik az ilyen lovat. Páronkint vásárolják ezeket az állatokat
a mi szekereseink, mint a csirkét. A vásárban külön osztálya van az
olyan lónak, a mik közül a gerébeni fuvarosok válogatnak tavaszszal. Itt
szerzi be husszükségletét a menazsériás is. – Hát jöttek a lovak,
egy-egy fiu hajszolta őket s nehézkesen topogva a nagy csizmákban,
egymásután érkeztek a faluból az emberek is. Némelyik a tornácz felé
pillantott s megemelintette a süvegét, máskülönben azonban csendben
folyt a lovak befogása a szekerek elé. Egy-egy elszakadt madzagot
piszmogva kötöttek össze, vagy hallszott, hogy valamelyik ló oldalába
ököllel csapkod az ember, hogy a rud mellé álljon s egyet-egyet
csörrentek a tartó lánczok. Az udvar felett még homály borongott. Fél
éjszaka, a mibe keletről derengősen, inkább csak sejtelemszerüen
belelopózkodott a reggel. A minek azonban a köddel is meggyült a baja. A
fehér pára ráült a földre, mint valami alantjáró felleg. Az udvar
sarkában a gabonás bagósüvegforma teteje ugy látszott ki belőle, mintha
usznék rajta. A hüvös szél egy-egy pászmát szakított le belőle s
szertefujta. Egy-egy kiáltás, morgás hallszott a szekerek felől, a
czihelődés zavaros lármája s három-négy ember kiment a nyitott kapun és
lefordult az utczára az Iliána boltja felé dohányért, meg hogy egy ital
pálinkát öntsenek magukba. A ki végzett a lovakkal, utánuk ment és a
későbbiek szájából visszahallszott a ház tornáczára, hogy köszöntenek
valakit. A valaki egy kis öreg asszonyka volt. Talán már hatvan éves is.
Nagy, szürke keszkenőbe volt bónyálva a feje meg a dereka, a kendő
felett még egy kabát is volt rajta, a mit nem tudott begombolni a
mellén, a kezében régimódis, kékcsikos, nagy, szürke esernyő. Nyögve,
lihegve igyekezett fölfelé az udvar lejtőjén s arra állott meg, hogy a
ház tornáczáról leszólott hozzá egy még öregebb asszony.
– Hát mégis elmégy, Biri?
Lenn az asszony határozottan felelt:
– El, néni. Nem maradhatok ebben a bizonytalanságban. Le se hunytam a
szemem már két éjjel…
Fennről eléje jött az öreg asszony. Recsegett a lábai alatt a lépcső.
Egészen másformáju asszony volt. Magas, egyenes, mint a szálfa, szép,
nagy szürke szemeiben, az ősz pillák boltozata alatt határozott, kemény
nézés és a lépései is olyan szilárdak, mintha tömeg járna a nyomában, a
mely a vezért lesi benne. A földesasszony szemben a derékban
kettéroppant, nála husz esztendővel fiatalabb, szegény
hivatalnoközvegygyel. Az egyiknek erőt adott a folytonos küzdés, a mivel
egy kis birtokból ki kellett kaparni egy csomó fiu nevelésének
költségeit, a másikat pedig idő előtt elsorvasztotta a rettentő gond,
hogy a silány penzióból élni tudjon valahogy ezen a földön, a mi mind a
másé, mind, mind… Tekintetes asszony volt különben, egy a valóságos
tekintetes asszonyok közül. Mert hát a boltosné is annak szólíttatja
magát, meg az árendásné is s a paraszt mosolyog ezen. Mert a paraszt
szörnyen meg tudja taksálni azt, hogy ki az igazi ur… A pénzügynél volt
hivatalnok az ura s az asszony csak özvegyen költözött ki a faluba, a
maga részéről való rokonai közé.
– Rosszul teszed, hogy ugy sietsz, – mondta az öregebb asszony, mig
nyugodt méltósággal hagyta, hogy kezet csókoljon neki a másik. – Sándor
holnap amugy is bemegy és egyedül. Elférnél mellette. Nem neked való már
az efféle utazás.
– Megyek, néni.
– Hát menj. Az az egy nap pedig nem sokat határoz. – A hogy azonban
nézte maga előtt a kicsi, öreg asszonyt, látszott, hogy megérti a
dolgát. Már kevesebb határozottsággal beszélt tovább. – Hát igen. Nem
tudsz aludni. Értem. Én se tudnék. A gyermekének sok éjszakát áldoz oda
az ember. A gyermek, akármilyen hitvány is, mégis csak gyermek… –
Hirtelen megállott s majdnem ijedten mentegette magát. – Azt, hogy
hitvány, nem a te Károlyodra mondtam, csak ugy… Nem is venném ugy a
szivemre a dolgot a te helyedben. Derék fiu az…
Valami nem egészen derék fiuról lehetett azonban szó, mert az öreg
asszony érdes hangja remegett s lesütött szemekkel indult meg a szekerek
felé. A másik asszony kettőt lépett, mig ő egyet s ugy tipegett
mellette, mintha futna. Nem akart lemaradni valamelyik kocsiról s
fürkészve siklott végig a pillantása az embereken, hogy melyik
ismerősebb. Az egyik a szomszédja volt. Valami Józan nevezetü ember.
Feléje tartott s most már nem igen hallgatott a nénire. Az pedig tovább