Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 15

Mikor mind a két fiu elkészült egy-egy öltözet ruhával, csodálatosképpen
ugy, hogy egy helyen kopott, vásott, szakadt mindeniken a nadrág és a
kabát, elvitte őket a ruhásboltba s az egyik barna, a másik szürke ruhát
kapott.
Másnap már tudta, hogy a szürke fiu Gyuri s a nevén szólitva igérte meg
neki, hogy megagyabugyálja, ha mégegyszer az abroszra önti a vizet.
A fiu azonban szemtelenül kikaczagta:
– Én a Feri vagyok.
– Hát a ruhád?
– Elcseréltük.
Egyszer az iskolába is elment velük. Szeretné, ha megmutatnák, hogy mit
tudnak – mondta a tanitónak – voltaképpen azonban nem akart egyebet,
mint igy együtt látni őket és kitanulmányozni rajtuk, hogy mi a
különbség kettejük között. – Hátha ez a helyzet alkalmas a tanulmányra,
– a hogyan okoskodnak, törik a fejüket…
Az egyik talán kissé hebegni fog, a másiknak hangosabb a szava, vagy
megváltozik arczukon egy vonás, a szemükben valami olyas kifejezés, a mi
az ő tudomásán kivül az egyiknél keményebb, tisztább, a másiknál lágy s
valamicskét elmosódottabb.
A fiuk feleltek a sok kérdésre, mint a parancsolat, az apjuk pedig
bámult rájuk, de éppen csak annyiban lett okosabb, hogy megtudta, hogy a
ki a harmadik padban ül, Feri.
A második pedig – a másik. – No most nem is téveszti többé össze őket. –
Vége volt az iskolának s magával vitte a gyerekeket haza. Ugy ment
mögöttük, mint a zsandár s magában folyton azt mormogta:
– Jobbra Feri, balra Gyuri, jobbra Feri…
Csak a panoráma elé ne értek volna. A panoráma előtt tudniillik szép
nagy képen voltak a Ring-szinház égése, a plevnai csata, Spangáék
kivégzése, a párisi világkiállitás – és egy majom is egyik kiugró
léczen, a mely kitünő vicczeket tudott produkálni. Kilopta a parasztok
szájából a pipát s a fogai között törte fel a mogyorót, mint valami
gyerek. A fiuk nekiiramodtak a térnek, s mig lihegve szaladt utánuk az
apjuk, eltüntek a tömegben. A keztyüs utánuk futamodott, miközben rendre
is utasította az öklével egy-egy cseléd, a kit kitaszított a helyéből,
összefogdosta a gyermekeit s vitte őket haza. Mire kiértek a
sokadalomból, már kárbaveszett az egész délelőtti tanulmány. Nézte,
bámulta, félig behunyt, meg egészen tágra nyitott szemmel, mustrálgatta
őket, de hiába. Ki tudná megmondani, hogy melyik az egyik és melyik a
másik.
Végre is az időtől remélt még valamit. Majd nőnek, az egyiknek hamarább
pelyhedzik a bajusza, mint a másiknak, vagy ahogy gavalléroskodnak,
letér az izlésük a közös csapásról.
Az egyik hosszu hajat növeszt majd s egy-egy fürt zseniálisan a
homlokára csüng, a másik pedig kurtára nyiratkozik. Az egyetemen
különféle pártokhoz szegődnek. Az egyiknek vörös toll lesz a kalapja
mellé szurva, a másiknak fehér, külön-külön járnak el a szabójukhoz,
egyik angolosan öltözködik, koczkás holmiba, a másik előnyt ad a feketés
szöveteknek… S a szegény Gutter urnak semmi reménye sem vált be. A fiuk
egyek maradtak mindenben. Kiegészítették egymást, nem is volt az
elképzelhető, hogy az egyik hütlen legyen a másikhoz, akár a nyakkendő
dolgában is.
Együtt mentek a sorozásra is és mind a kettő tüzér lett, persze egy
ezredben. Gutter ur azt mondta, hogy nem bánja, hogy akármilyen is, de
az egyik legyen huszár. Neki okvetlenül kell egy huszár is a
familiájába. Arra gondolt, nagy alattomosan, hogy az uniformis majd
segítségére lesz a nagy feladatban, a minek immáron már husz esztendőt
áldozott oda az életéből.
A fiuk azonban átláttak a szitán, összekaczagtak s kijelentették, hogy
mindkettőjüket az ágyu érdekli és nem a karabély. Nagyobbat pukkan.
Gutter ur ezek után egészen az üzletnek szentelte magát. A mühelyből már
szép nagy gyár lett, a mibe százszámra jártak be a lányok keztyüt
varrni. A fiuk is be-benéztek néha.
Megesett, hogy valami nagy vevővel jöttek össze az irodában s Gutter ur
bemutatta őket: a fiam, az önkéntes… A termekben, a folyosókon, meg lenn
az udvaron a lányokkal is találkoztak néha a fiuk.
Az egyik – Ferencz ur – különösen hosszasan elbeszélgetett egy kis szőke
gyermekkel. Aztán megkereste otthon is. Velük együtt, az anyjával és a
kis leánynyal töltötte a vasárnapjait s egy amugy sem nyugodalmas estén,
a mikor a sok láda keztyüt kellett expediálni, kijelentette az apjának,
hogy feleségül veszi a kis leányt. Gutter ur dühöngött s mig a számlákat
dobálta ide-oda kiabált:
– Soha, abból nem lesz semmi! Megmutatom!
Felnézett s mivelhogy egy olyan tüzér állott előtte, – a kin meg sem
látszott, hogy rá dühösödik az apja, – még hangosabban kiabált:
– Kidobom a gyárból! – Téged meg kitagadlak!
– Nem is igen van szükségem vagyonra, – mondotta a tüzér. – Azért
jöttem, hogy bejelentsem neked, hogy szerelmes vagyok Stoller Ilkába s
már meg is kértem a kezét. – A mienk lesz majd a fürészmalom s ugy
tudom, hogy egy-két ház is. Én is dolgozom majd…
Gutter ur nagyot bámult.
– Ugy?
Ez tudniillik már a másik tüzér volt.
Mindazonáltal Gutter ur mégis elhatározta, hogy holnap kidobja a gyárból
a leányt. Megparancsolta, hogy készitsék ki a munkakönyvét, meg a pénzt,
– a mi a felmondással együtt még kijár neki s másnap fölhivatta az
irodába s elhatározta, hogy nagyokat fog kiabálni.
A lány remegve állott meg az ajtóban s Gutter ur ordítani kezdett:
– Maga, maga, nem szégyeli magát… A mikor a lányra pillantott, még
hangosabb lett, valósággal bömbölt. – Ne sirjon, itt nincs annak helye…
Ez iroda! – S mivelhogy jobb argumentumot hirtelenében nem talált, ujra
ordított: Ez iroda!
A leány a könyein át mosolygott s halkan mentegetődzött.
– Én nem mondtam, hogy nem az.
– Azért! – Hirtelen megint hozzá fordult Gutter ur és rákiáltott: Hát
szereti!?
Alig sóhajtott és csak a fejével intett hogy igen.
– A Ferit szereti?
– Igen.
– Biztosan tudja?
A kis szelid gyermek-arcz föl a szőke hajig elpirult s megint intett és
sugva felelt: Biztosan.
Gutter ur tovább rótta le és fel a szobát és kiabált:
– Biztosan! Nagyszerü! Nem értem! Nagyszerü!


LUIZ
Damora és Kisócz között, de jóval közelebb Kisóczhoz, mint Damorához,
kisiklott egy tehervonat. Én inkább ugy mondanám, hogy be akart bujni a
föld alá, mint a giliszta, hogy aztán talán megint előbujjék valahol. A
lokomotiv tudniillik mélyen beleásta fejét a töltésbe s tehetetlenül
vergődött, mint valami csapdába került óriás vad. A kerekei őrületesen
forogtak fenn a levegőben s valami belső düh dolgozott még a hatalmas
masinaállatban, mert az összeroppant gépezet utolsó erőfeszitéseivel
egyet-egyet lökött még magán az egész nagy test s mintha szégyenlené a
szerencsétlenségét, odáig vájta be magát a földbe, a hol a fényesre
törült rézcsapok, fogantyuk, rudak lapja befödi a kazánt. Mögötte a
kocsisor olyan volt, mint egy hosszu hernyó mászás közben. Néhol föl
volt puposodva a háta, másutt meg lehasalt a sinekre s a mint a
lokomotivban még lihegett az erő, ugy mozgott az egész előre-hátra. S
azalatt recsegett az egész. Közben egész sor hosszu kocsira friss
fenyődeszka volt rakva. Ezek közül néhány derékban roppant ketté. Ivbe
hajlott az egész guzsba lánczolt pázsma s aztán egymásután roppant szét
a sok deszka az iszonyu nyomás alatt, apró puffanásokkal, mintha puska
ropogna. S csikorogva görbült a vas. A nagy lapos tányérok a kocsik
végein jobbra-balra fordultak, a melyik hol kapta az ütést s az egyik
kocsi, – a miben nagy ládák voltak, meg egy összelapított zongora, a mi
még mindig bugott – a levegőben lógott két másik között. S ember
egyelőre nem látszott sehol. Csak mintha a gőz sistergésén, a kerekek
lármáján s a hogy törött a vas, meg a fa, a százféle vad lármán
keresztül nyögés hallatszott volna. Olyan jaj, mintha valakinek a mellén
térdepelnek s éppen csak sóhajtani tud benne a kin.
Aztán lassan mind a két oldalról emberek jöttek, kék sapkás vasutiak,
egy bakter, aki a vörössel bekerített fehéres táblát is magával hozta s
futva jött, s később egy hivatalnok Kisóczról, sápadt, hebegő ember, aki
csak szaladgált a kocsik mellett föl és le, de semmi okosat se tudott
csinálni. Elől a lokomotiv mindig csendesebb lett, kifujta magát s
mintha a sírját ásná, még egy kis nehézkes fészkelődéssel nyugodalmasan
elhelyezkedett a földben. Fenn a kerekek már lomhán forogtak s
megállapodott a sok egymásra torlódott kocsi. Csak a zongora bugott még
fenn a kocsiban – és most már halkabban, de a csendben még
rémületesebben hallszott az egymásra szakadt romok alól, mintha
valahonnan nagyon mélyről jönne az emberi hang. Akik ott állottak, előbb
menekülni szerettek volna tőle, olyan borzalmas volt itt a csendes,
messzi nagy vidék közepén ez a romlás és mindjárt hozzá a panasz is. De
aztán hozzászoktak s némelyik ugy várt valami uj jajt, hogy tölcsért
csinált a kezéből a fülére s lesett utána, mint a madárra, ami könnyen
elröpülhet. Ki tudja, szól-e még egyszer. Egyszer azt is hallották:
segítség… segítség… – de a mire rájöhettek volna arra, hogy milyen
tájról jön a hang, csend lett. A tisztviselő, a kisóczi főnök
megemberelte magát és kiáltott:
– Hol van? Beszéljen! Megmentjük!
De semmi válasz se jött.
Két oldalról a mezőkről futva jöttek az emberek. Szálas nagy parasztok
ásóval, kapával, egyiknek meg kasza volt a vállán, a minek a fényes
aczéljáról harmatos luczerna csüngött le. Aztán lányok, asszonyok – és
mind csodálatos némán. Megdermesztette valamennyit ez a csodálatos
vasut, ami igy helyezkedett el, nem szép sorjába, hanem egymás tetejébe.
A töltésre föl se merészkedtek, csak alulról bámultak föl reá és
sáppadtak voltak valamennyien, némely asszonynak pedig ugy remegett a
lába, hogy leült a fübe. Fenn pedig most már a másik oldalról jött pár
vasuti tiszt Damoráról s köztük egy nagyon tekintélyes formáju ur,
akinek a hangja messziről átharsogott a nagy csendben.
– Hej, emberek, ne bámuljunk! – kiabálta. – Munkára!
S mikor elérkezett az utolsó kocsihoz és végignézett a soron le egészen
a lokomotivig, ami olyan volt, mint valami óriás ló, amit a fejével
lefelé élve ásnak le a földbe s a hátulsó lábaival valamicskét kapálózik
még, ugy megállott, mintha főbeverték volna. És lelkendezni kezdett: –
Jézus, Jézus… – Akkorra már a kisóczi főnök ur szedte magát össze
valamennyire s ujra bekiabált az összezuzott, egymás hátára kapaszkodott
kocsik közé:
– Az emberek az elsők! Szóljon, aki él! Szedje össze az erejét!
Kiáltson!
S feleletnek csakugyan elő is került a kocsik közül egy gyönge kis
hangocska. Finom, mint a csengetyü, valami egészen vékony kis
üvegharang, alig-alig tudott valahogyan megbirkózni a nyüzsgéssel, a
hogy az emberek körül egyre gyültek.
– Itt vagyok, itt…
– Hol?
Már alig hallszott, amint ujra szólott:
– I… itt.
A Kisócz felől érkezett bakter botorkált előre és lihegve, valósággal
eszelősen bődült bele a romokba:
– Luiz! Te, te vagy?
A többiek is intettek körül, hogy: igen, csakugyan olyan a hangja,
mintha ő volna. Mindenki ismerte. Nem olyan asszony volt, a kinek a hire
a kis bakterházban marad. Annakelőtte szobalány volt valami nagyon uri
háznál, mindenképpen igen müvelt nőcske, aki regényeket is olvasott s
ezen a réven állandó csereviszonyban állott még a hivatalnokok
feleségeivel is. Pedig akkora volt az egész asszonyka, mint egy gyermek
és gyönge, száraz kis testecske, semmiképpen sem fejlődött, hogy aki a
gyermekeit látta, ugyancsak bámult: – Ekkorka anyátok van, ekkora
mindössze? – Csak a feje volt szép, nem is szép, inkább csak rendkivül
különös ebben a világban. – Nagyon fehér volt a bőre, olyan rózsákkal az
arcza közepén, mintha örökké lázas lett volna s nagy bámész szemei,
széles ideges orra, amire idegenkedve nézett az ura, a nagy, durva
bakter, mert azt hitte s mondta is, hogy ilyen orra csak annak a
fehérnépnek van, aki férfiak után szaglász s szőke, ehhez hasonló volt a
haja és hosszu, egy kicsit boglyas. Meg szépen öltözködött. Az isten
tudja, hogy hogyan jutott a bakterhez feleségnek, mert arra nem igen
mondhatnak esetet még a vasutiak se, akik pedig sokat járják mindenfelé
a hosszu vonalakat, hogy valamelyik bakterné miderbe füzve állott volna
ki a vonat elé a fehér táblával, amikor az ura alszik. Ennek pedig az is
volt, meg topánkák, finom sokféle topánkák, sárgák, feketék, amiről ő
mind azt mondta, hogy a kisasszonyoktól kapta, akiknél szolgált s a
kikkel fenntartotta a barátságot még mostanság is, pedig ide s tova hét
esztendeje annak, hogy elkerült tőlük. Most mintha kiperdült volna a sok
néma ember közé, egyszerre látták valamennyien tetőtől-talpig, ugy ahogy
ismerték a maga különösségében – s még egy pillanatig dermedten
állottak, aztán megrohanták a kocsikat. A tekintélyes hivatalnok egy
paraszt kezéből kivette a kapát s fölkuszott az egyik kocsi tetejére. De
már is látszott, hogy nem sok haszna lesz ennek az erőlködésnek. Amint
lecsapott a kapával a kemény vastag burokra, amivel körül volt
pánczélozva a kocsi, szikrázott a szerszám, de semmi kárt nem tett a
vasban. Lenn mások az ajtóknak estek neki, de a sok pánt, a begörbült
sarkak nem engedtek. Szerszám se volt a munkához. Amivel a földet
vájják, azzal éppen csak bekopogtak a nagy vasas kocsikon, amelyek közül
isten tudja, hogy melyik kripta már. S aki nem csinált semmit, csak
bámult és mindig sötétebben meredt rá a hosszu sor kocsira, töprengve,
nem aggodalommal, hanem valami félelmes nyugalommal kémlelte maga körül
a népet, meg a munkát, az a bakter volt. Összegörnyedt, előbb ugy,
mintha rá akarná vetni magát valakire, ki még nincs itt, akit nem lehet
még látni, olyan volt, mint valami nehézkes, nagy vad, aztán lassan
lepihent a háborgása, inkább ő félt, nem tudta, hogy mitől, de valami
borzasztótól, amivel szemben nem védelmez meg az erő s nyögve szólott az
embereknek:
– Inkább csak hagyják. Nem akarom látni.
A tekintélyes ur izzadtan szállott le a kocsi tetejéről s mig a
verejtéket törölte magáról, a bakterhez ment kérdezősködni:
– Miért jött ezen a vonaton?
Tompán felelt az ember:
– Nem tudom.
Aztán megint végignézte a kocsikat és hozzátette:
– Vagy tán tudom. Tudom, nem tudom. Ez a vonat korán megy, korán jön,
ezen szokott járni, ha a kisasszonyokhoz megy. Szabados ur mindig
fölveszi.
– Hiszen az nem szabad. Tudja maga.
– Azért fölveszi. Néha még akkor is megállott, ha nem intettük le. Csak
megállott s hivta a Luizt. Tessék, tessék, elbirjuk – mondta.
– S Luiz ment.
– Ment, igen gyakran – s a nagy emberből nagy hangban bömbölve szakadt
ki a düh: – Pedig gyermekei vannak, kettő!…
A tekintélyes ur megijedt attól, a mi itt hirtelenében végbement s mig
tétován kutatni kezdett az emlékeiben, hogy milyen is volt az asszony –
csitította az embert.
– No, no, nem kell ugy felfogni.
– Nem, nem, tudom én. Mondtam neki is.
Az emberek körül még mindig döngették a zárt kocsikat. Egyik-másik
engedett is már, de csak zuzott holmi került ki belőlük, ládák, pakkok,
sok zsák… Ember sehol… S most már hang se, pedig egy-egy pillanatra
olyan csend lett, hogy a leheletet is meg lehetett volna hallani. Azok
odabenn ugy látszik, végkép elaludtak. S egyszerre a meddő kalapálásnak
segítségére jött a még nem egészen döglött masina, mely remegve, dohogva
még mindig valami jobb ágyat keresett magának s nagyot rántott a terhen,
a mit czepelt. Hanyatt fordult, vele rohant vagy hét kocsi, a miből
aztán torony lett egymás feje tetején s ott, a hol ketté szakadt a sor,
elszakadt egy kocsi is. Ketté vált, hogy a fele erre hullott, a másik
meg amarra. Egyszerre rárohant mindenki s hátul lassan megindult a
bakter is.
Ott ült az asszony lóczán s mellette Szabados ur, a nagyon csinos szép
fekete bajuszos Szabados. Cseppet se vette ki a formájukból őket a
katasztrófa. A fejük egymáshoz simult s a karjaikat is egymásra fonták s
ugy ültek ott, mintha éppen csók közben csapott volna beléjük a villám s
még arra sem maradt volna idejük, hogy megijedjenek. Az arczaikra
rátorzult a mosolygás s ha azután még nyögtek, az már nem volt képes
letörülni a képükről a félbehagyott pillanat rajzát. Bün lakott ebben a
sötét kopasz kocsiban, sietős, bujkáló szeretkezés. Még a halál se
tagadhatta le, a mi pedig ott repdesett még körül és hideget fujt rájok,
hogy borzadva huzódtak el az emberek.
Csak a bakter állott ott merev, buta nyugalomban, olyanforma arczczal,
mint a ki már biztos a dolgában, nem kell ennie magát a gonddal. Hát ugy
van csakugyan, a hogy képzelte. S inkább szomoru volt s nagyot
sóhajtott. Aztán már indulni akart, a mikor az asszony mellett a lóczán
apró pakkokat vett észre.
– Hozza csak ki nekem, Iványi – mondta egy vasuti embernek, a ki tátott
szájjal bámult reá – azt a holmit ott a padról.
– Mi az?
– Játék. Mindig hozott a gyermekeknek valamit. Ennyiben nem is volt
rossz szive…
S a kis paksamétákkal megindul a maga utján, visszafelé azon az uton, a
melyiken ide jött.


AZ UJ TANÍTÓNŐ

I.
Tavaly előtt egy reggel azt hallottuk a postán, hogy hazajött a
kapitány. A bérlő küldött eléje kocsit az állomásra s a kocsis azt
ujságolta, hogy egy kicsit biczegve jár és botra támaszkodik. Halovány
is, mintha nagy betegséget állott volna ki. Estére már ki is költözött a
házból a bérlő. A kapitány elszámolt vele s kifizette készpénzzel, mert
most már itthon marad és gazdálkodik. Harmadnapra egy csomó butort
hoztak a vasutról. Kertész jött és kőmüvesek, ácsok, a kik rendbehozták
a kertet és a házat. Mig a munka tartott, nem láttuk a kapitányt, csak a
hangja hallszott ki a tömött magas licziomfal mögül. Kiabált,
rendelkezett, erőszakoskodott. A munkások azt beszélték a kocsmában,
hogy ilyen mérges természetü emberrel nem igen volt dolguk. A legénye
ezenközben bement a városba és két jámbor öreg lóval tért vissza. Nagyot
bámult az intelligenczia ezen a két állaton. A kapitány lovas tiszt volt
s az ujságban sokszor esett szó róla, meg egy Plutó és egy másik,
Bábolna nevezetü lóról, a melyekkel dijakat nyert. Lovagolt, ugratott,
ügető versenyeken vett részt s bátor lovas volt az istenkisértésig. Mit
akar akkor hát jelenteni ez a két rokkant, nagyfejü gebe a parádés kocsi
előtt… Egyszer aztán kikocsizott velük a kapitány a rétre. Csendesen
koczogott a két öreg állat s hátul az ülésben megszürkült hajjal,
borostás, elhanyagolt arczczal komoran ült a kapitány. Visszajövet
megállította a kocsit a posta előtt és a botra támaszkodva nehézkesen
mászott föl a három lépcsőn. Vén ember lett negyvenkét esztendős korára.
– Nem akartam közétek jönni addig, mig ki nem heverem ezt a gyalázatos
sántaságot, – kezdte egy székre telepedve s deres fejét rátámasztva a
bot fehér csontból faragott fogantyujára. Aztán mosolyogva körülnézett.
– De félek, hogy soká tart.
Nem kérdezte senki, hogy mi történt vele. Majd elmondja magától is,
mondta is.
– Penzióba mentem. Veterán lettem. Ledobott a hátáról a lovam s igy
biczegek. Vége a vitézkedésnek.
Bélyegeket vásárolt s óvatosan, maga után huzva minden lépcsőfokra a
jobb lábát, csendesen vánszorgott le a kocsihoz. Rá se nézett a lovakra,
csak intett a kocsisnak, hogy: gyerünk.
Azután már gyakrabban láttuk. Eljárt a jegyzőhöz, a boltba. Komolyan
vette a gazdálkodást, hogy ne unja magát. Eljárt a vásárokra s bár nem
igen szerette a parasztot, beleszólott a falu dolgaiba is. Ezeket a
dolgokat a birónál intézték el, a népes kis szobában, az esőverte darócz
iszonyu büzében, sok hájjal bőven itatott nagy csizma szagában – s
lassan-lassan egészen a kapitány befolyása alatt. Féltek tőle. Mérges
nagy hangja volt s kurtán beszélt, inkább csak kommandérozta az érdemes
magisztrátust. A ki nem adta be rögtön a derekát, azt hirtelen
leszamarazta s válluk közé huzva nagy fejüket, megrőkönyödötten
hallgatva, engedelmeskedtek neki a parasztok. Ugyszintén az urak is.
Féltek tőle s mintsem hogy bajba kerüljenek vele, inkább ráhagytak
mindent. Ilyenformán egyszerre csak ő egymaga lett a falu. Jegyzőt
csapott el, birót buktatott meg s ha végigdöczögött vele a falun két
öreg ló nyomában kocsija, katonás szalutálással vette tudomásul, hogy
jobbról is, balról is, a kapuk elől sunyi alázatossággal köszöntik az
emberek. S lassan-lassan javult a lába is. Már gyalog is járt. Keveset,
aztán többet, egyszer átmerészkedett menni a pallón is, egy vastag,
durván kiácsolt faderékon, a mi át volt fektetve a patakon s az
erőszakos, örökké komor ember arczán régóta az volt az első igazi derü,
a hogy eldicsekedett ezzel az uttal. Akkor tájban történt ez, a mikor
meghalt a régi tanítóné és a kapitány, mint az iskolaszék elnöke, kiirta
az ujságba a hivatalra a pályázatot.

II.
– Ámbár nem is igen van szükség reá – mondta. – Az efféle asszonynép
csak rontja a gyereket. Kisasszony-munkára szoktatja a lányokat… Minek
az? Hát csak valami derék öreg nőt kell fogadni…
Nem szerette a nőket. Elhuzódott tőlük. De különösen ellenszenvesek
voltak a szemében a lányok. Ugy kell lenni, hogy talán a ruhát nem
szerette rajtuk, a csipkét, a szalagot, a haszontalanságot. A
kaszárnyaéletben, huszárgyerekek és lovak között élve elszokott a
nőktől, vagy talán sohase is ismerte őket. Katonaiskolát végzett,
félszeg, szögletes tisztecske volt, szükösen kapta hazulról a pénzt is,
nem tudott elég imponálóan föllépni, hát inkább el se kezdte. És közben
igazán megszerette a lovat. Megértette az állatot és sohase érezte már
szükségét annak, hogy nők körül forgolódjék. Undorodott a parfumtől és
idegessé tette a szoknyasuhogás. Csodálatosképpen a nők között se akadt
senki, a ki különösebben érdeklődött volna ez iránt a nagyon zárkózott,
zömök, feketeképü ember iránt s igy lett belőle vén legény. – Tehát csak
valami arravaló derék öreg asszonyt kell fogadni, – mondta s a mikor
összehivta az iskolaszéket, hogy fölbontsák a pályázók leveleit,
rosszakaratu mosolygással tette félre azokat az irásokat, a melyeket
fiatal és a mint ő kifejezte magát, ugrifüles személyek irtak. S tátva
maradt a szája, a mikor szekérzörgést hallott, a mi az ajtó előtt szünt
meg s rögtön reá egy kis tizennyolcz, tizenkilencz éves szőke leányka
nyitotta be félénken az ajtót. A mikor ennyi embert látott együtt, már
szivesen visszafordult volna. Hajáig lángba borult az arcza, a hogy még
mindig a kilincset fogva, remegve körülnézett.
– Mi tetszik? – recsegte a kapitány.
A leány előbbre jött s zavartan hebegett.
– Goocs Éva vagyok.
– Mi tetszik?
– Elnök ur, én ismerem elnök urat, bár nem tetszik emlékezni reám. Goocs
Éva vagyok, Goocs Sándornak, a peterdi református papnak a leánya. Néha
át tetszik hajtatni a falun, anyám mondta s mutatta elnök urat, hogy:
látod, ettől az urtól függ a legtöbb. A mit ő akar, az történik a
kérvénynyel, a mit beadtam.
– Micsoda kérvénynyel.
– A pályázattal. Én is pályáztam.
– Hát pedig csalódni tetszik. Itt egyik szó olyan, mint a másik.
– Apám már nincs. Tessék tekintetbe venni elnök ur. Én csak azt jöttem
megmondani, hogy nekem kettőnkről kell gondoskodni. Anyámról is és már
annyifelé pályáztam és mindig hiába. Apámról szegényről nem maradt ránk
semmi, hát azt gondoltam, hogy eljövök és megkérem, hogy tessék ezt
tekintetbe venni. Meg lesznek velem elégedve, meg tetszik majd látni s
egy kicsit majdnem hogy ehez a faluhoz tartozom amugy is. A szomszédban
lakunk…
Sáppadtan állott az asztal végénél. Ha fölnézett a kapitányra, hirtelen
elfordította a fejét. Nem kételkedhetett annak a pillantásában.
Vigyorgó, konok és diadalmas rosszakarat volt a kapitány nézésében és
egy nagy adag durvaság, a hogy végigmustrálta tetőtől talpig a remegő
leányt. S közbe hümmögött s csóválta a fejét, mintha csupa olyan dolgot
hallana, a mit nem képes megérteni. Végre, mire a leány egészen
elveszítette a bátorságát, hogy már mukkanni se tudott ez előtt a
rettenetes ember előtt, beszélni kezdett a kapitány.
– Szép kisasszony, ez nem megy. Nekünk egy élemedett nő kell. Élemedett,
érti? Önnek egy kicsit még tapasztalni kell ehez a fontos hivatáshoz.
Jaj kérem, ilyen fiatal…
A postamester átszólott az asztalon.
– De kérlek. – Aztán a leány felé fordult. – Üljön le kisasszony.
A kapitány fölkapta a fejét. Mintha megütötték volna, olyan
fölháborodással nézett a szemébe annak, a ki beleszólott a szavába.
Érthetetlen volt neki ez a merészség.
– Mi az? Mit akarsz?… Ugy-e kisasszony, megértett? Nekünk egy koros nő
kell.
A postamester ujra beleszólott a szavába.
– Kérlek. Nincs benne a pályázatban ez a feltétel. A kisasszony joggal
számíthat arra, hogy éppen ugy biráljuk el az ajánlkozását, mint a
többiét.
A leány arczán lassan két könycsepp pergett alá. A postamester most már
méregbe jött s az asztalra csapott az öklével.
– Végre is van határa a szeszélyeskedésnek is. Minek megrikatni ezt a
gyereket. – Aztán fölállott s a lányhoz fordult. – Kisasszony, én önre
szavazok.
A többiek is mozgolódtak. Egy öreg, jóképü ember a leányt nézte s
mormogott: – ismertem a kedves édes apját… Valaki meg azt mondta: – haj,
haj. – Ezzel is valami olyas volt mondva, hogy derék ember volt a
megboldogult. Aztán az orvos, egy kis szikár, őszbe csavarodott szőke
ember állott föl s köhécselt és bátortalanul, de azért kimondta: – a
kisasszonyra szavazok.
A kisasszony hálásan nézett fel. Mosolygott a könnyein keresztül s a
hogy hosszu szempillái alól a kapitányra pillantott, nem tudta
eltitkolni a kitörő nagy örömöt. Az is rábámult. Mérgesen, de egy kis
hódolattal is. Érezte, hogy megverte a leány a mérkőzésben s csodálkozva
kereste rajta a fegyverzetet. Mi az ereje? Szólani azonban nem akart,
mert érezte, hogy nem volna eléggé energikus. Nem tudna szétütni a
lázadók között. Belekábult abba a csapásba, a mit a fejére mértek. El se
képzelte azt, hogy egyszerre csak elkövetkezhessék egy olyan nap, a
melyen nem szentirás a szava ezeknek a népeknek. Magában töprengett,
hogy: hát igy vagyunk? Igy vagyunk? – Aztán köhögve, a köhögés hangjában
keresve meg azt a modulácziót, a miben nem lesz a tekintélyének tulságos
ártalmára a beszéd – a leányhoz fordult.
– Kisasszony, a többség ön mellett van. Ugy látszik? Vagy talán nem?
A postamester felelt.
– Látod.
– Hát kisasszony, az öné az állás.
Azzal a fejébe csapta a kalapját s gunyosat, nagyot hajolva a leány
előtt, otthagyta a gyülekezetet.

III.
Le akart mondani az elnökségről, de aztán meggondolta magát.
– Hohó! Majd a végén látjuk meg, hogy ki győzött. Majd adok én neki.
Nem is titkolta, hogy szörnyü szigoru ellenőrzésre készül. Küzdelemre –
és kiszekirozza az iskolából a kisasszonyt. Csodálatosképpen egy
pillanatig se gondolt arra, hogy nem igen lovagias a verekedés.
Ellenfelet látott a leányban. Valakit, a ki két könynyes szemmel és egy
kis mosolygással szembeállította vele a falut. No hát majd meglátjuk,
hogy ki az erősebb s mint hajdan, valami nagy lovaglás előtt, a
küzdelembe készülő ember izgalmával kerülgette az iskolát s mosolyogva
gondolt az összecsapásra.
Aznap, a mikor a leánynak meg kellett kezdeni a munkát, nyolcz órakor
reggel már az iskolában volt a kapitány. A leány még egy ládát pakolt
ki, de utána küldött s recsegve kiabált a folyosón.
– Pontosság, kisasszony! Mi lesz? Mi lesz?
– Még csak tegnap jöttünk, – mondta a leány s valami a kezében felejtett
ruhadarabbal jött ki a szobából.
– Mi közöm hozzá. Rendetlenség! Szépen kezdi.
A mit még mondott a leány, azt már nem hallgatta meg. Vissza se fordulva
ment kifelé s a kisasszony láthatta, hogy a kapu előtt elővette a
jegyzőkönyvét s szörnyen megelégedve jegyezgetett benne. Délután már
ujra az iskolában volt. Kint találta a gyermekeket a kertben és a leányt
is. Egy rezedaágy fölé hajolva a gyomot tépdeste s körülötte a kis
leányok nézték a keze járását. Hosszu, finom ujjai voltak s a felgyürt
ruhaujj alól fehér, formás, kövérkés kar látszott ki. A kapitány
mérgesen nézte s aztán dohogva kiment. De az ajtóból még visszanézett s
egy pillanatra olyas melegség járta át, mintha megsajnálta volna ezt a
szegény gyermeket. – Minek bántom? – kérdezte magától s kedve lett volna
visszafordulni és megkötni a békét, de aztán mégis csak tovább ment. És
engesztelhetetlen lett megint. Eszébe jutott a seb, a mit a despota