Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 03

Total number of words is 4335
Total number of unique words is 1730
36.5 of words are in the 2000 most common words
51.8 of words are in the 5000 most common words
57.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
– Bizony szükségünk is volt reá, mondhatom, hogy fölfaljanak mindent.
– Ugyan, ugyan, hiszen minden kikerül a háztól. Hála Istennek jut is,
marad is.
– Egy szegény tanító ne csődítse magához a határt.
Erre már fölpattant az ura.
– Szegény a kutya! Nem szorulok én rá senkire.
– Még az volna szép.
– No hát!
Vasárnap már hajnalban talpon volt az egész ház. Az iskolaszobából
kihordták a padokat s hosszu asztalt terítettek benne, a mire fölkerült
mind a hideg holmi. A tanítóné a gyermekeket fésülte és még egyszer
elmondatta velük a verseket, a miket majd eldeklamálnak, ha együtt lesz
a sok vendég. Egyik jobban pattogtatta a rimeket, mint a másik. Erre
szörnyen büszke volt az anyjuk és később, a mikor csak ketten maradtak,
mondta is az urának:
– Csak boldog az ember mégis, ha értelmes gyermekei vannak.
Nyugalmas megelégedés ömlött el a kövéres piros arczán, kaczagott a
szeme, mig körüljárta az asztalt, rendelkezett a szomszédasszonyoknak, a
kik átjöttek segíteni. Közben pedig jó gazdasszonyhoz illendően szidta
az urát.
– Nem kellett volna azért ide trombitálni őket.
Az ember, a boros üvegeket rakta föl szép sorba s az asztal végén a
félszemét behunyva nézett végig a czilinderglédán, nehogy valami
szimetriai hiba essék a berendezésben. Az asszony is szerette a rendet s
még igazított egyet s mást. Messze pedig csengő hallszott ütemesen, a
hogy a ló rázza s gyönyörüen odakanyarodott az iskola elé egy négylovas
szekér. A kicsi fejü, játékos lovak rángatták a kocsit s a polgár, a ki
a gyeplőbe kapaszkodva tartotta őket, közéjük cserditett egyet-egyet az
ostorral, a mitől egyhelyben tánczoltak s idegesen dobálták fejüket… A
kocsiból Fehér Gergely, a kürtös tanyai tanító szállott ki elsőnek és
segített a többinek, a kik még fenn voltak, miközben leemelt még egyet
mást a saraglyából és kaczagva mesélt a gazdának a négy lóról meg a sok
vendégről, a kik lassan bontakoztak ki a nagy keszkenőkből.
– A Juhász gazda hallotta, hogy itt ma ünnep lesz, hát azt mondta, hogy
majd ideröpít. Röpültünk is. Elhoztam az asszonyt is, meg a gyerekeket
is, kolléga ur, ha nem esnék terhére… Meg ezt a kis elemózsiát…
A háziasszony erre nagyon megneheztelt.
– Csak vigye vissza Fehér ur oda, a honnan hozta, kikerül a mi
szegénységünkből is egy s más.
– De bizony nem viszem… Madárlátta holmi…
– Elég volna ötven embernek…
– Hát hiszen össze is jövünk egynehányan. Fontos a kérdés, meg köll
deputálni…
Uj kocsi jött, csengős lármás ez is.
Ez meg az alsóvégi tanítót hozta. Egy csomó gyerek kiabált le a
szekérről, még a kasba is jutott belőlük. Kovács Máténak meg az
asszonynak ragyogott az arcza, mig elébük mentek. Nagy boldogság az, ha
nem vetik meg az ember házatáját. Az uj vendég mentegette magát.
– Gondoltuk, hogy ha már ilyen szépen összejövünk, hát ismerkedjenek az
asszonyok is. Egyszer esik karácsony egy esztendőbe, már mint egy ilyen
alkalom, hogy igy egybekerekedtünk mi panaszos emberek.
Megint kocsi fordult erre a homokon. Abból is asszony, meg gyereknép
kászolódott ki s alig, hogy bementek a házba, már uj csengő hallszott
messze a sik földön.
– Nagy protestálás lesz – mondták benn a tanító urak és itták a
pálinkát, a minek ragyogó arany szine és nagy ereje volt.
– Tultesz akármicsoda konyakon. Tizennégy esztendős – dicsekedett a
házigazda s szaladgált ki vendéget fogadni és hozta be őket nagy
jókedvvel, egyre hajtogatva, hogy milyen szépen összejöttek.
– Mindjárt csinálhatnánk egy kis majálist, – mondta az egyik vendég s
tánczolni kezdett egy kis tömzsi asszonynyal, a ki éppen a keze ügyébe
esett.
– Nem, kérem, komoly dologról van itt szó. Sérelmes a helyzet, nagyon
sérelmes.
A gyerekek künn körbefogództak és játszani kezdtek. Ha uj kocsi jött és
kis fiuk meg leánykák ugráltak le róla, most már ők fogadták nagy
barátkozással. Hangos lett az udvar. Az istálló előtt a lovak a
kocsikhoz kötve ropogtatták a friss szénát s hangos nyerítéssel
üdvözöltek minden uj kocsit. A konyhából a szomszéd asszonyok
szaladgáltak a kuthoz és be a szobába meg vissza, a megriasztott
majorság szárnyait csattogtatva rebbent szét nagy kiabálással, benn
pedig az urak már a borhoz fogtak s az asztal körül fölállva énekelték,
hogy nem mennek innen el, mig a gazda furkós bottal ki nem veri őket. Az
egyik egyszerre csendet intett. Ez hires gyorsverselő volt, csupa jóizü
parasztos rigmus és arról volt nevezetes, hogy kiviczczeli még a
püspököt is, ha éppen kedve van rá. A kezébe vette a poharat s elkezdett
verseket mondani. A többi nagyon jól mulatott rajta, némelyek ugy
kaczagtak, hogy majdnem begurultak az asztal alá s a nagy jókedvre
átjöttek az asszonyok is és beszaladt az udvarról a sok gyerek.
Egyszerre tele lett a szoba. A kaczagó társaság összegabalyodott egy
gomolyba, egyszerre beszélt, kiabált. Kaczagott mindenki minden különös
ok nélkül. A vad jókedv ölelte magába őket, a mi csak jön valahonnan, a
nélkül, hogy hivnák és hangos, brutális, csapongó…
Valaki egy szörnyen nagy darab liba-mellett vett a kezébe, csillagos
nyelü bicskával faragta róla le a hust s a hóna alatt a kenyérrel végig
járt mindenkit.
– Szegények vagyunk, de jól élünk.
Erre egyéb ily szólásmódok is forgalomba jöttek.
A másik azt jegyezte meg a helyzetre, miután fölhajtott egy nagy pohár
bort:
– Szegény ember vizzel főz s a bort megissza.
A gazda pedig kinálkozott szerényen.
– Csak homokon termett biz ez, szegényes itóka, de hát hunczut az, a ki
jobbat ad, mint a milyen van neki.
– Talán hogy tanácskoznánk, – indítványozta valaki, de ő ijedt meg
leginkább attól, hogy komolyan veszik a dolgot a többiek. Föllélegzett,
mikor lehurrogták.
– Hogyne, ilyen szépen együtt vagyunk s aztán elokoskodjuk a dolgot…
Olyan nincs!
Egy nagy hang az asztal végéről a gazdát provokálta, hogy volna-e lelke
megboszantani az embert holmi szamársággal. Kovács Máté fölugrott,
visszautasította a gyanusítást.
– Igyék minden ember meg danoljon! – monda – majd ráérünk még
megbeszélni a nyomoruságot.
Nagy ebéd következett. Hangos, jókedvü mulatság, a mit azzal szakított
félbe egyik vendég, hogy panaszolni kezdett.
– Se barátság, se szivesség, se böcsület!
Az asszonyok jól a hátára vertek a panaszos embernek s kórusba énekelni
kezdett az egész társaság, hogy vigye el a gazda a házát, de ők ott
maradnak. Kovács Máté magánkivül volt örömében s a szemei megteltek
könynyel, a mig lelkesedett az asszonynak:
– Szépen összejöttünk, jó kis muri lelkem…
– Hát a penzió dolga?
– Bujjék bele az ördög!
– Nem ugy van az. Beszéljétek meg a dolgot.
– Hát igen, mindjárt megbeszéljük, mindjárt, csak még előbb iszom egyet.
Ivott s aztán egy kicsit virágos kedvben kezdett bele a beszédbe.
– Kedves kolléga urak! Ugy áll a dolog, hogy nagy sérelem esett velünk.
Kifelejtettek az uj penzióból. Hát mint tudják, azért jöttünk össze,
hogy mondjunk valamit erre. Én nem vagyok a jónak megrontója, de azt
mondom, hogy egy perczre tessék ide hallgatni. Azt indítványozom, hogy
irjunk be a tanácsnak, hogy mig a sérelmünket nem korrigálják meg, nem
tanítunk. Zárják be az iskolákat, igen, hát hogy azt mondom, hogy mit
szólanak hozzá. A tanyai tanítók helyzete amugy is elviselhetetlen.
Valaki tele szájjal szólott bele az asztal végéről:
– Igaza van.
Kaczagott mindenki, az ablak alatt pedig czinczogni kezdett a czigány.
Kikiabáltak hozzá, hogy hallgasson, de nem akarta megérteni.
– Hallottuk, hogy mulatság van, hát eljöttünk.
Néhányan tánczra kerekedtek. A kik komolyabbak akartak lenni, pisszegtek
s a házigazda egy kicsit akadozva beszélt tovább.
– A tanyai tanító, olyan tanító, hogy a kutyával is szivesen cserélne. A
nyomor olyan inten… ten… ziv… inten… ziv… ziv, hogy egészen
belehabarodik az ember. Inten… ziv… ziv…


HARMINCZ PERCZ
Az a személyvonat, a mi lennről Oláhországból jön, délben tizenkét
órakor megy keresztül a pályaudvaron. Itt sziv föl vizet nagy bendőjébe
a lokomotiv, a magas szivattyus kutból és néhány lapát szenet is
fölhajtanak a kazánkocsira, hogy végig jól tarthassák tüzzel a masinát.
A gépész felesége már a vonat érkezése előtt egy órával kijött az
állomásra. Lőcsös parasztszekér hozta, a mi éppen ugy alkalmilag akadt
az uton. Mikor megállottak az állomás előtt, nem vette észre. A
parasztnak kellett figyelmeztetni:
– No ifiasszony, hát hova akar még? Itt volnánk.
– Ugy?… – Leszállott, de nagy ügygyel-bajjal, mintha valami öreg asszony
volna, pedig fiatal és szép volt. Piczi uri formáju topánkák látszottak
ki a szoknyája alul; a mig leszállott a kocsiról, pár pillanatig
szórakozottan a felhérczen felejtette magát. Aztán, a mikor a kocsi már
elment, végignézte az ajtókon a fölirásokat, mintha először járna itt s
a helyett, hogy átment volna a perronra, betévedt a csürszerü nagy
málházó csarnokba, a mibe egész utczák voltak építve ládákból s hátul,
homályos szögletben lámpa mellett dolgozott egy hivatalnok. Az asszony
rábámult és visszafordult, de megint eltévedt. Egy csomó zárt ajtó
előtt, miután végigpróbálta valamennyit, tanácstalanul megállott. A
hivatalnok is észrevette és közelebb jött.
– Ki az?
– Én, nem találok ki a perronra. Igazán nevetséges, de ugy van…
Sehogyse… – Leült egy pakktáskára és mintha nagyon fáradt lenne,
összegubbaszkodva bámulta maga előtt a sok nyolczast, a mit az öntöző
kannából rajzoltak fel vizzel a pallóra a szolgák.
– Maga az, Gergelyné asszony?
– Én, igen.
– Aztán mi baja van, az Istenért?
– Semmi, csak éppen hogy az uram elé jöttem. Valamit akarok neki
mondani… – Fölnézett és mosolyogni akart, de nem sikerült neki. – Csak
éppen valamit mondani, azért jöttem, aztán most minden ajtó be van
csukva…
– Dehogy, dehogy, itt is kimehet.
A hivatalnok felnyitott egy ajtót, de utjába állott az asszonynak.
– Valami nagy bánat érte? Menjen fel a feleségemhez egy kicsit.
– Nem, semmi. Csak hagyjon, megfulladok itt.
A perronon leült a garádicsra és várta az urát. Néha az órára
pillantott, de a mire elfordult, elfelejtette, hogy mennyit mutattak a
mutatók és összezavarodott fejében a sok numerus. Mikor észrevette, hogy
a pénztáros is figyeli és a főnök is, fölkelt és járkálni kezdett. De
szédült, ugy érezte, mintha megindultak volna lábai alatt a perron
széles koczkái, mindenik másfelé s nekitántorodott egy oszlopnak. Egy
munkás fogta fel, de annyira megijedt az elváltozott arczától, hogy ész
nélkül segítségért kezdett kiabálni. A főnök szaladt oda, a pénztáros
pedig kiment a sinek közé, mert künn dübörögni kezdett a föld. A
gyorsvonat, a mi tizenegy óra harmincz perczkor érkezik, már átjött a
hidon és egy percz mulva végig rohant a pályaudvaron, hogy remegett
alatta a föld. Az asszony föl se nézett, csak akkor rezzent föl, a mikor
már messze, ott a hol egy vonalba szaladnak össze a sinek, csak egy
czigarettafüst látszott a tüneményvonatból. Ijedten bámult utána, de
aztán önmaga nyugtatta meg magát.
– Nem az volt, a mire várok. Nem ment el vele az uram…
– Nem, dehogy. De mi baja van Gergelyné, az Isten áldja meg beszéljen.
– Van valami, nagy, sok… Köszönöm, hogy ugy ápol a főnök ur, de most már
nincs szükségem reá. – Hirtelen eszébe jutott valami, megragadta a főnök
karját. – De a gyermekeket el kell vinni innen. Hány is van a főnök
urnak?
– Három.
– Négy nap alatt egy se lesz belőlük. Vigye el.
– Megbolondult?… Gergelyné fiam, magának nincs helyén az esze.
– De igen. El kell vinni őket. Inkáb megmondom majd a nagyságának is.
Mindjárt fölmegyek.
– Nincs itthon, de maga szörnyen megrémít…
– Nekem kettő volt még tegnapelőtt. Most már egy sincs… A gyerekeket el
kell vinni!
Indulatosan járkálni kezdett, a főnök pedig tágra nyitott szemekkel
bámult utána s a mikor még se értette meg eléggé, hozzászaladt s
rémülten szólott reá:
– Gergelyné, a maga gyermekei meghaltak?
– Mind a kettő.
– Szegény, szegény.
Az asszony megint leült a lépcsőre, a honnan kiláthatott a kanyarodóhoz
s most már egészen az foglalta el, hogy a vonatot leste. Mikor meglátta
a vonat kürtőjét és a sok kocsi egyenkint ráfordult a hidra, szorosabbra
kötötte álla alatt a keszkenőjét s kiállott ő is a sinek közé. Mellette
elborulva, halálra sáppadt arczczal topogott a főnök és elképedve bámult
rájuk a pénztáros. Mikor a vonat bejött, egyszerre ellepte a perront a
publikum. A kalauz az állomás nevét kiáltotta s utána azt mondta:
harmincz percz! Erre kitolongott a kocsikból mindenki s egymást böködve
rontottak rá az éttermekre. A sáppadt és remegő asszony elveszett
közöttük, csak néha piroslott ki a tömegből a fejkendője. Lassan
csillapodott le valamicskét a lárma, de még mindig egymást érte a sinek
között a sok ember. Taligákra toronyba rakott pakkot görgettek végig a
szolgák és helyért kiabáltak, a kalauzok könyveikkel az irodákba
szaladgáltak, egy-egy tapasztalatlanabb utas kérdezősködött mindenkitől,
a ki az utjába akadt s a gépet leakasztották a kocsikigyóról s
visszavitték a kuthoz. Az asszony utána bámult s egy helyben állva
várta, mig visszajön. Az ura azonban észrevette, leugrott a masináról és
hozzájött. Mosolyogva kiabált messziről:
– Kata! Itt vagyok. Szervusz… – Egyszerre meghökkent s bámulva tapadt
reá szeme az asszonyra. – Tán valami baj van?
Az asszony támolyogva indult el előtte a mühelyek felé s intett, hogy
csak jöjjön. Az ember botorkálva ment utána. Nagy csizmái mintha
lehuzták volna, széles hátát puposra görbítve kullogott át a sineken és
a mikor egy nagy mühelykapu mögé értek, nyugtalanul kérdezte:
– Kata! Mi a baj?
Az asszony leült az egy halomba dobott ócska vasakra, egy darabig még
rábámult az előtte görnyedő nagy, durva emberre s aztán halkan,
minduntalan elfulladva felelt. A hangja csak lassan erősödött meg ugy,
hogy minden szavát megérthette az ember, a ki előtte állott és eleintén
inkább csak a szemeibe bámult, mintha azokból akarná kiolvasni azt, a
mit nem tudott a szavakból megérteni.
Az asszony beszélt:
– A mikor maga elment, annak három napja, Laczika már akkor is fájlalta
a torkát. Nem nagyon, csak éppen ugy, hogy elég volt neki. Egyszerre nem
tudott beszélni se, enni se, inni se és a mikor benyultam a szájába a
kanállal, hogy lássam a torkát, véres, nyálkás volt szegénynek az egész
gégéje és olyan dagadt, mint a dió. Sírni se tudott, csak éppen hogy
nyögdécselt. Jöttem a doktorért, hivtam, jött is, de későn… Akkorra már
Laczika meghalt.
A férfinak elállott a lélegzete s rávigyorgott szörnyen bután és
hitetlenül az asszonyra.
– Nem igaz.
– Igaz, semmi kedvem magával tréfálni. Még egyéb is igaz. Mikor eljött
az asztalos és megmérte a fiut, azt a csöppet, már beteg volt a kicsi
Kata is…
A férfi alatt megreszketett a lába és odabukott az asszony mellé az
ócska vasakra. Nyögve kérdezett, már beleszorult a nagy hang, szinte
hörgött.
– S az is?
– Az is. Nem tellett bele egy egész nap s már a kicsi Kata is lefeküdt
Laczika mellé. Igy van. Azért jöttem ki, hogy odaadjam magának az
ebédet. De azt otthon felejtettem. Meg hogy ezt elmondjam.
A nagy férfi lihegve esett hátra a vasakon. Ugy emelkedett a melle,
mintha mindjárt kilökné a tetejét a kétségbeesés… Nem tudott sirni, csak
valami iszonyatos indulat gyötörte, a mi nem talált utat kifelé… Az
egyik kezébe mázsás vasrud akadt, azt emelte föl és elhajintotta messze
s mig kínosan lihegett, lassan, lassan tért magához és egyszerre kidült
belőle a hang. Ordítani kezdett… Ugy hánykolódott, mint egy meglőtt
állat és dült belőle a nagy hang:
– Laczi! Kati! Mind a kettő!… jaj, jaj… – Egyszerre összetört benne
minden… Nagy fekete kezével az asszony kezét kereste, meredt szemekkel
bámult fel az égre és nyögött.
Az asszony ujra szólott hozzá, lassan, rekedten, de olyan határozottan,
amilyen csak a legeslegutolsó szó lehet.
– Még egyebet is mondok magának Sándor. Mi utoljára találkoztunk
egymással ebben az életben. Egyszer majd talán ujra látjuk egymást
valahol másutt, tudja az Isten, hogy hol, ha roszak voltunk, hát a
pokolban, ha jók voltunk, hát a mennyországban. Hanem most én már nem
leszek többet a maga kutyája!
– Kata!
– Én magának mostanig csak arra voltam jó, hogy gyermeket szüljek, a
kiket maga dédelgessen, mig engem ver és megrugdos… Maga tudja azt jól,
hogy nálam már régen vége van a türésnek és ha nem lett volna kicsi fiam
és szép édes kicsi lányom, régen nem élnénk már együtt. Hát most már
nincs. Az isten elvette… Ha volna még egy Isten, a ki e felett a mostani
felett van, hát azt mondanám, hogy adja vissza. Velük még birnám tovább
az életet magával, de igy nem. Nekem maga nem uram, nem is volt soha.
Csak éppen, hogy együtt éltünk, én főztem, meg mostam, meg vasaltam,
hogy magának legyen étele, meg szép tiszta ruhája, de sohase szerettem
magát. A kötésünk után két héttel már elmult az, hogy szeressem. A mikor
először hazajött részegen és a mikor először megvert, már vége volt.
Aztán jöttek a gyerekek. Azok még összehoztak egy kicsit. Most nincs egy
se. Ha akar még gyermeket, szerezzen más asszonyt.
A férfi fölült és ugy bámult az asszonyra.
– Kata, csak nem hagysz el… Most, éppen most…
– De igen.
Az asszony fölállott s szórakozottan verdeste le a ruhájáról a port, de
gyorsan, nehogy még mondjon valamit. A férfi észrevette az igyekezetét
és utjába állott. Mig beszélt, megpihent minden szó után, mert
fulladozott és a torkán akadt minden szó.
– Kata, drágám, meghalok…
Az asszony már indult… A perron felé ment megint át a sok sinen, a mi
keresztbe feküdt az uton s mint egy nagy tehetetlen eszelős botorkált
utána az ember, mig folyton mondott és mondott valamit, hogy:
– Kata, ne bolondozz, lelkem…
A sinek között fogta el a főnök.
– Hol jár! Keresik mindenütt. Rögtön menni kell, maga meg bódorog
erre-arra… Hiszen tudom, hogy bánata van, de a kötelesség…
Az ember bambán bámult reá.
– Mi, mi tetszik?… Megyünk?…
Az asszony pedig már seholse volt.


GŐZÖS A HATÁRBAN
Mikor estefelé az utolsó gyorsvonat is elment, salukáter szemeit lezárta
az őrház és aludni kezdett. Messze hátul piszkos, penészszinü falu
fölött füst kóválygott, egy rész a lokomotivból, a mit arra hajtott a
szél, ez nehéz és fekete volt, alatta pedig egy kékes könnyü pászma,
leszorítva a házak tetejére, ez a kéményekből szakadt fel. Jobbra a tar
Bükkös pipázott a feje tetején nedves, ködszerü párát… Mikor a szél
megfordult, harmonika-muzsikát hozott a faluból, nem sokat, csak egy-egy
hangot… Lassan-lassan besötétedett, a füst és a köd összefolyt az éggel,
a mi pedig barna volt, mint valami nagy foltokkal teleférczelt
koldusköpönyeg. Egy-egy fényes csillag küzdött meg vele és átpislogott
rajta… Messze a házakban felgyujtották a lámpákat s most már nagyobb
lármát hozott ki a szél a sinek mellé. Itt-ott énekeltek, egy hegedü is
czinczogott, bizonyosan a kocsmában s az alvó kis házban fölriadtak a
gyerekek és az eresz alatt keservesen vonítani kezdett a kuvasz.
Az asszony kelletlenül nézett kifelé s küldte az urát, hogy csináljon
csendet. Az ember ugy állott fel, mintha nagyon lusta lenne, ámolyogva
ment ki s behallszott, hogy hogyan barátkozik az ebbel.
– Csiba hej, ne lármázz édes öregem.
A kutya elhallgatott, nagy, okos fejét ráfektette a bakter csizmájára s
félszemmel pislogott föl rá. Egyszerre fölugrott, körülszaglászta a
gazdáját, fölnyujtotta az orrát a levegőbe és keservesen, hogy el se
lehetett hallgattatni, nyöszörögni kezdett. Kijött az asszony is, meg a
gyermekek is és rábámult szótlanul az egész család. Arra körüljárt
mindenkit, kullogott, kedvetlenül s még mindig nyöszörögve kuporodott
össze a ház előtt, a sütőkemencze padkájához dülve. Onnan jártatta körül
a nedves nagy szemét az egész világon, egyszerre leejtette a fejét a
sárba, mindig halkabban nyöszörgött s mikorra ijedten egymásra
pillantott az asszony és az ember, mozdulatlan lett. Mind a ketten
egyszerre szaladtak oda s kiabáltak rá, megrángatták a lompos kopott
kóczot, a mi lefityegett a sovány testéről, de már hiába. Csak a szeme
bámult arra, a merre a fejét fordították.
Az ember csendesen szólott a gyerekeknek.
– Menjetek be. Nincs semmi dolgotok itt.
Mikor egyedül maradtak, sokáig hallgattak. Az asszony szólalt meg előbb
a falu felé nézve és suttogva:
– Megétették…
– Meg.
Csupa komor gond lett mind a kettőnek az arcza. Nem szóltak semmit
többet, leültek a kutya mellé kétfelől a padkára, a kezük az állat
szőrén babrált s bámulták maguk előtt a földet. Az asszony szemébe
lassan köny szivárgott s lepergett az arczán… Vonásait eltorzította a
kétségbeesés s tanácstalanul kezeit az ölébe ejtve mormogott:
– Mit akarnak tőlünk.
Az ember is beledörmögött:
– Mit, mit…?
– Ebbe meg kell bolondulni… Gondolj ki valamit. Itt hagyjuk a vasutat.
Talán a pálosi báró visszavenne a kertbe, vagy bemehetnénk az erdész
mellé. Ott is jobb, mint itt. Tudja az ember, hogy kivel van dolga, ha
már meggyülik valakivel a baja. Én itt nem tudok tovább megülni. Nem
tudok…
Elhallgattak, komor csend lett, olyan aggasztó hangtalanság, a mitől
megijedtek, a mikor már sokáig tartott. Egymás kezét keresték s a férfi
végigtapogatva az asszony karját, a vállára nyugtatta nehéz nagy kezét.
A hangjuk suttogós lett, alig hallották meg egymást.
– Tehetünk mi arról, – panaszolt az asszony – hogy ide jött a vasut. Ha
nem mi lakunk ebben a házban, jön más, ha nincs itt a ház, akkor is csak
erre jár a gőzös. Minek bántanak minket? Menjünk innen.
– Hová?
– Az se baj, ha nem tudjuk, hogy hova, csak el. Éhes ránk a falu… Én
látom, ha oda messze, a házak felé nézek, látom a száját is. Megesz…
Emberek jöttek.
Két nagy szál legény. Az egyiknek kendőbe kötött holmi volt a kezében, a
másik pedig puskát emelt a vállán. Hangosan beszéltek, olyan
parancsolásformán s a nélkül, hogy kinálásra vártak volna, letelepedtek
a padkára a bakter mellé.
– Egy kis vizet ha adna az asszonyság, nem halna belé, – mondta az
egyik.
Az asszony szorongva kelt föl és ment vizért, a férfi pedig komoran
nézte a jövevényeket és elhuzódott tőlük.
– Nono, tán haragszik szomszéd?
A másik, a puskás, kedélyesen vágott bele a szóba.
– Tán mert jobban fut a lova, mint az enyim, a kit most elvesztegettem.
Tizenkét forintot adtak érte. A másikért meg semmit. A kutyának se jó
már, csupa csont. Azt meg agyoncsapom, a mint hazaérek. Minek a ló, ha
van vasut?
– Minek hát?
– Igaz. Szalad az jobban, mint az állat, meg viszi a követ, meg a buzát,
meg a rozsot.
– Meg a pénzt is.
– Azt is.
– Hát aztán mit akarnak vele?
– Semmit, csak éppen hogy jöttünk nézni, hogy hogy halad. Szép az. Igaz,
hogy most már mi mehetünk kántálni, de hát az is szép, ugy-e koma?
– Velem van valami bajuk?
– Nem, csak éppen hogy bejöttünk. Mondom itt a komának, hát a szomszédot
csak meglátogatjuk. Bakter, hát okos ember. Majd csak megmondja, hogy
hova kössem fel ezután a számat, ha enni akarok. Meg az asszonyét, meg a
gyereknépét… Mert hát ha valaki még a masinához is ért, hát annak tudni
kell az élethez.
A másik ráhagyta, hogy ugy kell lenni a dolognak s összenéztek a bakter
feje fölött, a mitől az megdermedt és hol az egyikre, hol a másikra
nézett. Nem hangosan, de ugy, hogy átérzett minden hangján a félelem,
szólalt meg végre benne a harag.
– Velem ne csináljanak bolondot. Menjenek haza. Este van. A becsületes
ember ilyenkor haza megy…
– Egyik haza, másik nem.
Az asszony jött a vizzel, de akkor már indultak a parasztok.
– Nem isznak?
– Nem, csak éppen hogy a szivességét akartuk belátni. Hát köszönjük…
Az ember is, meg az asszony is utánuk bámult s aztán bementek a házba.
Benn csunyán serczegett a lámpa s nehéz zsiros korom libegett lomhán a
levegőben. Az asszony ki akarta nyitni az ablakot, de a férfi rémülten
megfogta a kezét.
– Ne, ne… Ott lehetnek még… – Aztán engedett s leesett egy székre. –
Mindegy különben, mindegy. Az már nem segít… Mondani kellett volna nekik
egy pár jó szót, hogy: emberek, én éppen olyan szegény kutya vagyok,
mint ti. Én nem vettem ki egy falat kenyeret sem a szájatokból. Én
szeretek mindenkit, gyermekem van kettő, meg te… Most már mindegy.
Egyszerre eszébe jutott valami s ő maga tárta ki az ablakot és kikiabált
a sötétbe:
– Emberek! Hej! Jöjjenek vissza!
Nem felelt senki, csak besivított a szél és lobogtatni kezdte a lámpát.
Künn már egészen sötét lett… A férfi betette az ablakot, előhuzta a
függönyt is s csendesen visszament az ablakhoz. Mintha hangosan
gondolkozott volna, ugy beszélt tovább.
– … Meg lehetett volna beszélni velük. Most már mindegy.
Az asszony összegubbaszkodott a sarokban a fogas alatt s belesüppedt a
fejével a szoknyákba, a kabátokba, a melyek kipárnázták a szögletet. Ugy
reszketett, mintha a hideg rázná s néha nyögött: jaj, jaj… A férfi az
asztalra könyökölt s a gyerekekre bámult. A kis fiu meg a leány
egymáshoz tapadva feküdt az ágyban… közben felet meg fertályt ütött az
óra, a férfi pedig beszélt tovább.
– … Én ma meghalok. Meg, meg, ezen már senki sem segít. Akkor menj a
bátyámhoz. Valamit ad majd nektek az állam is, lesz annyi meggondolása
az uraknak…
Az asszony följajdult.
– Ne mondd, nem igaz!
– Igaz, igaz… Ezek nem jöttek hiába ide. Várnak valahol, bizonyosan a
váltónál. Hát most már mindegy… – Mikor megint a gyermekekre nézett,
elsírta magát. – Szegény kicsi fiam, lányom…
Mikor háromnegyed tizenegy lett, meggyujtotta a lámpát s határozatlan,
tétovázó lépésekkel nekiindult a sötétnek. Az ajtóból még visszajött. A
két kezét még rátette a két gyermek fejére s leült az ágy szélére. Az
asszony a háta mögé került s rájuk bámult nagy nedves szemekkel, a
tátott szája mondani akart valamit, de mindig elhallgatott, nagyokat
nyelt s a mikor inogni érezte maga alatt a földet, megfogta az ágy
deszkáját, hogy el ne essék. A bakter hirtelen az órára pillantott s
mikor látta, hogy mennyi időt töltött el, megszorította az asszony
karját s kibotorkált az ajtón.
Az asszony visszaült a sarokba, a gyerekek lélekzete mindig mélyebb és
egyenletesebb lett, megint elaludtak. Künn pedig mintha részeg lenne,
ugy ment a bakter le az állomás felé, megbotlott a talpfákban, egyszer
majd legurult a töltésről és mormogott magában valamit:
– Uram Isten, uram Jézus…
Mikor beigazította a váltót, leült melléje és várt. Gondolat nélkül,
fáradtan zakatolt az agya, fájt a feje tőle és elkábult. Arra ébredt
föl, hogy sivítva jött a vonat. Mindig nagyobb lett a két vörös
tüzszeme, egyszer csak előtte állott és elszaladt előtte a sok kocsi.
Mikor az utolsót se látta már, körülnézett, mosolygás szaladt végig az
arczán s futva indult meg a kis ház felé.
A féluton lehetett, a mikor utána kiabáltak.
– Hej, álljon meg!
Erre szaladni kezdett. Hátul még hangosabban kiabáltak, a kik utána
mentek.
– Megálljon! Nem harapjuk meg. No!
Reszketve megállott és várta, hogy mi lesz.
A két paraszt igyekezett utána. Az egyiknek a kezében volt a batyu, a
másiknak a vállán a puska. Komolyan álltak meg egymással szemben, mintha
valami nagy számadásuk volna s mikor egy pár lépést együtt mentek, akkor
szólalt meg a puskás.
– Hát hogy tudja meg legalább, hogy kikkel jött össze. Én Kovács András
vagyok, ez meg itten a sógorom, Nagy Bálint. Fuvaros emberek voltunk
mind a ketten mostanáig, mig maguk ide nem jöttek a vasuttal. Most már
vége. Aztán, hogy igy meg ugy megpanaszkodtuk a dolgot, azt mondta
odabenn a többi, hogy magába kellene egy golyót ereszteni, arról aztán
tudnák az urak, hogy ide nem kell gőzös, mert itt szekeres emberek
laknak!… Azért jöttünk… Mondtam a komámnak, egy életem, egy halálom, ha
csak az kell, hát megteszi ez a fegyver.
A koma ráhagyta.
– Igen, hogy megteszi, azt mondta…
– Hanem hát csak menjen haza békességgel. Majd csak elleszünk a nélkül
is. Maga is csak olyan szegény ember, nem oka semminek. Ha akar az
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 04
  • Parts
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 01
    Total number of words is 4302
    Total number of unique words is 1843
    37.7 of words are in the 2000 most common words
    52.3 of words are in the 5000 most common words
    58.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 02
    Total number of words is 4357
    Total number of unique words is 1812
    36.3 of words are in the 2000 most common words
    49.5 of words are in the 5000 most common words
    55.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 03
    Total number of words is 4335
    Total number of unique words is 1730
    36.5 of words are in the 2000 most common words
    51.8 of words are in the 5000 most common words
    57.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 04
    Total number of words is 4307
    Total number of unique words is 1891
    35.1 of words are in the 2000 most common words
    48.8 of words are in the 5000 most common words
    55.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 05
    Total number of words is 4305
    Total number of unique words is 1898
    35.5 of words are in the 2000 most common words
    48.5 of words are in the 5000 most common words
    55.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 06
    Total number of words is 4433
    Total number of unique words is 1776
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    47.9 of words are in the 5000 most common words
    54.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 07
    Total number of words is 4391
    Total number of unique words is 1805
    36.4 of words are in the 2000 most common words
    50.6 of words are in the 5000 most common words
    57.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 08
    Total number of words is 4328
    Total number of unique words is 1812
    37.3 of words are in the 2000 most common words
    51.0 of words are in the 5000 most common words
    56.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 09
    Total number of words is 4382
    Total number of unique words is 1773
    36.1 of words are in the 2000 most common words
    49.6 of words are in the 5000 most common words
    56.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 10
    Total number of words is 4322
    Total number of unique words is 1785
    36.2 of words are in the 2000 most common words
    51.1 of words are in the 5000 most common words
    58.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 11
    Total number of words is 4349
    Total number of unique words is 1919
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    46.3 of words are in the 5000 most common words
    53.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 12
    Total number of words is 4231
    Total number of unique words is 1838
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    48.3 of words are in the 5000 most common words
    55.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 13
    Total number of words is 4353
    Total number of unique words is 1817
    35.3 of words are in the 2000 most common words
    50.0 of words are in the 5000 most common words
    57.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 14
    Total number of words is 4328
    Total number of unique words is 1774
    35.7 of words are in the 2000 most common words
    49.4 of words are in the 5000 most common words
    55.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 15
    Total number of words is 4330
    Total number of unique words is 1881
    34.6 of words are in the 2000 most common words
    47.7 of words are in the 5000 most common words
    54.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 16
    Total number of words is 390
    Total number of unique words is 228
    56.5 of words are in the 2000 most common words
    70.3 of words are in the 5000 most common words
    77.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.