Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 06

kiterpeszkedtek az ösvényre s mig keresztül-kasul bejárta a nagy
veteményvilágot, mindig nagyobb lett benne a harag. Néhol ellepte a
magnak hagyott nagy veteményburján, alig tudott kikászolódni belőle,
olyankor szétnézett s leste, hogy a mozdulatlan rekkenőségben mozduljon
meg bár egy árnyék, a mi után el lehet indulni. Mikor kifáradt, már nem
is harag járt az eszében, csak ki akart jutni valamerre ebből a
zöldség-labirintusból.
Mikor nagy barangolás után rábukkant a másik öreg emberre, Lehmann urra,
a ki az uborka indái alól takarította ki a gazt, ujra dühbe jött.
Kiabálva beszélt s erősen szorongatta a botját.
– Az ur verte meg az unokámat?
A tanító fölegyenesedett, leverte a térdeiről a port s csendesen
mosolygott.
– Meg biz azt…
– Hát aztán miért?
– Mert megérdemelte.
– Azt hiszi, hogy paraszttal van dolga?
– Az ur többször megérdemli, mint a paraszt.
– Hogyan mondja?
– Ugy, hogy az Isten mentsen meg az urficskáktól. Elrontják velük a
legjobb iskolát is.
– Kivel, az én unokámmal?
– Azzal is, meg a többivel is. Ezek a kis ficzkók tönkre vannak nevelve
mindenféle uri rafinériával s elbolondítják az Isten gyermekét, a
parasztot.
Az öreg ur csak rámeredt a vén, szürke Lehmannra s nem értette meg
egészen a mit mondott.
– Az urfi hozza be az iskolába a czigarettát… Az urfi-gyermek hozza be
ide a szemtelen képeket, az tanítja meg legelőször a többit arra, hogy
hogyan kell kicsufolni a tanítót.
– Az unokám?
– Nem ő, mind. Egyik olyan, mint a másik. A paraszt ostoba, tuskó, a mit
szépen ki lehet faragni, hanem az urfiból előbb ki kell verni a sok
gonoszra való hajlandóságot, a mi az urvoltával ette magát bele.
Nyolczvan gyermek közé, ha beesik egy efajta, megmételyezi…
– Ezt még sohase hallottam.
– Hallja most és nekem elhiheti. Ha rajtam állana, nem is lenne a falusi
iskola másé, mint a paraszté. Baj az, ha összeelegyedik ez a két elem,
csunya habarék lesz belőle. Annak való. Ez itt népnevelés…
– Hát az ur hova vigye a fiát?
– A városba. Ott meg paraszt nincs. Nem kell zavarni a kalkulust. Mi
neveljük az értelmes, józan földmüvelő embert az eke szarva mellé, azok
a pennást. Ez ide kell, az meg amoda. Ha összezavarodunk, mindjárt baj
van.
Az öreg ur leült a mesgyére s a tanítóra fölbámulva, csendesen
hallgatott. A mikor már tiszta volt a feketére gyomlált ágyban az
uborka, mellételepedett Lehmann ur is s kezébe véve a botot, elmutatott
körül messze a sok földre, a miben egymást váltotta föl a zöld, sárga és
fekete tábla s jobbra-balra fehérre pontozva a végtelen mappát, csomóba
gyülekezett egy-egy falu, mint valami mozdulatlan, a torony köré
heveredett gulya.
– Lássa ezt a nagy vidéket, a hol semmi egyéb nincsen, mint a mit az
Isten termel. Ide nem ur kell, hanem paraszt. Nem az a lusta, makacs,
buta nép, a mi most lakik itt, hanem más, a milyent én nevelek. Ez kell
az urnak is, meg a köznek, a mi most már nekik is egy, meg nagyságodnak
is. Nem, nem szeretem az urfit a parasztjaim között, vigyék másfelé.
Az öreg ur messze maga elé bámult s aztán visszaesett tekintete a szép
fekete földre, a mit szorgalmasan lefésült a gereblyével ennek a másik
öreg embernek a kérges, kemény keze. A miket most mondtak itt neki,
mintha megsimogatta volna. A sokat tapasztalt ember látományos lelkével
gondolkozott el azon, hogy mi az igaz ennek a szürke öregnek az
igyekezetében s mindinkább érezte, hogy ez a mellette kuporgó kopott
atyafi tetszik neki. Egy szivart akart adni neki, de szégyenlette
odaadni, csak tapogatta a zsebében s zavarba jött. Restelni kezdte, hogy
a kaputos emberek uri volta ennyire utjában áll a nagy munkának, a mit
ez a négyszáz forintos vén konok fráter forgat az agyában.
– Szép, szép, az szép lesz, a mit akar tanító ur, okos, józan paraszt, a
kinek a kezében kövéredik a föld, nő a vagyon…
– Ez, ez…
– Aztán meg egészséges, erős, a kitől szép, izmos nemzedék származik…
Gondoltam én erre egyszer-másszor, de nem tudtam, hogyan kell
hozzákezdeni.
– Igy, igy kell… Csak az urfiakat vigyék el innen.
Az öreg ur gondolkozva, csendesen ment haza és folyton megvigyázta a
parasztokat, a kik szembejöttek s köszöntek neki s magában találgatta is
mindenikről, hogy melyik azok közül való, a kikről a vén Lehmann
beszélt.
– Ez az, ez nem, ez talán mégis… – s most már majdnem undorral fordult
el az olyantól, a ki valahogyan nagyon uriformán emelintette meg előtte
a kalapját.


AZ UZSORÁS
Szürke reggel volt, ködös, vizes. Messze valahol párákban fürdött a nap
és fele utjában megfulladt a nagy gőzölgő fénykorongból kiáradó
világosság és meleg. Mihozzánk már csak halvány reszketés érkezett
belőle, olyanforma nyugtalan nappal, mint a milyen az éjszaka, ha a
gyertya perczeg az asztalon. Az ég másik oldalán nappali életre kapott a
hold. Előbb csak olyan volt, mint egy nagy sárgás-halavány petty a
végtelen szürkeségben, aztán meg kigyult és vigyorgott, a mig eléje nem
állott spanyolfalnak egy felleg. Az utczák szomoruak voltak. Alig
lézengett rajtuk egy-két ember, a kinek éppen sietős dolga volt. Masamód
kisasszonyok és kopott, feketeruhás fiatal emberek szaladtak végig a
gyalogjárókon, az ut közepén pedig fázósan dideregtek a pokróczok alatt
a lovak, a mint tovabandukoltak, maguk után huzva egy-egy nehezen
csikorgó kocsit. Egy-egy pillanatra csipős szél rontott bele a szürke
ködbe és összekavarta, hogy csupa rongy lett az egész levegő, mig össze
nem folyt ujra egészbe s reá nem feküdt megint a nagy város mellére,
hogy nyögtek a szürke teher alatt a nagy házak és erőszakosan tört
magának utat a hig, nehézkesen ide-oda himbálódzó ködben néhány galamb,
a mely az egyik templom födeléről a másik templom födelére kivánkozott.
Valahol messze harangoztak. A vastaghangu bimbamba apró, visító
csöngettyük szóltak bele. Mind köröskörül a a közelben, egyik egy kis
kápolna ablakában kalimpált a kis vörös nyelvével, a másik az iskolában,
a harmadik pedig annak a nagy háznak a hátsó, magas kőkerítéssel
elválasztott udvarán, a hol a törvényt osztják a birák, ügyvédek meg a
vádlók, a kik előtt reszketni kell a szegény bünös embernek ilyen vizes
reggelen, a mikor csak az ágyban jó és másutt mindenütt rosz és a mikor
haragosak és roszkedvüek ezek a törvényes urak.
Egy csomó nehéz csizma topogott föl a hátulsó lépcsőn, aztán elegáns
urak jöttek hajduk között, meg egy-két asszony, leány és elhelyezkedtek
mind az előszobákban a hosszu padokon és megremegtek, a mikor a fejük
felett berregni kezdett a villamos csengő és valakit bevezettek közülök
a belső szobákba. – Némelyik biróra várni kellett. Mikor megjött közülök
egy-egy, mind felállott a sok ember a hajduk között és alattomosan
pislogtak rá, mig csak el nem tünt az ajtó mögött. Néha egy-egy nehéz
puska hozzákoppant a padlóhoz s kijött egy-egy szolga, a ki fölkiáltott
valakit a padról s maga előtt eresztve, szó nélkül bevezette egyik-másik
szobába. Egyéb zaj azután nem is volt ezen az emeleten. Alulról nevetés
hallszott fel.
– Gerber! – kiáltotta a szolga az ajtóban.
Kicsi, összetöpörödött vén ember állott fel a padról s indult befelé.
– A kalapját hagyja künn, – mondta a szolga.
Az öreg csupa alázatosság volt. Visszavitte a kalapját a padra s mintha
nagyon fájna a mellében valami, minden lépésnél fölsziszszenve ment be a
biró szobájába. A küszöbön sokáig törülgette a lábát s azalatt a szemeit
is behunyva, igyekezett az eszébe összeszedni mindent, a mire majd
szüksége lesz. Szárazan köhögve nyitotta be az ajtót s kivülről még
látták, hogy ugy áll meg benn, mintha nagyon öreg koldus lenne. Maga a
biró tette be utána az ajtót s aztán széket adott neki. A biró visszaült
az asztala mögé, aktákban lapozgatott s párszor szinte lopva pillantott
az öregre. Aztán sétálni indult el a szobában és tanácstalanul állott
meg az öreg előtt. Ugy szólott hozzá, mintha csak magában tépelődnék:
– Nem tudom, hogy mit csináljak magával Gerber, nem tudom.
Az öreg fölemelte a fejét s nyugodtan beszélt, mig a köhögés félbe nem
szakította.
– Ereszszen haza tekintetes ur, ereszszen a családomhoz. Két hónapja
vagyok már itt, megesz a tömlöcz… Fuldoklani kezdett és ugy hörgött,
mintha szerteszakadna benne a tüdő.
– Nem lehet.
– Dehogy nem, ha a tekintetes ur akarja.
– Nem tudom, hogy mit akarok.
Az arczán is meglátszott, hogy kinosan tépelődik. Az öreg szemeiből
észrevette, hogy hogyan olvassa le kinlódását a vonásairól s elfordult
az ablak felé. A külső világ olyan homályos volt, hogy hiába nézte, nem
jutott az eszébe semmi. Végre is, mintha a nagy hanggal akarna
határozott szint adni a szavának, majdnem kiabálva fordult vissza az
öreghez.
– Végre is maga uzsorás és erre törvény van, törvény… – Azon nekem
változtatni nem lehet.
– De lehet, ha akar a tekintetes ur!
– Nem is akarok!
– Az már más. Akkor csak tegye azt, a mit jónak lát. Velem nem sok baja
lesz. Csak tessék kérdezni, felelek mindenre, a mig birok, mert bennem
van már nagyon a penész. Csakhogy azt tartom, hogy csunya dolog velem
igy elbánni. Idehurczolni a szegény vén embert, aztán naponkint föl
három emeletre, le három emeletről szuronyos puskák között, meg moslékot
adni neki, mint a kutyának, meg bezárni egy lyukba, melynek a tetején
van ablak…
– Elég már!
– Megértem én a csendes szót is.
– Az uzsoratörvény szerint…
– Rosz törvény az, tekintetes ur, mi már tudjuk, hogy rosz.
– Ki az a: mi?
– Én meg a tekintetes ur. Beszéltem én már erről a tekintetes urnak.
Volt rá időm. Hiszen azt hiszem, hogy erről nem sokat kell beszélni… A
kik csinálták azt a törvényt, nem tudták, hogy miről van szó. Oda
kellett volna hivni engem, vagy valaki mást, a kinek olyan az üzlete,
hogy ráüti a bélyeget a törvény. Tudtam volna mondani egyet s mást. Ha a
tekintetes urat odahivták volna, szintén adott volna nekik eszet.
– Igen, igen… – A biró szórakozottan nézte az öreget és a mikor látta,
hogy ujra görcsös köhögés fogja el, vizet adott neki. A vén ember ivott,
aztán nagy kék keszkenővel törülgette a homlokát s hátradült a nagy
székben, a minek párnái között majd elveszett kis töpörödött teste,
mintha nagyon kifárasztotta volna a beszéd. A biró arczán azonban azt
vette észre, hogy ellágyul az ő nagy nyomoruságán és most már mohón, nem
törődve azzal se, hogy talán kimerülésében lefordul a székről, ujra ő
kezdett beszélni.
– Az tartom, hogy semmivel se vagyok roszabb ember, mint akármicsoda más
boltos. Jól, rosszul forgatom a pénzem. Nagy kamatot szedek, mert olyan
az üzletem, hogy a koczkázat sokkal nagyobb benne, mint akármicsoda
másik pénzüzletben. Ha azt nem tenném, lehetetlenné válnék az üzlet.
Annak pedig meg kell lenni, tekintetes ur, akár a Gerber pénzével, akár
a máséval.
A biró mereven bámult maga elé. Mikor elhallgatott az öreg dongása,
fölnézett s önkénytelenül is intett a fejével, hogy folytassa.
– Mert a kik ezt a törvényt csinálták, nem tudták azt, hogy az ilyen
magamfajta emberhez csak az jön pénzért, a ki már sehol másutt nem
kapott. Bizonyosan nem azért zárták be előtte a kasszákat, mert valami
tulságos nagy a hitele. Akkor aztán jövök én, vagy a másik, vagy a
harmadik Gerber. – Az öreg ember felállani igyekezett, de nem tudott,
ugy beleroskadt a székbe. – És én adok pénzt keveset és követelek sokat.
Nem azért, mert az én pénzem többet ér, mint az a másik, a mit nem
adnak, hanem azért, mert az én adósaim jórésze megszökik előlem, vagy
valami szörnyü nagy hivatalba, vagy Amerikába, a hova nem mehetek utána.
A másik résznek kell fizetni amazokért is. Én rosz ember vagyok
tekintetes ur, de olyankor nagyon jó, a mikor leolvasom az asztalra a
pénzt, mert sok olyan ólomgolyóbist tehetnék a zsebembe, a mit én
spóroltam meg a halálnak.
A mellényzsebét tapogatta, mintha ott lennének a golyóbisok és lázasan
igyekezett kimászni a székből. Végre sikerült neki s az asztalra
támaszkodva, ott állott a biró előtt… Kipirult, a hogy az igazát védte s
most már néha az asztalra is csapott beszéd közben.
– Tekintetes ur! Szeretném, ha valami szebb szót mondott volna az elébb,
de hát igy is jó. Uzsorás vagyok, beismerem, tessék bezárni érte, hanem
előbb jöjjenek el ide kezet csókolni nekem azok az anyák, apák,
testvérek, a kiknek a ficzkóit én mentettem meg a golyóbistól. –
Körülnézett a szobában, mintha a terrénumot mérné. – Nem férnének itt
el. Még a nagy teremben se, a hol majd rám kimondják az ament. Szép egy
gyülekezet lenne, megirigyelné a zsidó templom. Ugy nézzen rám a
tekintetes ur.
– Mert én egészen különös uzsorás vagyok. A ki megélhet a pénzem nélkül,
hiába jön hozzám. Én az utolsóelőtti percz uzsorása vagyok… Ha egyszer
majd lát a tekintetes ur lenn a folyosón egy halovány, ide-oda tétovázó,
zavaros szemü fiut, valami jogászgyereket, a ki, mikor ránéz a
tekintetes ur, elkapja a szemét és reszket, küldje hozzám. Az bizonyosan
engem keres. Vagy ha véletlenül hazafelé megy éjjel és a kávéházból
kibotorkál egy ember, a ki ugy mászik a kövezeten, mintha máris a lábain
hordozná a vasat, adja oda neki a czimemet: Király-utcza százhetvennégy.
Oda menj, gazember! Vagy a mikor a Stefánia-uton lóverseny után gyalog
jön befelé egy elegáns legény és belevágódik mindenkibe, a ki szembejön
és siralmas, kétségbeesett az arcza, adja neki a kezébe a czimet:
Király-utcza százhetvennégy. Az is engem keres. Én aztán odaadom neki
azt, a mi után másutt hiába kutat, a prolongált becsületet és megint
belecsusztatok ebbe a zsebembe egy ólomgolyóbist és megint… Nem férnénk
itt el tekintetes ur, még a nagy terembe se. Vagy ha azt látja a
tekintetes ur, hogy a kaszinóban egy katonatiszt kártyázik, a kiről nem
tudja, hogy hol szedi a pénzt, álljon a háta mögé és a mikor
félretántorodik az asztaltól, adja oda neki az adreszt. Gerberhez menj,
bolond! Még két szobát ki kellene nyitni, hogy mind elférjünk,
tekintetes ur.
A biró mereven bámulta a vén embert és nem szakította félbe. Az pedig
megint beszélt, miután már egy kicsit pihent.
– Csináljon az állam egy intézetet, a melynek az legyen a czime:
Könnyelmüek életmentő egyesülete. Rakja ő zsebre a golyóbisokat. Ne
legyen nagylelkü ingyen… Hagyjon nekem béket…
Visszavánszorgott a székhez és ujra belesülyedt. Olyan hosszu csend
lett, hogy az előszobából benyitott a szolga. A biró erre segített az
öregnek, hogy felálljon s utasítást adott a szolgának:
– Vigyék vissza, de bánjanak vele becsületesen.


OSZTOZKODÁS
Jóval éjfél után még publikum volt a korcsmában, közönséges szegény nép,
de jó mulató, a ki nem törődik a garassal, ha még szó van egy-két pohár
borról. És a mint ez már faluhelyen szokásos, a nagy szobában vegyesen
ültek az urak, a félig urak és az egészen parasztok, részben vörösre,
részben szürkére terített asztalok mellett. A sarokban felszámolt a
banda. A bőgő volt a háttér, a mibe belehajoltak és a miből kidobták a
felső testüket a kuncogva folytatott, halk, itt-ott fölvisító
veszekedésben. Két petroleumlámpáról büdös olaj csepegett a padlóra s
mivelhogy már kitelt az idejük, füstölgött, serczegett bennük a kanócz.
Mindenfelé beszélgetések folytak. Az uraké hangos volt, a harangozó, a
kisbiró és a szolgabirósági hajdu inkább csak arrafelé hallgatózott, a
parasztok pedig lassu monoton elbeszéléseken mulattak, a mikbe
egyik-másik ugy belekezdett, hogy alig tudott kijutni belőle. A szörnyü
füstben ide-oda tötyögött a borral, pálinkával egy roppant vastag
asszony.
Megnyilt az ajtó és különös formáju kis emberke jött be. Roppant nagy
csizmák lötyögtek a lábain s szük nadrágba meg sok gombu zekébe volt
bujtatva az egész ember. Tántorgott, talán mert már másutt is ivott,
esetleg azonban inkább a fáradtság miatt. Sáros volt bokáig. Kivülről
jött, a város felől. A falu tudniillik tele van hordva kavicscsal – s
remegett és erősen rátámaszkodott a botjára, a mig az ajtóban állva
körülnézett, hogy kik is vannak hát itt voltaképpen. Az urak felé
illedelmesen köszönt, a parasztoknak is mondott valamit s aztán leült a
harangozóékhoz. A vastag asszony kérdés nélkül vitte neki a bort egy
hosszu nyaku, homályos üvegben s vastag, husos tenyerével a hátára
legyintett. A többi embernek fel se tünt valami tulságosan az, hogy az
uj vendég ki van kissé forgatva magából… Egyáltalában valami bolondos
forma ember lehetett. Mindenki kötekedve beszélt vele s ha felfortyant,
hát lemosolyogták és kivárták, a mig magában lecsendesedik.
– Honnan jösz, Feri? – kérdezte a hajdu. – Talán a tagban jártál, hogy
ugy összemaszatoltad magad…
A _tag_ viczczszámba ment, mert volt, volt hajdanában Ferinek sok
földje, hanem kipörölte belőle a sógora. Az egyik házat is elvették tőle
az ügyvédek s most egy kis belsőségen éldegél, meg azon a néhány holdon,
a miről semmiképen se sikerült bebizonyítani, hogy nem az övé. Igy a
gazdaságban azonban elég értelmes ember, sőt tanulhatnának tőle sokan, a
kik bölcsebbnek tartják magukat ő nála. Máskülönben azonban hóbortos és
a sógor az, a ki megbolondította. Attól fél, hogy jön és kirángat alóla
mindent, a mint hogy meg is tenné a sógor szivesen, ha tehetné.
Tehát a tag, a mi nincs, abban járt a Feri…
– Nem, nem, tag nincs. Tudod jól, hogy nincs, hát minek bántasz vele.
Tömböcz elvette, a mi volt. Elvett mindent.
– Meg is veri az Isten.
– Dehogy veri. – Hirtelen felugrott s kimeresztett szemekkel bámult az
ajtóra. A hogy visszafordult a többihez, azok is elképpedve bámultak
reá. Még az ilyes árnyalatok megkülönböztetésében járatlanabb falusi
szemeknek is feltünt, hogy milyen sáppadt az arcza. Suttogva kérdezte: –
Nem halljátok?
– Mit?
– Hogy hogyan vonít…
– Mi?
– Tömböcz.
Az emberek egynémelyike mosolygott, mások azonban behuzták a fejüket a
vállaik közé s ugy bámultak rá az emberre.
– Minek vonítana?
Feri, Kis Feri, a kinek a Julianna nővére férjezett Tömböczné, még egy
kicsit az ajtó felé hallgatózott, aztán leült és sürün ivott és csupa
hosszu kortyot. Az arcza azonban vértelen maradt s a szemeiben is láz
égett csak. Remegett is. Érezni lehetett az ócska padlón, a mi tánczot
járt a lábai alatt.
– Hát – mondta – én nem voltam a tagban. Tag nincs. Hanem benn voltam
Rimanóczon négy hizott koczával.
– Meglátogattad a sógort?
– Nem, nem szoktam. Hanem láttam, hogy a passzusokat irta. Irnok ember,
városi ember, alkalmazott ember. Sandított is felém. Láttam, hogy a
papiros mellett a hizókat is mustrálja. No, – mondom, persze csak ugy
magamban, mert vele nem beszélek ezek legalább az enyimek. A mit kapok
értük, az is az enyim. Beiszom, de a Tömböcz, meg a Tömböczné nem lát
belőle egy garast sem. Magára gondoltam, – mondta a vastag asszonynak, a
ki éppen mellette ment el. – Magára, hogy inkább a magáé legyen borban.
Aztán jött egyik is, másik is, igértek is, meg nem is, a mészárosok
mostanság nagyon tartják magukat és inkább csak ugy dél felé mennek ki a
piaczra, szóval hát azt hittem már, hogy hazahajtom a hizókat.
Azonközben valami gyereket beküldtem egy ital borért a sátorba, a ház
mellé, a miben a passzust irják négy ablakon is s nem igen takargattam a
sógor előtt, hogy iszom. Hát iszik, a ki nem sajnálja. Iszik biz az…
Délfelé valami uriformáju asszony jött, hogy azt mondja mi az ára s ha
nem drágállanám, hát ő megveszi a disznót. Azonban hát drága volt neki
mégis. Aztán egy másik jött, egy ur s azzal aztán megállapodtunk.
Száznyolczvanhét forintot fizetett. Tizenhét tizest meg három ötöst.
Aztán még két ezüstöt. Ez van belőle.
Kivett a mellényzsebéből két ezüstforintost és maga elé tette az
asztalra. Egy kicsit nézte s aztán letörülte a homlokáról a verejtéket.
Azonban ujra kifényesedett az arcza. Viz csurgott le róla s zihált a
melle… Nem hivta föl az érdeklődést szóval arra, a mit még el akart
mondani, de máris rajta csüngött mindenkinek a szeme s az urak
asztalától is átjöttek páran, hogy hallgassák. Persze nem ültek le.
– És most jön a borzasztó. Ha még élek s ha fogom ezt a poharat s ha
iszom belőle, – mindjárt ivott is – hát az az Istennek olyan csodája, a
mit bele kell irni a könyvekbe. Hát – a mint mondám – a sógor jól
megnézett. Én is visszanéztem. Ez a becsület se tisztátalanabb, mint az
övé. Aztán az urral az ő asztalához mentünk, hogy egye a méreg. Ette is.
Láttam. A pénz a zsebemben, hát csak mulattam rajta. Aztán még benéztem
erre-arra s estefelé megindultam. Atájban, a hogy hát mi már szoktunk
megindulni. Egy kicsit fujt a szél, Gálocs mellett esett is, de nem
éppen nagyon, csakhogy mindig szembe fujta a szél a havat. Hideg is
volt. Mondtam magamban, mondtam, hogy ha már igy olvad, hát engedhetne
az idő, azért azonban csak jöttem szaporán. Közben elhajtott mellettem
Peles Józsi. Nem mondta, hogy üljek föl, hát csak jöttem. Idébb aztán
csunyán kavargott a hó. No no, nem január az idő, de hát azért csak
kavargott. Aztán még szaporábban indultam meg. Ez a vásár olyan vásár
volt, hogy alig volt benne ember. Köröskörül senki. Lenn az ormódi
dobogón egy lélek se… Még valami bolond farkas elém áll, gondoltam,
aztán…
Hát elém is állott.
Előbb csak hallottam a becseki hágón is egyet, meg Szinge felől a
másikat. Mintha beszélgettek volna. Ugy hallszott, hogy osztoznak
rajtam. Meg mintha méregettek volna, hogy mennyit nyomok a havon, ha
rálépek, meg hogy igy testben hogy mutatok. Végre is az egyik
elhallgatott s a másik, a Szinge felőli, leiramodott a hágón. Éppen
nekem. No uram Isten, hát ebből mi lesz. – Megint ránézett a két ezüst
pénzre és szomoruan bólogatott a fejével. – Ennyi maradt.
– Hát mi az? Hát mondja, – sürgette az ur, a ki lábát föltéve az egyik
székre, az elbeszélést figyelte.
– Nekem jött. No uram Isten…
– És aztán…
– Hát aztán előbb szembe állott. Hátráltam, de hát borzasztóan meg
voltam ijedve. Julianna gonosz, Julianna hitvány teremtés, hanem mégis ő
jutott az eszembe. Én Istenem, egy anya szült meg bennünket, hát ki
legyen nekem az első, a mikor meg kell halni… Hát mondtam, hogy
megbocsátok neki, ámbátor hogy még se hittem, hogy igazán gondolom azt,
a mit gondolok s hátráltam, mindig hátráltam… Ezzel azonban nem sokat
értem. A farkas jött utánam. Ugy tetszett nekem, mintha szaglászna
erre-arra… Azt mondják, hogy a kutyának a testvére, hát éppen olyan,
csakhogy hát a kutya még se csinál ilyesmit. Mert aztán nekemjött…
A kis emberke remegni kezdett. Előtte nem volt bor, hát a szolgabiró
huszárja tolta eléje a maga üvegjét. Nagyot ivott belőle s aztán
félreesett a széken. Meg kellett fogni, mert belevágta volna a fejét a
padló deszkájába. Zavarosan bámult körül s aztán visszaödöngött a
pillantása a két ezüst pénzre.
– Ez maradt, ez maradt – mondta.
– Hát aztán!
– Aztán, aztán feléje böktem egyszer az öklömmel s éreztem a szőrét.
Forogtam, ő meg körülöttem. Kereste, hogy hol vesse rám magát s arra
megzörrent a zsebemben a gyufa. Mit csináljak… Kihuztam a paklit,
kezdtem gyujtogatni s mindig feléje dobtam. Azt mondják, hogy fél tőle.
Hát el is ugrott, hanem mindig kevesebb volt a gyufám, már alig zörgött
a skatulyában vagy négy. Most már vagy élünk, vagy összeharapja a
torkom. Mindig a torkom járt az eszemben. Azt hiszem, hogy azt akarta
megfogni. Ilyen halál még a kutyámnak is rosz volna. Szegény kutyám… Ez
mind végigjárta a fejemet és kerestem valamit, a mit gyujtogassak. Addig
világítok neki, a mig tudok… Hát elkezdtem a bankókat égetni.
Az emberek felsziszszentek. Az ur mormogott: – a teremtésit.
– Annyi eszem még mindig volt, hogy tudtam, hogy belül raktam a csomóban
az ötösöket s kivül a tizest. Belülről huzgáltam ki a pénzt s a mikor az
egyik végigégett, meggyujtottam vele a másikat… A hogy fogyott,
készülődtem a halálra. Ugy látszik, hogy nem lehet kikerülni. Közben
ordítottam: emberek! emberek! s mindig gyujtottam a bankóból. Egyszer
aztán már csak kettő volt. No még egy kicsit élünk. Aztán egy. Uram
Isten… Aztán az is égni kezdett és körül a sötét, borzasztó éjszaka.
Nézzetek ki, hogy milyen, ámbátor hogy idebenn a faluban minden ház
világít egy kicsit. Hát aztán az is elfogyott.
Tátott szájjal bámultak rá az emberek. Sokáig hallgathatott volna még,
nem mert volna senki kérdezősködni. Ő pedig ült a széken összeroskadva,
érzéketlenül s csak lassan, magától ébredt fel. Akkor is bámulva nézett
körül, mintha meglepné a sok ember s magában visszamenve a történet
elejére és véges-végig átélve ujra az egészet, eljutott odáig, a mit még
el kell mondania:
– A mikor már vége volt az utolsó pénzemnek, megfordult a farkas és azt
mondta, de azt mondta, ugy hallottam, mint a hogy most az óra üt: egy,
kettő, három… Hát azt mondta: – Ez a pénz se a tied, Feri. Elvettem.
Neked már soha se lesz pénzed, Feri… – Hát Tömböcz volt. Hallom a
hangját.
Az ur rántott egyet a vállán és otthagyta. A többiek összebámultak. A
történet csakugyan érdekes. Feri pedig most már éppen csak szomoruan
motyogott.
– Soha se lesz. Nekem már soha se lesz.


ÖTVEN FORINT
Glücknek, a kis handlés zsidónak, a ki az Örömvölgy utczában lakott, már
régóta beteg volt a felesége. Pedig ugy külsőleg roppant jó formáju
asszony volt. Ha az utczán látta az ember, megesküdött volna, hogy
legalább nyolcz gyermeke van s valamennyit maga szoptatta, pedig egy
gyereke se volt szegénynek soha. Szép, magas, izmos nőnek látszott, a
kinek a derekán megfeszült a szoknya és a keblén majd elrepedt a rékli.
A betegség is csak lassan merte megtámadni. Körülólálkodta, mint a
harapós kutya. Előbb a kezeit soványította le, aztán az arcza szinét
kaparta le, aztán bele-beleharapott, hogy mindennap fogyott belőle
valami… Valami sorvadásféle pusztította. Sokat fuldoklott s olyankor
valami orvosságot kellett beadni neki kanállal.
Egy reggelre azonban elfogyott az orvosság és a mikor Glück észrevette,
hogy most már megint nemsokára beáll a hörgés, a mire fel szokott
ébredni, hirtelen felugrott a szalmazsákjáról és papucsban, éppen csak a
köpenyegét kapva magára, elszaladt a patikába. Még öt óra se volt. Éppen
csak derengett a hajnal, de messze, füstben, ködben – s pompásan
ragyogtak még a csillagok. A patikába becsengetett, s összegubbaszkodva
hallgatta, hogy az álmos segéd morog s megelégedéssel látta, hogy mégis
csak előkeresi a porczellántégelyt és kavargat benne. Mikor már üveget
is keresett, kirakosgatta a pultra a pénzt s rohanvást indult haza. Fura
kicsi, vörös, szeplős ember volt. Lötyögött rajta a szegénység a
mindenféle ruhákban. A kalapja ráesett a fülére, nyakáról pamutsál
lógott le s a megriasztott ember ferde pillantásával nézett erre-arra,
mig sután ügetett hazafelé az orvosságos üveggel. Pedig hát egészen
csendes volt az utcza. Éppen csak itt-ott megnyilt a kapu s az
udvarokból hallszott a csoszogás…
Egy még bezárt kapu előtt hirtelen megállott Glück. Egy pólyás gyerek
feküdt a kövezeten és hadonászott a kezeivel. Mintha csak most hagyta
volna abba a sirást, még félregörbült a szája s hajlandó volt rögtön
folytatni a kesergést… A lépések azonban lekötötték egy pillanatra a
figyelmét. Glück föléje hajolt, de csak annyit tudott mondani neki: –
No, no… Iszonyuan bámult. A mikor erre ment, még nem volt itt a gyerek.
Okvetlenül észrevette volna. Az forgott a fejében, hogy vajjon ki járt
itt azóta. Ezt azonban nehéz kitalálni. Erről hamar meg is győződött s
mintha haszontalanul lopott volna el a drága időből pár perczet,
hirtelen nekivágott ujra az utczának. Pár lépés mulva azonban
visszafordult. Forgott, forgott a kis agyában valami. Hogy ha nyár
volna, hát itt lehetne hagyni. Az idő azonban csipős… Igen is csipős…
Visszaszaladt, fölkapta a pólyát s most már szaladt haza.
Az ajtóban már rázta az orvosságot. Jó is volt sietni, mert az asszony
iszonyuan szenvedett. Szederjesre vált az arcza s a könyökére akart
támaszkodni, de visszaesett s kidülledt szemekkel, hanyattfekve
vergődött az ágyon. Glück hirtelen, csak ugy az üvegből beleöntött egy
korty italt. Valami nagyon jó orvosság lehetett, mert mindjárt magához
tért tőle a beteg. Nagyokat lihegett, aztán egész rendesen kezdett
lélegzeni s talán el is aludt volna, ha az ura szalmazsákjáról föl nem
hallszik a gyereksirás. Beszélni még nem tudott. Csak a meglepett
pillantása kérdezte, hogy mi ez?