Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 16

kapott ettől a leánytól. A mindenek felett való ur, a kit ma már nem
vesznek valami tulságosan számba. Még az nap nekiült az irásnak, hogy
valami rendeletfélét fogalmazzon a leánynak. De nem tudta, hogy mit
rendeljen el? Csak leirta a nevet: Goocs Éva, aztán ujra irta s most már
nagyon is komolyan elhatározta, hogy megbosszantja valahogy. Nagyon
bosszantja, addig, a mig elmegy s valami élemedett nő kerül a helyébe.
Másnap is elment az iskolába. Hirtelen toppant be, mint a forgószél s
ugy nézett szét, mintha azt keresné, hogy mit dugdosnak előle.
Bosszankodott, a mikor a leány tiszta szép nagy szemeit minden zavar
nélkül emelte föl reá s mintha mosolygott volna rajta. A hogy elment,
azt hajtogatta magában, hogy nem engedi meg, hogy guny tárgya legyen
akárki szemében is. Otthon most már komolyan nekiült az irásnak. Levelet
fogalmazott: – Kisasszony! Ön gunyt üz belőlem, a mit pedig én nem
vagyok hajlandó eltürni… És sürün teleirta a papirost. Mérges levél
volt.
Nem csoda, hogy megijedt tőle a leány s másnap a sebes járástól lihegve,
kipirulva nyitott be a kapitányhoz.
– Kérem – kezdte, de már nagy zavarban s bámulva a merészségét, hogy
odament, – nem akarom, hogy egy perczig is rosszat gondoljon felőlem.
Téved elnök ur, tessék elhinni. Isten őrizzen attól, hogy én ne tartanám
tiszteletben az elnök urat, hanem kérem, azt hiszem…
Ujra végigmosta az arczát a köny és iszonyu panaszosan nézett föl a
kapitányra.
– Mit kérem?
– Azt hiszem, hogy az elnök ur ki akar üldözni engem a faluból. Hát
kérem szépen, elmegyek ugy is, csak kapjak valahol másik állást. Azt
tessék bevárni. Körülnézek, keresek mindenfelé. Tessék elhinni…
A kapitány rábámult s aztán pár határozatlan lépést tett feléje.
– Hát kérem, azt ne tessék gondolni. Azt nem ugy kell venni. – Hebegett
s a hogy a leány fölnézett reá, lesütötte a szemeit. – Megférünk, nagy a
falu – s a kezét nyujtotta és két tenyerébe szorítva a leány kezét,
egyszerre ugy érezte, hogy nagyon elszomorodik.
– Szegény, hát azt hiszi, hogy én haramia vagyok.
A leány mosolyogva nézett a szemeibe. Bizalom volt a pillantásában.
– Dehogy.
– Hát akkor megférünk… – Még mindig nem bocsátotta el a leány kezét s
most már ő is nyiltan, őszintén mosolyogva folytatta. – Ebben a házban
is. Szép nagy ház és üres. Kisasszony, ha nem szeretjük egymást, igen
sokat fogunk veszekedni.
A leány a kapitány vállára hajtotta a fejét, a kapitány pedig a dus,
puha szőke hajat simogatta.