Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 04

Isten, majd megsegít bennünket, ámbátor, hogy nem igen reménykedem
benne.


ÖT ESZTENDŐ
Uraságot Halmágy környékén réges-régen temethettek el szebben, mint a
hogy a mult hétfőn megcselekedték azt az uzoni báróval. A megye
központjából a halott eltakarító részvénytársaság föltelegrafált a
fővárosba, feketébe öltöztették az egész kastélyt, még a jegenyéket is a
hosszu ut mellett a nagy lépcsőig s roppant sok, némelyek szerint
hatvan, mások szerint pedig százhatvan gyertya égett nagy tüzbokorban a
kicsi koporsó körül, a miben álmos mosolygással, valamicskét nyitott
szemhéjai közül a kezébe adott feszületre hunyorgatva feküdt a báró. A
kik ismerték, megdöbbentek, hogy valami rosz tréfa az egész haláljáték.
A bárónak cseppet se volt szürkébb, fáradtabb és gunyosabb az arcza,
mint rendesen s a mint a sok gyertyaláng körülötte remegett, néha még
ugy tetszett, mintha megmozdulna.
Pedig hát egész rendesen meg volt halva. Nem valami felcser, hanem
nagytudományu professzor-doktorok kezeskedtek a felől, hogy ez esetben
nem hiányzik a halálból semmi.
– Hogy tán nem egészen komolyan mutatkozik az eset, az ne aggaszsza a
méltóságos bárónét, – mondotta az egyik. – A méltóságos báró ur annak
rendje és módja szerint költözködött ki ebből a világból.
Két napig gyülekezett mindenfelől a sok gyászos ember. A kastély kicsi
volt arra, hogy befogadja valamennyit. Egy részüket egyenesen az
ispánhoz, erdészhez, meg a paphoz vitte az állomásról a kocsi s utoljára
az özvegynek is éppen csak egy szobája maradt. Ebbe hordták föl a sok
nagy skatulyát, gyászos ruhákkal, kalapokkal és a szegény gyászos szép
asszony nagy tükör előtt rendeztette be magát a szobaleányaival a
gyászra. Nem ment könnyen. A fekete sehogyse illett a szőkeségéhez.
Legalább ő azt hitte és pár rosszul sikerült köntöst foszlányokban
tépett le magáról. A kalapokat skatulyástól vágta a szegény pesti
kisasszony fejéhez és a végén, miután sírva kért bocsánatot mindenkitől,
zokogva panaszolta el a mindent tudónak, hogy megölik őt is ezzel a
gyászszal, hogy valamire való ruhát sem tudnak ráadni, a miben emberek
elé mehet. A sírás végigrezgett a szobákon és a gyászos nép megindultan
vette tudomásul, hogy a bárónénak mennyire fáj a vesztesége.
Végre is lett, a hogy lett. Akadt a sok között egy dusan csipkézett
gyönyörü szép ruha, a mihez nagy fekete tollas és piczi, némileg
zöldesbe játszó folyondárral körülfutott kalap járult. Ezt föl lehetett
venni. A szép szőke asszony megbékült mindenkivel és végre a két napi
magános fájdalom után lelibegett a nagy ebédlő terembe, a ravatalhoz.
Csendes áhitattal állott félre előle a gyászos gyülekezet és nézték,
mint a szentet. A dus feketeség alól egy piczit, talán egy vonalnyira
fehér csipke világított ki, a hogy a menethez föl volt készülve, a kalap
alól meg a szőke haja omlott elő. Az egész nagy gyászból pedig
kimosolygott az arcza, bánatosan, szeliden és megbüvölte az egész nagy
gyülekezetet. Éppen akkor érkezett meg a postán az a koszoru, a mit a
fővárosból küldtek az özvegy gyászának némi szerény tolmácsolására. Két
csodálatos nagy czipruság egymásba fonva s rajta széles nagy fekete
szalag. A szép asszony maga vette ki a skatulyából a koszorut s letette
a koporsóra. A hogy ezt az egyszerü kis udvarias formát elvégezte,
összesugott a sok gyászos ember, de különösen az asszonyok:
– Milyen elegáns… Hogy fogta, hogy vitte, aztán meg a hogy odatette…
Aztán megtörtént a temetés. Hat, tánczra kivánkozó feketét fogtak a
kocsiba, a mire a könnyü kis koporsót föllódították az emberek s
énekszóval indult el az udvarból a gyülekezet. A környékbeli kántorok,
mintha versenyt rendeztek volna, roppantul nyujtották a verseket és
szörnyen magasan énekeltek, közben dunnyogva hadart bele latin szavakat
a pap az énekbe s lassan-lassan egyhangu mormogás lett az egész sok
mindenféle hangból, a mint elhagyta a menet a főutat és fölfelé haladt a
kis sáros utczán a temető felé. Otthon a kastély faláról azonközben
leszedték és egy szintén fekete szekérre rakták a dekorácziót s a mint
ez már szokás ilyenkor, egy vaslapáton parázsra hintett czukorporral
füstölték ki a szobákat. Attól erős, émelygős szag lett az egész házban.
– Mire ezt a füstöt kifujták a szelek az ablakokon jobbra-balra, már
leszedték a ház tetejéről a zászlót is, helyre állították a butorokat és
a hol egy negyedórával ezelőtt még a szép nagy ravatal volt, hosszu
asztalt nyujtottak végig és teríteni kezdtek vacsorára.
A szép szőke asszony fenn az emeleten az ablakhoz állott és kibámult a
nagy világba, a melyet éppen most készült elhagyni a nap. Messze,
messze, ott, a hol a föld legömbölyödik, nagy, köröskörül tüzpárás
udvarban uszva sülyedt le a világosság, meg a meleg izzó gömbje és a
jegenyék árnyéka egészen ráfeküdt a házra, mint valami hosszu, fekete
zászlórudak, a miket elfelejtettek félrehordani. A faluból békességes
kolomp hangzott fel s csendesebb, enyhébb lett a levegő, a mint megszünt
benne az őrült táncz, a mit a porszemek milliárdjaiból vert föl a nap
forrósága. Az ablak párkányára ereszkedve csendesen várta a maga idejét
egy kis fehér fekete-pettyes éjjeli lepke s a sok szines, kaczér pajtás
pedig nyugtalanul ide-oda röpködve kutatott lenn a rózsák között éjjeli
szállás után. Valahonnan messziről nyers füstöt hozott a szél,
pásztorfüstöt, a mi más, mint a jól neki készült gazdaemberé, lenn jár a
földön és barátságosan ölelgetőzik. Az ég tulsó felén megjelent az
éjszaka lámpása, a pufók, mosolygó képü karrikatura és hüvös esti szelet
hozott magával. A szép szőke asszony fázni kezdett. Mire pedig az első
kocsik befordultak a temetésről az udvarba, éppen nyolcz órára
harangoztak a kisebbik haranggal.
Lenn a nagy szobában asztalhoz telepedett a sok vendég. A báróné
leizent, hogy csak érezzék jól magukat, neki a feje fáj. A vendégek egy
kicsit sajnálkoztak, azután azonban hamar belejöttek a vacsorás kedvbe,
mert hát hiszen ugy van az rendben, hogy a bánatos özvegynek fájjon a
feje. Ennyire legalább számíthat az ember, hogy ha meghal. Erről később
beszéltek is, a mikor már ittak is egy kicsit. Mikor pedig egészen este
lett, a fiatalok, a kik lenn ültek az asztal végén, betették az ajtót,
meg az ablakokat és csendesen, hogy valahogy meg ne hallják fenn a
szobában, dudorászni kezdtek szép szomoru nótákat, éppen alkalmatosakat
a mai naphoz. Olyan volt az egész, mint a méh zümmögése, éppen csak
hangulat. Némelyiknél megemlékeztek a megboldogultról is: – Ezt
szerette. Szivesen huzatta. – Máskülönben pedig ugy nekikészülődtek a
vacsorázásnak, hogy ugy látszott: reggelig is eltart a tor.
Ki-kirobogott a kapun egy-egy kocsi az asszonyokkal, lányokkal, a
férfiak pedig nekikönyököltek az asztalnak és busultak. Czifra huszárok
jártak körül sok drága jó borral s töltöttek szorgalmasan, a mit az urak
azzal köszöntek meg, hogy érdeklődni kezdtek a sorsuk iránt.
– Hát magának János, ki lesz most már a gazdája?
– Majd csak ad az Isten valakit, nagyságos uram.
Fenn a szobában pedig egyedül ült a szép szőke özvegy és most már
csendesen, egyszerüen, bánatos asszony módjára sírni kezdett. Egy öreges
asszony hozott föl neki vacsorát s a mikor a díványon végigesve sírni
látta a szomoru asszonyt, vigasztalni kezdte a maga módja szerint:
– Méltósága, ne tessék keseregni. Nincs minek. Öreges volt már a
méltóságos ur egy ilyen szép fiatalhoz. Kap a méltósága másikat, aki
szebb is, fiatalabb is… Rátermett…
– Mit mond, Kádárné?
– Azt, hogy az az esztendő, a mit oda kell adni a gyásznak, letelik
valahogy, aztán kezdődik csak igazán az élet a méltóságának. Mondtam én
azt sokszor lenn a cselédeknek, ne tessék haragudni, csókolom a kezit,
de sajnáltam, hogy ugy hervad.
– Elmehet, Kádárné!
Ez egy kicsit nyersen volt mondva s a szép asszony rögtön meg is bánta
és kikiáltott a tornáczra az öreg cseléd után:
– Jöjjön vissza!
Mikor félve eléje állott az öreg asszony, megsimogatta a ránczos, barna
arczát.
– Nem haragszom magára. Csak most menjen és ne beszéljen odalenn
ilyesmit.
Hogy kinyitotta az ajtót, egyszer a fülébe csapott a pohárcsengés
lennről. Gyorsan ujra elzárkózott, de azután is folyton hallotta, hogy
lenn mulatnak és azon gondolkozott, hogy mit tegyen? Egyszerre
elhatározta magát és lement ő is a torba.
A mint benyitotta az ajtót, fölugrottak az asztal mellől az urak és
egyszerre csend lett. A szép asszony pár pillanatig megállott az ajtóban
s helyet keresett magának, aztán két legényember közé ült le s intett a
huszárnak, hogy neki is töltsön.
– Nem fáj már a feje, méltóságos asszonyom? – kérdezte az egyik
szomszédja.
– Nem. Nem is fájt, csak éppen nehéz volt egy kicsit. Aztán nem tudtam
aludni, hát lejöttem magukhoz. – Most már mindenkihez beszélt. – Ne
zavartassák magukat. Szeretem, ha a férjemmel nem költözött ki ebből a
házból a melegség, ha jól érzik magukat a vendégeim. Egy kicsit korán
van ugyan még ahhoz, hogy nótázzunk, de ha az uraknak ugy tetszik, azt
se bánom. Utálom a hazugságot. Mulassunk, de mulassunk okosan. Talán, ha
én itt ülök maguk közt és mondok egyet mást, tanulhatnak is belőle.
Dercsy, ne bámuljon ugy rám, mintha sohse látott volna. Az zavar.
– Nem, méltóságos asszonyom…
– Maguk itt csupa férfiak, mind, mind férfi. Mondok én maguknak valamit.
Az a férfi, aki feleségül vesz egy gyermekleányt, olyant, a milyen én
voltam ezelőtt öt esztendővel és aztán nem visz egyebet a házasságba,
mint fáradságot, az haszontalan ember. A ki magához köt egy szegény
fiatal teremtést és képtelen ugy a karjaiba zárni, hogy az érezze az
ölelést, a ki csupa mohó vágyakozás és e miatt tönkre tesz egy életet,
annak a halálán mulatni kell. Maguknak igazuk van, ha isznak és nekem is
igazam van, hogy ide jöttem maguk közé.
Valaki bátorkodott közbeszólani:
– Persze…
A szép asszony azonban elhallgattatta egy pillantással, a mit rá vetett.
– Mit tudja azt maga. Ne udvariaskodjék, nincs annak itt helye. Asszony
már nincs itt egy se. Azok előtt nem beszélnék igy, mert az asszony az
egészen igaz szót nem érti. Tudom magamról. Én is az elébb keservesen
sírtam és nem tudtam, hogy miért. Még azt is elhittem talán, hogy az
uramat siratom, pedig nem igaz. Ó, az asszonyok szeretnek hazudni. Ha
boldogok, akkor is, ha szerencsétlenek, akkor is. Én most nagyon
szerencsétlen vagyok és ide jöttem magukhoz elsiratni azt az öt
esztendőt, a mit elpusztított az életemből a maguk barátja. Leterelt
arról az utról, a mi az asszonyé. Csinált belőlem egy hiu, üres
teremtést, a ki, mert semmi egyéb világa nincs, öltözik, folyton
öltözik… Istenem, micsoda derék jó asszony lett volna belőlem…
Szeretném, ha vinnének innen haza valamit, egy kis morált az én
iskolámból… Legyenek maguk urak, mágnások, üzzenek tréfát mindenből, de
ha nem arra valók, hagyjanak békét a leánynak. Ne tegyék tönkre azt a
pár esztendőt, a mig szeretne, élne, boldog lenne…
Az egyik lámpához hozzákoppant egy éjjeli pillangó. Olyan csend volt,
hogy az a kis tompa ütés is zavarta. A férfiak egymásra bámultak s az
asszony csendesen lehajtotta fejét az asztalra s pihegve hallgatott.
Lassan, lassan indult meg a szeméből a köny s végigfolyt az arczán,
mikor ujra beszélni kezdett.
– Maguknak vannak gyermekeik, tudják, hogy mi az. Nekem nincs, még azt
se hagyott reám. Olyan nagyon egyedül vagyok, de olyan egyedül…


GONDVISELÉS
Jött az orvos meg a rendőrbiztos s aztán meg még a kirendeltség: két
gyalogos rendőr és egy detektiv. Kocsikból szállottak le. A kapu mellé
hajtattak föl a gyalogjáróra, hogy egyenesen a küszöbre léphessenek a
kocsik szőnyegéről. Az utczában mindenfelé tenger volt a sár, szürke,
hig piszok, a mit idegesen szaglásztak meg a lovak s a miben elmosódó
zagyva képekben tükröztek vissza a kétfelől rendetlen glédába sorakozott
házak.
Az orvos finom, pászmás füstü virzsiniát szivott s kinálta a biztost is.
– Köszönöm, csak gyengébbet szoktam. Ez nagyon megköhögtet.
– Magam is inkább amolyannal élek, de ha kijövök ezek közé, erős szivart
szivok.
Közben a rendőrök kizörgették pinczéjéből a házmestert, egy idétlen
piszkos embert, a ki káromkodva jött elő s csak akkor kapott a
sapkájához, a mikor észrevette a hatósági népeket. A rendőrök
rákiabáltak, hogy minek váratott magára.
– Nem látja, hogy a komisszió van itt? Ugy mozog, mint egy nagyságos ur,
tempósan…
Az urak a nedves szürke falhoz lapulva mentek végig az udvaron egy
keskeny, a fallal együtt kanyargó ösvényszalagon, a mit nem lepett el a
habarcs. Az a kezük, a melylyel hozzátámaszkodtak a falhoz, penészszagu
lett. A biztos meg is járta, mert lesiklott a sárba s bokáig merült bele
a hig mocsokba. Mig az egyik rendőr zsebkendőjével a czipőjét
törülgette, mérgesen kiabált:
– Egy deszkát, vagy valamit lehetne ide tenni… A teremtésit…
– Ellopják a lakók…
– Mit, ellopják? A ki lop, azt be kell panaszolni. Majd elbánik vele a
törvény…
Egy-egy ablakon félrelibbent a függöny, ijedt arczok mutatkoztak itt-ott
s némely partájban hangos lett a beszéd. A lakók érdeklődni kezdtek.
Valahol hátul nagyon sírt egy gyerek, de rögtön elhallgatott, a mikor
meglátta az urakat és a száját eltátva bámult. Egy lépcső alul
előkuncsorgott egy kis kopott szürke kutya. Vonított, de nem
erőszakoskodva, dühösen, mintha valami gazdag embernek a kutyája lett
volna, hanem panaszosan, inkább megilletődve… Mikor közelebb jöttek az
urak, elsompolygott s alattomosan pislogott hátra. Közben apró, szemcsés
hóval vegyes, hideg eső csapott le sürü ferde sugarakban, felzavarva a
sár szürke mozdulatlanságát. Az urak felgyürték a kabátjaik gallérját,
még inkább elkedvetlenedtek. A házmester kihozott egy ócska kék esernyőt
s udvarias akart lenni, bár egy cseppet se illett az esetlenségéhez a
vállalkozás. Benyitottak minden kis ajtón köröskörül az udvarban. A nagy
csendbe, a mit csak néha szaggatott meg a kis kopott kutya nyöszörgése,
erélyes kiabálás hallatszott ki a lakásokból.
– Megmondtam! Hallották! Magyarul beszélek!
Csendes, a nyomoruságos embereknél közös hangon feleltek itt-ott
valamit, de halkan, beleveszve a hatalom dörgésébe.
– Nyolcz nap alatt kihurczolkodik.
– Igenis kérem, de hova?…
– Az a maga baja! Fölvesz valami tisztességes, egészséges lakást…
– Igenis kérem.
– Tovább, tovább. – Belenéztek egy megrubrikázott iv papirosba s a
biztos a tizenegyes számu lakás után kérdezősködött. – Havár Simon
suszter, az lakik benne?
– Az.
Mikor beléptek a szobába, mintha az orvosba is, meg a biztosba is
belenémult volna az erélyeskedés. A rendőrök már nem is fértek be, csak
az ajtóból bámulták némán ezt a lakást, a mikor már hozzászokott a
szemük a gőzhöz, a mit a fal és az agyagpadló kilehelt magából, hogy
megegye az ember. Az ajtót pedig elzárta egy emeletes ágy, a miben lenn
valami párnaféle vörös rongyot gyürögetve a feje alá, egy sovány vén
asszony köhécselt és kiabált, a mennyire megengedte az ereje.
– Az ajtót, az ajtót tegyék be…
A többi butor ugy egymásra volt hányva, mintha csak tegnap költöztek
volna be. Ép holmi nem volt közte semmi. Félrelibbenve támaszkodott neki
a falnak egy piszkos szekrény, az asztal lapjából éppen a közepén
hiányzott egy deszka, bele lehetett nézni felülről a fiókba, a hol a
kenyérhulladék penészedett s részegen tántorogtak a székek. Az ablaknál,
éppen a három ép üvegszem alatt, a hol valamicskét engedett a szürkeség,
a hosszu, száraz Havár Simon kalapált. Boszankodva nézett föl, a mikor
bejöttek az urak, még kettőt-hármat ütött a vastag bőrre s csak azután
hagyta abba a munkát.
Az orvos az asszonyhoz ment, a sötétben a keze után tapogatózott s az
ütőerét vizsgálgatta.
– Hogy van?
– Csak ugy ni, se jobban, se rosszabbul.
Havár közelebb jött s egy kicsit megreszketett a hangja, a mint beszélni
kezdett.
– Ha szives lenne a doktor ur, hogy talán be lehetne vinni a kórházba.
Nem szivesen hagynám el magam mellől, de hát itt csak beteg lehet az
ember, meg nem gyógyulhat.
– Hja, nehéz dolog… A kit otthon is ápolhatnak, annak nem való a kórház.
A hosszu, sovány ember felhuzta a vállát s visszament a munkájához.
– Hát akkor rendben van, nem szóltam semmit.
– Már a multkor megmondtuk magának, hogy innen ki kell menni.
– Mondták, mondták…
– Miért nem hurczolkodik hát ki?
– Hova? Minek? Jó itt. Megvan az embernek a csendje. Az kell a
suszterséghez.
– Maga is belebetegszik.
– Egyszer csak ugyis betegnek kell lenni. Örökké egészséges senki se
lehet.
– Bolond beszéd.
– Hát bolond, bolond… Kinek az, kinek nem… Nekem elég okos.
– Ha nem megy szépszerével, majd kiteszszük.
– Hová?
– Az utczára.
– Aztán ott jobb lesz?
– Ugy látszik, hogy arra vár.
– Nem várok én az uraktól semmit.
Az egyik rendőr jónak látta közbelépni.
– Másként is beszélhetne, hallja.
A száraz ember végignézett rajta, már a torkán volt a szó, a mit felelni
akart, de lenyelte s visszaült a székre kalapálni. Nyugodalmas
lassusággal, mint akit most már nem érdekel semmi, apró faszegeket
öntött ki maga elé a kis asztalra, hosszu fonalat fejtett le egy
karikáról s kibámult az ablakon a szürke világba.
– Hát megértette, hogy kitelepítjük?
– Meg, kérem alássan.
– Akkor jól van.
Az urak megindultak. A suszter fölállott s elkisérte őket az ajtóig. Itt
a biztos még megállott s pár szóval igyekezett a lelkére beszélni ennek
a makacs embernek.
– Mi már ismerjük egymást Havár?
– Hogyne, találkoztam párszor a tekintetes urral.
– Meggondolhatná… Az a gyülésezés, meg a sok beszéd a levegőbe, nem
sokat használ. Maga is azok közé tartozik, a kik nélkül semmi skandalum
nem eshetik meg. Mindenütt ott van, a hol veszekedni kell a hatósággal,
pedig hát, a mint láthatja, a a felsőbbség gondoskodik a polgárságról.
Ez az egész ház piszokfészek. Betegség meg halál terem benne. Nyolcz nap
alatt ki kell innen menni.
– Megyek én uram, csak még alázatosan kérdeném, ha nem veszi rosz néven…
– No mit?
– Hogy hová?… Csak az ilyen piszokfészek a szegény embernek való. Mert,
hallja-e uram, én nem iszom… Iszom-e asszony?
– Nem, nem…
– … Ide teszek a fiókba minden krajczárt, a mit szerzek, lemondtam a
pipáról, a mikor beteg lett az asszony. Azt mondtam: Havár Simon, vége a
füstölésnek és azóta vége. Hajnalban ülök le a kicsi székre, éjfél van
már, a mikor felkelek róla s még sincs még levesre való se. Hogyne
pusztulna igy asszony. Mennék én uram, kibérelném én a Károlyi-házat is,
a miben kert is van, hogy sétálhatna az asszony, mennék én. De ingyen
kívánják a munkát, garasért. Erről nem cselekednek az urak semmit. A
piacz drága, ez ellen sem próbálnak valamit a tekintetes urak, a
patikába egy pengőnél kevesebb pénzzel be se nézzen az ember. Hát csak
kinlódom, aztán összejövünk egy-két szót beszélni erről, mert jól esik,
ha kilocscsantja magából az ember a tanácskozásban, a mi már sok. Csak
tessék egyszer eljönni, aztán mondani, hogy: hallod-e te bolond suszter,
minek lakol ebben az ólban? Építtetünk egy nagy házat, kapsz benne
tiszta szép szobát éppen ennyi pénzért, hát csak gyere.
Az urak már mentek, a mikor még egy pár szót mondott utánuk Havár Simon.
– Ha egyszer azt mondaná az Isten, hogy no Havár, mától kezdve te vagy a
gondviselés, nem az utczára hordatnám ki a szegény embert a rendőr
urakkal.


Ő FENSÉGE
A szoboszlói erdőben csütörtökön kezdődött el a nagy hajtás. Már
hajnalban körülzárta a rengeteget a hajtók láncza s a mint összébb és
összébb szorultak, szimatolva, remegve sejtették meg a vadak a
veszedelmet s itt-ott ijedt bőgés és ordítás verte föl az erdőt. Az
erdészházba egymásután érkezett a sok szán. Csilingelve kanyarodtak be a
lovak a veranda elé s a sok bundából lassankint kikászolódott a környék
földes urasága, öreg urak, fiatal vadászok, köztük egy-egy mágnás, a ki
félreállott a többi mellől s egy csomóba gyülve várta a herczeget, a ki
még mindig késett. Közben karcsu czilinderekben pálinkát hordtak körül,
az urak ittak, némelyik megborzongott utána, mintha a hideg rázná. Lenn
a nagy udvaron nyihogott a sok ló, káromkodtak a kocsisok és egyszerre
csönd lett, a mikor merész ivben bekanyarodott a kapun a pej ötös, a mi
a herczeget hozta. Az erdész kiszaladt, néhányan az urak közül utána s
hajlongva kisérték föl a lépcsőn a nagy vendéget.
Fenn az ebédlőben maga a háziasszony hozta egy tálczán a pálinkát s a
főispán lassan, rangszerinti sorban bemutatta a vendégeket. A herczeg
fiatal arczu ember volt, élénk, nagy, értelmes szemekkel s jól megnézett
mindenkit, a kivel kezet fogott. Közben a főispánnal beszélgetett s
türelmetlenül várta, hogy megadják a jelt az indulásra.
Egyszerre eszébe jutott valami s gyorsan fordult oda a főispánhoz.
– Nos, hát az ön embere, az a kurucz, hol van?
– Még nincs itt.
– Reá várunk?
– Dehogy, fenség. Azt hiszem, hogy rögtön indulunk. Az én emberemmel
pedig majd csak találkozunk valahol.
Az udvarról csengetyüszó hangzott be s még egy utolsó szán fordult be a
kapun. Gyönyörü négy sárga tánczolt előtte, mig a kocsis még egy utolsót
csördített a fejük felett az ostorral, erős kézzel egy helyen tartva
őket a veranda előtt. A bundák közül egy bekecses kis ember ugrott ki a
lépcsőre s mig a csizmáiról letopogta a havat, fölmosolygott a többihez
a verandára.
– Megkéstünk, pedig hát csak tudjuk, hogy mi az illendőség, vagy mi.
Gerend táján ez a büszke ni kiugrott a hámból, beletelt egy félórába,
mig visszavarrtuk bele.
Akkor már indult fölfelé s csak ugy hátra mutogatott arra a büszkére, a
melyik toporzékolva dobálta föl csinos kis szikár fejét a gyeplőszárak
között és a zablát rágta. Fönn már kifelé tolongott a társaság s a
főispán csak ugy futtában kapta el a későn érkezett vendéget.
– Laczi, gyere csak… Fenség, ez az a barátom, a kiről már volt
szerencsém megemlékezni fenséged előtt. Babarczy László…
A herczeg nyujtotta a kezét, a kis öreg pedig összeverte a bokáját s
kivette a szájából a szivart.
– Van szerencsém! Jöttem volna korábban is, hanem az a büszke, ott ni,
ugy Gerend táján kirugta magát a hámból, aztán eltelt az idő. El bizony…
Szép állat, ugy-e?
– Szép, szép…
– No, mert azért mondom, mert hogy a Pálffy-ménesből hoztam el, a mikor
még csikó volt. Vén kupecz vagyok én…
A herczeg szeme jóakarattal tapadt rá a fürge kis öregre, a ki ott
ugrált előtte. Kicsi, alig serkedő bajuszát pödörgette s a falura
szabadult gyermek jókedvével gyönyörködött ebben a különös fajtáju
emberben, a ki egy csöppet sincs megilletődve, mert őt látja. Beszélni
szeretett volna még vele, de az udvaron egy jótorku vadász megfujta a
kürtöt s a kocsisok, lovászok elővezették a lovakat. Még jó félórányira
mentek be az erdőbe s most már nyeregben, mert itt-ott kicsit szükes
volt az ut.
A herczeget egy nagy mohás száraz levélrakás mögé állították föl két
vastag tölgyfa között, alig harmincz lépésnyire az uttól, a melyen majd
végigrohan a hajtás, ha egyszer egészen összeszorul az embergyürü, a
minek már most idehallszott a lármája. Jobbra, egy vastag tölgyfa
mögött, a főispán állott, balra pedig Babarczy huzta elő a vedlett
bőrtokból a gyönyörü, karcsu agyu lankasztert s mig mégegyszer
végigtörülgette a szarvasbőrrel, rámosolygott, ölelgette a
pillantásával.
Egyszerre mozogni kezdett az erdő. Most már közelről hangzott a hajtók
lármája, a rekedt ordítozás s egy-egy szörnyü puffanás a tágcsövü,
nagyhangra szánt csőszpuskákból, a melyeket a levegőbe sütögettek nagy
óvatosan. Messze, a sor végén már belevegyült a vaklármába egy-egy
vadászlövés is. Rövid, hangos csattanás, mintha uri parancs szólt volna
bele a sok káromkodásba… Már sürübben is ropogott a puska, nehéz,
savanyu salétromszagot hozott magával a felsővégről a szél. Egyszerre
aztán megint csöndesebb lett a világ, mintha ujra messzebbről
hallatszottak volna a lövések is. A főispán átkiáltott a szomszédjához,
egy megyei aljegyzőhöz, hogy mi történt? Az se tudta, hanem elindult
hirt hozni. Babarczy is otthagyta a helyét s a herczeg mellett
telepedett le egy tuskóra.
– Bizonyosan letért a hajtás a csapásról. Oda se neki! Majd csak
visszajönnek…
– Boszantó…
– Igen, igen, de hát nem veszem rosz néven, ha nem akarnak a puska elé
jönni…
Körül elszéledtek a vadászok. A zavar fölbontotta a rendet, kiabálás
hallatszott erre is, arra is, de ebben már nem volt semmi rend…
Egyszerre azonban messze, jobbra, mintha összehuzódott volna egy vonalba
a lárma, megint egységesebb lett s ujra puffogni kezdtek a csőszpuskák
is.
– Hová menjünk? – kérdezte a herczeg.
Szaladva jött egy legény az üzenettel, a mit az erdész küldött.
– Kegyeskedjék itt maradni. – Minden a régiben marad.
Ugy látszik azonban, hogy nem ment már rendben a dolog, mert egyszerre
ujra elhallgatott a lárma. A főispán boszankodva állott föl, hogy utána
nézzen a zavarnak. Megunta a várakozást a herczeg is és elindult befelé
a csapáson. Vele ment az öreg Babarczy is mindjárt a nyomában. Közben
alig szóltak pár szót, csak figyelték az erdőt, a minek a zizegésébe
most már beleveszett minden egyéb zaj.
A mint tovább mentek, mindig sürübb és feketésebb zöld lett a világ.
Lábuk alatt az esztendőről-esztendőre fölgyült vastag puha levélréteg
vizet is eresztett s messzebb egészen sötétfeketébe omlott össze egy
csomó alacsony bokor. A széleiről fürtös sárga bogyógyümölcs világított
le, mintha valami óriás beláthatatlan nagy szőlőtőke volna az egész.
– Ne menjünk tovább – mondta a vén kurucz, de a herczeg csak ment
tovább, mintha magához vonzotta volna a sötétség. Már arra sem fordult
vissza, hogy messze a hátuk mögött ujra elkezdődött a hajtás. Ugy
látszik, megunta már a mulatságot. Mint az elkényeztetett gyerek, ment a
maga utján.
Pár lépésre a sürütől egyszerre dermedten megállott. Óriás fekete állat
meresztette rá a szemeit és indult feléje lassu czammogással,
nyugalomban, mint a ki biztos a dolgában. A herczeg nem tudott mozdulni,
föl se emelte a karját, csak éppen valamicskét hátrafordult és
elrémülten hebegett…
– Medve, medve…
A vén kurucz is abban a pillanatban látta meg a veszedelmet és szörnyen
méregbe jött.
– Az hát! mondtam, hogy ne menjen tovább. – Már lekapta a válláról a
puskát, de azért folyton beszélt. – Vén jáger vagyok én, de a fiatalok
mindig okosabbak… Éppen akkor sült el a puskája, a mikor a medve megint
négylábra ereszkedett le. A golyó fütyülve repült bele a sürübe, a
durranásra rekedt ordítással felelt a vadállat s néhány nagy ugrással
olyan közel jött már, hogy többé nem lehetett lőni reá. A vén kurucz
dühösen csapta le a puskát a sárba, bal kezével maga mögé lódította a
herczeget s mikor az állat megint fölemelkedett, már a kezében villogott
a kés és gyorsan rávetette magát. Eszeveszett birkózás következett. A
medve egy borzasztó öleléssel akarta megfojtani az embert, a vén ember
pedig kiszabadulni igyekezett, görcsös, emberfeletti erővel taszítva el
magától az állatot csak a balkezével, a jobbat magasra tartva, hogy el
ne érhesse a fogaival a nála magasabb medve. Azonközben ráért
hátraszólani a herczeghez is.
– Szaladjon, menjen innen…
Az pedig a puskájával babrált. A kezei reszkettek, de azért lövésre
emelte a fegyvert. Mikor ezt észrevette a vén kurucz, elrémülve
kiáltott, rá.
– Ne lőjjön!
Ebben a pillanatban megint ur lett fölötte egy pillanatra a vad.
Belezuhantak mind a ketten a süppedékes falevél rétegébe s az állat
marczangolni kezdte az öreg ember balkarját. Előbb a zekét tépte le
róla, aztán a husba mart bele s kiszakított belőle egy czafatot. Az
iszonyu fájdalom képtelen erőt adott a vén legénynek, utolsó
erőfeszítéssel ellökte magától az állatot s mikor lomhán visszaesett rá
a nagy test, beledöfte a kést nyeléig. Az állat még pár lépést tovább
vánszorgott a sebbel s csak a sürüség szélén gubbaszkodott össze gyönge
mormogással.
A vén ember jobb karjára támaszkodott s a szemével magához intette a
herczeget.
– Hozzon vizet, hogy igyam s itt fenn a hónom alatt kösse át a karom
kendőjével. Elfoly minden vérem.