Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 02

bizonykodott, hogy de bizony, csak derék ember az a bizonyos Károly.
– Mindenből kivágta magát. Annyi mindenen átment, hogy más ember a
felébe belepusztult volna. S tartja magát. Nem kell azt félteni.
Mormogva, inkább magában szólott a másik asszony.
– Én féltem.
– Te, te persze mindentől megijedsz. – Ha a szárnyasegér az ablakodhoz
koppan, hát belebetegszel. Te nem ijednél meg?
A kis öregnek nagy gondot adott az, hogy hogyan kapaszkodjék föl a
szekérre. Két kézzel kellett volna megfogódzkodnia, hogy fölhághasson a
magas ferhéczre, de a lába alá bonyolódott a szoknyája. Mikor már
föntállott a vason, hirtelen fordulóval, mintha esnék, belezökkent az
alacsony, szénával szükösen kipárnázott ülésbe, mindjárt a ló mögött s
aztán fölnézve a hegyre, a mire sok kanyargással visz föl az ut,
odaszólott az embernek, a ki nagy körülményesen helyezkedett el
mellette:
– Menjünk szomszéd!

II.
Káposztát vittek. Gyönyörü szép, kemény koponyáju, kicsipkézett felső
levelü, habos káposztafejeket, a mik között egy-egy kisebb, vörös
káposztafej ugy volt elszórva, mint a kicsit sárgás tejföl tetején a
szamócza. Magasan meg voltak rakva a kocsik s iszonyuan nyikorogtak,
recsegtek a teher alatt a tengelyek, ropogtak a kerekekben a küllők, mig
egymás nyomában fölkanyarodtak a kocsik a hegyre. A meredekebb hágókon
leszállottak a szekérről az emberek s keserü füstöt fujva bele a hüvös,
tiszta hajnalba, a lovakat biztatták. Egy-egy követ is vitt magával
mindenik s ha a lovak, csak ugy a maguk szabad akaratából, megállottak,
odatámasztották a hátsó kerék alá. Aztán ujra hallszott: gyű hé, gyű – s
egyéb semmi az egész hosszu sorban, mintha csak azért tanultak volna meg
beszélni ezek az emberek, hogy a lóval értekezhessenek. – A hegy tetején
még egy kis rázós, rögös lejtő következett, azután pedig az országut.
Onnan kezdve aztán egyvégtében hajtottak be a városig, éppen csak egy
feszület előtt állottak meg pihenni. A keresztről közönyösen nézett
rájuk a Megváltó. A parasztok a szekereket vizsgálták körül s a sor
közepéből, a már nagyon is besüppedt szénaülésen gubbasztva, másfelé
nézett az asszony is. Le a városra, a minek a bádogtornyaira fényesen
rásütött a nap. Harangoztak is lenn.
El se ment a piaczig. Félig dermedten szállott le egy utczánál s aztán
apró, fürge lépésekkel tipegett el a kis külvárosi házak eresze alatt.
Aztán másik utczába fordult, köszönt egy ismerős csizmadiánénak, a ki a
kapu előtt beszélgetett egy másik asszonynyal, s zeg-zugos sikátorokon
ment tovább, csak hogy megtakarítson egy kis időt az utban. Nagy, szürke
kendője alatt izzadtság telepedett ki a homlokára és a szemére lógott
egy tincs ősz haj. A mikor a postához ért, nagyot szusszant s ugy ment
föl az emeletre, hogy kipihenje magát a lépcsőn. Egyik fokról csak
mászva lépett a másikra s megállott lélekzetet venni minden fordulónál.
Itt kellett volna, hogy megtalálja Károlyt. Ismerték, megfordult már
néhányszor a házban, hanem most még az is megfordult utána, a kinek
sietős utja volt. Mintha a hátát égette volna az emberek különös
pillantása, szaporán haladt előre a folyosón s benyitott abba az
osztályba, a miben a fia dolgozott. A fia asztala mellett azonban egy
idegen ült, borostás arczu, szurós szemü, megrögzött vén postás, a ki
gorombán kiabált ki egy csomó emberre. Az öreg asszony nézte egy darabig
s mikor végignézte a többi asztalt is és egyik mellett se találta meg a
fiát, tovább ment egy ajtóval s benyitott a főnökhöz:
– Özvegy Krémerné vagyok, ha tetszik emlékezni rám – ezzel kezdte. A
hivatalnok fölnézett reá egy nagy iv papirosról s azt mondta, hogy:
igen. Föl is állott s helyet mutatott a díványon.
– A fia végett jött az asszonyság, tudom már – mondta s buzgón törülte a
szemüvegét. – Hát bizony, bizony sok baj van a gyerekkel. Minálunk már
nem igen találja meg. Nem igen volt a postához való. Tetszett talán
híreket hallani róla?
– Hallottam valamit.
– Ugy? Persze mindig akadnak az embernek jóbarátai, a kik hirekkel
szolgálnak.
– Mi van vele?
– Azt éppen nem tudom. Mi már egy hét óta nem láttuk. Mi elbocsátjuk. Ma
délután kell hogy referáljak ebben a dologban s elbocsátjuk… – Még
mindig nem tette föl a szemüvegét és sürün pislogott, látható zavarban
beszélt. – Nem tehetünk egyebet.
Az asszony már várta ezt. Sokszor megesett már az, hogy kikopott a
hivatalokból a fia és ilyenkor a régi összeköttetések révén, sok
utánajárással, kunyorálással, könynyel kellett uj állást szerezni. A mi
itt bekövetkezett, azzal már mintha nem is igen törődött volna. Jóformán
magához beszélve mormogott, összegubbaszkodva a díványon, mintha csak
valami odahajintott batyu lenne az egész kis asszony. – Most hova megy?
Hova?…
A hivatalnok is motyogott magában:
– Hát most már igen nehéz. Talán ha valamerre el tudják vinni. Az ilyen
kis városban mindent tudnak az emberek. Belelátnak a szomszéd fazekába
is. Nincs titok…
– És mit kell titkolni?
– Mit nem lehet?…
– Hát mit nem lehet? Lopott?
– Nem volt pénz bizva reá azóta, hogy azt a pár forintot megtérítették.
– Hát akkor?
A vén, szikár hivatalnok föltette végre a szemüvegét és
elkényszeredetten állott meg az asszony előtt.
– Nézze, asszonyság, – kezdte – el voltam készülve arra, hogy idejön,
hanem én már nem vagyok főnöke a fiának. Én semmi se vagyok ebben a
dologban. Éppen senki, hát nekem tessék békét hagyni.
– De mondjon valamit.
– Mondok, kérem, hogyne mondanék. Nekem ugyan kellemetlen az egész ügy,
azt mondhatom. De már nem tartozik reám… S ha beszélni akarnék, hát
akkor se beszélhetnék olyan igazán, a hogy megkívánja a dolog.
Asszonyság mégis az anyja és ha a fiuk dolgát az ember komolyan meg
akarja tárgyalni, hát nem az anyjukat hivja meg a tanácsba. S hogy én
itt kiméletlenkedjem, hát az se volna szép. Tessék máshoz fordulni
informáczióért.
A kis, öreg asszony reszketett s pillantása rémséges aggodalommal
kisérte a szobán végig le és föl a férfit. Ez a magas, száraz, rideg
ember imponált neki. Hitt benne s lassan meggyőződéssé lett benne az,
hogy ettől az embertől kell megtudnia azt, hogy mi van a fiával. Más
hazudik. A fiu is, meg az a lány is, a kivel együtt emlegetik s talán
mert látják, hogy ilyen törékeny portéka, leszépítik, lehazudják a
dologból az igazságot azok is, a kikhez még fordulhatna. Nagyot nyelt s
rákönyökölve a divány támlányára, határozott kijelentéssel felelt a
hivatalnoknak:
– Nekem pedig az kell, hogy ön beszéljen. Önnek hiszek, másnak nem. Én
innen addig nem megyek el, a mig ön nem beszél.
A vén ember gorombán felelt:
– Hát itt marad.

III.
S leült az asztala mellé és nagy, szögletes betükkel irni kezdett. Az
asszony a bőrdiványba belesüppedve, belebódult abba, a hogy a
kezejárását nézte. Mintha egyéb gondja se volna, azt találgatta, hogy
micsoda betü került ki a toll alól. Rátapadt a szeme a penna szabályosan
mozgó nyelére s pusmogott magában: a, g, n, s… – Beletelt egy félóra is
abba, mig fölpillantott a papirosáról a hivatalnok. De hirtelen lekapta
a fejét ujra s tovább irt. De már idegesebben fészkelődött a helyén s
egyszerre lecsapta a tollát és az asszony elé állott.
– Estig akar itt ülni?
– Akár estig is.
Egy kis elismerés férkőzött a szavaiba, a hogy ujra elindult járkálni s
visszaszólott:
– Tud akarni.
Az asszony összeszorította az ajkait s csak a szemeivel intett, hogy:
igen.
Erre lassan, még mindig habozva, az iróasztalhoz ment a férfi, de csak
azért, hogy magával hozza a székét a divány elé. Ugy telepedett le az
asszony elé, hogy a maga vén csontján érezte a megrogyott öreg lábak
reszketését s halkan, vontatottan beszélt:
– Rosz a fiu. Igen hitvány fiu. Nem mondok ezzel ujat. Asszonyság is
tudja. Hát hogy itthagyta a hivatalt, annak egy leány vagy micsoda az
oka. A kiről hallott is.
– Hallottam.
– Azzal él – s itt aztán már mindennek vége. Asszonyság, ha az olyan
nagyon könnyen menne, hát azt mondanám, hogy ugy számoljon le vele:
volt, nincs. Mig a fiu itt-ott pénzeket emelt el, ember volt, könnyelmü,
kölyöktermészet, a ki nem gondol a határokkal az enyém és a tied között.
A következményekkel se. Az ilyen fiuval még kezet is lehet fogni. Még
olyannal is, a ki a büntetést se kerülte el. – Hanem ez a
legrettenetesebb züllés. Innen nincs ut kifelé…
Az asszony vállat vont s egy kis, csendes mosolygás szaladt végig
fonnyadt, beesett arczán. Ahogy ránézett a férfire, látszott rajta, hogy
nem is érti a nagy felháborodást.
– Honnan? Azért, mert egy lánynyal lakik? Hiszen hallottam már ilyen
csodát. És éppen a férfiak itélnék el olyan nagyon érte? Hát önök talán
jobbak?
A férfi nagy szemeket meresztett rá s egyszerre nagy szomoruság
telepedett az arczára. Ez a szegény asszony nem érti, hogy miről van
szó, s ahogy nézte maga előtt a derengő, már-már majdnem egészen
megnyugodott arczot, hirtelen tisztába jött azzal, hogy ebben a
megvigasztalt állapotában bocsátja el az asszonyt.
Az már föl is állott s most már egy kis, nem bántó, hanem azért
diadalmas guny is volt a mosolygásában, a hogy kérdezte:
– S egyéb semmi?
– Semmi.
Az asszony a hóna alá kapta az esernyőt s most már erősen a vén ember
szemeibe nézve nevetett.
– Bagoly mondja a verébnek, hogy nagyfejü. Be nagy hiba! Hát él egy
kicsit, fiatal. – Hirtelen fennakadt azonban valamin s mintha hangosan
gondolkoznék, töprengve kérdezte: – De hát honnan telik neki? Keresete
nincs és mégis győzi… – S lassan-lassan érlelődött meg az agyában valami
föltevés és iszonyuan belesápadt, a mig nyögve, szemeit a férfi szemeibe
meresztve, elmondta, hogy mit gondol.
– Csak nem a lány tartja el?
Mohó gyorsasággal vágott bele a szavába az ember:
– Arról szó sincs.
Az asszony megnyugodott s most már ugy ment el, mint a hogy a nyert pör
után hagyja el az ember a tárgyaló szobát. Egy kicsit megint
lemosolyogta ezt a vén embert s azt mondta neki, a mikor már bucsuzott:
– Akkor hát mit akarnak tőle? Kap még ő hivatalt, a milyet akar. Nemcsak
posta van a világon.


SZERELEM
A szomszéd beizent, hogy mikor leszek otthon. Szeretne velem beszélni. A
cseléd, a ki az izenetet hozta, nagyokat fujt és gunyosan mosolygott. –
Én is mondtam neki, – mondta – hogy a nagyságos ur reggel megy a
kávéházba, este a szerkesztőségbe s aztán mindig itt van, hát csak
jőjjön.
– Hát jőjjön.
A leány kiment s azzal jött vissza, hogy a szomszéd már nincs künn. Várt
egy darabig s aztán, mig én öltözködtem, mig bejöhetett hozzám a lány,
elment. Hát annál jobb. A pesti szomszédság fura. Az ember esztendőkig
lakik egy házban és semmi egyebet nem tud a szomszédjáról, mint hogy
szeget ver a falba. Az hallszik belőle. Némelyik szenvedélylyel üti a
szeget, majd széthasad a fejem. Kop, kop, – belenyillalik az agyamba – s
aztán azon kivül semmi érintkezés. Azaz hogy a multkor a másik szomszéd
átküldött hozzánk varrógépért. Két napra kérte s aztán vissza is küldte
– és én nem tudom, hogy hogy hivják. Azt hiszem, hogy Blum, de az is
megeshetik, hogy Grün. Valami egytagu szó és idegen. És vasalót is
szokás kölcsön kérni, de mindezt a cselédek intézik. Ez a cseléd meg a
szomszéd cseléd s a pesti ember ilyenkor sunyi módon benn ül a
vaczkában.
– Hát – mondom – elment a szomszéd.
A leány, mintha kissé megkönnyebbülve jelentette volna, hogy elment s
mig kiment, a gyerekekre lármázott:
– Bözsike, ne mászszon a fotelre. Deske, mit akar a hajtüvel.
Aztán én a kávéházba mentem. A viselő szemüvegem helyébe kipakoltam a
másikat, a mivel olvasni szoktam, elhelyezkedtem, amennyiben a botom és
kalapom számára is helyet kerestem. Az ujságok közül kihuztam azt, a
mibe én is irok, vizet ittam, szóval hozzákezdtem a reggelihez. Egyszer
csak jön a pinczér s kérdi, itt vagyok-e. Bodor ur kérdi a számszéktől.
– Igen, igen, hát hol lennék, persze hogy itt vagyok, hanem a kifli nem
ropog. Mintha sületlen lenne. Nem gondolja… Miska, maga folyton a
vendégek ellen áskálódik. Teszem fel, hát miért kellett magának besugni
a kávésnénak, hogy én tegnap azt mondtam, hogy piszkos a szalvéta. Ha
magának mondom, hát tartsa magának. Ki az a Bodor ur? – Vendég, hát az
is polgári állás már. Hát itt vagyok, hát persze, hogy itt vagyok.
Egy kis negyedóra sem telt bele és megérkezett Bodor ur. Igen, igen
csinos fiatal ember. Kis fekete bajusza volt, fölfelé fésült, katonás
kefehaja és a füle mellett kis, csinosan lenyirbált szakálla. A mi
különösen meglepett benne, az a hangja volt. Egy kicsit hizelgő, egy
kicsit édes, de amellett férfias s itt-ott majdnem olyan erőteljes, hogy
utána kellett kutatnom, hogy vajjon nem akar-e nagy pózt csapni nekem,
szegény eszü embernek, a ki korán házasodtam, sok gyermekkel vesződöm s
az ilyen urak előtt komikus boldog ember lehetek. – Ott tötyög a
gyerekekkel, czibáltatja magát, a fejére másznak, pedig hát a multkor is
az egyiknek piszkos volt az orra… – Bizonyosan igy beszélnek mirólunk
legénykörökben, de hát – ugy-e apák? – majd csak elviseljük.
Bodor ur azon kezdte, hogy végtelenül kellemetlen neki az egész
história. – El is felejtettem megmondani, hogy Bodor ur a szomszéd. Nem
az, a ki a szögeket veri, hanem a másik. – Tehát: hogy nagyon
kellemetlen neki ez a dolog. – És itt átadom neki a szót.
– Mert kérem szépen, ha én direkt a rendőrséghez megyek, hát azzal
kellemetlenséget szerzek uraságodnak. Gondoltam, hogy talán igy
békességesen elintézhetjük az ügyet. A nagyságának akartam inkább
szólani, mert az asszonyok az ilyesmit jobban eltudják végezni, hanem
attól féltem, hogy tolakodásnak tetszik venni. Végre is az ember
igyekszik minél kevésbbé terhére lenni a szomszédnak. Pedig hát
leginkább a nagysága mondhatta volna a lánynak, hogy: Czéczi, Czéczi, az
már mégse járja, hogy maga itt a szomszéd urat molesztálja. Tetszik
tudni, asszonytól egészen másképpen is veszi föl a dolgot az ilyen
leány. Mégis hát egy a nemük, értik egymást. Egyik is ismeri a férfit, a
másik is – és habár különféle bransokba is kerültek az életkörülmények
folytán.
– De hát kérem, miről van szó?
– Kérem szépen a dolog ugy áll, hogy bizonyos tekintetben csinos
embernek vagyok mondható. Nekem kérem egy asszony ide vagy oda.
Füttyentek nekik. Nem azért mondom, mintha tulbecsülném magam, hanem hát
igy van és végre is én erről nem tehetek. A csinos ifjak mégis
előbbrevalók és ha az ember ápolja kissé magát, hát annál kapósabb.
Persze az ilyesmivel nem törődik az ember, de ha mégis igy van, hát az
néha kellemes, néha nem. A jelen esetben például… Kérem én a számszéknél
is hivatalnok vagyok. Nem valami nagy állásban, de mégis, ha az ember
már bejut a státusba, az is valami. Elég az, hogy hát festegetek is.
Tetszik tudni jönnek hozzám lányok meg asszonyok… Egy az, hogy hát
disztingvált ember lévén, hát hozzám jöhetnek, meg hát szívesen is
jönnek, mert én ugyan szerény állásban vagyok a számszéknél, de
elegánczia dolgában nem hagyom magam. Szóval: – jönnek és én festegetek,
kérem. Néha tájképeket, meg csendéletet. Különösen ezt szeretem. Sok
baraczkot, nagy baraczkokat félig beledugva a szőlőlevélbe… Hanem hát
asszonyok jönnek, meg lányok és a cseléd, a Czéczi, a mint nevezni
méltóztatik, megállítja őket és gyalázza… őket, hogy czéda meg becstelen
személy, meg nem tudom micsoda… Hát az ember ezt nem türheti…
– Persze, persze… Borzasztó.
– Annyira borzasztó, hogy a feleségem… Igen, feleségem is van. Most
válunk. Itt kell egy irás, ott kell egy irás, hát föl jár hozzám. Kérem,
olyan asszony az, hogy utána lehet ám nézni. A csipője, finom, vékony
csipője van s nagy, egy kicsit bodros szőke haja… Hát nem utána kiabált
a cseléd, hogy majd lesz itt valami. Meg hogy összetöri a csontját. És
kérem, ahogy nézett az a lány, hát annak a szeméből minden rosszat ki
lehet olvasni. Az egy bestia, kérem és én mint festő nagyon kellemetlen
helyzetben vagyok. Végre is hozzám sokan jönnek és hát én igy festegetek
itt-ott… És az az ember vagyok, kérem, a ki nagyon szépen eltalálja a
portrét. Mellkép, térdkép, nekem mindegy, én, kérem, olyan szépen
megcsinálom, hogy abba hiba nem esik… Hanem hát, kérem, hogy elfogja a
folyosón a klienturámat az a lány, hát azt mégse türhetem.
– Igaz, igaz…
– No hát. Tessék valamit csinálni.
Otthon elővettem a lányt.
– Nézze fiam – mondtam neki – ez csak még se járja. – Maga tönkreteszi
az én életemet. A mint én elkezdek egy szomszéddal háboruskodni, akkor
vége a nyugalmamnak. Huzza össze magát. Mi köze van magának ahhoz a
fiatal emberhez…
A lány beleszólott, de ugy hogy nem is tudta, hogy mit beszél.
– Istenem, Istenem…
– Mit akar maga? Végre is maga egy tót fruska. Szegény, rongyos leány, a
ki most kezdi egy kicsit elfelejteni azt a nyomoruságot, amiből idejött.
Fityegett magán minden szoknya, a mikor beállott mihozzánk a konyhába.
Hát mit akar, mit akar. – Végre már dühbe jöttem és kiabálva
követelőztem valami válaszért.
– A szomszéd ur azt teszi, a mit akar. Hogy ki jön hozzá, vagy ki megy
el tőle, ahhoz magának semmi köze. Ha maga akármit mond, azt én mondom.
Hozzám jönnek panaszra. Hát legyen ennek az ostobaságnak vége. Értette…
A lány összegubbaszkodva állott előttem és nyögött.
– Istenem, Istenem…
Kiment s hallottam, hogy a konyhába jajgat.
– Jaj, jaj, drága édeském, Istenkém nézz rám. Vesd ide a pillantásodat.


A KICSI KIRÁLY
A rettentő mód füstös, piszkos kicsi szobában, a minek a közepén piros
virágos abroszszal volt leterítve a kerek asztal, mozdonyvezetők, fütők
és kalauzok ittak. Mindjárt a nyitott ajtó mellett volt a söntés, a
minek a tulsó oldalán sok más színes abroszos asztal mellett a harmadik
osztály utasai pipáltak, fellegbe takargatva a kevés gázlángot. Itt-ott
erősen koczogtak a pohár falán a bicska nyelével, vagy a padlót verték
és italért kiabáltak.
Nem igen törődtek azonban velük. A pénztáros kisasszony szórakozottan
jegyezte föl a tételeket, a mit szaladtukban odakiáltottak neki a
pinczérek, a csapos a terem ajtajában álldogált s csak ha nagyon
sürgették már, akkor látott a dolga után, hirtelenébe beleeresztve a
hordóból egy csomó sört a poharakba – s künn a perronon ünnepi gálában,
méltóságosan sétált az állomásfőnök. Egyáltalában mindenkin a jobbik
ruhája volt s künn a hosszu aszfalt-ut mentében a gázlángok mellett a
villamos lámpákat is felgyujtották. A kicsi szoba is az eseményt
tárgyalta.
– A kicsi király jön délről s megy fölfelé. Másik levegő kell neki, az
övé nem jó.
– Miért kicsi? Nagyon fiatal még?
– Pólyás király, akkorácska ni – mutatta a könyökétől lefelé a karját és
mosolygott.
Ez komikus volt a többinek is, kaczagtak.
– Ugyan hamar belecseppent a jó hivatalba.
– Aztán ki megy vele?
– A dadája, meg valami néni, meg egy nem tudom mi, valami udvarmester,
tudja a Jézus, hogy hogyan hívják. Benne volt mind az irásba, a mit a
főnök mutogatott az elébb… Még a nevük is, csakhogy nagyon idegen-formán
irják, nem érti az ember.
Ugy volt, hogy ezen a nagy állomáson várják be a szemköztről érkező
vonatok az udvari vonatot s már alig lehetett elhelyezni a sineken a sok
kocsit. A leghátsó sinen egy türelmetlen gyorsvonat előtt prüszkölt a
masina, mint valami könnyü kicsi kocsi előtt a hatalmas vad mén s ugy
látszott, mintha már-már elszabadulna s kirohanna féktelenül a világba.
Idébb csendesebben viselte magát a hatórás személyvonat. Ennek a gépje
már inkább olyan csendesen poroszkáló jó falusi lóhoz hasonlít, a mely
ha megállítják a patika előtt, csendesen bevárja, a mig a sok orvosságot
összekavargatják. Itt inkább az utazók türelmetlenkedtek, kiabáltak a
kalauzokra: – megyünk már? mi lesz már? itt alszunk? s káromkodva
fogadták a parancsot, hogy senki se szálljon ki. Előbb, a fütőház felé
egy hosszu tehervonat pihent, magasra megrakva deszkával, a minek a
fehérségéből piros czédulákon rikított le a fürészgyár neve s mintha a
masina is elaludt volna előtte, csendesen lélegzett, egy-egy finom fehér
gőzpászmát bocsájtva ki magából, minden fölösleges lárma nélkül. Csak
félig a pályaudvaron, hátsó testével a pályára fekve, mint egy hosszu
hernyó, töméntelen sok kocsiból összekapcsolt munkásvonat is várakozott
a sinen, hogy tovább mehessen. Egymás hátára volt gyürve rajta a sok
ember, a széles ajtók korlátjára annyian támaszkodtak, hogy a hátulsók
már valóságos emberhegy tetejéről néztek le a fényes, élénk pályára s
ugy várták a kis királyt.
Egy nagy barna ember tartotta szóval a többit az egyik kocsiban,
mindjárt a lokomotiv mellett.
– A mienket már láttam a manőveren. Igy ment el előttem két lépésnyire,
lovon, szép fekete lovon. Ha az enyém lenne az ára, nem mennék most
kavicsozni…
– De nem a magáé.
– Nem a.
– Hát aztán ennek a kicsinek is van koronája?
– Kell, hogy legyen neki, ha király.
– Aztán mit csinál vele, ha nincs esze hozzá?
– Szamár kend, hát hiszen nem kell annak ész, csak éppen hogy él, aztán
mutogatják…
– Ugy én is elvállalnám.
A telegrammhivatalból meg a pénztárból egymásután jöttek ki az urak.
Némelyiknek nagyon aranyos volt a sapkája… Jöttek a városból is sokan,
csupa nagy ur, némelyik kardosan, mentésen, mások feketében, csinos kis
keresztecskékkel és medáliákkal a mellükön. Egy-egy ur kis fiut, leányt
huzott maga után a tolongásban s biztatta, hogy csak türelemmel várjon.
– Mutat a papa piczi kicsi királyt, várj csak…
– Játék király?…
– Nem, igazi.
Ezen nevettek az urak s az az ur, a ki a kis leánykát is kihozta
magával, tovább mondta másoknak is azt, a mit a gyermek mondott.
– Mondom neki: mutat a papa piczi kis királyt s azt kérdi a kis okos,
hogy: játék? Nem, igazi.
A harmadik osztályu váróterem előtt, meg tovább, a hol már elvégződik az
aszfalt, rendőrök tartották vissza a sinektől a népet, mely nagy fekete
tömegben verődött össze és zsongott, mint valami nagy raj. Itt-ott
káromkodás hallszott, zörgött a kardhüvely azoknak a lábaszárán, a kik
előre tolakodtak s mindig hangosabb és hangosabb lett a küzdelem a
rendért. Sok asszony szorult a tömegbe s különösen ezek átkozódtak.
– Abba ugyan nem lesz semmi baja, ha egy kicsit előbbre engedi az
embert.
Már ugy látszott, hogy nem birnak a rendőrök a sok emberrel, a mikor
egyszerre csend lett. Az urak glédába állottak s már csak suttogtak.
Csak néha dörmögött ki közülök egy hangosabb szó. Kis, zömök, szürke
ember békétlenkedett a szomszédainak.
– Éppen a nevemnapján zavarnak el hazulról. Hogy én kisérjem tovább…
Elmehetne kiséret nélkül is, nem vagyok én száraz dajka.
Az urak bólintottak, hogy ugy van, kellemetlen s elmondták egymásnak,
hogy a kegyelmes ur haragszik. A kis zömök ember aztán rájuk sem figyelt
többet, másfelé dörmögött s azt mondta, hogy itt hagyja az egész
bagázst, meg az egész tisztességet… Lenn az állomás végén pedig nőni
kezdett egy lámpa, a mint mindig közelebb jött lassu, méltóságos
dübörgéssel az óriási gép… Most már csend lett, csak a pöfögés
hallszott, a mint egy-egy fekete füstgomoly kiszakadt a masina öblös
kéményéből s egy villamos csengő csilingelt a falon.
Mikor a vonat megállott, a fekete publikum olyan éljent kiáltott, hogy
megremegett bele az üvegtető. Erre az egyik kocsi ablakáról ijedten
huzta félre valaki a függönyt s egy parasztlány széles arcza kaczagott
ki a sok uri népre. A másik ablakból finom asszonyfej integetett le, de
nem igen vette észre senki. Rámeresztette szemeit mindenki arra a
csipkés pólyára, a mit a leány tartott a balkarján, mig a jobb kezével
duzzadt keblén a ruhát gombolta össze. Lenn a gyermekek sivalkodva
törtek utat maguknak a kocsihoz és kiabálták: a kicsi király! a kicsi
király! Egy-két asszony pedig boldogan mosolygott.
– Most szopott, éppen most. Milyen édes ő felsége…
A köpczös szürke ur azalatt már fölkapaszkodott a kocsiba s pár percz
mulva a finom asszonysággal jött vissza. Utánuk a dada is leszállott a
kocsiról. Karjaiban egyszerre megelevenedett a pólya, a kis ember
rugdalózni kezdett s játékosan kapkodott a kezeivel a levegőben. Okosan
bámult szerte a sok ember felett s mintha a kis sárga arczára mosolygás
is szaladt volna egy pillanatra. Nem sokáig tartott, nagyon öreges,
ránczos lett ujra a képe, olyanforma, mintha egy fáradt öreg emberkét
kötöttek volna be a csipkék közé. Mikor kibámulta magát, hátat fordított
az egész publikumnak.
– Rosz bőrben van szegényke – mondta egy asszony.
– Ez se uralkodik sokáig – és mindenfelé, különösen a hol asszonyok
verődtek össze a tömegben, sajnálni kezdték a szegény kis királyt.
A kicsi szoba vendégei a gépészt fogták közre. Az is bement közéjük egy
pohár borra, mig a fütő künn olajos rongygyal törülgette le a masinát.
Arról beszélt, hogy hogyan jöttek s a gép kitett magáért, de a többi nem
igen érdeklődött az iránt, a mit ő mesélt, hanem inkább ők kérdeztek.
Egy kicsit föl is néztek erre az emberre, a kinek a masinája után
királyi kocsik voltak akasztva, de a nagyobb részük inkább csak komázott
vele, mig méregbe nem hozták.
– Nem is igazi király az, te Gáspár…
– Ez ne volna igazi? Ki mondja?…
– Én.
– Mit tudsz te ahhoz.
– Aztán megszólított az uton?
– Meg hát. Van közöd hozzá?
– Mit mondott?
– Azt, hogy: nyif-nyaf.
Ezt egy harmadik mondta s most már mind kaczagtak. A gépész is
észrevette, hogy mulatnak rajta s hamiskásan hunyorgatni kezdett.
– Tudjátok, nem is annyira ő felsége tetszik nekem, hanem a leány.
Nagyon kedvemre való…
Erre aztán mind kigyültek a perronra, hogy megnézzék a leányt.
Azalatt ürülni kezdett a pályaudvar. Egymásután ment ki belőle a sok
vonat, elől elszáguldott a gyors és utána a többi… Mikor a munkásoké is
elindult, a sok egymásra halmozott ember énekelni kezdett. Erre feléjük
fordult a kis király és elkezdett sírni rekedtesen, gyöngén, inkább
mintha nyikorogna benne valami. A leány visszament vele a kocsiba.
A finom uri asszonyság is fölszállott s a kis köpczös ur is. Az urak
hajlongtak és bucsuztak tőle, az egyik pedig, a ki különösen bizalmas
természetü volt, odasugott neki:
– Pechje lesz kegyelmességednek ezzel az urfival. Nyivákol majd egész
éjjel. Ha legalább bőgne, mint a magunk fajtája…


A TANÍTÓK SZTRÁJKJA
A város uj nyugdijszabályzatot készíttetett a főjegyzővel, sokkal
okosabbat, mint a régi. Az eddigi negyven helyett ezután már harmincz
esztendei szolgálat után teljes penziót kapnak a város emberei, ha
munkaképtelenek lesznek s azonkivül gondoskodott a gondviselés a
családjaikról is. Az volt az egész hiba, hogy kifelejtették az uj
rendelkezésből a tanyai tanítókat. Ebből nagy háboruság lett.
Kovács Máté, a legöregebb tanyai pedagógus nem minden fejtörés nélkül
körlevelet fogalmazott a többi tanítóhoz, kik számszerint tizenketten
voltak. Nagyon mérges hangon volt megirva az egész. Az volt a vége,
hogy: ha a városi urak nem becsülik meg érdeme szerint hüséges
szolgálatunkat, ismerni fogjuk az utat, módot arra, hogy
megtiszteltessük velük.
– Mit értesz ez alatt, hogy az utat, módot…? kérdezte az asszony, a
mikor fölolvasta neki a levelet.
– Azt majd meghatározzuk, ha összejövünk valamennyien. Egy ember csak
egy ember, nem lehet olyan értelmes, mintha a többi is segít neki.
A következő vasárnapra hivta meg a mester a többi tanítót a nagy
gyülésre, a melyből erős tiltakozásra volt kilátás. Kovács Máté nagy
magyar ember volt, mestere nemcsak a pedagógiának, hanem a szónak is s
azért ő másképpen fejezte ki magát. Azt mondta, hogy azok fogják itt
fölemelni protestáló szavukat, a kik lelket öntenek a népbe.
Az elkövetkező vasárnapig pedig folyton készülődtek a nagy
vendégfogadásra. Az asszony serényen látott a dolga után, sütött és
főzött olyasmiket, a mik csak hidegen jók igazán, pogácsát a pálinka
mellé, két kis szopós malaczot, a miket jószagu petrezselyem ágyra
fektetett le a tálban, beleütve előre a hátukba a kést, fiatal libákat
meg kalácsot, a mi mind akkor kerül az asztalra, mikor beállít a sok
éhes vendég. Közben durozsolt, a mint ez már asszonyi szokás és szidta a
bolond urát, a ki ennyi embert csődít a nyakára.