Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 13

róla. Majd csak estefelé. Estefelé nem mehetett el, mert most már egy
pár szomszéd mesterember vette körül a korcsmában, hogy hogyan történt
ez a szerencsétlenség. Azután sokáig ittak. Reggel már három kocsis is
járt a mühely előtt a lovakkal, a mire felébredt. Megint
elérzékenyedett, a mikor nem találta maga mellett az asszonyt.
Előkereste a szekrényből a tegnapi üveget, kihajtotta az egész maradék
pálinkát s egy kicsit dülöngve elment a kórházba. A kapus azonban utját
állotta s megkérdezte, hogy mit akar.
– A feleségem… itt fekszik, az a kit tegnap hoztunk be, tetszik
emlékezni…
– Nem lehet beteget látogatni, ha az ember részeg. Előbb józanodjék ki s
azután jőjjön ide.
A kovács békétlenkedve ment haza. Elpanaszolta mindenkinek, hogy
igazságtalanság esett vele. Az asszonyhoz akart menni s be se engedték
az ajtón. Ezzel aztán le is dobta a válláról ezt a gondot. Azt mondta,
hogy minek menne, ugyse bocsátják be az embert. Sokat ivott, most már
reggelenkint részegen botorkált haza, duhajkodott s ha már minden
korcsmát becsuktak, hazavitte barátait és a mig ittak, megmutogatta
nekik az egész történetet. Ilyenkor sírt, belefolyt a könye a pálinkába
s az volt a vége, hogy a többieknek csitítani kellett.
– Majd meggyógyul, örökké csak nem tartják benn.
– Itt guggolt a szegény lelkem, mintha most is látnám; mondtam neki
sokszor: hagyj békét a petroleumnak, Anna, – nem fogadta meg a szómat,
jaj de összeégette magát.
– Majd hazajön, tán már holnap, holnapután…
Ettől megijedt a kovács. Mit csinál vele, ha itt lesz? Bizonyosan nagyon
rut lett szegény, rá se tud majd nézni. Megborzongott, mikor eszébe
jutott, hogy vele egy tálból fog enni és hogy egy ágyban alszanak.
Azontul még többet ivott, feléje se nézett a mühelynek. Mikor pénze
elfogyott, apró kölcsönöket szedett fel, elzálogosította a szerszámait,
az asszony ruháit, lassankint eladogatta a butorokat, kipusztított maga
körül mindent. Azzal mentegette magát, hogy ugy se lesz már tovább
mester, elmegy valami gyárba. Nem érdemes itt maradni, ha nincs az
embernek senkije.
Mikor már üres volt a ház is, a mühely is, hazahozták a kórházból az
asszonyt. Egy ápoló vezette el a házig, az ajtónál a kezébe adta a
kilincset, ott hagyta. Az asszony nem látott semmit, botorkálva indult
meg, a fal mellett tapogatózva, hogy egy széket találjon. Igy jutott el
az ágyig. Egy szalmavánkosra fektette a fejét, magára huzta a pokrócot
és várt. Néha hosszan, keservesen sóhajtott. Egyszer már majd elnyomta
az álom, de valami megzörrent az ablak alatt s erre fölriadt. Azután már
nem tudott elaludni, gondolkozott. Ugy érezte, hogy a mint idáig
eljutott, nem találta abban a rendben a szobát, a milyenben itt hagyta.
Fölkelt s bár nagyon fázott, tapogatózott, körüljárt a szobában, keresve
a szekrényt, az abroszos asztalt, a székeket. A mikor semmit se talált
meg, megértette a pusztulást. Csüggedten visszafeküdt az ágyba. Éhes is
volt.
Reggel felé jött haza a kovács.
Mikor megpillantotta az asszonyt, elkomorodott s nem mert közel menni
hozzá. Félt, hogy még mindig olyan rut, mint a milyennek akkor látta, a
mikor rácsapott a láng. Leginkább szeretett volna visszafordulni, de az
asszony már meghallotta a lépéseit s nyöszörögni kezdett.
– Te vagy, István?
A kovács igyekezett elváltoztatni a hangját és hazudott.
– Nem, István nincs itthon.
Az asszony ráismert, de a mikor látta, hogy eltagadja magát, olyan
rettenetes keserüség fogta el, hogy nem tudott felelni. A fejére huzta a
pokróczot és vonaglott az összeaszott, lesoványodott teste ugy hogy a
kovács sírni kezdett s feléje indult, hogy mondjon neki valamit, a mi
egy kicsit megvígasztalja. Már majdnem feltakarta, a mikor megint eszébe
jutott az arcza. Ettől megijedt és menekülve indult kifelé. Az asszony
hallotta hogy megy s könyörögni kezdett neki.
– Hozzál valamit enni, bár egy falat kenyeret…
– Hozok, hozok – kiáltotta vissza az ura és szaladt, hogy ne hallja már
a nyögését. Kibaktatott a havas mezőre, az agyában zavarosan kóválygott
a sok határozatlan, félbemaradt gondolat: hogy mit tesz majd, hova
helyezi el az asszonyt, mit kezd vele? Csak azt az egyet tudta
bizonyosan, hogy nem megy többet haza. Irtózott tőle, végigfutott rajta
a hideg, ha reágondolt. Marékkal kezdte magába tömni a havat, hogy
lehüljön. Keservesen sóhajtott, a miért mindennek igy kellett történni s
vissza se nézett többet.
Otthon a szomszédok hoztak az asszonynak egy kis kenyeret és turót, a
mikor megtudták, hogy hazakerült. Vigasztalták is, némelyiknek meg is
ismerte a hangját, de csak ugy hallgatta őket, hogy mindig másra
gondolt. Mikor már egy egész napig elmaradt az ura, kitört belőle a
panasz.
– Mellette nyomorodtam meg. Még a kutyát se lenne szabad igy elhagyni.
Mikor már két nap is elmult és az ember még se jött haza, elbágyadt
benne minden. Sokat imádkozott s egy éjjel, a mikor nem volt mellette
senki, kivánszorgott a hátulsó ajtón az udvarra. Csak a küszöbig birta
az ereje, ott mindjárt végig esett a havon. Még egyszer sóhajtozni
kezdett az Isten után, de már halkan, félig magán kivül, mintha álmában
beszélne.


AZ URAK
A sinektől, a hol majd meg fog állani a vonat, az állomás mögötti
fasorig szőnyeget terítettek a porondra. A munkások rá se mertek lépni
az ünnepies, parádés sávra, ha éppen arra vittek egy-egy fenyőgalyat,
szekerczét vagy deszkát. Az állomás jobb oldalán a léczkerítésből
kidöntöttek egy darabot egyik czölöptől a másikig. Itt jártak ki és be a
perronra a parasztok, a másik, a rendes kijárás, az uraké. Oda nagy
diadalkaput szegeztek össze az ácsok, csupa drága pénzen messziről
hozatott fenyőlombbal fedve be a csupasz gerendavárat és kifeszítettek
rá egy még a tavalyi követválasztásból megmaradt zászlót, a mire ez volt
irva; Isten hozott. Az állomás előtt egy pár ur őgyelgett, ezek vezették
a munkát. Délután háromkor kijött az iskola. Egy csomó ünnepire fésült
leányka, elől egy nagyobbacska, a ki majd a verset mondja, a főnök
szobájától jobbra pedig a fiuk, nagyjában rongyos, sápadt, örökké
veszekedő kedvü, ingerkedő kis figurák. Köztük néhány uri gyerek
tisztára mosdatva. Az apróság hamarosan kibámulta magát, aztán már unni
kezdte az egészet, a mikor sokáig kellett ilyen szép sorjában állani,
elromlott a gléda. Egy tekintélyes ur nem nézhette ezt szó nélkül,
odaküldte a tanítót, hogy csináljon rendet.
Künn is tolongott már a nép, néhány csendőr viszzalökdöste a korlát mögé
azokat, a kik előre tolakodtak, s egy suhanczot, a ki kiabálni kezdett,
hogy neki is van jussa ott állani, a hol a zsandárnak, mindjárt be is
vittek a szolgabirósághoz. Erre csend lett, csak morogtak itt is, ott is
és a kik hátul állottak, előrehajoltak, nekimeresztve a szemüket a
hosszu, sima pusztának, a melyen egyet-kettőt kanyarodva végigszaladtak
a messzibe a sinek.
Az ég halvány kékjén vakítóan, mindent megperzselve fütötte be a nap a
világot. Lenn forrott, a melegbe fulladt minden. A mezők óriási táblába
folytak össze s kanyargó barázdát vont a nagy térképbe egy csomó
megkérgesedett, összerepedezett fenekü száraz patak. A vetés kiaszva,
halálra szomjazva lefeküdt a földre, egy színe lett mindnek, piszkos,
sárgás, éretlen, a milyen állapotban rájuk borult a forróság. Lomha szél
finom felleges homokot ringatott a levegőben s fáradtan ereszkedett le
itt-ott messze egy-egy kutgém valami kis vizet összekeresgélni a homoki
kutban.
A tömeg rosszkedvü volt. Fejébe ment a meleg, idegessé tette a
várakozás, a zsandár, meg az, hogy eddig szabad menni s azon tul már
nem. Békétlenkedtek, felkavarta bennük az epét az a csendes düh, a mi
még nem üt le senkit, de kergeti, üzi az emberben a vért.
– Hát kié ez az ország? – kérdezte az egyik a másikat. – Csak az uraknak
jut belőle?
Egy csendes, csökönyös paraszt nem állhatta ki már tovább, elpanaszolta
a szomszédjának a baját.
– Tőlem jöhetnek-mehetnek, de az asszonynép bódul az urféle után. Éppen
olyan szivesen hozzádörgölődnek a posztó kabáthoz, mint az uri
asszonyságok. Hát miért nem hagyják oda?
Annak egyéb gondja volt, a kihez beszélt és ez elfoglalta egészen. Nézte
az eget, csüggedten ide-oda bámult és sóhajtott.
– Egy kis esőt, ha hoznának magukkal…
Ezt meghallották többen is, néhány férfi bágyadtan odafordult, de arra
már lusták voltak, hogy beszéljenek is, ugy is tudja azt az ember, hogy
csak fellegből lesz eső, az pedig nincs.
Messze, a hol az ég széle ráborul a földre, egy kis füstöt láttak. Erre
mozgás támadt benn is, künn is. Az állomásfőnök beállott a sinek közé, a
tanitó még egyszer végig szaladgált a gyermekek előtt, olyan izgatottan
kiabálva rájuk, hogy a kis iskolások félve néztek össze, az urak is
csoportosultak, hogy a ki diszmagyarban volt, szorongva állott meg
mindjárt az első sorban, néhány vasuti munkás pakkos kocsit tolva
helyért kiabált, a portás kettőt csöngetett és jó előre megfékezve,
lassu méltósággal, nagyokat szuszogva megérkezett a vonat.
Az egyik első osztályu kocsi ajtajában állott a legnagyobb ur, a ki
idehozta a többit is, valamennyinek a vezére. Előbb egy szikár kis ember
ugrott le és az segített neki a leszállásban. Azután jöttek többen is,
de mind hátrahuzódtak. A diszmagyarba öltözött ur előre lépett és
beszélni akart, de félbeszakították a gyermekek, a kik a tanító intésére
sikító éljent kiáltottak s most már előretolongtak, hogy lássák, a mi
lesz. A nagy ur félig lehunyta a szemét s nagyon izzadva és a hosszu
állásban elfáradva, hallgatta meg a diszruhás urat. Lassan,
szórakozottan huzta le a kesztyüit, hogy aztán szorításra odanyujthassa
a kezét. Az a kéz szép puha, fehér volt, egy kicsit tömzsi, párnás és
olyan sima, mint a bársony. Meglátszott rajta, hogy a gazdája olyan nagy
férfiu, a ki soha semmit sem dolgozik. Az egyik ujján óriás gyémántfejü
gyürü csillogott. A hova odaszikrázott a sugara, hirtelen behunyták az
emberek a szemüket, mert vakított, szurt, mintha tüzes sziporkák
ugrálnának belőle szerte.
A férfiak gunyosan, megvetőleg néztek rá, mint valami nyomorékságra, a
mi szégyenére válik az embernek. Egy-egy megjegyzés el is rontotta a
nagy ünnepélyes csendet.
– Ha egy napig kapálna, az a szép keze rongyokba fityegne le, – mondta
egy paraszt.
A többi ráhagyta, hogy ugy van s aztán csak azt a szép kezet nézték,
konok megvetéssel mulatva azon is, a mit az urak ott kinn beszéltek.
Különben csak egy-egy nagyobb hang jutott el hozzájuk a zsivajból, éppen
csak arra elég, hogy megértsék, a miről szó van. Uj párt lesz, a holnapi
gyülésre jöjjön el minden ember, a ki meghallotta a kor intő szavát.
A parasztok közül az egyik azt mondta, hogy neki már elég és ballagva
elindult hazafelé. Utána mentek még néhányan, a többi unatkozva várta,
hogy hátha még lesz valami. Talán énekelnek majd a gyermekek, az nagyon
szép szokott lenni, vagy talán kijön ide is a vendég, hogy legalább már
lássa az ember, ha elmulasztott érte egy fél napot. Az asszonyok félve
huzódtak el az embereik mellől s lassankint, külön csoportba gyültek és
suttogva beszélték meg a dolgot.
Mikor a vendég beült a négylovas hintóba s elsuhant a szemük elől,
csüggedten bámultak utána a porba. Már arra gondoltak, hogy ugy látszik
ez se hoz be semmi jót, ha ugy elszalad.
Másnap az iskola nagy szobájában ujra összegyültek az urak. Egy nagy
asztal közepén ült a nagy pesti ur és sokat beszélt az uj pártról. Künn
összegyültek a parasztok, bebámultak a nyitott ablakokon s attól féltek,
hogy valami baj lesz. Ilyen sokadalom ritkán van, de a szegény ember
mindig megadja az árát. Ezt tárgyalták és csak zugolódva adtak utat, a
mikor arra lovagoltak a zsandárok.
– Uj párt, minek? Hát nincs már elég. Egy a függetlenségnek, egy meg a
kormánynak. Egy ide, egy oda…
Odabenn a vendég a fejére tette a kalapot s konstatálta, hogy most már
itt is meg van vetve a párt fundamentuma. Ez már csak beszélgetés volt,
egy-két urnak szólott, a kik éppen mellette állottak. Mikor kijöttek,
már várt rájuk a tegnapi kocsi. A pesti ur megállott még a lépcsőkön,
hogy mondjon még egy pár szót, a mielőtt elmegy. Mikor meglátta a sok
parasztot, közéjük ment egy pár percre. Az urak utána.
Egyszerre nagy csoport vette körül őket. Mindenki közelről szerette
volna látni. Alig fért azonban hozzá egy-kettő, az urak nem igen akarták
kiereszteni maguk közül.
A vendég megszólította az egyik parasztot. Valahogy az ő nyelvén akart
beszélni és magyarázni kezdte neki az uj pártot.
A paraszt csak hallgatott. Bánta is ő. Mégis, hogy valamit feleljen, azt
mondta:
– Nem vagyok szavazó polgár, kérem szépen.
– Nem baj az, majd lesz az is, a ki szavaz.
A paraszt ráintett a fejével, hogy tán lesz, neki mindegy. Aztán
felnézett az égre és folytatásaképpen annak, a min ő már hetek óta
töpreng, mélyen sóhajtva mondta el a maga véleményét az időről.
– Nem eszik itt a jövő évben senki szegény ember kenyeret.
A többi eddig csak odabámult, de erre elborult a képük. Az egyik
káromkodott és szidni kezdte az eget, a miért csak egy csepp vizet se
ad. A többi csitította és hozzáfordult a pesti ur is és vigasztalni
kezdte.
– Ne féljen jó ember, nem hagyja el az isten…
Erre egészen elfutotta a düh a káromkodó embert. Áttörni igyekezett
azokon, a kik előtte állottak, hogy közelről mondja meg azt, a mit már
nem tudott belefojtani a mellébe. Már nem lehetett, mert mellette
termettek a zsandárok és nagyokat lökdösve rajta, kitaszigálták a
tömegből. Mig jó messze el nem vitték, még mindig hallani lehetett a
durva, lihegő hangját.
– Kenyeret adjanak, ne pártot. Adja nekünk azt a czifra gyürüt, akkor
hiszek neki…
Csak akkor hallgatott el, a mikor az egyik zsandár ugy hátbavágta a
puskatusával, hogy elállott a szava.


A SZEGÉNY EMBER DOLGA
A szegény ember, a kinek máskülönben ezerkétszáz forint törzsfizetése és
háromszáz forint személyi pótléka volt a bankban, egy éjjel tulságosan
sokat forgolódott az ágyában. Gyertyát gyujtott, sok vizet ivot,
olvasgatni próbált, de a mikor látta, hogy a felesége megmozdul a másik
ágyban s most már mindjárt fölébred, hirtelen ujra kifujta a gyertyát s
a sötétben ujra nyugtalankodott tovább. Az asszony félig nyitott
szájjal, álmában néha nagyokat nyelve, csendesen, a lélekzetet
nyugodtan, simán sziva magába, ugy aludt, mint egy mosolygó, jóálmu
gyermek. Néha egy-egy pillanatra fölébredt de rögtön ujra elaludt,
fészket gyurva fejének a párnában. A haja fölbomlott s szerte
szabadulva, czigányos pajkos formát adott a nagyon álmos kis arcznak,
mikor pedig a szemeiből igyekezett kidörzsölni az öklével egy kis álmot,
olyan elkényszeredett, durczás lett a képe, mint egy gyermeké. Mikor már
sokáig álmatlanul forgolódott a szegény ember, fölébredt az asszony,
felkönyökölt a párnára és tudakozódni kezdett, hogy mi a baj.
– Miért nem alszol, öreg? Ujra van tán, drágám, valami nagy gondod? Mi
az, no mondd meg.
A férfi gyönyörködött benne és mosolygott. Valami kis tréfával akarta
elütni a dolgot, azután meg arról panaszkodott, hogy a feje fáj, de az
asszony nem hitt neki. Megérezte a bajt s most már tudni is akarta, hogy
mi az? Mikor nagyon aggodalmas lett az asszony arcza, gondokkal telt el
a férfi is és most már nem is tagadta.
– Egy kis lejárat van holnap, ha nem fizetek, megóvatolják a váltót,
bujjék bele az ördög.
Az asszony nem igen értett a dologhoz, de látta, hogy három hónaponkint
mindig elkövetkezik ez az állapot s ilyenkor nagy gondja van a férjének,
a mig előteremti valahogyan a pénzt. Komor, alig szól egy-két szót, a
gyerekre rá se néz s alig nyeli le az ebédből az utolsó falatot, már
szalad valamerre. Ezek kinos napok s most már nagyon megijedt tőlük. Ő
is töprengeni kezdett azon, hogy honnan lehetne pénzt szerezni s a nagy
igyekezetben olyan különös, idegen lett az arcza, hogy az ura
megsajnálta, vigasztalni kezdte.
– Utóvégre nem olyan nagy história az egész, csak az a kellemetlen, hogy
két váltó került össze.
– Mennyit kell fizetni?
– Vagy kilenczven forintot.
Az asszony megijedt erre a nagy summára.
– Még elsején sincs annyi pénzünk, nem hogy huszonhetedikén lenne. Mit
csinálunk, Istenem, miért is vagyunk mi olyan adósok?
Erre bajos lett volna hirtelenében felelni. A férfi különben is
kedélyesebben igyekezett felfogni a dolgot. A párnája alól kivette az
erszényét s a paplanra leszámolta a hatosokat, czinikusan konstatálta az
eredményt.
– És ezen horribilis summával szemben egy forint negyvenöt krajczár a
fedezet. Kellemetlen, ugy-e?
– Mit fogsz kezdeni most már?
A férfi jó kedvvel felelt, tüntetni akart azzal, hogy egy cseppet sincs
kétségbeesve.
– Barátom, nem nagy dolog az egész, összeszerzem én ezt a kis pénzt. –
Az ujjain kezdte elszámlálni, hogy honnan szerzi meg a kilenczven
forintot. – Az igazgatótól tegnap negyven forint ára külön munkát
kaptam. Holnap megkérem az árát, ez negyven forint. Balog Samu adósom
tiz forinttal, mára igérte, hát holnap csak biztosan megadja, ez ötven.
Harmincz forint előleget kérek a _Magyar Mérlegtől_ hat czikkért. A
multkor is adtak s azzal már majdnem készen vagyok, ez már nyolczvan.
Most még csak tiz forint hiányzik. Azért szólok majd Veress Palinak. Jó
gyerek az öreg, ad majd kölcsön elsejéig. No, ugy-e rendben van minden,
nem kell belebolondulni ebbe a kis müveletbe.
Az asszony már birkózott az álommal. Legyürni igyekeztek egymást. Mikor
félig ébren végighallgatta a könnyü megoldást, ráejtette pilláit a
szemére, feje az ökléről lecsuszott a párnára s csendesen
elszenderedett. Az ura is jól a feje alá gyürte a párnát, egy kicsit még
gondolkozott a dolgon, mikor már belekábult a tervezgetésbe, hogy aztán
hogyan fogja majd letörleszteni a holnapi előleget, adósságot, elaludt.
A sötét szobában csend lett. Két jó alvónak a mély lélekzete csak
hozzájárult a hangtalansághoz, a falon kip-kopot ketyegett az óra s
lassan, nesztelenül lépkedve közeledett a reggel, hogy olyan szép
ragyogó hajnallal köszöntsön be, akárcsak máskor, lejárat nélküli
napokon.
A szegény ember korábban ment be a bankba, mint máskor. Megirt néhány
levelet, fölhivatott egy hordárt s átadta neki a megbízását.
– Ezt elviszi a _Magyar Mérleg_ szerkesztőségébe, ezt a másikat átadja
Balog Sámuel urnak Korona-utcza 59., azt pedig Veress Pál urhoz viszi a
vámházhoz. Mindenikre választ hoz s vigyázzon, mert pénzzel lesz dolga,
de el ne veszítse majd, a mit hoz. Hányas a numerusa?
– Százkilenczvenöt.
– Csak sietni, lesz borravaló is.
Azután nekilátott a munkának. Azt a munkát vette elé, a miért külön
fizetnek s dolgozott szorgalmasan, mert valamit mutatni akart az
igazgatónak, ha már pénzt kér tőle. Azért lassan haladt. Olyan
nehézségekre bukkant, a melyek miatt egész csomó könyvet kellett
végiglapoznia, alig másfél oldalt irt, a mire megérkezett az igazgató.
Még le se vetette benn a kabátját, a mikor már bement utánna. Az
igazgató nagyon barátságos volt, csak arra komorodott el, hogy a külön
munkáért előre fizesse meg a negyven forintot. Még nevetett is és olyan
csodálkozva nézett az előtte álló fiatal emberre, mintha nem tudná
megérteni, a mit beszél.
– Előre kifizetni negyven pengőt… Ki hallott már ilyent? Sok pénz az.
Nem mondom, hogy nem látnék önben elég garancziát, tisztelt barátom,
hanem mindennek megvan a maga rendje.
– De kérem szépen, igazgató ur, nagy zavarba hoz, ha megtagadja
kérésemet.
– Nagyon sajnálom, de hát én nem tehetek róla, ezt átláthatja. Magánuton
szivesen állanék rendelkezésére, de ezuttal lehetetlen…
– Kérem, erre nem is gondoltam.
– Tudom, tudom, de hát kollégák vagyunk, segítünk egymáson, ha lehet…
– Kérem akkor, igazgató ur, segítsen. Biztosan számítottam erre a
pénzre, rettenetes szükségem van rá…
– Elhiheti, hogy sajnálom, de nem lehet, igazán sajnálom. Azért jó
barátok maradunk.
A szegény ember egészen megfakult, mire kiért az asztalához. Sirni
szeretett volna s a szemébe is szökött a köny. Nagyon ráhajlott az
asztalra, nehogy észrevegye valaki és sóhajtva azon kezdett gondolkozni,
hogy most már honnan szedje elő ezt a negyven forintot.
Sokáig tépelődött, végre elhatározta, hogy a mint megjön a hordár,
rögtön visszaküldi a _Magyar Mérleghez_ és kér még husz forint előleget,
Veress is ad még tizet, beküldi az óráját a zálogházba, arra hét-nyolcz
forintot szoktak adni, két forintot akár hatosokban is kikölcsönöz itt
az irodában a többi szegény embertől. Egy hivatalnok észrevette a rossz
kedvét s oda ment hozzá kérdezősködni.
– Mi az, Kelemen ur, valami baj van?…
– Nincs, csak rosszul esik az embernek, ha rosszul bánnak vele…
Lekönyökölt az asztalra s intett, hogy különben nem sokat törődik az
egészszel, neki mindegy, csakhogy rosszul esik az embernek. A másik
ráhagyta, hogy igaza van s elment a dolgára.
Jóval tiz óra után vissza jött a hordár. Bizalmalkodva egész közel ment
az asztalhoz s részletesen beszámolt az utjáról.
– Balog ur még az ágyban volt. Nem irt levelet. Azt mondta, hogy csak
ennyit izen: szalma. A tekintetes ur majd fogja tudni, hogy az mit
jelent. Veress tekintetes ur nincs itthon. Azt mondta a szobaasszony,
hogy komisszióba utazott le a vidékre és csak a jövő hónap elején jön
haza. A szerkesztőségben sokáig kellett várni, csak a szolga volt ott,
éppen a tüzet rakta meg.
– És aztán?… Hozott pénzt?
– Nem, kérem alássan. A szerkesztő ur nem ért rá, arra hogy irjon. Azt
izente, hogy még adósnak tetszik lenni most is egy czikkel, mert a mit
legutoljára tetszett küldeni, az nem konveniál neki.
A szegény ember előtt elhomályosodott a világ, a szeme megtelt könnyel s
nagy keserüség töltötte el. Valósággal beletompult az agya a gondba,
hogy most már mi lesz? Nézte maga előtt az itatópapirost, a kezébe vette
a tollat, hogy még irjon valakinek, de nem jutott az eszébe senki, a
kire számíthatott volna. A mig gondolkozott, lassan átment abba az
állapotba, a mikor nem bánja az ember, akármi lesz is. Mindegy, üssön
bele a menykő az egész világba.
A hordár még mindig ott állott, felelni kellett neki valamit. Odaadta
neki a forintját olyan arczczal, mintha minden a legjobb rendbe lenne s
azután már nem tudott dolgozni. Körülötte serczegett a sok munkás penna,
ő csak sóhajtott s azt számítgatta magában az órát nézve, hogy mit
müvelnek most a váltóival a takarékpénztárban.
Ebédre nagy gondok közt várta otthon az asszony. Reggelre már
gondolkozott a dolgon s rájött, hogy mégse olyan könnyü az egész, mint a
hogy az ura hitte. Hátha valahol azt mondják, hogy nem adnak pénzt.
Mikor a férfi belépett az ajtón, mindjárt látta, hogy baj van. Félt,
hogy alkalmatlan lesz, nem kezdett el kérdezősködni. A férje alig evett
és már elment, jóformán rá se nézett az egész ebéd alatt, egészen
elfoglalta a gondja. A vacsora is csendes volt. Néha lopva egymásra
néztek, de nem beszéltek semmit, nyomasztó fellegbe borította őket a
gond. Éjjel kábultan, mélyen aludtak s reggel fáradtan, összetörve
keltek fel az ágyból.
Mikor már a férfi az irodába készült, bágyadtan nézett fel rá az asszony
s megijedve attól, hogy délig egyedül marad ebben a bizonytalanságban,
kérdezősködni kezdett.
– Nem kaptál pénzt?
– Nem.
– Mi lesz most már?
– Nem tudom.
Mikor elment, az asszony összegubbaszkodott a divány sarkába s ő is
beleesett a nembánomságba. A hogy lesz, ugy lesz, ugy se lehet máskép.


A MUNKA
A kis udvarban, a hova, mint valami piszkos, füstös kéménycsatorna
ereszkedett le a cselédlépcső, reggelenkint lármás, veszekedős a világ.
Ide gyülnek össze a cselédek az egész nagy házból, egy csomó fazékkal,
dézsával s mig elől a nagy tiszta udvar belemerül a hajnali álomba, a
kis szemetes zugot majd felveri a sok nagyszáju leány. A házmesterné
beteges öreg asszony, nem bir velük. Ha közéjük megy néha, rendre
tanítani őket, alig bir bemenekülni az urához, a ki már három esztendő
óta beteg s akár ne is volna házmester, olyan gyámoltalan. Néha
rendőrrel is fenyegetőzik, de ez sem használ semmit, mert a cselédek nem
hisznek neki. Egy-egy a legszájasabbak közül a szemébe kaczag s mig
elmondja a mondanivalóját, utána kaczag az egész cselédhad s a
tehetetlen öreg ijjedten szalad el, csakhogy ne hallja őket.
– Ide hoz rendőrt? No csak azt szeretném látni? Fizethetnek ezért a
piszokért, ha fölirja a házat.
Megérezték, hogy a piszok a hatalmuk, mert ez a zug olyan
megközelíthetetlen volt, mint egy ól. Ide ömlött össze a nagy bérház
minden szennye, voltaképpen ez a kis négy vak fallal körülvett lyuk volt
a ház szemetes ládája, nyáron gőzölgött, hogy fellegben csapott fel
belőle a mérges pára. Cseléd is csak olyan lakott a házban, a ki jól
érezte magát ebben a piszokban. Ha valamelyik elment közülük, négy-öt
kisérletet tett a gazdája, mig ráakadt egy másik olyan leányra, a ki meg
nem szökött a kis vakudvartól.
Legtöbb baja volt a cselédekkel a fotografusnénak. Fenn laktak az
atelier mellett, mindjárt a tető alatt. A harmadik emeletről még egy
deszkalépcsőn kellett fölmenni hozzájuk, akár a padlásra. Egy-két napra
csalhattak fel egy-egy faczér cselédet. Az ő szolgálójuk volt a kis
udvar állandó eseménye, mert folyton változott. Mulattak rajtuk azzal a
kegyetlen csufolkodással, a mi az uj lányokat elijesztette a vak
udvartól, némelyik sirva szaladt fel a fotográfusokhoz. Ilyenkor aztán
nagy háboru következett. A fotográfusné lejött a cselédek közé s a kis
lépcsőkémény nyilását egészen betöltve kövér, mállott testével, ugy
veszekedett, hogy kihallatszott az első udvarba is s az udvari
lakásokban becsukták az ablakokat, hogy ne hallják a hangját. Ilyenkor
szétszaladtak a cselédek, hogy másnap ujra összejöjjenek s elülről
kezdődjék a háboru.
Mikor a legutolsó cseléd elment a fotografusnétól, pár napig semmi
kölönös esemény nem volt a kis udvarban. Uj leány nem jött, hiába
várták. Az asszony se jött le, hogy kiöntse a tegnapi vizet. Szép
tisztaság lehet odafenn, a mióta nincs cseléd. Egyelőre csak ezt
beszélték meg a cselédek, mig egyik-másik belekapaszkodott a
szivárványos kutba s rángatta, hogy majd kiszakadt belőle a szivattyu.
Egyszerre elhallgattak, a mikor a sötét penészszagu légcsőlyukból egy
kis, betegformáju lány bukkant elő a fotografusné kannájával.
Összekaczagtak, mert ez nagy ujság volt nekik. A fotografusné ugy
belopta a házba az uj cselédet, hogy észre se vették. Most egyszerre
csupa érdeklődés lett valamennyi. A ki a kutat rángatta, az is megállott
és rábámult a lányra.
A kis beteg teremtés ijedten nézett körül, agyonnyomta ez a nagy
egészség, a csupa izmos, husos nagy lány s visszabámult rájuk, de
szerényen, csendesen meglapulva a fal mellett, szinte bocsánatot kérve
azért, hogy idetolakodott.
A többi lány lassan közeledett, a mire körülvették, menekülni szerett
volna a kis cseléd, de már nem tudott. Félt is, felnézett egyik-másik
nagy egészséges leányra s aggodalmasan várta, hogy mi lesz.
A leányok közül néhányan nevettek, a többi azonban nem tudta, hogy mit
kezdjen ezzel a gyerekkel. Inkább megsajnálták. Az egyik lány, a kinek
duzzadt melle majd szétrepesztette a ruha derekát, megtapogatta a kis
cseléd karjait s odahivta a többit is, hogy lássák. Mind
elszörnyülködtek s most már sopánkodva, őszinte paraszt sajnálkozással
kérdezgették ki a gyermeket. A kis cseléd félénken felelt s csak
lassan-lassan barátkozott meg a sok nagy leánynyal, a kik most már
valósággal megrohanták s odaszoritották a falhoz, hogy mozdulni sem
tudott.
– Bolond vagy? – kiabált rá az egyik. – Hat gyermek után kell takarítni,
meg a mühelyben is. Annyi vizet czipelsz fel, hogy leszakad a karod. Az
is czudar, a ki megfogadott. Mit fizet?
– Négy forintot, egyet meg vacsorára.
A sok nagy cseléd elkezdett szitkozódni, de a kis lány pártját fogta az
asszonyának.
– Nem adhat többet; azt mondta, hogy ő is szegény. Eddig háromat kaptam.
Ruhám sincs, hogy valami nagyra lehetne velem…
A többi cseléd kikaczagta. Az egyik elfordult tőle s felrántotta kövér
erős, vállát, hogy nem érti.
– Bolond vagy. Megszakadsz. – Visszament hozzá s hogy jobban
bizonyítson, verni kezdte a mellét. – Én mondom neked, hogy megszakadsz.
Nincs az a marha, a ki kibirná nála.