Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 08

nem lehet az élete végéig egy ilyen asszony rabja. Elmegyek a mamához.
Magammal viszem a gyereket is. Csak ötven forintot adj havonkint, a
miből megéljünk. Ez nem sok. Tudod, hogy a mama is szegény. Ha nem
volnék rászorulva, ezt se kérném. Aztán láss utána, hogy boldog légy.
A férfi a szemeit törülgette s két tenyere közé fogva az asszony
viaszsárga kis kezét, mondani akart valamit. De ujra beleszólott az
asszony:
– Ne beszélj, mert nem tudom befejezni. Gondoltam arra is, hogy megölöm
magam, de az neked is fájna, hát ugy lesz a hogy mondom. A mi hivatalos
irás kell, csak szerezd meg és siess. Hanem, hanem még azzal tartozom
magamnak, hogy megmondjam, hogy nem volt szép tőled engem ugy itt hagyni
egész éjszakára. Jöttél volna be éjfélkor, két órakor éjjel, de hogy rám
se néztél… Addig csak megbeszélhetted a dolgot a… – gondolkozott, hogy
mit mondjon s hirtelen csak ugy surrant el a másik asszony felett: –
vele. Tudod, hogy ha csak megfoghattam a kezedet, hát mindjárt jobban
voltam. De mindegy, ezt csak ugy mellesleg mondom, a fődolog, ird fel,
az irások, az ötven forint…
Iszonyu visítás hallszott belülről, aztán össze-vissza szaladás. A férfi
kiszakította magát az asszony kezei közül és berohant az udvarra. Akkora
már csend lett, mintha megdermedt volna a levegő. Az udvar közepén már
mozdulatlanul feküdt a kis lány, kis ruháján, harisnyáján vér ömlött
végig a melléből s mellette hangtalanul, szederjes arczczal, kimeredt
szemekkel az anyja térdelt. A férfi első pillantása a kamara ablakára
esett. Alatta a porban hevert a vasrács s a párkányról még mindig
nagyban hullott le a vakolat. A fiu a kerti ösvényen rohant végig. A
hogy az anyja betámolygott a kapun, eszelősen kezdett el dadogni:
– Rajtam nem mult. Rajtam nem…


A MESE
Kammó ur másfél éve nem mozdult már föl egy kerekeken járó karosszékből.
Máskülönben egészséges volt, tüdejének, gyomrának semmi baja, hanem a
lábait mintha teleöntötték volna ólommal. Ha elzsibbadt valamelyik, a
leányát hivta be, hogy emelintse meg, segítsen kinyujtózkodni, vagy
csukja össze térdben a nehéz, örökké flanellbe burkolt lábakat. A leány
finom, kicsi, tizennyolcz esztendős gyermek volt, nagyon puha, egy
kicsit mindig rendetlen, bőséges hajjal a fején. Szemeiből jólelküség
sugárzott ki, meg valami olyan pajkos csintalanság, a mi nagy szomoru
házakat képes beragyogni. Valami kis gimnázista öccs kellett volna e
mellé a gyermek mellé, a kivel együtt haszontalankodjanak. De hát
egyedül volt s valami öreg nagynéni szigoru pillantása kisérte végig a
házon és pedig olyan pápaszem fölött, a mit ma már nem igen lehet látni.
Vastag sárgaréz keretben nagy kerek üvegeket hordott az orra hegyén a
néni. Vette egyszer, azt mondta, hogy kell neki… De hát a lány… a lány
egész nap csinált valamit. Kis izmos ökle finom, puha, fehér tésztákat
dagasztott, habokban fürdött, ábrándokat öntött bele a tepsikbe, a
mikből aztán nem is ritkán ehetetlen holmik sültek ki. Csodás
összetételei tésztának, habnak, krémnek, czukornak, tojásnak,
mazsolaszőlőnek, a mikhez a hozzávalót sajnálta a néni. Azt a sok drága
hozzávalót. Nehogy azonban egyoldalusággal vádoltassék, egyéb házi
dolgokban is résztvett a kis lány. Voltak madarai, virágai, egy kis
szekrényben sok pántlikája, a mit néha az apjával együtt rendezett be
osztályokba. Hogy a jókedve elfogyott volna, az ritkán esett meg s akkor
is csak ugy, mint a hogy a mécsesből elfogy az olaj. Nem nagy eset, önt
helyette az ember másikat a nagy korsóból. Az ő nagy korsója az egész
világ volt, ez a szép gyermekélet, a miben semmi szomoruság nincs.
Egy idő óta azonban megváltozott. Nem nagyon, a néni észre se vette. Még
az apja se, csak inkább megérezte. A hogy a székből körülnézett a
házban, mintha más lett volna egyszerre a levegő. Aggodalom libbent rá a
békességre. A lány is mintha erőltetné a dolgot. Elhuzódik az emberek
elől, aztán meg minden különös ok nélkül olyan nagyon a régi akar lenni,
hogy meglátszik az igyekezetén az erőszakoskodás. Az öreg ember szivét
valami eddig ismeretlen aggodalom borzongatta meg. Valami megbomlott
ebben a gyerekben.
Pedig hát semmi se történt, a mi ne volna egészen rendjén. A kis lány
szerelmes lett egy egészen hozzávaló emberbe, egy huszonnyolcz esztendős
nagy derék fiuba. A néni vette észre először a dolgot. Itt is a kellő
szigorral járt el. Mérlegelte az ügyet, s arra az eredményre jutott,
hogy a leány számára szerencse ez a fiatal ember. Máris szép állása van
egy nagy bankban, nem hirtelen természet, nyugalmas, uri fellépése van
és jó név. Az ilyenforma ember arravaló, hogy az ilyen kis csitri lány
komoly asszonynyá váljék mellette. Azután meg néhány bálba vitte a
lányt, csupa jó bálokba, a melyeket a fiatal ember ajánlott be azzal a
biztosítással, hogy nem lesznek vegyes társaságban.
Mert a hova a boltos, vagy eféle nép beteszi a lábát, nem is szólva az
iparról, az már csak majális. A jó publikum távol tartja magát
ilyesmitől. Néhány hétig föl volt fordítva a ház. A lány csendes
hallgatásba gubózta be magát s egész délutánokra szivesen telepedett le
az apja mellé. Azt is lehetett volna hinni, hogy beteg. Ugy
összegubbaszkodott néha, mintha a hideg rázná, de különösen idegen lett
a szeme. A tiszta, becsületes, kék tükörre mintha rálehelt volna az a
fiatal ur, a ki meg is jelent nemsokára a házban. Előbb csak üres
kézzel, aztán virággal. Később az öreg jóformán már csak akkor látta, ha
jött és ha elment. Messze, valami másik szobában sugdosott a lánynyal, a
néni mindig hiányosabb felügyelete alatt. Az öreg ember ezekre a
délutánokra beletemetkezett a karosszékébe. Még a szemeit is behunyta,
mintha nem is élt volna. Csak arra lett éber, a mikor hallotta, hogy
köszönni jön a fiatal ur. Fürkésző pillantással várta, jól megnézte,
engedte, hogy megszorítsa a kezét és utána bámult. Valami főtt a fejében
s a hogy magába mélyedve töprengett a dolgokon, kinos nyugtalanság
vonaglott az arczán.
Egyszer aztán délelőtt jött a fiatalember. A néni csodálatosképpen éppen
azon a napon valami virágkiállításra vitte a leányt, hát egyedül volt a
házban a két férfi. A fiatal közelebb huzott egy széket a kerekes
székhez s halkan beszélgetni kezdett Kammó urral.
– A mint bizonyára észre tetszett már venni, szeretem a kisasszonyt. Meg
vagyok győződve arról, hogy ő is vonzódik hozzám. Nekem komoly czéljaim
vannak s azt a véletlent, hogy igy egyedül vagyunk, arra használom fel,
hogy előadjam a kérésemet.
Az öreg ember elborult arczáról semmi változást nem lehetett leolvasni.
Csak nézett maga elé olyan üresen, mint a hogy a vakok bámulnak bele a
világba a maguk meddő pislogásával s a fiatalember most már kissé
zavartabban, kerülve az öreg pillantásait, hirtelen befejezte azt, a mit
mondani akart.
– Hogy én miféle ember vagyok, azt tudja az egész város. Az állásom
máris elég tekintélyes és a mint megerősödik a társadalmi poziczióm,
rövidesen osztályfőnök leszek. Azontul aztán már könnyebb a haladás s
azt hiszem, hogy néhány esztendő alatt az igazgatók közé jutok.
– Szép.
– Tehát kérem a kisasszony kezét.
Az öreg ember ujra nagyot hallgatott, aztán a fiatal ur felé fordulva,
bólintott egyet.
– Rendben van. Részemről… A lányom bizonyára mindent közölt már önnel, a
mi a multat illeti…
A fiatal ember fölkapta a fejét s elcsodálkozva hebegett.
– A multat? Nem, semmit se mondott.
– Ugy? Hát akkor nekem kell elmondani egyet s mást. Tessék ide figyelni,
de jól. Uri emberrel beszélek, hát mondanom sem kell, hogy a mit mondok,
az mindenképpen köztünk maradjon.
Az meghajolt:
– Kérem.
– Ott kezdődik a dolog és ez a könnyebb része, hogy én nagyon egyszerü
ember vagyok. Molnár, közönséges molnár, a ki persze a gépekhez is
értettem valaha egy kicsit. Hát én bizony még napszámoskodtam is itt
Pesten, a mig bejutottam a malomba. Zsákot hordtam ki a hajókról. Hát
nem igen vagyok uri ember s uraságodat egyszer majd talán bánthatná az
is, hogy egy ilyen közönséges ember lányát vette el.
– Dehogy, dehogy…
– Igaz, hogy aztán megszedtem magam. Kedvezett a szerencse. Az is igaz,
hogy velem nem igen vall szégyent, mert én a székemből többé már föl nem
mozdulok, hanem hát meg kellett mondani. Még azt is meg kell mondani,
hogy a lányom hozománya körülbelül nyolczvanezer forint készpénz s ennyi
lehet az, a mit a halálom után örököl. Szaporodhatik is, baj is érheti…
Szóval egyelőre nyolczvanezer forint és – a gyerek.
– Mi?
– A gyerek. Semmit se mondott a leányom? Semmit… Hát ez bizony
kellemetlen, de igy van. Most már késő sopánkodni rajta. A dolog
mindenképpen köztünk marad, ugy-e? – Hát kérem, ez a szegény leány hamar
árvaságra jutott. Én meg nagyon elfoglalt ember voltam. Egész nap a
malomban, akkor már a magaméban, meg utaztam a vásárokra is, meg a
falukra, összevásárolni a termést még a lábán… Napokig egyedül volt. Ez
a rokon is csak később került hozzám, a mikor már meghalt az ura,
szóval: nem lehet csodálkozni azon, hogy megtörtént a baj. Több mint két
évvel ezelőtt valami kis szerelembe keveredett egy fiatal emberrel, a ki
azóta elköltözött innen és a mint ez már előfordul…
Az öreg embernek nagyon nehezére esett a beszéd. Köhögött és nyögött
közbe, mintha a mellében fájna valami… Lesütötte a szemeit, de egy-egy
pillanatra beleszurta a pillantását a fiatal emberbe olyan mélyen,
mintha ki akarná forgatni magából az egész embert, hogy jobban lássa
azt, a mi benne végbemegy. Az mereven ült a széken és elsáppadt.
Verejtékezni kezdett a homloka, letörülte a kendőjével s a mikor
észrevette, hogy az öreg figyeli, elfordult. Az öreg tovább folytatta:
– Szóval: – valahol itt a környéken, én bizony nem is tudom, hogy hol,
egy gyerek van, a ki hozzánk tartozik. Dajkaságban, már a mint ez
szokás. Az is lehet, hogy hamarosan meggondolja magát és itthagy minket.
Ez mindenesetre szerencsének volna mondható, de az is megeshetik, hogy
kibirja még a dajkaságot is. Az ilyen gyerekek között nagyon szivósak is
akadnak. Mindenesetre számolnunk kell a roszabbik esettel is. – Hát
kérem, igy áll a dolog. Ha uraságod ezek után is reflektál a leányom
kezére, sziveskedjék kijelenteni. Ha nem, hát távozzék békében s nekem,
szegény öreg embernek, a ki, láthatja, rabja vagyok ennek a széknek, ne
rójjon fel bünül semmit.
Nagy csend következett. Az öreg lehunyta a szemeit, hogy ne zavarja meg
vendégét a gondolkozása s csak arra a neszre ébredt fel, hogy megmozdult
a másik szék. A fiatal ember felállott, de aztán, mintha megbánta volna,
hirtelen leült. Beszélni akart, de megállott az első szónál, mert
érezte, hogy annyi mohó türelmetlenség van a hangjában, a mi okvetlenül
ellenszenvessé teszi. Nagyokat nyelt s most már igen is szárazon
jelentette ki:
– Elveszem igy is.
Az öreg bólintott s a fiatal ember nem tudott ránézni, mert érezte, hogy
a most már nyugodtan rászegzett szemek égetik az arczát.
– Hát olyan nagyon szereti?
– Olyan nagyon.
– Lehet az?
– Lehet, láthatja.
Az öreg megkapaszkodott a szék karjában. Föl akart állani. Elfeledkezett
arról, hogy nyomorék s visszaesett. Hanem azért egyszerre hatalmas lett.
Elmosódott vonásaiból életre kelt a méltóság s széles, erős melle
hullámzani kezdett, a hogy az egész testét, lelkét fölkavaró nagy
fölháborodásban rácsapott erre az emberre.
– Menjen innen az ur. Hitvány ember az ur. Az én gyönyörü kis lányomról
elhitte ezt a piszkot. Az én lányom az urnak csak olyan, a kit igy is,
ugy is elvesz. Az én gyönyörü kis lányom… Induljon az ur… Hitvány ember,
hitvány…
A fiatal ember fölállott és a kalapját kereste. De közben visszaszólott.
– Kérem, kérem…
– A hátsó lépcsőn menjen le. Nem akarom, hogy találkozzanak.
S azzal a fiatal ur már nem is létezett többé neki. Az ablak felé
fordult s valami nagy, boldog mosolygás ömlött el az arczán, végtelen
odaadás, a minek a közepette még egy kicsit méltatlankodott.
– Édes kicsi szentem… Micsoda rut mesét találtam ki róla.


A MÁSIK TÁRSASÁG
Zsufolásig telve volt a terem. Szemben a nagy ablakok közül, árnyékból
szigoruan nézett le az emberekre a király képe. S mintha csak tréfára
venné az egész csendesen zsibongó gyülekezet feje fölött a komor
hangulatot, a tavasz friss verőfényében tánczolva röpködött az át- meg
átvilágított finom porfelleg, a mit szolgák meg bajonettes börtönőrök
nehéz, topogó lépése vert föl a padlóból. A publikum számára fenntartott
padok elé még két sor széket raktak. Ezekre protekcziós hölgyek
telepedtek. A fejük egyvégtében olyan volt, mint valami szeszélyesen
összekonstruált virágfüzér, csupa szines, pipacsos, rózsás kalap egy
sorjában. Az ilyenformán megszükitett kis négyszög a biróság emelvénye
előtt üres volt még, csak a székek voltak annyira egymás mellett, hogy a
védők, jegyzők, vádlottak, börtönőrök alig férnek el egymás hátán.
Nyilvánvaló, hogy itt nagy kedvezésben részesül a publikum. Csakugyan,
mikor az elnök bejött, bólintva köszönt pár ismerős hölgynek. Mellette
rideg tüskéshaju, goromba biró jött, mögötte pedig egy fiatal, szőke,
zavaros, fáradt nézésü biró. Egyik se ügyelt a publikumra. Az elnök
szép, elegáns ember volt, báró is, a kinek szép, nagy birtokai vannak.
Gráczia volt a mozdulatában, ahogy gondosan ápolt fehér kezeibe vette a
csengőt. Már csend lett. Jobbról az esküdtek feszengtek még egy kicsit s
mire az elnök intett, két börtönőr bevezette a terembe a vádlottat.
Az ember lehetett negyven esztendős. Még a maga ruháját hordta.
Különösen a jobb karján fényesre vásott fekete kabát volt rajta,
pötyögős, olyan rövid szürke nadrág, a mi alól kilátszott a czipője
megereszkedett gummija. A nyakán pedig olyan összezsugorodott, tépett
nyakkendő, a mi mintha kötél lenne. Zavartan pislogott körül a
megváltozott területen s a helyét kereste. Egy őr arra terelte, amerre a
padja volt, mire leült. Hegyes térdei majd átütötték a nadrágját s
mintha csak most vette volna észre, hogy a czipője szánalmas állapotban
van; forgatta a lábait s zavartan bámulta az összerepedezett hitvány
lábbelit. A báró ezalatt papirokat rakosgatott maga előtt rendbe és az
egyik jegyzővel sugdosott. Aztán megint végiglapozta az irásokat s ebben
a várandós csendben hallani lehetett, hogy az asszonyok kalapjain
rezegnek a csinált virágok alatt a drótok és erőszakosan, uj, meg uj
rohammal csapkodta oda magát az ablak üvegéhez valami dongólégy.
– Álljon fel, – mondta az elnök.
A rab fölállott.
– Miután a bizonyító eljárás az ön ügyében befejeztetett s az ön
töredelmes vallomása és a tanuk egybehangzó vallomása alapján is
nyilvánvaló, hogy ön rablási szándékkal gyilkolt, a biróság itéletet hoz
ön felett. Mielőtt azonban ezt tenné, alkalmat adok önnek arra, hogy
elmondja azt, a mi még mondanivalója van.
A vádlott még mindig nem nézett fel a földről s halkan felelt:
– Nincs semmi.
S félszemmel az elnökre nézve, szorongva indult vissza a helyéhez. Mikor
azonban látta, hogy a báró föláll s vele a két biró is, hirtelen
megállott. Szólani nem tudott, de rettenetes rémület ült ki az arczára
meg a szemeibe, ahogy félig nyitott szájjal rámeredt az elnökre, a ki
indul kifelé. Ahogy azonban megállott a rab, visszafordult az elnök is s
kissé türelmetlenül kérdezte:
– Nos?
Az ember előbb makogott, mint valami siketnéma s ugy ment vissza az
elnök elé. Az ő fülének is idegen lehetett a hang, a melyen beszélt,
mert egyszerre csak elhallgatott s minden erejével azon igyekezett, hogy
összeszedje magát. A szögletes, széles, nagy gesztusaival pedig türelmet
kért… Aztán nyögve, fuladozva hebegett: – Mielőtt elmennek, kérem…
– Nos, mit akar?
– Mondani, hogy méltóságos ur, ne akasszanak fel. – Megfogta a nyakán a
kendőt és bogozta kifelé s mig babrált, mintha eszelős lenne, csak azt
hajtogatta: – Ne, ne, ne tessék…
A báró hideg szigorusággal nézett reá. Volt egy kis együgyüség is a
szigoru pillantásában. Nem értette egészen a dolgot s az orrán át
dunnyogva értelmezni kezdte, a hogy a maga fejében lassan-lassan
kiformálódott a dolog. Mintha azonban ezuttal is a publikumot tartotta
volna fontosabbnak, mint ezt az embert, a kit a karja alatt megragadott
az egyik börtönőr, nehogy felforduljon, mig a másik a jegyzők asztaláról
egy pohár vizet adott neki.
– Persze. A halál rettenetes kezd lenni, ha magáról van szó. A biróság
bölcsesége majd megtalálja a módját a maga büntetésének. Bizzék ebben.
Az azonban kissé különös, hogy a ki tudott ölni, az annyira fél a
haláltól.
A rab gyöngén eltaszította maga mellől a börtönőrt s nem kihivóan, de
határozottan mondta:
– Nem félek.
Az elnök csodálkozva nézett reá.
– Hát akkor?
A rab végig simogatta a kabátján a gombokat s mintha hirtelen valami
bágyadtság lepte volna meg, halkan ismételte: nem félek. Egyébért
mondom, de az hosszu lenne, meg én amugy is nagyon akadozva beszélek…
– Csak mondja.
– Olvastam én már azt, hogy nem tart sokáig. Egy éjjel az egész. Az
ujságok is mindig megirták, hogy ez az éjszaka urnak, parasztnak
egyformán borzasztó. Benne van az ember a zsák-utczában. Se jobbra, se
balra nincs ut kifelé, csak a biztos, elkerülhetetlen halál. Hanem hát
még se több ez, mint egy éjszaka. Tizenkét óra, akárhogy is elmulik.
Aztán az a másik öt percz is elmulik. Egyvégtében tizenkét órát
szenvedni nem sok, hanem az a rettenetes feketeség, ami azután
következik… Iszonyu árnyak libegnek benne. Látni nem lehet semmit… Azt
hiszem, hogy a halál után még meg is bolondul az ember, az ilyen, mint
én. Hát…
– Akar még valamit mondani?
– Tessék engedni, igen. Én sokat gondolkoztam azon, a mióta rabságban
vagyok, hogy hát mi is válhatik még belőlem ezután… Ha ugy vitték ki
tőlem a tálat, hogy hozzá se nyultam, vagy ha reggel olyan ébren keltem
föl, a hogy lefeküdtem, az mind azért volt, mert gondolkoztam. Hát én
ennek a társaságnak már nem vagyok jó…
– Melyiknek?
– A kivülvalónak. Annak, a melyik gyalog, vonaton, meg kocsin szabadon
jár erre-arra. Abba én már nem illek bele. De hát ezzel még nincs
egészen végem. Van még társaság, a másik. Azoké, a kiket bezártak. Az
egész világon köröskörül millió és millió ember. Ember, a ki létezik, a
ki hogy: van, letagadni nem lehet. Csupa ember, a kivel szemben kisebbek
az igények, mert hát bebizonyosodott róluk, hogy nem állják ki a
künnlevő társaságnak az itéletét. Ott még én is lehetek valami. Ide nem
kivánkozom vissza. Erre a világra nézve idegen lettem. Idétlen ember, a
ki azonban a hozzá hasonló idétlenek között normálissá válik. Azok
között, a kiknek mindnek bánata van…
Szakadozottan, halkan beszélt. Egy-egy szót ismételt, mig megtalálta
azt, a melyiket hozzá kell illeszteni, – de halálos csendben hallgatták.
Mikor hátul egy óvatosan kinyitott ajtó nyikorgott, ideges sziszegéssel
fordultak vissza némelyek s aztán rábámultak a rab szájára s mohón
várták, hogy beszéljen. Azt, hogy: _bánata_ – nem értették meg mindjárt.
A rab hátra pillantott s összeránczolva a homlokát, értelmes szavakat
keresett, a mivel megmagyarázza azt, a mit mondani akart. Nem siettette
senki. Csendes, alig észrevehető derengés suhant át az arczán, a mikor
azt hitte, hogy most már megérteti magát.
– Mert az, a mi itt lefolyik, hogy kérdeznek, vallatnak, felelni kell,
elmondani apróra a hitványságot, aztán ujra, meg ujra elmondani s látni
a jegyző ur kezét, hogy mindent fölir, az mind gyerekség ahhoz, a mi
magában az emberben végig háborog. Igy kell, hogy mondjam, mert igaz.
Néha még a test is remeg bele. Hideglelése van az embernek, csak azért,
mert eszi magát, töpreng és iszonyuan bánatos. Csak ugy elmenni a
világból, a hol ismertem az utczákat, az embereket, keserves dolog.
Egyszerre csak arra virradni, hogy itt már nincs helyem. Még a kutyámat
sem vihetem magammal… De hát odaát is emberek vannak. Nem tudom, hogy
milyenek, de élnek. Élet van és pedig olyan, a mi a miénk, a kik már nem
vagyunk idevalók. Tessék próbálni velem, hogy talán ott ember lesz
belőlem. Annyira ember, a mennyit ott kivánnak. Fogyatékos ember, de
olyan, a ki nem egészen haszontalan. Talán jó kefét köt; meglehetős
munkát csinál a kosárfonásban s e mellett annak a társaságnak tud
mondani egyet s mást a szomoruságáról. Mert hát, a ki öl, az megölte
magát is. S nem csak nekem, de mindnyájunknak jobb, ha egyelőre csak ugy
hal meg az ember, hogy átmegy a másik társaságba. Mert hát nem az a nagy
dolog: meghalni. Hát meghal. Ha már meghalt, akkor megpróbálni, hogy
hátha még arravaló lenne, hogy váljék belőle valami. Nem itt, ott.
Elfáradt s mintha vak lenne, behunyt szemmel mutatott a börtönőr után,
hogy megfogózkodjék bele. Mikor már a vállára tette a kezét, erőtlenül,
alig hallhatóan szólt még egy-két szót:
– Bocsánatot kérek, hogy ennyit beszéltem. Egyébképpen ugyis jobban
tetszik tudni, mint én, hogy mit kell velem csinálni.


A VERS
A tiszti kantinban egy csomó fehérkötényes bakakukta ügyetlenkedett a
fehérre terített hosszu asztal körül. A feleséges tisztektől
összekölcsönzött holmit rakták föl az abroszra, de össze-vissza, ugy a
hogy az Kun-Sármáson vagy Hajdu-Kesziben szokás, a mikor nagy lakodalom
van s hosszu asztalt terítenek a csürben. A szarvasagancs nyelü villa
mellé ezüst kés jutott s nem akadt két tányér egy terítéken, a melyik
egyforma lett volna. A legényeknek jó kedvük is volt. Ugy lettek
bejelentve, hogy helyesen tudnak forgolódni az asztal körül s
ilyenformán megmenekültek a kirukkolástól. Néha egy-egy tiszt csörtetett
végig a folyosón, mind gálában, csákóval a fejükön. Benéztek egy-egy
perczre s ugy szaladtak tovább olyan fontoskodással, mint a mikor az
ütközet előtt nézik végig az ütegeket még egyszer a generálisok. Hét óra
tájban két katona egy nagy képet hozott. Rögtön föl is szegezték a nagy
ajtó fölé s körülvették a nagy babérkoszoruval, a mi már készen van
esztendők óta az ilyes alkalmakra. A képre egy öreg, szikár generális
volt festve, a gallérja csupa arany, a melle csupa medália. Mikor már ki
volt feszítve a falra, csendesebbek lettek az asztal körül a katonák.
Nyolcz órára felgyujtották a lámpákat s az asztal közepére föltettek egy
nagy bokrétát rezedából, borostyánból, csupa olcsó virágból összekötve s
lassan-lassan gyülekezni kezdtek a vendégek is. Senki se akart azonban
első lenni. Csoportokba állottak a folyosón, beszélgettek, de
türelmetlenek voltak már. Egynegyed kilenczkor megérkezett az alezredes
a feleségével és lányával. Ezek már bementek a terembe s rögtön leültek
az asztalhoz. Hogy a hölgyek megjöttek, Gutter százados is rögtön
hazaizent a feleségének, hogy jöjjön, mert az asszony addig nem akart
feljönni, mig meg nem tudta, hogy ott lesz-e az alezredes családja is.
Egyszerre aztán bevonult az egész társaság, elől pár aranygalléros ur,
azután a többi tiszt szép sorjában; zsongani kezdett a terem, a legények
konyakot hordtak körül, a nagy hangzavarból élesen kivált a poharak
csengése s az egyenruhás tömeg türelmetlenségében hullámzani kezdett,
mintha mindenki valami olyan türhetőbb kompániát keresne magának, a
melyben elfeledkezik arról, hogy éhes. Még az alezredes leánya is
egyedül maradt, nem rohanták meg a fiatal tisztek, mint máskor, mindenki
ő excellencziáját várta, hogy bár csak jönne már.
Egyszerre kemény lépések hallatszottak a folyosó felől. A teremben csend
lett, mindenki az ajtó felé nézett s mikor belépett az excellencziás ur,
háromszor hangos éljent kiáltott az egész társaság. A nagy vendég
hamarosan végzett az urakkal. Egyet-kettőt megszólitott közülök, kezet
adott azoknak, a kik közel állottak hozzá s katonás merevséggel
meghajolva a hölgyek előtt, leült a nagy karosszékre az asztal fején.
Nagy lármával helyet foglaltak az urak és a legények egymást lökdösve,
megindultak az asztal körül a tálakkal.
Ettől kezdve azután rendben ment minden. A kegyelmes ur szokatlanul
kedves volt, az apró ügyetlenkedések se rontották el a kedvét, nem vett
észre semmit. Adomákat mesélt az alezredes feleségének a háborus
időkből, a melyeken azután azok, a kik körülöttük ültek, mind nagyon jól
mulattak. Általában az asztal körül szabadabb kezdett lenni a hangulat.
Többet koczintgattak, hangosabb lett a beszéd s fenn az asztal végén a
fiatal tisztek már nem nagyon törődtek azzal, hogy mit szól a
lármájukhoz az előkelőség a tulsó oldalon.
Mikor felbontották az első pezsgős palaczkot, fölállott az ezredes és
felköszöntötte a vendéget, a kire büszke nemcsak az ezred, mely a nevét
viseli, hanem az egész hadsereg. A vendég röviden felelt, nem volt sok
mondanivalója. Azt már sokszor elmondták neki, hogy büszkék reá, jól
teszik. Visszafordult az asszonyokhoz, az alezredesnétől elvette a
legyezőt s egészen közéjük hajolva sugdosott velük. Az asszonyok
hangosan kaczagtak, a legények ujra körüljártak a pezsgővel, durrogtak a
palaczkok, mint kiszabadult belőlük a dugó s a kegyelmes ur mind
hangosabb lett. Künn a folyosón marsokat, valczereket trombitált a
katonabanda, de oda se hallgatott senki.
Most azután éppen elérkezett az ideje annak, hogy Ullrich hadnagy
sorompóba lépjen s felolvassa azt az alkalmi ódát, a mit az
excellencziás ur dicsőségére irt. Az alezredes mozgolódott a székén s a
szemöldeit rángatva integetett le az asztal végére; a karmesternek
kiizentek, hogy csend legyen, elnémult az asztal, csak az asszonyok
sugdostak még, a felszolgáló legények tátott szájjal állottak meg az
ajtóban és tájékozatlanul, idegesen nézett körül a kegyelmes ur.
– Mi történt? Mit akarnak?
– Semmi, semmi…
Az asztal végén felállott Ullrich hadnagy, körülnézett, mosolygott
megelégedett gyermekes mosolylyal s egy aranyos tábláju könyv lapjai
közé dugott irásból elkezdte olvasni az ódát. Remegett a hangja és
folyton mosolygott. Örült, mikor körülnézve, egy csomó barátságos arczot
látott maga előtt s észrevette, hogy a kegyelmes ur székében hátradőlve,
behunyt szemmel hallgatja a verset. Lassankint leküzdötte az
elfogultságát, mind jobban nekieresztette nagyon fiatalos, csengő
hangját a jambusoknak s utoljára már mérték nélkül, a lelkesült gyerek
éles, kiabáló hangján szavalt. A többiek körülölelgették a szemükkel,
egy-egy szemhunyorítással intettek neki, hogy: jól van s a kis Ullrich
hadnagy egyszerre megijedve vette észre, hogy itt most már nem is a
kegyelmes ur az esemény, hanem ő. Most már még szebben igyekezett
olvasni, nagy igyekezetében hadart, zavarba jött, szerencsére már nem
sok volt a versből hátra. A mikor befejezte, nem ült le mindjárt, olyan
büszkén nézett körül, mintha jól vizsgázott volna és csillogott a szeme,
a mikor hangosan a poharakat összeütve, éljenezni kezdett a társaság.
A kegyelmes ur erre ébredt föl, valósággal belekábult a hosszas
hallgatásba. Lassan fölnyitotta a szemeit s intett a kis hadnagynak,
hogy menjen hozzá. A hadnagy megindult végig az asztal mellett s mereven
állott meg a vendég előtt. A kegyelmes ur bágyadtan odanyujtotta neki a
kezét, gyönyörködve nézte a pironkodó arczát s lassan mormogott hozzá.
– Szép volt, nagyon szép, köszönöm, fiam.
A társaság kettejük körül tolongott s a gyerek egy emberkoszoruba látta
magát bevonva a kegyelmes urral. Mikor egymásután fogadta el a sok
gratulácziót, megtelt önérzettel. Még mindig a kezében szorongatta az
aranyos könyvet, s leereszkedéssel vette tudomásul azt is, hogy az
alezredes leánya rámosolygott.
– Majd beszélünk még egymással – gondolta magában, a mint merészen
visszanézett a szép leányra. Eddig alig merte fölemelni reá a szemet. A
kegyelmes ur akart még mondani egy pár szót, de nem igen tudta, hogy
mit. Mégis eszébe jutott azonban valami, a miről a poétával beszélni
lehet.
– Milyen vers ez, hadnagy ur?
– Óda –
– Igen, ugy hívják, most már emlékszem. Nem igen foglalkoztam
ilyesmivel.
Eszébe jutott, hogy valami szabály is kell hogy legyen, a mi szerint
verset csinálnak, mert különben mindenki értene hozzá. Mosolyogva nézte
a kis hadnagyot, a ki bizonyosan érti ezt a szabályt s érdeklődni
kezdett az iránt, hogy hogyan is készül voltaképpen a vers.
– A lábak, vagy hogy is hivják… lábak szerint megy, ugy-e?
– Igen, kegyelmes uram.
– Milyen lábak szerint?
– Ez jámbus.
– Jámbus, aha, igen, jámbus…
A többiek is ugy mutatták, mintha érdeklődnének a dolog iránt, pedig