Thury Zoltán összes művei (3. kötet) - 09

most már unták. Szórakozottan hallgatták a kis hadnagy feleleteit,
némelyik szőlőt csipegetett a tányérjáról, a másik belebámult a füstbe s
a mig az zsongott a fülében: óda, jámbus – azon gondolkoztak, hogy ez
mind messze van, a csillag vagy a hold se érdekli az embert, ha a
kirukkolás jár az eszében, hát még a vers. Érezték, hogy semmi közük
sincs hozzá s ilyesmi járhatott a kegyelmes ur agyában is, mert
egyszerre egyébről kezdett beszélni.
A kis Ullrich ekkorra jutott el az alezredes leányához. Leült melléje és
mutatta neki a verset. A leány érdeklődve nézett az irásba, hangosan
olvasgatott belőle s nem vette észre, hogy hozzá szólott a kegyelmes ur.
Mikor az anyja figyelmeztette, gyorsan odafordult s visszaadta a
hadnagynak a verset. Addig már másról beszélt mindenki az asztal mellett
s némelyik tiszt ugy nézett a kis hadnagyra, mintha kérdeni akarná, hogy
mit keres ez a fiatal ember a piros táblás könyvvel? A százados
feleségében volt még annyi jóakarat, hogy magához intette a hadnagyot és
még pár perczig foglalkozott a verssel. Ez aztán azt akarta jelenteni,
hogy: most már menj és dugd el a könyvedet. A kis hadnagy azonban nem
értette meg, örült, hogy akadt még valaki, a ki meghallgatja, széket
hozott a századosné mellé s magyarázni kezdte az asszonynak a szebb
részleteket.
Ez kellemetlen volt már mindenkinek. Nem kellett volna okvetlenül
odanézniök, de azért odaszurkált mindenkinek a szeme. – Az alezredes
kedvetlenül jegyezte meg, hogy az ő idejében nem értek még rá a fiatal
tisztek az ilyesmire. A dinsztreglamával törődtek.
Ezen lelkesedni kezdtek a tisztek.
– Az az, a dinsztreglama…
A százados epésen odaszólt a kis hadnagy felé:
– … A miből sok tiszt még nagyon keveset tanult meg.
A kis hadnagy ide-oda kapkodta a fejét, kétségbeesve kereste a
segítséget. A tisztek azonban olyan idegenkedve néztek vissza rá, mintha
nem is ismernék. Az alezredes leánya ujra az a szép katonakisasszony
lett, a ki lóháton kiséri ki az apját a gyakorlatokra s a mint galoppban
eliramlik a csapatok mellett, sárral frecscsenti végig a szegény
gyalogos hadnagyot. Még a felszolgáló bakagyerekek is megértettek
valamit a hangulatból, mert összesugtak és sunyi pillantásokat vetettek
a kis hadnagy felé.
A kis hadnagy még mindig nem értette meg, hogy mi történik körülötte.
Erre aztán a százados oda szólott a mellette ülő főhadnagynak:
– Mondd meg annak a szamárnak, hogy tünjék el, ne blamirozza itt az
ezredet.


A KATONAGYEREK
Tele volt a falu katonával. Az uraság háza előtt két pejt sétáltatott
egy kereksipkás, kurtazekés lovász, ott lakott az ezredes. – Az utczán
egymás nyomába hágott a sok tiszt. Már fényesre voltak tisztogatva, jobb
szinben, mint a milyenben bevonultak a faluba. Akkor nagy volt a sár,
még mindig zuhogott az eső s égen, földön olyan locspocs volt, hogy a
lelke is átázott az embernek benne. Egyformán káromkodtak a tisztek és a
káplárok, a legénység pedig dagasztotta a sarat, rendetlenül dülöngve a
nagy utczán, mint az álmos csorda.
A hogy bekvártélyozták magukat, egyszerre kisütött a nap. Mintha
magukkal hozták volna a jó időt a tarsolyukban s most kiöntötték volna a
vidékre. Ezzel aztán megjött a kedvük is. A mint kipihenték magukat,
hangos lett a falu. A takarodót nem vette komolyan senki. A sok
bakagyerek aztán esténkint teleülte a kis parasztházak előtt a padokat s
még éjfélkor is hallatszott a hangjuk, a hogy itt-ott még énekeltek
csendesen, lágyan egy-egy szegényes versezetü, monoton katonanótát
Ferencz Jóskáról, a ki a mikor a privadiner behozza a fényesre puczolt
bakkancsát, visszagondol a rekruta-korára, vagy arról, hogy nem illik a
csákó a lány fejére. Nem unták sehol a katonákat, pedig van része bennük
a falunak minden esztendőben, mindig kijön ide egy csomó közülök,
összetapossák a vetést, megfizetik urasan s aztán eltünnek, hogy ne
mutassák magukat ujra a jövő évig.
Most annyi volt a tiszt, hogy még a harangozóhoz is jutott egy hadnagy.
Ullrich, az a jó gyerek, a ki verseket ir, szerelmes és esténkint, a
mikor nem látja senki, sirni szokott az édes anyja után. A mikor
odaadták neki a kvártélyt, azzal vigasztalták, hogy ugy se lesz soha
odahaza. Az uraság nagy gavallér, oda lesznek hivatalosak esténkint a
tisztek.
A harangozó sehogyan se fogadta a vendégét. A mikor beköltözött a két
legénynyel, a kik szintén oda voltak rendelve alvásra, egy álmos szemü
nagy leány fogadta s egy maszatos képü fiucska dörgölődött a nadrágjához
nagy örömmel s a gyermek öntudatlan áhitatával megcsókolta a portopéját.
A hadnagy nagyot bámult, a leány pedig magyarázgatni kezdte a gyermeket,
hogy értse meg a vendég.
– Mindent megcsókol, a mit szeret…
A hadnagynak egy kis, tisztára söpört agyagos szobát adtak a ház végén.
Az ablak rezedás, rozmaringos, bogláros kertre nyilt. Inkább csak egy
széles pázsit volt a kert, mindjárt a fal mellett szurós sövénynyel
elkerítve az uttól, de csupa virág, mintha rendetlen nagy bokrétába
lenne kötve az egész s este aztán valami láthatatlan kéz fölemelné az
egészet az ablakhoz, hogy ömöljék be a szaga a virágnak. Ez nagyon
tetszett a vendégnek. Az első estén megesküdött, hogy sohase kivánna
egyebet, csak egy ilyen kis szobát és csendet. Utóbb már unta,
kikivánkozott belőle.
A harangozóval alig találkozott. Ha el is mentek néha egymás mellett,
valamit morgott, a mi lehetett akármi, de ha csak tehette, előbb
befordult a szobába, mielőtt szembeért vele a hadnagy. Egy cseppet se
igyekezett eltitkolni, hogy inkább szeretne egyedül lenni. Nagy, durva
arczu ember volt, rettenetes izmokkal, nem is született az udvarlásra.
Azon kivül már pufókra itta magát, vonásaiba valami állatias bárgyuság
telepedett le, a szemeivel csak pislogott, de soha se nézett s otromba
nagy teste meggörnyedt a hátában, mintha az egészet előrehuzná a feje. A
hadnagy megborzadt, amikor először meglátta. Különösen a kezei lepték
meg. Soha se látott még ilyen óriás, vörös, piszkos tenyeret. Azt
gondolta magában, hogy ha ez összekerülne egy ilyen magaformáju gyönge
legénynyel, egy roppantással törné össze a fejét, mint a diót. Azután
már nagyon idegenkedett tőle és járt fühöz-fához, hogy adjanak neki más
kvártélyt.
Egy este arra nyitotta be a kaput, hogy a nagy idomtalan ember ordítva
üldözte a kis udvarban a gyermeket. A kis fiu visított és menekült
előle. Apró lábacskáival ugy igyekezett, mint egy menekülő egér, már
majdnem összerogyott, fájdalmasan lihegett s a mikor hátranézett és
látta, hogy mindig közelebb, közelebb éri az ellensége, sikoltott, a
hogy csak kifért a torkán.
– Mamus, mamus, gyere, jaj…
A nagy lány az eresz alatt állott. Elkényszeredett, üres arczczal nézett
maga elé. Nehézkesen forgatta a fejét arra felé, a merre az apja
botorkált a gyermek után. Azt a lőcsöt figyelte, a mit a vén ember a
kezében tartott, utánajárt a szeme s mindig aggodalmasabb és
kétségbeesettebb lett a pillantása, a mint közelebb és közelebb jutott a
gyermekhez a nagy lomha ember. A harangozó egyszerre mintha elfáradt
volna, megállott s a gyermek után dobta a lőcsöt. A kis fiu szó nélkül
összeesett, a hátán érte az ütés; két karját elnyujtotta a földön,
behunyta a szemeit és egyet se mozdult. Erre felébredt a lány. Lustán
odakullogott a gyerekhez, félszemmel mindig arra ügyelve, hogy mit
csinál az apja, fölvette a karjára és vitte befelé. A harangozó
alattomos pislogással kisérte, mig az ajtóig nem ért, akkor pár lépéssel
beérte s borzasztóan pofon ütötte. A lány megtántorodott, azt a kezét, a
melyik szabadon maradt, rászorította a fülére, de első gondja azért a
gyermek, maradt. Lefektette az ágyra, csak azután ült le egy székre, a
szemére esett haj alól félve pillantott ki az ablakon. Mikor látta, hogy
az apja hátra se néz, csak elmegy s erősen becsapja maga mögött az
ajtót, leült az ágyra, egyenesen mellé, az ölébe vette a kis szőke
fejét, simogatta s a mikor mégse ébredt, elkezdett keservesen sirni.
Mikor a hadnagy bejött, nem tudta, hogy mit mondjon. Érezte, hogy
elszorul a szive, alig jut lélegzethez, és hogy valamit mondani is
kellene, de semmi se jött a szájára. Leült ő is az ágyra s szólítgatni
kezdte a gyereket.
– Fiacskám, kicsi, no piczi, fáj?
A leány nem is törődött vele addig, a mig föl nem nyitotta a szemét a
gyerek. Akkor is előbb a fiut az ölébe vette, nagyon magához szorította,
a kis sápadt fej belesüppedt a mellébe. Ez meleget adott neki, mert
lassan-lassan pirulni kezdett, fölemelte a karjait s egészen odatapadt a
nagy lányhoz.
Akkor aztán megszólalt a lány tartózkodva, bizalmatlanul, inkább csak
azért, hogy megmagyarázza a dolgot.
– Mindig ilyen, ha részeg. Egyszer agyonüt, akkor aztán majd ő is
tömlöczbe kerül. – Álmos, siró szemeit melegen pihentette meg a
gyermeken s azt kérdezte tőle: – fáj, drágám? – Mikor a gyermek intett,
hogy fáj, kitört belőle a keserüség.
– Szakadjon le a keze, a mivel megütött!…
A hadnagy közelebb huzódott hozzá, elszomorodott, de kiváncsi is volt
arra, hogy mi ez az egész?
– Hát aztán miért? – kérdezte és simogatni kezdte a leány vastag karján
a ruhát.
A leány előbb félszegen huzódozott, aggodalmasan nézett a katonára s
csak akkor kezdett el beszélni, a mikor már látta, hogy nem bántja.
– Haragszik reánk, ilyenkor mindig rájön a dühe. A gyerek miatt.
– Hát kié a gyerek?
A leányban egy kis erő gyült fel erre a kérdésre. Valahogy olyasformán
felelt, mintha azt mondaná: kinek mi köze hozzá?
– Az enyém.
A hadnagy olyan barátságosan nézett reá, hogy bizalmasabb lett. Most már
kérdés nélkül beszélt, csakhogy vontatottan, nehezen emlékezve vissza
mindenre és sokszor megdörzsölve ujjaival haja alatt a bőrt, mintha a
vér járását igyekeznék felfrissíteni a fejében.
– Az apja maguk közül való, csak katona, nem ilyen aranyos. Akkor voltak
itt, a mikor Gereben leégett, onnan szakadtak hozzánk. Megesett, nem is
bánom. – Majd megfojtotta a gyermeket, ugy ölelte. – Szeretem…
A hadnagy a leány vállára tette a kezét s érezte, hogy nedves a szeme.
Egyszer aztán gondolt egyet, hirtelen felfogta a gyereket az ölébe s
odaszólott a lánynak.
– Jöjj utánam.
A leány nehéz testét alig birva, támolygott utána. Beértek a kis
szobába. Itt a hadnagy leszedte az ágyról a köpenyegét, csákóskatulyáját
s rátette a gyereket. A leány bámulva nézte, hogy mi lesz.
– Ebben az ágyban alusztok, a mig itt vagyok, értetted?
– Igen, hát maga?
– Ne törődj vele.
A leány nem is bánta, akárhol is. Engedelmeskedett, nehézkesen
fölmászott a gyermek mellé.
A vendég ébren várta be a harangozót. Hallotta, hogyan botorkált végig
az udvaron, bukdácsolva a köveken, háromszor is nekiesett az ajtónak,
azután a tulsó szobában motoszkált, ujra kijött s dühöngve nyitotta be a
kis szoba ajtaját.
A hadnagy kihuzta a kardját s egyenesen nekiment. A nagy leány reszketni
kezdett az ágyban, a mint beszélni kezdett s a gyermek is ijedten kapta
fel a fejét a párnáról, a mikor meghallotta a hangos szót.
– Te czudar paraszt – kiabált a kis hadnagy és végig vágott a kard
lapjával az óriás képén – ha ide beteszed a lábad, keresztüldöflek. –
Idegesen keresgélt az asztalon a revolvere után, már kevésnek találva a
kardot. – Ha kell, golyót is kapsz a hasadba.
A nagy, részeg ember kábultan bámult maga elé s ugy tántorgott, hogy
bele kellett kapaszkodnia az ajtóba. Mikor a tiszt melléje lépett s most
már a revolvert mutatta meg neki, a kilincs után tapogatózott.
– A leány és a gyermek itt marad és ha fölemeled rájuk a kezed, te
betyár…
– Jó, jó, – motyogott az ember és rémült pillantással kisérte a
revolvert. A mikor kinyilt az ajtó, kifordult rajta s künn végig esett a
földön, mint a zsák. Mig felczihelődött, már bátrabb lett. Fenyegetőzött
s röhögve döngette meg a ház tulsó végén a falat. Ott már nem félt.
A hadnagy leterítette a köpenyegét a földre s igy őrizte ezt a szegény
bamba leányt meg a gyerekét. Éjjel még vizet is hozott nekik a kutról. A
leány hálás pillantást vetett reá, mint valami okos állat.
Reggel felé nagyon fájdalmasan kezdett már nyögni a gyerek. Erre bejött
a két katona. Azt hitték, hogy a hadnagynak van valami baja. A másik
szobából dühösen kiabált a harangozó:
– Most már egyszerre hárommal kezd el. Nem elég neki a hadnagy…
A katonák azután elmesélték másoknak is, hogy olyan gyerek beteg a
szobában, a kit két esztendő előtt hagyott itt egy legény ebből az
ezredből. Erre általános lett az érdeklődés a kis szőke gyermek iránt.
Sokan bekérezkedtek, hogy lássák; a mikor egy-egy kérges tenyerü katona
meghatottan állott meg a vergődő gyermek előtt, a nagy leány
végigsimogatta pillantásával ezeket a jó embereket.
A gyermek mindig rosszabbul lett. A harmadik reggel már félrebeszélt s
mikor felriadt, ugy pihegett a kis sovány melle, mintha a nagyapja elül
menekülne. Ha a hátára fordították, visított. Benn a kis testében
romolhatott össze valami, mert panaszkodott, hogy szurják a csontok. Az
volt a legnagyobb baj, hogy nem tudott enni. Visszaömlött a száján az a
kis tej is, a mit bele öntöttek. Mindig szomorubban jöttek-mentek a
katonák. Egy őrmester, a ki valahogyan visszaemlékezett arra a legényre,
a ki talán az apja lehetett a gyereknek, egy lovacskát is hozott neki,
de a gyerek csak alig hogy észrevette, a mint a pokróczon végig
száguldott a paripa s aztán leesett az ágy mögé.
Estére egészen vége lett.
A lány csak most vette észre igazán, hogy a gyermek meg fog halni. Az
ölébe kapta s meleg leheletet fujt a szájába, mint a hogy a dermedt
madárfiut szokás életre melengetni. A gyermek föl is nyitotta még a
szemét. Néha megnyilt az ajtó s bejött egy-egy katona megnézni, hogy mi
van s lábujjhegyen ment tovább.
Az ágy végén ülve czigarettázott a hadnagy. A gyermek, mintha kereste
volna, bágyadtan szétnézett. Mikor egyszer a czigaretta tüzpontja
világítani kezdett, utána kapkodott. Mikor künn az uraság előtt
megszólalt a katonabanda, megelevenedett egy kicsit a pillantása, azután
ugy tett, mintha nagyon álmos lenne, lankadtan ráejtette a fejét az
anyja keblére.


A FŐHADNAGY
Ullrich hadnagy, a költő, a lovag, az az Ullrich, a ki minden egyéb,
csak katona nem, főhadnagy lett. Az Isten tudja hogyan. Érdeme nem volt
rá semmi. De hát az a világ sorja, hogy a hadnagy mindenképpen
főhadnagygyá váljék. A mikor megkapta kinevezését, fölvette a jobbik
zubbonyát, a minek a gallérjára már három hét óta fel volt varrva a
második csillag is, és elment a táviróhivatalba, hirt adni az apjának is
a rangjáról.
Azután a papirkereskedésben száz darab uj névjegyet csináltatott, csak
egyszerüen igy: _Oberlieutenant Ullrich_. A mint leirta a mintát,
határozottan szépnek találta igy röviden, egyszerüen a kártyát.
Visszajövet uj főhadnagyokkal találkozott; mosolyogva, hajlongva
üdvözölték egymást s azzal köszöntek el, hogy délben ujra találkoznak a
kantinban. Mig haza ment volna, egy egyenruhás bolt kirakatában nagyon
megnézett egy portepét s elhatározta, hogy azt a jövő elsején, ha marad
pénze, megveszi.
Hogy most mindjárt nem vásárolhatta meg, az egy kicsit elkeserítette.
Mióta a telegrammot feladta, ugyis olyan érzékenykedő hangulatban volt,
hogy kesergésre állott a kedve. Ez a portepé-história csunyán világossá
tette a helyzetet. Mig hazaért, a szük kis utczákon keresztül, mormogott
s az arczára, hosszu szőke bajusza alá, végig az állán, kiült az a két
ráncz, a mely mindig megjelent ott, ha ez a szőke katona keseregni
kezdett.
– Hadnagy, főhadnagy, egy kutya. Egyiknek sincs pénze.
A kantinban délben vigan voltak. Az idén nagy volt az előléptetés. Sok
tiszt ment penzióba, hogy helyet adjon a fiataloknak. Ragyogó arczu
katonák ülték körül a hosszu fehér asztalt, az asztal fején a délelőtti
konyaktól már egy kicsit nekivörösödve elnökölt az ezredes.
Mikor Ullrich a terembe lépett, megéljenezték, nem komolyan, de
szeretettel s egy friss százados fölugrott és tósztot mondott reá
versben:
Az öröm szivemben nagy,
Éljen Ullrich főhadnagy.
Meg akarta mutatni, hogy ő is tud verset csinálni. Ullrich elpirult, de
a többiek nagyon jól mulattak. Tapsolt az egész kompánia, brávot
kiabáltak, összecsengették a poharaikat s most már egyiknek-másiknak az
arczán szintén meglátszott az igyekezet, hátha ő is mondhatna verset.
Pár perczre elnémult a beszélgetés, a jókedvü emberek egymásra
kacsintgattak, hogy no, most lesz itt komédia, de aztán nem lett semmi,
mert olyan nagy lett a figyelem, hogy nem mert senki elsőnek előállani a
tréfájával. Azalatt Ullrich főhadnagy evett. A mint végig nézett a sok
jó pajtáson, elmult a rosz kedve. Vigye az ördög az egész bajt, fődolog,
hogy az embernek barátai vannak. Koczintgatott, egymásután hajtott le
nehány pohár bort, s csak a mikor már érezte, hogy nehéz a feje, akkor
jutott eszébe, hogy nem igen birja az italt. Panaszkodva oda is fordult
az egyik szomszédjához.
– Annyi bort öntöttem magamba, hogy nem tudom, mi lesz velem; vigyázz
rám, pajtás, hogy ne igyam többet.
A hogy eszébe jutott a gyöngesége, megint elkedvetlenedett. Ha már
katona az ember, mért nem lehet olyan szép, nagyszál legény, mint odaát
Schrödter kapitány; az ugyan magába tölthet egy veder bort is, meg se
érzi. Körülnézett, sóhajtott, aztán megint nem sokat törődött vele, majd
csak megél ő valahogy igy is. Hanem azt a portepét szeretné minél
hamarább, mert a mit most visel, az már nagyon vedlett.
Közben azonban tovább ivott. Sok tósztot mondtak mindenkire s néha
egy-egy jó ivó körömpróbát ajánlott. Ugy ki kellett inni a bort a
pohárból, hogy egy csöpp se maradjon benne. A szomszédja figyelmeztette
egyszer-kétszer, hogy sok lesz, de erre már dühbe jött s rákiabált:
– Hagyj békét, nem vagyok én kölyök!
– No, no, csak ugy mondtam, te kértél rá…
– Mindegy.
Közben lehordták az asztalról a sok üres tálat, csak a bort hagyták ott.
Lenn az asztal végén egy horvát kadét hazulról hozott nótákat fütyült a
szomszédjainak. A szép monoton melódiákra egyszerre csend lett,
odafigyelt az egész asztal, a mig meg nem unták. Azután zagyván az
asztalon át kiabálva egymásnak, megindult a hangos beszélgetés. Mikor
már az egész rend felbomlott, mindenki ahhoz telepedett, a kivel
beszélgetni vágyott. Öt-hat teríték helyén nem ült senki, másutt meg
csoportokba verődtek össze a pajtások. Sürü gomolygó füsttel telt meg a
szoba, meleg is lett s mire az ezredes kigombolta nyakravalóját, hogy
meg ne fuladjon, mintha azt mondta volna, hogy most már minden szabad.
Egyszerre eltünt minden tartózkodás s a hivatalos ebéd után elkezdődött
a fiatal tisztek mulatsága. Egy páran felkeltek közülük, hogy
hazaszaladjanak a kaszárnyába, elengedjék az iskolát s rábizzák az
altisztekre a bakákat, egy pedig, a kinek föl kellett váltania a napost,
szomoruan köszönt jobbra-balra.
Ullrich főhadnagy csodálkozott azon, hogy semmi baj sem éri. Azon már
sokat nevettek a többiek, hogy mikor valami jó mulatság volt, mindig
neki kellett otthagyni szolgálati dologban. El se hitte, hogy itt
maradhat. Mikor látta, hogy mégis ugy van, nem kell neki fölállani, még
jobb kedve támadt. Odament, a hol a legduhajabb volt a mulatság,
belemelegedett ő is, csókolózni szeretett volna a sok jó pajtással, de
mert még nem voltak idáig, csak ivott mindenkivel, öntötte magába a
bort, lelkesült, nagyon hangosan beszélt és az asztalt verte az öklével,
mikor egyik-másik valami nagyon jót mondott. A többiek összenéztek,
csóválták a fejüket, de aztán mulattak rajta.
– Ejhaj, pajtás, de neki melegedtél, nehogy baj legyen belőle…
Hat óra felé már tánczoltak. A füttyös horvát kadét behozatta a
kantinostól a gitárt és játszott nekik. Csak tréfa volt az egész, de
azért komolyan ment. A ki leány volt, az fehér kendőt kötött a karjára s
félrelökték az asztalt, felrugdosták a székeket a nagy mulatságban.
Ullrich főhadnagy nem kelt föl az asztal mellől. Sohse érezte még ilyen
jól magát. Hevítette a bor, nőtt a vitézsége, most kitanulta, hogy nem
is olyan nehéz inni, mint a hogy az ember gondolná. Már dél óta önti
magába a bort, s nincsen semmi baja. – Mikor egy kis aggodalma támadt,
fölállott, végigsétált a szobán, s a tükrökben megfigyelte, hogy vajjon
nem tántorog-e. Nem, nincsen semmi baj. Csak a meleg lett mindig
kiállhatatlanabb a szobában. Szédülni kezdett. Mikor észrevette, hogy
senki se figyel reá, fejébe csapta a sapkát és kiment az udvarra.
Künn egy pár katona a késeket és villákat surolta. Ezek már utána néztek
s összemosolyogtak, a mikor egy kicsit botorkálva kiment az utczára. Nem
igen tudta, hogy mit csinál, mert a fagyban, szélben egyszerre megállott
az utcza közepén, nézett erre-arra s nem tudta, merre induljon. A keze
fázott csak, máskülönben olyan melege volt, hogy majd szétszakadt benne
minden ideg. Lassan elindult a város felé, még arra is elég esze volt,
hogy mikor egy kocsi jött, letért a gyalogutra. Nehányszor nekiesett egy
hosszu kerítésnek, de nem bukott föl. Ez a játék mulattatta. Most már, a
mikor nem dülöngött, akkor is nekivetette vállát a deszkának s utánozta
azt a hangot, a hogy a kerítés döngött:
– Piff… puff… olyan mint az ágyu.
Egy kis kocsma előtt megállott, mert belülről muzsikaszót hallott. Azt
hitte, hogy már éjfélután van. Hogy hány óra van, azt nem látta, mert
hamarosan elhatározta, hogy odabenn rendet fog csinálni. Egy katona soha
se fogja azt eltürni, hogy a czivil belemuzsikáljon a mulatságba.
Benyitotta az ajtót s leült a kemencze mellé egy asztalhoz. Itt egy
kicsit észretért. A tulsó asztalnál csendesen mulatott egy csomó kopott,
barnaképü becsületes ember. Mikor bejött a tiszt, nagyon rábámultak, de
azután ujra belemerültek a beszélgetésbe s csak néha lopva pillantottak
a kemencze felé. Ullrich főhadnagyot egy ideig érdekelte a társaság, de
egyszerre ugy érezte, hogy egy negyedórácskát szunnyadnia kell. Odébb
tolta maga elől az üveget, a feje nagyot koppant az asztalon s aludni
kezdett. Arra ébredt föl, hogy uj vendégek jöttek s az ajtón besüvöltött
a hideg. Fölkapta a fejét, pislogva bámult bele a lámpába s a mikor
észrevette, hogy a szomszéd asztalnál mosolyogtak, nem jött dühbe, hanem
visszanevetett. Nagyon kómikus volt neki az egész helyzet, de azért jól
érezte magát. Az utczán nagyon áthült s most kiengedett a testében a
fagy.
Az uj vendégek a régiekhez ültek. Nagyon haragosak voltak. Valami
gyülésről jöttek. Nem végezhettek, mert a rendőrség szétkergette őket.
Az egyik azért káromkodott, mert nem hozhattak határozatot.
– Az ember kinlódik hat napig, mint a kutya, hogy a hetediken aztán
megbeszélje a maga dolgát s aztán jön egy csomó pribék s vége ennek is.
A többi is dühöngött. Belekiabáltak egymás szavába, össze-vissza
hadonásztak az asztal felett; a sok tehetetlen, lenyügözött ember
legalább ordított, hogy nagy hangot adjon, ha már egyébre nem képes.
Ullrich főhadnagy egy darabig hallgatta őket. Csupa zavar volt az agya.
Nem igen értette, hogy miről van szó, csak érezte, hogy itt egy csomó
panaszos ember lármáz. Felugrott és közéjük ment ő is. Félig németül,
félig magyarul kiabált bele a beszédbe, hogy ugy van, a nagyok legyürik
a kicsit, s mikor már mind hallgatva bámultak reá, leült egy üres székre
s beszélni kezdett nekik a katonák bajáról.
– Nálunk is ugy van. Gyalázat az, a hogy elbánnak az emberrel. A
felsőségnek minden szabad, a kis tiszt pedig kutya. Szava sincs, kuss
neki. Hordja a szép aranygombos kabátot, meg a fényes kardot, de mi az,
semmi. Ne higyjetek neki…
Egy legény bizalmatlan lett. Csend lett, senki se felelt. Erre a
főhadnagy fölugrott s bemutatta magát:
– Ullrich főhadnagy.
A többi se akart mögötte maradni az udvariasságban. Egymásután
bemutatták magukat.
– Kiss Ferencz, czipész.
– Kelemen Sándor, kovácslegény.
– Beke Mihály, lakatos.
Azután ő beszélt egyedül. Ha egyik-másik valamit nem értett, a többi
lefordította. Nyelték a szavát s ujjongott az egész társaság, a mikor
valami nagyot mondott.
– Nem kell katona, polgár kell, munkás ember…
Erre mind hozzá mentek parolázni s az egyik azt mondta, hogy ha igy
beszélne minden katona, más lenne a világ. Az a feladat, hogy tanítsák
meg erre a katonát, nem pedig hogy az édes apjára lőjjön, ha ugy
parancsolják.
A főhadnagy ráhagyta, hogy igenis erre kell megtanítani. Ember s nem
katona, az legyen mindenki…
A mikor két tiszt bejött az ajtón, egy kicsit összerezzent, de azért nem
hagyta magát. Nekik is odakiáltotta, hogy ember kell a rendnek, nem
katona. A társaság fölállott és várta, hogy mi lesz. Némelyik mormogott
egy kicsit, hogy egy becsületes tiszt van s azt is elviszik, de hangosan
senki se avatkozott a dologba.
A két tiszt karon fogta a főhadnagyot és vitték kifelé. Az ajtónál
azonban erőszakoskodni kezdett, azt mondta, hogy az ő barátai itt vannak
s hogy ember kell a világnak, nem katona, de az egyik tiszt keményen
rákiáltott:
– Tedd fel a sapkádat és indulj. Ha kell, majd patrol jön érted.
Erre kiabálni kezdett, hogy csak jöjjön, majd meglátja, hanem azért el
lehetett vinni minden nagyobb lárma nélkül.
A kantinban ujra lármázni kezdett. Sok nagy tisztet látott maga körül s
ez dühbe hozta. Megint azt kiabálta, hogy a világnak semmi haszna sincs
a katonákból és az aranygombos szép kabátban szolgaság van, de hamar
legyürték a kantinos ágyára. Nem volt már szegényben semmi erő s a mikor
még tovább is kiabált, befogták a száját, nehogy meghallják künn a
mosogató legények.
A mikor már tehetetlenül, tátott szájjal aludt, az ezredes kezdett el
kiabálni.
– Mondják meg neki, hogy tizennégy napig ki ne mozduljon a szobából.
Tudtam, hogy ez a szamár fogja tönkretenni a mulatságot.


A PENZIÓ
Nyár derekán Ullrich főhadnagy telegrammot kapott abból a kis faluból, a
hova az apja meghuzódott, a mióta penzióba ment. Az volt benne, hogy ha
még látni akarja az öreget, siessen haza. Csak ez a szó, hogy: haza –
nem volt helyes az egészben, mert kantinban, kaszárnyában, mindenütt
inkább otthon érezte magát, mint az apjánál. Régen elszakadtak
egymástól. Mióta a kadétiskolába ment, inkább csak a régi emlékeiből
állított össze egy képet magának az öregről, mert néha-néha került hozzá
látogatóba egy-két napra s jóformán el is szokott attól, hogy apja van.
Most azonban nagyon elkomolyodott, sebesebben kezdett dobogni a szive s
a szeme megtelt könynyel. A lábánál feküdt a kutyája, homályos szemü,
vén, nagy barna állat, ez feltápászkodott, hosszasan a gazdájára
meresztette a szemét s végig nyalta kezét. Az állat becsületes részvéte
meghatotta; megsimogatta a hátát s gyöngédségeket suttogott neki:
– Öreg pajtás, kedves vén kutyám…
Egyszerre eszébe ötlött a telegramm. Fölugrott, gyorsan öltözött és
egyenesen a tiszti kaszinóba ment. Ott találta az ezredest, átadta neki
a telegrammot és várta az engedelmet, hogy elutazhassék.
A nagy tiszt lassan hajtogatta össze a papirt s gondolkozva, csendesen
beszélt, a mig visszaadta.
– Csak menjen, főhadnagy ur, aztán rögtön adjon hirt, ha valami baj
volna. Derék katona volt az öreg, szolgáltam vele, együtt csináltunk át
sok jót, rosszat. Említsen meg neki, talán emlékezni fog még rám, ha
ugyan életben találja még szegényt. Mikor látta utóljára?
– Három és fél éve. Nála voltam…
– Igen, igen, hát csak menjen…
Egy óra mulva már a vasuti kocsiban ült. Behuzódott egy sarokba az ablak
mellé s szórakozottan nézegette végig a nagy város utolsó házait, a mint
el-elmaradoztak s egy-egy czégtáblát, a melyen szalagba futottak össze a
betük. Abból, a mi hazahajtotta, nem sok jutott az eszébe, csak valami
nyomta az agyát, mintha rároskadt volna a kocsi teteje. Puszta, unalmas
végtelenség lett körülötte minden, a mire magába mélyedt s a kocsi tulsó
falára képzeletben megrajzolta az apját, a milyen most lehet. Bizonyosan
egészen fehér a feje, meggörnyedt a teste s még mindig katonaruhában
jár, de a zubbonyán már kirojtosodott a zsinór. Egy pillanatig
végigszaladt az agyán, hogy talán már meg is halt, ha ugy irták, hogy
baj van, de ezt még sem hitte el. Érezte, hogy az apja nem hagyhatta el
a nélkül ezt a világot, hogy vele egy pár szót ne beszéljen, hiszen
mégis csak a fia. A gyermekétől pedig nem válik meg az ember köszönés