Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 13

szavára. Ez az ember is kell nekem. Ha ez egyszer bemegy a tiszti
kaszinóba, összehivja a tiszteket s azt mondja nekik, hogy: nézzétek
kamerádok, van itt egy szegény fiu, a kivel szemben ti nagyon
igazságtalanok vagytok. Halálba kergetitek. Ez a szegény fiu elvette
húgomat s most már azt mondom, hogy vége legyen a komiszkodásnak, mert a
ki még ezután is üldözi, annak velem gyülik meg a baja.
Ennyit csak elvárhatok majd tőle, nem? Persze, tudtam, hogy igazat ad.
Gondolkozzék mindég józanul az ember. Azért ne értsen félre. A lány
szép, okos, jó... Hogy beszéltem e vele? Dehogy, hát hogyan beszéljek,
addig csak nem járhatok ki az utczára, a mig rendben nincs ez a dolog.
*
A miket eddig összebeszéltem, most már vegye ugy, mintha nem mondtam
volna. Haszontalanság az egész, volt, nincs. Azóta nagyot változott a
dolog. Most már bizonyosan tudom, hogy bolond vagyok. Egy barátom azt
mondta, hogy beszél az őrnagygyal. Ennek van már vagy két hete, és még
sem változott semmi. Ugy látszik, hogy már ő se tud segíteni rajtam.
Ostobaság olyan nagyon törődni vele, hiszen az embernek egyszer úgyis
meg kell halni, hanem azért mégis bánt, hogy annyira haragszanak reám.
A leányról már ne beszéljünk. Hagyja, annak vége... Ennyit legalább
vártam a familiájától. Anélkül nem alkuszom, Azt szeretném, hogy én
járjak erre, arra, ahová én akarok, nyugodtan, hogy ne bántson senki,
szeressenek. Gondoltam, hogy talán így megérem. No hát ez bolondság, ez
semmi, ennek már vége. Majd beszélünk még róla, ha egészen elmulik. Most
még bánt, fáj, ha hozzá érnek. Ha enyém lehetett volna a leány, meg a
major! Akkor én ma nem igy beszélnék önnel, hanem hagyjuk az egészet,
mert sajog bennem minden, ha ez a megszabadulás az eszembe jut. Majd
talán még egyszer beszélünk erről, addig hagyjuk.
*
Tanár ur, én elmenekültem önhöz. Meg akarnak ölni. Ülök az ablakban,
arra jönnek sokan, csupa katona, sor sor után, egyik haragosabb, mint a
másik, rám néznek s most láttam, egyszerre mind rám fogja a puskát,
mind, mind. A tiszt volt az első... Hogy a tisztnek nincs puskája?...
Azt ön nem tudja, van, van, mindkét vállán egy-egy. Előbb jobbról vette
le, lőtt, aztán balról, azután mind, mind lőttek be az ablakon s
kiabáltak; majd megbolondultam, rettenetes volt, ebbe belehalok.
Csakhogy elszaladtam, ez segített. Én élni akarok, élni. Tanár ur, ön
tisztességes ember, ide jöttem, dugjon el valahova, beszéljen velük,
mondja meg nekik, hogy én nem bántok senkit, hagyjanak engem élni.
Mondja meg nekik, mondja meg.--Az őrnagy, mit beszél az őrnagyról, abban
már nem lehet bizni, ha akart volna valamit tenni, nem jutottam volna
ide a rettenetességbe.


A KIRÁLY ÉS A PIPACS

Egyszer, még a messze időben valaha régen volt egy nagy ország. Csupa
okos, tudományos ember állott az élén. A király csak ugy ott szolgált
mellettük, aláirta az irásokat, meg leragasztotta a sok pecsétes
levelet, hanem azonkivül aztán nem is adtak neki semmi dolgot, mert
nagyon furcsa ember volt. Egy kicsit hóbortos, bolond is, vagy mi, mert
bár nem volt rá semmi szüksége, minden ott termett előtte, a mit a
szeme, szája megkivánt, mégis folyton olyasmin törte a fejét, a mihez az
ilyen jobbmódu embernek semmi köze. Ha néha beszabadult abba a szobába,
a hol a bölcsek azon tanácskoztak, hogy a hajókon kétszer, vagy
háromszor kiáltson-e hurrát a legénység, a mikor a szomszédból a másik
király megérkezik, vagy hogy egy vagy két soros gombu frakkban
tisztelegjen ő eminenciájának a kadarikai érseknek a deputáció, olyan
hiábavalóságokkal állott elő, hogy a népnek nincs kenyere, egymásután
hullanak el a falukban a gyermekek, mert a föld még korpát se ad és
sírva ődöng a főváros felé a sok paraszt. Segíteni kell, még akkor is,
ha az utolsó kabátunk adjuk oda.
A bölcsek nagyon megbotránkoztak ezen a kellemetlenkedésen. Az egyik föl
is állott s illendő tisztességtudással, amugy tessék-lássék, a mint hogy
hát ez kijár az ilyen mindenbe belekotnyeleskedő czimzetes királyoknak,
elmondta a maga véleményét.
--Kérem szépen, itt most fontos politikai érdekekről beszélünk...
--Mi az, semmi. Már tanulhattatok volna annyit, hogy az első az ember.
Mentsétek meg először az itthont, azután menjetek a szomszédba söpörni.
Ez csak világos...
--Ugyan kérem.
Az egyik bölcs odavágott a másiknak a szemével s azután meg az
okvetetlenkedő urra és súgva mondta:
--Bolond, ugy-e bolond?
A másik szomoruan felelt.
--Az, tisztára az, most már egészen vége.
Egy lakáj, a ki az ilyen kényes helyzetekben feltalálja magát,
karonfogta a királyt s gyöngéden kivezette a teremből. A király csak az
ajtóban vette észre, hogy ő voltaképpen nem akar még elmenni, de akkor
már későn volt, mert a lakáj ismerte a gyönge oldalát s a fülébe súgta:
--Jöjjön felség, jöjjön, várja a pipacs.
A királynak kiderült az arcza, fénylett a szeme, amint körülnézett.
--Hol, hol?
--Otthon, csak menjen hozzá, felség.
--Kiengednek a kapun?
--Ki, ki, csak mondja meg a portásnak, hogy én megengedtem, hogy
kimenjen...
--Te, te engeded meg, te pimasz!
A lakáj okos ember volt, nem ellenkezett. Azzal vágta el a dolgot, hogy
csak tessék menni, fölnyitják a kaput. Ez a fő. Az csak mindegy, hogy
kinek az engedelmére. Még együtt mentek át egy udvaron. Ezt az időt
fölhasználta a király arra, hogy mondjon egy két szót a lakájnak
azokból, a mi éppen az eszében járt.
Mert tudod, fiam, ugy kell annak lenni, hogy mert az ország a népé, hát
a nép legyen az uralkodó. Ők milliók s hogy mi lesz a sorsuk, az csak
fontosabb, minthogy lehull-e egy-két korona. Én nem sajnálnám az
enyémet, hidd el. Utálatos ember az, a ki mindig a maga hasznát nézi. Jó
lehet dolgozni, szép lehet, de nem ilyen hiábavaló munkát, hanem okosat,
a mibe belefárad, megizzad az ember, hogy estére tudjon beszámolni
magának az életének egy napjáról. Hiába volt-e vagy nem. Érted?
A lakáj rábámult és megrázta a fejét, hogy nem érti.
--Nekem megvan a kenyerem. Igen, igen. Te nem értesz. Arról van szó,
hogy mindenkinek meglegyen a magáé, meg hogy az egyik ne legyen állat, a
kivel ugy bánnak a kocsisok, a hogy nekik tetszik, a másik meg az ur,
csak ur s egyéb semmi...
A lakáj bambán bámult a királyra s minthogy már elvált az utjuk,
befejezte a vitát a maga módja szerint.
--Mindenkinek megvan a hivatala.--Én meg vagyok elégedve, mit törődöm
mással.
A pipacs szilaj, vad leány volt. Ez a csufneve volt, valahogy másképpen
is hivták. Künn lakott a város végén egy kis házban, ahonnan nem is volt
szabad bejönnie soha, mert mindjárt elfogták és tömlöczbe dobták a
zsandárok. Szép tiszta kis szobája volt, tele irással, könyvvel, a
melyekhez visszatért, a mikor már elfáradott erdőn-mezőn a kóborlásban.
Azt tartották róla, hogy bolond s azért csatangol annyit a fák közt, meg
a rögös mezei utakon, ő azonban nem sokat törődött ezzel. Szerette a
fáit, a füveit, lobogó magas vetést éppen ugy, mint a kiszáradt, sárgára
aszott rétet. Azt mondta, hogy mindenből lehet tanulni valamit, csak
nézni kell, hallgatni, figyelni, okoskodni s az ilyen eszelős leány még
a mérföldes tarlón sincsen egyedül, mert vele van az Isten.
Mikor a király bekopogott a friss zöldre mázolt salugáteren, eléje
szaladt a leány, vonta be maga után a szobába s annyi mondani valója
volt, hogy a beszédében ide-oda kapkodott s elállott a lélekzete is, ugy
igyekezett megértetni magát ezzel a komor emberrel, a kinek az arczárói
leolvasta, hogy nem hoz számára semmi vigasztalást.
--Nézd csak! mondjuk igy, hogy én vagyok a nép, én egyedül, vagy nem is
másként. Én vagyok a szellem, a melybe beleköltözött minden, a mit
erre-arra mindenfelé összeszedett a szegény emberek között. Egy csomó
panasz, szemrehányás, keserüség, düh és elmondom elejétől végig. Te
pedig ur vagy, olyan nagy ur, a kinek nem parancsol senki. Az se áll a
jó lelked utjába, hogy talán nem értene meg az eszed, hát hallgass meg.
Nem lassan, hanem egyszerre tönkre megy az országod, mert rájár a
csapás, tüz, viz, szárazság, dögvész, minden egyszerre. Az emberek már
káromkodva mennek el a templom mellett, mert hiába imádkoznak, nem jön
eső s nem születik az elhullott helyébe uj barom. Az ég sem kék már arra
kifelé, hanem fekete. Eredj haza, csinálj rendet. Segíts népeden, mert
ha az elpusztul, elveszett az ország.
A király leült egy ládára, a két összeszorított öklére hajtotta a fejét
s ugy érezte, hogy egy csomó tüzes vasmarok nekiment a szivének és tépi,
tépi mindenfelől. Rettenetesen fájt benne minden, az agya elkábult,
szemei nekimeredtek annak a semminek, a mibe összeszaladt előtte a
világ, a torka kiszáradt, érezte, hogy szomjas és annyira gyönge, hogy
ha csak az Isten keze meg nem fogja, lefordul a szegény leány ládájáról
és meghal, az agyagos földre ejtve a koronás fejét. Künn pedig őrült
tánczba kezdett a ház körül a nyomor és a kétségbeesés. Más nem látta,
csak ők ketten, de majd belebolondultak ebbe a látományba. Kisértetnek
öltözött minden nyomoruságba fulladt paraszt, férfiak, asszonyok,
leányok és összefogózkodva, őrjöngve körültánczolták a házat.
Bezörgettek az ablakon, mintha a vihar rázta volna meg a kis
üvegtáblákat, döngették a falat s néha ugy megingott az egész kis gyönge
házikó, mintha belekapaszkodott volna a szél s el akarta volna vinni a
negyedik határba. A király mellé húzódott a lány is és suttogott a
fülébe rettenetes dolgokat.
--Igy lesz, mondom neked. Egyszerre csak mind eljönnek, oda be hozzátok.
Hidd el. Én mondom, megtanított reá a mező, az erdő, a törvény, a mi
ezekbe a könyvekbe meg van irva, az élet, a kenyér törvénye, a mi csak
ideig-óráig türi meg az igazságtalanságot. Rendszerbe szedik egyszer ezt
a tánczot s azt le nem győzi aztán semmi erő, mert itt aztán vagy az
általános, mindenséges elzüllés következik, vagy a diadal. Menj, menj,
szaladj haza, csinálj rendet az embereid között.
A szegény király kirohant az éjszakába, be a városba, föl a palotába,
egyenesen a bölcsekhez, a kik még mindig tanácskoztak s most már arról,
hogy az ágyulövések száma és a szines, zászlós vitorlák között milyen
legyen az arány, hogy se sok ne legyen, se kevés.--A király berontott a
szobába és nagyot csapott az asztal közepébe.
--Emberek, elpusztítjátok az országomat, egyenesen beleteszitek a sirba.
Térjetek észre. Itt a veszedelem, nem a holdban...
Az urak kelletlenül néztek össze s az egyik fölállott és illendőség- és
tisztességtudással szólott:
--De felség, hiszen most a külpolitikáról van szó.
A többi rámondta:
--Persze, persze, nem lehet megbontani a rendet.
A lakáj megint bejött és karonfogta a rendetlenkedő urat.
--De felség, hát modor ez? Pihenje ki magát, jöjjön, jöjjön...
A király ment, mint egy masina, végig a sok udvaron. Nem látott, nem
hallott, inkább csak megsejtett egy aranyos czifra padot valamelyik
sarokban. Erre leesett s megvigasztalhatatlanul, kimerülten hunyta le a
szemét.


A FARKAS

Vendég voltam a falun s végigjártunk már minden uri szomszédot. Elvittek
mutogatni erre-arra, messzebb is, mikor egyszerre kifogytak a
vendéglátóim minden uri ismerősből. Akkor nagy tanakodás következett,
hogy kit lehetne még meglátogatni a környéken. Sokszor hallottam, hogy
valami öreg Halmágyiról beszélnek, hogy ahoz még el lehetne menni, de
aztán mindig halogatták ezt a látogatást.
--Vén bolond az, mondta a házigazdám--nem érezné jól magát nála.
--Fura ember... Meg aztán hátha kiszabadulnak a farkasai.
--Micsoda farkasokról beszélnek?
--Az a vén eszelős egész csomót tart ketreczben, mint más ember a ludat.
Néha éjszakánként, ha csendes idő van, idáig elhallszik az ordítozásuk.
Van neki már vagy negyven. Ez a szenvedélye...
--Hát aztán miért?
--Mert bolond.
--S megengedik a hatóságok az ilyen passziót?
--Miért ne. Nem bánt senkit. Még hasznunkra van a bolondsága. Jobb
nekünk, ha nála ordít az a sok vadállat, mint ha a környéken csatangol.
Aztán, ha jól bezárja őket, kinek mi köze hozzá. Ur az, nem lehet neki
olyan könnyen parancsolni.
--Gyerünk el hozzá.
Egy kicsit huzták, halasztották még a látogatást, hanem már nem hagytam
nekik nyugtot. Látnom kellett azt a furcsa embert. Egy reggel aztán
felkészültünk, revolverekkel dugdostuk tele a zsebeinket, nem tudhatja
az ember, hogy mi minden történhetik, előállott a kis kocsi két fürge
hegyi lóval s elindultunk Halmágyihoz. Hajnalban már előrelovagolt egy
legény, hogy bejelentsen bennünket nála. Igy is attól féltek a gazdáim,
hogy kiizen elénk valami hazugságot s nem fogad el.
--Nem igen szereti az embereket. Kevés szavu, gyülölködő, zárkózott
lélek s lehet, hogy éppen a lajstromon dolgozik.
--Micsoda lajstromon?
--Azt mondják, hogy a vadállatait tartja számban. Összeir róluk,
toronyát-boronyát, az isten tudná, hogy mivel van tele egy ilyen
bolondnak az esze.
Mikor fölkapaszkodtunk a hegyre, nagy lejtő következett s a hegy alatt,
sok fa között a hol már ritkásan, mogyoróbokrokkal, alacsony,
félbenmaradt tölgygyel, juharral, cserrel elkezdődött az erdő, ott volt
a vén Halmágyi háza. Magas, foszlott vakolatú, falkerítés vette körül az
egészet, csak a hegy tetejéről láthattuk a ház tetején a zsindelyt,
melyet buján nőtt be a moha, azután, amint lennebb ereszkedtünk,
elveszett előlünk a ház. Egy csomóban sok fekete fa lengett lomhán
jobbra, balra, a mint északról, vagy délről fujt a szél s a nagy csendbe
néha egy-egy hosszu vonítás, veszedelmes ismeretlen hang üvöltött bele.
Félelmes kezdett lenni a vidék. Hallgatva éreztük mi is, a lovak pedig
nyihogva, nagyokat fujva rohantak lefelé az uton s néhány erős
ostorcsapással kellett észretéríteni őket, mert a legszivesebben inkább
visszafordultak volna. Különösen az egyik remegett s néha magasra
fölkapta a fejét, ugy szaglászva, mint a vadászkutya.
A nehéz kapu előtt egy kis öreg ember topogott a hideg őszi sárban.
Mikor odakanyarodtunk a kocsival, élénken elénk szaladt s mig kibontott
a takarókból, folyton beszélt, megtapogatta a lovakat és segített
mindenkinek a leszállásban.
--No Feri, csak hogy egyszer téged is lehet látni. Örvendek uraim,
örvendek s a pesti urat is elhoztad, szép, szép, tessék beljebb, előre,
előre uraim.
Azután a kocsisnak rendelkezett.
--Te lekerülsz az istállókhoz. Jobbra fordulj be az uton a kerítés
mellett; mondd csak, hogy a Farnos tekintetes ur lovai vagytok, aztán
kapsz mindent. Én küldtelek, értetted, én küldtelek, azt mondd meg az
ispán urnak, aztán nem lesz panaszod. Biztosítalak, biztosítalak. Feri,
csak hagyd, a kocsin maradhat minden, nem lopja el senki. Csak előre,
előre uraim.
A nagy, nehéz kapu mellett volt a kis ajtó. Azon mentünk be nagy
csendesen egy piszkos nagy udvarra, a mit gazzal hordott tele az ősz.
Belesüppedtünk a rothadt falevél rétegbe, a miből minden lépésnél sárga,
szennyes viz szivárgott ki. Egyikünk se szólott egy szót se, csak a
házigazda tánczolt körülöttünk fürgén, hol az egyik, hol a másik
vendégét ragadva karon s folytonosan beszélve hebehurgyán, minden
összefüggés nélkül összehadarva mindent, a mi csak a megrongált agyából
a nyelvére tolongott. Egy-egy pillanatra megállottunk. Rettenetes nehéz,
dögletes levegőt czipelt felénk a szél, mikor egyszer-egyszer meglendült
a levegő s távolabb, de már nem messze, egymás szavát tulkiabálva
ordított egy csomó vadállat, a ki annál félelmetesebb volt, mert csak a
hangját hallottuk. A kis öreg ember mosolyogva nézett ránk.
--Én már meg sem tudnék lenni nélkülük.
Körülnézett, hogy kinek beszéljen s hirtelen karonfogva engem, pár
lépéssel előbbre vitt, mintha titkot akarna mondani.
--Nagy tanulmány ez kérem, nagy tanulmány. Hiszen uraságod gondolja már,
elvégre literátus ember, a kinek nyitva van a természet. Jöjjön csak,
jöjjön...
Egyszerre azonban hátrafordult s engem eleresztve ott kezdett
beszélgetést.
--Te Feri, tudja ez az ur az alapelvet.
--Nem.
--Nem?
Arra megint hozzám szaladt s huzott maga után, mig egy csendes sarokba
nem értünk. Itt hirtelen elmondott mindent, a mit előbb tudnom kellett,
de nagyon izgatott volt, a mig beszélt. Féltem tőle, huzódtam s néztem a
szemét, hogy milyen zavaros, üres, fénytelen. Ugy látszik észrevette az
idegenkedésemet, mert igyekezett megnyugtatni.
--Csendes öreg ember vagyok, ne tartson semmitől. Szeretem, ha
gondolkozó elmékkel találkozom, azért rohanom meg ugy. Én ugyan
tisztában vagyok a magam dolgával, hanem azért mégis szeretek
elbeszélgetni egy-egy okos fővel. Ezek a falusiak itt jó emberek, hanem
hát mégse tudhatnak mindent. Meg sem értik, ha mond nekik valamit az
ember. Mutatják, hogy: igen igen, odahallgatnak, hanem azért látom, hogy
csak a repczén jár az eszük, meg az őszi vetésen, az emberi agy belső
világa előttük érthetetlen. Ahoz szegények, hanem hát ön, elvégre
fővárosi ember--van ott néhány barátom is, nem ismeri őket? Naláczy
Pista, Góth Samu... nem? Egyiket se, nohát mindegy, a fődolog az
alapelv, vagy eszme, vagy tény, de hát az is mindegy, hogy hogyan
mondjuk, a honnan kiindulunk. Ugy-e az a fődolog?
--Az, az bátyám...
--No lám, hogy mindjárt megérti. Hát itt van egy csomó farkas, de egyik
se az, a melyiket én keresem. Tudja melyiket keresem?
--Nem bátyám, nem...
--Furcsa, hát nem preparálták előre arra, hogy bolond vagyok? Itt mind
azt mesélik a környéken... Hát azt keresem, a melyik a fiamat elvitte.
Egy-két szóval elmondom a történetet, hogy tudjon valami faktumot is.
Nem régen házasodtam s aztán gyönyörü fiam született. Szép egy kölyök.
Tudja három éves korában már olyan kis Góliát volt, derék ficzkó,
mondhatom. Egyszer télen lement a cselédházba. Kis dolmány volt rajta,
belül prémmel, meg nadrág, meg csizma s fütyülni tanult a kocsistól.
Kijött, bement, lármázott, mi, én meg a feleségem, a ki szegény azóta
megbolondult s Szebenben van a tébolydában, a tornáczról néztük, hogy
mit csinál. Egy kicsit késői gyerek volt, hát roppant mód rajta
csüngtünk. Egyszer jön egy állat, valami nagy kutya, ugy láttam az első
perczben s felkapja a gyereket a cselédház elől s eliramodik vele. A
gyermek visít, igy: Jaj! Jaj! én beszaladok a puskáért, de a mire
kijöttem, már vége volt mindennek. Farkas volt, nem kutya. Ide
beszemtelenkedett s elvitte a fiam. Ezt keresem, ezt a dögöt, hanem még
nem találtam meg.
A szivembe szaladt minden vérem. Egyebet se hallottam, mint a hogy az
öreg elmondta, hogy mint visított a fia: Jaj! Jaj! aztán nehéz lett az
agyam s mig rámeredtem a kis öreg emberre, ugy éreztem, mintha
összezavarodnék bennem minden. Hangosan gondolkoztam, egy párszor
kiszaladt a számon a végtelen sajnálkozás: szegény, szegény, de az öreg
meg se hallotta, most már egészen az alapeszmével volt elfoglalva.
--Érdekes, ugy-e érdekes, most csak meg kellene találni azt a disznót, a
ki elvitte, de nincs köztük, nincs... Jöjjön nézze meg...
Megint fürgén fölugrott s vitt magával a csürig. A nagy kapu előtt egy
legény járt le és föl vasvillával, mint valami katona. Az öreg idegesen
intett neki, hogy nyissa ki a kaput. A legény leszedte a nagy lakatokat
s föltárta a két nagy kapuszárnyat. A csür nagy szája vasrácscsal volt
elválasztva a világtól s benn egymást hajszolva tolongott egy egész
csomó farkas. Rekedten ordítoztak, a mikor rájuk csapott a hideg szél s
csak a mikor egy kicsit megszokták már a világosságot, mentek neki a
rácsnak, vicsorgatva a fogukat és ordítva veszett módon, hogy
megremegett bele az ember. Csak az öreg maradt nyugodt s olyan feszült
figyelemmel kísérte minden mozdulatukat, mint a hogy a természettudós
figyeli meg a tűre szegzett bogarat.
--Arra ott ni sokáig gyanum volt, de aztán rájöttem, hogy mégse ő volt.
Sokkal nyugalmasabb természet. Ott balra az a másik, az ott ni, a melyik
éppen a falhoz dörzsölődzik, talán inkább lehetett, hanem az sánta. Nem
vettem észre pedig, hogy sánta lett volna az a bitang. Pedig semmi baja
sincs a lábának, ugy "külsőleg" megvizsgáltattam, szóval nem az volt. Ez
itt mintha sunyin nézne rám, a mikor idejövök, hanem ez kicsi, igen
kicsi. Amaz nagyobb volt, sokkal nagyobb: különben hiszen mind benne
vannak a lajstromban, szépen sorjában. Nincs köztük, nincs mondhatom. De
majd megkerül, ha csak addig valahol bele nem döglik az éhségbe. Csupa
verem az egész vidék, mind belehullanak, aztán hozzák őket és én
figyelem. Persze addig semmit se tehetek, a mig biztosat nem tudok.
Utálatos volna csak ugy gyanura cselekedni. Majd megjön, akkor aztán még
nem tudom mi lesz, hanem rettenetes valami lesz. Nem tehetek róla, de
borzasztóan nekimegyek, kitépem a belit a fogammal.
Lihegett, megtörülte az arczát s leült egy pillanatra pihenni...
--A fogammal, igen, igen, hanem hát csak ugy gyanura nem lehet
elindulni.


A KÉT FIU
I.

A lakodalmas vonat egy kis késéssel érkezett meg az állomásra. A
tisztviselők és a szolgák az állomásfőnök köré gyülekeztek a perronra és
vártak. Ugy beszélték meg, hogy egy kis fogadtatást rendeznek a
raktárosnak, a ki ma hozza haza a feleségét. Mig a vonat megérkezett,
három négy csoportba összeállva beszélgettek külön-külön a tisztek,
altisztek és a munkások, tárgyalták a házasságot, ez volt ma a
legaktuálisabb megbeszélni való a pálya-udvaron. Néha valaki kivált
egyik-másik csoportból s a sinek közé állva, kezével ernyőt tartva a
szemei elé, belenézett a két hosszu vonalba addig, a mig összeérnek és
ugy szaladnak tovább a hosszu egyenes pályán, de aztán visszament a
többihez, még sehol semmi. A főnököt most már az nyugtalanította, hogy
többet késik a vonat, mint a mennyit előre jeleztek. Benézett az
irodába, de már a küszöbről visszatért, mert a feje felett megszólalt a
jelzőharang, jelenteni, hogy a legközelebbi pálya-udvar már kibocsátotta
magából a vonatot. A korlát mögé rekesztett olcsópublikum erre
czihelődni kezdett, tolongtak az ajtó felé s mintha az egész tömeg
ráfeküdt volna, recsegett előttük a korlát.
Végre, jóval négy óra után, a pályaudvar véges-végén megjelent egy kis
füstpászma, olyan kicsi, mint a czigaretta füstje. A mint közelebb jött,
mindig nőtt, már azt a fekete pontot is meg lehetett látni alatta, a
mely innen hallva ugy zakatol, mint egy varrógép a harmadik szobában s
mig az ember elszámolna százig, ott dübörgött már a lokomotiv a raktárak
előtt, lassu méltósággal közeledve, forró lehelletét kifujva magából
mind a két oldalán, mintha fáradt volna. A napos tisztviselő kivált a
csoportból s átvette a kalauz jelentését. Mikor a jelentés érdekes
kezdett lenni, odaintette a főnököt is, hogy ketten hallgassák.
--Azért késtünk annyit--jelentette a kalauz--mert vészjelzés volt az
uton. Egy gyermek kinyitotta az ajtót s lemászott a lépcsőkre, nem
lehetett visszavinni a kocsiba, a mig meg nem állottunk. Akkor is ugy
ordított, mintha a bőrét nyuzták volna le.
--Ki állította meg a vonatot?
--Az apja, vagy mije, a raktáros ebből az udvarból. A feleségeé a
gyerek, hat vagy hét esztendős. A harmadik kocsi lépcsőjéről szedtük le.
Ugy fogta a korlátot, mint a majom, minden ujját külön kellett
lefeszíteni róla. Csoda, hogy pozdorja nem lett belőle, az Isten őrizte,
vagy mi...
Lassan elindult arra felé, a hol a raktáros adogatta le egy hordárnak a
holmiját. Egy perczre odalapultak a kocsikhoz, mert sisteregve szaladt
el mellettük a gép, visza a kuthoz vizért. Azalatt a két hivatalnok
összenézett, a kalauz pedig mellettük állva várta, hogy mit mondanak.
--Irunk jegyzőkönyvet a dologról? kérdezte a napos hivatalnok.
A főnök gondolkozott, s aztán hirtelen kivágta magát.
--Jelentse be a legközelebbi állomáson--mondta a kalauznak s azzal
gyorsan a raktárosék kocsijához ment, hogy mint fő-főember a
pályaudvarban fogadja az uj asszonyt.
--No, megjöttek Karacs ur?--kiáltotta már messziről.--Csakhogy itt
vannak!
Akkorra leszállott már az asszony is. Elvette a bokrétát, a mit az
altisztek adtak be neki, szagolgatta a virágokat s nagy zavarban volt,
mert a kocsiban erőszakosan sivítani kezdett a fiu és semmivel se
lehetett rábirni, hogy leszálljon. A raktáros nagyon restelte a dolgot s
mérges pillantásokat vetett a kocsiba, erre még jobban ordított s
rugdosni kezdte az anyját a gyermek, a ki erővel akarta kihuzni a
kocsiból. A kocsik tengelyét és kerekeit végig kalapálva elindult a
vonat mellett egy lakatos a gépházból. A mint a raktárosék kocsijához
ért, átlátta a helyzetet, kormos fekete arczát bedugta az ajtón és
rákiáltott a gyerekre:
--Takarodsz ki, haszontalan kölyök!
Az asszony is huzni kezdte a gyereket és aggodalmas hangon szólítgatta:
--Jóska gyere, megesz a bácsi:
Jóska erre kijött a kocsiból, de mikor látta, hogy a fekete ember
kaczagva megy tovább, dühbe jött és nagyon megharapta az anyja kezét. Az
asszony felsziszszent és a zsebkendőjébe takarta a kezét, azonban olyan
nagyon fájt a harapás, hogy bármint igyekezett mosolyogni, könnyezni
kezdett. A férje odaszólt neki: halgass az Istenért--a többi pedig nem
tudta, hogy mihez kezdjen. A pénztáros boszankodva hátat fordított az
egésznek és bement az irodájába. A főnök mégis akart valamit mondani,
megsajnálta a szegény asszonyt. A gyerekre mutatott, intim igyekezett
lenni:
--Ma egy kicsit haragos a kis fiu, ugy látszik.
A raktáros boszankodva felelt:
--Az, az uton is komédiázott, alig birtunk vele.
Látszott az arczán, hogy szeretne végig vágni rajta.
A főnök most már végét akart vetni a faggatásnak. Még egyszer az asszony
felé fordult és szivesen kezet szorított vele, vigyázva, hogy be ne
vérezze a kezét, mert a kendőn már átszivárgott a vér.
--Kivánom, hogy jól érezze magát nálunk, Karacsné asszony. Az ura jó
ember, derék tisztviselő...
Az asszony zavarban volt, alig lehetett hallani, hogy mit felel:
--Igen, jól fogjuk érezni magunkat.
Azzal elindultak a második lépcső felé, a mely fölvezetett a raktáros
lakásába. A gyermek az anyja szoknyájába kapaszkodott, az asszonynak
valósággal hurczolnia kellett maga után.
Az urak összenéztek s szó nélkül indultak vissza a hivatalos szobákba.
Nem akart egyik se addig szólani, mig az altisztek és a szolgák rájuk
figyelnek. Benn se beszéltek sokat, csak elkomolyodtak, nyomasztólag
hatott valamennyiükre az a család, a melynek már a megérkezése olyan
különös, hogy lehetetlen jó végre számitani ilyen kezdettel. Mig az
asztalra hajolva dolgoztak, meglátszott rajtuk, hogy egy gondolat jár a
fejükben. Néha át is pillantottak egymáshoz s aztán megint lekapták a
fejüket a papirra. Akkor oldódott meg a nyelvük, a mikor a főnök kijött
a szobájából s a nélkül, hogy megmonda volna, hogy kiről beszél, az
kérdezte:
--Hát aztán kapott-e legalább ez a szerencsétlen valami pénzt ezzel az
asszonnyal?
Most már mind belemelegedtek a beszédbe s meghányták-vetették a raktáros
dolgát.
--Valami keveset, pár ezer forintot.
--S ezért a nyakába vette ezt a kölyköt.
--Mi lesz vele?
--Hiszen ez a bömbölő ficzkó nem is gyerek, hanem majom. Nézték az
arczát? A homloka hátraesik, ha volna is alatta agy, agyonnyomná.
--De nincs, hiszen hülye.
A gyerek ezalatt fenn elaludt. A raktáros elment a dolgára s az asszony
megállott a vetetlen ágy előtt, melyen a paplant maga alá gyürve, tátott
szájjal, valósággal részegmódra, nagyokat szuszogva aludt a fia. A mig
nézte, végtelen reménytelenség és szomoruság ömlött el az arczán. Mikor
érezte, hogy most már nemsokára sírni fog, elindult a szobákban
rakosgatni, hogy egyeben járjon az esze ne a fián, ezen a nagy
nyomoruságon, a kit akárhogyan is kéri, nem akar elvenni az Isten.

II.

A raktárosékról aztán nem sokat lehetett hallani. A férfi csendesen
mázsált, egész nap fülére huzva mindig a nagy kongó raktárban a gyapot
sipkát, mintha nem csak a levegőtől félne, hanem a hangtól is.
Idegenkedve nézett mindenkire s meg volt győződve arról, hogy itt tréfát
üznek belőle, a mióta bevonult az asszonnyal, meg azzal a hülye
gyerekkel, a ki csak ugy az ágról, vagy honnan szakadt reá. Ha
mosolyogva ment el mellette egy munkás, gyanakodva nézett utána s ugy
fürkészte az embereket, mintha a lelkükbe akarna látni. Ez nyomta is
szegény fejét nagyon, olyan volt, mintha mindig fáradt lenne.