Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 15

bevont dobot vertek. A nagy üveges kocsi előtt a fekete lovak
nyugtalanul rágták a zablát, fenn prédikált az esperes, a környékről
mind összegyültek a népek, fekete volt velük az utcza is, mint a milyen
fekete lepel lengett alá a szomszéd házról, a hol a tiszti kaszinó
gyászolt s mindenütt ott sürgött-forgott egy kis sötét ember, a ki
folyton rendelkezett haragosan hol az egyik, hol a másik kocsist tanítva
emberségre, mert a ficzkók megunták a hosszú prédikácziót s
összeállottak beszélgetni a gyalogjáró mellett. Aztán megint recsegett a
trombita, a kapu alól kiindult a banda, utána a katonák, a publikum, az
üveges kocsi, azután mink szegény gyermekek levett kalappal és a sok
kocsi, mig körülszaladgálta az egészet a kis köpczösfekete ember...
Emosódik az emlékezetemben minden, csak némely jelentéktelen dolgok
kerülnek vissza az eszembe. A kis fekete embert például folyton látom,
azért beszélek róla annyit, meg aztán különösen az egyik ló maradt meg
az emlékemben. Ez valami temetkezési remonda lehetett, mindig trappra
fogta a lépést s annyira nem viselte komolyan magát, hogy egy fordulónál
nekivadulva ágaskodni kezdett s vitte magával a másik három lovat is, a
mint neki indult vágtatva a hegynek. Aztán egyszerre odaugrott a kis
fekete ember, belekapaszkodott a vágtató paripa orrába és káromkodott:
--Te komisz, te disznó...
A temető kapujáig hurczolta magával a ló a kis tömzsit, ott már
belefáradt s letette. A kis öreg pedig, a ki--hiszen ezt már körülbelül
tudjuk--a temetésrendező volt, egyenesen odament a kocsishoz, a miben az
anyám ült s valami hizelgőt mondott neki, ilyenformát:
--A kapitány ur majdnem, hogy vágtatva ment a másvilágra, hanem nekem
sikerült észretériteni a lovat, kezét csókolom.
...És mentünk... Szomoruan, bandukolva, mig odaértünk, a hol vége van
mindennek. Ott nagyot lőttek egymásután hármat a katonák, aztán
imádkoztunk s elindultunk haza. Anyám mellé a kis öcsémet s egy rokon
asszonyságot pakkoltam be, én pedig megindultam magamban, egy ösvényen a
kocsiuttól messze.
Itt találkoztam Flóriánnal.
Ő is fenn volt a temetésen, hanem hamarabb feljött s ebből az alkalomból
kifolyólag, hogy ne mult légyen el hiába az idő, meglátogatta a maga
halottait. Lenn a völgyben álldogált egy sir mellett s szivarozva
bámulta a vidéket. A mikor látta, hogy jövök, elém került. Minden
különösebb meghatottság nélkül nyujtotta a kezét s a másik karjával egy
nagy kört irva bele a levegőbe, a miben benne foglaltatott az egész
temető, azt jegyezte meg, hogy:
--Mind idekerülünk, mind, mind...
--A bizony, mind...
Akkor már mentünk lefelé. Flórián a teljesen közönyös ember nyugalmával
járt mellettem. Egyszerre azonban hirtelen eszébe jutott valami s
gyorsan felém fordult.
--Egy kis számla is maradt a kapitány ur után. Czukor, kávé, szappany,
bor... ki fogja azt most már rendbehozni?
--Én.
--Hát majd átirjuk, szólok az öcsémnek is.--Lennről még egyszer
visszanézett a csendes világra. Már homályos szürke volt az egész tájék,
ráereszkedni kezdett az este. Messze hátul a szilfák között, a hol a
zsidó temető hozzáér a mi földünkhöz, köd gomolygott s egészen távol, a
hova már ugyancsak mereszsze az ember a szemét, hogy belásson,
egyetlenegy csillag ragyogott az égen, valami halvány reménység a
halottas csendben. A temető kapujára nagy tábla volt fölszegezve s
vigasztalónak az volt ráirva, hogy föltámadunk.
A kis örmény egy darabig a csillagot bámulta s mikor visszafordult,
megkopogtatta botjával a táblát.
--Nem igaz... persze, hogy nem igaz. A mi ide be van raktározva, az jól
el van téve. Kezeskedem róla. Nem segít itt már semmi. Nekem fölirhat
ide, amit akar.
Akkor már künn voltunk az utczán s mentünk hazafelé.
Egy utczában laktunk. Tőlünk számítva, a harmadik házban volt a
Flóriánék boltja, az övé meg az öcscséé, szép nagy kereskedés, heringes
hordókkal az ajtó előtt. Nagy, sötét és dohos üreg volt a bolt, a
közepén mindig égett egy gázláng, hogy valami kis világosság legyen
benne. Aztán azért volt olyan jó bolt, mert minden, de minden akadt
benne, a főrevaló keszkenőtől a mustármagig, meg kis perczentre
dolgoztak a testvérek, nem nyuzták le a bőrét a vevőnek.
Mikor az ablakaink alatt elmentünk, láttam, hogy benn világosság van a
szobákban és a sok rokon és ismerős mind nálunk gyült össze a temetés
után. Hivtam Flóriánt is, hogy jöjjön be, ő azonban nem akart.
--Fölösleges az, kár, hogy mások is ott őgyelegnek, a hol semmi dolguk.
--Dehogy, örül annak az ember, ha körülveszik ilyenkor...
--Én nem... Különben is még el kell, hogy könyveljem a kapitány urat.
--A számlát? Olyan sürgős?
--Nem, az izét... a halottkönyvet. Tán nem is tudja, hogy mi az? Én azt
vezetem pontosan, benne van minden jó emberem. Tiszta dolog, valahová
csak föl kell jegyezni, hogy mit nyer, meg mit veszít az ember a
családban, meg a rokonságban, meg azok között, a kiket ismer. Jó kis
jegyzék, pontos, nézze meg...
Nekem sem tetszett otthon a sok gyászos ember, elmentem vele a boltba.

II.

Az üzlet háta mögött két kis udvari szoba volt a lakás. Az egyikben
Tódor lakott, a fiatalabb, a másikban pedig az én emberem, az öreg
Flórián. Innen nyiltak kifelé az ajtók, egyik a konyhába, másik az
udvarra s a kettő között volt a pokróczczal leterített ágy, meg egy
nyitott szekrény, a miben sok ruha lógott. Alul néhány könyv is volt.
Lezárt, az esztendő végével szépen elraktározott nagy bőrös könyvek,
egyikre az volt irva: _Főkönyv_, a másikra: _Pénztári napló_, meg
_Árukönyv_, aztán egy másik, a mire ez a szó volt irva: _Hitelügyletek_.
Ezek közül szedte elő Flórián azt a könyvet, a miben éppen el akarta
könyvelni az apámat.
--Mig elvégzem, lesz szives helyet foglalni--mondta s bemártotta a
tintába a tollat és elkezdte kitölteni a rubrikákat egy üres lapon, a
minek a tetejébe édes apám neve volt fölirva. A mikor rendbe jött a
dologgal, a füle mellé szurta fel a pennát s a könyvet egy kicsit
továbbtaszítva, hogy nyugodalmasan száradjon rajta a friss irás,
beszélni kezdett. Nem ugy, mintha helyén lett volna az esze, nem is
kivánom senkitől, hogy okos embernek tartsa Flóriánt, hanem mint egy
bolond, a kiben minden bolondsága mellett megmaradt még egy kis, még
itt-ott derengő józanság a körüllévő emberi haszontalanságokkal szemben,
mint a milyen például a halál is, meg a születés s egyéb fázisai az
életnek.
--Beirtam a kapitány urat. Tizenegy esztendőt vesztettem rajta, de azt
hiszem, hogy azt az egy pár évet majd behozom Sturmon.
--Ki az?
--Itt a szomszéd boltos. Sokat igér. Csupa egészség. Ámbár ez a számítás
már kezd megingani egy kicsit, mert hát a kapitány ur is sokat igért még
csak ezelőtt két hónappal is. Mindegy, ebben az emberben megbizom. Nem
igen volt még beteg...
--Hogy sokat él, azt gondolja?...
--Nem sokat. Mindössze hatvan évet szántam neki. Más ugyan elszámította
volna magát, ha ezt a nagy egészséget látja, hanem én már kitapasztaltam
mindent. Jön egy betegség, aztán vége. Az ember csak ember. Hanem azért
bizom benne.
Halgattunk és én azon gondolkoztam, hogy kivel van dolgom. Micsoda ember
ez a Flórián? Ő mosolyogva pislogott reám s a mikor már megszáradt
előtte az irás, a térdeire fektette a könyvet s magyarázni kezdte, hogy
mi van benne...
--Tiszta dolog az egész, tessék idenézni: ... honvédszázados, született
ebben és ebben az esztendőben. Baja: májbetegség. Állása hozzám: rendes
vevő és jó ismerős. Remélhető életkor! hatvan év.--Igy van ez
mindenkinél, a ki benne van a könyvben. Amolyan határidőüzlet forma az
egész. Legföllebb csak az lehet benne feltünő, hogy nem pénzbe megy. De
hát csak a pénz az érték? Kérem, hát csak az a kopogó ezüst vagy arany
ér nekem valamit? Én ugy vagyok vele, hogy nem sokat adok reá. Törődjék
vele Tódor. Neki sohase volt felesége, gyermeke, végezze az üzlet
dolgát, ugy sincs egyéb baja, hanem én már körültekintek erre is, arra
is, hogy miben lehet valamit csinálni. Igy például, ez sem
haszontalanság.
--Nem, teljességgel nem...
--Ugy vagyok vele, hogy számot vetek előbb mindennel s aztán
megállapitom, hogy kire meddig számíthatok azok közül, a kik körülöttem
élnek. Ezt csak fontos tudni. Aztán bevezetem a könyvbe, nézze: Kelemen
János városi tanácsnok, koma--a szegény kis fiamat tartotta a keresztviz
alá, hetven év. Ez itt ki van huzva. Időközben elköltözött Bécsbe, most
már semmi közöm hozzá, ez a másik pedig tömlöczbe került csalásért, hát
ezzel se törődöm.
--Aztán mi haszon van ebből a könyvből?
--Sok, nagy haszon, engem nem érnek meglepetések. Nálam kiegyenlíti
egymást a sok eshetőség. Ha az egyik becsap s nem tartja be a határidőt,
itt marad helyette a másik. Abban tovább remélhetek. Ha a végén majd
összeadom az eredményeket, higyje meg, jól jövök ki az üzlet mellett.
Olyanforma ez, mint az olyan üzletember dolga, a kinek boltja van
Budapesten, Kolozsvárt, Debreczenben, Nagyváradon, Kecskeméten,
Szófiában, Belgrádban, s ha négy helyen pang az üzlet, a másik négy
helyen virul. Nem mond csődöt olyan könnyen, mint a másik, a kinek egy
raktárba van belefektetve mindene.
Az üveges ajtón, a mi a másik szobától választott el bennünket,
meglibbent a fehér függöny s a nyiláson Tódor kukkantott be. Mikor
látta, hogy odapillantok, a homloka közepére támasztotta a mutató ujját
s Flórián felé integetett.
--Nincs rendben az esze, tessék elhinni, hogy nincs rendben.
Visszaintettem neki, hogy csak menjen onnan s néztem az öreg Flóriánt, a
ki keresgélt a könyvben s némely tételnél nagyon elgondolkozott. Vártam
még tőle valamit, hogy világos legyen az egész állapot. Addig már nem
megyek haza... Egyszerre csak talált valami érdekes megjegyzést a
könyvben, mert földerült az arcza.
--Azon gondolkoztam, a mivel tisztába kell jönni az embernek, hogy
micsoda komplikáczióknak vagyok kitéve, még azokon felül, a melyeket már
kitapasztaltam. Most rájöttem... Nagyon kellemetlen meglepetéseket
hoznak nekem a járványos bajok. A múlt kolera alkalmával igen nagy
veszteségeket állottam ki. Meg az öngyilkosságok. Néha szezonja van
ennek is. Erre csak nem lehet számítani. Daliás szép urak sétálnak az
utczán, a szájukban szivar, mosolyognak s aztán puff, puff, itt is, ott
is... Az ilyesmi teljesen készületlenül talál.
Betette a könyvet s csendesen ráütött az öklével, mintha ez azt
jelentené, hogy: no, mára rendben van.
Már majdnem eltette, a mikor megint eszébe jutott valami. Rátámaszkodott
a vállamra s vizes lett a szeme, a mig beszélt.
--Az aztán a legnagyobb baj, hogyha későn kezdi el az ember. Akkor már
bajos behozni némely nagy veszteséget. Például hát itt van az én dolgom.
A mikor a feleségem meghalt, még nem vezettem könyvet. Aztán jött a
difteritisz s elvitte a gyerekeket is. Micsoda fiu volt, bizonyosan
diplomás ember lett volna belőle. Beleszólt, a mikor a nagy emberek
beszéltek, politizált, a tanárok mindig izentek, hogy ne hagyjam annyit
tanulni, vigyem a mezőre... Hát aztán vittem a mezőre, vissza sem
hoztam... Ezt nem lehet behozni. Adok még magamnak vagy harmincz
esztendőt, hanem ez is kevés. Nem, nem, teljességgel nem lehet behozni.


A LOVAK
I.

Gyéreséknél közönséges vasárnap délelőtt volt. Nem vártak senkit.
Csendes, hangtalan volt az udvar, egy-egy ember mozgott rajta néha,
mikor a ház előtti gyepágyakat öntözni kezdte a kertész s az istállókból
elővezettek egy-egy lovat a kuthoz. Hátulról, a szérüs kertből tompa
puffogás hallatszott elő s ott, a honnan a hang jött, aranyos könnyü
polyva felleg libegett a levegőben. Egy-két részes csépelt, olyan
szegény emberek, a kik nem várhatják be a nagy masinát. Mikor lenn az
utcza végén harmadszor is harangoztak a templomban, a tágas veranda
lépcsőin lefelé elindult a nagyságos asszony a maga rendes vasárnapi
utjára. Kicsi, félénk, amolyan gyermekforma jószág volt a nagyságos
asszony, a széltől is féltette az ember, nehogy valami erősebb rohanás
ketté törje derékban s aztán elvigye, hogy ne maradjon belőle semmi.
Vele mentek a cselédek is és a mig végigmentek az udvaron, a
konyhaajtóból szájtátva bámult utánuk a fehérkötényes, fehérsapkás
szakács, a ki éppen valami czifra madárról kopasztotta le a sok fényes,
aranyos tollat. Közben megint visítani kezdett a kut csövében a
szivattyú, vedrekkel rakták körül az istállófiuk a kerekre szabott
pázsitot a kut körül s az istálló tornyában, a minek olyan szép
bádogfedele volt, mint a templomnak, megszólalt egy kis csengettyü,
olyanforma, mint a mi a nagy harang mellett van az unitáriusoknál.
Lassu sorjában kifelé lépdeltek az ajtókon a lovak. Csupa gyönyörü nagy
állat, tipus mindenik a maga formájában. Kicsi fejü, nyulánk, hosszu
testü, agár formáju paripák jöttek előbb, aztán alacsonyabb, tömzsi
kanczák, kicsi fejjel, temperamentumos, ideges állatok, nyerítve,
ficzánkolva, aztán magas, nagyon finom testü lovak, a melyeknek járás
közben reszketett a lábuk s füleik, megijedtek még arra is, ha jobban
összeharapták a zablát, aztán olyan erőszakos dögök, a melyeket két
ficzkó vezetett végig az uton, belekapaszkodva a szijjakba. Ezek voltak
a legszebbek. Némelyik két lábra állott, ha csak hozzáért valamelyik
legény, félre ugrott, hogy földre rántotta volna a lovászokat, ha inkább
nem engednek, arra ment a merre ő akart s nem oda, a hova vezették, ha
megrántották szájában a zablát, fölugrott és nyihogott, igazi vadak.
Leghátul pedig egy kis fehér lovacskát vezetett elő egy gyerek s hosszu
sorban, egyesével a széles kerti uton megindult a sok ló meg a sok
cseléd a kut felé.
Mikor már már kigabalyodott a csavaros gruppok közül az egész, kijött
Gyéres is a házból. Utána ballagott egy hosszu fiatal ember is, a kis
urfi tanitója s belesüppedt egy nagy puha székbe a verenda korlátja
mellett. Amolyan szegény diák forma fiu volt, a ki minden iránt
érdeklődik, ha muszáj, de legjobban szereti a csendet. Gyéres kihajolt a
korláton s tágra nyitott szemekkel, mint valami gondos kasznár,
vizsgálni kezdte a lovakat. Nem szólott egy szót se, pedig lett volna
mondani valója. Ez meglátszott az arczán, meg mozdulatain, a mint néha
félrekapta a fejét s a tanitóra pillantott. Ilyenkor azonban
elkedvetlenedett, kapkodta a nézését ide-oda, nyugtalankodott s az olyan
embernek a kellemetlensége látszott meg rajta, a ki valami fontos
mondandójához publikumot keres és senki sincs körülötte, a ki megértse.
Egyszer hosszasabban nézett a tanitóra s erre az fölugrott a székről.
--Parancsol nagyságos ur.
--Nem, nem, semmi. Maga nem érti. Ha maga konyítana a lóhoz, urrá
tenném. Próbálja meg, tanuljon bele...
--Bajos az, nagyságos ur...
--Bajos, persze, hogy az... Hirtelen a kut felé meredt a szeme és
retteneteset kiáltott.
--Tódor! Te bitang! Jobbra, jobbra!--Megint a diván felé fordult s most
már dühös volt nagyon.--A Czézár majd agyonrugta Menelaust. Rongy
paraszt, ugy czibálja a ló, a hogy akarja.--Megint kifelé nézett s ujra
rákiabált a legényre.--Marha! Bolondulj meg! Tovább, ha mondom!--S
egyszerre a nélkül hogy valami átmenetet talált volna a dühből idáig,
lelkesedni kezdett.
--Most nézze, most. A feketét... Ni, hogy vezeti a lovászt. Több esze
van, mint annak a baromnak, azt mondhatom. Megállott s ugy bámulta a
lovat, a mely akkorra már szétugrott a többi közt s két lábra ágaskodva
nyerített föl a tornáczra. A formáit nézze, a csipőjét, meg a lábát, hát
a hogy ideszól, nem ész az, nem?...
A diák visszasüppedt a székbe s azt mondta, hogy: de igen, igen, szép,
gyönyörü állat.
--Bolond maga! Ha embert akarok látni ezen a vidéken, akkor a lovat
nézem. Az individuum, karakter, tiszta egész. Csupa nemesség. Az akar,
az parancsol, az hasonlít hozzám, a ki ur vagyok. Csak nem akarja
melléjük állítani ezeket ni. Csupa hülye, én mondom magának. Maga se
jobb náluk. Az ember csak ember, de a ló... maga ezt nem érti. Nekem itt
köröskörül van egy csomó földem. Csak egyszer láttam volna, hogy a
paraszt felesel velem, ha én azt mondom, hogy igy legyen, vagy ugy,
megbecsülném az embert. A ló folyton opponál. Vérbelit kell venni
belőle, a milyen ez vagy az s aztán látom, hogy mi az akarat. Ha ráülök,
földhöz akar csapni, azt mondja, nem vagy olyan ur, hogy meg nyergelj,
ha beleütöm a sarkantyut, fölugrik az égig. Látja, olyan bolondok maguk
mind, hogy a lóról ugy beszélnek: állat, négylábu, esze sincs. Én tudom,
hogy magukat sarkantyuzom, ütöm, rugom, a mikor nekem tetszik s egyszer
se nyerítettek ellenem, hát maguk-e az emberek, vagy a ló?
Valósággal önkivületben kitárta a karjait, mintha magához akarta volna
ölelni az istállókat is.
--Drágáim...

II.

Lenn az utcza végén ujra harangozni kezdtek. Vége volt a templomnak s
nagyon halk, a levegőn átszüremlett hangokban valami olyast lehetett
hallani a templomi énekből, hogy: téged Isten dicsérünk... Ketten,
hárman, szépen egymás mellett fölfelé jöttek az emberek, aztán meg a
lányok, asszonyok, tiszta, szép ünneplőben s a sok hivő ember mögött még
lenn a meredékes utcza végén látszott a kicsi nagyságos asszony a
cselédekkel, a mint hazafelé tipeg. A nélkül, hogy a vonásaiba
beleláthatott volna az ember, meglátszott az arczán a hivőknél
templomozás után elkövetkező meghatottság, a mint jött szép csendesen és
nézte maga előtt az utat alázatosan, az Isten szolgálóleányához
illendőségesképpen. A cselédek is ilyenformán igyekeztek utána.
Benn az udvarban ezalatt végeztek a csépléssel a részesek. A
polyvafelleg lassan-lassan alábbszállott, mig bele nem kapaszkodott egy
szélpászma s el nem hordta az egészet s az emberek bejöttek az udvarba,
hogy osztozzanak. Mikor a nagyságos ur elé járultak a kérelemmel, az
nagyon dühbe jött.
--Vasárnap? Hogy én majd odaállok nektek vékát méregetni?...
Pusztuljatok mindjárt...
Egy öreg paraszt előczihelődött a többi közül, hogy majd megfelel, de a
mikor már beszélnie kellett volna, még mindig csak a kalapját forgatta a
kezei között nagy zavarban s motyogott, hogy ugy, meg ugy, vasárnap is
enni kell, meg az urnak könnyű, annak nincsen különbség a pénzében meg
az idejében... Hátul elvezették már a lovakat. A sor eleje már eltűnt az
istálló fekete szájában, a mikor egy magas, karcsú fekete paripa az
utolsók közül kirántotta a kötőfék szárát a lovász kezéből s
visszanyargalt a tornácz felé. Rohantában harsányan röhögött. A
parasztok a tornácz falához lapultak előle s az öreg keresztet vetett
magára.
--Vége, vége... agyontapos...
Az ur fenn az erkélyen egyszerre elfeledkezett róluk s mosolyogva,
ragyogó arczczal csak a lovat nézte. Az állat nyihogva kapálta a földet
s nagyokat fujt a porba. Mintha csak jó reggelt akart volna mondani.
Mikor a kocsisok utána futottak, ezeknek is az arczába fujta orrából a
forró gőzt s a nélkül, hogy megfogták volna a fék szárát, elindult
előttük az istálló felé. Gyéres erősen megfogta a tanitó kabátját s
előbb a még mindig a tornácz alatt szorongó parasztokra mutatott, azután
meg a ló után mosolygott.
--Nohát, lássa. Hogy elrémült ez a sok bamba. Utálatos... Hát emberek
ezek?... Mikor lenn megint szervezkedni kezdtek a parasztok, hogy elől
kezdjék az ügyüket s az öreg ujra hebegni kezdett, rettenetes dühbe
jött...
--Most már elég. Kihozom a botot s szétverek köztetek. Mars! Ki innen!
A parasztok lassan huzódtak a kapu felé. Mikor már jó messze voltak,
megállottak egy perczre, mint a kivert állatok és összeröffentek.
--Megbánja még... Nem lesz ez mindig igy.
--Többet ér neki egy lova, mint mi mind...
Fenn a tornáczon pedig ujra lelkesedni kezdett Gyéres. Karonfogta a
tanítót és huzta maga után.
--Jöjjön, jöjjön.--Mig átmentek az udvaron, éppen befordult a kapun a
nagyságos asszony. A tanító köszönt s oda akart menni, de Gyéres nem
engedte. Oda se nézett az asszony felé, hanem nekipirulva, lázasan ment
a maga után utján, maga után vonszolva a fekete kabátos, hosszu fiút. Az
istálló ajtóban megállott, nagyot kiáltott:
--Czézár! Menelaus!
Mikor a lovak nyerítve feleltek, a fiuhoz fordult.
--Hallja! Hallja!--Egyik lovától a másikhoz szaladgált, simogatta őket,
némelyikkel beszélgetni kezdett.--Hogy vagy? Jó volt a zab, a
széna?--Nézze, a szeme beszél, hát nézze! Itt ez a csillogó pont az
öröm, itt a másiknál a sötétes folt, ez a kis elhomályosodás éppen a
pillák alatt, az a bánat.--Valami baja van. No mi az, mért sirsz?
Hallja, a másik hogy kaczag. Mennyire szeretnek.--Egy nagyszügyü pejnek
átölelte a nyakát. Az erős, nagy állat fölkapta a levegőbe és lóbázni
kezdte. Gyéres kaczagott.--Igy, igy mulassunk.--Egyszerre eleresztette a
ló nyakát s leesett a friss alomba a jászol mellé. A ló félreugrott, a
tanító meg a kocsisok megijedtek, de a gazda befeküdt még mélyebben a
szalmába, behunyta a szemeit is s boldogan elnyult a ló előtt, a mely
most már idegesen szaglászni kezdte, mintha idegen volna.
--Ne rugjál agyon öreg, ne rugjál...
A tanító kiabálni kezdett.
--Jöjjön nagyságos ur, jöjjön.
--Maga nem érti, nem érti...
A tanító már kezdte érteni. Megijedt tőle. Azt gondolta, hogy most
visszaviszi ezt az embert a házba, azután fut, amerre lát. Nem marad egy
fedél alatt az ilyen bolonddal. Rémülten czibálta föl a szalmáról az
istállógőzbe belebódult embert s ugy lökdöste maga előtt, mint a
gyermeket.
Az udvaron megint ott lézengett néhány paraszt. A részesek jöttek
vissza, még egyszer megbeszélni az osztozkodás dolgát. Azt mondták, hogy
nekik a malomba kell menni. Ha most elindul az ember, akkor se érkezik
vissza holnap reggelig a liszttel. Nagyon megbámulták a nagyságos urat s
abból, ahogy a fekete kabátos hosszu ember elbánt vele, látták, hogy
megint csak nem beszélhetik meg az osztozkodás dolgát.
--Pedig semmi se volna az egész. Két zsák neki, egy zsák nekünk, megint
kettő neki, aztán egy nekünk.--A hogy a kezeit a levegőben lóbálta,
mintha a zsákokat czipelné, hamar eligazította az osztozást, hanem hát a
valóságban nem megy az olyan könnyen. Most már elkeseredve, csendes
dühhel mentek el.
--A szegény ember kutya neki. Majd egyszer csak megjárja.
--Segítnek abban a lovak is.

III.

Azután egy darabig beteg volt Gyéres. Valami értelmetlen betegsége
akadt. Az orvosok se igen tudtak kiokosodni belőle. Egy csomó
jeges-zacskót raktak a fejére, szörpös, émelygős orvosságokkal teli
kanalakat erőltették be az összeszorított fogai közé, de a mellett
napról-napra semmi ujat se tudtak mondani a nagyságos asszonynak, ha az
ura állapotáról kérdezősködött. Már az Istennel is kezdtek előhozakodni,
a mikor pedig a doktor, akárhogyan is szájára veszi az Isten nevét,
akkor baj van.
Azután azonban mégis csak segített az Isten. A beteg lassan-lassan föl
is kelt az ágyból. Rátámaszkodott a nyurga diákra s a mikor sütött a
nap, már ki is sétáltak. Azért még nagyon gyönge volt. Egy darabig
tartotta magát, aztán egyszerre összeesett benne az erő, nyögött, sírt
és sóhajtozott a lovai után, meleg délelőttökön kiült a tornáczra és
végig nézte az itatást. Ilyenkor különösen fészkelődött a helyén és
sokszor elfulladt a hangja, mig rá akart kiabálni egy-egy kocsisra, a ki
ugy vezette ki a lovat, mintha tehenet huzna maga után. A doktorokkal
pedig veszekedett, hogy lóra akar ülni, hajtani akar, az istállóba akar.
Egyszer aztán nagysokára megengedték neki, hogy lovagoljon. A nagyságos
asszony kis fehér kanczáját nyergelték meg neki. A mikor elővezették a
lovat, siránkozni és nyöszörögni kezdett a nagyságos ur, mint egy
gyermek.
--Miért nem ültetnek bárányra, vagy valami juhászkutyára? Ezt a kis
rongyot hozzák ide. Letörik a dereka...
Kétfelől tartották, amig elhelyezkedett a nyeregben. Amikor elindult már
mosolygott. Kezdte jól érezni magát a nyeregben. Egyszerre csak
megindult lassan trappba, aztán ki a kapun s a tornáczról már csak
annyit láttak, hogy galoppba iramodott a megrémült kis fehér lovacska s
eltünt az utcza végén.
A nagyságos asszony nagyon megijedt. Lihegve szaladt le az istállóba s
rákiáltott az első lovászra, a ki a jászol mellett ácsorgott.
--Vincze! Lóra hamar. Nyargalj a nagyságos ur után, tudod milyen gyönge.
A nagyságos ur pedig már jött vissza. Reszketett alatta a ló, a zabláról
tenyérnyi czafatokban szakadt le a tajték, a lovasnak pedig a
boldogságba belebágyadt a szeme, ragyogott az arcza. Egyenesen
belovagolt az istállóba s parancsolni kezdett.
--Elő a kocsit, az enyimet. Kettőt elől, hármat a rud mellé...
Vadakat... ló legyen, nem szamár... Czézár, Menelaus, Didó, a rud
mellé... Hozd le az ostoromat... Repülni akarok...
Amikor látta, hogy nem sietnek s a sok kocsis összebámul, a zekéje
zsebéből előrántotta a revolvert.
--Agyonlőlek kutya, ha gondolkozol mikor én beszélek.--Már lőtt is. A
golyó elsivított az egyik lovász füle mellett s tompa koppanással
lehullott a falról.
Erre szétszaladt mindenki, csak az asszony maradt ott. Kérlelni kezdte a
nekibolondult embert.
--Ne még. Két-három hét mulva...
Gyéres rá se nézett. Türelmetlenül tappogott az agyagos padlón s nézte,
hogyan vezetik elő a lovakat. Egy inas lehozta az ostort. A kezébe
vette, nézte, hogyan hajlik, aztán kiment az istálló elé, egyet-kettőt
kongatott vele a levegőben, de türelmetlenül, inkább csak azért, hogy
teljék az idő. Azalatt azt nézte, hogy hogyan fognak be. Előhuztak egy
két kerekü kis kocsit, a mi egyéb sem volt, mint kerék, meg egy ülés s
eléje sorakoztatták a lovakat, csupa pihent állatot, mindeniket egy-egy
lovász tartotta féken. Az asszony körülszaladgált s a mikor látta, hogy
csakugyan nem tréfa a dolog, segítségért kiabált.
--Doktor! Doktor!
Nem jött senki s már elkészült a fogat. A lovak nyihogva ágaskodtak, még
egy pár szijat kellett becsatolni, de Gyéres már felugrott az ülésbe.
Pillanat alatt rendbeszedte kezében a gyeplőszárakat, egy szempillanatra
felállott, kieresztette az ostort, vadat, hangosat kiáltott, a miben
azonban benne volt minden szenvedélye, a mit az előtte toporzékoló
állatok iránt érzett, lovászok szétugráltak előle s a két nagy kerék
őrült iramodásban kikanyarodott az udvarról. A kicsi asszony szájtátva
bámult utána s a mikor a porát se látta, egyszerre, mintha csak most
ébredt volna fel a kábultságából, térdre esett az istálló előtt s
imádkozni kezdett.--Miatyánk, ki vagy a mennyekben...--Nem tudta tovább
mondani, megkapta hirtelen a sejtés s jajgatva szaladni kezdett. A
kapunál már elhagyta az ereje és csak nyögött.
--Sohase jön vissza... vége, vége...
Gyéres pedig rohant. Egyszer megakarta törülni a homlokát s ezzel
leverte a fejéről a kalapot. Betegsége alatt megnőtt a haja s most
lobogott utána a levegőben. Lábait nekifeszítette a kocsi deszkájának s
erősen tartotta a gyeplőt. A mikor a keze fáradni kezdett, engedett. A
falu végén bekanyarodott a tarlóba. A mint ott rohant végig, egy-egy
rögön magasra ugrott vele a kocsi. Még mindég nem rohantak elég vadul a
lovak. Most már a gyeplővel nem is sokat törődött, csak az ostorral
cserdített be egyszer-egyszer az állatok közé s hátravetette magát a
keskeny párnára, hogy csak ugy uszott előre s a lovakat nézte, hogy
hogyan vágtattak a földekbe, a messzibe, a semmibe s egy-egy pillanatra
behunyta a szemét, mint a gyermek a mikor hintázik.
Messzire egy vesszőkerítést pillantott meg. Most már akadályt akart,
valamit, a mit keresztül törjön. Arra fordította a lovakat s
önkívületben látta, hogy most már mindjárt ott vannak, nekimennek. Ujra
fölállott várta, a mig odaérnek, hogy keresztülgázolnak majd ezen a
semmin, valami rongy parasztnak az összelopkodott korlátján... egy
pillanatig azt is látta, hogyan buknak egymásra a kocsi előtt a lovak s
aztán ő is beesett közéjük.
Már nem tudta megkülönböztetni a sok közül, hogy melyik ló az, a
melyiknek a kemény czombjára ejtette le a fejét... Még érezte, hogy a
mellébe, meg az oldalába rug valamelyik állat a sok közül, de a mire
körül akart nézni, az agyát tompította el egy patkó, a mi belemélyedt a
fejébe. Még nyögött, a mikor kiszaladt segítségnek a paraszt.