Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 06

férfi sokkal tisztességesebben volt öltözve, mint azelőtt. Valami
szabadalma volt, a mihez Nürnbergben kapott kompánistát, akkor váltunk
el. Ugy látszik, hogy sikerrel dolgoznak, erre vallott a prémes téli
kabát, drága ruha s a gyürüi, a melyek az ő osztályában első utmutatói
annak, hogy valaki szegény emberből gazdagra változott. Az asszonynak
komoly fekete ruhája volt, de jól megszabva és fényes atlaszbetéttel a
mellén, a melyre végig feküdt a nyakából lecsüngő arany óraláncz. De
nagyon komorak voltak mind a ketten, ugy vettem észre, mintha sírtak
volna s talán még most is közel állanának hozzá. A férfi zsebkendőt
szorongatott a kezében.
Megindult egy csomó szapora kérdés s erre egy kissé fölelevenedtek.
A találmány bevágott--mesélte a férfi s felvidult az arcza, a mint
hosszasan elbeszélte, hogy mennyit küzdött, a mig idáig jutott.--A
czéget _Pohl et Comp_.-nak hivják, de két társa van. A hitetlenek. Egyik
se akart annyi pénzt fektetni a dologba, hogy magára lehessen. Most
persze szivesen kiturnák egymást, de nem lehet. Csak Németországban hat
ügynök utazik az üzlet részéről, s mindenütt képviselve vannak. Haj,
haj, nagy dolog ez, a mig idáig jutottak, mennyi baja volt azzal a két
bolonddal, azt csak ő tudná megmondani. Mindig nyereséget követeltek,
már a második hónapban osztalékról álmodoztak. Minduntalan
visszakövetelték a pénzt, soha még ilyen házsártos embereket nem látott.
Egyszer az egyiket kidobta az üzletből, s a könyveket mindig a
Wertheim-szekrénybe zárta, mert a társak, ha látják, hogy milyen
töméntelen pénzt kellett kidobni az első időkben, összeverekedtek volna.
--Igy is volt elég skandalum!--mondta sóhajtva--erről csak annak lehet
fogalma, a ki látta.
--Most ki maradt odahaza?
--A könyvelők meg ők. Most már rendben van minden, elmozdulhatok egy-egy
perczre.
--Miért jött Münchenbe? Valami hivatalos dolog?
Szórakozottan felelt s olyan elkényszeredett tekintetet váltott a
nővérével, hogy ijedten néztem rájuk.
--Nem... nem... nem hivatalos--mormogta s élénken figyelni kezdte az
utczát. Egy kocsi zörgése keltette fel a figyelmét, a kalapját is a
kezébe vette, hogy mindjárt kiszaladhasson, ha az a kocsi jönne, a
melyet várt. De nem az volt. Megint visszafordult hozzám s most már
könyei, a melyek rég utat kerestek maguknak, a szemébe szöktek s
végigfolytak az arczán. Az asszony is sírni kezdett. A pinczérleány
törülgetés közben rájuk bámult s intett a pénztáros asszonynak, hogy:
nini, mit csinálnak ezek! A férfi csendesen sírva s hiába erőlködve
azon, hogy felszárítsa a könyeit, végtelen szomorú arczczal kezdte
elmondani, hogy miért jöttek.
--Ma operálják Marit. Itt fekszik a Schmidt tanár klinikáján. Nagy
beteg, szegény...
Az asszony rámondta:
--Szegény, szegény...
--Mi baja?
--A gégéje, föl kell vágni. De most már harmadszor csinálják, én nem
tudom, hogy mi lesz.
Mari a Pohl fiatalabb testvére volt. Mikor náluk laktam, még hajadon
volt, azután férjhez ment egy népénekeshez, akire hat esztendeig várt;
annyi kellett ahhoz, hogy törvényesen elváljon az első feleségétől az
énekes. Azt ismertem. Derék, becsületes ember volt s a maga kis körében
majdnem művész. A társaitól teljesen elütő rendes életmódot folytatott,
elnöke lett a népénekesek társaságának, a mely arról gondoskodik, hogy
tisztességesen eltemesse tagjait, s igy bizonyos külön tekintélyre tett
szert nemcsak társai közt, hanem a publikumában is. Hozzám sokszor
bejött, _Herr Ungar_-nak szólított, néha nekem mutatott be először
egy-egy uj couplet-et s naiv bizalommal beszélt a szerelméről, meg a
válópörről.
Róla gondolkodtam, meg az ő szerencsétlen boldogságáról, a mely
bizonyosan nagyon tönkrement, ha beteg az asszony,--a mikor hátam mögött
megszólalt a hangja:
--Á Herr Ungar!--Igyekezett örülni, de nem tudott, gyorsan kezet fogott
velem, s azután rám sem nézett, a sógorához beszélt, leült, ujra
felkelt, nem találta meg a helyét sehol, s azt mondta, hogy ujra kimegy
az utczára és járkálva várja be a tanár kocsiját.
--Maradj itt a melegben, az ablakon át megláthatjuk.
Fészkelődött, forgatta kezében a kalapját és mégis csak kiment.
Izgatottan topogott a gyaloguton és izzadt, pedig recsegett lábai alatt
a hó, s metszőn, élesen fujt a szél. Egyszer megint jött egy kocsi,
fehérczilinderes kocsis ült a bakján. Az énekes intett, hogy álljon meg,
megismerte a kocsiban Schmidt tanárt. Fölnyitotta az ajtót, s most már
teljesen elhagyta nyugalma. Hevesen beszélt, látszott, hogy könyörög. A
doktor párszor félbeszakította, nyugalomra intette, ugy látszott, hogy
biztatta. Egyszer a vállára ütött s a szeme közé beszélt valamit,
bizonyosan azt mondta: legyen erős--azután szigoruan nézett reá s
megvetőleg legyintett a kezével, talán azt kérte számon a szegény
embertől, hogy miért olyan gyáva. Pohlék is fölugráltak, amikor
megállani látták a kocsit, s kiszaladtak az utczára. Azután hárman
beszéltek össze-vissza. Egyszer a tanár ur becsapta az ajtót s
továbbhajtatott.
--Menjünk utána--mondta az asszony.
--Azt mondja, hogy nem ereszt be--felelte a szinész.
Pohl visszament a kávéházba fizetni, mi pedig járkálni kezdtünk az
utczán. Az asszony izgatott volt, mindig előttünk járt s csuklott, mert
erőszakkal el akarta fojtani a sírást. Az énekes kissé lecsendesült,
erőszakolt megnyugvás ült az arczára. Mellettem haladt. Később hozzánk
csatlakozott Pohl s beszélni kezdett.
--Mig nyomorogtunk, egészségesek voltunk. Most már mindenünk van s Mari
beteg. Mit mondott a doktor?
--Biztatott--felelte vontatottan a szinész--de ez igy ment mindig. Nem
hiszek én neki.
Pohl előre ment a nővéréhez s karonfogta. A szinész most már egyedül
volt velem. Párszor rám nézett, mintha az után kutatott volna, hogy mit
gondolok. Az én arczomon bizonyára nagy szomorúságot látott, mert igazán
nagyon el voltam keseredve a sorsukon. Egyszerre csak azt kérdezte:
--Emlékszik még a: _Was ich nicht sagen mag_-ra.
Amint zavarosan elkalandoztak a gondolatai, ez a couplet-refrain jutott
az eszébe. Csodálkozva bámultam rá, nem tudtam megérteni, hogyan
gondolhat ilyesmire, de ő nem várta be a feleletet, hanem egyszerre
hirtelen megállott, s fojtott hangon kezdett el beszélni, hogy az
elülmenők meg ne hallják. Ez a küzködés még jobban elárulta a dühét, s
mig lihegve, sebesen beszélt, ökölre fogta a kezeit, mintha valakit
agyon akarna vágni.
--S az én első feleségem hogy hizik! Hogy kövérebb legyen, négyszáz
markot fizettetnek velem a kosztjára. Az a másik pedig meghal.--Majd
lerántotta rólam a kabátomat, ugy megfogta.--No, Herr Ungar, van
igazság?
Pohlék visszafordultak, fáztak. Ha kocsi jött, összenéztek s ujra
lekapták a szemeiket egymásról. A két férfi komoran bámult maga elé, a
szinész úgy kutatta a földet, mintha elvesztett volna valamit s azt
keresné, az asszony pedig talán imádkozott magában, mert kissé mindig
elmaradt s nem hallotta, hogyha valamit kérdeztem tőle.


ANNA

A somorjai báró urfi nemrégiben egészen a bánatnak adta magát. A
máskülönben is fura formáju fiut nagyon megviselte a mértéktelen
szomoruság, mintha elrontotta volna vele a gyomrát. Hegyes madárfeje
belezöldült a betegségbe, siralmasan elgyöngült, tántorogva botorkált,
mintha örökösen részeg lett volna s lázas éjszakákon sírt, nyögött és
egy egészen közönséges leánynevet suttogott bele az átizzadt párnába.
--Anna, Anna...
S akkortájban esett meg az, hogy a méltóságos asszony lehivatta magához
a nevelő kisasszonyt s szokása ellenére ezuttal az irásos forma
mellőzésével élőszóval tárgyalt vele. A méltóságos asszonynak ugyanis az
volt a divatja, hogy a kisasszonynak napiparancsokban adta tudtára a
mondanivalóit a kis kisasszonykák nevelésére vonatkozólag. A parancsokat
cselédek hordták föl a második emeletre, a hol a komornyik és a parádés
kocsis szobái között kis, két szobás lakása volt a kisasszonynak, fehér,
tiszta, mint a pohár, de szigorúan egyszerü és kellemetlenül száraz és
hideg... Ebből a leányból kellett bele valami, egy kis friss, üde uri
leányillat, hogy ne legyen egész közönséges, mint tovább a folyóson a
szobalányok szobái. A cselédek vigyorogva kézbesítették a parancsokat,
amikben mindig foglaltatott egy csomó kellemetlenkedés, halk, ki-kitörő
meg ujra lenyelt viczogással vették tudomásul azt, ha a kisasszony
kilépett a gangra, a szemétből kiszórtak az ajtaja elé egy csöppet, csak
annyit, ami a bosszantásra elég s lenn a nagy ebédlőben, a mikor a
szegény cselédkisasszony is ott ült az urakkal az ebéd meg a vacsora
mellett, olyanformán kinálták meg a tállal, mintha valaki közülük jutott
volna ahhoz a tisztességhez, hogy az asztalához ültesse a báró és ez
mulattatná őket, szórakozottan fitymálva, türelmetlenül. Egyszer egy
lány a fülébe is pusmogott:
--Tessék már kivenni, nem állhatok itt estig.
Amint ebből látni méltóztatik, a méltóságos asszony teljességgel nem
kényeztette el a nevelőkisasszonyt. Annál nagyobb feltünésre
számíthatott tehát az az eset, hogy szokatlan időben, a mikor
máskülönben a frizérnével szokott foglalatoskodni, fölizent hozzá, hogy
jőjjön le. A nagy szalonban várta, a mi olyan szoba volt, hogy nem is
érthetik meg benne egymást asszonynépek, nagy, csupa óriás méltóságos
komor bútorral telve, eleve kizárva magából minden bizalmaskodást. A
méltóságos asszony a szoba közepén állott meg egy nagy asztalra
támaszkodva zsiros, gömbölyű öklével s még ebben a nagy térben is majd
agyonnyomta méltóságával a kis nevelőkisasszonyt. A leány elveszett a
sok nagyuri holmi között, szinte keresgélni kellett utána. A szomszéd
ajtó függönye meglibbent kissé, a mikor belépett s tejfehér, nagyszemü
és rőthajú gyermekfej kukucskált be a szobába. Aztán egy kis vihogás
hallszott s a kis leány eltünt. Anna pedig még mindig az ajtóban állott.
Most már összeszedte magát valamicskét s tőle telhetőleg keményen nézett
vissza a nagy, kövér asszonyra.
--Hivatni méltóztatott.
A méltóságos asszony meg se mozdult, csak intett neki, hogy jőjjön
közelebb. A leány előrejött, megállott az asztal másik oldalán s várta,
hogy mi lesz. Most mintha megint libbent volna egyet a függöny s ujra
kaczagott volna a gyermek, sejtve, hogy kikap a kisasszony. A leánynak
ez a czérnaszál vékony hang arczába kergette a vért s igy esett meg az,
hogy a köteles tisztelet daczára ő szólalt meg először:
--Méltóztassék növendékemet eltávolítani, méltóságos asszony. Ha
valamelyik mindig tanuja annak, hogy méltóságod megaláz, képtelen vagyok
a feladatra, amivel megbiztak.
--Honnan tudja, hogy miért hivattam?
--Rendesen az következik, hogyha lehivat méltóságod.
A méltóságos asszony mosolygott. Mintha a nagy hatalom tetszett volna
neki, ami alatt összegörnyed az efféle népség. Gőgös és száraz maradt a
hangja, pedig egy kis szívességet akart belevegyíteni. Sehogy se ment.
Mikor azt mondta a leánynak, hogy üljön le, az is inkább parancs volt,
mint szives kinálás.
--Nincs szó most ilyesmiről,--kezdte--egyebet akarok mondani. Valamire
kérni... Egy kis szivességre, a mit megtehet azért a sok jóért, a mit
tőlünk élvezett, a mióta itt van. A fiamról van szó.
A leány halványan bámult rá a nagy asszonyra s idegenkedve huzódott el
tőle, amikor közelebb huzta hozzá a széket. A méltóságos asszonynak
pedig tetszett az összegubbaszkodott, törékeny kis figura a másik széken
s csak vontatottan, lassan folytatta a mondanivalóját, mintha ilyen
semmiséggel szemben érdemes se lenne a sietség.
--A kisasszony egészen elvette ennek a fiunak az eszét. A kisasszony
azzal köszönte meg azt a jóságot, hogy a házunkba fogadtuk, hogy
hódított. Meghódította a bárót s most már meg a fiatal bárót is. Ez
csunyaság a kisasszonytól.
A leány fölállott a székről s az ajtó felé indult. Az arcza előbb
föllángolt, aztán halvány lett, kicsi, még gyermekforma teste reszketett
s olyan megvetéssel nézett vissza a nagy asszonyra, hogy az is
meghökkent kissé és nem ment utána. A szoba közepén azonban már elhagyta
az ereje, megtántorodott s keserves, hosszú sóhajtás szakadt föl a
melléből. Panaszosan, inkább nyögve szólott:
--Igy ne beszéljen velem, nem hallgatom...
A méltóságos asszony is észrevette, hogy ezzel a hanggal nem megy sokra
s másképen próbált beszélni.
--Maradjon a kisasszony. Minek olyan érzékeny? Végre is én nemcsak a
gazdája vagyok hanem asszony és anya is, akinek a kisasszonnyal
számadása van. A kisasszony hódít... Azt hiszi, hogy nem vettem észre,
hogy milyen melegen néz magára a báró... Félrehuzódik egy szögletbe s
csak magára bámul, hogy majd beleolvad. Szereti a kisasszonyt.
A leány nyugodtan felelt:
--Talán fölfedezett bennem valamit, amit meg lehet becsülni.
A méltóságos asszony belevágott a leány szavába.
--Mindegy. Nem törődöm ezzel. A fő a fiam dolga. Nem türöm, hogy ez a
fiu tönkremenjen a kisasszony miatt.
--Miattam?
--Persze, akármilyen ostobán is hangzik az, hogy a kisasszony szóljon
bele a somorjai bárók élete sorába. Nem türöm, hallja, nem türöm. A fiam
beteg, maga után vágyakozik, lázas. Különben is gyönge, regényes
természet, afféle ábrándozó. A kisasszony büszke, nem tudom, hogy mire,
de büszke s meg se hallgatta a fiam. Az én fiam... Elutasitotta, mint
valami közönséges más fiut.
--Nem szeretem.
--Mindegy. Azért nem lett volna szabad a kisasszonynak olyan kurtán
végezni az én gyermekemmel. Az nem az a fajta, akinek ajtót lehet
mutatni. Mondhatott volna neki egy pár jó szót.
--Minek?
--Hogy a fiu el ne keseredjék. A sok jó után, amit ebben a házban
kapott, ennyit megérdemeltünk volna a kisasszonytól.
A leány tétován bámult az asszonyra s huzódozott tőle. Félni kezdett
attól, ami következik s torkán akadt a szó, a mint beszélni kezdett.
--Nem értem, nem tudom, hogy mit akar.
Most már gát nélkül tört ki a nagy, kövér asszonyból a gőg. Mintha meg
se értette volna az akadékoskodást, amit ez a polgár sorsu szegény
tanitókisasszony megenged magának, követelt, parancsolt s csak arra
döbbent meg kissé, mikor mind magasabbra, nagyobbra egyenesedett ki
előtte a leány és szép lett, ragyogott mint a napsugár, bevilágositotta
a szobát.
--Nem érti? Hát értse meg. Ketten vagyunk, nem hallja senki, hát mondok
magának valamit. A fiam azzal fenyegetőzik, hogy agyonlövi magát, ha
maga nem lesz az övé. Az övé... Azt a gyerek másképpen gondolja, mint
én. Ő ostobán, szerelmesen, én meg ugy, hogy mindannyian meglehetünk
vele elégedve. Ő is, aki szerelmes maga is, aki nem szerelmes és én is,
akinek gyermekem életére vigyázni kell. Azt mondom magának, hogy az én
gyermekem nem a senki fia. Hallgassa meg s nem lesz belőle kára. Ne adja
a büszkét és a szentet, hanem türje el, ha közeledik magához. Az a fiu
somorjai báró, nincs hozzászokva ahhoz, hogyha szerelemről van szó,
kiadják az utját. Ha magának ez áldozat, hát én megfizetem, de nem
türöm, hogy egy ilyen magaforma leány miatt elpusztuljon a fiam.
Értette? Most már tudja, hogy mit akarok. Ha egy kicsit nyersen mondtam
el, hát nem tehetek róla. Nem vagyok olyan kedvemben, hogy a kisasszonyt
kiméljem a magam rovására.
A leány egy nagy bőrösszéknek vetette a hátát s olyan rémülettel nézett
az asszonyra, mintha vad előtt állana, aki most mindjárt ráveti magát.
Majd elesett, jobbra-balra ingott s keményen megmarkolta az asztal
szélét, hogy le ne roskadjon. Agyában zavarosan gomolygott minden, amit
most hallott, behunyta a szemeit, hogy egyedül legyen s összeszedje a
gondolatait, de csak mégse értette az egészet. Czafatok váltak ki a
zürzavarból, egy-egy szó, durvaságok, utálatos dolgok, amik elrémítették
s arra nógatták, hogy szaladjon, de lábait megmozditani se tudta. Végre
valamicskét tisztán látott. Megrázta magát, mintha leakarta volna dobni
a testéről mindazt a sarat, amit rádobáltak s kiegyenesedett.
--Elmegyek innen.
Az asszonyból most már féktelenül dült ki a düh. Az asztalt rázta s
durván kiabált:
--Azt nem! Itt marad. Ha kell, magukra csukom az ajtót, majd
megszelidül. A fiam nem hagyom elpusztulni egy rongyos leány miatt, aki
nálam öltözött ki kisasszonynak. Az én pénzemen. Ha bolondítani tud, hát
bolonduljon is...
A leány már oda se hallgatott, csak ismételte:
--Elmegyek.
--Itt marad!
--Elmegyek.--Aztán, mintha magához beszélne, indulat nélkül, szomoruan
szólott.--Nem tudja, hogy mit csinál, nem tudja, hogy mit mondott.
Az asszony mintha ráfeküdt volna, egészen melléje ment, hogy összefolyt
a szájukból a lehellet s tulkiáltotta a csendes beszédet.
--Tudom, de nekem a gyermekem drága, nem maga, maga semmi... Maga
senki... Ha a fiam a maga szeméért meg találna halni...
A nagy hangra bejött a báró. Kicsi, értelmes képü öreg ur, kis, szurós
nézésü szemekkel, amikkel mintha egyszerre mindent látott volna...
Hosszu, meleg pillantással mérte végig a leányt s szárazan szólott rá az
asszonyra:--Mi a baj?
A leány felelt.
--Elmegyek innen.
Az öreg ember egy kicsit gondolkozott s bólintott a fejével.
--Jól teszi.
A méltóságos asszony beleszólott a beszédbe:
--A kisasszonynak szerződése van. Azt be kell tartani...
Az öreg ur ugy tett, mint a karmester, aki leinti a fölösleges lármát s
csak annyit mondott:
--A kisasszony elmegy.
Aztán megfogta a leány kezét s elhomályosodott a nézése, amint beszélt:
--És magával együtt elmegy a tisztesség is innen, leányom. Elmegy...


A VASUT

Alig egy esztendeje, hogy a falum határán átvezették a vasuti vonalat.
Egy nagy legelőt szeltek ketté a töltéssel s éppen szemben a község
házával, a rét közepére építeni kezdték az állomást. Idegenekkel telt
meg a falu. Az olaszok esténkint tulordították a korcsmában a
benszülötteket s meghonosult nálunk is a harmónika, a mitől veszettül
vonítottak a kutyák s káromkodtak a zsandárok, mert ahol megszólalt, ott
bizonyosan verekedés lett a nagy mulatság vége. Az uraknál szétszórva
laktak a mérnökök, a megye adott melléjük hajdukat s ezek a
czifrazsinóros hivatalos emberek bizonyos elitet képeztek a többi
cselédség és a parasztok közt, külön asztalhoz ültek a korcsmában, a
munkáról beszéltek s bort ittak és nem pálinkát. Reggelenkint megindult
a bucsujárás a vasuti vonalhoz, a hajduk hátukon vitték a háromlábu
magas asztalokat, lánczot, vonalzókat; a gyermekek tágra nyitott
szemmel-szájjal bámulták meg a sok furcsa holmit, a parasztok pedig
komoran mentek be házaikba, hogy ne kelljen köszönteniök a mérnököket, a
kiket urasági fogatokon vittek ki a vonalhoz.
Erre a szerencsétlen falura végzetes volt ez a vasuti vonal. Két város
közt fekszik és kis határában alig terem meg a kenyérre való buza.
Vannak nagybirtokos uraik, de ennek nem látja hasznát a paraszt. Fuvaros
itt minden ember, aki csak összekuporgatott két lóra és egy ócska
kocsira valót. Mindig van valami szállítani való, tavasztól a másik
tavaszig. Kezdődik a zöldségen, azután következik a gabona, gyümölcs,
káposzta s a szállítmányhoz tartoznak mellesleg a kis diákok is, akiket
tizenöt-húsz krajczárért meg egy kis üveg pálinkáért ültetnek föl a
zsákok tetejére. Azután következik télire a kő. Hosszu vonalon ők
hordják be kavicscsal az országutat, nem is ért ahhoz más igazán. És
mindehhez nem kell egyéb, mint két lovacska, amely koplalni tud s nem
veszti el a fejét a nagy hágón, hanem belefekszik a hámba és huz négy
helyett, egy goromba lőcsös szekér és egy jó, mogyorónyi bogokra kötött
kurtanyelü ostor.
Mikor megérkezett az első mérnök s a szögmérőjével kiment a határba,
elindult a suttogás és kérdezték az emberek egymástól, hogy: mi lesz? A
felelettől féltek, fogalmuk se volt még arról, hogy mi következik, de
érezték, hogy valami rossz; s amikor a mérnök egyedül sétálva hazafelé
tartott, nem merte megkérdezni senki, hogy mit akar a határban. Azután
rájöttek maguktól, amikor mind több-több idegen ur érkezett s hosszú
városi kocsikon elhozták a sineket s egy kijelölt vonal mellé falat
raktak belőlük. Lassan-lassan közeledett a munka, mind közelebb-közelebb
hallották az olasz munkáshad nótáját:

Evviva, evviva, evviva Garibaldi,
Evviva, evviva, ....--

mintha bizony valami érdeme lett volna Garibaldinak, hogy kiépült a
szárnyvonal. Egyszer azután elkészült az egész. Olyan egyenes volt a
vonal, mint egy lénia. Az állomás épületébe beköltözött egy czifra,
aranysipkás ur s egy napon bőgve, megvadulva szaladtak szét a töltés
mellett legelő barmok, végig ment a vonalon az első masina. Kigyült a
csodára az egész falu, mikor visszajőve megállott a pályaudvaron:
körülvették, tapogatták s eloldalogtak, mikor a tréfás gépész egy csomó
gőzt bocsátott reájuk az egyik csapból. Néhány öregasszony rögtön
összedugta a fejét s nagy sápítozással állapodtak meg abban, hogy:
elvész a világ, most már bizonyosan elpusztítja az Isten.
A világnak nem sok bántódása lett a vasut miatt, mindössze abba a nagy
hálóba, amely körülöleli, behimeztek egy uj kis szálacskát, hanem a mi
embereink nagyon pórul jártak vele. Nem kellett már ezután senkinek se a
kocsi, se a ló, hetekig a szegen lógott az ostor, éhesen őgyelegtek a
gyerekek az utczán s tele lett a kocsma. Ha még kétakkora lett volna is,
akkor se jutott volna hely mindenkinek. A ki eddig feléje se nézett,
most már az is itt tanyázott, mohón ette, a mit a többiek beszéltek s
ütötte az asztalt és ivott éppen mint a többi.
--A keservét a kormányának! kihuzták a lábunk alul az országutat... igy
beszéltek.
Mikor egyszer a Vajda Tamás kis fia benyitott közéjük s az apjához
fordulva elmondta hogy az anyja azt üzente: menjen haza vacsorára s
vigyen szalonnát és turót: a durva, félig részeg ember kilökte a
gyermeket az ajtón s utána kiáltotta:
--Mondd meg anyádnak, hogy keressen más embert magának, hagyjon nekem
békét.
A gyerek pityeregve sántikált végig az utczán, a kocsmabeliek pedig
eszelősen a sok pálinkától azt mondták, hogy jól van ez igy, meg kell
mutatni a kormánynak, hogy ur marad a paraszt azért, a portáján, ha ide
hozták is a vasutat. Vajda ordította a legjobban, hogy megmutatja ő,
csakhogy már egyszer lássa azt a vasutat. Csak félig volt részeg, az
indulat tette vaddá. Arra gondolt, hogy a lovai ugy lesoványodtak,
mintha agarak volnának s mikor hazament s elébe nyerítettek a szegény
párák, a szivét járta át ez a hang. Ugy összeszokott ezzel a két vén
állattal, hogy sírt keserüségében a mikor már az istálló tetejéről a
szalmát is megetette velük, s most már igazán semmit se tudott nekik
adni. Háromszor is behajtotta őket a szomszéd hetivásárra, de ugyan ki
vesz télire lovat, ugyis porczióba kell kötni a takarmányt s csak
kóstoltatni az állattal, hogy kijussanak vele tavaszig. A lovacskák
mindig visszajöttek s Vajdában, ha az ágyban feküdt, vagy a kocsmában
duhajkodott, egyformán gyült napról-napra a méreg.
Az első kocsikkal a miniszter ment végig a vonalon.
--Meglátom én azt a minisztert!--mondta Vajda s a szomszédokkal kiment
az állomáshoz, hogy lássa. A perronra nem engedték be, telve volt a
pályaudvar urakkal és zsandárokkal. A vonalhoz se lehetett férni a határ
mentén. A csendőrök puskatussal fenyegetőztek, s hivatalos komolysággal
posztoltak le és föl a vonat mentén. A parancsnokság informálva volt már
a nép hangulatáról s megijesztette a sok csákóval, puskával. A parasztok
a réten csoportosultak s csak messziről látták a fellobogózott kocsisort
s a lokomotiv kéményére akasztott óriás koszorut, amelyről két felől
széles szalag uszott a levegőben. Csendesen, inkább a földet nézve
állottak ott, alig egy-két száj mormogott valamit s a többi csak rá
intett, hogy ugy van.
--A mi pénzünkön az adóból koldussá tesznek.
--Mehetünk legelni, ha már megdöglöttek a lovak.
Vajda nem szólott egy szót se, elkényszeredve, szomoruan bámult maga elé
s mikor már érezte, hogy nem birja tovább, hanem legalább egy zsandárt
leüt, lefeküdt a földre s bepörzsölte az arczát a harmatba. Keservesen
sóhajtott, aztán messze magasra követte szemeivel a gép füstjét, mintha
ott keresne valami kárpótlást, azután megrázta magát a ruhában s
odaszólott az asszonynak, meg a gyereknek:
--Gyerünk, nó!
Az uton arról beszélt, hogy ha mindenki olyan buta lenne, mint a többi
paraszt, soha se lenne igazság a világon. Azután hallgatott hazáig.
Délben sokat ivott s délután főbeverte a lovakat. Az asszony jajgatott
és szidta: te bolond, te haramia--az ember azonban vissza sem felelt,
hanem átment a kocsmába. Délután végigsétált a falun szép asszony
feleségével az állomásfőnök. Az asszony fölfogta ruháját a sárban,
megmutogatta hófehér csipkés szoknyáját s czukrot akart adni egy
gyereknek, a ki a száraz árokban halászott. Mikor a gyerekhez
közeledett, a házból mérgesen kiáltott ki egy paraszt menyecske:
--Józsi! Gyere be!
A gyerek félve kotródott be a házba.
Mikor a főnök a kocsma előtt haladt el, néhány dühös megjegyzést hallott
és sietve vonta magával a csodálkozó, ijedt arczu asszonyt. Mikor már a
réten voltak, meg is magyarázta, hogy mi a baj.
Leesett a hó. Az első fagy után csilingelve suhogtak végig az uton az
urasági szánkók, a parasztok pedig tömeges falopást rendeztek az
erdőben. Eddig becsületes uton szerezték meg a tüzrevalót, telt a
fuvarukból, most már nem volt mivel kifizetni a fa árát. A kerülő
egymásután csukatta be őket, az asszonyok jajgattak, be-be szaladtak az
urakhoz a városba s mindig kedvetlenebbül jöttek haza. Ha fütyölt a
masina és lassu méltósággal begurult az állomásra, átkozódtak s olyan
szemet meresztettek a csinos, kaczér állomási épület felé, mintha föl
akarnák gyujtani egy pillantásal. Némelyek már mondogatták, hogy majd
megmutatják ők a kormánynak, hogy mi az, kivenni az ember szájából a
falatot s hogy lesz még követválasztás ... de ezeket megvetette a
többség. Mindenki látta, hogy csak a szájuk jár s ha ezután öt forint
helyett tizért adják el a szavazatukat, azzal ugyan nem bukik meg a
vasut. Pedig ide az kellene. Felszántani a töltést, bevetni a helyét
luczernával, hogy meg se lehessen ismerni többet, felégetni azt a czifra
házat s belefektetni a hunczut kormányt, az isten verje meg az egész
vasutat!
Kezdtek inkább azokban megbizni, a kik nem kiabálták tele a falut.
Közben megesett egy-egy kis temetés. A gyerekek unták meg leghamarabb a
dolgot, költözködtek a másik világra. Vajdát is azzal fogadta egy este
az asszony, hogy félrebeszél a gyerek. Két napig virrasztottak mellette,
egymás karjába adták a forró kis testet s a férfi feléje se nézett a
kocsmának. Csak magában átkozódott, intett az asszonynak, mikor fütyölt
a vonat, hogy hallod, hallod s az asszony ráintett a fejével: hallom.
Akkor tört ki az emberből először hangosan a düh, mikor meghalt a
gyerek. Lecsapta az ágyra a kis élettelen testet s kiment a ház elé
szitkozódni. Dült a szájából a szó, szidta a kormányt és vasutat,
mindennek ez az oka s a ki hallotta, mind ráhagyta, mert ez már vallássá
lett a szegény emberek között s meszsziről megfenyegették a prüszkölve
rohanó gépet. Az ember pedig visszament a házba, hangosan szuszogott,
nézte, hogy mint mossák, öltöztetik az asszonyok a gyermeket. Este
leakasztotta a szegről a pisztolyt, félrelökte az asszonyt, mikor
kérdezősködött, hogy mit akar, s elment. Kiment az állomásra. Itt
járkált még egy keveset a perronon, bután hallgatta a táviró-gép
kopogását. Mikor benézett az iroda ajtaján, a czifrasapkás főnök éppen
nagyot nevetett. Ez a fejébe kergette a vérét, felszakította az ajtót s
rásütötte a pisztolyt a főnökre.
--Nem kell ide gőzös!--kiáltotta.
A főnök kapkodott a levegőben, nem érte a golyó, de nagyon megijedt. A
szoba tele lett csipős füsttel, minden lámpa elaludt, a szomszéd
szobából sikoltva szaladt be az asszony, s esszeveszettül kezdett
berregni a táviró-gép, talán a golyó érte. A pénztáros a bakter és a
raktáros után kiabált s megkönnyebbülve lélegzett föl, mikor a sinek
mellett két csendőrt látott szaladni az állomás felé. Az egyik csendőr
rettenetes pofont adott a szegény embernek, csupa szokásból, mert
szükség igazán nem volt reá, megvasalták, hogy jajgatott bele, észak
felől pedig nagy sipolva érkezett meg a vonat. A fuvaros behunyta a
szemét, hogy ne lássa.


URAK ÉS PARASZTOK