🕥 33-minute read
Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 06
Total number of words is 4232
Total number of unique words is 1925
33.4 of words are in the 2000 most common words
48.3 of words are in the 5000 most common words
54.2 of words are in the 8000 most common words
férfi sokkal tisztességesebben volt öltözve, mint azelőtt. Valami
szabadalma volt, a mihez Nürnbergben kapott kompánistát, akkor váltunk
el. Ugy látszik, hogy sikerrel dolgoznak, erre vallott a prémes téli
kabát, drága ruha s a gyürüi, a melyek az ő osztályában első utmutatói
annak, hogy valaki szegény emberből gazdagra változott. Az asszonynak
komoly fekete ruhája volt, de jól megszabva és fényes atlaszbetéttel a
mellén, a melyre végig feküdt a nyakából lecsüngő arany óraláncz. De
nagyon komorak voltak mind a ketten, ugy vettem észre, mintha sírtak
volna s talán még most is közel állanának hozzá. A férfi zsebkendőt
szorongatott a kezében.
Megindult egy csomó szapora kérdés s erre egy kissé fölelevenedtek.
A találmány bevágott--mesélte a férfi s felvidult az arcza, a mint
hosszasan elbeszélte, hogy mennyit küzdött, a mig idáig jutott.--A
czéget _Pohl et Comp_.-nak hivják, de két társa van. A hitetlenek. Egyik
se akart annyi pénzt fektetni a dologba, hogy magára lehessen. Most
persze szivesen kiturnák egymást, de nem lehet. Csak Németországban hat
ügynök utazik az üzlet részéről, s mindenütt képviselve vannak. Haj,
haj, nagy dolog ez, a mig idáig jutottak, mennyi baja volt azzal a két
bolonddal, azt csak ő tudná megmondani. Mindig nyereséget követeltek,
már a második hónapban osztalékról álmodoztak. Minduntalan
visszakövetelték a pénzt, soha még ilyen házsártos embereket nem látott.
Egyszer az egyiket kidobta az üzletből, s a könyveket mindig a
Wertheim-szekrénybe zárta, mert a társak, ha látják, hogy milyen
töméntelen pénzt kellett kidobni az első időkben, összeverekedtek volna.
--Igy is volt elég skandalum!--mondta sóhajtva--erről csak annak lehet
fogalma, a ki látta.
--Most ki maradt odahaza?
--A könyvelők meg ők. Most már rendben van minden, elmozdulhatok egy-egy
perczre.
--Miért jött Münchenbe? Valami hivatalos dolog?
Szórakozottan felelt s olyan elkényszeredett tekintetet váltott a
nővérével, hogy ijedten néztem rájuk.
--Nem... nem... nem hivatalos--mormogta s élénken figyelni kezdte az
utczát. Egy kocsi zörgése keltette fel a figyelmét, a kalapját is a
kezébe vette, hogy mindjárt kiszaladhasson, ha az a kocsi jönne, a
melyet várt. De nem az volt. Megint visszafordult hozzám s most már
könyei, a melyek rég utat kerestek maguknak, a szemébe szöktek s
végigfolytak az arczán. Az asszony is sírni kezdett. A pinczérleány
törülgetés közben rájuk bámult s intett a pénztáros asszonynak, hogy:
nini, mit csinálnak ezek! A férfi csendesen sírva s hiába erőlködve
azon, hogy felszárítsa a könyeit, végtelen szomorú arczczal kezdte
elmondani, hogy miért jöttek.
--Ma operálják Marit. Itt fekszik a Schmidt tanár klinikáján. Nagy
beteg, szegény...
Az asszony rámondta:
--Szegény, szegény...
--Mi baja?
--A gégéje, föl kell vágni. De most már harmadszor csinálják, én nem
tudom, hogy mi lesz.
Mari a Pohl fiatalabb testvére volt. Mikor náluk laktam, még hajadon
volt, azután férjhez ment egy népénekeshez, akire hat esztendeig várt;
annyi kellett ahhoz, hogy törvényesen elváljon az első feleségétől az
énekes. Azt ismertem. Derék, becsületes ember volt s a maga kis körében
majdnem művész. A társaitól teljesen elütő rendes életmódot folytatott,
elnöke lett a népénekesek társaságának, a mely arról gondoskodik, hogy
tisztességesen eltemesse tagjait, s igy bizonyos külön tekintélyre tett
szert nemcsak társai közt, hanem a publikumában is. Hozzám sokszor
bejött, _Herr Ungar_-nak szólított, néha nekem mutatott be először
egy-egy uj couplet-et s naiv bizalommal beszélt a szerelméről, meg a
válópörről.
Róla gondolkodtam, meg az ő szerencsétlen boldogságáról, a mely
bizonyosan nagyon tönkrement, ha beteg az asszony,--a mikor hátam mögött
megszólalt a hangja:
--Á Herr Ungar!--Igyekezett örülni, de nem tudott, gyorsan kezet fogott
velem, s azután rám sem nézett, a sógorához beszélt, leült, ujra
felkelt, nem találta meg a helyét sehol, s azt mondta, hogy ujra kimegy
az utczára és járkálva várja be a tanár kocsiját.
--Maradj itt a melegben, az ablakon át megláthatjuk.
Fészkelődött, forgatta kezében a kalapját és mégis csak kiment.
Izgatottan topogott a gyaloguton és izzadt, pedig recsegett lábai alatt
a hó, s metszőn, élesen fujt a szél. Egyszer megint jött egy kocsi,
fehérczilinderes kocsis ült a bakján. Az énekes intett, hogy álljon meg,
megismerte a kocsiban Schmidt tanárt. Fölnyitotta az ajtót, s most már
teljesen elhagyta nyugalma. Hevesen beszélt, látszott, hogy könyörög. A
doktor párszor félbeszakította, nyugalomra intette, ugy látszott, hogy
biztatta. Egyszer a vállára ütött s a szeme közé beszélt valamit,
bizonyosan azt mondta: legyen erős--azután szigoruan nézett reá s
megvetőleg legyintett a kezével, talán azt kérte számon a szegény
embertől, hogy miért olyan gyáva. Pohlék is fölugráltak, amikor
megállani látták a kocsit, s kiszaladtak az utczára. Azután hárman
beszéltek össze-vissza. Egyszer a tanár ur becsapta az ajtót s
továbbhajtatott.
--Menjünk utána--mondta az asszony.
--Azt mondja, hogy nem ereszt be--felelte a szinész.
Pohl visszament a kávéházba fizetni, mi pedig járkálni kezdtünk az
utczán. Az asszony izgatott volt, mindig előttünk járt s csuklott, mert
erőszakkal el akarta fojtani a sírást. Az énekes kissé lecsendesült,
erőszakolt megnyugvás ült az arczára. Mellettem haladt. Később hozzánk
csatlakozott Pohl s beszélni kezdett.
--Mig nyomorogtunk, egészségesek voltunk. Most már mindenünk van s Mari
beteg. Mit mondott a doktor?
--Biztatott--felelte vontatottan a szinész--de ez igy ment mindig. Nem
hiszek én neki.
Pohl előre ment a nővéréhez s karonfogta. A szinész most már egyedül
volt velem. Párszor rám nézett, mintha az után kutatott volna, hogy mit
gondolok. Az én arczomon bizonyára nagy szomorúságot látott, mert igazán
nagyon el voltam keseredve a sorsukon. Egyszerre csak azt kérdezte:
--Emlékszik még a: _Was ich nicht sagen mag_-ra.
Amint zavarosan elkalandoztak a gondolatai, ez a couplet-refrain jutott
az eszébe. Csodálkozva bámultam rá, nem tudtam megérteni, hogyan
gondolhat ilyesmire, de ő nem várta be a feleletet, hanem egyszerre
hirtelen megállott, s fojtott hangon kezdett el beszélni, hogy az
elülmenők meg ne hallják. Ez a küzködés még jobban elárulta a dühét, s
mig lihegve, sebesen beszélt, ökölre fogta a kezeit, mintha valakit
agyon akarna vágni.
--S az én első feleségem hogy hizik! Hogy kövérebb legyen, négyszáz
markot fizettetnek velem a kosztjára. Az a másik pedig meghal.--Majd
lerántotta rólam a kabátomat, ugy megfogta.--No, Herr Ungar, van
igazság?
Pohlék visszafordultak, fáztak. Ha kocsi jött, összenéztek s ujra
lekapták a szemeiket egymásról. A két férfi komoran bámult maga elé, a
szinész úgy kutatta a földet, mintha elvesztett volna valamit s azt
keresné, az asszony pedig talán imádkozott magában, mert kissé mindig
elmaradt s nem hallotta, hogyha valamit kérdeztem tőle.
ANNA
A somorjai báró urfi nemrégiben egészen a bánatnak adta magát. A
máskülönben is fura formáju fiut nagyon megviselte a mértéktelen
szomoruság, mintha elrontotta volna vele a gyomrát. Hegyes madárfeje
belezöldült a betegségbe, siralmasan elgyöngült, tántorogva botorkált,
mintha örökösen részeg lett volna s lázas éjszakákon sírt, nyögött és
egy egészen közönséges leánynevet suttogott bele az átizzadt párnába.
--Anna, Anna...
S akkortájban esett meg az, hogy a méltóságos asszony lehivatta magához
a nevelő kisasszonyt s szokása ellenére ezuttal az irásos forma
mellőzésével élőszóval tárgyalt vele. A méltóságos asszonynak ugyanis az
volt a divatja, hogy a kisasszonynak napiparancsokban adta tudtára a
mondanivalóit a kis kisasszonykák nevelésére vonatkozólag. A parancsokat
cselédek hordták föl a második emeletre, a hol a komornyik és a parádés
kocsis szobái között kis, két szobás lakása volt a kisasszonynak, fehér,
tiszta, mint a pohár, de szigorúan egyszerü és kellemetlenül száraz és
hideg... Ebből a leányból kellett bele valami, egy kis friss, üde uri
leányillat, hogy ne legyen egész közönséges, mint tovább a folyóson a
szobalányok szobái. A cselédek vigyorogva kézbesítették a parancsokat,
amikben mindig foglaltatott egy csomó kellemetlenkedés, halk, ki-kitörő
meg ujra lenyelt viczogással vették tudomásul azt, ha a kisasszony
kilépett a gangra, a szemétből kiszórtak az ajtaja elé egy csöppet, csak
annyit, ami a bosszantásra elég s lenn a nagy ebédlőben, a mikor a
szegény cselédkisasszony is ott ült az urakkal az ebéd meg a vacsora
mellett, olyanformán kinálták meg a tállal, mintha valaki közülük jutott
volna ahhoz a tisztességhez, hogy az asztalához ültesse a báró és ez
mulattatná őket, szórakozottan fitymálva, türelmetlenül. Egyszer egy
lány a fülébe is pusmogott:
--Tessék már kivenni, nem állhatok itt estig.
Amint ebből látni méltóztatik, a méltóságos asszony teljességgel nem
kényeztette el a nevelőkisasszonyt. Annál nagyobb feltünésre
számíthatott tehát az az eset, hogy szokatlan időben, a mikor
máskülönben a frizérnével szokott foglalatoskodni, fölizent hozzá, hogy
jőjjön le. A nagy szalonban várta, a mi olyan szoba volt, hogy nem is
érthetik meg benne egymást asszonynépek, nagy, csupa óriás méltóságos
komor bútorral telve, eleve kizárva magából minden bizalmaskodást. A
méltóságos asszony a szoba közepén állott meg egy nagy asztalra
támaszkodva zsiros, gömbölyű öklével s még ebben a nagy térben is majd
agyonnyomta méltóságával a kis nevelőkisasszonyt. A leány elveszett a
sok nagyuri holmi között, szinte keresgélni kellett utána. A szomszéd
ajtó függönye meglibbent kissé, a mikor belépett s tejfehér, nagyszemü
és rőthajú gyermekfej kukucskált be a szobába. Aztán egy kis vihogás
hallszott s a kis leány eltünt. Anna pedig még mindig az ajtóban állott.
Most már összeszedte magát valamicskét s tőle telhetőleg keményen nézett
vissza a nagy, kövér asszonyra.
--Hivatni méltóztatott.
A méltóságos asszony meg se mozdult, csak intett neki, hogy jőjjön
közelebb. A leány előrejött, megállott az asztal másik oldalán s várta,
hogy mi lesz. Most mintha megint libbent volna egyet a függöny s ujra
kaczagott volna a gyermek, sejtve, hogy kikap a kisasszony. A leánynak
ez a czérnaszál vékony hang arczába kergette a vért s igy esett meg az,
hogy a köteles tisztelet daczára ő szólalt meg először:
--Méltóztassék növendékemet eltávolítani, méltóságos asszony. Ha
valamelyik mindig tanuja annak, hogy méltóságod megaláz, képtelen vagyok
a feladatra, amivel megbiztak.
--Honnan tudja, hogy miért hivattam?
--Rendesen az következik, hogyha lehivat méltóságod.
A méltóságos asszony mosolygott. Mintha a nagy hatalom tetszett volna
neki, ami alatt összegörnyed az efféle népség. Gőgös és száraz maradt a
hangja, pedig egy kis szívességet akart belevegyíteni. Sehogy se ment.
Mikor azt mondta a leánynak, hogy üljön le, az is inkább parancs volt,
mint szives kinálás.
--Nincs szó most ilyesmiről,--kezdte--egyebet akarok mondani. Valamire
kérni... Egy kis szivességre, a mit megtehet azért a sok jóért, a mit
tőlünk élvezett, a mióta itt van. A fiamról van szó.
A leány halványan bámult rá a nagy asszonyra s idegenkedve huzódott el
tőle, amikor közelebb huzta hozzá a széket. A méltóságos asszonynak
pedig tetszett az összegubbaszkodott, törékeny kis figura a másik széken
s csak vontatottan, lassan folytatta a mondanivalóját, mintha ilyen
semmiséggel szemben érdemes se lenne a sietség.
--A kisasszony egészen elvette ennek a fiunak az eszét. A kisasszony
azzal köszönte meg azt a jóságot, hogy a házunkba fogadtuk, hogy
hódított. Meghódította a bárót s most már meg a fiatal bárót is. Ez
csunyaság a kisasszonytól.
A leány fölállott a székről s az ajtó felé indult. Az arcza előbb
föllángolt, aztán halvány lett, kicsi, még gyermekforma teste reszketett
s olyan megvetéssel nézett vissza a nagy asszonyra, hogy az is
meghökkent kissé és nem ment utána. A szoba közepén azonban már elhagyta
az ereje, megtántorodott s keserves, hosszú sóhajtás szakadt föl a
melléből. Panaszosan, inkább nyögve szólott:
--Igy ne beszéljen velem, nem hallgatom...
A méltóságos asszony is észrevette, hogy ezzel a hanggal nem megy sokra
s másképen próbált beszélni.
--Maradjon a kisasszony. Minek olyan érzékeny? Végre is én nemcsak a
gazdája vagyok hanem asszony és anya is, akinek a kisasszonnyal
számadása van. A kisasszony hódít... Azt hiszi, hogy nem vettem észre,
hogy milyen melegen néz magára a báró... Félrehuzódik egy szögletbe s
csak magára bámul, hogy majd beleolvad. Szereti a kisasszonyt.
A leány nyugodtan felelt:
--Talán fölfedezett bennem valamit, amit meg lehet becsülni.
A méltóságos asszony belevágott a leány szavába.
--Mindegy. Nem törődöm ezzel. A fő a fiam dolga. Nem türöm, hogy ez a
fiu tönkremenjen a kisasszony miatt.
--Miattam?
--Persze, akármilyen ostobán is hangzik az, hogy a kisasszony szóljon
bele a somorjai bárók élete sorába. Nem türöm, hallja, nem türöm. A fiam
beteg, maga után vágyakozik, lázas. Különben is gyönge, regényes
természet, afféle ábrándozó. A kisasszony büszke, nem tudom, hogy mire,
de büszke s meg se hallgatta a fiam. Az én fiam... Elutasitotta, mint
valami közönséges más fiut.
--Nem szeretem.
--Mindegy. Azért nem lett volna szabad a kisasszonynak olyan kurtán
végezni az én gyermekemmel. Az nem az a fajta, akinek ajtót lehet
mutatni. Mondhatott volna neki egy pár jó szót.
--Minek?
--Hogy a fiu el ne keseredjék. A sok jó után, amit ebben a házban
kapott, ennyit megérdemeltünk volna a kisasszonytól.
A leány tétován bámult az asszonyra s huzódozott tőle. Félni kezdett
attól, ami következik s torkán akadt a szó, a mint beszélni kezdett.
--Nem értem, nem tudom, hogy mit akar.
Most már gát nélkül tört ki a nagy, kövér asszonyból a gőg. Mintha meg
se értette volna az akadékoskodást, amit ez a polgár sorsu szegény
tanitókisasszony megenged magának, követelt, parancsolt s csak arra
döbbent meg kissé, mikor mind magasabbra, nagyobbra egyenesedett ki
előtte a leány és szép lett, ragyogott mint a napsugár, bevilágositotta
a szobát.
--Nem érti? Hát értse meg. Ketten vagyunk, nem hallja senki, hát mondok
magának valamit. A fiam azzal fenyegetőzik, hogy agyonlövi magát, ha
maga nem lesz az övé. Az övé... Azt a gyerek másképpen gondolja, mint
én. Ő ostobán, szerelmesen, én meg ugy, hogy mindannyian meglehetünk
vele elégedve. Ő is, aki szerelmes maga is, aki nem szerelmes és én is,
akinek gyermekem életére vigyázni kell. Azt mondom magának, hogy az én
gyermekem nem a senki fia. Hallgassa meg s nem lesz belőle kára. Ne adja
a büszkét és a szentet, hanem türje el, ha közeledik magához. Az a fiu
somorjai báró, nincs hozzászokva ahhoz, hogyha szerelemről van szó,
kiadják az utját. Ha magának ez áldozat, hát én megfizetem, de nem
türöm, hogy egy ilyen magaforma leány miatt elpusztuljon a fiam.
Értette? Most már tudja, hogy mit akarok. Ha egy kicsit nyersen mondtam
el, hát nem tehetek róla. Nem vagyok olyan kedvemben, hogy a kisasszonyt
kiméljem a magam rovására.
A leány egy nagy bőrösszéknek vetette a hátát s olyan rémülettel nézett
az asszonyra, mintha vad előtt állana, aki most mindjárt ráveti magát.
Majd elesett, jobbra-balra ingott s keményen megmarkolta az asztal
szélét, hogy le ne roskadjon. Agyában zavarosan gomolygott minden, amit
most hallott, behunyta a szemeit, hogy egyedül legyen s összeszedje a
gondolatait, de csak mégse értette az egészet. Czafatok váltak ki a
zürzavarból, egy-egy szó, durvaságok, utálatos dolgok, amik elrémítették
s arra nógatták, hogy szaladjon, de lábait megmozditani se tudta. Végre
valamicskét tisztán látott. Megrázta magát, mintha leakarta volna dobni
a testéről mindazt a sarat, amit rádobáltak s kiegyenesedett.
--Elmegyek innen.
Az asszonyból most már féktelenül dült ki a düh. Az asztalt rázta s
durván kiabált:
--Azt nem! Itt marad. Ha kell, magukra csukom az ajtót, majd
megszelidül. A fiam nem hagyom elpusztulni egy rongyos leány miatt, aki
nálam öltözött ki kisasszonynak. Az én pénzemen. Ha bolondítani tud, hát
bolonduljon is...
A leány már oda se hallgatott, csak ismételte:
--Elmegyek.
--Itt marad!
--Elmegyek.--Aztán, mintha magához beszélne, indulat nélkül, szomoruan
szólott.--Nem tudja, hogy mit csinál, nem tudja, hogy mit mondott.
Az asszony mintha ráfeküdt volna, egészen melléje ment, hogy összefolyt
a szájukból a lehellet s tulkiáltotta a csendes beszédet.
--Tudom, de nekem a gyermekem drága, nem maga, maga semmi... Maga
senki... Ha a fiam a maga szeméért meg találna halni...
A nagy hangra bejött a báró. Kicsi, értelmes képü öreg ur, kis, szurós
nézésü szemekkel, amikkel mintha egyszerre mindent látott volna...
Hosszu, meleg pillantással mérte végig a leányt s szárazan szólott rá az
asszonyra:--Mi a baj?
A leány felelt.
--Elmegyek innen.
Az öreg ember egy kicsit gondolkozott s bólintott a fejével.
--Jól teszi.
A méltóságos asszony beleszólott a beszédbe:
--A kisasszonynak szerződése van. Azt be kell tartani...
Az öreg ur ugy tett, mint a karmester, aki leinti a fölösleges lármát s
csak annyit mondott:
--A kisasszony elmegy.
Aztán megfogta a leány kezét s elhomályosodott a nézése, amint beszélt:
--És magával együtt elmegy a tisztesség is innen, leányom. Elmegy...
A VASUT
Alig egy esztendeje, hogy a falum határán átvezették a vasuti vonalat.
Egy nagy legelőt szeltek ketté a töltéssel s éppen szemben a község
házával, a rét közepére építeni kezdték az állomást. Idegenekkel telt
meg a falu. Az olaszok esténkint tulordították a korcsmában a
benszülötteket s meghonosult nálunk is a harmónika, a mitől veszettül
vonítottak a kutyák s káromkodtak a zsandárok, mert ahol megszólalt, ott
bizonyosan verekedés lett a nagy mulatság vége. Az uraknál szétszórva
laktak a mérnökök, a megye adott melléjük hajdukat s ezek a
czifrazsinóros hivatalos emberek bizonyos elitet képeztek a többi
cselédség és a parasztok közt, külön asztalhoz ültek a korcsmában, a
munkáról beszéltek s bort ittak és nem pálinkát. Reggelenkint megindult
a bucsujárás a vasuti vonalhoz, a hajduk hátukon vitték a háromlábu
magas asztalokat, lánczot, vonalzókat; a gyermekek tágra nyitott
szemmel-szájjal bámulták meg a sok furcsa holmit, a parasztok pedig
komoran mentek be házaikba, hogy ne kelljen köszönteniök a mérnököket, a
kiket urasági fogatokon vittek ki a vonalhoz.
Erre a szerencsétlen falura végzetes volt ez a vasuti vonal. Két város
közt fekszik és kis határában alig terem meg a kenyérre való buza.
Vannak nagybirtokos uraik, de ennek nem látja hasznát a paraszt. Fuvaros
itt minden ember, aki csak összekuporgatott két lóra és egy ócska
kocsira valót. Mindig van valami szállítani való, tavasztól a másik
tavaszig. Kezdődik a zöldségen, azután következik a gabona, gyümölcs,
káposzta s a szállítmányhoz tartoznak mellesleg a kis diákok is, akiket
tizenöt-húsz krajczárért meg egy kis üveg pálinkáért ültetnek föl a
zsákok tetejére. Azután következik télire a kő. Hosszu vonalon ők
hordják be kavicscsal az országutat, nem is ért ahhoz más igazán. És
mindehhez nem kell egyéb, mint két lovacska, amely koplalni tud s nem
veszti el a fejét a nagy hágón, hanem belefekszik a hámba és huz négy
helyett, egy goromba lőcsös szekér és egy jó, mogyorónyi bogokra kötött
kurtanyelü ostor.
Mikor megérkezett az első mérnök s a szögmérőjével kiment a határba,
elindult a suttogás és kérdezték az emberek egymástól, hogy: mi lesz? A
felelettől féltek, fogalmuk se volt még arról, hogy mi következik, de
érezték, hogy valami rossz; s amikor a mérnök egyedül sétálva hazafelé
tartott, nem merte megkérdezni senki, hogy mit akar a határban. Azután
rájöttek maguktól, amikor mind több-több idegen ur érkezett s hosszú
városi kocsikon elhozták a sineket s egy kijelölt vonal mellé falat
raktak belőlük. Lassan-lassan közeledett a munka, mind közelebb-közelebb
hallották az olasz munkáshad nótáját:
Evviva, evviva, evviva Garibaldi,
Evviva, evviva, ....--
mintha bizony valami érdeme lett volna Garibaldinak, hogy kiépült a
szárnyvonal. Egyszer azután elkészült az egész. Olyan egyenes volt a
vonal, mint egy lénia. Az állomás épületébe beköltözött egy czifra,
aranysipkás ur s egy napon bőgve, megvadulva szaladtak szét a töltés
mellett legelő barmok, végig ment a vonalon az első masina. Kigyült a
csodára az egész falu, mikor visszajőve megállott a pályaudvaron:
körülvették, tapogatták s eloldalogtak, mikor a tréfás gépész egy csomó
gőzt bocsátott reájuk az egyik csapból. Néhány öregasszony rögtön
összedugta a fejét s nagy sápítozással állapodtak meg abban, hogy:
elvész a világ, most már bizonyosan elpusztítja az Isten.
A világnak nem sok bántódása lett a vasut miatt, mindössze abba a nagy
hálóba, amely körülöleli, behimeztek egy uj kis szálacskát, hanem a mi
embereink nagyon pórul jártak vele. Nem kellett már ezután senkinek se a
kocsi, se a ló, hetekig a szegen lógott az ostor, éhesen őgyelegtek a
gyerekek az utczán s tele lett a kocsma. Ha még kétakkora lett volna is,
akkor se jutott volna hely mindenkinek. A ki eddig feléje se nézett,
most már az is itt tanyázott, mohón ette, a mit a többiek beszéltek s
ütötte az asztalt és ivott éppen mint a többi.
--A keservét a kormányának! kihuzták a lábunk alul az országutat... igy
beszéltek.
Mikor egyszer a Vajda Tamás kis fia benyitott közéjük s az apjához
fordulva elmondta hogy az anyja azt üzente: menjen haza vacsorára s
vigyen szalonnát és turót: a durva, félig részeg ember kilökte a
gyermeket az ajtón s utána kiáltotta:
--Mondd meg anyádnak, hogy keressen más embert magának, hagyjon nekem
békét.
A gyerek pityeregve sántikált végig az utczán, a kocsmabeliek pedig
eszelősen a sok pálinkától azt mondták, hogy jól van ez igy, meg kell
mutatni a kormánynak, hogy ur marad a paraszt azért, a portáján, ha ide
hozták is a vasutat. Vajda ordította a legjobban, hogy megmutatja ő,
csakhogy már egyszer lássa azt a vasutat. Csak félig volt részeg, az
indulat tette vaddá. Arra gondolt, hogy a lovai ugy lesoványodtak,
mintha agarak volnának s mikor hazament s elébe nyerítettek a szegény
párák, a szivét járta át ez a hang. Ugy összeszokott ezzel a két vén
állattal, hogy sírt keserüségében a mikor már az istálló tetejéről a
szalmát is megetette velük, s most már igazán semmit se tudott nekik
adni. Háromszor is behajtotta őket a szomszéd hetivásárra, de ugyan ki
vesz télire lovat, ugyis porczióba kell kötni a takarmányt s csak
kóstoltatni az állattal, hogy kijussanak vele tavaszig. A lovacskák
mindig visszajöttek s Vajdában, ha az ágyban feküdt, vagy a kocsmában
duhajkodott, egyformán gyült napról-napra a méreg.
Az első kocsikkal a miniszter ment végig a vonalon.
--Meglátom én azt a minisztert!--mondta Vajda s a szomszédokkal kiment
az állomáshoz, hogy lássa. A perronra nem engedték be, telve volt a
pályaudvar urakkal és zsandárokkal. A vonalhoz se lehetett férni a határ
mentén. A csendőrök puskatussal fenyegetőztek, s hivatalos komolysággal
posztoltak le és föl a vonat mentén. A parancsnokság informálva volt már
a nép hangulatáról s megijesztette a sok csákóval, puskával. A parasztok
a réten csoportosultak s csak messziről látták a fellobogózott kocsisort
s a lokomotiv kéményére akasztott óriás koszorut, amelyről két felől
széles szalag uszott a levegőben. Csendesen, inkább a földet nézve
állottak ott, alig egy-két száj mormogott valamit s a többi csak rá
intett, hogy ugy van.
--A mi pénzünkön az adóból koldussá tesznek.
--Mehetünk legelni, ha már megdöglöttek a lovak.
Vajda nem szólott egy szót se, elkényszeredve, szomoruan bámult maga elé
s mikor már érezte, hogy nem birja tovább, hanem legalább egy zsandárt
leüt, lefeküdt a földre s bepörzsölte az arczát a harmatba. Keservesen
sóhajtott, aztán messze magasra követte szemeivel a gép füstjét, mintha
ott keresne valami kárpótlást, azután megrázta magát a ruhában s
odaszólott az asszonynak, meg a gyereknek:
--Gyerünk, nó!
Az uton arról beszélt, hogy ha mindenki olyan buta lenne, mint a többi
paraszt, soha se lenne igazság a világon. Azután hallgatott hazáig.
Délben sokat ivott s délután főbeverte a lovakat. Az asszony jajgatott
és szidta: te bolond, te haramia--az ember azonban vissza sem felelt,
hanem átment a kocsmába. Délután végigsétált a falun szép asszony
feleségével az állomásfőnök. Az asszony fölfogta ruháját a sárban,
megmutogatta hófehér csipkés szoknyáját s czukrot akart adni egy
gyereknek, a ki a száraz árokban halászott. Mikor a gyerekhez
közeledett, a házból mérgesen kiáltott ki egy paraszt menyecske:
--Józsi! Gyere be!
A gyerek félve kotródott be a házba.
Mikor a főnök a kocsma előtt haladt el, néhány dühös megjegyzést hallott
és sietve vonta magával a csodálkozó, ijedt arczu asszonyt. Mikor már a
réten voltak, meg is magyarázta, hogy mi a baj.
Leesett a hó. Az első fagy után csilingelve suhogtak végig az uton az
urasági szánkók, a parasztok pedig tömeges falopást rendeztek az
erdőben. Eddig becsületes uton szerezték meg a tüzrevalót, telt a
fuvarukból, most már nem volt mivel kifizetni a fa árát. A kerülő
egymásután csukatta be őket, az asszonyok jajgattak, be-be szaladtak az
urakhoz a városba s mindig kedvetlenebbül jöttek haza. Ha fütyölt a
masina és lassu méltósággal begurult az állomásra, átkozódtak s olyan
szemet meresztettek a csinos, kaczér állomási épület felé, mintha föl
akarnák gyujtani egy pillantásal. Némelyek már mondogatták, hogy majd
megmutatják ők a kormánynak, hogy mi az, kivenni az ember szájából a
falatot s hogy lesz még követválasztás ... de ezeket megvetette a
többség. Mindenki látta, hogy csak a szájuk jár s ha ezután öt forint
helyett tizért adják el a szavazatukat, azzal ugyan nem bukik meg a
vasut. Pedig ide az kellene. Felszántani a töltést, bevetni a helyét
luczernával, hogy meg se lehessen ismerni többet, felégetni azt a czifra
házat s belefektetni a hunczut kormányt, az isten verje meg az egész
vasutat!
Kezdtek inkább azokban megbizni, a kik nem kiabálták tele a falut.
Közben megesett egy-egy kis temetés. A gyerekek unták meg leghamarabb a
dolgot, költözködtek a másik világra. Vajdát is azzal fogadta egy este
az asszony, hogy félrebeszél a gyerek. Két napig virrasztottak mellette,
egymás karjába adták a forró kis testet s a férfi feléje se nézett a
kocsmának. Csak magában átkozódott, intett az asszonynak, mikor fütyölt
a vonat, hogy hallod, hallod s az asszony ráintett a fejével: hallom.
Akkor tört ki az emberből először hangosan a düh, mikor meghalt a
gyerek. Lecsapta az ágyra a kis élettelen testet s kiment a ház elé
szitkozódni. Dült a szájából a szó, szidta a kormányt és vasutat,
mindennek ez az oka s a ki hallotta, mind ráhagyta, mert ez már vallássá
lett a szegény emberek között s meszsziről megfenyegették a prüszkölve
rohanó gépet. Az ember pedig visszament a házba, hangosan szuszogott,
nézte, hogy mint mossák, öltöztetik az asszonyok a gyermeket. Este
leakasztotta a szegről a pisztolyt, félrelökte az asszonyt, mikor
kérdezősködött, hogy mit akar, s elment. Kiment az állomásra. Itt
járkált még egy keveset a perronon, bután hallgatta a táviró-gép
kopogását. Mikor benézett az iroda ajtaján, a czifrasapkás főnök éppen
nagyot nevetett. Ez a fejébe kergette a vérét, felszakította az ajtót s
rásütötte a pisztolyt a főnökre.
--Nem kell ide gőzös!--kiáltotta.
A főnök kapkodott a levegőben, nem érte a golyó, de nagyon megijedt. A
szoba tele lett csipős füsttel, minden lámpa elaludt, a szomszéd
szobából sikoltva szaladt be az asszony, s esszeveszettül kezdett
berregni a táviró-gép, talán a golyó érte. A pénztáros a bakter és a
raktáros után kiabált s megkönnyebbülve lélegzett föl, mikor a sinek
mellett két csendőrt látott szaladni az állomás felé. Az egyik csendőr
rettenetes pofont adott a szegény embernek, csupa szokásból, mert
szükség igazán nem volt reá, megvasalták, hogy jajgatott bele, észak
felől pedig nagy sipolva érkezett meg a vonat. A fuvaros behunyta a
szemét, hogy ne lássa.
URAK ÉS PARASZTOK
szabadalma volt, a mihez Nürnbergben kapott kompánistát, akkor váltunk
el. Ugy látszik, hogy sikerrel dolgoznak, erre vallott a prémes téli
kabát, drága ruha s a gyürüi, a melyek az ő osztályában első utmutatói
annak, hogy valaki szegény emberből gazdagra változott. Az asszonynak
komoly fekete ruhája volt, de jól megszabva és fényes atlaszbetéttel a
mellén, a melyre végig feküdt a nyakából lecsüngő arany óraláncz. De
nagyon komorak voltak mind a ketten, ugy vettem észre, mintha sírtak
volna s talán még most is közel állanának hozzá. A férfi zsebkendőt
szorongatott a kezében.
Megindult egy csomó szapora kérdés s erre egy kissé fölelevenedtek.
A találmány bevágott--mesélte a férfi s felvidult az arcza, a mint
hosszasan elbeszélte, hogy mennyit küzdött, a mig idáig jutott.--A
czéget _Pohl et Comp_.-nak hivják, de két társa van. A hitetlenek. Egyik
se akart annyi pénzt fektetni a dologba, hogy magára lehessen. Most
persze szivesen kiturnák egymást, de nem lehet. Csak Németországban hat
ügynök utazik az üzlet részéről, s mindenütt képviselve vannak. Haj,
haj, nagy dolog ez, a mig idáig jutottak, mennyi baja volt azzal a két
bolonddal, azt csak ő tudná megmondani. Mindig nyereséget követeltek,
már a második hónapban osztalékról álmodoztak. Minduntalan
visszakövetelték a pénzt, soha még ilyen házsártos embereket nem látott.
Egyszer az egyiket kidobta az üzletből, s a könyveket mindig a
Wertheim-szekrénybe zárta, mert a társak, ha látják, hogy milyen
töméntelen pénzt kellett kidobni az első időkben, összeverekedtek volna.
--Igy is volt elég skandalum!--mondta sóhajtva--erről csak annak lehet
fogalma, a ki látta.
--Most ki maradt odahaza?
--A könyvelők meg ők. Most már rendben van minden, elmozdulhatok egy-egy
perczre.
--Miért jött Münchenbe? Valami hivatalos dolog?
Szórakozottan felelt s olyan elkényszeredett tekintetet váltott a
nővérével, hogy ijedten néztem rájuk.
--Nem... nem... nem hivatalos--mormogta s élénken figyelni kezdte az
utczát. Egy kocsi zörgése keltette fel a figyelmét, a kalapját is a
kezébe vette, hogy mindjárt kiszaladhasson, ha az a kocsi jönne, a
melyet várt. De nem az volt. Megint visszafordult hozzám s most már
könyei, a melyek rég utat kerestek maguknak, a szemébe szöktek s
végigfolytak az arczán. Az asszony is sírni kezdett. A pinczérleány
törülgetés közben rájuk bámult s intett a pénztáros asszonynak, hogy:
nini, mit csinálnak ezek! A férfi csendesen sírva s hiába erőlködve
azon, hogy felszárítsa a könyeit, végtelen szomorú arczczal kezdte
elmondani, hogy miért jöttek.
--Ma operálják Marit. Itt fekszik a Schmidt tanár klinikáján. Nagy
beteg, szegény...
Az asszony rámondta:
--Szegény, szegény...
--Mi baja?
--A gégéje, föl kell vágni. De most már harmadszor csinálják, én nem
tudom, hogy mi lesz.
Mari a Pohl fiatalabb testvére volt. Mikor náluk laktam, még hajadon
volt, azután férjhez ment egy népénekeshez, akire hat esztendeig várt;
annyi kellett ahhoz, hogy törvényesen elváljon az első feleségétől az
énekes. Azt ismertem. Derék, becsületes ember volt s a maga kis körében
majdnem művész. A társaitól teljesen elütő rendes életmódot folytatott,
elnöke lett a népénekesek társaságának, a mely arról gondoskodik, hogy
tisztességesen eltemesse tagjait, s igy bizonyos külön tekintélyre tett
szert nemcsak társai közt, hanem a publikumában is. Hozzám sokszor
bejött, _Herr Ungar_-nak szólított, néha nekem mutatott be először
egy-egy uj couplet-et s naiv bizalommal beszélt a szerelméről, meg a
válópörről.
Róla gondolkodtam, meg az ő szerencsétlen boldogságáról, a mely
bizonyosan nagyon tönkrement, ha beteg az asszony,--a mikor hátam mögött
megszólalt a hangja:
--Á Herr Ungar!--Igyekezett örülni, de nem tudott, gyorsan kezet fogott
velem, s azután rám sem nézett, a sógorához beszélt, leült, ujra
felkelt, nem találta meg a helyét sehol, s azt mondta, hogy ujra kimegy
az utczára és járkálva várja be a tanár kocsiját.
--Maradj itt a melegben, az ablakon át megláthatjuk.
Fészkelődött, forgatta kezében a kalapját és mégis csak kiment.
Izgatottan topogott a gyaloguton és izzadt, pedig recsegett lábai alatt
a hó, s metszőn, élesen fujt a szél. Egyszer megint jött egy kocsi,
fehérczilinderes kocsis ült a bakján. Az énekes intett, hogy álljon meg,
megismerte a kocsiban Schmidt tanárt. Fölnyitotta az ajtót, s most már
teljesen elhagyta nyugalma. Hevesen beszélt, látszott, hogy könyörög. A
doktor párszor félbeszakította, nyugalomra intette, ugy látszott, hogy
biztatta. Egyszer a vállára ütött s a szeme közé beszélt valamit,
bizonyosan azt mondta: legyen erős--azután szigoruan nézett reá s
megvetőleg legyintett a kezével, talán azt kérte számon a szegény
embertől, hogy miért olyan gyáva. Pohlék is fölugráltak, amikor
megállani látták a kocsit, s kiszaladtak az utczára. Azután hárman
beszéltek össze-vissza. Egyszer a tanár ur becsapta az ajtót s
továbbhajtatott.
--Menjünk utána--mondta az asszony.
--Azt mondja, hogy nem ereszt be--felelte a szinész.
Pohl visszament a kávéházba fizetni, mi pedig járkálni kezdtünk az
utczán. Az asszony izgatott volt, mindig előttünk járt s csuklott, mert
erőszakkal el akarta fojtani a sírást. Az énekes kissé lecsendesült,
erőszakolt megnyugvás ült az arczára. Mellettem haladt. Később hozzánk
csatlakozott Pohl s beszélni kezdett.
--Mig nyomorogtunk, egészségesek voltunk. Most már mindenünk van s Mari
beteg. Mit mondott a doktor?
--Biztatott--felelte vontatottan a szinész--de ez igy ment mindig. Nem
hiszek én neki.
Pohl előre ment a nővéréhez s karonfogta. A szinész most már egyedül
volt velem. Párszor rám nézett, mintha az után kutatott volna, hogy mit
gondolok. Az én arczomon bizonyára nagy szomorúságot látott, mert igazán
nagyon el voltam keseredve a sorsukon. Egyszerre csak azt kérdezte:
--Emlékszik még a: _Was ich nicht sagen mag_-ra.
Amint zavarosan elkalandoztak a gondolatai, ez a couplet-refrain jutott
az eszébe. Csodálkozva bámultam rá, nem tudtam megérteni, hogyan
gondolhat ilyesmire, de ő nem várta be a feleletet, hanem egyszerre
hirtelen megállott, s fojtott hangon kezdett el beszélni, hogy az
elülmenők meg ne hallják. Ez a küzködés még jobban elárulta a dühét, s
mig lihegve, sebesen beszélt, ökölre fogta a kezeit, mintha valakit
agyon akarna vágni.
--S az én első feleségem hogy hizik! Hogy kövérebb legyen, négyszáz
markot fizettetnek velem a kosztjára. Az a másik pedig meghal.--Majd
lerántotta rólam a kabátomat, ugy megfogta.--No, Herr Ungar, van
igazság?
Pohlék visszafordultak, fáztak. Ha kocsi jött, összenéztek s ujra
lekapták a szemeiket egymásról. A két férfi komoran bámult maga elé, a
szinész úgy kutatta a földet, mintha elvesztett volna valamit s azt
keresné, az asszony pedig talán imádkozott magában, mert kissé mindig
elmaradt s nem hallotta, hogyha valamit kérdeztem tőle.
ANNA
A somorjai báró urfi nemrégiben egészen a bánatnak adta magát. A
máskülönben is fura formáju fiut nagyon megviselte a mértéktelen
szomoruság, mintha elrontotta volna vele a gyomrát. Hegyes madárfeje
belezöldült a betegségbe, siralmasan elgyöngült, tántorogva botorkált,
mintha örökösen részeg lett volna s lázas éjszakákon sírt, nyögött és
egy egészen közönséges leánynevet suttogott bele az átizzadt párnába.
--Anna, Anna...
S akkortájban esett meg az, hogy a méltóságos asszony lehivatta magához
a nevelő kisasszonyt s szokása ellenére ezuttal az irásos forma
mellőzésével élőszóval tárgyalt vele. A méltóságos asszonynak ugyanis az
volt a divatja, hogy a kisasszonynak napiparancsokban adta tudtára a
mondanivalóit a kis kisasszonykák nevelésére vonatkozólag. A parancsokat
cselédek hordták föl a második emeletre, a hol a komornyik és a parádés
kocsis szobái között kis, két szobás lakása volt a kisasszonynak, fehér,
tiszta, mint a pohár, de szigorúan egyszerü és kellemetlenül száraz és
hideg... Ebből a leányból kellett bele valami, egy kis friss, üde uri
leányillat, hogy ne legyen egész közönséges, mint tovább a folyóson a
szobalányok szobái. A cselédek vigyorogva kézbesítették a parancsokat,
amikben mindig foglaltatott egy csomó kellemetlenkedés, halk, ki-kitörő
meg ujra lenyelt viczogással vették tudomásul azt, ha a kisasszony
kilépett a gangra, a szemétből kiszórtak az ajtaja elé egy csöppet, csak
annyit, ami a bosszantásra elég s lenn a nagy ebédlőben, a mikor a
szegény cselédkisasszony is ott ült az urakkal az ebéd meg a vacsora
mellett, olyanformán kinálták meg a tállal, mintha valaki közülük jutott
volna ahhoz a tisztességhez, hogy az asztalához ültesse a báró és ez
mulattatná őket, szórakozottan fitymálva, türelmetlenül. Egyszer egy
lány a fülébe is pusmogott:
--Tessék már kivenni, nem állhatok itt estig.
Amint ebből látni méltóztatik, a méltóságos asszony teljességgel nem
kényeztette el a nevelőkisasszonyt. Annál nagyobb feltünésre
számíthatott tehát az az eset, hogy szokatlan időben, a mikor
máskülönben a frizérnével szokott foglalatoskodni, fölizent hozzá, hogy
jőjjön le. A nagy szalonban várta, a mi olyan szoba volt, hogy nem is
érthetik meg benne egymást asszonynépek, nagy, csupa óriás méltóságos
komor bútorral telve, eleve kizárva magából minden bizalmaskodást. A
méltóságos asszony a szoba közepén állott meg egy nagy asztalra
támaszkodva zsiros, gömbölyű öklével s még ebben a nagy térben is majd
agyonnyomta méltóságával a kis nevelőkisasszonyt. A leány elveszett a
sok nagyuri holmi között, szinte keresgélni kellett utána. A szomszéd
ajtó függönye meglibbent kissé, a mikor belépett s tejfehér, nagyszemü
és rőthajú gyermekfej kukucskált be a szobába. Aztán egy kis vihogás
hallszott s a kis leány eltünt. Anna pedig még mindig az ajtóban állott.
Most már összeszedte magát valamicskét s tőle telhetőleg keményen nézett
vissza a nagy, kövér asszonyra.
--Hivatni méltóztatott.
A méltóságos asszony meg se mozdult, csak intett neki, hogy jőjjön
közelebb. A leány előrejött, megállott az asztal másik oldalán s várta,
hogy mi lesz. Most mintha megint libbent volna egyet a függöny s ujra
kaczagott volna a gyermek, sejtve, hogy kikap a kisasszony. A leánynak
ez a czérnaszál vékony hang arczába kergette a vért s igy esett meg az,
hogy a köteles tisztelet daczára ő szólalt meg először:
--Méltóztassék növendékemet eltávolítani, méltóságos asszony. Ha
valamelyik mindig tanuja annak, hogy méltóságod megaláz, képtelen vagyok
a feladatra, amivel megbiztak.
--Honnan tudja, hogy miért hivattam?
--Rendesen az következik, hogyha lehivat méltóságod.
A méltóságos asszony mosolygott. Mintha a nagy hatalom tetszett volna
neki, ami alatt összegörnyed az efféle népség. Gőgös és száraz maradt a
hangja, pedig egy kis szívességet akart belevegyíteni. Sehogy se ment.
Mikor azt mondta a leánynak, hogy üljön le, az is inkább parancs volt,
mint szives kinálás.
--Nincs szó most ilyesmiről,--kezdte--egyebet akarok mondani. Valamire
kérni... Egy kis szivességre, a mit megtehet azért a sok jóért, a mit
tőlünk élvezett, a mióta itt van. A fiamról van szó.
A leány halványan bámult rá a nagy asszonyra s idegenkedve huzódott el
tőle, amikor közelebb huzta hozzá a széket. A méltóságos asszonynak
pedig tetszett az összegubbaszkodott, törékeny kis figura a másik széken
s csak vontatottan, lassan folytatta a mondanivalóját, mintha ilyen
semmiséggel szemben érdemes se lenne a sietség.
--A kisasszony egészen elvette ennek a fiunak az eszét. A kisasszony
azzal köszönte meg azt a jóságot, hogy a házunkba fogadtuk, hogy
hódított. Meghódította a bárót s most már meg a fiatal bárót is. Ez
csunyaság a kisasszonytól.
A leány fölállott a székről s az ajtó felé indult. Az arcza előbb
föllángolt, aztán halvány lett, kicsi, még gyermekforma teste reszketett
s olyan megvetéssel nézett vissza a nagy asszonyra, hogy az is
meghökkent kissé és nem ment utána. A szoba közepén azonban már elhagyta
az ereje, megtántorodott s keserves, hosszú sóhajtás szakadt föl a
melléből. Panaszosan, inkább nyögve szólott:
--Igy ne beszéljen velem, nem hallgatom...
A méltóságos asszony is észrevette, hogy ezzel a hanggal nem megy sokra
s másképen próbált beszélni.
--Maradjon a kisasszony. Minek olyan érzékeny? Végre is én nemcsak a
gazdája vagyok hanem asszony és anya is, akinek a kisasszonnyal
számadása van. A kisasszony hódít... Azt hiszi, hogy nem vettem észre,
hogy milyen melegen néz magára a báró... Félrehuzódik egy szögletbe s
csak magára bámul, hogy majd beleolvad. Szereti a kisasszonyt.
A leány nyugodtan felelt:
--Talán fölfedezett bennem valamit, amit meg lehet becsülni.
A méltóságos asszony belevágott a leány szavába.
--Mindegy. Nem törődöm ezzel. A fő a fiam dolga. Nem türöm, hogy ez a
fiu tönkremenjen a kisasszony miatt.
--Miattam?
--Persze, akármilyen ostobán is hangzik az, hogy a kisasszony szóljon
bele a somorjai bárók élete sorába. Nem türöm, hallja, nem türöm. A fiam
beteg, maga után vágyakozik, lázas. Különben is gyönge, regényes
természet, afféle ábrándozó. A kisasszony büszke, nem tudom, hogy mire,
de büszke s meg se hallgatta a fiam. Az én fiam... Elutasitotta, mint
valami közönséges más fiut.
--Nem szeretem.
--Mindegy. Azért nem lett volna szabad a kisasszonynak olyan kurtán
végezni az én gyermekemmel. Az nem az a fajta, akinek ajtót lehet
mutatni. Mondhatott volna neki egy pár jó szót.
--Minek?
--Hogy a fiu el ne keseredjék. A sok jó után, amit ebben a házban
kapott, ennyit megérdemeltünk volna a kisasszonytól.
A leány tétován bámult az asszonyra s huzódozott tőle. Félni kezdett
attól, ami következik s torkán akadt a szó, a mint beszélni kezdett.
--Nem értem, nem tudom, hogy mit akar.
Most már gát nélkül tört ki a nagy, kövér asszonyból a gőg. Mintha meg
se értette volna az akadékoskodást, amit ez a polgár sorsu szegény
tanitókisasszony megenged magának, követelt, parancsolt s csak arra
döbbent meg kissé, mikor mind magasabbra, nagyobbra egyenesedett ki
előtte a leány és szép lett, ragyogott mint a napsugár, bevilágositotta
a szobát.
--Nem érti? Hát értse meg. Ketten vagyunk, nem hallja senki, hát mondok
magának valamit. A fiam azzal fenyegetőzik, hogy agyonlövi magát, ha
maga nem lesz az övé. Az övé... Azt a gyerek másképpen gondolja, mint
én. Ő ostobán, szerelmesen, én meg ugy, hogy mindannyian meglehetünk
vele elégedve. Ő is, aki szerelmes maga is, aki nem szerelmes és én is,
akinek gyermekem életére vigyázni kell. Azt mondom magának, hogy az én
gyermekem nem a senki fia. Hallgassa meg s nem lesz belőle kára. Ne adja
a büszkét és a szentet, hanem türje el, ha közeledik magához. Az a fiu
somorjai báró, nincs hozzászokva ahhoz, hogyha szerelemről van szó,
kiadják az utját. Ha magának ez áldozat, hát én megfizetem, de nem
türöm, hogy egy ilyen magaforma leány miatt elpusztuljon a fiam.
Értette? Most már tudja, hogy mit akarok. Ha egy kicsit nyersen mondtam
el, hát nem tehetek róla. Nem vagyok olyan kedvemben, hogy a kisasszonyt
kiméljem a magam rovására.
A leány egy nagy bőrösszéknek vetette a hátát s olyan rémülettel nézett
az asszonyra, mintha vad előtt állana, aki most mindjárt ráveti magát.
Majd elesett, jobbra-balra ingott s keményen megmarkolta az asztal
szélét, hogy le ne roskadjon. Agyában zavarosan gomolygott minden, amit
most hallott, behunyta a szemeit, hogy egyedül legyen s összeszedje a
gondolatait, de csak mégse értette az egészet. Czafatok váltak ki a
zürzavarból, egy-egy szó, durvaságok, utálatos dolgok, amik elrémítették
s arra nógatták, hogy szaladjon, de lábait megmozditani se tudta. Végre
valamicskét tisztán látott. Megrázta magát, mintha leakarta volna dobni
a testéről mindazt a sarat, amit rádobáltak s kiegyenesedett.
--Elmegyek innen.
Az asszonyból most már féktelenül dült ki a düh. Az asztalt rázta s
durván kiabált:
--Azt nem! Itt marad. Ha kell, magukra csukom az ajtót, majd
megszelidül. A fiam nem hagyom elpusztulni egy rongyos leány miatt, aki
nálam öltözött ki kisasszonynak. Az én pénzemen. Ha bolondítani tud, hát
bolonduljon is...
A leány már oda se hallgatott, csak ismételte:
--Elmegyek.
--Itt marad!
--Elmegyek.--Aztán, mintha magához beszélne, indulat nélkül, szomoruan
szólott.--Nem tudja, hogy mit csinál, nem tudja, hogy mit mondott.
Az asszony mintha ráfeküdt volna, egészen melléje ment, hogy összefolyt
a szájukból a lehellet s tulkiáltotta a csendes beszédet.
--Tudom, de nekem a gyermekem drága, nem maga, maga semmi... Maga
senki... Ha a fiam a maga szeméért meg találna halni...
A nagy hangra bejött a báró. Kicsi, értelmes képü öreg ur, kis, szurós
nézésü szemekkel, amikkel mintha egyszerre mindent látott volna...
Hosszu, meleg pillantással mérte végig a leányt s szárazan szólott rá az
asszonyra:--Mi a baj?
A leány felelt.
--Elmegyek innen.
Az öreg ember egy kicsit gondolkozott s bólintott a fejével.
--Jól teszi.
A méltóságos asszony beleszólott a beszédbe:
--A kisasszonynak szerződése van. Azt be kell tartani...
Az öreg ur ugy tett, mint a karmester, aki leinti a fölösleges lármát s
csak annyit mondott:
--A kisasszony elmegy.
Aztán megfogta a leány kezét s elhomályosodott a nézése, amint beszélt:
--És magával együtt elmegy a tisztesség is innen, leányom. Elmegy...
A VASUT
Alig egy esztendeje, hogy a falum határán átvezették a vasuti vonalat.
Egy nagy legelőt szeltek ketté a töltéssel s éppen szemben a község
házával, a rét közepére építeni kezdték az állomást. Idegenekkel telt
meg a falu. Az olaszok esténkint tulordították a korcsmában a
benszülötteket s meghonosult nálunk is a harmónika, a mitől veszettül
vonítottak a kutyák s káromkodtak a zsandárok, mert ahol megszólalt, ott
bizonyosan verekedés lett a nagy mulatság vége. Az uraknál szétszórva
laktak a mérnökök, a megye adott melléjük hajdukat s ezek a
czifrazsinóros hivatalos emberek bizonyos elitet képeztek a többi
cselédség és a parasztok közt, külön asztalhoz ültek a korcsmában, a
munkáról beszéltek s bort ittak és nem pálinkát. Reggelenkint megindult
a bucsujárás a vasuti vonalhoz, a hajduk hátukon vitték a háromlábu
magas asztalokat, lánczot, vonalzókat; a gyermekek tágra nyitott
szemmel-szájjal bámulták meg a sok furcsa holmit, a parasztok pedig
komoran mentek be házaikba, hogy ne kelljen köszönteniök a mérnököket, a
kiket urasági fogatokon vittek ki a vonalhoz.
Erre a szerencsétlen falura végzetes volt ez a vasuti vonal. Két város
közt fekszik és kis határában alig terem meg a kenyérre való buza.
Vannak nagybirtokos uraik, de ennek nem látja hasznát a paraszt. Fuvaros
itt minden ember, aki csak összekuporgatott két lóra és egy ócska
kocsira valót. Mindig van valami szállítani való, tavasztól a másik
tavaszig. Kezdődik a zöldségen, azután következik a gabona, gyümölcs,
káposzta s a szállítmányhoz tartoznak mellesleg a kis diákok is, akiket
tizenöt-húsz krajczárért meg egy kis üveg pálinkáért ültetnek föl a
zsákok tetejére. Azután következik télire a kő. Hosszu vonalon ők
hordják be kavicscsal az országutat, nem is ért ahhoz más igazán. És
mindehhez nem kell egyéb, mint két lovacska, amely koplalni tud s nem
veszti el a fejét a nagy hágón, hanem belefekszik a hámba és huz négy
helyett, egy goromba lőcsös szekér és egy jó, mogyorónyi bogokra kötött
kurtanyelü ostor.
Mikor megérkezett az első mérnök s a szögmérőjével kiment a határba,
elindult a suttogás és kérdezték az emberek egymástól, hogy: mi lesz? A
felelettől féltek, fogalmuk se volt még arról, hogy mi következik, de
érezték, hogy valami rossz; s amikor a mérnök egyedül sétálva hazafelé
tartott, nem merte megkérdezni senki, hogy mit akar a határban. Azután
rájöttek maguktól, amikor mind több-több idegen ur érkezett s hosszú
városi kocsikon elhozták a sineket s egy kijelölt vonal mellé falat
raktak belőlük. Lassan-lassan közeledett a munka, mind közelebb-közelebb
hallották az olasz munkáshad nótáját:
Evviva, evviva, evviva Garibaldi,
Evviva, evviva, ....--
mintha bizony valami érdeme lett volna Garibaldinak, hogy kiépült a
szárnyvonal. Egyszer azután elkészült az egész. Olyan egyenes volt a
vonal, mint egy lénia. Az állomás épületébe beköltözött egy czifra,
aranysipkás ur s egy napon bőgve, megvadulva szaladtak szét a töltés
mellett legelő barmok, végig ment a vonalon az első masina. Kigyült a
csodára az egész falu, mikor visszajőve megállott a pályaudvaron:
körülvették, tapogatták s eloldalogtak, mikor a tréfás gépész egy csomó
gőzt bocsátott reájuk az egyik csapból. Néhány öregasszony rögtön
összedugta a fejét s nagy sápítozással állapodtak meg abban, hogy:
elvész a világ, most már bizonyosan elpusztítja az Isten.
A világnak nem sok bántódása lett a vasut miatt, mindössze abba a nagy
hálóba, amely körülöleli, behimeztek egy uj kis szálacskát, hanem a mi
embereink nagyon pórul jártak vele. Nem kellett már ezután senkinek se a
kocsi, se a ló, hetekig a szegen lógott az ostor, éhesen őgyelegtek a
gyerekek az utczán s tele lett a kocsma. Ha még kétakkora lett volna is,
akkor se jutott volna hely mindenkinek. A ki eddig feléje se nézett,
most már az is itt tanyázott, mohón ette, a mit a többiek beszéltek s
ütötte az asztalt és ivott éppen mint a többi.
--A keservét a kormányának! kihuzták a lábunk alul az országutat... igy
beszéltek.
Mikor egyszer a Vajda Tamás kis fia benyitott közéjük s az apjához
fordulva elmondta hogy az anyja azt üzente: menjen haza vacsorára s
vigyen szalonnát és turót: a durva, félig részeg ember kilökte a
gyermeket az ajtón s utána kiáltotta:
--Mondd meg anyádnak, hogy keressen más embert magának, hagyjon nekem
békét.
A gyerek pityeregve sántikált végig az utczán, a kocsmabeliek pedig
eszelősen a sok pálinkától azt mondták, hogy jól van ez igy, meg kell
mutatni a kormánynak, hogy ur marad a paraszt azért, a portáján, ha ide
hozták is a vasutat. Vajda ordította a legjobban, hogy megmutatja ő,
csakhogy már egyszer lássa azt a vasutat. Csak félig volt részeg, az
indulat tette vaddá. Arra gondolt, hogy a lovai ugy lesoványodtak,
mintha agarak volnának s mikor hazament s elébe nyerítettek a szegény
párák, a szivét járta át ez a hang. Ugy összeszokott ezzel a két vén
állattal, hogy sírt keserüségében a mikor már az istálló tetejéről a
szalmát is megetette velük, s most már igazán semmit se tudott nekik
adni. Háromszor is behajtotta őket a szomszéd hetivásárra, de ugyan ki
vesz télire lovat, ugyis porczióba kell kötni a takarmányt s csak
kóstoltatni az állattal, hogy kijussanak vele tavaszig. A lovacskák
mindig visszajöttek s Vajdában, ha az ágyban feküdt, vagy a kocsmában
duhajkodott, egyformán gyült napról-napra a méreg.
Az első kocsikkal a miniszter ment végig a vonalon.
--Meglátom én azt a minisztert!--mondta Vajda s a szomszédokkal kiment
az állomáshoz, hogy lássa. A perronra nem engedték be, telve volt a
pályaudvar urakkal és zsandárokkal. A vonalhoz se lehetett férni a határ
mentén. A csendőrök puskatussal fenyegetőztek, s hivatalos komolysággal
posztoltak le és föl a vonat mentén. A parancsnokság informálva volt már
a nép hangulatáról s megijesztette a sok csákóval, puskával. A parasztok
a réten csoportosultak s csak messziről látták a fellobogózott kocsisort
s a lokomotiv kéményére akasztott óriás koszorut, amelyről két felől
széles szalag uszott a levegőben. Csendesen, inkább a földet nézve
állottak ott, alig egy-két száj mormogott valamit s a többi csak rá
intett, hogy ugy van.
--A mi pénzünkön az adóból koldussá tesznek.
--Mehetünk legelni, ha már megdöglöttek a lovak.
Vajda nem szólott egy szót se, elkényszeredve, szomoruan bámult maga elé
s mikor már érezte, hogy nem birja tovább, hanem legalább egy zsandárt
leüt, lefeküdt a földre s bepörzsölte az arczát a harmatba. Keservesen
sóhajtott, aztán messze magasra követte szemeivel a gép füstjét, mintha
ott keresne valami kárpótlást, azután megrázta magát a ruhában s
odaszólott az asszonynak, meg a gyereknek:
--Gyerünk, nó!
Az uton arról beszélt, hogy ha mindenki olyan buta lenne, mint a többi
paraszt, soha se lenne igazság a világon. Azután hallgatott hazáig.
Délben sokat ivott s délután főbeverte a lovakat. Az asszony jajgatott
és szidta: te bolond, te haramia--az ember azonban vissza sem felelt,
hanem átment a kocsmába. Délután végigsétált a falun szép asszony
feleségével az állomásfőnök. Az asszony fölfogta ruháját a sárban,
megmutogatta hófehér csipkés szoknyáját s czukrot akart adni egy
gyereknek, a ki a száraz árokban halászott. Mikor a gyerekhez
közeledett, a házból mérgesen kiáltott ki egy paraszt menyecske:
--Józsi! Gyere be!
A gyerek félve kotródott be a házba.
Mikor a főnök a kocsma előtt haladt el, néhány dühös megjegyzést hallott
és sietve vonta magával a csodálkozó, ijedt arczu asszonyt. Mikor már a
réten voltak, meg is magyarázta, hogy mi a baj.
Leesett a hó. Az első fagy után csilingelve suhogtak végig az uton az
urasági szánkók, a parasztok pedig tömeges falopást rendeztek az
erdőben. Eddig becsületes uton szerezték meg a tüzrevalót, telt a
fuvarukból, most már nem volt mivel kifizetni a fa árát. A kerülő
egymásután csukatta be őket, az asszonyok jajgattak, be-be szaladtak az
urakhoz a városba s mindig kedvetlenebbül jöttek haza. Ha fütyölt a
masina és lassu méltósággal begurult az állomásra, átkozódtak s olyan
szemet meresztettek a csinos, kaczér állomási épület felé, mintha föl
akarnák gyujtani egy pillantásal. Némelyek már mondogatták, hogy majd
megmutatják ők a kormánynak, hogy mi az, kivenni az ember szájából a
falatot s hogy lesz még követválasztás ... de ezeket megvetette a
többség. Mindenki látta, hogy csak a szájuk jár s ha ezután öt forint
helyett tizért adják el a szavazatukat, azzal ugyan nem bukik meg a
vasut. Pedig ide az kellene. Felszántani a töltést, bevetni a helyét
luczernával, hogy meg se lehessen ismerni többet, felégetni azt a czifra
házat s belefektetni a hunczut kormányt, az isten verje meg az egész
vasutat!
Kezdtek inkább azokban megbizni, a kik nem kiabálták tele a falut.
Közben megesett egy-egy kis temetés. A gyerekek unták meg leghamarabb a
dolgot, költözködtek a másik világra. Vajdát is azzal fogadta egy este
az asszony, hogy félrebeszél a gyerek. Két napig virrasztottak mellette,
egymás karjába adták a forró kis testet s a férfi feléje se nézett a
kocsmának. Csak magában átkozódott, intett az asszonynak, mikor fütyölt
a vonat, hogy hallod, hallod s az asszony ráintett a fejével: hallom.
Akkor tört ki az emberből először hangosan a düh, mikor meghalt a
gyerek. Lecsapta az ágyra a kis élettelen testet s kiment a ház elé
szitkozódni. Dült a szájából a szó, szidta a kormányt és vasutat,
mindennek ez az oka s a ki hallotta, mind ráhagyta, mert ez már vallássá
lett a szegény emberek között s meszsziről megfenyegették a prüszkölve
rohanó gépet. Az ember pedig visszament a házba, hangosan szuszogott,
nézte, hogy mint mossák, öltöztetik az asszonyok a gyermeket. Este
leakasztotta a szegről a pisztolyt, félrelökte az asszonyt, mikor
kérdezősködött, hogy mit akar, s elment. Kiment az állomásra. Itt
járkált még egy keveset a perronon, bután hallgatta a táviró-gép
kopogását. Mikor benézett az iroda ajtaján, a czifrasapkás főnök éppen
nagyot nevetett. Ez a fejébe kergette a vérét, felszakította az ajtót s
rásütötte a pisztolyt a főnökre.
--Nem kell ide gőzös!--kiáltotta.
A főnök kapkodott a levegőben, nem érte a golyó, de nagyon megijedt. A
szoba tele lett csipős füsttel, minden lámpa elaludt, a szomszéd
szobából sikoltva szaladt be az asszony, s esszeveszettül kezdett
berregni a táviró-gép, talán a golyó érte. A pénztáros a bakter és a
raktáros után kiabált s megkönnyebbülve lélegzett föl, mikor a sinek
mellett két csendőrt látott szaladni az állomás felé. Az egyik csendőr
rettenetes pofont adott a szegény embernek, csupa szokásból, mert
szükség igazán nem volt reá, megvasalták, hogy jajgatott bele, észak
felől pedig nagy sipolva érkezett meg a vonat. A fuvaros behunyta a
szemét, hogy ne lássa.
URAK ÉS PARASZTOK
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 07
- Parts
- Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 01
- Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 02
- Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 03
- Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 04
- Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 05
- Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 06
- Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 07
- Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 08
- Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 09
- Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 10
- Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 11
- Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 12
- Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 13
- Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 14
- Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 15