🕥 33-minute read

Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 06

Total number of words is 4232
Total number of unique words is 1925
33.4 of words are in the 2000 most common words
48.3 of words are in the 5000 most common words
54.2 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  férfi sokkal tisztességesebben volt öltözve, mint azelőtt. Valami
  szabadalma volt, a mihez Nürnbergben kapott kompánistát, akkor váltunk
  el. Ugy látszik, hogy sikerrel dolgoznak, erre vallott a prémes téli
  kabát, drága ruha s a gyürüi, a melyek az ő osztályában első utmutatói
  annak, hogy valaki szegény emberből gazdagra változott. Az asszonynak
  komoly fekete ruhája volt, de jól megszabva és fényes atlaszbetéttel a
  mellén, a melyre végig feküdt a nyakából lecsüngő arany óraláncz. De
  nagyon komorak voltak mind a ketten, ugy vettem észre, mintha sírtak
  volna s talán még most is közel állanának hozzá. A férfi zsebkendőt
  szorongatott a kezében.
  Megindult egy csomó szapora kérdés s erre egy kissé fölelevenedtek.
  A találmány bevágott--mesélte a férfi s felvidult az arcza, a mint
  hosszasan elbeszélte, hogy mennyit küzdött, a mig idáig jutott.--A
  czéget _Pohl et Comp_.-nak hivják, de két társa van. A hitetlenek. Egyik
  se akart annyi pénzt fektetni a dologba, hogy magára lehessen. Most
  persze szivesen kiturnák egymást, de nem lehet. Csak Németországban hat
  ügynök utazik az üzlet részéről, s mindenütt képviselve vannak. Haj,
  haj, nagy dolog ez, a mig idáig jutottak, mennyi baja volt azzal a két
  bolonddal, azt csak ő tudná megmondani. Mindig nyereséget követeltek,
  már a második hónapban osztalékról álmodoztak. Minduntalan
  visszakövetelték a pénzt, soha még ilyen házsártos embereket nem látott.
  Egyszer az egyiket kidobta az üzletből, s a könyveket mindig a
  Wertheim-szekrénybe zárta, mert a társak, ha látják, hogy milyen
  töméntelen pénzt kellett kidobni az első időkben, összeverekedtek volna.
  --Igy is volt elég skandalum!--mondta sóhajtva--erről csak annak lehet
  fogalma, a ki látta.
  --Most ki maradt odahaza?
  --A könyvelők meg ők. Most már rendben van minden, elmozdulhatok egy-egy
  perczre.
  --Miért jött Münchenbe? Valami hivatalos dolog?
  Szórakozottan felelt s olyan elkényszeredett tekintetet váltott a
  nővérével, hogy ijedten néztem rájuk.
  --Nem... nem... nem hivatalos--mormogta s élénken figyelni kezdte az
  utczát. Egy kocsi zörgése keltette fel a figyelmét, a kalapját is a
  kezébe vette, hogy mindjárt kiszaladhasson, ha az a kocsi jönne, a
  melyet várt. De nem az volt. Megint visszafordult hozzám s most már
  könyei, a melyek rég utat kerestek maguknak, a szemébe szöktek s
  végigfolytak az arczán. Az asszony is sírni kezdett. A pinczérleány
  törülgetés közben rájuk bámult s intett a pénztáros asszonynak, hogy:
  nini, mit csinálnak ezek! A férfi csendesen sírva s hiába erőlködve
  azon, hogy felszárítsa a könyeit, végtelen szomorú arczczal kezdte
  elmondani, hogy miért jöttek.
  --Ma operálják Marit. Itt fekszik a Schmidt tanár klinikáján. Nagy
  beteg, szegény...
  Az asszony rámondta:
  --Szegény, szegény...
  --Mi baja?
  --A gégéje, föl kell vágni. De most már harmadszor csinálják, én nem
  tudom, hogy mi lesz.
  Mari a Pohl fiatalabb testvére volt. Mikor náluk laktam, még hajadon
  volt, azután férjhez ment egy népénekeshez, akire hat esztendeig várt;
  annyi kellett ahhoz, hogy törvényesen elváljon az első feleségétől az
  énekes. Azt ismertem. Derék, becsületes ember volt s a maga kis körében
  majdnem művész. A társaitól teljesen elütő rendes életmódot folytatott,
  elnöke lett a népénekesek társaságának, a mely arról gondoskodik, hogy
  tisztességesen eltemesse tagjait, s igy bizonyos külön tekintélyre tett
  szert nemcsak társai közt, hanem a publikumában is. Hozzám sokszor
  bejött, _Herr Ungar_-nak szólított, néha nekem mutatott be először
  egy-egy uj couplet-et s naiv bizalommal beszélt a szerelméről, meg a
  válópörről.
  Róla gondolkodtam, meg az ő szerencsétlen boldogságáról, a mely
  bizonyosan nagyon tönkrement, ha beteg az asszony,--a mikor hátam mögött
  megszólalt a hangja:
  --Á Herr Ungar!--Igyekezett örülni, de nem tudott, gyorsan kezet fogott
  velem, s azután rám sem nézett, a sógorához beszélt, leült, ujra
  felkelt, nem találta meg a helyét sehol, s azt mondta, hogy ujra kimegy
  az utczára és járkálva várja be a tanár kocsiját.
  --Maradj itt a melegben, az ablakon át megláthatjuk.
  Fészkelődött, forgatta kezében a kalapját és mégis csak kiment.
  Izgatottan topogott a gyaloguton és izzadt, pedig recsegett lábai alatt
  a hó, s metszőn, élesen fujt a szél. Egyszer megint jött egy kocsi,
  fehérczilinderes kocsis ült a bakján. Az énekes intett, hogy álljon meg,
  megismerte a kocsiban Schmidt tanárt. Fölnyitotta az ajtót, s most már
  teljesen elhagyta nyugalma. Hevesen beszélt, látszott, hogy könyörög. A
  doktor párszor félbeszakította, nyugalomra intette, ugy látszott, hogy
  biztatta. Egyszer a vállára ütött s a szeme közé beszélt valamit,
  bizonyosan azt mondta: legyen erős--azután szigoruan nézett reá s
  megvetőleg legyintett a kezével, talán azt kérte számon a szegény
  embertől, hogy miért olyan gyáva. Pohlék is fölugráltak, amikor
  megállani látták a kocsit, s kiszaladtak az utczára. Azután hárman
  beszéltek össze-vissza. Egyszer a tanár ur becsapta az ajtót s
  továbbhajtatott.
  --Menjünk utána--mondta az asszony.
  --Azt mondja, hogy nem ereszt be--felelte a szinész.
  Pohl visszament a kávéházba fizetni, mi pedig járkálni kezdtünk az
  utczán. Az asszony izgatott volt, mindig előttünk járt s csuklott, mert
  erőszakkal el akarta fojtani a sírást. Az énekes kissé lecsendesült,
  erőszakolt megnyugvás ült az arczára. Mellettem haladt. Később hozzánk
  csatlakozott Pohl s beszélni kezdett.
  --Mig nyomorogtunk, egészségesek voltunk. Most már mindenünk van s Mari
  beteg. Mit mondott a doktor?
  --Biztatott--felelte vontatottan a szinész--de ez igy ment mindig. Nem
  hiszek én neki.
  Pohl előre ment a nővéréhez s karonfogta. A szinész most már egyedül
  volt velem. Párszor rám nézett, mintha az után kutatott volna, hogy mit
  gondolok. Az én arczomon bizonyára nagy szomorúságot látott, mert igazán
  nagyon el voltam keseredve a sorsukon. Egyszerre csak azt kérdezte:
  --Emlékszik még a: _Was ich nicht sagen mag_-ra.
  Amint zavarosan elkalandoztak a gondolatai, ez a couplet-refrain jutott
  az eszébe. Csodálkozva bámultam rá, nem tudtam megérteni, hogyan
  gondolhat ilyesmire, de ő nem várta be a feleletet, hanem egyszerre
  hirtelen megállott, s fojtott hangon kezdett el beszélni, hogy az
  elülmenők meg ne hallják. Ez a küzködés még jobban elárulta a dühét, s
  mig lihegve, sebesen beszélt, ökölre fogta a kezeit, mintha valakit
  agyon akarna vágni.
  --S az én első feleségem hogy hizik! Hogy kövérebb legyen, négyszáz
  markot fizettetnek velem a kosztjára. Az a másik pedig meghal.--Majd
  lerántotta rólam a kabátomat, ugy megfogta.--No, Herr Ungar, van
  igazság?
  Pohlék visszafordultak, fáztak. Ha kocsi jött, összenéztek s ujra
  lekapták a szemeiket egymásról. A két férfi komoran bámult maga elé, a
  szinész úgy kutatta a földet, mintha elvesztett volna valamit s azt
  keresné, az asszony pedig talán imádkozott magában, mert kissé mindig
  elmaradt s nem hallotta, hogyha valamit kérdeztem tőle.
  
  
  ANNA
  
  A somorjai báró urfi nemrégiben egészen a bánatnak adta magát. A
  máskülönben is fura formáju fiut nagyon megviselte a mértéktelen
  szomoruság, mintha elrontotta volna vele a gyomrát. Hegyes madárfeje
  belezöldült a betegségbe, siralmasan elgyöngült, tántorogva botorkált,
  mintha örökösen részeg lett volna s lázas éjszakákon sírt, nyögött és
  egy egészen közönséges leánynevet suttogott bele az átizzadt párnába.
  --Anna, Anna...
  S akkortájban esett meg az, hogy a méltóságos asszony lehivatta magához
  a nevelő kisasszonyt s szokása ellenére ezuttal az irásos forma
  mellőzésével élőszóval tárgyalt vele. A méltóságos asszonynak ugyanis az
  volt a divatja, hogy a kisasszonynak napiparancsokban adta tudtára a
  mondanivalóit a kis kisasszonykák nevelésére vonatkozólag. A parancsokat
  cselédek hordták föl a második emeletre, a hol a komornyik és a parádés
  kocsis szobái között kis, két szobás lakása volt a kisasszonynak, fehér,
  tiszta, mint a pohár, de szigorúan egyszerü és kellemetlenül száraz és
  hideg... Ebből a leányból kellett bele valami, egy kis friss, üde uri
  leányillat, hogy ne legyen egész közönséges, mint tovább a folyóson a
  szobalányok szobái. A cselédek vigyorogva kézbesítették a parancsokat,
  amikben mindig foglaltatott egy csomó kellemetlenkedés, halk, ki-kitörő
  meg ujra lenyelt viczogással vették tudomásul azt, ha a kisasszony
  kilépett a gangra, a szemétből kiszórtak az ajtaja elé egy csöppet, csak
  annyit, ami a bosszantásra elég s lenn a nagy ebédlőben, a mikor a
  szegény cselédkisasszony is ott ült az urakkal az ebéd meg a vacsora
  mellett, olyanformán kinálták meg a tállal, mintha valaki közülük jutott
  volna ahhoz a tisztességhez, hogy az asztalához ültesse a báró és ez
  mulattatná őket, szórakozottan fitymálva, türelmetlenül. Egyszer egy
  lány a fülébe is pusmogott:
  --Tessék már kivenni, nem állhatok itt estig.
  Amint ebből látni méltóztatik, a méltóságos asszony teljességgel nem
  kényeztette el a nevelőkisasszonyt. Annál nagyobb feltünésre
  számíthatott tehát az az eset, hogy szokatlan időben, a mikor
  máskülönben a frizérnével szokott foglalatoskodni, fölizent hozzá, hogy
  jőjjön le. A nagy szalonban várta, a mi olyan szoba volt, hogy nem is
  érthetik meg benne egymást asszonynépek, nagy, csupa óriás méltóságos
  komor bútorral telve, eleve kizárva magából minden bizalmaskodást. A
  méltóságos asszony a szoba közepén állott meg egy nagy asztalra
  támaszkodva zsiros, gömbölyű öklével s még ebben a nagy térben is majd
  agyonnyomta méltóságával a kis nevelőkisasszonyt. A leány elveszett a
  sok nagyuri holmi között, szinte keresgélni kellett utána. A szomszéd
  ajtó függönye meglibbent kissé, a mikor belépett s tejfehér, nagyszemü
  és rőthajú gyermekfej kukucskált be a szobába. Aztán egy kis vihogás
  hallszott s a kis leány eltünt. Anna pedig még mindig az ajtóban állott.
  Most már összeszedte magát valamicskét s tőle telhetőleg keményen nézett
  vissza a nagy, kövér asszonyra.
  --Hivatni méltóztatott.
  A méltóságos asszony meg se mozdult, csak intett neki, hogy jőjjön
  közelebb. A leány előrejött, megállott az asztal másik oldalán s várta,
  hogy mi lesz. Most mintha megint libbent volna egyet a függöny s ujra
  kaczagott volna a gyermek, sejtve, hogy kikap a kisasszony. A leánynak
  ez a czérnaszál vékony hang arczába kergette a vért s igy esett meg az,
  hogy a köteles tisztelet daczára ő szólalt meg először:
  --Méltóztassék növendékemet eltávolítani, méltóságos asszony. Ha
  valamelyik mindig tanuja annak, hogy méltóságod megaláz, képtelen vagyok
  a feladatra, amivel megbiztak.
  --Honnan tudja, hogy miért hivattam?
  --Rendesen az következik, hogyha lehivat méltóságod.
  A méltóságos asszony mosolygott. Mintha a nagy hatalom tetszett volna
  neki, ami alatt összegörnyed az efféle népség. Gőgös és száraz maradt a
  hangja, pedig egy kis szívességet akart belevegyíteni. Sehogy se ment.
  Mikor azt mondta a leánynak, hogy üljön le, az is inkább parancs volt,
  mint szives kinálás.
  --Nincs szó most ilyesmiről,--kezdte--egyebet akarok mondani. Valamire
  kérni... Egy kis szivességre, a mit megtehet azért a sok jóért, a mit
  tőlünk élvezett, a mióta itt van. A fiamról van szó.
  A leány halványan bámult rá a nagy asszonyra s idegenkedve huzódott el
  tőle, amikor közelebb huzta hozzá a széket. A méltóságos asszonynak
  pedig tetszett az összegubbaszkodott, törékeny kis figura a másik széken
  s csak vontatottan, lassan folytatta a mondanivalóját, mintha ilyen
  semmiséggel szemben érdemes se lenne a sietség.
  --A kisasszony egészen elvette ennek a fiunak az eszét. A kisasszony
  azzal köszönte meg azt a jóságot, hogy a házunkba fogadtuk, hogy
  hódított. Meghódította a bárót s most már meg a fiatal bárót is. Ez
  csunyaság a kisasszonytól.
  A leány fölállott a székről s az ajtó felé indult. Az arcza előbb
  föllángolt, aztán halvány lett, kicsi, még gyermekforma teste reszketett
  s olyan megvetéssel nézett vissza a nagy asszonyra, hogy az is
  meghökkent kissé és nem ment utána. A szoba közepén azonban már elhagyta
  az ereje, megtántorodott s keserves, hosszú sóhajtás szakadt föl a
  melléből. Panaszosan, inkább nyögve szólott:
  --Igy ne beszéljen velem, nem hallgatom...
  A méltóságos asszony is észrevette, hogy ezzel a hanggal nem megy sokra
  s másképen próbált beszélni.
  --Maradjon a kisasszony. Minek olyan érzékeny? Végre is én nemcsak a
  gazdája vagyok hanem asszony és anya is, akinek a kisasszonnyal
  számadása van. A kisasszony hódít... Azt hiszi, hogy nem vettem észre,
  hogy milyen melegen néz magára a báró... Félrehuzódik egy szögletbe s
  csak magára bámul, hogy majd beleolvad. Szereti a kisasszonyt.
  A leány nyugodtan felelt:
  --Talán fölfedezett bennem valamit, amit meg lehet becsülni.
  A méltóságos asszony belevágott a leány szavába.
  --Mindegy. Nem törődöm ezzel. A fő a fiam dolga. Nem türöm, hogy ez a
  fiu tönkremenjen a kisasszony miatt.
  --Miattam?
  --Persze, akármilyen ostobán is hangzik az, hogy a kisasszony szóljon
  bele a somorjai bárók élete sorába. Nem türöm, hallja, nem türöm. A fiam
  beteg, maga után vágyakozik, lázas. Különben is gyönge, regényes
  természet, afféle ábrándozó. A kisasszony büszke, nem tudom, hogy mire,
  de büszke s meg se hallgatta a fiam. Az én fiam... Elutasitotta, mint
  valami közönséges más fiut.
  --Nem szeretem.
  --Mindegy. Azért nem lett volna szabad a kisasszonynak olyan kurtán
  végezni az én gyermekemmel. Az nem az a fajta, akinek ajtót lehet
  mutatni. Mondhatott volna neki egy pár jó szót.
  --Minek?
  --Hogy a fiu el ne keseredjék. A sok jó után, amit ebben a házban
  kapott, ennyit megérdemeltünk volna a kisasszonytól.
  A leány tétován bámult az asszonyra s huzódozott tőle. Félni kezdett
  attól, ami következik s torkán akadt a szó, a mint beszélni kezdett.
  --Nem értem, nem tudom, hogy mit akar.
  Most már gát nélkül tört ki a nagy, kövér asszonyból a gőg. Mintha meg
  se értette volna az akadékoskodást, amit ez a polgár sorsu szegény
  tanitókisasszony megenged magának, követelt, parancsolt s csak arra
  döbbent meg kissé, mikor mind magasabbra, nagyobbra egyenesedett ki
  előtte a leány és szép lett, ragyogott mint a napsugár, bevilágositotta
  a szobát.
  --Nem érti? Hát értse meg. Ketten vagyunk, nem hallja senki, hát mondok
  magának valamit. A fiam azzal fenyegetőzik, hogy agyonlövi magát, ha
  maga nem lesz az övé. Az övé... Azt a gyerek másképpen gondolja, mint
  én. Ő ostobán, szerelmesen, én meg ugy, hogy mindannyian meglehetünk
  vele elégedve. Ő is, aki szerelmes maga is, aki nem szerelmes és én is,
  akinek gyermekem életére vigyázni kell. Azt mondom magának, hogy az én
  gyermekem nem a senki fia. Hallgassa meg s nem lesz belőle kára. Ne adja
  a büszkét és a szentet, hanem türje el, ha közeledik magához. Az a fiu
  somorjai báró, nincs hozzászokva ahhoz, hogyha szerelemről van szó,
  kiadják az utját. Ha magának ez áldozat, hát én megfizetem, de nem
  türöm, hogy egy ilyen magaforma leány miatt elpusztuljon a fiam.
  Értette? Most már tudja, hogy mit akarok. Ha egy kicsit nyersen mondtam
  el, hát nem tehetek róla. Nem vagyok olyan kedvemben, hogy a kisasszonyt
  kiméljem a magam rovására.
  A leány egy nagy bőrösszéknek vetette a hátát s olyan rémülettel nézett
  az asszonyra, mintha vad előtt állana, aki most mindjárt ráveti magát.
  Majd elesett, jobbra-balra ingott s keményen megmarkolta az asztal
  szélét, hogy le ne roskadjon. Agyában zavarosan gomolygott minden, amit
  most hallott, behunyta a szemeit, hogy egyedül legyen s összeszedje a
  gondolatait, de csak mégse értette az egészet. Czafatok váltak ki a
  zürzavarból, egy-egy szó, durvaságok, utálatos dolgok, amik elrémítették
  s arra nógatták, hogy szaladjon, de lábait megmozditani se tudta. Végre
  valamicskét tisztán látott. Megrázta magát, mintha leakarta volna dobni
  a testéről mindazt a sarat, amit rádobáltak s kiegyenesedett.
  --Elmegyek innen.
  Az asszonyból most már féktelenül dült ki a düh. Az asztalt rázta s
  durván kiabált:
  --Azt nem! Itt marad. Ha kell, magukra csukom az ajtót, majd
  megszelidül. A fiam nem hagyom elpusztulni egy rongyos leány miatt, aki
  nálam öltözött ki kisasszonynak. Az én pénzemen. Ha bolondítani tud, hát
  bolonduljon is...
  A leány már oda se hallgatott, csak ismételte:
  --Elmegyek.
  --Itt marad!
  --Elmegyek.--Aztán, mintha magához beszélne, indulat nélkül, szomoruan
  szólott.--Nem tudja, hogy mit csinál, nem tudja, hogy mit mondott.
  Az asszony mintha ráfeküdt volna, egészen melléje ment, hogy összefolyt
  a szájukból a lehellet s tulkiáltotta a csendes beszédet.
  --Tudom, de nekem a gyermekem drága, nem maga, maga semmi... Maga
  senki... Ha a fiam a maga szeméért meg találna halni...
  A nagy hangra bejött a báró. Kicsi, értelmes képü öreg ur, kis, szurós
  nézésü szemekkel, amikkel mintha egyszerre mindent látott volna...
  Hosszu, meleg pillantással mérte végig a leányt s szárazan szólott rá az
  asszonyra:--Mi a baj?
  A leány felelt.
  --Elmegyek innen.
  Az öreg ember egy kicsit gondolkozott s bólintott a fejével.
  --Jól teszi.
  A méltóságos asszony beleszólott a beszédbe:
  --A kisasszonynak szerződése van. Azt be kell tartani...
  Az öreg ur ugy tett, mint a karmester, aki leinti a fölösleges lármát s
  csak annyit mondott:
  --A kisasszony elmegy.
  Aztán megfogta a leány kezét s elhomályosodott a nézése, amint beszélt:
  --És magával együtt elmegy a tisztesség is innen, leányom. Elmegy...
  
  
  A VASUT
  
  Alig egy esztendeje, hogy a falum határán átvezették a vasuti vonalat.
  Egy nagy legelőt szeltek ketté a töltéssel s éppen szemben a község
  házával, a rét közepére építeni kezdték az állomást. Idegenekkel telt
  meg a falu. Az olaszok esténkint tulordították a korcsmában a
  benszülötteket s meghonosult nálunk is a harmónika, a mitől veszettül
  vonítottak a kutyák s káromkodtak a zsandárok, mert ahol megszólalt, ott
  bizonyosan verekedés lett a nagy mulatság vége. Az uraknál szétszórva
  laktak a mérnökök, a megye adott melléjük hajdukat s ezek a
  czifrazsinóros hivatalos emberek bizonyos elitet képeztek a többi
  cselédség és a parasztok közt, külön asztalhoz ültek a korcsmában, a
  munkáról beszéltek s bort ittak és nem pálinkát. Reggelenkint megindult
  a bucsujárás a vasuti vonalhoz, a hajduk hátukon vitték a háromlábu
  magas asztalokat, lánczot, vonalzókat; a gyermekek tágra nyitott
  szemmel-szájjal bámulták meg a sok furcsa holmit, a parasztok pedig
  komoran mentek be házaikba, hogy ne kelljen köszönteniök a mérnököket, a
  kiket urasági fogatokon vittek ki a vonalhoz.
  Erre a szerencsétlen falura végzetes volt ez a vasuti vonal. Két város
  közt fekszik és kis határában alig terem meg a kenyérre való buza.
  Vannak nagybirtokos uraik, de ennek nem látja hasznát a paraszt. Fuvaros
  itt minden ember, aki csak összekuporgatott két lóra és egy ócska
  kocsira valót. Mindig van valami szállítani való, tavasztól a másik
  tavaszig. Kezdődik a zöldségen, azután következik a gabona, gyümölcs,
  káposzta s a szállítmányhoz tartoznak mellesleg a kis diákok is, akiket
  tizenöt-húsz krajczárért meg egy kis üveg pálinkáért ültetnek föl a
  zsákok tetejére. Azután következik télire a kő. Hosszu vonalon ők
  hordják be kavicscsal az országutat, nem is ért ahhoz más igazán. És
  mindehhez nem kell egyéb, mint két lovacska, amely koplalni tud s nem
  veszti el a fejét a nagy hágón, hanem belefekszik a hámba és huz négy
  helyett, egy goromba lőcsös szekér és egy jó, mogyorónyi bogokra kötött
  kurtanyelü ostor.
  Mikor megérkezett az első mérnök s a szögmérőjével kiment a határba,
  elindult a suttogás és kérdezték az emberek egymástól, hogy: mi lesz? A
  felelettől féltek, fogalmuk se volt még arról, hogy mi következik, de
  érezték, hogy valami rossz; s amikor a mérnök egyedül sétálva hazafelé
  tartott, nem merte megkérdezni senki, hogy mit akar a határban. Azután
  rájöttek maguktól, amikor mind több-több idegen ur érkezett s hosszú
  városi kocsikon elhozták a sineket s egy kijelölt vonal mellé falat
  raktak belőlük. Lassan-lassan közeledett a munka, mind közelebb-közelebb
  hallották az olasz munkáshad nótáját:
  
   Evviva, evviva, evviva Garibaldi,
   Evviva, evviva, ....--
  
  mintha bizony valami érdeme lett volna Garibaldinak, hogy kiépült a
  szárnyvonal. Egyszer azután elkészült az egész. Olyan egyenes volt a
  vonal, mint egy lénia. Az állomás épületébe beköltözött egy czifra,
  aranysipkás ur s egy napon bőgve, megvadulva szaladtak szét a töltés
  mellett legelő barmok, végig ment a vonalon az első masina. Kigyült a
  csodára az egész falu, mikor visszajőve megállott a pályaudvaron:
  körülvették, tapogatták s eloldalogtak, mikor a tréfás gépész egy csomó
  gőzt bocsátott reájuk az egyik csapból. Néhány öregasszony rögtön
  összedugta a fejét s nagy sápítozással állapodtak meg abban, hogy:
  elvész a világ, most már bizonyosan elpusztítja az Isten.
  A világnak nem sok bántódása lett a vasut miatt, mindössze abba a nagy
  hálóba, amely körülöleli, behimeztek egy uj kis szálacskát, hanem a mi
  embereink nagyon pórul jártak vele. Nem kellett már ezután senkinek se a
  kocsi, se a ló, hetekig a szegen lógott az ostor, éhesen őgyelegtek a
  gyerekek az utczán s tele lett a kocsma. Ha még kétakkora lett volna is,
  akkor se jutott volna hely mindenkinek. A ki eddig feléje se nézett,
  most már az is itt tanyázott, mohón ette, a mit a többiek beszéltek s
  ütötte az asztalt és ivott éppen mint a többi.
  --A keservét a kormányának! kihuzták a lábunk alul az országutat... igy
  beszéltek.
  Mikor egyszer a Vajda Tamás kis fia benyitott közéjük s az apjához
  fordulva elmondta hogy az anyja azt üzente: menjen haza vacsorára s
  vigyen szalonnát és turót: a durva, félig részeg ember kilökte a
  gyermeket az ajtón s utána kiáltotta:
  --Mondd meg anyádnak, hogy keressen más embert magának, hagyjon nekem
  békét.
  A gyerek pityeregve sántikált végig az utczán, a kocsmabeliek pedig
  eszelősen a sok pálinkától azt mondták, hogy jól van ez igy, meg kell
  mutatni a kormánynak, hogy ur marad a paraszt azért, a portáján, ha ide
  hozták is a vasutat. Vajda ordította a legjobban, hogy megmutatja ő,
  csakhogy már egyszer lássa azt a vasutat. Csak félig volt részeg, az
  indulat tette vaddá. Arra gondolt, hogy a lovai ugy lesoványodtak,
  mintha agarak volnának s mikor hazament s elébe nyerítettek a szegény
  párák, a szivét járta át ez a hang. Ugy összeszokott ezzel a két vén
  állattal, hogy sírt keserüségében a mikor már az istálló tetejéről a
  szalmát is megetette velük, s most már igazán semmit se tudott nekik
  adni. Háromszor is behajtotta őket a szomszéd hetivásárra, de ugyan ki
  vesz télire lovat, ugyis porczióba kell kötni a takarmányt s csak
  kóstoltatni az állattal, hogy kijussanak vele tavaszig. A lovacskák
  mindig visszajöttek s Vajdában, ha az ágyban feküdt, vagy a kocsmában
  duhajkodott, egyformán gyült napról-napra a méreg.
  Az első kocsikkal a miniszter ment végig a vonalon.
  --Meglátom én azt a minisztert!--mondta Vajda s a szomszédokkal kiment
  az állomáshoz, hogy lássa. A perronra nem engedték be, telve volt a
  pályaudvar urakkal és zsandárokkal. A vonalhoz se lehetett férni a határ
  mentén. A csendőrök puskatussal fenyegetőztek, s hivatalos komolysággal
  posztoltak le és föl a vonat mentén. A parancsnokság informálva volt már
  a nép hangulatáról s megijesztette a sok csákóval, puskával. A parasztok
  a réten csoportosultak s csak messziről látták a fellobogózott kocsisort
  s a lokomotiv kéményére akasztott óriás koszorut, amelyről két felől
  széles szalag uszott a levegőben. Csendesen, inkább a földet nézve
  állottak ott, alig egy-két száj mormogott valamit s a többi csak rá
  intett, hogy ugy van.
  --A mi pénzünkön az adóból koldussá tesznek.
  --Mehetünk legelni, ha már megdöglöttek a lovak.
  Vajda nem szólott egy szót se, elkényszeredve, szomoruan bámult maga elé
  s mikor már érezte, hogy nem birja tovább, hanem legalább egy zsandárt
  leüt, lefeküdt a földre s bepörzsölte az arczát a harmatba. Keservesen
  sóhajtott, aztán messze magasra követte szemeivel a gép füstjét, mintha
  ott keresne valami kárpótlást, azután megrázta magát a ruhában s
  odaszólott az asszonynak, meg a gyereknek:
  --Gyerünk, nó!
  Az uton arról beszélt, hogy ha mindenki olyan buta lenne, mint a többi
  paraszt, soha se lenne igazság a világon. Azután hallgatott hazáig.
  Délben sokat ivott s délután főbeverte a lovakat. Az asszony jajgatott
  és szidta: te bolond, te haramia--az ember azonban vissza sem felelt,
  hanem átment a kocsmába. Délután végigsétált a falun szép asszony
  feleségével az állomásfőnök. Az asszony fölfogta ruháját a sárban,
  megmutogatta hófehér csipkés szoknyáját s czukrot akart adni egy
  gyereknek, a ki a száraz árokban halászott. Mikor a gyerekhez
  közeledett, a házból mérgesen kiáltott ki egy paraszt menyecske:
  --Józsi! Gyere be!
  A gyerek félve kotródott be a házba.
  Mikor a főnök a kocsma előtt haladt el, néhány dühös megjegyzést hallott
  és sietve vonta magával a csodálkozó, ijedt arczu asszonyt. Mikor már a
  réten voltak, meg is magyarázta, hogy mi a baj.
  Leesett a hó. Az első fagy után csilingelve suhogtak végig az uton az
  urasági szánkók, a parasztok pedig tömeges falopást rendeztek az
  erdőben. Eddig becsületes uton szerezték meg a tüzrevalót, telt a
  fuvarukból, most már nem volt mivel kifizetni a fa árát. A kerülő
  egymásután csukatta be őket, az asszonyok jajgattak, be-be szaladtak az
  urakhoz a városba s mindig kedvetlenebbül jöttek haza. Ha fütyölt a
  masina és lassu méltósággal begurult az állomásra, átkozódtak s olyan
  szemet meresztettek a csinos, kaczér állomási épület felé, mintha föl
  akarnák gyujtani egy pillantásal. Némelyek már mondogatták, hogy majd
  megmutatják ők a kormánynak, hogy mi az, kivenni az ember szájából a
  falatot s hogy lesz még követválasztás ... de ezeket megvetette a
  többség. Mindenki látta, hogy csak a szájuk jár s ha ezután öt forint
  helyett tizért adják el a szavazatukat, azzal ugyan nem bukik meg a
  vasut. Pedig ide az kellene. Felszántani a töltést, bevetni a helyét
  luczernával, hogy meg se lehessen ismerni többet, felégetni azt a czifra
  házat s belefektetni a hunczut kormányt, az isten verje meg az egész
  vasutat!
  Kezdtek inkább azokban megbizni, a kik nem kiabálták tele a falut.
  Közben megesett egy-egy kis temetés. A gyerekek unták meg leghamarabb a
  dolgot, költözködtek a másik világra. Vajdát is azzal fogadta egy este
  az asszony, hogy félrebeszél a gyerek. Két napig virrasztottak mellette,
  egymás karjába adták a forró kis testet s a férfi feléje se nézett a
  kocsmának. Csak magában átkozódott, intett az asszonynak, mikor fütyölt
  a vonat, hogy hallod, hallod s az asszony ráintett a fejével: hallom.
  Akkor tört ki az emberből először hangosan a düh, mikor meghalt a
  gyerek. Lecsapta az ágyra a kis élettelen testet s kiment a ház elé
  szitkozódni. Dült a szájából a szó, szidta a kormányt és vasutat,
  mindennek ez az oka s a ki hallotta, mind ráhagyta, mert ez már vallássá
  lett a szegény emberek között s meszsziről megfenyegették a prüszkölve
  rohanó gépet. Az ember pedig visszament a házba, hangosan szuszogott,
  nézte, hogy mint mossák, öltöztetik az asszonyok a gyermeket. Este
  leakasztotta a szegről a pisztolyt, félrelökte az asszonyt, mikor
  kérdezősködött, hogy mit akar, s elment. Kiment az állomásra. Itt
  járkált még egy keveset a perronon, bután hallgatta a táviró-gép
  kopogását. Mikor benézett az iroda ajtaján, a czifrasapkás főnök éppen
  nagyot nevetett. Ez a fejébe kergette a vérét, felszakította az ajtót s
  rásütötte a pisztolyt a főnökre.
  --Nem kell ide gőzös!--kiáltotta.
  A főnök kapkodott a levegőben, nem érte a golyó, de nagyon megijedt. A
  szoba tele lett csipős füsttel, minden lámpa elaludt, a szomszéd
  szobából sikoltva szaladt be az asszony, s esszeveszettül kezdett
  berregni a táviró-gép, talán a golyó érte. A pénztáros a bakter és a
  raktáros után kiabált s megkönnyebbülve lélegzett föl, mikor a sinek
  mellett két csendőrt látott szaladni az állomás felé. Az egyik csendőr
  rettenetes pofont adott a szegény embernek, csupa szokásból, mert
  szükség igazán nem volt reá, megvasalták, hogy jajgatott bele, észak
  felől pedig nagy sipolva érkezett meg a vonat. A fuvaros behunyta a
  szemét, hogy ne lássa.
  
  
  URAK ÉS PARASZTOK
  
  
You have read 1 text from Hungarian literature.