Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 02

egy-két sort a Miatyánkból, már másfelé kalandoztak a gondolatai s
egyebet motyogott a fogai között.
--Látod öreg, nem jól van az, hogy úgy előre mentél. Most is élnél,
együtt lennénk.
Rémülten kapta föl a fejét, mikor lépteket hallott a háta mögött s a
kibukkanó hold fényében megcsillani látta a szuronyokat. Két csendőr
jött. Az uj sirok körül czirkáltak. Mire azonban megállottak előtte,
visszanyerte a bátorságát. Ok nélkül csak nem bántják, emberek ők is.
Hogy ide jött, abban ugyan semmi rossz sincs.
--Mit akarsz itt?--kérdezte az egyik csendőr.
--Hát csak kijöttem. Apám van itt alattam.
A csendőr gondolkozva nézett rá, nézegette az arczát, aztán gyöngéden
odébb tolta s ő is leült a sirra.
--Adj egy kis helyet.
Intett a társának is, hogy üljön le. Egy darabig hallgatva ültek egymás
mellett, vontatottan indult meg egy-két szó közöttük. A fiu huzódott,
félszegen mindig több, több helyet adott a másik kettőnek, azok pedig
fáradtan, komoran bámulták maguk előtt a földet.
--Öreg volt már? kérdezte az egyik s befelé mutatott a földbe.
--Olyan hatvanas.
Az idősebb csendőr gondolkozni kezdett s kétszer, háromszor is
végignézte a fiút, a mig szólott.
--Egy kis szürke, szakálla és bajusza is volt? Ugy-e?
--Az, az, ismerte talán?
A csendőr meglökte a társát s odasúgott neki valamit. A fiu annyit
hallott belőle: a kapuban, de erre fölkapta a fejét.
--Talán látta szegényt? Bár ott lettem volna.
A csendőr gondolkozott, találgatta magában: megmondjam, ne mondjam?--de
mikor végignézett a fiatal ember szelid, szomoru arczán, mégis elmondta.
--Látod fiam, szomoru ez, én voltam éppen az, a kivel összejött az öreg.
Meg kellett neki halni.
A fiu utána mondta:
--Meg, meg.
Kiváncsian mérte tetőtől talpig a csendőrt, tudni akarta, hogy hogy néz
ki egy ilyen ember. A csendőr tovább beszélt:
--Miért jött oda... Öreg ember létére tudhatta volna, hogy az nem tréfa.
Ha én nem lettem volna ott, ott van más, mindegy.
--Persze, sokan vannak, jegyezte meg a fiu és sóhajtott. Ez elragadt a
csendőrökre is, elszomorodtak. A fiu jött elébb szóhoz, megint az
apjáról beszélt és most már sírt is.
--Rosszul tette pedig káplár úr, jó munkás volt s vénebb katona, mint
maga.
A csendőr intett, hogy kár érte. A fiut meghatotta a részvét, egyszerre
szükségét érezte annak, hogy bizalmas legyen és beszélni kezdett a maga
dolgairól.
--Én már megmondottam mindent. Hiába erőlködünk, az urak csak azt
csinálják a mi nekik tetszik. Visszamegyek a gyárba. Szóljon káplár ur
egy-két jó szót az igazgató úrnak. Sokat köszönhet most a gyár maguknak,
tán hajt a szavára, ajánljon be neki. Megteszi ugy-e? Hiszen maga káplár
úr olyan jó embernek látszik.


A SÜTEMÉNY

A kis Terka az ablak mellett gubbasztott, mint valami kopott kis madár
és átbámult a szomszéd falra. Reggel óta mindig ott ült és hallgatta
annak a vedlett akácznak a zizegését, a mit az udvar közepén koppasztott
le még szegényebbre a szél. Csak egyszer szólott oda a bejárónénak, a ki
a konyhán tett-vett, hogy adja a lába alá a kis széket. A háta mögé is
tétetett, egy párnát s kicsi, sovány, szintelen fejét az ablaküveghez
támasztva, üresen bámult tovább maga elé. Pedig szép nagy fekete szeme
volt, az egyetlen szép és nagy azon a kicsi fejletlen gyermektesten, a
mi éppen csak akkorácska volt a piczi lábakkal és kezekkel, mintha a
gyermekiskolából vitték volna férjhez. Nagyon nehezen birta magát.
Utolsó napjaiban volt annak az időnek, a mire az anyaság következik az
örömökkel, a mosolygó megelégedéssel, mig a gyermek szopik, mig kapkod a
levegőben, a mikor már gyermek az a sejtés, a mi most remegés, félelem,
nyugtalanság és örökös halálos képzelődés. Aztán tükröt kért a
bejárónétól, a kit most egy-két hónapra fogadott melléje az ura, és
csinosította magát. Különféle maradék pántlikákat csokrozott össze a
sovány nyakán meg a mellén, a hajába is kötött egy vörös máslit,
vastagabb volt a szalag, mint az egész tekercs a mit összefogott. Aztán
friss fehér réklit vett elő a szekrényből, nyögött, mig ide-oda
vonszolta magát, fölvette s azután megint elhelyezkedett a széken az
ablak mellett és bámult a világba megtört, bágyadt nézéssel, mintha
vizes hályog ereszkedett volna szemére. Az asszony ki- és bejárt és
csörömpölt a konyhán az edénynyel s aztán becsapta maga után a külső
ajtót s elment valamerre egy kicsit. Egy délelőtt tizenötször is
elszaladt egy kicsit s pálinkaszag ömlik a szájából, ha visszajön.
Olyankor a kicsi madárasszony zsebkendőt tömött az arczára és
szenvedett. Szólani azonban nem mert, mert ha a vénasszony itt hagyná,
egészen egyedüli maradna egy doromboló nagy lusta macskával, a kit nem
lehet átküldeni a tudományos asszonyságért, ha már egyszer ugy adja az
isten, hogy ott kell hagyni az ablakot.
Délben hazaszaladt az ura egy kis félórára. Csak éppen hogy hamarosan
bekapta az ebédet, a mit a vénasszony főzött, s már menni is akart
vissza a munkába. Szigorú rend van a gyárban, tiz percz késés öt hatos,
húsz percz egy forint büntetés, ha még tovább késik, akkor be se menjen
többet. A férfi szép, nagy legény volt, egy kicsit tulságosan katonás,
amolyan altisztes intelligencziáju, kemény vonásokkal. A mesterségére
nézve bádogos. Jó munkáju, józan ember, a ki egy szoknyában vette
magához a kis leányt és bebutorozkodott, a maga emberségéből, meg éves
lakást tartott kétszáztiz forintért. Mikor ujra el akart menni, az
asszony a nyakába csimpaszkodott, lehúzta magához és remegve
csókolta--és suttogott neki.
--Estére talán itt lesz. Állj meg majd az ajtóban s hallgatózz. Majd
rikkant egy nagyot.
--Gondolod?
--Talán... Egy kicsit megállott a szive verése, rémület szaladt végig az
arczán...--De hát én, vajjon hol leszek én?
A férfi indulatosan vágott közbe. Nem akart goromba lenni, de már
annyiszor hallotta ezt a sejtést és annyira nem tudta megérteni, hogy
dühbe jött, ha ujra ismételte az asszony.
--Ugyan ne beszélj marhaságot!--mondta.--Itt leszel, hát hol lennél,
itt...
--Vagy másutt.
--Fenét!... De észrevette, hogy a kicsi test megvonaglik s mindjárt
sirás lesz a feleselésből, hát erősen a karjaiba szorította az asszonyt
s nagy, mohó csókokat nyomott a nyakára, ott, a hol finom rövid
hajszálak váltak ki a kis czopfból, a mi mint valami finom szőke
szálakból összesodort kötélvég esett végig az asszony hátán a fehér
réklin. Mikor mégis csak megindult a homályos szemekből a köny, az ölébe
vette és csitította.
--No fiam, hiszen tudod, hogy nem komolyan veszem... Csak mérges vagyok,
hogy annyit emlegeted... No, ne sirj... ugy megsajnál az ember, ha még
sirsz is.
--De megházasodol ujra, ugy-e meg?
--Bolond vagy. Hagyj nekem az ilyesmivel békét.
Hallgattak s a férfi az asszony feje fölött átnézve, szintén a szomszéd
falra bámult. Ott is volt két ablak, valami olyasféle kis lakásnak a
szemei, mint amilyen az övék volt. Abban a partájban egy
lokomotiv-vezető lakott, a ki Budapesttől Predeálig utazott, meg vissza,
aztán aludt egyet itthon s ujra ment Predeálra meg vissza. Csak a
felesége volt itthon, egy nagyon szép, széles csipőjü, vállas kövérkés
asszony, a kinek halovány, urias fehér volt az arcza. Sok regényt
olvasott kék táblás könyvekből és sokat és jó ételeket evett. Szeretett
jól élni, hozzátartozott ez a polgárias nyugalomhoz, a miben igy egyedül
élt a vándor urával, aki mindig halálra fáradtan jött meg s mig a
vacsorájából az utolsó falatokat ette, már aludt. Gyermek se volt a
házban, még egy macska se és csak éppen néha jöttek látogatóba a
szomszédasszonyhoz élemedettebb urféle népek, akikről rosszat suttogott
az udvar. De ez inkább azért történt, mert a szép asszony nem igen
elegyedett össze az udvar egyéb népeivel. Örökké bezárkózva olvasta a
regényeket és ha szép drága ruhában elment hazulról, megemelintette a
csipkés szoknyáit az árok fölött, ahová a szegény asszonyok öntik ki a
mosogató vizet és ugy hordta a fejét, mint a páva. Ez rosszul esett a
szegény népeknek és szivesen beszéltek hát rosszat a
lokomotiv-vezetőnéről, a kit különben maguk között csúfondárosan a
_nagyságá_nak neveztek.
Mig a szegény kicsi fakó Terka meg az ura átbámultak a szomszéd falra,
egyszerre az ablakhoz jött a szép asszony is. Egy kicsit elmosódott a
figurája a két üvegen keresztül, de azért látszott rajta a szépség, meg
az egészség és az étvágy. Nagy tál fánkot hozott magával valahonnan
belülről, bizonyosan a konyháról, egymás tetejébe dobva egy csomó
habkönnyü, nekipirult drága süteményt, a mit egyszerre töm a szájába az
ember s nem is érzi, hogy eszik. Még nézegette, mosolyogva, gyöngéd
beczézéssel s megevett egyet a tetejéből, aztán meg letette az egész
garmadát az ablak párkányára és a nélkül, hogy csak egy pillantásig is
törődnék az udvarral, visszament a szoba szürkeségébe. Csak éppen a
szép, kövér vállai látszottak még, a mint a derekán rengve tovább úsztak
bele a sötétbe és utána világított a tele tál fánk, a jó élet, a hizás.
A szegény kicsi asszony, a bádogosné, éhesen meredt rá a süteményre. A
szája is tátva maradt, kifeketéllettek belőle a rossz fogai és
összecsattogtak, a mikor már sokáig nézte a finom ételt. Érezte, hogy
harapnia kell belőle, vagy mindjárt meghal. Az ura rámordult:
--Mit bámulsz? Még megkivánod...
Az asszony mohón még a szemeit is tágra nyitotta, mintha azzal is enni
akarna és epekedve, beteg vágyban nyögve kunyorált.
--Hozzál belőle. Csak egyet. Csakhogy beleharapjak...
--Én odamenjek?
--Menj, az isten is megáld. Aztán inkább kiköpöm, csakhogy a számba
vegyem... Belebetegszem, ha nem eszem belőle.
--De fiam.
A bejáró asszony éppen el volt a háztól egy kicsit és most jött meg. A
mikor meghallotta, hogy miről van szó, lelkendezni kezdett s
pálinkagőzzel vegyesen ontotta magából a szót.
--Jaj, drága lelkem, ha kívánja, hát adni kell neki, mert rámehet a
szegény lelkem asszony egészen. Csak menjen uraság, nem gyermekség az.
Az ilyen asszony kivánós. Ugy kell bánni vele, mint a tojással. Menjen
csak, menjen, hozzon neki vagy hármat.
A bádogos nem szívesen indult el. Meglátszott a készülődésén, a hogy a
kabátja ujjával a kalapját kefélte, meg a hogy határozatlanul,
rákészülve arra, hogy bármelyik pillanatban hátrafordul, végigment az
udvaron. A tulsó ajtóban is megállott még egy pillanatig s olyan
illedelmesen kopogtatott, mintha igazán valami urhoz menne be--és azután
egészen csend lett. A szél megint nekifeküdt a gyérlevelü fának és
kopasztotta, némelyik vessző már egészen csupaszon hajladozott rajta,
majd meg az udvaron kerekedett egy kis tánczra a sok aszott levél s
fütyölt hozzá az eresz alatt a csatorna és aztán megint egészen
mozdulatlan lett a világ, elült még a por is és mintha lassu, nagy, az
egész kicsi udvart magába nyelő sóhajtás ereszkedett volna le a házon,
fájni kezdett a kicsi asszonynak a csend.
--Hol ül olyan sokáig? Nézzen utána,--mondta a bejáró asszonynak, a ki a
konyhán csoszogott előre-hátra.--Nézzen utána...
Az asszony rá sem hallgatott.
--Jaj lelkem, csak nem ártom bele magam.
--Mibe?
--Hát a mit az ur csinál. Majd jön mindjárt. Csak kell neki beszélgetni
egy kicsit, nem kaphatja föl az ételt, aztán hogy csak jőjjön, mint egy
paraszt. Vagy igen ?
--Nem, nem, de most már nem is kell semmi. No, menjen utána...
Ezt mondta még néhányszor, mig ráhatározta magát az asszony, hogy
nekimenjen az udvarnak. Lustán csoszogott végig a piszkos kövezeten s
kopogott a tulsó ajtón. Aztán várt egy darabig s a kis formátlan asszony
az ablak mögött, egyéb időmérő hijjában, számlálni kezdett hangosan:
egy, kettő, három, négy--és lassan mormogott tovább mindig komorabban
... tizenkilencz, husz, huszonegy ... aztán meg dühvel, hogy gyorsan,
szakadozottan lihegett bele s kis, lapos mellét szinte dobálta az
indulat, a mig számlált, a fejébe tolult a vér s most már majd
kiszakította az arczát a forróság... Végre nyilt az ajtó s az ura jött
ki, de csak a küszöbig. Egy tányéron néhány fánkot hozott magával,
odaadta az asszonynak s újra becsukta az ajtót. Az asszony visszaindult
keresztül az udvaron. Cseppet se sietett, aztán hallszott, hogy nyitja a
konyhaajtót és csoszog befelé s a kicsi szegény némber fölugrott a
székről és iramodott feléje, belevágva magát szekrénybe, asztalba és
rikácsolt belőle a düh:
--Vissza! Vissza! Nem kell, egye meg... Mit csinál ott annyit?
--Hát beszélget. Csak nem jöhet ki, mint egy suta, hogy meg se köszönje.
--Ne köszönje, nem kell--mondja meg neki. S a kis szegény teremtés
leesett a földre s tehetetlenül vergődni kezdett, mint valami beteg
veréb... Lassankint csendesedett le, a mikor vizet is adott neki az
asszony s ekkor már csak panaszkodott pihegve, alig-alig hogy megérteni
lehetett a gyönge szavát:
--Ott ragad. Annak a nőnek kell a szép ember, ott tartotta. Mi lesz
velem, Istenem, Istenem...
A vénasszony visszasegítette a székre, melléje állott és türelmetlenül
szólott rá, ha kicsuklott melléből a sirás.
--Nem olyan világ szépe, lelkem, hogy ilyen lármát csináljon. Majd jön,
mulat még egy kicsit...
Egyszerre aztán jött az ember. Zavarban volt egy kicsit s ezt azzal
igyekezett elpalástolni, hogy hebehurgyán sietett. Fölvette a kabátját,
fejébe csapta a kalapot s rá se nézett az asszonyra, mig bucsuzott.
--Hát szervusz, most már csak szaladjak...
--Jól mulattál?
--Likőrt adott, finom, édes pálinkát, meg beszélgettünk...
--Hazajössz korán?
--Persze, amint lehet.
Az asszony fakó kis madárarczára kaczér mosolygást erőltetett s
okvetlenül meg akarta még ölelni az embert.
--Már mindegy, egy perczig még maradhatsz.
--Nem, de hát mit akarsz?
--Csak hallgatózzál majd az ajtó előtt. Ne nyiss be mindjárt.
--Jó, jó.
Délután szemmel tartotta egymást a két asszony. Először csak úgy
véletlenül találkozott össze a pillantásuk, aztán egymásba tapadtak s
azzal végződött a fojtogató, gyilkos verekedés a szemek mérgével, hogy a
szép, nagy asszony előrehuzta az ablakon a függönyt s csak az egyik
szélén hagyott egy kis nyilást, hogy átnézhessen a szomszédra. Az pedig
tompa fájással bámult át az udvaron és mert szégyelte a vénasszony előtt
a beszédet, csak magában motyogott, keservesen nyögve, mintha főbeverték
volna és kábult lenne:
--Végem van, végem van...
Mikor este hazajött az ura, csak nagyon szomorúan mosolygott reá és
nézte, hogy mit csinál. Az ember az új holmiját szedte elő a
szekrényből, öltözködött és lopva pillantott az asszonyra, a mikor azt
hitte, hogy az nem veszi észre. De mindig azzal a szomoru mosolygással
találkozott, a mi zavarba hozta s végre is rákiabált a szegény kis
nyavalyásra:
--De jó kedved van. Folyton vigyorogsz.
Az asszony mellére ejtette a fejét s keservesen sóhajtott.
--Nem állok utadba.
--Mit, nem állasz utamba? Hogy mondod?
--Nem állok utadba.
A férfi bevágta maga után az ajtót s a konyhában kezdett el kiabálni:
--Utamba? Hát micsoda utamba? megyek a hova akarok...
A kapuig úgy ment, hogy kopogott a sarka a kövezeten s azután a kicsi
asszony csak érezte, hogy valahol itt van a közelben, de nem hallotta.
Egy kicsit még bámult a homályba s aztán egyszerre csak maga se tudta,
hogy mi következik s lefordult a székről, mint egy lötyögős kis
tarisznya. A fejét belevágta az asztal lábába s alig hogy érezte, csak
éppen kábult volt s megveszekedett forgatagba szaladt össze a feje
fölött a világ.


KŐMŰVESEK

Borus, kesergős idő volt, hosszu, már tizennégy nap óta tartó
napfogyatkozás. Egy haragos, fekete felleg folyton eltakarta előlünk a
napot, az eső hidegre csapolta le a levegőt, néha egy kis hó is hullott
alá, vagy jég kopogtatta meg az ablakot és augusztus közepén fölvettük a
télikabátot s befűtöttünk a kályhába egy kis tavalyi szénnel. Egy
barátom, az ablakom alatt elszaladva, a prémes gallérból fölkiáltott
hozzám: No nesze természet, süsd meg!--Szóval föl volt fordulva minden.
Én is éreztem a többivel, hogy be vagyunk csapva, ez se nem nyár, se nem
ősz, valami habarék a négy évszakból összetéve. Olyan fekete, hideg és
vizes, hogy elmegy benne mindentől az ember kedve, csak bámul, vár
valami változást és fázik.
Az utcza túlsó oldalán építenek. Ezelőtt két hónappal egy szegény kis
viskó szégyenkezett a nagy puszta telken, ma már két emeletnyire
haladtak a nagy bérházzal. A télre készen kell, hogy legyen az egész
négyemeletes épület, sietnek vele. Mindennap kétszer-háromszor látom
erre hajtani a pallért. Kis kocsija van, elül magas, széles üléssel és
egy mindig izzadt, nagy fekete ló van befogva. Egy-két perczre megáll, s
szalad tovább. Közben háromszor is megnézi az óráját, s lihegve
kapaszkodik föl a bakra, hogy újra kezébe vegye a gyeplőt. Az épülő uj
ház egy egész világot vett el előlem. Ugy éreztem magam, mintha falun
laktam volna. A kis ház teteje fölött elnézhettem, mig csak ellátott a
szemem, messze ki a vidékre, tul a gyakorlótéren, tul a vasúti vonalon,
egész a ködös kék hegyekig. Jól visszahúzódva a szobába, nem láttam a
többi emeletes házat, csak a nyilt, szabad világot. Innen kaptam a
levegőt is, mindig üdét, frisset, egy-egy kis szelet, az eső után
nedves, borzongató, de azért kellemes párát s nagyon megérezte a lelkem
az építkezést. Mintha a fejemlágyára hordták volna azt a sok téglát,
amiből fölépítik ezt a négyemeletes polgári kaszárnyát, ugy nyom a nagy
lárma, s elkedvetlenít ez az elhízott, aranylánczos ur a kopott
kocsijával s a lovával, a mely olyan fekete, mintha valami temetkezési
társulat szolgálatában állott volna eddig.
Nagy futásra, amelynek már a hangjából ki lehet érezni, hogy a futók
menekülnek, jajveszékelés lármájára az ablakhoz szaladtam.
Eszeveszetten, nagyokat ugrálva lefelé, rohant le egy ember az
állványról. Ez volt az utolsó a falon, a többiek már mind félkörben
állottak az utczán s töprengő tartózkodással bámultak a falakra.
Némelyiknek tisztán leolvastam az arczáról, hogy szeretne egy lépést
előre tenni, de nem mer. Az asszonyok tátott szájjal, nehezen lihegve
huzódtak meg a férfiak háta mögött, s csak lassan indult meg a beszéd,
pár szó, mintha féltek volna megzavarni a levegőt.
--Befelé hajlott, láttam,--mondta egy öreges, meggörnyedt vállú asszony
s ledobta válláról a nehéz téglahordó kast.
--Ropogott is,--tódította a második s mindjárt akadt több is, aki
hallotta ropogni a falat. Több hang összevegyült, már egyszerre
beszéltek:
--Megfagyott a vérem...
--Alig birt a lábam...
Megkerülve a telket, előjöttek azok is, akik a hátsó falhoz hordták a
meszet és téglát. Kérdezték, hogy mi baj s arra újra elkezdődött a
szegény tudatlan emberek kevésszavú beszéde, hogy: ropogott is, meg hogy
befelé hajlott a homlokfal, s az öreg asszony újra ismételte, hogy:
megfagyott a vére, a másik pedig, hogy alig birta a lába. Az uj
asszonyok, leányok érkezésével nagyobb lett a lárma, az utcza közönsége
is megállott, perczről-perczre nőtt a csoport. A férfiak komoran
bámulták maguk előtt a földet s durván visszalökték azt, aki előre akart
tolakodni. Aggodalmasan nézték a falat s várták, hogy bedőljön.
Az asszonyoknak nem volt igazuk, a fal nem befelé hajlott meg, hanem
egyszerre, mint egy meghajlított késpenge, a közepén ki az utcza felé
kezdett domborodni. Tetejétől az aljáig s lassan, valami olyas hangot
adva, mintha egymáshoz dörzsölnének két követ. A ház előtt tágulni
kezdett a kör, pár asszony befogta a fülét, hogy ne hallja majd azt a
robajt, amelylyel összedől a fal. Az utcza túlsó végén vágtatva jött két
rendőr, s bár semmi szükség nem volt reá, egy megijedt ember hívására
sebes galoppban, nagy csilingeléssel érkezett meg egy mentőkocsi. A
lovasrendőrök sippal hivtak még magukhoz néhány gyalogost a közeli
utczákból s a hivatalos kordont is megvonták a ház előtt. Egy munkást
elszalasztottak a pallér után s a reszkető, aggodalmas emberek nagy
csendességében tovább várta a tömeg, hogy mi lesz.
Már mindenki türelmetlenkedett. Lesz valami, nem lesz? Éppen az ablak
alatt két öreg ur beszélgetett arról a hallatlan könnyelműségről,
amelylyel manapság építenek s az egyik azt mondta, hogy meg kellene
csapatni minden pallért, aki ilyen hitvány ember. A másik tovább ment,
azt mondta, hogy a piaczon, a városháza előtt, kellene megcsapatni, ugy,
ugy... Elhallgattak, mindenki figyelmes lett egy munkásra, aki az
utczába befordulni látván a pallér kocsiját, szitkozódni kezdett.
Visszafeleselt a rendőröknek s durván esküdözött, hogy ha az Isten
mondaná, akkor se hallgatna. Ez a hangulat ragadós, nyugtalan lett
egyszerre a többi is, s csak akkor csendesültek el kissé, a mikor
látták, hogy egy rendőrtiszt is ül a kocsin. Mormogtak, mint a cseléd,
aki nem mer hangosan veszekedni a gazdával.
A fal megállapodott a fele utján s hiába várták, nem akart beomlani. A
pallér bosszankodva, minden szavát heves mozdulattal kisérve,
magyarázott valamit a rendőrtisztnek, az pedig csak a vállait vonogatta.
A fellegek mögött lassan lefelé csúszott az égbolton a nap. Néha a
vékonyabb rétegeken átszűrődött egy-egy sugár és sárga pontokkal szórta
tele a sáros utczát. Valami bucsuféle volt ez. Esteledett, nem telik
bele másfél óra és sötét lesz. Ez még türelmetlenebbé tett mindenkit.
A pallér hátulról megkerülte a falat, s visszajött. A rendőrtiszthez
ment s ugy, hogy más is hallja, hangosan mondta:
--Nem dől be.
A tiszt nem akart sokat beszélni, unatkozva kijelentette, hogy mindjárt
megérkezik a városházáról a bizottság, az majd megmondja, hogy mit kell
tenni. Jött is nemsokára három ur. Az egyik távol maradt a veszedelmes
helytől, félszegen ódalgott be a munkások közé. A másik kettő és az
építőmester egészen a fal mellé merészkedett. Sokat beszélgettek halkan
egy téglarakás mellett s nem tudtak elnyomni bizonyos fontoskodó
kifejezést az arczukon, mikor visszajöttek.
--Momentán nincs veszély--mondta az egyik, s mert hirtelen nagyon
megtetszett neki ez a különös hangzású szó: momentán, többször is
ismételte. A másik ráhagyta, hogy ugy van. A rendőrtiszt kissé
hitetlenül hallgatta őket s csendesen, alig észrevehetően mosolygott és
kijelentette, hogy le kell dönteni a falat, semmiesetre sem engedi meg,
hogy éjszakára is állva maradjon. Az urak megint visszamentek a falhoz,
körülnézegették minden oldalról.
--Félóra munka két ügyes embernek--mondta az egyik.
A munkások lassan közeledni mertek. Az egyik uri ember a bizottságból
közéjük ment s biztatni kezdte őket.
--Szép pénzt lehet szerezni. Két ügyes ember egy félóra alatt
széthányhatja.
Néhányan a fal felé pillantottak s az egyik azután komolyan maga elé
nézett, mintha ki akarna valamit számítani magában. Mások várták, hogy
mit akar s mikor látták, hogy már majdnem elhatározta magát, kezdtek
kedvet kapni a munkához. Még féltek egy kicsit, de az egyik, mintha
ketté akarná vágni a dolgot, gyorsan a pallérhoz ment s beszélni kezdett
vele. Ketten-hárman utána indultak, az egyik a fél uton visszatért. A
pallér pénzt vett elő s megmutatta az embereknek. Azok összenéztek, az
egyik sóhajtott s azt mondta: Isten nevében, a másik is rántott egyet a
vállán, mint minden nagy elhatározás után tenni szokta s a két ember
elindult a fal felé.
A visszatért munkás elkényszeredett mozdulattal mutogatott feléjük s a
körülötte állóknak tövéről a hegyére elmondta a dolgot.
--Neki mennek a falnak, Körösi ur husz-husz pengőt igért nekik. Meg
vannak bolondulva, ugy odalapítja őket a földhöz, mint a legyeket. A vak
is látja, hogy be fog dőlni velük a fal, kevés a malter, sok a tégla,
két ember nem semmi...
--De ha az urak azt mondják, hogy megbírja...
--Az urak?--Megvetőleg legyintett a kezével.--Mit tudnak ahoz az urak?
A rendőrök közül elő akart törni egy asszony, de nem bocsátották előre.
Az egyik munkás felesége volt s csak most vette észre, hogy mire
vállalkozott az ura. Sirva kiabált utána, mire látta, hogy az
erőszakoskodás hiábavaló, a rendőrök nem engedik előre jönni.
--Ferencz, Ferencz! Gyere vissza!
Az egyik kőműves megfordult útközben s a határozatlan mozdulata arra
vallott, hogy szeretne visszatérni, már megbánta az alkut. De ez csak
egy pillanatig tartott, elszégyenlette magát s erős léptekkel indult
neki a falnak.
Az asszony tovább kiabált. Egy rendőr rámordult, hogy maradjon veszteg.
Mikor az urát meglátta a fal tetején, egyszerre el is némult. A
szemeiből kibeszélt a kétségbeesés. Egyszerre valami belső ösztön arra
késztette, hogy letérdeljen és imádkozzék. Nem létezett számára,
körülötte senki, félig önkivületben kezdett el imádkozni. Semmi új sem
jutott az eszébe, pár szót ismételt folyton a Miatyánk elejéről.
Mellette a mentőkocsi elé fogott ló kaparta a földet és nyerített az
istálló után.
A két ember pedig ontotta maga alatt a falat, tompa puffogással hullott
a tégla a sárba. Óvatosan keresték a szilárd talajt, arczukról csurgott
a verejték s háromszor is megrugdosták a helyet, a hova léptek. Lassan
eltűnt egy emelet, szabadabban kezdtek lélegzeni az emberek. Néhány
gyerek _éljent_ kezdett kiabálni s a hátsó fal egy üres ajtónyiláson át
látni lehetett, amint az én ismerős kék hegyeim mögül lassu méltósággal
elindult útjára a hold.


BECSÜLET

Csinos, finom ur beszélgetett a közélelmezési osztály előadójával szép,
szőnyeges hivatalszobában. Az előadó ur nemkülönben finom úrnak
látszott, különösen ilyen szép szobában, amibe, mintha csak mellékesen,
amugy véletlenül tévedt volna be az íróasztal. Inkább asszonyos volt
benne minden, puha, kicsi, selymes a divány, a székek, süppedő finom
állatbőrök a földön és parfüm meg finom halványkékes czigarettafüst a
levegőben. Mintha valamelyik sarokban a nehéz, nagyvirágos szőnyeg alatt
selyembe öltözött szép leány bujt volna el s annak a lehellete táplálta
volna a szobát...
A vendégnek egyszerre eszébe jutott valami:
--Kellene nekem egy ember--mondta. Egy ember.
--Minek?
--Valami ember, akinek a zsebében megférne egy kis mellékes pénz. Valami
ördög, afféle szegény nép, aki körmölget, ha munkát kap. Akad nálad
ilyen bizonyára.
--Hogyne.
--De megbízható...
--Persze...
--Mert kényes kissé a dolog, tudod, olyan ember kell hozzá, aki nem
fecseg. Valami leány pört akasztott a nyakamba egy gyermekért, a mi hát:
lett. Lett valahogy, megszületett. Az ügyvédem most arra az álláspontra
helyezkedik, hogy ő akasztotta magát a nyakamba. Bizonyítani is tudjuk.
Egész csomó levelem van tőle, a miben kunyorál, hogy csak még egyszer
lásson, meg még egyszer. Ezekről kell másolatot venni... Hát ha az
embered arravaló, beszélnénk tán vele.
--Most mindjárt?
--Most, ha már itt vagyok.
--Majd a Kulecz megcsinálja.
Az előadó ur becsöngetett egy szolgát s még mindig az érdekes ügy
járhatott a fejében, mert mosolyogva adta ki neki a parancsot.
--Küldje be a Kuleczet.
Vártak egy darabot és az ajtót nézték. Odakünn valaki a lábát törölte a
pokróczon, de még mindig nem jött be. Talán megnyálazta a kezét s
végigkefélte vele a kabátját. Valami olyas nesz hallszott, aztán meg
halk, tartózkodó kopogás és Kulecz benyitotta az ajtót.
Kómikus kis szürke ember volt, hosszu fekete felöltőben, a mit a
szobában se vetett le magáról. Nagy csizmáin megfeszült a nadrág s
mintha a nagy, kitaposott lábbelibe ólom lett volna öntve, ugy látszott,
hogy nélkülök, csak a maga erején, mindjárt földőlne a kis vézna, öreg
test. Aztán nagyon bő, hosszu formátlan mellénye is volt még és
módfölött nagy zsebei a kabáton. Most semmi se volt bennük és mégis ugy
lógtak kétfelől, mintha teljesen hozzáformálódtak volna már a sok
burgonyához, zöldséghez, a miből egy-egy nagy kosárra valót czepelt haza
bennük a kicsi vén ember. Csetlett-botlott az öreg, a megriasztott állat
félő pillantásával nézett ki pillái alól az urakra és pislogva
gyámoltalanul várta, hogy mi következik.
Az urak mulattak rajta, de csak magukban s hagyták várni. A főnök ur egy
kis tréfát is megengedett magának.
--Fegyelmi, öreg, fegyelmi...--mondta neki.
Az öreg elsápadt s félszegen kapkodott, mintha megingott volna alatta a
csizmatalapzat.
--Nekem?