Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 05

és megadta neki azt a komoly teketóriát nem ismerő hangot, melyet
ide-oda nézegetve keresett a szobában, mintha a falakról akarná
leolvasni.
--Miért jött, valami mondanivalója van talán?
--Van, sok mondani valóm van, ezredes ur. Másnak talán könnyü lenne
előállani vele, de nekem nagy dolog. Egy nagyon jó embert keresek, hogy
tanácsot adjon s azért jöttem ide. Magam ugy el vagyok kényszerülve,
hogy már gondolkozni sem tudok.
--Mi baj van?
--Voltaképpen semmi, ugy van minden, a mint eddig volt, csak én lettem
más. Olyan haszontalan életet élek, hogy önmagam előtt szégyenlem
magamat, ha meggondolom, hogy mi is vagyok voltaképpen. Semmi, igazán
semmi. Ez az üresség rettenetesen hat az emberre, ha egyszer rájön.
--Gazdálkodik.
--Dehogy, ezredes ur, ez csak tévedés. Én is hittem ezt egy darabig, de
már látom, hogy nem igaz. Ha ott vagyok, akkor is az az én gazdaságom,
mint ha nélkülem csinálják. Ha dolgozom, az is haszontalan, mert érzem,
hogy az ispán mosolyog a hátam mögött s alig-alig várja, hogy tovább
menjek és helyrehozza, a mit én elrontottam. Az ember! Érti a dolgát.
Mindenkit bámulok, a ki valami tud lenni legalább, magamat pedig unom.
Ne méltóztassék azt hinni, hogy egy rossz hangulat s rögtön ide
szaladtam panaszkodni. Már régen magamban hordozom azt, a mit most
elmondani szeretnék, hogy utálom ezt az örökös urfiéletet, szeretnék
valami lenni, valami olyas, aki nem ingyen eszi a kenyeret, akit meg
kell becsülni...
Az ezredes fölállott s gondolkozva ment el az ablakig. A többit már
kitalálta s azon a formán töprengett, a hogyan majd felelnie kell. Kadar
nem akarta zavarni, elhallgatott, de a szemeivel élénken,
lépésről-lépésre kisérte az ezredest. Mikor a válasz késett, mintha
jobban meg akarta volna győzni, ujra beszélni kezdett, de most már
halkabban, tartózkodóbban...
--Valami olyas foglalkozás után akarok nézni, ahol hasznomat vehetik,
nem leszek terhére magamnak se, másnak se...
Az ezredes gyorsan visszafordult s szárazon kérdezte:
--Katona akar lenni?
Kadar fölállott és most már határozottabban felelt:
--Az.
Mindaketten elhallgattak. Mikor már hosszu és igen kinos lett a szünet,
Kadar azt hitte, hogy nem beszélt elég világosan, nem lehetett a
szavaiból mindent ugy megérteni, a milyen igazán ő érzi a dolgot s ujra
mondani akart még valamit. Az ezredes azonban félbeszakította s másfelé
nézve, kérdezősködött.
--A mi ezredünkben... Tényleges tiszt?...
--Ugy szeretném, nagyon szeretném.
Egyszerre fölállottak mindaketten. Az ezredes a fiatal ember vállára
tette kezét s nagyon rosszul esett neki, hogy kellemetlent kell
mondania.
--Az nem lehet. Gyöngéden visszaerőszakolta a székére Kadart s közel
ülve hozzá, komolyan, részvéttel beszélt.--Valamit ön is érezett ebből,
különben nem fordult volna hozzám igy. A ki legjobban sajnálja a dolgot,
az én vagyok, de nem tehetek semmit. Volt szó róla, tavaly is
emlegették, hogy Kadart be kellene hivni, hanem azután mégsem lehetett
belőle semmi. Ez már olyan dolog, hogy én nem is beszélhetek róla, csak
ugy mondom, hogy mégis tájékozva legyen.
Kadar lecsüggesztett fejjel, komoran nézett maga elé. Ajkain volt a
kérdés--hogy miért?--de nem merte kimondani. Erős melle nehezen
lélegzett, egyszerre gyorsan pislogni kezdett, mert kihullott volna
szeméből a köny. Az ezredes igazán szánta, aggodalmas jósággal nézett
reá, de most már, ha benne volt a beszédben, el akart mondani
mindent.--Jobb igy, ugy gondolta, azután egyszerre vége lesz s hamarabb
megnyugszik ez a szegény fiu is.
--Lássa, fiam--megfogta a Kadar kezét és ugy beszélt tovább--az a baj,
hogy ez az ostoba világ mindent a szájára vesz, mint valami kofa.
Piaczra viszi a családi titkokat, a mihez csak annak van köze, a kit
illet. Ez voltaképpen nagyon kényes dolog, de mi beszélhetünk róla itt,
a négy fal között. Az én véleményemen semmit se változtat az, a mit a
világ beszél, de hát a tisztikar. A mikor önről volt szó, ő nagysága is
szóba került.
--Anyám...
--Igen, azután ez is mondott valamit, az is... Hogy régen igy volt, meg
ugy volt. Ő nagyságáról sokat mesélnek itt is, ott is, kényes dolgot.
Szóval, nem lehet, nem lehet...
Ez az ősz katonafej olyan lenyügöző hatással volt a szegény
fiatalemberre, hogy bár forrott a vére s minden keserüsége egyszerre
nagy indulatba gyült össze azok ellen, a kik kirekesztik maguk közül,
felállani sem tudott, csak nézett maga elé olyan kétségbeeséssel, hogy
csak most lehetett igazán látni, milyen nagy a vesztesége. Akart volna
mondani még valamit, olyas gondolata támadt, hogy: hiszen az anyám előbb
élt, mint én, mit tehetek róla,--de még elég korán elhallgatott.
Szó nélkül bucsuzott s az ajtóban még megállott egy pillanatra, mert
reszkettek a lábai s össze akarta szedni magát. Az ezredes valami
vigasztalót keresett számára s végre is kitört az öreg katonából az
őszinte szó.
--Szamarak vagyunk, fiam, azok, az egész menázs!...
Kadar már ezt nem hallotta. Kocsija a kapu előtt várta, felült s rögtön
hazaindult a faluba.

II.

A félúton rákiáltott a kocsisra:--fordulj vissza! Az jutott eszébe s
ebben az eredményben összpontosult minden, a mit zavarosan összegondolt
az uton, hogy visszamegy, együtt vacsorázik a tisztekkel és mond nekik
valamit. Maga se tudta, hogy mit, de valami rettenetesen gorombát,
sértőt, hogy ugy szökjék az arcukba a vér tőle, mint a hogy pirulnia
kellett neki ma. Hogy azután mi lesz, az mindegy.
Alig mentek pár lépést visszafelé, ujra egyebet gondolt. Kivette a
kocsis kezéből a gyeplőt s megint hazafelé fordította a lovakat. Hajtani
próbált, de unta. Összezsugorodott a hátsó ülésen, mintha beteg lett
volna s behunyta a szemét, hogy ne figyelje a távolságot, a mi még a
házától elválasztja. Látta, hogy már gyorsabban nem győzik a lovak s
mégis néha ki akart ugrani a kocsiból, hogy eléjük vágjon. Otthon akart
már lenni s megnyugodott kissé, a mikor egyszer hátranézve, semmit, egy
kéményt se látott többé a városból. Valamire készült, kegyetlen, durva
tervekkel volt tele. Meg nem állapodott semmiben, de beszélni akart még
ma az anyjával. Vad, állatias düh fogta el s kéjelgett abban a
gondolatban, hogy el fog mondani mindent, meg fogja mondani,
hogy:--Miért mentél férjhez?--Miért lettél anya?--Mindent, mindent
megmond, különben megölné a belső láz, a kinlódás. A lejtőn nem engedte
megkötni a kocsi kerekeit, majd leverték a lovakat s galoppban mentek
föl a hegyre.
Este volt mégis, mire hazaértek. Otthon azzal fogadták, hogy a
legkedvesebb lovát megnyilazta a kovács, talán komolyabb baja is van,
mert a szegény állat sokat nyerít és nem akar enni. Az ispán elhivatta
az állatorvost s most kalaplevéve várta, hogy mi legyen a kovácscsal.
--Mondja meg neki, hogy még ma kotródjék ki az udvarból.
Az ispán intett, hogy ugy lesz. Élelmes ember a kovács, holnap ugy is
visszakunyorálja magát.
--Levelek is jöttek.
--Majd holnap.
--Sürgősek.
Kadar annyira megszokta már ráhagyni mindent erre a józan egyszerü
emberre, hogy még a mostani lelki állapotában is gépiesen
engedelmeskedett neki s együtt mentek fel a szobába. Az iróasztalon
meglátott egy szivarskatulyát s erről eszébe jutott, hogy reggel óta nem
szivarozott. Most sem kivánta, de rágyujtott s oda sem hallgatva a
levelekre, intett mindenre, hogy jól van. Egyszerre a fojtott levegőben
érezte hogy szédül. Fölnyitotta az ablakot, erősen kihajolt, át meg
átjárta a fejét a szél. Még mindig zsongott az agya, de már valamivel
rendesebben gondolkozott. Lenn a csurgóról jöve, parasztleányok mentek
végig az utczán és dudorásztak majdnem magukban. Az ég megnépesült, a
nyugaton, a fákon átszürve fényét, elindult utjára a hold és innen-onnan
mindenünnen előjöttek a csillagok. Fehér, hullámos felleg takarta el
néhol a kék végtelenséget s a forró nap után mintha föllélegzettek volna
a mezők, kertek, friss illatot hozott magával a levegő.
Sokáig ülhetett a fiatal ember az ablakban, míg föl tudta adni magának a
kérdést, hogy mit is akar hát? Nem tudott felelni reá. Valamit, de hogy
mit, a jó Isten tudja.
A szobalány vacsorára hivta. Lement.
A nagy asztal egyik sarkára volt fölterítve kettőjük részére s az egyik
teríték mellett már ott ült az anyja: vézna, sáppadt arczu, kicsi öreg
asszony. Csupa gondoskodás volt szegény, maga szolgálta ki a fiát s
kérdezősködött mindenről. Vékony, majdnem áttetsző, gyönge kezei
erőtlenül bántak a villával és a késsel, ugy evett, mint egy kis öreg
madár s mikor egyszer megnyomta a villamos gombot, nem szólott utána a
csengetyü, még ebben is segítségre volt szüksége, olyan ügyefogyott,
gyámoltalan öreg asszony volt már.
A fia előbb nem tudott ránézni. Ha fölemelte a szemét, hogy az anyjára
tekintsen, egyszerre erőt vett rajta az indulat. Komoran, szemeit a
tányérra szegezve, felelt egy-egy szóval a sok kérdésre s ugy gyült
benne lassankint a keserüség, hogy már nem tudta volna kiállani sokáig.
Azon töprengett, hogy miért eszik ő voltaképpen egy asztalnál ezzel az
idegen asszonynyal.
Az öreg pedig csak tovább faggatta.
--Eligazítottál mindent?
--El.
--Nagyon komor vagy.
--Az.
--Valami kellemetlenséged volt?
--Volt... sok.
Felpillantott s ez a nézés elárulhatott valamit abból, a mit érzett,
mert az öreg asszony egyszerre letette a villát s mintha valami
világosodni kezdett volna az agyában, sápadtan, hebegve kérdezte:
--Rám haragszol?
Az erős, nagy férfi fölállott s az öregasszony is lecsuszott a székről.
Mikor igy egymás mellett állottak, a férfi elmosolygott. Nevetségesnek
tünt fel neki a sok zavaros gondolat között, hogy ez a cseppnyi asszony
ilyen nagy fájdalmat tudott neki okozni. Ha mellé áll, akkora, mint egy
árbocz. Semmit sem érezett iránta, csak végtelen szánalmat, a miért
olyan kicsi. Ha más volna, talán összetörné.
Az öreg asszony még egyszer kérdezte, de most még halkabban s félve,
reszketve emelte föl a szemeit a fiára.
--Reám haragszol?
A férfi kurtán felelt s visszaült a helyére.
--Nem.


A GYERMEK

Az egész bohém kompániában csak egy legénynek volt felesége, az igaz,
hogy neki volt hozzá a legtöbb pénze is, mert rendes havi gázsit huzott
az egyik gazdag nagybácsijától. Ez a kis punktum asszony egy nap alatt
magába bolondított mindenkit s olyan kedves, olyan jó volt, hogy egy hét
alatt már valamennyien azzal tiszteltük meg, hogy tegeződtünk vele.
Mikor azután már igen nagy volt a barátság, a banda közé csapott a férj,
rettenetesen veszekedett, hogy ő csak magának házasodott s megtiltja,
hogy a feleségének udvaroljanak, meg hogy beveri a fejét akárkinek, a ki
nem viseli magát jó társasághoz illően--de kinevette mindenki, még az
asszony is.--Erre aztán ő sem tehetett egyebet, lelkéből kaczagott,
leragyogott az arczáról a nagy öröm és büszkeség, hogy ilyen édes kedves
kis felesége van, a kit egyszerre megszerettek a fiuk, ezek a szegény
árva legények, a kiket egy idegen városba toborzott össze a sorsuk. Nagy
áldás volt nekünk ez az örökké mosolygó, kedves, csinos, kicsi asszony,
mellette a legfüstösebb, legnémetebb korcsmában is otthon kezdtük érezni
magunkat. A bálványimádásig mentünk vele szemben. Minden ok nélkül
csókoltuk a kezét, gyönyörüséggel türtük, ha nyakon teremtett érte és
soha, de soha se tudtunk komolyak lenni, ha ő köztünk volt. Vele együtt
mindnyájunkat elragadott valami gyermekes pajzánság, öntudatlan jókedv,
a mit magával hozott. Különben szerette az asszonyságot játszani,
szigorúan megintette az illetlenkedőket s mindennap megigérte, hogy nem
jön többé ilyen szemtelen verébtársaságba, a hol az embernek folyton
pirulnia kell, mert fogalmuk sincs arról, hogy mi a társadalmi
illendőség. Ezt a férje is megerősitette s hozzátette, hogy a felesége
kitünő nevelésben részesült s ha egyebet nem is, de az ilyen vad
ficzkóknak legalább a jó nevelést illenék respektálni. Az asszony
sóhajtott s lemondással nézett végig rajtunk, javíthatatlanokon,
miközben kereken kimondta a véleményét:
--Kutyából nem lesz szalonna.
Minthogy már benne volt a visszaemlékezésben, elszavalt egy franczia
verset, éppen ugy, mint a hogy pisze orrán át egy kicsit dunnyogva
beszélt az a franczia leány, a ki megtanította rá. Két karját
olyanformán mozgatta a levegőben, mint a madár, ha repülni készül.
Nagyon kedves volt. A ki legközelebb ült hozzá, kezet csókolt neki és
semmi bünbánás nem mutatkozott megátalkodott arczán, mikor összeszidták
érte. Ebből az alkalomból azt is elmesélte az asszonyság, hogy ő kitünő
családból való s hogy náluk odahaza, a mig férjhez nem ment egy ilyen
mihasznához, minden héten volt két három szoáré s hogy a mamájával
bejárta Londont, Párist, Velenczét s hogy olyan kocsijuk is volt, a
melynek a kerekei gummival vannak behuzva és a mamának sokszor volt
migrénje. A férj türelmetlenül de büszkén nézett végig rajtunk s mint a
ki kilőtte az utolsó argumentumot, lesujtott közénk.
--Ennyi, azt hiszem, elég; vagy talán van itt még valaki, a kinek
migrénes mamája lenne?
Összenéztünk, néhányan elkényszeredve huzták föl a vállukat! Nem, nem,
mi ilyen mamát nem tudunk felmutatni. Megilletődve fordult az asszony
felé a közvélemény. Nagy, nagy vagy, ó Mari!--szavalta egy hosszú
plebejus s hamarosan megszerkesztettünk egy hódoló feliratot, a mely igy
kezdődött: Mi Királynőnk;--s telve vagy egy csomó haszontalansággal, a
min azonban jól el lehet mulatni.
Egy este a férj kijelentette, hogy nemsokára hárman lesznek. Ugy
összenevetett az egész társaság, mintha mindnyájunkat érdekelt volna a
dolog. Az egyik elkiáltotta magát: Éljen!--Bizonyos megkülönböztetett
tisztelettel nézett mindenki az elkomolyodott kis asszonykára s a nagy
csendesség beszélt mindenki helyett; azt mondta: Ejnye, ejnye, kis
játszópajtás, nem hittük, hogy ilyen komolyan fogod fel a dolgot.--Az
asszony megértette a csendességet s félig hangosan felelt reá: Ugy, ugy,
gyerekek. Körülnézett s a mikor ezt a sok megilletődött arczot látta,
megtelt a szeme csillogó könnyel, a nélkül, hogy sírt volna.
Végigmosolygott a fiukon, s szeretettel teljes, lágy tekintete
megállapodott a férjén. Ölelkeztek a pillantásaik s a nélkül, hogy
valakinek eszébe jutott volna észrevenni, olyan szép volt a pillanat,
hogy belső meghatottságában nem merte megzavarni senki. Lassan-lassan
bontakoztunk ki belőle, szokatlanul hosszura kezdett már nyulni a csend.
Az egyik fiu gondolatait követve, önkénytelenül hangosan kérdezte meg:
--Félsz, Mari?
Az asszonyka megborzongott, mintha fázott volna. Látszott rajta, hogy ő
is ezzel a kérdéssel foglalkozott s inkább csak magának felelt, mikor
révedezve, csendesen válaszolt:
--Azt hiszem, igen, egy kicsit.--Sóhajtott és hozzátette: Én Istenem,
hiszen olyan különös...
A férj nevetett s erre mintha egy karmester ütött volna le a pálczával,
mosolyogni kezdett mindenki, erőszakosan, kelletlenül. Ez a nagy
igyekezet még jobban meghatotta az asszonyt; visszamosolygott ránk, de
sóhajtva, könnyein keresztül.
Az egyik valami nagyot akart mondani s összecsapta hozzá a bokáját.
--Én kilenczedik gyermeke vagyok az anyámnak.
A másik túlliczitálta:
--Mi az? Semmi, én tizennegyedik vagyok. Az én mamám csak ugy csinálta
az effélét: hipp hopp, s megvolt egy gyerek.
Mari azonban már nem igen hallgatott reánk, valahol messze kalandozott
az esze, ahová mi nem tudtuk követni. Különben is éreztük valamennyien,
hogy olyan hétköznapiak vagyunk mellette, mint a templomos vasárnaphoz a
kedd vagy a péntek. Csak bucsuzáskor elevenedtünk fel egy kissé. Az
asszony derültebben mosolygott s bágyadt volt, mintha elálmosodott
volna. Az egyik fiu végignézett kis gyermekes termetén, bizalmasan
bólingatott s nevetve jegyezte meg:
--Milyen furcsa leszel, sehogyan sem tudlak elképzelni.
Erre mindenki alkotott magának valami képet a kis asszonykáról s az
nagyon komikus lehetett, mert mindnyájan nevettek. Jóakaratu csengő
kaczagás töltötte be a szobát s az asszonyka talán sohase érezte annyira
a nagy szeretetet, a mely körülvette, mint most. Ezt lehetett leolvasni
az arczáról s gyöngéd, jóságos pillantásából, a melybe mindnyájunkat
beleölelt.
--Ha fiu lesz, Fridolinnak hivjuk! kiáltotta az egyik s nagyon tetszett
neki az ötlet, mert hatalmasat kaczagott neki.
--András!
--Mihály!
--János!
Mindenki szavazott, össze-vissza kiabáltak. Még sehol sem volt az urfi s
már keresztelni szerették volna és mindenki a maga izlése szerint. Akkor
jutott eszébe az egyiknek az az eshetőség, amire eddig senki sem
számított.
--Hátha leány lesz?
--Bedobjuk a vizbe, mint a kis macskát--kiáltott az egyik s ijedten
nézett körül, hogy vajjon nem esik-e rosszul valakinek, talán éppen az
anyának ez a banális megoldás, de megkönnyebbülve látta, hogy mindenki
nevet.
Az asszonyka aztán kimaradt közülünk, de mi meglátogathattuk, szabad
volt. Rendesen az ablakhoz huzott kényelmes nagy székben ült, majd
elveszett benne. Valamit varrogatott, de legtöbbször térdeire fektette a
munkáját s lustán maga elé nézett, mintha keresne valamit a padlón. Egy
öreg tudós német asszony sürgött körülötte, örökké rendezett, takarított
s látható ellenszenvvel fogadott minket. Sehogy sem akarta megérteni,
hogy mint fogadhat egy ilyen állapotban.
S egy éjjel váratlanul közénk pottyant az uj ember. Templomi hangulatban
vettük körül az ágyat, a melynek magas párnáira bágyadtan hajtotta le
frissen fésült csinos fejét a kicsi asszonyság. Mellette széles, puha
párnán, jóllakva szuszogott ez a követelő kis állat, a kit mi sokkal
szebbnek képzeltünk el, mint a milyen volt a valóságban. Az asszony
szeretetteljesen hordozta végig rajtunk tekintetét, de csak visszatért a
fiához. Álmosan tiltakozott, mikor valaki Fridolinnak szólította a
gyermeket s nem akarta megengedni, hogy tréfára vegyük a dolgot.
--Magatok látjátok, gyerekek--mondta nagy komolyan--hogy most már anya
vagyok.--Olyan szokatlannak tünt föl előtte is ez a nagy komolyság, hogy
mosolyogva folytatja:--Komoly kötelességeim vannak, értitek, gyerekek,
komoly...
Az ura nem engedte, hogy tovább beszéljen, mert félt, hogy elfárad.
Kikergetett valamennyiünket s azt mondta, hogy családtalan semmirekellők
vagyunk, a kik nem tudnak az asszonynyal bánni s csak az ajtón keresztül
kiabálhattunk vissza a szobába:--Szervusz, Mari, aludjál jót, gondolj
reánk,--s ettől a naptól kezdve a mi kis asszonyságunk számunkra
elveszett,--az a kis vörös jószág elkövetelte tőlünk.


KÁLVÁRIA

Az ég egyik oldalán, ahol messze éppen rámutat egy hosszu, vékony fekete
torony, haloványodni kezdett a hold. Tulfelől pedig előre küldte a tüzét
a nap, valami párás vöröses gőzt, mintha lenn, a katlanban sustorogva
izzana a tüztányér. A gomolygó fehér világosság belenyomult az éjszakába
és a hold már csak olyan lett, mint egy sarlóforma halvány anyajegy az
ég testén, mintha csak valami bárányfellegből szakadt volna le. És körül
ébredni kezdett a világ. Előbb csak az állat... Valahol messze nyerített
egy ló... Még azt is hallani lehetett a hüvös néma reggelben, hogy jó
kedve van. Röhögött a sarjunak s aztán mintha harapott volna belőle.
Aztán sürü vakkantással bulikutya veszekedett valami nagy döggel, a ki
lustán böfögve ugatott vissza rá--és igazságot tett talán köztük egy
tehén, mert hosszan bőgött... Ez is mind messze van valahol, inkább
sejtés, mint a milyen körül a sok falu sürü kék füst alatt, a mit nem
enged fölszállani a nehéz, vizes köd. Némelyik egészen beesett a hegyek
közé, sok fa alá s csak egy két ház maradt fönn a gerinczen, másik
valami kis templom köré, tisztásra telepedett... Ha ugy a kaptatóról
nézi az ember, mintha sok kis fehér csibe ült volna le a porondra...
Némelyiknek világít a szeme. Ott korán fejnek s voltaképpen az álmosan
ődöngő leányok keltik föl a kakast. Az is belerikkant a csendbe, hogy
minél nagyobb hitelességü legyen a hajnal s mintha a párák, ködök
rétegein ököllel kellett volna utat törnie, diadalmasan belefogózkodik a
föld szélébe a nap. Még csak a tüzes tar koponyája látszik, lassan,
méltóságosan búvik elő, mig parázsgolyóbis lesz belőle, hogy ha valami
arravaló legény megrugná, körül gurulna annak az erdő, mező, hegy, völgy
tányérnak a szélén, a mi most már tiszta, világos és csillog, mintha
csupa drágakő-harmattal lenne teleszórva. És hangos, füszinü fürjek
csattognak valahol jól elbujva a még zöldes vetésben, fönn az éhes
madarak lármáznak, csomóba gyülve csipog a veréb, a faluk mintha
átszólanának egymásnak jó reggelt kivánni, zsonganak, élnek. Most már az
ember kerekedett fölül. Vontatott tülökbőgés hallatszik fölváltva hol
itt, hol ott; ostorpattogás, egy-egy kurjantás, a miről nem igen lehet
tudni, hogy a jószágnak szól-e, vagy a szomszédnak; gyerekrikkantás,
valami kondás-segítség torkában nem fér meg a hang, a mi egész éjjel
meggyült benne s a nagy összevisszaságból lassan-lassan kiverekedi magát
egy csomó fuvaros ember szava, a ki mind a lovat biztatja, csattog az
állat hátán az ostor s csikorogva, nehezeket zökkenve a frissen
kavicsozott uton hosszu sor kocsi bontakozik ki a lejtő alján a fák
közül.
A kadarékiak jöttek káposztával. Kis zömök lovak huzták a kocsikat
szomoruan bandukolva fölfelé a hegyre. A kocsik mellett kendőbe bónyált
fejű asszonyok mentek s az idő meg a piacz felől tárgyaltak a
fuvarosokkal. Mind gyalogoltak, hogy könnyebben huzzák a terüt a lovak,
csak éppen egy kocsi tetején ült egy leány. Ennek a dolgát is
megbeszélgette a többi. A kórházba vitték s mert az apja, a kovács nem
akart külön fuvart fizetni, a Dombi fiu hajtott a műhely elé hajnalban.
A káposzta már föl volt rakva. Gyönyörü haboslevelü, nagy kerek fejek, a
minek a felső levelei kifoszlottak a nagy belső nyomás alatt, csupa
óriási kőkemény káposzta, hogy tál legyen, a mibe befér belőle egy is.
Recsegett, ropogott alatta a kocsi s igazán szép volt a Dombi fiutól,
hogy még azzal a beteg lánnyal is bajoskodott. A kovács az ölébe hozta
ki a leányt, fölhágott vele a ferhérczre s ugy adta oda a fiunak föl a
kocsi tetejébe. Csupa nagykendő volt szegény, de azért reszketett.
Vértelen, viasz kezeivel belefogózkodott az erős nagy fiuba, de
lecsusztak az ujjai s kimerülten hagyta, hogy czepeljék. A fiu
félrerakott néhány fej káposztát az oldalokra s a süppedésbe ültette a
leányt. A kovács komoran bámult föl a halvány-sárga arczra s szó nélkül
fordult be a mühelybe, mikor a leány kimerülten behunyta a szemeit s
szenderegni kezdett. Aztán pálinkával jött ki s szó nélkül nyujtotta oda
a fiunak az üveget. A legény még mindig a lánynyal foglalatoskodott. A
háta mögül is kiszedte a káposztát, hogy ledülhessen s rátakarta a
subáját, hogy ne dideregjen. A leány meg se mozdult. A vékony, vedlett
rékli alatt rendetlenül pihegett a melle s a kezeivel fáradtan
integetett, mintha álmodnék.
--Már alszik--mondta a Dombi fiu.
A kovács komoran felelt.
--Hogy abból kigyógyitanák legalább. Pár hét óta ugy van, hogy a mint
leül, elalszik. Eldül, mint egy darab fa. Semmi hasznát se látom. Eddig
még tett-vett valamit, látta a keze nyomát az ember.
Sóhajtott s ment befelé a pálinkás üveggel. Az ajtóból még visszaszólt:
--Hát aztán majd megköszönöm...
A fiu megsuhintotta az ostort s elindultak, jobbról-balról több kocsi
fordult ki az udvarokról s egymás után sorjába zökögve kanyarodnak
fölfelé a hegynek. Mintha fellegben lett volna a tető, letakarva egy
pászma sürü köddel, a mi övig takarta el az Ur Jézust a feszületen.
Azontul a dereka és a feje mintha maga lett volna a föltámadás, lebegett
a rezgő hajnalban, a hogy a szél belefujt alatta a ködbe. A beteg leány
föl-fölrezzent egy-egy pillanatra s fölmeresztette szemeit a feszületre
és mosolygott. Ha véletlenül ugy fordult a kocsi a sok kanyarodón, hogy
nem látta nyugtalan lett. Türelmetlenül leste, hogy mikor pillantja meg
ujra s aztán ujra mosolyogva bágyadt el, ha megpihent a szeme a nagy
szenvedőn.
A Dombi fiu néha fölkapaszkodott a kocsira s gondosan betakargatta a
leányt, ha a zökögés lerázta róla a subát. Simogatta a lágy
pillantásával s fátyolos lett a szeme, hogy ugy össze van törve.
--De kicsi helyen elférsz--mondta neki, a mikor ébren találta.
A leány mosolygott. Fáradtan gyöngén beszélt, a fiunak is a káposztára
kellett fölmászni, hogy megértse a szavát.
--Fogja meg a kezem. Tartsa egy kicsit.
--Fázol még?
--Nem, csak jól esik. Szoritsa...
--Egészen kipirultál. Olyan vagy, mint az élet.
A leány hátraejtette a fejét s tágranyitott szemmel bámult föl az égre.
Csak akkor fordult vissza, ha a a legény eleresztette a kezét. Nem ide
gondolt, de valami meleg kapocs kellett neki a másik meg e között a
világ között. Szórakozottan, fáradtan felelt a fiunak, ha kérdezett
valamit s közben-közben el-elszunnyadt. Ha aludt, gyönyörü lett. Vér
ömlött az ajkaiba, kipirult az arcza is és mintha mesét hallgatott
volna, beszédesek, derültek lettek a vonásai. A fiu most már el se
eresztette a kezét, hanem lázasan bámult reá. Mikor fölnyitotta a
szemeit, ráhajolt s ugy beszélt hozzá, hogy majdnem csókolta az arczát.
--De szép vagy! Mint egy kisasszony, csak éppen uri gunyát kellene rád
adni.
A leány most már a feje alá huzta a fiu karját s kipirulva, a szemeit is
lehunyva hallgatta. A fiu meleg lehellete mintha életet adott volna
bele. Gyönge szive rendkivüli erővel küldte szét a lábaiba, karjaiba a
vért, egyszerre nagyon egészségesnek és boldognak érezte magát. Aztán
nagy elbágyadás következett, vértelen, fehér lett az arcza, a keze s
csak suttogni tudott.
A fiu ujra ráhajolt s beszélni kezdett neki.
--Csak gyógyulj meg hamar. Én nem tudom, hogy esett, de mindég a
bátyámék mentek a lovakkal hozzátok. Nem is igen láttalak még, csak
gyógyulj meg. Nekem nincs még senki szeretőm, nem is volt. Csak gyere
haza, de hamar.
A leány alig tudta felemelni a karját. Kétszer-háromszor is visszaesett
a keze, de aztán mégis sikerült átfogni a legény nyakát. Mintha el se
akarta volna ereszteni többet, ugy fogta és sugdosott a fülébe:
--Csókoljon meg. A számat...
A fiu elrémült s a kocsik mellett ténfergő sok asszonyra mutatott.
--Meglátják. Hogy gondolod az istenért...
--Nem baj. Engem még soha se csókolt meg senki...
A fiu ráhajolt, mintha a kendőjét igazítaná s gyorsan csókolta meg.
Sietett s aztán ijedten nézett előre. De a leány boldog volt.
Fölnyitotta a szemeit s a hegytetőre bámult. Azzal oda is tapadt a
nézése s lassan-lassan elszintelenedett az arcza.
Még egyszer a fiuhoz fordult s elküldte maga mellől.
--Takarjon be jól s aztán menjen.
--Ne fogjam már a kezed?
--Nem, hagyja... Köszönöm, hogy elhozott.
--Szeretnék melletted maradni.
--Most már ne.
Türelmetlenül intett a fejével, hogy menjen. A fiu erre leszállott és
ment a kocsi mellett. Kábult volt, nem igen tudott gondolkozni se, csak
az járt valahogy tompán a fejében, hogy mikor jön vissza a leány. Arra
gondolt, hogy akkor is ő jön majd utána. Üres kocsin mennek haza, egymás
mellé ülnek.
Mintha csendes sóhajtást hallott volna a kocsi tetején. Fölmászott és a
mikor a leányra pillantott, rémülten kiabálni kezdett.
--Mit csinálsz? Mit csinálsz?
A kocsi mellé jött egy-két ember meg asszony s egy öreg felszólt hozzá:
--No fiam. Mi van?
A fiu üresen bámult végig rajtuk s nagyot rántott a gyeplőn, hogy
egyszerre megálltak a lovak--és leszállott.
Lenn megint nógatták:
--Mi az, no?
Nem tudott mindjárt felelni. Egy kicsit pihent s aztán fölmutatott az
ostorral a kocsi tetejére:
--Meghalt.


AZ IGAZSÁG

A reggeli kávé után kifelé tartottam már a kávéházból, amikor a tulsó
sorokból a nevemet hallottam. Előbb egy férfi kiabált, azután egy nő is.
Visszafordultam, áttörtem magamat a még tegnap estéről halomra rakott
székek közt s amikor asztalukhoz értem, alig-alig tudtam megismerni
őket. Egy régi házigazdám s az özvegyasszony nővére ült az asztal
mellett. Előttük bor és ásványviz állott az asztalon, olyan
érintetlenül, mint ahogy a pinczérleány odatette.
Mindaketten nagyon megváltoztak azóta, hogy utoljára láttuk egymást. A