🕥 33-minute read

Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 10

Total number of words is 4260
Total number of unique words is 1817
34.2 of words are in the 2000 most common words
46.6 of words are in the 5000 most common words
52.4 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  ki irta, vagy nagyon sokféle fából faragott talentum, vagy a világ
  legártatlanabb zsenije, a ki semmiről sem tehet, arról se, ha
  megpofozzák az előadás után s arról se, ha az ölébe kapja a publikum s a
  karjaiban hordozza meg, mintha Messiás lenne, a ki megszületett
  mindnyájunk jóvoltára.
  A két borotvált képü szinházboltos sunyin pislogott össze. Egyik se
  akart előre nyilatkozni; már az járt a fejükbe, hogy egymás nyakába
  sózzák majd a felelősséget s elkaparintják egymástól a fölfedezés
  dicsőségét.
  --Megvernek valamennyiünket.
  --Leszednek a szinpadról. Megcsókolnak.
  --Bolond, ámbár az is megeshetik.
  --Előadjuk?...
  --Próbáljuk meg, mit veszthetünk vele?
  --Irasson hát az atyafinak... hogy hívják?
  --Tóth Balázs.
  --...hogy előadjuk a darabját s tiz százalékot kap s ha lecsepülik, hát
  magára vessen.
  És lázba jött az egész szinház. Előbb egy kicsit hidegen fogadták a
  szinészek a darabot. Megborzongtak tőle. Aztán belemelegedtek, törték
  magukat utána, délelőtt, délután próbáltak, a lélegzetüket is
  visszafojtva, lesték egymás ajkain a szót, megdöbbenve a képtől, a mi
  ebből a sötétségből kidomborodott, aztán siettették az előadást, át
  akartak esni rajta vagy erre, vagy arra; készületlenül is nekimentek
  volna már; vénjét, fiatalját egyformán vissza kellett tartani. A
  közönség is érdeklődni kezdett. Tóth Balázsról százféle hiresztelés kelt
  szárnyra. Bizonyosat nem tudott senki. Mondták ezt, mondták azt,
  vidékről jöttek is levelek, hogy egy ideig a Bánságban lakott, aztán
  Debreczenbe ment, tovább is kisérték az utján, de egyszerre csak nyoma
  veszett. Ő maga nem bujt elő, valósággal kurrentálni kellett, hogy csak
  valahogy nélküle ne essék meg a première.
  Az előadás előtt két nappal érkezett tőle levél a szinházhoz. A titkár
  végigkiabálta vele a folyosókat, mig eljutott vele az igazgatóhoz.
  --Megvan, megvan!
  --Ki?
  --Tóth Balázs... Direktor ur itt van Tóth Balázs. Itt a levélben... Azt
  irja, hogy küldjünk neki tizenhat forintot, mert másképpen nem tud
  följönni a darabjához. Kért ott mindenfelé pénzt, de nem adtak, hát
  kénytelen alkalmatlankodni...
  Az előadás előtt alig néhány perczczel érkezett meg Tóth Balázs. Félénk
  egy kopott ember volt Tétován bámult bele a világba. Közönyösen, minden
  érdeklődés nélkül járt a szinpadon, óvatosan kikerülve mindent s
  fénynélküli nagy szemeit le-lecsukta egy-egy hosszú pillanatra, mintha
  bántotta volna a sok gázláng fénye. Már majdnem fölhuzták a függönyt, a
  mikor mégis ráhatározta magát, hogy kér valamit attól a barátságos
  embertől, a ki oly szivesen vezetgette erre-arra.
  --Itt van a feleségem is, meg a gyermekek. Könyörgöm, ha valami helyet
  kaphatnának...
  --Hol vannak?
  --Itt tul a vendéglőben, a hova beszállottunk...
  Egy rongyos csapszékből kelletett előkeriteni őket. A zenekarba tettek
  be még egy pár széket nekik s a zsufolt szinházban egyszerre kitalálták,
  hogy kiket vezetett be a szőnyegajtón a titkár. Egyszerre zsongani
  kezdett az egész ház, az asszonyok fölágaskodtak, egymás feje fölött
  nézték meg azt a kidudorodott ajku, széles orru, durva kezü asszonyt, a
  ki a székeken a gyermekekkel egyetemben, elhelyezkedett. Egyszerre
  hangos lett a csalódás.--Hát ilyen? Az iró felesége?--Valamit megsejtett
  a zsibongásból az asszony is, mert félénken hátrapislogott, olyanforma
  alattomos pillantással, mint a megriasztott állat. Szeretett volna
  kimenekülni innen, a hol annyian nézik s magában szidta az urát, hogy
  minek csinál ilyen ostobaságokat. Igy ideczepeli őket ennyi ember
  közé...
  De már fölhuzták a függönyt. Egy-két szék ülését még lecsapták itt-ott,
  gyorsan elkészült egy csöndes félórára a publikum s fönn a szinpadon
  megindult a szegényes, végtelenül egyszerü, megdöbbentően igaz akczió. A
  közönség összezsugorodott, a lélegzetét visszafojtva hallgatott;
  megállottak, mint valami nagy szárnyu madarak, lankadtan lehullottak a
  legyezők. A levegőben tisztán lehetett hallani egy betévedt dongót, a
  publikum idegesen kapkodta a fejét föl a mennyezet felé s mikor a
  szinpadon a szegény diurnista, a passziv nyomorult, valami keserves
  megpróbáltatás terhe alatt összeroskadt és az asztalra esve sirni
  kezdett, sóhajtani kezdett a földszint. A közönség belebolondult az
  emberébe. A blazirt főváros egyszerre gyermek lett. Megvette a levegő, a
  mi kiáradt a szinpad nyomorúságából, megindult a szegény ember utján s
  aztán nem hagyta el egy pillanatra se. Megütődött kissé, mikor
  rapszódikus tempóban ott bocsátották le a függönyt, a hol legkevésbbé
  várta, de aztán megértette a dolgot. Ez egy olyan történet, a mi akkor
  igaz, ha nem szcenirozzák furfangos szinpadi emberek, maga a világ, az
  élet; és fölállott az egész nép, tombolt a szinház, valósággal őrjöngött
  ez a sok ember, hogy az asszony elől a zenekarban reszketve bámult szét
  az egész házban.
  Mikor egy szinész meg egy szinésznő között kijött Tóth Balázs és
  meghajtotta magát, egy pillanatra csönd lett. A rendező fekete kabátért
  szaladgált, hogy ráadják ebben az ünnepi momentumban, de a direktor
  visszakiabálta.
  --Hagyja, maradjon olyan, a milyen. Igy szép az.
  És a szerző ugy jött ki a közönség elé, a hogy kiszállott a harmadik
  osztályu vasuti kocsiból. Hosszu nagykabát volt rajta, tele fehér
  szőrrel, mert az uton magára vett még egy pokróczot is, a lábán szélesre
  taposott nagy sáros csizma, behuzva a szűk nadrág alá, a nyaka
  körülcsavarintva egy nagy piros sálba, a minek a két vége elől a kabáton
  lógott, az egyik kezéből sehogysem eresztette ki a sipkáját, mintha
  félne, hogy ennyi ember között ellopja valaki s esetlenül hajlongott. Az
  arczát elöntötte a vér; mialatt még jobban kiszöktek a pofacsontjai, a
  szája folyton járt, mintha mondott volna valamit s kómikus lett volna,
  ha nem olyan végtelenül szánalmas, éhes, betegformáju ember. A csöndre
  egyszerre még hangosabb lett a tombolás. Az asszonyok kendőket
  lobogtattak, egész csomó rózsát, szegfüt dobáltak neki föl a szinpadra,
  a gyönge dobók virágai csak a zenekarig jutottak s behullottak a
  kótatartók közé; tapsolt, a padlót verte az egész szinház s nem akarták
  visszaengedni a szinfalak mögé a szegény vedlett embert. Mikor lassan
  lefelé indult a vasfüggöny, dühöngve tiltakoztak az erőszak ellen s Tóth
  Balázsnak még a kis ajtó mögé is ki kellett jönni néhányszor, a mig
  lassan-lassan lecsöndesedett a tömeg.
  Odabenn reszketve esett le egy székre. Az igazgató szorongatta a kezeit
  s ugrált körülötte, simogatva még a pillantásával is ezt a csodaembert.
  --No, ugy-e jól tettük, hogy kiástuk. Nagy dolog, óriási dolog...
  A szegény ember hitetlenül bámult maga elé, mintha álmodnék.
  --Nem hittem, nem hittem...
  Tovább is még folyton nőtt a siker. Hallatlan lett, csudát müvelt a
  publikum. A darab végén már vonszolni kellett ezt a szegény nehézlábu
  embert. A közönség sem akart hazamenni. Mikor már ürült a szinház,
  ugyanaz a publikum rohanta meg a pénztárakat, a mely végignézte a
  darabot. Látni akarták holnap is és nagy tömegben gyültek össze a
  szinpadi bejárónál, éljenezve a félszeg, hosszu, sovány embert, a ki a
  direktorra támaszkodva, botorkált lefelé a lépcsőkön, folyton azt
  hajtogatva:
  --Nem hittem, nem hittem...
  Mikor este már egy kicsit ivott, akkor eredt meg a nyelve:
  --Azt hittem, hogy az lesz a végem. Bedugom egy este a kályha
  szelelőjét, megtömöm szénnel, aztán reggelre fölfordulunk mind. Hát
  irtam; gondoltam, majd megsajnálnak, a kik itt maradnak.
  
  
  RUBIN URNÁL
  
  Két gyerek találkozott az utczán. Uri fiucskák. Az egyiknek
  összeszijazott korcsolyák voltak átvetve a vállain, hogy mind a két
  fényes aczélsin a mellére lógott le. Ez kissé legényesen járt, a mellét
  kidüllesztve és szemmelláthatólag nem sokat törődve az utczával, meg a
  mindenféle népekkel. A másik fényes viaszkos vászonba pakkolt és
  átszijazott könyvcsomót vitt a hóna alatt. Ez olyan ugynevezett értelmes
  arczu gyerek, okos szemekkel, amelyek azonban inkább a földet nézik, bár
  hamisság csillog ki belőlük. Olyanforma a gyerek egész megjelenése,
  mintha otthon vernék is. A barátjával szemben valami neki szokatlanul
  önérzetes hangot használ, amit a másik bizonyos kétkedéssel, olyanformán
  hallgat, mint a ki tisztában van az emberével s nem engedi
  félrevezettetni magát.--Csak itt mersz henczegni--mondja a pillantása.
  --Szervusz István--köszönti a gyereket.--No, kaptál-e sok pofont
  mostanában? Apád még mindig olyan alávalóan bánik veled? Nem türném. Van
  arra törvény, hogy nem szabad a fiut verni. Még az inasokat se, hát még
  a gimnazistát mennyire nem... Ha az ember egy kicsit a maga esze után
  megy, azért még nem kell lehuzni a bőrét. A te bőröd olyan lehet, mintha
  a rosta. Az én apám ügyvéd. Gyere el egyszer, majd megmondja neked, hogy
  mit tégy.
  _István:_ Igazán?
  _A korcsolyás:_ Miért ne? Mert még nem tudsz fizetni? Hidd el, hogy sok
  nagy ember is elmegy a pénzzel. Ha megfelelő előleget nem tétet le az
  apám, hát rendesen kárba marad. Még a kész kiadást se kapja meg. Ő
  mondja. S ebből azt a nagy háztartást vezetni, mit gondolsz, nem
  csekélység... De azért csak gyere fel.
  _István:_ Látod, ezért bolondság tanulni. Kinlódik az ember, aztán
  hiába. Semmi láttatja.
  _A korcsolyás:_ Láttatja? Mi az, hogy: láttatja?
  _István:_ Anyám igy mondja. De az iparosnak sincs jó dolga. Azt meg
  adóval zaklatják. Láttam a Rubinnál. Van czigarettád?
  _A korcsolyás:_ Nincs, de veszek. Gyere.
  A gyerek egy kicsit eltünődött, hogy visszaforduljon-e az utjáról. A
  másik vigyorgott ezen, mire hirtelen elhatározta magát s megfordult.
  _A korcsolyás:_ Nem kapsz ki otthon?
  _István (felhuzva a vállait, kissé elkényszeredett mosolygással):_ Tán
  nem. Majd mondok valamit.
  _A korcsolyás:_ S mit mondtál az adóról? Hogy van az? hogy: zaklatják...
  Ki az a Rubin?
  _István:_ Könyvkötő. Most ott voltam nála egy ideig. Tisztességes ember
  máskülönben...
  _A korcsolyás (kelletlenül méri végig a barátját):_ Rokonod?
  _István (élénken tiltakozva):_ Dehogy. _(Már füstöl a szájukban a
  czigaretta, mire ő is a korcsolyáshoz méltó, könnyed, elegáns akart
  lenni. Sokkal folyékonyabban, a czigarettafüstből táplálkozó uri
  egyszerüséggel beszél.)_ Hát tudod, az ugy volt, hogy amikor a latinból
  meg a történetből hazavittem az intőt, hát az apám már mindjárt kiabálni
  kezdett. Hogy ezt az osztályt is nem járatja kétszer velem s neki már
  nincs pénze, és efféle, már amint ilyenkor ők beszélni szoktak. Anyám a
  pártomra állott, amennyiben én azt mondtam, hogy az intő még semmit se
  jelent, az még nem négyes és éppen csak megeshetik, hogy az lesz belőle.
  Mit tudja az ember azt előre. Hát anyám is mondta,--jó asszony,
  becsületemre mondom, nem azért, mert az én anyám, hanem keresni kell a
  párját...--hát mondta, hogy várjuk be az értesítőt. S egyszer hallottam,
  hogy veszekedtek. Apám kiabált, anyám meg felelte: Hát csakugyan olyan
  nagyon ki van az zárva, hogy a gyereket üldözik a tanárok...--Már mint
  engem.--Nem szopja az ujjából. Ha a gyerek mondja, hogy üldözik, hát
  legalább utána kellene járni. Képviselő vagy, aztán még annyit se tudsz
  elérni a kormánynál, hogy annak a szegény fiunak nyugta legyen az
  iskolában.--Az apám megint kiabált valamit, hogy nem kell efféle
  ostobaságokat beszélni, s magam is megijedtem egy kicsit.--Jól
  adja,--gondoltam magamban--már mint az anyám. Tudod tiszta majom
  szeretettel viseltetik a gyermekei iránt. De hát mindenkinek megvannak a
  maga apró gyöngéi. Azért nem szabad elitélned.--Hát akkor abban maradt a
  dolog. Hogy miről beszéltek, azt is csak később tudtam meg. Amikor
  hazavittem a kiskönyvet. Volt abban minden, csak jó nem.
  --Megbuktál?
  --Nem, csak négyest kaptam. A latin-tanárt, meg a történet-tanárt
  csakugyan nem csalta meg az előérzete. Korai még azonban bukásnak
  nevezni a dolgot, majd csak az év végén következik, ámbár azt hiszem,
  hogy igyekezni fogok. Meg kellett igérnem apámnak. Az öreg nagyon
  kellemetlenkedett s ilyenkor tőlem mindent kicsikar. Addig azonban még
  sok minden történt. Látom, hogy apám csapkod, lármáz s mama jár utána.
  Velem a haragosat adta. Nem szólott hozzám s ugy ment el mellettem, hogy
  meg se látott.--Na fiatal ur,--mondja egy reggel a szobaleány--majd
  mesterségre adják. Most mondta a nagyságos ur.--Ej, ha,--gondoltam,
  ennek fele se tréfa. Emlegettek affélét azelőtt is, de annyira komoly
  még egyszer se volt a harag. Apám gyönyörüen tartotta magát; micsoda
  jellem ez az ember... Azonban néha észrevettem azért, hogy már szeretne
  barátkozni. Ellágyulva pillantott utánam, ha keresztülmentem a szobán s
  gondoltam: no most mindjárt békül. Erre mégse került a sor. Egy délelőtt
  azonban látom, hogy nagyban készülődik valamire. Mi lesz ebből? Végre is
  csak nem fog most szcénákat csinálni, amikor már feledésbe ment az
  ügy... Ez izléstelenség volna. Nem tette. Délben egész határozottan azt
  mondja nekem: Fiam, elhatároztam, hogy nevelésedben más irányban indulok
  meg, illetőleg, hogy ugy mondjam, itt kissé zavarba jött az öreg, mert a
  mama rámeresztette a szemeit--hogy ugy mondjam, teljes fordulót
  csinálok. Arra nem vagy alkalmas, hogy tanult ember legyen belőled. Hát
  légy iparos. A ki ezen a téren megállja a helyét, az éppen olyan derék
  ember, mint a kinek diplomája van.
  --No már megengedj...
  --Ő mondta. Hát csak hallgasd. A mama erre mondott valamit németül, de
  apám az asztalra csapott s azt kiáltotta: svájg! Én még azt sem tettem
  meg, hogy egy bátorító pillantást vetetettem volna a mamára. Őszintén
  szólva, megsajnáltam ezt a derék embert. Sok baja van velem, hát csak
  beszélje ki magát. Azt tudtam, hogy az iparból ugy se lesz semmi. A mama
  effélét meg se enged. Ha pedig rám akar ijeszteni, hát legyen meg az
  öröme neki. Kétségbeesett képet vágtam, a szájam széle begörbült, a mama
  rám nézett, megint mondott valamit németül, aztán előkapta a
  zsebkendőjét, szemeire nyomta s kiment, keményen bevágva maga mögött az
  ajtót. Apám egy kicsit összezsugorodott a széken s ugy nézett utána, én
  akaratom és föltett szándékom daczára is elmosolyodtam kissé s erre
  hamar összeszedte magát.--Délután elviszlek Rubin urhoz, aki derék
  mesterembert nevel majd belőled. Aki nem szereti megtanulni, az még
  mindig nagyon szépen bekötheti a könyvet. Ha nem akarsz urfi lenni, hát
  légy inas. Csak pofozzon a Rubin...
  Anyám kiáltott a másik szobából:--Gyere csak, kérlek.--Apám bement,
  megint beszéltek valamit németül. Pedig hát ha titkot akarnak tartani,
  inkább vennének elő egy darab papirost s arra irnák fel egymásnak a
  kérdéseket és feleleteket. Azt nem hallja az ember a másik szobában. A
  beszédet igen s mindegy az, hogy érti-e a szavakat vagy nem. Azért
  tudja, hogy miről beszélnek. Még azt is, hogy mit. A mama kiabált, apám
  kibékítette s végül ugy látszik, megmagyarázta neki azt, a mit én amugy
  is tudtam, hogy tréfa az egész. Arra való, hogy én majd jöjjek
  könyörögni, hogy tanulni akarok. S ha rossz fiu volnék, hát alaposan
  megszekirozhattam volna apámat. Ő jött volna engedelmet kérni. Azonban
  én már akkor elhatároztam, hogy kedvére intézem el a dolgot. Majd
  megkérem, hogy vigyen vissza az iskolába. Végre is csakugyan sokat költ
  reám, hát miért ne legyen neki igaza? Délután a mama ölelt-csókolt,
  aztán meg ujra ölelt, magához szorítottt, unalmas volt! Apám egyikünkre
  se nézett, csak szörnyű komolyan elindult, én utána, s igy kerültem
  Rubinhoz.
  --Inas lettél?
  --Csak hallgasd. Rubin, aki néha negyven-ötven forintos számlát is hoz
  mihozzánk, mindjárt eleintén elkezdett velem szemtelenkedni. Ugy
  látszik, hogy ki volt adva neki az utasítás. Tegezett s valami ponyvában
  hulladékpapirt hordatott velem hátra valami raktárba.--Ugy?--gondoltam
  magamban.--Igy bántok ti velem? Majd megtanítlak én titeket. Szépen
  belejöttem a könyvkötészetbe s amikor egyszer Rubin példálózgatni
  kezdett, hogy talán már meg is lehetne kérlelni a kedves papát, hát azt
  mondtam neki:--Hallja maga Rubin ur, én szeretem az iparomat. Ha magának
  nem kellek, hát majd kitanít más.--De fiatal ur...--kezdi ő, s látom,
  hogy szörnyen megdöbbent. Aztán egy kicsit gondolkozott, megkefélte a
  kalapját s elment. Persze hogy apámhoz ment s beszámolt neki a
  meglepetéssel. Délután a mama háromszor is elsétált a mühely ablaka
  alatt s fölpislogott, másnap meg apám jött, s rám se nézve, valami
  könyvekről tárgyalt Rubinnal. Elment s hirtelen megint visszajött és
  másik aranyozást kivánt az egyik könyv sarkára. Ezen jól mulattam. Lesz
  szegénynek otthon jó dolga. Majd ad neki a mama könyvkötészetet. Másnap,
  már mint tegnapelőtt, ujra nálunk járt. Engem is félrehivott egy
  pillanatra s szigorúan kérdezte, hogy: no, nem gondoltuk-e meg a dolgot?
  Nem jobb lett volna-e tanulni?--Nem--mondtam neki
  hidegen.--Hajlandóságom van az iparra.--Ugy?--kérdezte nagyon megnyult
  ábrázattal s zavarba jött.--De hát édes fiam--kezdte ujra--én ebbe nem
  egyeztem bele.--Odajött Rubin is.--Ifju ur--mondja--ifju ur, ne tessék
  megszomorítani a papát.--Szeretem az iparomat--mondtam én.--Apám
  kiabált. Ostobaság! Marhaság! Azt hiszed, hogy én ezt
  eltüröm!--Egyszerre azonban szép kérésre fogta a dolgot.--Nézd, édes
  fiam, megigértem anyádnak, hogy nélküled nem megyek haza. Ne hagyj engem
  szégyenben. Gyere haza, édes fiam, aztán igyekezzél egy kicsit, légy jó
  fiu... Gyere drágám... Végre is megsajnáltam az öreget, hát hazamentem
  vele.
  A korcsolyás bólintott.
  --Jól tetted.
  
  
  AZ ÖREGRENDÜ UR
  
  A szobalány azzal jött be, hogy egy öregrendü ur akar beszélni a
  nagyságával. Öregrendü ur? Micsoda öregrendü ur?--Hát egy öregrendü
  ur.--S a nagyságával akar beszélni?--Igen.--Micsoda öregrendü uraid
  vannak neked?--Vannak, vannak...--Hát jöjjön az öregrendü ur.--Azzal én
  bementem a másik szobába, hogy ne legyek terhére az öregrendü urnak s
  állítólag újságot olvastam, voltaképpen azonban kifigyeltem, hogy mit
  beszél az öregrendü ur, aki mintha különösebben érdekelt volna, mint
  valami más ember. Talán azért, mert a cseléd se azt nem mondta, hogy:
  _öreg_, se azt, hogy _időses_ vagy vén, hanem egyszerüen megtette egy
  rend tagjává. Az öregrendüek... Istenem, vájjon leszek-e én
  öregrendü?...
  Az ember beszélni kezdett künn.
  --Klatz vagyok, nagyságos asszony.
  --Glatz?
  --Nem, Klatz, K-val. A Guravecz és Társa czég beltagja, ahol tegnap meg
  tetszett fordulni. Gyerekholmit tetszett vásárolni, ingecskéket,
  harisnyát s czipőt is. A czipővel különösen el tetszett véteni az
  adreszt. Mert mi, kezeit csókolom, csak nagyon mellesleg foglalkozunk
  czipővel. Czipő és kesztyü, az nálunk éppen csak hogy van, de nem
  jófajta. Tartjuk, mert a publikum, különösen a hölgyek, szeret egy
  boltban mindent megvenni. Leülni a pult elé, aztán odaparancsolni az
  egész listát, amit felirt magának otthon. Hát van nekünk, hanem nem
  fektetünk sulyt reá. Tetszik tudni, ahhoz egy külön ember kellene. Külön
  osztály s ember, aki vásárolni tud bele. Nálunk azonban csak a Guravecz
  ügyetlenkedik, mert ezt ő sem érti.
  Künn nevetett az asszony.
  --Hát irják ki az ajtóra, hogy czipőt vásárolni menjen másfelé a
  publikum.
  Kicsi szünet után, ami alatt--azt hiszem--nagyot bólintott az öregrendü
  úr, válaszolt a férfi.
  --Hát igen. Az kellene. Az volna a tisztesség. Mert nálunk, kérem,
  haszontalan kis gyerekczipőt legalább is három hatossal fizet tul a
  nagysága. Nincs raktár, nincs befektetés, tehát nincs reális alapja az
  üzletnek. Magunk se a gyárból vásárolunk, tehát mindenki előnyben van
  felettünk, aki a gyárba megy beszerezni a készletét. Mi előttünk már a
  gyár is, meg a nagykereskedő is nyert az árun. Tehát ketten. A másik
  boltost pedig csak a gyár előzi meg a nyereségben. Ért engem a nagysága?
  Ért? Mert az asszonyoknak ugy általában--tessék megbocsájtani--csak jár
  a szájuk, hogy ilyen olcsón vásároltak, meg olyan olcsón vásároltak,
  voltaképen azonban az asszonyokat legkönnyebben csapja be az, akinek az
  a kenyere. Teszem fel Guravecz...
  --Ön talán most különválik tőle és másik boltot nyit?
  Csend, aztán egy kicsit sértődötten felel az ember.
  --Nem, nagysága. Nem arra indultam meg, hogy kuncsaftot hajszoljak,
  hanem csak ugy, a kedvemből.--S aztán mintha valami kis gőg lett volna a
  beszédében, bár egyszerűen, csendesen, öregrendüen beszélt.--A
  kedvemből. Mert hát a nagysága a három pár cipőcskénél egy forinttal
  károsodott. Tudniillik, ahogy én hallom, hogy Guravecz azt mondja, hogy
  kettő husz, már minthogy: két forint és husz krajczár, hát előveszem a
  megrendelési könyvet s konstatálom, hogy ez a gazember lehúzza az
  embereknek a bőrét. Tessék elhinni, hogy tegnap is kiköptem a boltajtó
  küszöbén, mielőtt bementem volna levelezni. Mert én végzem a levelezést.
  Ebben is szép disznóságokat kell hogy leírjak. Guravecz mindig csőddel
  fenyegeti a gyárakat, hogy aztán futhatnak a pénzük után s cigánykodik s
  én meg irom a leveleket ebben az irányban, nagysága. Hát mit csináljak?
  Guravecz tudniillik az üzlet lelke, hanem rossz lelke, kérem. Micsoda
  hitvány ember!... Ha arról a vevőknek fogalmuk volna, hát nem botlanának
  be mihozzánk. Annál kevésbbé, mert mindjárt a harmadik házban igen
  szolid üzlet van. De micsoda tisztességes üzlet!... Lankaszter és Bogyó.
  Két nagyszerű zsidó, kérem. Finom üzleti emberek. Azok, kérem,
  számitással dolgoznak s ha nekem kell, mint a hogy most kell például,
  mert nagyon kifogytam belőle, egy tucat hálóing, hát odamegyek. Azt már
  csak nem teszem, hogy Guravecz kezeire adjam magam. Nem ismer az se
  istent, se embert, se kompanistát, Olyan ember az kérem...
  Az asszony türelmetlen lett, félbeszakította.
  --Tehát ön visszahozta a forintot, a mivel becsaptak.
  Az öregrendü ember elképedve bámult reá.
  --Dehogy, kérem. Hogy tehessem én azt? Én nem igen szólhatok bele
  semmibe. Csak emésztem magam, de ugy emésztem magam, hogy némely este
  betege vagyok a boltnak. Tántorogva megyek haza, mintha részeg volnék.
  Mert igy nagyon utálatos ám az üzlet. Az igaz, hogy ugy se szép, a hogy
  én csináltam a magamét, a mig egyedül voltam... Mert hát én lelket adtam
  bele az üzletbe. A tisztesség alapján állottam s a ki csak egy kicsit
  ugy nézett ki, hát annak volt hitele nálam. S kiszámítottam, hogy ennyi
  kell az életre, ennyi kell arra, hogy félretegye az ember--s aztán
  azonfelül egy krajczárt se vettem el. Aztán tönkrementem. Nem a
  tisztesség miatt, kérem, hanem inkább a hitelért, mert a tisztesség jó
  az üzletben. Tessék elhinni, hogy semmi sem fizeti ki jobban magát. Ezt
  dudálom ennek a szerencsétlennek is... Mert szerencsétlen, kérem. Hiszen
  ha az ilyen embereket se akasztják fel, hát akkor mire való az
  akasztófa?... Ez az ember tudniilik arra való szimattal dolgozik, hogy
  micsoda-forma vevő jön be a boltba. Hogy kitől mit lehet kicsalni. Olyan
  szimatja van, mint a kutyának. A hogy a vevő bejön, már mint az
  asszonykuncsaft s a segédek meg az inasok kiabálnak hogy: kezeit
  csókolom, kezeit csókolom, ő már nézi, hogy mit ér az illető. Megolvassa
  a pénzt a zsebekben--engedelmet kérek--a szoknyán keresztül. S egy és
  ugyanazon szövetet nála ötféle áron is meg lehet kapni. Ez pedig
  gyalázat, kérem mert... Elég az ahhoz kérem, hogy gyalázat s én igen
  nagyon pirulva végzem a levelezést ebben a boltban, a mi az enyém is és
  a miben az én nevemben is folyik ez a--engedelmet
  kérek--rongykereskedés.
  Hallottam, hogy fölállott. Recsegett a czipője is, meg a padló is lába
  alatt.
  --Sőt, kérem--mondta s a szaván hallottam, hogy mosolyog--én
  érvényesítem is az elveimet az üzletben, csak hogy hát, kérem, módjával.
  Mert ugy áll a dolog, hogy tönkrementem s az apósom adta a pénzt, a
  mivel itt társ lettem. Ujra adta s azt mondta, hogy jó lesz mellém
  valami üzleti szellemet keresni, mert hogy én nem vagyok arra való
  ember, hogy megállják a magam lábán. Hát azért állok én most ennek a
  Guravecznek a lábán, ő az üzleti szellem. Azonban nekem kiabálni mégse
  szabad, mert tönkrement ember vagyok s most már a második hozomány van
  befektetve az üzletbe s nekem nézni kell, hogy hogy gyümölcsözik. Mert
  jól megy nekünk. Hanem a tisztelt férjét becsülöm, mert mindig
  tisztességesen ir az újságba. Ha nincs odairva a neve, akkor is
  megismerem. Kérem, ezt ne tessék ugy venni, mintha hizelegni akarnék,
  hanem igy van, hát igy van s a mikor be tetszett diktálni, hogy hova
  küldje a pakkot a Guravecz, hát mindjárt megütötte a fülemet a név.
  Ejnye, hogy a fene egye meg ezt a bitangot, már mint a Guraveczet,
  gondoltam magamban, hát ilyen becsapás már még sincs rendjén s hát
  gondoltam, hogy feljövök.
  --És aztán mit érek vele?
  --Nem sokat, kérem, mert ha Guravecz bevesz valami pénzt, hát abból már
  vissza nem lehet kapni semmit. Igen hitvány ember. Nála el van temetve a
  pénz. S ezzel szemben hiábavaló az én minden mesterkedésem. Mert, kérem,
  megesett az, hogy a belső irodában leveleztem s ő üzletfelekkel jött be
  s hazudott nekik s én mindig intettem a háta mögött az illetőknek, hogy:
  nem igaz, nem igaz--és azért mégis ugy csinálta meg az üzletet, a hogy ő
  akarta. Mert rám nem is néztek. Számba se vettek. Ő ott táncolt,
  keringett és mindenféléket összehandabandázott s én hiába pusmogtam,
  hogy: hazudik, hazudik, azért csak neki volt igaza. S én, kérem,
  kénytelen vagyok ennek a hitvány embernek a svindlijéből élni. S hogy
  keres, kérem! Gyönyörűen. Soha még olyan bőviben nem voltam a pénznek,
  mint a mióta ez a gazember forgatja a kis tőkémet. Hanem hát, kérem,
  mégis utálatos igy élni. Én, kérem, elhatároztam, hogy kinyilatkoztatom,
  hogy én nem vagyok részes az üzletben. Csak zsebrevágom a pénzt; hanem
  én egész másképpen csinálnám. Egy ár. Mindenkinek egy ár. Az a bizonyos
  ár, amiben én tönkrementem. Mert én azt gondolnám, nagyságos asszony...
  --No mit?
  --Azt gondolnám, hogy talán tetszenék mégis bejönni holnap a boltba s
  megmondani, hogy a czipőcskékre ráfizettem egy forintot, a három párra s
  az egyebekre is vagy három forintot. A mire én--kérem--nem vagyok tanu.
  Azt én nem tehetem, én mint társ. Hanem a nagysága kérje vissza a
  pénzét. Nekem nagyon kellemetlen az, hogy lefeküdjem azzal a tudattal,
  hogy a nagyságától is annyit loptunk, meg mástól is, hogy lopunk,
  csalunk, s ahogy szombatonkint pénzt ad ki nekem Guravecz a pénztárból,
  hát mindig eszembe jut az egész heti bün. S azt érzem, mintha
  összevernének, ahogy megyek haza s feleségem azt kérdi:--mi bajod? Pedig
  hát semmi egyéb bajom nincs, csak ez a pénz.--Hát talán tetszenék mégis
  holnap benézni hozzánk s esetleg visszaad Guravecz valamit. Tessék
  mondani, hogy illetékes forrásból tudja, hogy az áru sokkal olcsóbban
  kapható és hogy be van csapva...
  A vendég felállott. Ugy látszott, hogy megy. Az asszony pedig naiv
  kiváncsisággal kérdezte tőle:
  --De hát micsoda boltos ön? Ide jön denunciálni a saját üzletét...
  --Én kérem, én...
  --Ön hát.
  --Én ur vagyok, kérem. Nem boltos. Engem megöl a piszok. Tessék elhinni.
  
  
  A TISZTESSÉGES EMBEREK
  
  Valami különöset gondoltam,--mondta egy fiatal ember a másiknak s
  mosolygott. Olyan formán azonban, hogy elgondolkozott a mellett s
  látszott a szemein, hogy nem mulatságos az, amit különösnek mondott.
  Éppen csak vértezte magát a mosolygással az ellen, hogy a másik esetleg
  kineveti. Gyere, neked mondom el először.--Elhuzódtak. A ki még a
  teremben volt, nem igen figyelt rájuk. Kártyáztak egy asztal körül,
  amire a tömegen át csak fölágaskodva lehetett belátni, nagy pénzben; a
  fal mellett a széles bőrdiványokra némelyek a lábaikat is fölrakták és
  halkan beszélgettek; másfelé indulatos szóváltás hallszott; egy asztal
  fölé két emberfej borult, mintha rövidlátók lettek volna, bámulták a
  sakktáblát; mellettük fakó képü, kiéhezett formájú ember egy
  virzsiniavéget rágva, révedezve, nem igen nagy figyelemmel nézte a
  játékot; a terem közepén pedig billiárdgolyók kocogtak s a szörnyü
  füstből kiválva, meg ujra elveszve benne, emberek kerülgették az
  asztalt. A két fiatal ember behuzódott egy sarokba s az, a ki valami
  különöset gondolt, beszélni kezdett.
  --Hogy ez a népség itt nagyon is vegyes, azt magad is látod. Nem
  gondolkozom valami bolond arisztokratikusan, hanem rosszul érzem magamat
  ebben a társaságban. A hogy igy körülnézek, nemcsak hogy egyikhez se köt
  semmi, hanem mindenkitől elriaszt valami. Vagy én ismerek valami fekélyt
  rajtuk, vagy mások beszélnek efféléről. És olyan mosolyogva, annyira
  
You have read 1 text from Hungarian literature.