Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 09

valamennyien...--neki pirult az egész arcza, hogy elveszett benne a
vörös vonal s lebotorkált a lépcsőn s futni kezdett a kocsi után. Mire
néhány lépést tett, már eltünt a fogat s a diák tehetetlen dühvel állott
meg az utczán. Azalatt végigfolyt a kabátján a vér s gyülekezni kezdtek
körülötte a jó emberek, hogy megvigasztalják. Rettenetes volt a szép
nagy fiu. Szemeiből csurgott a könny, fáradtan lihegett a nagy
indulatban, a mi majd szétvetette, fuldoklott. Tisztelettel bámult rá a
tömeg s jött egy rendőr is, a ki azt mondta, hogy menjen be a kerületi
kapitánysághoz, ott majd kinyomozzák, hogy ki volt az a betyár...
A fiu menekült előlük. Zsebkendőjét folyton az arczára szorítva indult
el az utczákon kóborolni. Egy-két óra alatt lehült egy kicsit,
nyugodtabban gondolkozhatott a módokon, a hogy utána járhatna az
ostorosnak. Végre is nem tudott egyebet kiokoskodni, mint hogy néhány
lapban apróhirdetést adott ki, a miben felszólította azt az urfikocsist,
a ki megütötte, hogy jelentkezzék, különben gyáva kölyöknek tartja.
A hirdetések árát a házi asszonya adta kölcsön s ő borogatta éjjel az
arczát is jeges ruhával, mig a fiu lázasan s izgatottan elaludt egy-egy
negyedórára.

III.

Három nap is elmúlt s az urfi még mindig nem jelentkezett. A negyedik
napon másik házba, sokkal szebbe és előkelőbbe költözött át a történet.
Báró Tomahidy Ferencz urnak az öregebb kocsisa, a ki szintén Ferencz, de
csak az egészen közönségesek közül, elfogta a lépcsőn a kisasszonyt és
alázatosan megkérte, hogy szólhasson egy pár szót, mert már nem birja
tovább magában tartani, ha kocsis is az ember. Van benne becsület,
különösen, ha annyi derék urat szolgált, a milyen a fiatalok között már
nem igen akad...
--No hát mi baj?
--Nagyon megköszönném, ha a méltóságos báró urfival ezután a Gábor menne
kocsizni. Fiatal mind a kettő... Én meg megmaradnék a kisasszonynak meg
az öreg báró urnak...
--Miért?...
--Hát mert ha véletlenül ugy előfognák az ifju urat, hogy elrakják, hát
én már nem igen volnék melléje való. Nem tudom, hogy ugy
feledékenységből, mert nem ismerném meg benne hirtelenében a gazdámat,
nem-e ütnék én is rajta egyet-kettőt...
A kisasszony bámulva meresztette a szemeit a vén emberre.
--De hát mi történt?...
--Benne áll már az újságban is, itt hátul... Elől ugy látszik szégyelték
kiirni.
Egy gyürött lapot huzott elő a zsebéből. A leány sápadtan kapott utána,
de a kocsis nem adta mindjárt oda. Előbb körülvonalozta a körmével a
helyet, a mit el kellett olvasni s méltatlankodva dörmögött:
--Nagyon keresi az a fiatal ember. Én se hagynám annyiba.
A leány nekidült a karfának, egy darabig szótlanul maga elé bámult,
sirni szeretett volna, valamit megsiratni, a keserüség összeszorította a
torkát s erősen összenyomta az ajkait, hogy valahogy ki ne szaladjon a
száján valami keserves nagy hang.
--Ő volt?...--kérdezte halkan.
--Igenis, kérem szépen. A mikor ki akartam rántani a kezéből az ostort,
még rám is kiabált, hogy: marha, barom!... Nem szoktak igy beszélni az
emberrel... Kérdeztem, hogy minek bántotta azt a fiatal embert; azt
mondta, hogy csak ugy, mert tetszett neki... Bizott a lóban, az elvágtat
majd vele... De az a fiatal ur utána jött, itt van ni...
--Jól van.
A kisasszony alatt megingott a föld. A kocsis lármázta elő a
szobalányokat. De mégse volt szükség rájuk, a maga erején ment fel a
második emeletre, a hol a bátyja lakott. Az inas utját állotta s azt
mondta, hogy a gazdája még alszik.
--Keltsd föl rögtön.

IV.

Mikor bejutott a rendetlen szobába, ráesett egy székre. A bátyja álmosan
kérdezte meg:
--Mi bajod?
A leánynak reszketett a hangja, a mig csendesen, visszafojtott
indulattal beszélt:
--Küldd ki Tónit az előszobából, mert kiabálni fogok.
--Nem baj.
A leány kiszólott az ajtón:
--Hivja fel a papát!
A bátyja nagyot nézett erre.
--Minek?
--Legyen itt. Ismerje meg a fiát.
--Mit akarsz?
A gyönge gyermekleány hangosan zokogni kezdett és jajgatott, mintha
ütnék.
--Kiabálni, kiabálni...
A bátyja most már csakugyan megijedt s hozzá akart menni, hogy segítsen
rajta.
--No mi bajod?
A leány most már fölállott, nekitámaszkodott az asztalnak, hogy erősebb
legyen s most már keményen, olyan érdesen beszélt, a milyen hangot ebből
a szép, piros, üde gyermekszájból nem várhatott az ember.
--Mit akarsz? Azt akarod, hogy belehaljunk mind a szégyenbe, a mit ránk
hozol? Meddig megy a hitványságod? Te férfi, te ur, hát a kocsisok
tanítsanak meg becsületre, arra vársz?
Oda dobta neki az ujságot, kicsi öklével rácsapott arra a helyre, a mit
a Ferencz vastag, paraszt körme körülvonalozott.
--Láttad?
Most már a bátyja is elsápadt és hebegett, mint a megfenyegetett
gyermek.
--Igen.
--És nem mentél oda megmondani, hogy te voltál?
--Nem... Valami ripők...
--Rossz ember! A mama már meghalt bánatában, hogy ilyen semmi a fia, a
papa megőszült és meggörnyedt, mintha százéves lenne, én tönkre
komolyodtam, elvetted tőlem a gyermekségemet... Te ember vagy?
Milliomszorta emberebb vagyok...
Az öreg báró jött be s tétovázva állott meg az ajtóban. A leány hozzá
szaladt s a kabátját rángatva, huzta be a szoba közepébe.
--Papa, ez az ember itt a te kocsidon, a te lovaidat hajtva, a te
ostoroddal arczul csapott egy fiatal embert, a kit először látott
életében. Most az keresi az újságban, hogy ki volt a bántalmazója. A te
fiad tudta ezt és nem mer oda menni, hogy azt mondja: engedj meg uram,
én egy hülye urfi-gyerek vagyok, sajnálom, hogy bántottalak, vagy hogy
kiálljon vele kardra, vagy nem tudom én mire. Itt hever, mint egy lusta
állat és hozzám jön panaszra a kocsis, hogy ő szégyenli ilyen ficzkóval
egy uton járni...
Az öreg ember szó nélkül várt, hogy talán mond valamit a fia és a mikor
látta, hogy hiába várakozik, elfordult és indult kifelé... A leány
azonban utána kiáltott.
--Papa! Még valamit akarok mondani. Itt halljátok mind a ketten... Ugy
nyugodjék sirjában a mama, ugy légy boldog te, ugy szeress engem, a hogy
megteszem, a mit mondok. Elégtételt akarok adni annak a fiatal embernek.
Rögtön irok neki s ha az utczán bántották, hát az utczán teszem jóvá a
bátyám aljasságát. Velem jösz holnap és én megcsókolom azt az embert
ott, a hol ez a ficzkó megütötte. Megmondom neki, hogy egy gyáva
sihedernek vagyok a húga, ne panaszoljon ránk, mi nem vagyunk az okai
annak, hogy ez lett belőle. Megcsókolom...
--De fiam...
--Papa velem jösz. Esküdtem... A mama nyugalma...

V.

Ez a botrány története. Ne méltóztassék nagyon szigorúan megkritizálni
azt a drága barna kis leányt.


A KÉT GLUBOVITZ

A fiatalabb Glubovitz jóformán suhanczkorában került fel a fővárosba, de
már akkor se igen látszott meg rajta, hogy vidéki. Roppant finoman
öltözködött s a modora is olyan előkelő volt, mint valami hivatalnoké. E
miatt valami megkülönböztetett szivességgel bántak vele a boltosok, a
kiknél segédkedett. Csak ugy szóltak hozzá: Szabad kérnem Glubovitz ur,
kérem, sziveskedjék Glubovitz ur... És különösen kitüntették az
asszonyok, a vevők. Órákig elültek az áruasztal előtt a törpe zsöllyéken
s várták, a mig Glubovitz ur mással végzett, hogy rájuk került a sor,
mint a patikában. A többi segéd azalatt a pudli körül ácsorgott s
jóformán csak a keze alá adtak holmit, a mint parancsolta. Azalatt pedig
alattomosan pislogtak reá és névtelen levelekkel igyekeztek bemártani a
főnöknél. Glubovitz mindennel szemben érzéketlen maradt. Azzal az
elegancziával szolgálta ki a hölgyeknek a csipkét, szalagot, fodrot,
mint a bankár a grófokat a büróban; szó nélkül jött, ment, pontosan,
mint valami óramű, senkit se engedett közel magához, hozzáférhetlen,
hideg, mindig frissen vasalt uri ember volt, a kinek csak akkor villant
meg a szeme, ha sok pénzt olvasott. Ilyenkor lázas, mohó vágygyal tüzelt
le a pillantása a bankókra és reszketett a keze. Különben egy
viczeházmesternél volt hónapos ágya s retket, vagy ha éppen pazar
kedvében volt, turót vacsorázott. Ebből a vizes lyukból, a mosókonyha
mellől indult ki minden reggel a sok nagy ház közé, a mik közül néhányat
már kiválogatott magának akkorra, a mikor sok pénze lesz s a kiéhezett
ember végtelen étvágyával nézte a sok boltot, a mit majd mind fölfal, ha
egyszer elég pénze lesz ahhoz, hogy a maga kezére kezdjen üzletet.
Igy élt ugy tiz esztendeig s akkor aztán fölmondott a főnökének s a
szomszédban bérelt egy kétakkora boltot, mint a milyenben eddig szolgált
s bevonult belé, mint egy fejedelem. Sok ládával, szövettekercscsel
megrakott kocsi kisérte s hátul egy egylovas szekér hozta a nagy,
kétajtós kasszát, a mit nyolcz legény czepelt be rudakon a sarokba
mindjárt a gázóra mellé. Oda készitették el az irodát is csupa
üvegfalból s beállitottak két iróasztalt is. Egy tekintélyeset a főnök
urnak s egy kicsi szerényet a fal mellé valami hivatalnoknak, a ki majd
a könyveket vezeti.
Akkor irta az öreg Glubovitzné levélben, hogy jó volna talán a nagyobbik
fiunak is Budapestre jönni. Csinálja be valahová az öcscse, vagy adjon
neki egy kis állást vagy valamit, szerényet. Nem sok kell neki, csak
éppen hogy éljen. A fiatalabb Glubovitz erre irt, hogy csak jöjjön a
bátyja. Azt gondolta, hogy ugy is szüksége lesz valami megbizható
emberre, fölhozta tehát Adolfot és beültette maga mellé az üvegirodába.
A bátyja azonban falusi volt, nem igen ismerte ki magát itt az urak
között. Esetlenül, a nagy testü emberek tempós lassuságával mozgott,
dörmögve, nagyokat nyelve beszélt s a mikor már néhányszor kegyetlenül
leszidta az öcscse, óvatosan vigyázott, hogy ne mondjon valami olyast, a
mire az megint ostobának meg marhának mondja el. Különben egészen jól
elvégezte a dolgát a sok üzleti könyv között, a melyeket mintha
egytől-egyig hozzámértek volna; dolgozott három ember helyett. A fiatal
Glubovitz különben alul tejüveget vágatott az iroda falába s ilyenformán
a vásárló nagy uri közönség szemét se zavarta a nagy falusi zsidó, a
mint neki dülve a könyveknek, széles háta kifeszült a zsiros, kopott
barna kabátból.
Azonközben hire ment a fiatal Glubovitz szép nagy üzletének otthon is,
és felkivánkoztak az öregek. A vén Glubovitz sétálva pipázni akart a
szép boltban, a mama pedig csak nézni a sok csipkeholmit és simogatni a
szemeivel a selyem és bársonyfélét. Különben azt is irta, hogy szeretné
valami jó tanárral megvizsgáltatni magát, mivelhogy napról-napra
nehezebbnek érzi a gyomrát meg a lábait s azt hiszi, hogy vizkórsága
van. Az idősebb Glubovitz, az Adolf megijedt erre. Nagy keze reszketve
ügyetlenkedett a könyvekben, sürüen törülte a szemeit egy nagy kék
keszkenővel.
--A mama, a mama,--motyogott s idegessé tette az ifjabb Gluboviczot, a
ki már nem volt ennyire naiv. Rákiabált a nagy aggodalomba egészen
belebutult emberre, hogy ne marháskodjék s fogja be a száját. Azt
mondta, hogy ő tovább lát az orránál. A mama föl akar jönni a nyakára,
annyi az egész. A vén fiu, az Adolf belebujt a könyvekbe és rázta a
fejét.
--Nem igaz, nem igaz.
Hogy mennyire igaza volt az Adolfnak, az hamarosan kisült. Az öreg
asszony állapotát veszedelmesnek tartotta a tanár s azt mondta, hogy jó
lesz mindjárt ott tartani a szanatóriumban. A három Glubovitz visszament
a boltba s az öreg, a falusi mindjárt meg is engedte magának azt a
gyönyörűséget, hogy sétálva pipált ott, a hol az uri dámák alkudtak a
sok czifra semmiségre. Rémülten lökdöste be az üvegketreczbe a kisebbik
fia. Mig maga előtt taszigálta, azt mondta neki:
--Parancsoljon beljebb kerülni, tessék...
Nem akarta, hogy észrevegyék, hogy az a nagy csizmás, falusi zsidó az
apja. Az Adolf tájékozatlanul, bután bámult reá s csak akkor jött
méregbe, a mikor az öcscse már künn tárgyalt a dámákkal a boltban. Az
apja azonban keményen lehordta:
--Te mindig olyan nagy barom voltál, hogy megijedtek tőled a népek.
Igaza van neki. Finom ember kell az üzlethez, finom...
Különben a vénebb Glubovitz fiunak anyai részről is kijárt a maga
porcziója, a mikor befőttet meg narancsot vitt a szanatóriumba. A
nyögős, mindig panaszos öreg asszony se igen válogatta meg a szót, ha
ezzel a nagy, esetlen ficzkóval beszélt. Sírt, ha megforgatta a feje
alatt a párnát s a térdével meglökte az ágyat s azzal aludt el, hogy
leszedett a vén fiuról minden becsületet, mig mind nagyobbakat és
nagyobbakat pislantott s fáradtan, inkább nyögve tudtára adta a
véleményét.
...--Gyula más... Abban örömöm telik... Finom szép üzlete van. Ő maga is
urfi... Te utálatos bivaly, ugy lökdösöl, de ugy...--Ilyenkor már nehéz
lélekzettel, erősen szuszogva elaludt s a nagy bivaly Adolf, sóhajtva
járta körül az ágyat, hogy betakarja a fölfuvódott formátlan testet.
A tanár különben nagyon hallgatagon viselte magát, mint a tudósok
általában, hanem egyszer mégis megmondta az Adolfnak, hogy a vén
asszonyra már ne igen sokáig számítsanak, mert egyszer csak elmegy.
Máskülönben nagyon nehézkes, de ha eljön az órája, akkor olyan fürgén
kilibben ebből a világból, mint egy kis lepe. Csak a szivére kell, hogy
menjen a viz,--mondta némileg népiesen a tanár ur, hogy az Adolf is
megértse--s akkor aztán vége.--Akkor nap erőszakkal kellett eltávolítani
Adolfot a kis üvegirodából, mert kihallatszott a görcsös, csuklós
zokogása a boltba. És ekkor történt meg az, hogy a mikor az öcscse már
nagyon durván szidta, a vén fiu fölkapta az egyik nagy könyvet s agyon
akarta csapni a finom uri boltost. Szerencsére nem sok uri dáma volt az
üzletben éppen abban az órában.
A vége pedig az lett a dolognak, hogy egyszer csakugyan a szivére ment
az öreg asszonynak a viz. Az öreg Glubovitz már vagy három nap óta
mellette volt a szanatóriumban. A két fiu pedig éppen fenn volt a
raktárban, a mikor lenn a kis üvegbüróban csengett a telefon s a tanár
beszélni akart valamelyikkel a testvérek közül. Egy kis szőke segéd
szaladt a telefonhoz s aztán meg fel a raktárba elmondani, hogy mi az
izenet; ő maga is izgatott volt egy kicsit s a mikor lejött, kocsiért
rohant.
Az öregebbik Glubovitz ugy rohant le a kis csigalépcsőn, hogy majd
összetörte magát, hátul pedig erélyesen rákiabált a másik.
--Micsoda buta szaladás... senki se kerget...
--A mama, a mama.
--Azzal nem segitsz rajta, ha kitöröd a nyakad.
Akkor már leérkeztek a boltba s a gazda intézkedni kezdett.
--Krausz! Üljön a pénztárhoz. A Liza kisasszony menjen le a pinczébe s
mig visszajönnénk, nézze meg a japán selymeket. A mi csak egy kicsit
nyirkos, azt külön kell tenni. Majd én aztán gondoskodom róla. Fekete ur
menjen a vámházhoz. Hol van Fekete ur?...
Fekete urat előbb elő kellett keresni, mert nem volt a boltban. A vénebb
Glubovitz ész nélkül szaladgált künn az udvaron, meg benn a pinczében,
mig előkereste valahol. Ugy hozta, mintha rabot sürgetne a biró elé s
izgatottan pusmogott az öcscsének.
--Siess kérlek. Menni kell már.
Mérgesen felelt a fiatalabb Glubovitz:
--Csak intézkedni kell előbb, vagy mi?
A vénebb igazat adott neki, de szorongva leste, hogy vége legyen már a
beszédnek.
A mikor még egyre halmozta egymásra a sok utasítást az öcscse, szembe
került vele a pudli mögé s lihegve, kinban könyörgött neki a szemével,
hogy siessen. Az ifjabb Glubovitz pillantása párszor bosszankodva
siklott rajta végig, de végre is méregbe jött a gazda s csunyán lehordta
az okvetetlenkedő vén fiút.
--Eredj a pokolba! Hagyj nekem békét! Ugy hagynád itt az üzletet, mint a
kocsis az istállót, hogy pusztuljon benne minden. Szégyeld magad!
--Szégyenlem, de gyere, kérlek szépen. Talán már nem is találjuk
életben.
--Hogyne, mert olyan könnyen megy az.
--Elég könnyen, gyere Gyula, gyere.
A fiatalabb most már igazán dühbe jött.
--Hallgass! Nem vagyok kiváncsi az óbégatásodra. Én nem vagyok
magadfajta vén szamár, fogd be a szádat. Kérem a Gizi kisasszonyt.
A kisasszony nem igen sietett, s az öregebb Glubovitz a sorsába
beletörődve, csendes megadással várt hátul, nekivetve a hátát egy oszlop
batiszt kelmének.
--Gizi kisasszony, ne mulassa el a napot az inasokkal!
--Nem, kérem.
--De igen, kérem. Ha szüksége van rá az embernek, sehol se találják.
Tartsa itt az orrát! Menjen fel a raktárba s a nyári holmiban csináljon
egy kis rendet.
Hátul csendes, rekedtes hang szólott bele a beszédbe.
--Gyere már.
Mérgesen riadt rá a vén vidékire a fiatal Glubovitz.
--Intézkedni csak kell! Hívják ide a Ferenczet!
Mindenfelé kiabáltak:
--Ferencz! Ferencz!--Hátul pedig sötéten bámult a sok ember közé az
öregebb Glubovitz.
Végre elindultak. A fiatalabb testvér az egész uton szidta az öreget.
Azt mondta, hogy még ez se jutott az eszébe, az se, ilyen hajszában az
ember mindent elfelejt... A vén fiu pedig nyögött mellette:
--A mama, a mama...
A szanatóriumban szomoru csend fogadta őket. Mikor az öregasszony
szobájához értek, éppen kifelé jött a tanár.
--Már késő kérem. Meghalt.
Az öregebb testvér neki vágta magát az ajtónak... Lihegett a melle s
ordítani kezdett mint egy nagy állat.
--Mama, mama!
Az öcscse csitította.
--Ugyan hallgass! Ne bolondulj meg... Összeszalad a ház...


A KOMPONISTA

Az egyenesre szabott rekettye-bokrok közül frissen kavicsozott rázós
utra ért a kocsi s belülről idegesen zörgette meg a kocsis háta mögötti
ablakot az egyik utas.
--Lassan! kirázod a velőt a fejemből.
Hátul mind inkább homályba veszett a palafedelü nagy ház. Egybefolytak
rajta az ablakok s szürkült a falában a vörös tégla; mikor fölértek egy
kis kaptatóra, már geometriai vonalakból egymásba görbülő czifra figura
lett a ház körül kiczirkalmazott nagy kert is és az orvosságszagot
legyürte a friss széna meg a páfrány meg levendula meg rezeda, a mi a
földekről és körös-körül a szegény zöldséges asszonyok kertjeiből
kiáradt. S hogy egyszerre vége legyen még az emléknek is, csendes
permeteg indult meg, föllocsolta a port s nedves, esővizes meleget
lehelt be a kocsiba. Az urak megállottak, leeresztették a kocsi fedelét
és az egyik, a betegebb forma levette még a kalapját is.
--Meghülsz, minek gyerekeskedel?
--Dehogy. Nem is képzeled, hogy milyen jól esik. Érzem, hogy hogyan
melegedik át a koponyám és eláll benne a fájás. Azok odalenn soha se
bántak velem ilyen gyöngéden.--Valamin gondolkozott, de ugy megerőltette
a munka, hogy könnybe lábadtak a szemei.
--Min töröd a fejed?--kérdezte a másik.
--Valami hasonlaton és nem jut az eszembe semmi. Pedig minden munkám
tele van hasonlatokkal és micsoda friss és találó valamennyi. Ugy voltam
azzal mindig, hogy a kép mellett rögtön ott láttam a másikat is, a mit
ha nekem ugy tetszett, melléállítottam. Hát egészen elbutultam ott lenn?
No nézd csak...
--Ne erőlködj. Minek?
--Akarok, akarok...
--Hiszen nem fontos az, hogy most képeket keresgélj. A miket összeirtál,
abban se az volt a lényeg.
--Nem, de sokat magyaráztam vele. Iskolát csináltam abból, hogy nem
sokat beszéltem, hanem az ismeretlent megvilágítottam az ismeretessel.
Most is irnak még igy? Mióta nem olvastam, Istenem, Istenem, mióta...
--Majd minden megjön idővel...
--Megvan! Ez az eső mosolygás, gyermekmosolygás, ártatlan, jótékony. A
hogy pedig odalenn azok a hóhérok szapultak, az röhögés, durva,
utálatos, állatias, a mit a lótól tanult el a goromba lelkü ember...
Aztán hová megyünk most?
--Anyádhoz. Vár már. Nagy lesz az öröme szegénynek, hogy ilyen szépen
meggyógyultál.
--Igen, igen.
Lassan zökögött rá egyik kavicsról a másikra a kocsi s mire leértek a
város alá, elállott az eső. A beteg ember egy kicsit elszunnyadt; társa
plédet terített a térdére, összegombolta mellén a kabátot s gyér, szőke
szakállát lesimította egy könnyű legyintéssel. A közben olyan szomorúan
nézett reá, hogy belelágyult a bánatba az arcza. Mikor egy nagyobb
zökkenésnél fölriadt, már mosolygott.
--Aludtál egy kicsit.
--Fáradt vagyok, pedig az, hogy itt ülök a kocsiban, csak nem munka.
--Majd megerősödöl.
--Meg, meg, csak egy kicsi tintát lássak, mindjárt jobban érzem majd
magam. Annyi mondanivalóm van... Tervezek egy nagy regényt, nagyot,
széles, szocziális alapokon, ugy épül föl majd, mintha csupa mázsás
kőből raknál össze egy nagy házat, a minek a tetején amorettek
csókolóznak. Mert egy idill lesz a mellett az egész. Gyermekszerelem...
Különben nem tudom még, nem tudom, nem is egészen tiszta még a dolog...
Ez a nagy büzös verestéglaház is benne lesz a sok üvegcsével, a min mind
apró czédula van, és a tusok, meg a lepedők... Majd megírjuk... Az lesz
a kegyelemdöfés a szanatóriumoknak. Azután már nem létezik több.
Szétveri a fundamentumát a tömeg, ha meghallja, hogy mit akarnak építeni
föléje azok a rablók... Kérlek, most, hogy egy pillanatra elszunnyadtam,
már róluk álmodtam. Borzasztó, hogy mit csinálnak ott az emberekkel.
Egész csomó volt ott olyan, a ki már alig volt néha-néha észnél. Egy
öreg muzsikus, valami komponista, a ki ugy látszik igen sokat komponált,
egész nap egy roppant nagy zsölyében ült s a padlót bámulta. Egy szó nem
sok, de annyit sem szólott. Ha fölnyitotta a száját, üvöltött, mint az
állat s aztán kimerülten hátraesett. Én segítettem néha rajta, mig meg
nem borzadtam tőle, de azután be sem tudtam menni hozzá. Kérlek szépen,
nem csoda. Én elvégre a könyörület embere vagyok, hanem a könyörület egy
bizonyos pontnál megszünik vagy pedig másképpen nyilvánul, mint a hogy
ezek a gazemberek csinálják a dolgukat. Egy golyó... jól irányozva,
éppen a vakszemnél be, azután az agyvelőn keresztül ki a tulsó oldalon.
Valamicskét kiegyenesedett az ülésen. A barátja támogatta. Mikor erőre
kapott, ujra beszélt, kinosan lihegve, nagy pauzákkal, a mialatt begyült
a tüdejébe a levegő, a mi a következő mondat elmondására szükséges volt,
az agyába pedig az a kis logika, a mi nélkül szertebeszélt volna, éppen
mint a hogy nézett kifelé, mindenfelé, mintha örökké keresne valamit.
--Te persze nem érted. Nem igen sok bajod van az eszeddel. A hivatalt el
lehet látni a nélkül is. De az a komponista megijesztett. Tudod, én is
komponálok, nem muzsikát, de engem meg a betü zavar össze... Például,
hogy a b-nek jobbra van a hasa, a d-nek pedig balra, meg ilyen
szamárságok.
Indulatosan rákiáltott a kocsisra.--Álljon meg!
Mikor már állottak, keservesen panaszkodni kezdett:
--Ugy zug, zug minden.
--Szedd össze magad egy kicsit.
--Igen, hát mit mondtam?
--Ne törődj vele.
--De igen fontos. Gyere le, járni akarok.
Nyögve szállott le a kocsiról s a barátjára támaszkodva megindult a
gyepen, az árok mellett. Mikor pár lépést mentek már, fáradtan megállott
s halkan, titkolózva beszélt.
--A kocsis ne hallja, a mit mondok. Az ilyen barom nép nem érti meg
mélyebben az embert.
--Beszélhettél volna francziául.
A beteg ember fáradtan tépelődött valamin, a mit nem értett meg s
szorongva ismételte: francziául, francziául, ugy már nem tudok. De hát
ez mindegy. Arról van szó, kérlek, hogy az a komponista megijesztett.
Néha, ha hosszasan néztem, lassan-lassan átváltozott a feje éppen
olyanra, a milyen az enyém. Akárcsak a tükörbe néztem volna. Hátha
egyszer ilyen leszek én is. Ugy mozog a fejem a nyakamon, mintha dróthoz
lenne füzve és ugy bámulok majd a világba, hogy semmit se látok. Akkor
aztán ujra a te dolgod következik. Állj meg. Esküdj.
--Mire?
--A mit én kérek tőled, azt meg kell tenned. Én nagyon, de nagyon
megijedtem a komponistától, nem akarok olyan lenni. Ha egyszer látod,
hogy olyan bután bámulok rád, mint a hogy ő meredt reám, lőjj agyon. Szó
nélkül... Csókolj meg előbb, vagy még azt se, utálatos az olyan fej, a
miben megbomlott a velő; csak lőjj agyon. Én talán félnék, vagy nem
tudnám felfogni a dolgokat... Esküdj...
--Fiam, ne beszélj ilyet.
--Addig nem megyek tovább.
Kimerülten roskadt le a gyepre s bágyadt könyörgéssel nézett föl a szép
szál emberre, a ki lehajolt utána.
--Elpusztulok itt, de nem megyek. Esküdj meg...
--De ez bolondság. Értsd meg.
--Nem igaz. Te nem láttad azt az embert. Nem akarok olyan lenni.
--Meggyógyulsz.
--Akkor ugyis mindegy. Veszed a revolvert s elvégzed helyettem a dolgot
s aztán ledobod mellém a földre. Biztosítani akarom magam. Esküdj meg...
--Majd beszélünk róla.
--Nem megyek tovább. Nem... Vakon nem mehetek bele a világba. Igérd meg.
Mondd, hogy becsületedre...
--Ne kivánj ilyent, őrültség.
--Csak annyit mondj, hogy igéred.
--Gyerünk.
--Nem megyek.
Az egészséges ember elkényszeredve nézett le a betegre, tanácstalanul
állott s annyira meggyötörte a kinos állapot, hogy beleizzadt. Végre is
intett a fejével, hogy jól van. Erre föltápászkodott a földről a beteg s
megindultak a kocsihoz vissza. Mig odaértek, folyton bizonykodott.
--Férfi vagy, bizom benned, férfi vagy...
A párnán ujra elaludt. Szaggatottan lélegzett s ritkás szakálla
lobogott. Mikor a barátja egyszer föléje hajolt, hogy kisimítsa szeméből
a haját, halálos rémülettel riadt fel s fuldokolva nyögött:
--Még ne, még ne...


A SZERZŐ

A szinház éhes volt már valami őrült nagy sikerre. Esztendők óta csak
ugy élt valahogy nagyon szegényesen, nem volt egyetlen olyan estéje se,
a melyen kijött volna a sodrából a publikum s lármázott volna egy
kicsit. A szinház nem beszéltetett magáról. Olyan igazi hétköznapi
intézet féle lett, a mit megszoktak az emberek, mint az ebédet meg a
vacsorát, kopott, fakult. Egy óriás, ötven esztendőben egyszer
lehetséges tombolás kellene neki, hogy beszéljenek róla, hogy divatba
jöjjön, és uralkodjék minden más teátrumok felett. Sóvárgás, éhség volt
már a vágyakozás erre az estére. A legutolsó kórista, a ki nem tudott
nevet adni a vágyának, szintén érezte, hogy kapkod valami után; ragadós
volt a láz, valóságos erőszakoskodás. A körmükkel akartak kiásni valamit
a semmiből.
Az igazgató mindennap korán jött a szinházhoz. Az ócska szekrényekből
maga elé rakott egy nagy csomó régi darabot s lázasan kutatta közöttük a
gyöngyöt. Ebben a hajszában elvesztette a judiciumát. Le, le szaladt a
szinpadra, föltaszigált maga előtt a meredek, csavaros lépcsőkön egy-egy
rendezőt, vagy szinészt, a kit épen galléron foghatott és jeleneteket
olvasott föl neki egy rongyos, fakóbetüs könyvből. Mikor már más is
hallgatta, rendesen kitünt, hogy sületlenségen akadt meg a szeme.
Boszankodott s a kincskereső konokságával bujta tovább a régi irásokat,
a melyek már esztendők óta hevertek a nagy almáriumokban. Aztán
szétosztotta a darabokat, csákányt adott a mások kezébe is, hogy csak
vájják a sziklát, majd csak ráakadnak az aranyra, a minek ott kell lenni
valahol.
Egy reggel az egyik rendező nem minden szó nélkül adta vissza a rábizott
darabot.
--Nézze öregem, mondta, ez itt mintha igérne valamit. Roppant egyszerű,
ugy folyik, mint a Duna, nagy mederben szélesen, lassan, de hatalmas.
--Olvassuk!
A darab tényleg nagyon érdekes munka volt. Klasszikus igazsággal
elbeszélt történet, a melyben mintha csak ugy találomra eresztették
volna le háromszor a függönyt, talán ott, a hol az iró már kifáradt.
Nagy, a közönség átlaga előtt ismeretlen nyomoruság volt megfestve
benne, egy fiatal ember tragédiája, a ki mert türelmetlenül szerelmes,
elvesz egy szép, szegény és ostoba leányt s aztán züllik, megöli az
asszony butasága. A vége szegényember-halál, olyan, a milyent a mosónék
szoktak berendezni maguknak. Egy csomó szén kékes, gyilkos lánggal
pislog a kályhában s egy kis görcscsel, önkivületben átvándorol az egész
familia a siralom völgyéből valami másik völgybe. Egy naiv léleknek
hallatlan vakmerősége volt az egész munka. Szuverén megvetése minden
dramaturgiának, uj iskola, a mi a régiből éppen csak azt vette át a
drámába, hogy beszéltette figuráit; egy kiszámíthatatlan alkotás, a mi,
ha akad olyan elszánt ember, a ki szinpadra viszi, vagy rettenetes
nagyot bukik, vagy egyenesen fölmagasztosul, mint a szentek. Az pedig, a