Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 14

Azt is hitte, hogy megvetik. Már bizonyára mindenki tudja, a mit
eltitkolni szeretett volna még önmaga előtt is, hogy az asszony fenn
Pesten együtt élt egy gazdag urral és az adta neki a háromezer forintot
meg a gyereket is. Ő pedig elvette a pénzt, azzal a a gyereket is ide
hozta az asszonyt is. Nem igen mert a szeme közzé nézni senkinek. Mintha
attól félt volna, hogy rákiált valaki:
--Ugyan, ugyan, ne adja ugy a becsületest, maga komisz ember.
Ilyenformán érezte magát otthon is, a mikor leült a felesége mellé.
Igyekezett jó lenni az asszonyhoz, az örökké zugó nagy raktárhoz szokott
hangját hozzá szoktatta ahhoz, hogy suttogjon, ha a szükebb négy fal
közé kerül, szeliden, csendesen beszélt vele, mert félt, hogy egyszer a
fejéhez vágja azt, hogy nem tisztességes ember az, a ki feleségül veszi
a más ember szeretőjét.
A gyermektől pedig félt. Nem tudta, hogy miért, de nagyon tartott tőle.
Mig a szerencsétlen bambán bámult reá a szögletből, azt hitte, hogy
borzong a háta. Félve pillantott egyszer-egyszer oda, de hirtelen
elfordult, mert megijedt attól a csunya, majomforma fejtől, a melyen ugy
hátrasimult a homlok, mintha lefésülték volna s alatta a nagy vizes
szemek, a melyekkel a szerencsétlen kibámult a világba a nélkül, hogy
megértett volna valamit s mintha mindig panaszolt volna, hogy: lássátok,
milyen butának teremtett engem az Isten.
A raktáros csak belső ösztönnek engedett, a mikor elkezdett komolyabban
s a mennyire a kis intelligencziája megengedte, mélyebben foglalkozni a
gyerekkel. Érezte, hogy ellenséggel áll szemben, fel akart fegyverkezni
ellene, mert csak tudnia kell, hogy mi lakik abban a csunya majomban, a
kitől még az édesanyja is idegenkedve elhuzódik, mintha meg akarna
tagadni vele minden közösséget.
Egyszer, vagy hat hónap után először, kalácsot hozott neki a városból s
melléje huzódott a sarokba. Az asszony nézte, hogy mit csinál s hagyta
őket, hogy csak barátkozzanak, ha tudnak. A gyerek azonban nem
barátkozott. Gyanakodva nézte ezt a közeledést, elhuzódott, mindig csak
félszemmel, alattomosan nézve vissza, hogy nem követik-e ellenségesen, a
fogait vicsorgatva fordult vissza, a mikor látta, hogy a raktáros utána
ment. Azután is hiába való volt minden. A mint nőtt, az anyjához is mind
idegenebb lett s a helyett, hogy a mint remélték, az évekkel
megvilágosodott volna egy kissé az agya, mindég zárkózottabb és
félszegebb lett. Utóbb már átalakult valami alkalmatlan butorrá a
házban, ide-oda taszigálták, de aztán nem sokat törődtek vele.
A raktáros aztán egyszere az asszony ellen fordult. Beteggé tette az,
hogy nem tudott menekülni a vad gyerektől, a ki közéjök állott, az
agyában elkisérte a raktárba, ki a sinekre, mindenüvé és akar vele
valamit. Hogy mit, azt az Isten tudja. Mig a szegény megkinzott ember
szó nélkül bódorgott a munkája után, mindig ezen töprengett, utóbb
azonban már megformálta magának azt, a mit mintha a fülébe kiabált volna
a gyerek, folyton hallott, zavarosan, érthetetlenül de mindig.
--Én vagyok a mult, a megbüntetés, ráadás a hozományra.
Lassan-lassan rettenetes lett az asszony sorsa. Kiméletlen, durva
veszekedéseket kezdett vele az ura, azután meg elkezdte verni. Előbb
félve nyult hozzá, megijedt az első ütés után, mert azt hitte, hogy a
szeme közé ugrik a gyerek, de a mikor látta, hogy ki sem mozdul a
sarokból, csak egy kicsit előrenyujtja a nyakát, hogy jobban lásson, ugy
érezte magát, mintha szövetségese volna. Az asszony kimondhatatlan
bánattal nézett végig a gyereken, a ki mindennek az okozója, nem ment
bele a verekedésbe, nem ütötte vissza az ütést, szó nélkül türt. Még
valami elégtételfélét is érzett magában, mikor nagyon megszenvedett, azt
hitte, hogy vezekel és ez jól van igy.
Egyszerre azonban beköszöntött a raktáros házába a megváltó.
Egy reggel, mikor már hetekig ki sem mozdult a szobájából az asszony,
egészséges, hangos sirás hallatszott ki tőlük. Egy idegen asszony ki- és
be szaladgált az ajtón s a raktáros, a mint csak tehette, fölugrott az
emeletre egy-két perczre. Mig a lépcsőt járta, alig ismertek rá, ugy
elváltozott. Előbb aggodalmas volt ugyan, aztán ragyogott az arcza s a
ki szembekerült vele, mindenkinek elujságolta a nagy örömét:
--Fiam van, ma reggel jött a világra...
--Hát az anya egészséges-e?--Kérdezgették meg az asszonyok.
--Mint a makk, nincsen semmi baj.
--Hála Istennek.
Mutogatni szerette volna a gyermeket. Lábujjhegyen surrantak be utána az
első szobába azok, a kiket csak elfoghatott. Az idegen asszony egy kis
vörös gyermeket hozott ki a másik szobából és sorra járt vele, hogy
mindenki lássa. Az emberek ráhajoltak, megcsudálták, az asszonyok
azonban igazán megvoltak hatva, mert inkább az anyára gondoltak, a ki
nehéz álomba merülve pihegett benn a másik szobában. A régi gyermeket
alig vette észre valaki. Az nem volt kíváncsi semmire; valami
czérnakarikákkal babrált a sarokban s föl se nézett, hogy legalább
körülnézzen.
A szobában csend volt. Az egyik sarokból egy teknőből forró pára
szállott föl, a teherpénztáros cselédje pedig hideg vizet hozott fel
vedrekben a kutról. Az idegen asszony munkához látott, a többi pedig jó
lélekkel vette körül a teknőt és mig az uj gyermek megkapta az első
fürdőt, egymást érte a sok megjegyzés, csupa jó tanács.
Azt is találgatták, hogy vajjon kire hasonlít.
--Egészen az anyja.
--Inkább az apjára üt bizony, kék lesz a szeme.
--Milyen okosan néz.
--Már is több esze van, mint annak a suta Jóskának s a mint az asszonyok
a sarokba pillantottak, szinte undorodva fordultak el a
szerencsétlentől, a ki, a mikor a nevét hallotta, bambán végignézett
rajtuk.
A raktáros akkor már nem volt ott.
Leszaladt a pálya-udvarra keresni még valakit, a ki nem tudja az
ujságot. Talált is. A főnök épen a hétórai személyvonatot indította
tovább, köpenyegébe burkolva sétált a sinek között. Mikor már elindult a
vonat, akkor szólította meg a raktáros.
--Főnök ur, nagy ujság, fiam született...
A főnök mosolyogva nézett végig rajta és megrázta a kezét.
--De aztán most már más lesz a világ, ugy-e?
A boldog ember áradozni kezdett:
--Hogyne, hogyne, megbolondul az ember a nagy boldogságban, persze hogy
más, ujra kezdjük.

III.

Az uj gyerek nőtt, fejlődött, szépült. Kedves gyermeke lett a
pálya-udvarnak, mindenki formált hozzá valami jogot. Az egyik asszony
pólyázta valaha, a másik az első falovacskát vásárolta neki kilencz
hónapos és két hetes korában, a harmadik az anyja ágya mellett
virrasztott át egy-két éjjelt, mig az asszony a nehéz napjait élte. A
raktáros boldog mosolyával látta, hogy hogyan kapkodják el egy-egy
csókra a kis fiát, lehült, megnyugodott a nagy elégedettségben s a
csendes, gondnélküli emberek komolyságával végezte dolgát. Ő maga is
felszaladt egy-egy perczre a fiához a munkából, csak mondott neki
valamit, hogy lássa és hallja, a mint csengőn, bátran felel. Néha ugy
érezte, hogy ha lehetne, magába lehelné ezt a gyermeket, hogy egészen az
övé legyen és féltékenykedett az asszonyra, a ki egész nap otthon van.
Ez az érzése azonban szelid volt, az ellágyult jó ember ingerkedése
inkább, sokszor, ha erről beszélt, könnybe lábbadt a szeme és ölelni
szerette volna az egész világot. Megosztoztak a gyereken békességgel s
egyik sem irigykedett nagyon, ha a másiknak véletlenül több jutott
belőle.
Csak azon lázadtak föl, ha részt kért belőle magának a régi gyerek is.
Pedig ez is megesett. Egy reggel a bölcső mellett találták a fiut.
Szintelen szemeivel rábámult a gyermek mosolygós arczára, éppen a mikor
ébredt. Mikor az anyja bejött, szó nélkül tovább állott, visszahuzódott
a vaczkába és onnan bámulta végig, hogy mi történik azután, hogy a
gyermek tele szájjal szopik, kapkod a kezecskéivel a levegőben és
kiabál. Bamba mosolygásra huzódott az arcza, tetszett neki ez a csepp
ember. Azután megint sokáig nem törődött vele, de reggel, a mikor az
anyjuk nem volt a szobában és sírni kezdett a gyerek, kivette a
bölcsőből s karjára vette s magával vitte a sarokba. A gyerek először
nagyon megijedt, de azután kibékült s kiszabadítva kezecskéit a békóból,
végigsimogatta a szegény eszelős gyermek arczát.
Mikor az asszony kijött, halálra rémült. Elkapta a fiutól a gyermeket s
rettenetesen szitkozódni kezdett:
--Te majom, hogy mersz hozzányulni, te bestia!
A hülye dühbe jött. Szük kis agyában megforgatta az egész dolgot s ugy
találta, hogy nem tett semmi rosszat. Rárontott az asszonyra, hogy
rugja, harapja, de éppen akkor nyitott be a raktáros. Ez aztán
kegyetlenül végzett vele, a mikor megtudta, hogy miről van szó. Nagyon
megverte a szerencsétlent. A nagy ordításra összeszaladtak a szomszédok
és igazat adtak neki, a mikor megtudták, hogy miről van szó.
--Nyuzza le a bőrét a czudarnak.--Kivette a bölcsőből...
A teherpénztárosné kedvet érzett magában arra, hogy ő is adjon neki
néhány pofont s mintha a csecsemő lett volna a szobában az egyetlen élő
ember, a ki tiltakozik a verés ellen. Sírni kezdett. Mikor vége lett a
szörnyüködésnek, a szerencsétlen föltápászkodott a földről, lebotorkált
a pálya-udvarra. Átcsatangolt a sineken s elindult a töltés másik
oldalán. Csak késő este került haza. Nem tudta megmondani, hogy merre
járt, de nem is sokat kérdezősködtek utána.
Attól kezdve, hogy most már rendesen kijutott neki a verés, még konokabb
lett. Napokig nem lehetett szavát venni, csak bámult maga elé, sunyi
módon fürkészte azt, a mi körülötte történik s leste különösen a
gyermeket. A hogy a kis fiu kinőtt a pólyából, a mint járni és beszélni
kezdett, annak ő volt a leghivebb tanuja. Kiváncsi volt erre a kicsi
emberre, hogy vajjon mi lesz belőle.
A gyermek is huzódott hozzá, különösen a mikor észrevette, hogy ennek a
nagy kamasznak belekapaszkodhatik a hajába, a fülébe a nélkül, hogy
kiáltana s ütheti, megrughatja, mindent eltür. A nagy erős fiu a gyermek
rabszolgája lett, vitte a hátán, előtte csuszkált a porban s
lassan-lassan olyan pajtásság fejlődött közöttük, a mit nem lehetett már
kiverni belőlük. Ha az egyik nem volt ott a játékban, kétségbeesve
kereste a másik. A nagy fiu egyszer kemény öklével bedöngette a szomszéd
szoba ajtaját, mert elakarták zárni előle a gyermeket, a kicsi pedig
betege volt annak, hogy elakarták választani a barátjától. Megszökött
vele, mindenütt a nyomába járt, mint a kis csikó s ha valahol
megpillantotta az ember a nagy eszelős ficzkót, a mint bizonytalan nehéz
lépéseivel barangolt a mezőkön, bizonyosan vele volt a kis barátja is és
tipegett utána fáradhatatlanul, nehogy elmaradjon.
A raktárost elkedvtelenítette ez a nagy barátság, félt tőle. Azon
gondolkozott, hogy hogyan szabadulhatna meg a nagy fiutól, a ki
mindinkább a nyakára nőtt már s olyan erős kezd lenni már is, hogy nem
tanácsos kikötni vele, különösen ha dühben van. Rendre levelezte az
intézeteket, a hol talán bevennék nevelőbe, de mindenünnen
elutasították. Ez a gond valósággal megtörte. A kis fiu vézna, gyönge
gyermek maradt, az a ficzkó pedig olyan, mint egy bika. Elél száz
esztendőt, a helyett, hogy akár holnap elvenné az Isten.
A pálya-udvaron pedig sokat beszéltek a dologról. Senkinek se tetszett
az, hogy olyan nagy barátságban van a kis fiu a bátyjával,
aggodalmaskodtak s az egyik asszony ki is mondta nyiltan, hogy fél a
szerencsétlenségtől.
--Nem lesz jó vége az egésznek. Annak a vadállatnak annyi esze sincsen
mint egy tyuknak. Kárát vallják még annak, hogy igy szabadjára eresztik
őket.
Mindenki elhitte, hogy baj lesz a dologból. A raktárost is
figyelmeztették s ezzel a szegény embernek még nehezebb lett a feje.
Töprengve végezte a dolgát, babonás félelem szállotta meg, olyan, mintha
egy nagyobb hatalommal állanna szemben. Mikor a nagy fiu elibe került,
ideges reszketés fogta el. Egyszerre ránehezedett minden, a mit átélt, a
mióta feleséges ember s érezte, hogy gyöngül a karja, ha megakarja
rohanni ezt az ellenséget s elzsibbad az akarata. A fiu szemében is
felfedezett valami ijesztőt s elfordult, ha az ránézett, vagy lesütötte
a szemét, mintha szégyenlené magát. Most már a tébolydákhoz folyamodott.
Igért sok pénzt, a mennyit meg se tudott volna fizetni, csak vigyék el
előle ezt a rémet, de mindenütt azt mondták, hogy a fiu nem bolond.
Az asszony részese volt mindenben, lesoványodott, a nagy gondban
betegeskedni kezdett és sokat panaszkodott mindenkinek, a kit csak
előtalált!
--Ez lesz a halálom, ez a bárgyu...
Egy reggel aztán vége lett mindennek.
A nagy fiu lihegve és rettenetes halványan jött haza s keresni kezdte a
kicsit. Nem szólott semmit, csak nem értette meg, hogy hova tünt el a
barátja. Az anyja nyomon követte, leste minden mozdulatát, nem tudta,
hogy mit keres. Félt megkérdezni, várt, hogy szólaljon meg magától.
Mikor azonban látta, hogy nem beszél, már nem birta tovább, most már
bizonyos volt előtte, hogy miért jött haza a fiu.
--Hiszen veled ment el!--kiáltott rá magánkivül.
--Igen, nem--gagyogott a fiu--de most nincs sehol.
Az asszony arcza elfehéredett, mint a tej és hátraesett a széken. A fiu
ettől még jobban megijedt, meg fölhányta az ágyakat s benézett még a
szekrények alá is a barátja után, igyekezett elmondani a dolgot ugy, a
mint volt.
--Mentünk... mentünk a vason, a melyiken a kocsik járnak. A kezemet
fogta, énekelt, aztán egyszerre nem tudom hova lett. Talán a kocsik
vitték el, sok jött, nagyon sok, elől az, a melyik füstöl. Nem láttuk,
egyszerre ott volt mind, én is elestem, megütöttem a fejem. Mikor
elmentek a kocsik, sehol se volt.
Bambán rámeredt az anyjára és még egyszer megkérdezte:
--Nem jött haza?


RAFFAY TISZTELENDŐ UR

A mult szombaton, a mikor a hittan órára csődült össze a parókiára a
fiu- meg a leányiskola, különösen kegyetlen kedvében volt a tisztelendő.
Sorra kérdezte a katekizmust s könyv nélkül mondatta fel a szentek
csodatételeiről szóló történeteket, a melyek mind igen szépen meg vannak
irva a vallásos elmélkedésekről szóló könyv utolsó harmincznyolcz
oldalán, a függelékben. A ki valamire nem tudott megfelelni, annak
belekapaszkodott a hajába s rázta a sivalkodó kis kölyköt, még csak bele
nem fáradt a keze.
--Gombozni, istentelenkedni a templom udvarán, azt tudsz, de tanulni
nem. Majd megtanítalak.
Akkor már tanította is. A szomszédok elszörnyülködve sugdostak, hogy ezt
már még se lehet türni s meg kell jelenteni a dolgot a tanfelügyelőnek.
Ezt különben folyton tervezték, de soha se lett belőle semmi.
--Kiss Ferencz, mit tudsz szent Antalról? Mondd szóról-szóra.
Mikor a gyerek hallgatott, közelebb ment hozzá. A fiu is hátrált egy
lépéssel s maga elé emelte mind a két kezét, mig jajgatva siránkozott.
--Tudtam, tudtam, de elfelejtettem... Csak egy kicsit gondolkozom...
A hátráló s már a falhoz lapult gyermeket látva, rettenetes dühbe jött a
tisztelendő. Sürün csapdosott a pálczájával a fejére és a vállára s mig
egyet-egyet ütött reá, az arczába kiabálva kérdezte tőle:
--Tudtad, elfelejtetted, tudtad...
Aztán kiverte az egész gyereksereget, közéjük suhintva a pálczával, a
mig menekültek előle s mikor már egy se volt a szobában, fáradtan esett
le a díványra. Nagy durva teste lihegett s egy kék kendővel törülte
magáról az izzadságot. Tompa kábultságba esett a nagy csöndben. Feje a
mellére hanyatlott s bután bámult a padló deszkájában egy szöget. Mikor
már sokáig nézte, tánczolni kezdett vele az egész ház, megindult alatta
a divány s forgott körben, mindig körben sebesen, sebesen. Csak akkor
állott meg, ha behunyta a szemét. Igy egyszerre nyugalom lett körülötte.
Arra rezzent föl, hogy künn gyermekek kiabáltak az ablaka alatt. Félre
huzta a függönyt és kinézett.
Az utcza tulsó oldalán egy kis fiu játszott egy leánykával. Simogatta a
haját és ölelte s valami olyast beszéltek, hogy: te leszel a mama, én az
apa, aztán megyünk, megyünk kézenfogva a gyermekkel...
A pap egy darabig hallgatta s érezte, hogy az agyába tódul a vér. Az
volt az első gondolata, hogy jó messze lemegy a kertjében, megkeríti
őket, rájuk ront és üti, üti, hanem aztán még se ment odáig. Csak
fölrántotta az ablakot és kikiabált, hogy a két gyerek egyszerre
elrebbent, maguk után hagyva a porban a babát, egy czifrára mázolt,
szegényes kis rongyos jószágot, a miben igazán nem volt semmi szép se,
csak a neve, hogy ő a gyerek. Két ártatlan cseppség szeretetében
odaelőlegezett jövendő.
Mikor a tisztelendő visszafordult, Mari asszony már fölterítette az
asztalt. Egy gyürött, foszlott szélü asztalkendőt terített az asztal
sarkára, rátett egy tányért, egy poharat s indult kifelé, hogy behozza
az ételt. Akkor azonban a tisztelendő hirtelen megingott, ujra azt
érezte, hogy forog körülötte minden. Nekiesett a falnak s
megkapaszkodott egy székben. A vén asszony hozzászaladt s támogatta a
diványig, a mire ugy végig esett mint egy oszlop.
--Mi baj az istenért, már megint...
--Igen, szédülök.
--Csak maradjon egy kicsit magára, feküdjék nyugodtan. Hunyja be a
szemét, ha ugy jobb, ugy...
Szürke kendőt kötött a fejére s elszaladt. A pap utána meresztette a
szemeit s a mikor már elment, akkor is mindig az ajtót nézte fáradt
bámulással. A pilláit már nem birta nyitva tartani, mint valami
elromlott redőny, barna, ránczos szemhéja mindegyre lehullott s szemmel
láthatólag erőtlenedett el az egész ember. Mintha valami láthatatlan
rémség kerülgette volna s azt vigyázná, ugy hallgatott, visszafojtva a
lélegzetét is s csak néha hörögve, ha már nagyon kiigyekezett belőle az
erő.
Mikor az orvos jött, fáradtan, lustán panaszkodott.
--Megint kerülget. Itt van mellettem, csak a kezem kell kinyujtani s
megfoghatnám, hogyha teste volna. Iszonyu, borzasztó nyavalya, még
senkise látta s mégis ugy szorítja a torkom, de ugy...
--Megint bosszankodott tán a gyermekekkel?
--Igen, megint... Aljasok, hitványak... Most is itt kettő, egy fiu meg
egy leány...
--Hagyja... Lássa, ez a baj. Minek izgatja magát. Nem kell ugy rájuk
erőszakolni a hittant. Hagyjon nekik békét. Adjon be neki annyit a
vallásból, a mennyi nem rontja meg a gyomrukat, de beléjök öklözni,
bottal... Minek?
A pap csak nézett. Belsejében forrott a méreg s nem volt ereje ahhoz,
hogy kitörjön. Az a csendes öreg ember, a ki mellette ült a divány
szélén, dühbe hozta. Nem tudta, hogy mi baja van, de érezte, hogy az
orvos képtelen felfogni a baját. Csendes lett és igyekezett
megmagyarázni, hogy mit érez.
--Nem az a baj. A vallás, meg a könyv, meg a csodák, az mind semmi. Ha
már jönnek, az is dühbe hoz, magamon kivül vagyok, nem birok magammal,
perczről-perczre érzem, hogy mint hatalmasodik el bennem a vadállat. A
sok kölyök mind olyan egészséges és szép... Doktor, maga is olyan
papforma ember félig, magával lehet komolyan beszélni, esküt tett maga
is arra, hogy nem jár el a szája, ha valamit kikottyant az ember maga
előtt egy-egy bolond pillanatban, hát higyje el, hogy csak félig vagyok
ember, a testem az, meg a reverendám, meg a formám, hanem a másik felem,
a kutya...
--Ugyan, ugyan...
--Lássa, erről kellene maguknak irni egy könyvet, erről a félig
emberről, a kinek, mikor a szemét behunyja, vége van nem jön utána
senki. Arról, hogy embertelen dolog engem körül venni gyermekekkel a mi
mind a másé, hogy... mondja is meg az iskolában, hogy ide többet ne
küldjenek egyet se, mert kitekerem a nyakát...
Kimerült, csendesebb lett s aztán már csak sugva mondta el azt, a mit
behunyt szemmel maga előtt látott.
--Ha nekem csak egy volna... Egy leány, a kinek vennék szép kis fehér
ruhát, a haját befonnák világoskék pántlikába, azután jönne a püspök,
megbámulná, férjhez menne és folytatódnék az Isten mun-munkája... Vagy
egy kölyök, egészséges, verekedő ficzkó, a ki okos, a ki szép...
Ugy nézett maga elé, mintha ott látná valahol a ködben a fiut is, a
leányt is.


A SPECZIÁLISTA

Tekintetes rendőrkapitány ur, tudom én, hogy mi az elővizsgálat, a min
át kell esni az embernek, mig eljutna az ügyészséghez, a hol jobban
bánnak a rabokkal. Nem adhat föl nekem olyan kérdést, a mire szép
csendesen meg ne felelnék, csak ne nézzen rám olyan szigoruan, mert
igazán nem szükséges. Lenn is megszorongatták a torkom, a mig idehoztak,
pedig a kis ujjam se nyujtottam ki ahoz, hogy védelmezzem magam.
Intelligens emberrel nem kellene olyan keményen bánni. Minek az?
Hát hogy hogyan történt az egész? Nagyon egyszerüen. Most világosan áll
előttem mindennek a menete. El se hiszem, hogy másként történhetett
volna.
Beteg voltam. Már régen az vagyok. A mellemben szurásaim vannak. Nézze,
most is micsoda bunda van rajtam, pedig mások már tavaszra öltöznek.
Most már birom valahogyan magam, hanem a tél elején szörnyen
összementem. Éjjeli munkám is akadt hivatalon kivül, nem sokat törődtem
azzal, hogy megárthat. Szerettem volna valami szép ajándékravalót
összespórolni, hogy ne legyen száraz karácsonya az asszonynak,
szegénynek. Akkor aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy mind
az emberek feltünően érdeklődnek az egészségem iránt. Csupa részvét
mindenik, hogy ugy nézek ki mint a halál, meg lefityegnek a füleim,
szörnyen uri bőrben vagyok, meg több efféle s egyszer aztán egy orvos
pajtásom, a ki el-eljárt hozzám, meg a feleségemet is kezelte ugy kisebb
bajokban, hurutban, hideglelésben, igazán beteg sohase volt
szegény,--hát az orvos pajtásom azt mondta szerencsétlenségre akkor, a
mikor az asszony is hallotta, hogy:--pajtás, szedd össze magad s még ma
indulj el Meránba. Ott négy-öt hét alatt megint ember lesz belőled, de
ha tovább is itthon maradsz, nem állok jót semmiért. Ugy elpatkolsz,
hogy olyant még sohse láttál. Olyan vagy már is, mint egy gebe.
Gondolt az ördög Meránra. Nem szegény hivatalnok embernek való az. Hanem
az asszony nem hagyott békét. Belémcsimpajkodott, Meránnal keltünk,
Meránnal feküdtünk, azzal boszantott egész nap, hogy csak menjek,
menjek. Pénzt is adott. A fehérnemüs szekrényben csupa frissen mosott,
szép fehér ruha közé eldugdosott szép lassan, én nem tudom mikor,
nyolczvan forintot. Ebből a sarokból előkerült egy ötös, a másikból egy
tizes, aztán ezüst forintosok, a markomba nyomta mind, csak menjek.
Nagyon nehéz volt elmenni. Az asszony akkor már nagyon közel volt ahhoz
a stádiumhoz, a mikor még a himfarkas se hagyja egyedül a párját.
Biztatott, hogy ne féljek, ő se fél. Át kell esni ezen is, ha asszony
lesz a lányból; az anyjának is volt gyermeke, de mennyi, a nénjének is,
meg a szomszédasszonynak is, ennek is, annak is, sehol se történt semmi
baj, meg a te egészséged, a tied drágám!--már mint az enyém... ugy
mondta, hogy még most is hallom. Kiéreztem a szavából, hogy neki drágább
az én beteg hörgő mellem, mint akár magamnak is, és elmentem.
De nem, kifelejtem a legfontosabbat. Mielőtt elmentem volna, gondolom
egy-két nappal, de hát az mindegy... Nem mindegy? Hát szerda volt, azt
tudom, most már csak annak járjanak utána, hogy mikor utaztam el, mert
erre nem emlékszem biztosan. Szerdán délelőtt elmentem Hallerhoz.
Gondoltam, erre az emberre bizhatom rá legnyugodtabban az asszonyt.
Speczialista, hires doktor s egyszer, a mikor dolga volt nálunk a
telekkönyvnél, szivességet tettem neki. Nem volt nagy dolog, leirtam
neki egy csomó C. lapot. Nem fizetett érte semmit, hanem azt mondta:
--Kedves barátom, ha egyszer szüksége lesz reám, hát csak szóljon.
Feleséges embernél könnyen megeshetik, hogy egy és másért doktort hivnak
a házhoz. Hát ha olyan baj volna, a mihez egy ilyen magamformáju ember
kell, csak szóljon. Ott leszek.
Erre gondoltam s elmentem hozzá szerdán délelőtt. Sok beteg volt nála,
későn került rám a sor. A mikor bementem mindjárt megismert. Azt
mondta:--kedves barátom, no mivel szolgálhatok? Sok a dolgom, de nem
baj, megteszek, a mit tehetek.
Nagyon szépen megkértem, hogy váltsa be az igéretét. Azt is mondtam
neki, hogy nem kivánom ingyen.
--Doktor ur--igy mondtam--szegény hivatalnok ember vagyok, hanem azért
nem szorultam rá arra, hogy ingyenben kérjek valamit. Itt a közelben van
egy rácz bérlő, a kinek nagyon sok dolga van nálunk a hivatalban s
mindig velem tárgyal, mert azt mondja, hogy mással nem tudja ugy
megértetni magát. Ez az ember minden ujesztendőben küld nekem ötven
forintot. Az idei ötven pengőt a doktor urnak szántam. Tudom, hogy nem
sok pénz, hanem egy ilyen magamforma ember nem képes többre. Arra kérem,
hogy a mikor ideküldenek majd tőlem, hogy baj van, legyen szives azonnal
az asszony mellé menni és segíteni rajta. Megteszi?
--Hogyne kedves barátom...
--Mondja becsületszavára.
--Nevetséges. Persze, becsületszavamra, barátom, nyugodtan elmehet... Ha
én egyszer megigérem, mérget vehet reá...
Elutaztam Meránba. Nem igen nyugodtan, mert az egész uton az asszony
járt az eszemben, meg ott is. A mikor a fenyők alatt zörögtettem a
csontjaimat, akkor is folyton haza gondoltam s éjjel néha arra ébredtem,
hogy sikoltást hallok:--Ferencz! segíts! Regelenkint azonban rendesen,
pontosan, mint az óra, beállított a levélhordó s jöttek a drága, édes
levelek, hogy készül a kicsi kelengye, a fejkötő már nincs divatban, de
annál több lesz a meleg rékli, meg az ingecske, meg a mama is megjött
már, hozott egy csomó vásznat, szabnak, varrnak egész nap s rólam is
diskurálnak, hogy: a Franczi eddig bizonyosan nagyon összeszedte magát,
kalandokkal gyanusítottak, a mi nekem nagyon jól esett, humort olvastam
ki belőle.--No--gondoltam--ha ily jó kedvük van, akkor nincs semmi baj.
Egyszer aztán durván, rettenetesen pofoncsaptak. Engedje meg, hogy erről
ne sokat beszéljek, jött egy telegramm az anyósomtól, hogy ha még
életben akarom találni a feleségemet, hát csak jöjjek a leggyorsabb
vonattal. Ötször voltak Hallernél, mindig megigérte, hogy azonnal ott
lesz és egyszer se ment el. Utoljára az anyósom ment el hozzá, de nem
bocsátották be, valami elegáns beteg volt benn. Akkor más doktor után
szaladtak, de már késő volt minden. Mikorra én hazaértem, tudja az
Isten, hogy hogyan jutottam el Meránból idáig--már meg volt halva.
...Kapitány ur! Soha szebb halottat. Gyöngéd, rózsás pirosas volt az
arcza, aludt, tisztára aludt... Rám nem lehetett panasza senkinek.
Nyugodt gyászos ember voltam, az anyósom, mintha meg is neheztelt volna
egy kicsit rám, olyan jól viseltem magam. Hanem akkor már jól tudtam,
hogy mit teszek azután. Ha arról van szó, hogy előre megfontoltam-e a
szándékomat vagy sem, hát ne tessék tovább firtatni. Megvallom én magam
is, hogy igenis, még a vonaton elhatároztam a dolgot. Azt mondtam
magamban,--olyan józan voltam, mint most--azt mondtam:--Ha még él az
asszony, pofoncsapom azt az embert, aztán felrugom a piacz közepén s
elkiabálom, hogy nézzétek: ez az a bitang, a ki nekem szavát adta, hogy
a feleségem mellett lesz, ha ágyba esik s nem ment el, pedig ötször
hivták. Ha meghalt az asszony, hát akkor más történik, más, előre tudtam
a kocsiban.
A temetésről szépen hazamentünk. Az anyósom elkezdett keservesen sírni s
azt mondta, hogy sírjak én is, mert az jól esik. Én azonban csak
körülnézegettem. Gyermekem nem volt, azt magával vitte szegény lelkem a
földbe, semmi se volt; nem is bucsuztam a lakásomtól, mintha nem is lett
volna már az enyém az a két szoba meg a konyha, a hol a cseléd iszonyuan
ordított, emlékszem azt hajtogatta: szegény jó asszonyom! szegény drága
teremtés! Isten nyugosztalja...--boszantott, utáltam. Mikor az anyósom
elfordult, az éjjeli szekrényből kivettem a revolverem, zsebrevágtam és
elmentem az uri kaszinóba.
Tudtam hogy Haller esténkint odajár. A szolgának adtam egy forintot s
azt mondtam, hogy küldje ki a doktor urat.
--Kit jelentsek be?--kérdezte.
--Senkit. Mondja, hogy egy ur várja az előszobában. Röviden végez, csak
éppen kérdezni akar valamit.
Mikor Haller kijött, agyonlőttem, aminthogy az csak természetes is. Hogy
most mi lesz? Bánom is én, csak a mig itt vagyok, kérem bánjanak velem
emberségesebben. Intelligens ember csak számíthat egy kis udvariasságra.


A FLÓRIÁN FILOZÓFIÁJA
I.

Az apám temetéséről jöttünk haza. Szép, nagy gyászos ünnepség volt. A
katonakórházból indultunk ki, lenn az udvaron a banda játszott s a mikor
abbahagyta és megindult a sok tiszt meg legény, egy fekete posztóval