Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 08

beleőrül. Szerette volna megrázni ezt az embert s kifaggatni belőle azt,
hogy mit lát, mit hall, mit érez, de arra is képtelen volt, csak bámult
és motyogott, magában tépelődve.
--Ilyen könnyen Fábián, ilyen könnyen?... Igy megy el az ember?...
Az ember fölnyitotta a szemeit s mintha csendes mosolygás suhant volna
végig az arczán.
--Ki igy, ki amugy...
--Borzasztó!
--Egyszer meg kell halni.
--De igy!
--Igy, vagy ugy, mindegy.
--Mondtam, hogy az István-folyosót be kell falazni. Mondtam, hogy
emberpusztulás lesz a vége. Mondtam, mondtam, én nem vagyok a hibás,
Fábián. Az igazgató ellenkezett...--Hogy erre gondolt, féktelen dühbe
jött s tehetetlenségében a szalmába markolva sírni kezdett és egyre azt
hajtotta:--Mondtam, én megmondtam nekik...
Előtte mindig gyöngébb és gyöngébb lett a sáppadt ember hangja.
--Mindegy az... A fába is beleüt a menykő. Meg nincsen olyan erős ház, a
mi egyszer össze ne dülne... Száz esztendeig nem mindenki élhet, nem is
lenne jó, nem... Miért legyek én nagyobb ur, mint más, mindenki meghal,
mindenki... Jönnek mások, mennek, jönnek.
A fiatal ember fölállott és lázasan, mintha beteg lenne, motyogott
magában:--Mennek, jönnek, mennek... Egyszerre gyorsan visszafordult az
emberéhez s kiváncsiságban égve sürgette a szemeivel, hogy mondjon még
valamit. Az összetört ember most már egészen mozdulatlanul, nyugodtan
feküdt, csak a zubbony alul kicsergedező vér mutatta, hogy még nem aludt
el benne az élet. Mosolygott; mintha mulatott volna azon az egészséges
férfin, a ki mellette guggolt. Aztán eszébe jutott valami, de már olyan
halkan beszélt, hogy alig lehetett megérteni a hangját.
--Ne felejtse el Fülöp ur, a gyerek menjen a Sallay-gyárba, az asszony
Sándorékhoz, aztán csak éljenek, a mig lehet.


ORVOSSÁGOK

Tulajdonképpen már szombaton kezdődött el a munka. A férfiak a földek
közepe táján, hogy minden oldalról egyformán közel legyenek a keresztek,
szérüt csináltak. Hig anyagot kentek szét a tarlón, akkora négyszögbe,
mint egy pokrócz, bokáig bennetapostak eleintén, aztán mindig künnebb és
künnebb húzódtak belőle, mig olyan sima lett, mint az asztal; körül
azalatt megrakták kévével a szérüt, falat emeltek a kalászos zsupokból,
mintha az a négyszög lenne a szegény gazdaember vára. A kévehordás
nyomában verebek szedték a szemet s rá se hallgattak a kereplőre, mely a
föld végén, az országut mellett lármázott. Épen ugy hozzászokott már a
madár is ehhez a csatarához, mint az ember. Vasárnap nagy pihenő
következett. A legénynép mulatott csak, meg a lányok. A férfi korán
feküdt, hogy ereje legyen holnapra, a mikor az következik, hogy az ember
kiveszi a termésből a szemet, hasznát látja a mult esztendőnek. Reggel
kimentek a szérüre és a mikor az ég rámáján fölbukkant a nap, már
puffogott mindenfelé a szalma kalászos felén a hadaró, ritmikusan,
megczifrázva, mintha három-négy kovács verné az üllőn a lágyvasat. A
férfiak különben komorak voltak s talán még nehézkesebbek, mint máskor.
A termés nagyon rossz volt. Nagy polyvafellegek kavarogtak a levegőben a
fejük fölött és alig-alig maradt valami kis szem a szérün, a mikor
elkapták felőle a kivert fejü szalmát. Bennről a faluból leányének
hallatszott ki időnkint: egyetlen hang, a mire ideges lett a sok
paraszt. A mikor pihentek, némán bámultak a kis szemetes buzacsomókra a
lábuk alatt, mindenik osztotta a szemével három-négy porczióba,
számítgatta az adót s némelyik ugy verte földhöz a csépét, mintha nem is
venné fel ujra. Azonközben dél lett. Leányok, asszonyok jöttek kifelé az
uton az ebéddel s fáradtan, ellanyhulva érkezett ki a földekre a
harangszó.
A falu üres volt. A nagy familiákból maradtak otthon néhányan, az
asszony, a gyermekek, az egészen kicsik s egy-két cseléd. Ebéd után
lassan, folyton törülközve mentek végig a posta felé az urak és
békességesen utánuk bódorgott egy-két kutya, a ki éppen itthon maradt.
Kocsinak hire se sehol, csak éppen a felső uton jött egy, de az is
letért a malomhoz. Annál inkább kirítt a némaságból, a mibe csak
messziről dongott bele a puffogás, a jajgatás, a mivel kiszaladt az
utczára Varga Boldizsárné. A nehéz, nagytestü asszony sietve topogott át
az uton egy másik kicsi házba, éppen a bolt mellett s a tornáczgerenda
oszlopához támaszkodva jajgatott.
--Kata, Kata, jöjjön ki kománé lelkem...
Másik asszony jött ki a házból, de lomhán, mintha még mindig aludt
volna. Ennek más volt már a formája is. Szikár, keményarczu asszony
volt; a mi előlátszott a szoknyája meg az inge alól a bőréből, az sárga,
mintha valami szintartó festékben fürdött volna s kis, alig ujjnyi
vastag hajfonat csüngött le hátul a feje búbjáról. Szurósan nézte végig
az asszonyt s ugy beszélt, mintha nem is akarná eltitkolni azt, hogy nem
szereti ha zavarják.
--Mit akar?
--Jöjjön át hamar. Az isten megfizeti, jöjjön. A maga keresztfia, a Béni
valamit csinált magának. Az elébb jött haza a szérüről, azt mondja, hogy
kalászt vertek a szemébe. Meg is van dagadva a szeme, ugy hogy már alig
látszik. És ordit... Jőjjön kománé...
Akkora már elevenebb lett a rideg asszony. Bezárta az ajtót és sietve
ment át a másik házba, el is maradt mögötte a másik, az anya, aki
jajgatott és az ut közepén megállott imádkozni.
--Édes istenem, édes teremtőm!...
A gyermek valami hat esztendős fickó, a pitvar közepén feküdt a földön
és már belekábult a fájdalomba. Piszkos kendőt szorított a szemére és
csak nyafogott, mig azt nem érezte, hogy valami beleszur a fejébe a
szemén keresztül, ami áthasogatja a bőrt, meg a csontot, mindent...
Ilyenkor visított, amig birta s aztán erőtlenül esett vissza a földre.
A két asszony megállott mellette és egymásra bámult. Az anya
kétségbeesetten, mintha rögtön belebolondulna abba, hogy igy kínlódni
látja a gyermekét, a sovány sárga szomszédné pedig inkább vizsgálódva,
mintha orvos vagy valami afféle lenne. Végre is lehuzták a gyermek kezét
a szeméről. Csunya vörös daganatot takart a piszkos kendő. Az anya
elsáppadt és a falnak esett, ugy elrémült. A másik is megilletődve
szólott.
--Ilyenkor megtesz az ember mindent. A gyermek mégis csak beteg, csúnya
a szeme. Valamit be kellene talán adni neki.
--Vagy megkenni...
--Ugyan! Nem külső állapot ez... Különben én nem is ártom bele magam.
Talán ha elszaladna a kapitánynéhoz, az tudna valamit mondani.
A nehéz kövér asszony már ment is. Porzott utána az ut, ahogy szaladt,
lihegve s megállva egy-egy pillanatra, mig kifújta magát, mert már-már
összeesett. A kapitányné lenn lakott a falu végén s mindenre tudott
valami orvosságot. Nem drágát, rendesen olyant, ami mindjárt kitelt a
háztól, de ha boltba kellett menni érte, akkor is sokkal olcsóbb volt,
mint a patika. Varga Boldizsárnén is segített s a kövér asszony
nemsokára visszafelé rohant az uton. Valósággal beesett a házba s
rekedten nyögte ki, hogy mit tanácsolt a kapitányné.
--Anyatejet kell fejni a fájós szemébe. Honnan vegyem? Honnan?
Zavartan, tétovázva nézett a mellére s az ajtófélfához verte a fejét
kétségbeesésében.
--Honnan, honnan?
A másik asszony elsuhant mellette s nem telt bele egy kis negyedóra, már
visszajött a pakulárnéval, akinek éppen három hete adott az Isten egy
leánygyermeket. A fiu akkor már az ágyban volt s az anyja mellette sírt
most már csöndesebben, inkább reménykedve, mint vigasztalanul. A
pakulárné becsületes nagy barna arcza sugárzott az örömtől. Boldogan
hajolt a gyermek fölé s tele kebléből bőségesen ontotta a vörös
daganatba a tejet. A gyermek visított s rugott, de a két asszony lefogta
a kezét, lábát s az anyja fáradtan könyörgött a pakulárnénak:
--Még, még... A magáé is jóllakik, meghálálom...
Valamicskét mégis enyhitett a gyermek tüzén a friss tej. Végigfolyt az
arczán s hütötte... Behunyta a másik szemét is, ami pedig már szintén
dagadni kezdett és fájt... Mégis csendesebb lett s az asszony, aki a
mellében hozta el az enyhülést, büszkén huzta össze a nyakán az inget és
mosolyogva, boldogan ment vissza a szép egészséges kis leányához, aki
azalatt egy szürön, a kutya mellett rugdalózott és nagyokat rikkantott.
Estére se harangoztak még s már nyilvánvaló lett a két asszony előtt,
hogy az anyatej nem sokat használt. Talán még ártott is. A gyermek szeme
mind nagyobbra dagadt s véresebb lett és most már folyton hasonlatosabb
lett hozzá a másik is, mintha valami utálatos, borzalmas nyavalya el
akarta volna lepni az egész fejét. Néha a homlokához kapott s még
élesebben visított. A száraz, sovány asszony ilyenkor elfordult. Nem
birta nézni, hogy hogyan kinlódik a gyerek, s belelágyult, valósággal
elolvadt a szánalomban. Azon töprengett, hogy hova kellene menni
orvosságért. A gyermek most már egészen az ő kezében volt, az anyjának
nem vehette semmi hasznát. A nagy, erős asszony az ágy szélére dülve
hangtalanul vonaglott; azt se érezte volna, ha ütik, ha rúgják... Semmi
lett belőle.
A sovány asszony egyszerre fölkapta magát és elment. Az ajtócsapásra
fölrezzent a gyermek anyja, de rögtön visszaejtette a fejét az ágy
fájára. A gyermek utána nyult, kereste a kezét és rimánkodni kezdett
neki:
--Nem látok semmit se, magát se. Gyujtson lámpást.
A szomszédné egy másik asszonnyal jött vissza. Éppen az uton találta,
amint a szérüről jött vissza s mindjárt hozta is. A magáéból igért neki
lisztet és darát s tolta maga előtt, mintha valami állatot hajtana. Az
asszonynak az volt a hire, hogy nagyon jó doktor. Tömlöczben is volt már
s mostanság már csak akkor hajlandó megosztani a tudományt a
szenvedőkkel, ha semmi gyanus ember nincs a közelben, teszem fel
kisbiró, zsandár, vagy valami ur. A házba sompolyogva elgondolkozva
állott meg a gyermek fejénél. Nem tudott rögtön tisztába jönni magával;
ilyen esete nem igen lehetett.
--Talán egy kis porczukrot kellene a szemébe fujni
szegénykének--mondta--vagy hogy eczetes tormával borogatni. Talán
kámforos pálinka se volna rossz.
--Csak egyet mondjon, ne annyit. Megbódul az ember.
--Hát az eczet, az való neki. Csak rá kell tenni. Ha nem használ, akkor
már az Isten ő szent felsége se akar segíteni.
Maga is letelepedett az ágy mellé s a szakajtó rongyba gyömöszölt
eczetes tormát ő szorította le a saját két nagy vörös kezével a gyermek
szemeire. A gyermek magasra dobta magát az ágyon s hörgött perczekig,
mig össze tudta szedni magában azt a hangot, ami végtelen fájdalmának
megfelelt. Akkor borzasztót kiáltott, mint egy férfi, akit fejbevágnak s
felült az ágyban. Piczi karjaival hadonászott, megmarkolta az ágy
deszkáját és rázta, hogy majd leszakadt alatta a nyoszolya s
lassan-lassan halt ki belőle a hang. A doktorasszony vállat vont s
némileg aggodalmasan suttogott a másiknak.
--Nem tűri, nem hogy használjon.
A szegény asszony szemeiből kicsordult a könny, a földhöz csapta és az
agyagba taposta a szakajtórongyot. Azután a két száraz keze közé fogta a
gyermek fejét s beszélni kezdett hozzá, mig könnyeivel az arczát mosta.
--Buksi, te kicsi, no fáj...
A gyermek elalélt. Valami kicsi megkönnyebbülés látszott rajta. Feje
visszaesett a párnára, kis szintelen kezecskéivel belefogózkodott a
szikár, csontos karba, a melyre ránehezedett forró, lázas teste s inkább
csak egészen magában, hogy csak kitalálni lehetett, de hallani nem a
szavát, az anyját szólította. Az összetört asszony erre fölnyitotta a
szemeit s mereven bámult rá a gyermekre.
--A magáé no! Mit nézi!--mondta az idegen asszony s dühösen rázta meg, a
mikor erre se akart életre ébredni.
A másik asszony szórakozottan állott föl az ágy mellől,
kétszer-háromszor végigjárt a szobán, látszott az arczán, hogy valamin
töpreng s aztán egyszerre föllódította a helyéről a doktornét.
--Nem tud maga semmit, de azért megkapja a lisztet meg a darát, ha
hamarosan fuvart kerít.
--Honnan lelkem? mind a szérün vannak.
--Józan Sándor itthon van, oda menjen. Mondja neki, hogy négy pengőt
adok Mária-Büdig. Legyen itt mindjárt.
Az asszony elment s a szomszédné letérdelt a másik mellé a földre és a
fülébe kiabált, hogy hátha megérti.
--Vargáné, elmegyünk a szent Szüzhöz, Büdre. Annak segíteni kell. Nekem
nem vérem itt ez a gyerek, de azért ugy imádkozom, hogy tán jobban mint
maga.
Az asszony intett, hogy érti. Fölállott s szép rendesen kezdett
készülődni. A gyermeket lepedőbe hengergették, mielőtt elmentek volna, a
Mária-kép alatt meggyujtottak egy mécsest s a tornácz padkájára egymás
mellé ülve, szó nélkül várták a kocsit. A mikor megjött, fölültek, az
egyik asszony a gyermek fejét, a másik a lábait szorította magához s
mind a ketten elkezdtek halkan a fogaik között imádkozni. Már
alkonyodott. A gyermek testén néha, mintha a hideg futott volna végig,
ugy megreszketett. Az anyja jobban a fejére huzta a lepedőt s a mikor
rápillantott, megragadta a másik asszony karját és nyögve beszélt.
--Nézze, mintha feketednék.
Az is belenézett a lepedő tölcsérébe s halványan meredt reá a
mozdulatlan gyerekre. A fiúcska halántéka igazán feketedni kezdett,
előbb csak egy karikában, aztán mindig sötétebb lett a folt. De élt.
Mintha vigasztalni akarta volna a két asszonyt, egyet-egyet rugott
rajtuk, vagy a kezével bökött beléjük, de gyengén, alig-alig hogy
észrevették.
Hallgattak aztán az egész uton. A sovány asszony átfonta még a
szomszédját is az egyik karjával, nehogy kiessék a kocsiból s ugy
kiabált a lovakra: gyihé! gyihé!--A hangja rikácsolt s a kis lovacskák
igazán megijedtek tőle, mert galoppban iramodtak neki a büdi kaptatónak.
A csodatevő szüz asszony képe a templomban volt Büdön. A két asszony
nyitva találta az ajtót. Akkor már csak az anyja karjában volt a gyerek
s a nehéz nagy asszony végig esett a kövön s a feje fölé tartva a hideg,
most már csak alig pihegő kis testet, rikoltva követelőzött.
--Itt van, no most! Lássam, hát lássam! Mária, add vissza, Mária, ne
vedd el.
A sovány szomszédné hátrább huzódott és ugy imádkozott, hogy egy
pillanatra meg nem állott a szája. Gyors, sietséges motyogása volt a
kiséret ahhoz az őrjöngéshez, a mivel a másik asszony sikongott a
szeliden mosolygós asszonykép előtt.
És lassan egészen fekete este lett.


SZERENCSÉTLENSÉG

Kérem szépen, az a baj nem ott kezdődik, a hol mondani méltóztatik, hogy
az asszony bejött a kávéházba, hanem előbb, messze, a hova visszamenni
nem is volna eléggé fontos a nagyságos uraknak. Ha ugy parancsolják,
hogy mondjam, hát mondom, csak éppen hogy az ügyvéd urral szeretnék pár
szót váltani, mert nem akarnék csak ugy a magam jószántából valami
olyast mondani, a mi megnehezítené az ügyemet. Elég sulyos az már ugy
is.
Ott kezdtem, hogy sokkal hamarabb születtem meg, mint a hogy apám
elvette az anyámat. Csak ugy együtt éltek s én kilencz esztendős voltam,
a mikorra anyám addig kunyorált, hogy az oltár elé mentek. Apám
ácspallér volt s elejétől kezdve nagyon dühös volt rám, hogy csak én
voltam az oka a házasodásának. A hol csak előkapott, megpofozott,
fölrugdalt s rám kiabált, hogy egy ilyen ostoba béka miatt sok előnyös
pártit elmulasztott. Tehettem én arról? Egyszer ugy megütött, hogy
belesántultam, azóta biczegek a ballábamra. Most még nem annyira, mert
jó meleg idő van, de ha változik a temperatura, bizony nagyon észre
venni, akár mekkora sarkot rakatok is a csizmám alá. Félénk beteges
gyermek lettem az apám miatt s tán a fejemben is volt valami baj, mert
biz én még ma sem vagyok valami értelmes ember; csak éppen hogy
dolgozom, a mihez éppen értek s a mihez nem kell olyan nagy tudomány,
mint teszem fel a betüvetéshez, meg a rajzhoz s több afféle uri
munkához.
Anyámnak volt egy bácsija Oláhországban. Timár, meg finomabb dolgot is
elkészít, szattyánt ilyesmit olyan puhára, mint a bársony. Annak irt,
hogy vegyen magához, aztán fizet értem tiz pengőt a kosztra, meg a
kvártélyra s tanuljam ki a mesterséget. Igy kerültem oda le. Nem volt
kedvem a timársághoz, de hát láttam, hogy végre is valamit meg kell
tanulni. Mig rendesen megérkeztek a tiz forintok, nem is volt semmi
bajom, de egyszer anyám betegeskedni kezdett, akkor azt irta, hogy
legyenek egy kicsit türelemmel, aztán meghalt, hát egészen egyedül
maradtam s most már ott kezdtek verni. Egészen belebutultam, még gyávább
és siránkozóbb fiu lettem s egyszer aztán nekiindultam a világnak.
Azóta aztán csavargok. Nem loptam, nem csaltam, csak legföllebb
koldultam, ha már nagyon éhes voltam, de azért senki világtolvaját
annyiszor be nem zárták, mint engem. Mintha csak arra lett volna
mindenfelé a zsandár meg a policzia, hogy engem lökdössön be a
tömlöczbe, ki a tömlöczből, meg utaztattak, kikergettek a városokból,
elküldtek a határra, lefotografáltak egy numerussal a kezemben,
rámfogták, hogy valamibe töröm a fejem, pedig sohase akartam egyebet,
mint megszerezni egy darab kenyeret. Nem kellettem senkinek. Egyszer, a
mikor már nagyon el voltam keseredve, azt hiszem Brüsszelben vagy
Lyonban--eljutottam én kérem szépen mindenfelé--egy korcsmába
ténferegtem. Sok szocziálista munkást találtam ott, a kik éppen arról
szónokoltak, hogy milyen lesz a jövő társadalma, meg hogy minden ember
egyenlő.--Ezek az én barátaim,--gondoltam,--de aztán kicsufoltak és
kidobtak. Nekik se kellettem. Megpróbáltam mindent, de hát nem ment.
Akkor aztán mondta valaki, hogy legyek pinczér. Valami első nem leszek
ott se, de hát megélhetek valahogy. Azóta egészen jó dolgom van, hogy
soha jobbat ne is adjon az Isten. Egész jól elbiczeghettem volna odáig,
a hol aztán már többet nem biczeg az ember...
Akkor aztán közbejött az, hogy megházasodtam. No, ez nagy eset volt az
én szegény életemben. Sohase is mertem volna gondolni arra, hogy nekem
valaha saját ágyam legyen, meg éves lakásom, rendes kosztom, a mit az
asszony tálal fel... Mégis megesett... Most már elég baj lett belőle,
hanem akkor nem birtam magammal az örömtől. Lágy természetü ember
vagyok, minden megríkat; akkortájban sokat sírtam; magam se tudtam, hogy
miért, csak potyogott a könnyem s csendes megelégedés töltött el.
--No öreg fiu, mondtam magamnak--hát csak neked is megvirrad. Egy kicsit
kevesebbet iszol ezután, mert akkor tetszik tudni, ugy éltem, mint a
többi pinczér; aztán hozzá se nyulsz a krajczárokhoz, a mi
összegyülekezik a zsebedben, aztán jól lesz... Nem is értettem egészen a
dolgot. Furcsállottam... Mivel érdemeltem meg? Hát mindegy, megtörtént,
akadt párom nekem is.
Nem volt szép, öreg is már egy kicsit... A nyári lokalitásban
ismerkedtünk meg. Egy másik leánnyal vetődött ki oda, meg egy rendőr is
jött velök, a ki meg a bátyja volt. Szivesen beszélt... Aztán mondta,
hogy tegyek forró fokhagymát és ineresztő pópiumot a lábamra, arra
kinyulik. Ez nekem jól esett... Lám, lám... gondoskodik rólam... Ott
maradtam egy-egy perczre az asztalnál... Beszélgettünk... A másik leány
kaczagott; azt hiszem azon mulatott, hogy hogyan tánczolnak a kezemben a
sörös poharak, a mig járok; ő leszidta, hogy viselje becsületesen magát;
ezt mondta a rendőr is, aztán jöttek máskor is és hamar rendbehoztunk
mindent. A főnököm adott negyven forintot, azzal vettünk butort,
asztalt, székeket, szekrényt, lámpát, már a mi kell; ő is ide adta, a
mije volt, azzal fizettük meg a papot s éltünk szép csendesen, boldogan;
hogy milyen boldogan, azt nem is tudja az, a ki csak ugy könnyen jut a
családhoz, a szép ember, meg a ki ép, egészséges. A mikor tellett az
időmből, hazaszaladtam, néha még délután is, három és öt óra között...
Később diványt is vettünk... Ott hevertem, a mig az asszony a tüz
mellett elmosta az edényt s dudorászott... A szekrényben egyszer ezüst
forintokat is láttam egymásra rakva. Nem szóltam egy szót se, csak
egyszerre ugy éreztem, hogy ur vagyok s arról kezdtem gondolkozni, hogy
hol nyitom meg majd a kávéházat.
Akkor már kávéházban voltam. Ott több ember megfordul. Mégis csak jobban
összeszedi magát az ember. Sokat kell eltürni; ugy beszélnek az emberrel
a vendégek, mint a kutyával, hanem hát nem az a fődolog, hogy
czirógassanak, hanem, hogy éljünk.
Igen, erről akartam beszélni...
Nincs annak terminusa, hogy mikor, nem is ment egyszerre, hanem
lassan-lassan, nagyon büszke ember lettem. Nem a vendéghez, hanem csak
ugy magamban, meg az asszony előtt. Gondoltam, hogy nem vagyok éppen
hányt-vetett ember, éves lakásom van, családom, becsületes keresetem,
minek engedjem meg, hogy minden lump belém törülje a lábát. A kávéházban
nem szóltam semmit, a vállaim közé húztam a fejem, hanem otthon kezdtem
nagyobbnak mutatni magam, mint a milyen voltam. Gondoltam, hogy az
asszony előtt csak megmentem a becsületet. Lassan kezdtem, aztán mindig
többre bátorkodtam, mert láttam, hogy jól esik neki, de meg hát
legfőképpen nagyon jól esett egy kicsit kiegyenesedni. Mondtam neki:
--No te asszony, a pinczérnek ugy általában nem igen megy jól a sora az
üzletben. Nem igen bánik vele valami tisztességesen se a kávés, se a
vendég, hanem nekem semmi bajom. Ugy megbecsülnek, hogy szinte csoda. A
multkor is egy társaság megkinált sörrel, kávét meg annyit ihatom, a
mennyi belém fér.
Aztán azt mondtam egyszer, vagy nem is éppen azt, hanem olyasformát:
--Az ember igazán nem is érzi, hogy ki kell szolgálnia a vendéget. Azt
mondják: kérek szépen egy kapuczinert, egy sört, meg-megköszönik; ilyen
helyen csak jól érzi magát az ember. Müvelt emberekkel van dolga, nem
érzi, hogy fárad.
Aztán meg olyast is mondtam, hogy majdnem ugy vesznek a vendégek, mintha
én volnék a gazda. Még a főnök is. Olyan társforma vagyok, mintha nekem
is lenne pénzem az üzletbe fektetve. A tüzlegény a multkor is
mondta:--Hej Ferencz ur, csak nagy becsülete is van itt magának. Azelőtt
még pofon is csapták minálunk a pinczért...
Az asszony ugy nézett rám, hogy aztán már egészen beleszoktam a
hazudozásba. A mint betettem magam után a kávéház ajtaját, mintha
kicseréltek volna. Ugy mentem haza, mint valami hivatalnok az irodából,
pedig hát egyszer-másszor ugyancsak bajos volt már lehazudni, hogy
milyen keserves volt a dolgom a kávéházban. Én voltam a viccz, tetszik
tudni. Volt egy vendég, aki mindig ugy jött be, mint a hogy én biczegek
a ballábamra; figurát csináltak belőlem, lökdöstek az asztalok között, a
kávés tegezett és kiabált reám:--szedd a lábad te sánta lidércz! odább
te göthös!--A vendégek kaczagtak, egyszer a konyhából bekérték a
kalapomat, teleöntötték sörrel s a fejembe csapták; én voltam a kávéház
komédiása. De nem szóltam egy szót se. Most már gyerek is volt odahaza,
fiu, a kiből ugy határoztam, hogy tanult embert nevelek, meg az asszony,
aki mosott reám, meg ugy gondoskodott rólam, mintha az édes anyám lett
volna, hát csak elnéztem mindent. Bánja a fene, gondoltam, szenvedek,
legalább van miért. Leginkább a mészáros legények jártak hozzánk a
vágóhidról. Mit kezdjek ki velük. Elcsapnának, aztán a gyerek, meg az
asszony... ördög vigye... Nagyobb szerencsétlenség is megesett már sok
emberrel, mint hogy röhögtek rajta.
Otthon pedig azt mondtam, hogy a kávés megkinált, hogy álljak be melléje
kompánistának. Pénz nem kell semmi, csak éppen hogy részesedem a
haszonból, meg hogy felügyelek a személyzetre...
És itt ütött be aztán a baj. Innen kezdve már ismerik a dolgot a
nagyságos urak. Nem védelmezni akarom én magam azzal, a mit elmondtam
idáig, csak éppen azt akartam elérni, hogy tudja meg a törvény, miről
van szó.
Egy délután,--ott meg is van irva az irásokban, hogy mikor, én már nem
emlékszem tisztán vissza,--éppen nagyon tréfás kedvökben voltak a
mészáros legények. Azzal mulattak, hogy egyik is meg a másik is
kinyujtotta elém a lábát s nem engedett tovább, hacsak át nem ugrom, ami
egy ilyen csámpás embernek nehéz dolog. Az alatt elől az üveges ajtón
bejött az asszony. Nézte az egészet s a mikor előre jöttem, ijedten rám
szólott:
--Mit csinálsz?
Nagyon megzavarodtam, de azért valahogy csak kivágtam magam.
--Tréfálkozom az urakkal. Igy napközben eljátszunk egy kicsit.
--...A fájós lábaddal...--ezt már ugy mondta, hogy láttam a szemében a
tájékozatlanságot, a hogy körülnézett, meg elrémült. Hanem azért, ha
akkor mindjárt vége szakadt volna a dolognak, nem lett volna semmi baj.
Otthon majd csak beszéltünk volna valahogy... Hanem a vendégek garázdák
lettek. A mikor nem mentem vissza, kiabáltak utánam.
--Jösz-e már te sánta majom?
--Hol maradsz te Luczifer?
Az asszony bámult ide-oda, elképedt, sírt; egyszerre vége lett
mindennek, amit szépen megépítettem otthon. Mondani akartam, hogy:--hát
bizony édes fiam, a te urad nagyon keservesen vájja ki a garast
keresetnek, hogy kutyája mindenkinek, de azért mink csak mink vagyunk,
éves lakás meg... Hanem akkor előre jöttek a vendégek, elől az, aki
mindig kifigurázott a járásomban, s most pedig kiabált, hogy:--te
biczegő majom--és több efféle. Elfutott a düh, ami nálam olyan hirtelen
jött, mintha egy pohár nagyon erős pálinkától egyszerre részeg lesz a
gyengefejü ember, mellettem volt az a dákó, ott a tekintetes törvény
asztalán, a fejébe csaptam s aztán vége lett.
Igy áll a dolog, könyörgöm alázatosan.


A BOTRÁNY
I.

Kevesen látták a dolgot, de az a kevés tovább beszélte a sokaknak, s
mára már kész a világra szóló skandalum. Tegnap délben a legelevenebb
uton, ott a hol a nagy emeletes kávéház és vendéglő kaczérkodik a
komoly, csupa oszlop Operával, megállott egy kocsi. Egy öreg ur ült
benne és egy szép fiatal, barna leány, tizenhat-tizenhét esztendős, nem
is egészen hosszú ruhában, csak olyanban, a mi bokáig ér. Az inas
leugrott, föltárta az ajtót s lesegítette a gyermeket, a ki egy kicsit
körülnézett, keresett valakit. A lámpa mellett egy kopottas fiatal ember
állott. Bátor nézésű, jó vidéki fiu, bizonyosan valami egyetemi
hallgató, vagy még inkább valami teknikus, a ki az apróhirdetések között
nagyon szerény feltételek mellett olyan haszontalan kölyköket keres, a
kiket szekundába ponáltak a professzorok s most valahogyan ki kell
rántani a sárból. Mikor a leány meglátta a fiut, merészen hozzálépett,
mondott neki pár szót s megfontoltan, komolyan, minden sietség nélkül
megcsókolta az arczát. Akkorra már néhány kiváncsi ember állott meg
körülöttük s ügetve jött egy lovasrendőr, hogy lássa, mi a baj. Az öreg
ur végignézte az egészet a kocsiból; mikor a leány visszafordult, eléje
nyujtotta a kezét, bevonta maga mellé, az inas becsapta az ajtót s a
nyugtalan, ideges két nagy nyulánk ló megindult. A fiatalember tovább
ment s valami jegyzetekért betért egy antikváriushoz. A kiváncsiak is
eloszlottak százfelé kolportálni a hirt, a mi az estilapokról már
lekésett, bár egy éppen arra lézengő riporter nagyon utána vetette magát
a dolognak.
Hogy ne tessék valami nagyon rosszat gondolni arról a kis leányról, ime,
elmondom a történetről azt is, a mi az eleje volt.

II.

Körülbelül egy hete Rácz Lajos teknikus ur, a kinek még csak éppen egy
szigorlata hiányzik ahhoz, hogy gépészmérnök legyen, fölmászott egy
omnibusz tetejébe s kiment a ligetbe tanulni. Ilyenkor ott nagy csend
van, még a verebek is hangtalanul gubbaszkodnak össze a hidegben. Ha
végigjárkál az utakon, nyugodtan gondolkozhatik az ilyen diákember, a
kit nem bánt a fagy meg a dér. A nagy kocsi lassan döczögött előre a
sima uton, a diák fölállott a kocsi korlátja mellé s azon mulatott, hogy
benézett a földszintes lakásokba s egy szép ebédlő berendezést keresett
magának arra az időre, a mikor majd ebédlője lesz.
Könnyü, nagy kosárforma kocsi közeledett gyors ügetésben az ut végén.
Gyönyörü, könnyü lábu, karcsu lovak voltak elébe fogva. Fiatal ember
tartotta a gyeplőt s nem ült mellette más, mint egy őszes bajuszu, pörge
kalapos kocsis. A diáknak megakadt rajtuk a szeme, kihajolt a korláton s
ugy nézte, hogy hogyan jönnek s hogy suhannak el majd az omnibusz
ablakai alatt, gyorsan, tünemenyszerüen, mint a gondolat, a mi csak
átfut az ember agyán. Mosolygott s egyszerre följajdult és az arczához
kapott. Bal fülétől a szájáig hosszú vörös vonal egy szempillantás
alatt, mintha késsel hasították volna végig. Az urfi, a ki a lovakat
hajtotta, végighuzott rajta az ostorral. A szegény fiut előbb
megbénította az éles fájdalom s mikor jajgatni kezdtek körülötte az
emberek, hogy--gazság, aljasság, ha tanu kell, hát ők itt vannak